A sötétség hirtelen oszladozni kezdett. A fény kis foltokban kezdett betáncolni a látókörömbe. Azt, hogy mi van körülöttem, még nem fogtam föl, csupán annyit éreztem, hogy valaki vállán ringatózom. Akkor nem jutott eszembe, hogy megijedjek, de így utólag szeretném pótolni: "Nem tudtam, hogy ki cipel, és magamban reméltem, hogy egy elf, és nem egy vadász. Ha a bizakodásom nem teljesülne be, az majdnem egyenlő lenne a halállal."
Szóval majdnem félájultan lengedeztem az illető hátán. Akkor már láttam valamennyit. Tudtam, hogy fejjel lefelé lógok, és hogy nem csak én és a hát vagyunk, hanem körülöttünk még minimum öt ember/elf mászkál. Várjunk csak.. lehet hogy négy. Vagy... három? A kérdésemre nem kaptam meg a választ, ugyanis újra elájultam.

A menekülők üldözése nem volt túl nehéz feladat, hiszen nyomaik tökéletesen kiütköztek, meg sem próbálták elrejteni azokat. Az erdő sem igen tudta megvédeni őket, hiszen a növényzetet idefelé jövet szépen megritkítottuk a biztonság kedvéért, így csak egy-két gyökér próbált meg minket feltartóztatni. Páran figyelmetlenek voltak és hasra estek ugyan, de hamar feltápászkodtak ők is, így még csak le sem szakadtak a csapattól, és könnyűszerrel folytathatták ők is az üldözést. Úgy tűnt hamarosan elérjük az erdő szélét, és végre eltűnhetünk innen, ám az erdő hirtelen becsapott minket; egy három méter magas és három méter széles pókháló meredt fenyegetően felettünk, ahol az imént az erdeiek futotta el, és egyikőnk sem emlékezett ilyesmire idefelé jövet. És ha ez még nem lett volna elég; hirtelen mindenhonnét fák vettek körül minket, melyeknek olyan sűrűek voltak az ágai, hogy teljesen eltakarta a napot, és éjszakai sötétséget teremtettek a számunkra. Alig láttunk valamit. Amerre meg az erdeiek futottak csak még nagyobb sötétség fogadott minket. A fák is fenyegetően tornyosultak felettünk, és nagyon úgy tűnt, hogy most mi sétáltunk kelepcébe.
Egyik emberem viszont megfelelően végezte a dolgát, mert rájött, hogy rossz irányba tértünk le az üldözés következtében. Nem csodálkoztam azon, hogy ő jött rá erre elsőnek, hiszen Daniel után ő volt a legjobb nyomkövetőnk és felderítőnk. Mindenhol tökéletesen eligazodott, és a legapróbb változást is mindig észrevette. A harc terén viszont kevésbé jeleskedett, viszont ravasz cseleinek köszönhetően szinte mindig győztesen került ki. Nem volt erős, de igencsak szemfüles és agyafúrt vadász volt.

- Igazatok van, valóban rossz irányba mentünk, bár van egy olyan sejtésem, hogy nem mi tévedtünk el, hanem az erdő vezetett tévútra minket, és becsalt minket egyenest a sűrűbe. Amondó vagyok, hogy jobb lesz visszafordulnunk, és minél hamarább megtalálnunk a kivezető utat, még mielőtt még mélyebbre kerülünk, és végleg eltévedünk - mondtam. A nagy pókhálók egyáltalán nem adtak túl nagy bizakodásra okot, és úgy gondoltam itt az ideje végre lelépni innen. A célomat elértem, már csak ebből a fránya fákkal körbevett útvesztőből kell kikeverednünk valahogy, ami nem lesz egy egyszerű dolog. Az erdőt idefelé becsaphattuk, de most már résen volt, és szinte éreztem, hogy figyel minket, és mindent megtesz, hogy bent tartson minket, a fenevadakra bízva életünket.  

- Szóval irány a főút, de csak óvatosan! Figyeljétek a fákat, és véssétek a memóriátokba a fák alakját, ágaik elhelyezkedését, mindent! Csak úgy van esélyünk kitalálni innen, ha nem hagyjuk becsapni magunkat! Az erdő megpróbál majd félrevezetni minket, úgyhogy legyen résen mindenki! Itt most nem tévedhet senki sem, mert az könnyen az életébe kerülhet! - figyelmeztettem a csapatot, és intettem a szemfüles vadásznak, hogy menjen előre és vezessen ki minket innen.

Charion ismét magához és most egy fajtársa egyenest a szemébe nézett. Mosolygott. Furcsa volt, mert egyáltalán nem úgy viselkedett, mint akinek a lemészárolt falujából nem rég szökött. És nem is olyan volt az arca... mint ha ismerős lenne a kis településről.
Ahogy végig néz rajta, először lelógó tincs az, ami a legszembeötlőbb rajta. A rövid hajából oldalt egy pici hosszabban megnyúlt, de az a hegyes füle mögött kerülve visszahajlik a váll felett a mellkasára és mellkas feléig lecsüng. A ruhája is elüt az eddig megismertekétől. Bőrpáncélja felett egyenesebb, ellenállóbb anyagból készült öltözet volt rajta. Amely... sokkal katonásabb minden tekintetben.
~Szia! Úgy tudom, tudsz lőni. Szükségünk lesz mindenkire, mire ide érnek.
*Ahogy körbe néz, rájöhet hamar a kis elf, hogy a pókok odúja felé vitték őket. Ám nem rossz szándékkal. Ha elkezd figyelni az erdő hangjaira, ahogy tanulta, ott semmi ellenségességet nem tapasztalhat. Szinte megnyugodva várták a gyilkosokat, hogy egyre közelebb és közelebb fussanak.
~Visszafordultak! A mohák sem jöttek be, a falu felé haladnak.
-Gyere! -ez volt az egyetlen hang, melyet hallhatott a gyógyító harcosától.
*Ez után ők is elkezdtek szaladni visszafelé, ám nem az eddig megtett úton. A nem rég még eszméletlen lány olyat érezhetett, amit ritkán. Hiszen még csak most ismerkedett a haladó szintű mágiával -az ET-hez képest is a múltban vagyunk-, ám most mintha nem csak a társai által közvetített gondolatokat hallaná, de érezné is egész lényüket a növények lüktetésével együtt. Ám ez a lüktetés az erdőben minden lélegzetvétellel kicsit más volt.
~Yni! Hol van már az erősítés?
~Úton. Üzeni, hogy bocsáss meg!
Nem a kitaposott ösvényen mentek, hanem a többi határőr az ágak között, úgy alakítva rutinosan a lombkoronát, hogy futás közben mindig a talpuk alá érjenek. De Charion és ápolója a földön futottak egyenesen. Gond nélkül levágták az ide felé vezető út -mely jó részén ő még nem is volt ébren- enyhe hullámait. Awyris pedig mindig úgy formálta magát, hogy könnyen haladhassanak. Ám volt valami változás, ami még ennél is nagyobb volt. Sokkal nagyobb!
A furcsa fazon, aki ébredésnél fogadta folyton valakikre utalt. De nem hozzá beszélt és zavaros volt. Annyit vehetett ki csak, hogy nem az ő nyomukon haladnak. Érezhetően eltérnek az iránytól és több hatalmas test érzése és valami hátborzongató lény gondolata költözött a bőre alá és zsigereiből is ez áradt szét a csontjai felé.


Ulrik és az ő nyomkövetője rájött sikeresen, hogy ez nem a kifelé vezető nyom. A menekültek nyomait követik végig, de a lombtündék nem játszottak felfedett kártyákkal. Abban a félórában, amíg lerohantak és közelharcban öldösték az ellenséget, a természet teljesen átalakult.
Csak remélhetik, hogy nem a határőrök, hanem egy észnél lévő falubeli másolta le az öt csapásukat és tüntette el a nyomokat, ahonnét jöttek. Ám a Nap nagyon hiányzik. Megsejtette a családfő, hogy még a mohák sem az északi oldalon nőnek ideiglenesen, hogy ezzel is megtévesszék az tájékozódni akarókat. Viszont nem lesz egyszerű kijutni.
Remélhetik, hogy ez csak egy rögtönzött ötlet és tévhitben ringathatják magukat, ám Charion már tudja, hogy kik rázhatták fel éber álmukból a tüzet oltókat. És kik hívták őket éppen arra menekülni. Visszafelé még aggasztóbbak voltak azok az enyhe hullámok, melyet idefelé jövet még az ő irtásuk nehézségeinek tulajdonítottak és véletlen betett kanyaroknak. Már világos volt számukra, hogy nem a saját munkájukat szemlélik. Mit is jelent az, hogy a főút állandóan változik és csak azt engedi ki, aki békével jött?
Ám hirtelen meredeken kezd elkanyarodni és a nem rég ügyes felderítő újabb dolgot vett észre.
-Uram! A nyomok! Ezeket követtük ide felé. Nem a csapáson mennek tovább, hanem a fák között.
*Néhányan a hátsó sorban megjegyzéseket tesznek arra, hogy ők be nem mennek oda. A tündéknek nyilvánvalóan a céljuk, hogy letérjenek és ők nyert helyzetben vannak odabent. De másoknak semmi kedvük tovább menni arra, amerre a varázstudók terelik majd őket.
Újabb kétségbeejtő választás. És megint nincs jó döntés, csak két rossz. Miben hihetnek ők, ha az erdő kész mindent ezen lények kérése után meghamisítani? Ez lenne egy őszinte nép becsületes harca?

Végül újra megleltem a világos foltokat, ám most gyorsabban növekedtek. Sokkal gyorsabban. Pár perc alatt-alig telhetett el három-, kitisztult minden, és újra tökéletesen láttam. A szememet rögtön teszt alá is vetették, hogy észre veszem-e a körülbelül húsz centiméterre álló elfet. Mondanom sem kell, átmentem a vizsgán. Teljes alakjában ott állt előtte. Őt nem ismeretem-amit furcsálltam, hiszen az erdőben mindenki ismer mindenkit-, azt viszont sejtettem, hogy ő menekített ki.
Egy-két perc telhetett el néma csöndben, mikor kíváncsian vártam a folytatást, de egyben kellemetlenül is éreztem magam. Nem az a típus vagyok, aki megveti a csevejt.
Végül csak egy szóval jelezte szándékát:
- Gyere!
Mondta határozottan, de még sem parancsolóan. Sokkal inkább kérlelve.
Nem szerettem volna húzni az idejét, nyilván tudja, hogy mit csinál. Így nagy nehezen feltápászkodtam, és követtem.
A futás nehezemre esett, de nem nyafogtam. nem volt olyan se a helyzet, se a kedvem.
A harc rádöbbentett, hogy mit jelent felelősnek lenni. És ez az érzés nagyon nem tetszett nekem. Felelősnek érzetem magam, pedig nem volt okom rá. De szerintem az elf férfi, aki kimentett, ő is ugyanezt érezte. Máskülönben nem harcolna a vadászok ellen, hanem mentené a saját bőrét.
Némán haladtuk az erdőben.
Nem szerettem volna zavarni társam, ám a kérdés, mely ott motoszkált bennem, csak nem hagyott nyugodni.
- Mi a terv?
Kérdeztem. Biztos voltam benne, hogy van.

Lassacskán haladtunk visszafelé, igyekezve mindent tüzetesen megvizsgálni, és minden fát memorizálni, miközben egy percig sem hittünk a szemünknek, ugyanis pontosan tudtuk, hogy az erdő igyekszik becsapni minket. Így a tapasztalatainkra hagyatkoztunk, és a legjobb felderítőnket küldtem előre, hogy minél gyorsabban haladjunk, s minél kevésbé térjünk el a kifelé vezető úttól, ámbár tudtuk, hogy így elég sok időbe fog telni, míg kijutunk innen. Nyomkövetőm nemsokára újabb dolgokat fedezett fel, én pedig dühösen csaptam rá ököllel az egyik fára, hogy levezessem kicsit a feszültségemet. S ha a rossz hír nem lett volna elég, a mögöttem sorakozó vadászok szinte egyszerre kezdtek el beszélni, s ahányan voltunk, annyi felé óhajtottak volna továbbmenni.

- Csönd legyen! - rivalltam rájuk, megunva a hangzavart.
- Mint azt észrevehettétek két tűz közé kerültünk! Így most mindennél fontosabb, hogy egy egységként működjünk. Csak így van esélyünk kijutni ebből a francos útvesztőből! Valakik, vagy inkább valamik a kezünkre a játszottak, hogy könnyebben legyőzhessük és elpusztíthassuk az elf falut, de az már nem érdekük, hogy élve ki is jussunk innen. Márpedig az erdeiek is a halálba próbálnak terelni minket a becsapós, trükkös erdőjükkel, tehát vagy így, vagy úgy, de újabb harc vár ránk - szóltam a csapathoz, akik egyből abba is hagyták a morgolódást, és érdeklődve hallgatták szavaimat.
- Ezek nem játszanak nyílt lapokkal, és nem nevezném tisztességes játékosoknak sem őket. Tizenhat harcosunk már odaveszett, én pedig minél több emberemet ki akarom juttatni innen. Így hát folytatjuk az utat kifelé, Ezra majd mutatja az utat. Ha valaki, akkor ő képes kijuttatni minket innen, nem hiába ő a legjobb felderítő a csapatban. Ellenvetést pedig nem fogadok el! Ki fogunk jutni innen, még akkor is, ha ehhez az kell, hogy mindenkit kinyírjunk aki csak él és mozog! - jelentettem ki határozottan, és intettem Ezrának, hogy menjen tovább az ösvényen, és ne törődjön az erdeiekkel mindaddig, míg nem jelentenek közvetlenül veszélyt ránk.

Ulrik és a vadászok már sejtik, hogy nem csak az elf íjászok vannak a nyomukban. És ők sem szemtől szembe fognak felsorakozni immáron ellenük. A falu pusztulása megmutatta, hogy nyílt sisakos összecsapásban a vérszomjas, összeszokott társaság előnyben van.
Ezra elől megy és igyekszik felkutatni a nyomokat. Szerencsére az erdő a menekülők lábnyomait még mindig nem tüntette el, így a rossz csapásról tudnak vissza felé haladni a lángoló falu felé. Ám az út áldozatokkal jár. Hiába a legjobb felderítő, egy mérgező növény szándékosan tekeredik a bokájára és pumpál bele meglepően sok mérget. Mintha nem csak az ágak növekedése állna a lombtündék hatalmában, hanem azok teljes anyagcseréje, így természetfeletti mennyiségben rendelkeznének méregtermeléssel.
Ám a felderítők sanyarú sorsa ezzel nem múlt el. Ulriknak már több perce volt, hogy döntenie kellett, hogy Ezrát magukkal viszik-e tovább a méregtől alig tiszta aggyal, szinte félholtan, amikor egy kő alól egy skorpió bukkant elő, hogy egy másik vadász lábába marjon. És hamarosan néhány kígyó is megtámadta őket. Három veszélyes jószág ugrott a nyakukba a fákról.
Így érkeztek meg a fárasztó út után újra Charion falujának füstölgő romjához.


És mi történt eközben a kislánnyal?
A harcos tünde vitte őt a legszörnyűbb helyre, ami ebben a pillanatban számára létezhet. Oda, ahová Ulriknak is ki kell jutnia, ha a Nap alapján meg akarja határozni, hogy melyik irányban van az erdőből kivezető út. Az a hely, melyet Charion nem régen az otthonának mondott, most halottakkal van borítva. És ő az erdő szélén kell néznie, ahogy várják a gyilkosok visszaérkezését.
-Ha kibukkannak a fák közül, megvárjuk, amíg a nyílt térre mennek. Csak az után lövünk. Addig mozdulni se, szó szerint! -mondta nekik, miközben a többi awyrisi is elfedte őt a rejtőzés mágiájával. A növények teljesen körbe vették őket, várva azt a pillanatot ők is, mikor elengedhetik és a húrok egyszerre feszülnek meg minden elf kézben.
*És hogy kik voltak azok a hatalmas lények, akikre néha utaltak az egymás közötti telepatikus üzenetekben?
Ha Ulrikék megérkeznek, egy óriás pók fogja várni rájuk, akit a mester mágusok vettek rá, hogy csatlakozzanak a harcukhoz, ahogy a skorpió és a kígyó és a fákról folyamatosan kókuszdióval dobáló majmok. Ott várja őket, hogy nyílt terepen kelljen vele megküzdeniük. Amikor Ulrik nem az elkanyarodó ösvényt választotta, két másik ilyen lényt rázott le.
De vajon mire jutnak tizenöten egy ilyen ragadozóval szemben?

Út közben a fák csevején kívül semmit sem hallottam.
~Jól csináltad, így kell őket eltéríteni.~ ~Nézd annak az emberhattyúnak milyen furcsa képe van!~ ~Még hogy nem játszanak nyílt lapokkal!? Még hogy tisztességtelen harc!? Hát ki rohanta le kinek a faluját csak úgy hobbiból!?~
Most értettem először egyet a fákkal. Abban a sok üres és fárasztó témában, amit az erdő nap mint nap megbeszélt, semmi figyelemreméltó nem volt. Kivéve ez az egyet.
Furcsa... mind két fél a másikat tartja aljasnak. Mind ketten vádolják a másikat, de egyik fél érvei nem jogosak. Azt pedig, hogy melyiké, csak egy külső szemlélő tudná megmondani.
Nem kaptam választ a kérdésemre, bár nem is kellett. Mikor kiértünk a tisztásra, ahol nemrég még a kis falu tündökölt, a látvány mindent elfeledtetett velem.
Torkomon minden szó megakadt, s visszasüllyedt. A kérdések tömkelege megsemmisült.
Lábaim nem álltak meg, továbbra is követték a férfi nyomait, ám már nem én irányítottam őket, hanem valaki más. Talán egy külső szemlélő -aki esetleg már meghozta igazságos döntését-, akit úgy hívtak, hogy kötelesség.
Egy bokor mögött álltunk meg, s álcáztuk magunkat. Eszem ágában sem volt hangoskodni. Az igazság az, hogy ez a mostani helyzet ezerszer ijesztőbbnek éltem meg, mint a harc idejét. Azt legalább az indulatok és az erő jellemezte, ám most... a csönd és a magány.
Ahogy vártunk, a  másik oldalon szintén egy elf csapatott fedeztem fel. A terv még mindig nem világosult meg előttem, viszont már kezdtem valamit sejteni.

Ezrának köszönhetően a körülményekhez képest gyorsan haladtunk. No és eleinte úgy tűnt a szerencse is mellénk szegődött, mert az elfek nyomai nem tűntek el nyom nélkül, így ez is igencsak megkönnyítette a dolgunkat. Aztán - feltételezhetőleg mert a hegyesfülűek rájöttek, hogy minket nem lehet ám olyan könnyen kijátszani - az erdő erősítést hívott, és immáron nem csak formálódott és igyekezett becsapni minket, hanem veszélyes növényekkel és állatokkal is próbált minket feltartóztatni. Az első csapást sajnos nem láttuk előre, habár számíthattunk volna rá. Az egyik mérgező növény Ezra bokáját vette célba, és szorosan rácsavarodott, majd elképesztően sok mennyiségű mérget fecskendeztek a bőre alá, minek köszönhetően a legjobb felderítőm félholtan esett össze, és összefüggéstelenül beszélt. Mivel ennek az emberemnek kimondottan sokat köszönhettem, így két másik vadásznak megparancsoltam, hogy kössék be a bokáját valami gyógynövénnyel, majd cipeljék tovább, hátha még meg tudjuk menteni őt.
Ezután pedig sorba jöttek a támadások; először egy skorpió próbálta meg elkapni egyikünket, de szerencsére ő megúszta a támadást, de a másikat kettőnek, akik egy-egy kígyót kaptak a nyakukba, már nem voltak ilyen szerencsések. A harmadik azonban valahogy csak megúszta a dolgot, akit szintén egy kígyóval ajándékozott meg az erdő.
Némi veszteség árán azonban csak megérkeztünk az égő falu romjaihoz, ahol azonban egy óriáspók várt ránk, fenyegetően csattogtatva termetes csápjait.
Gyorsan kellett döntenem; itt maradunk a nyílt terepen és megküzdünk ezzel a fenevaddal, vagy becsaljuk az erdőbe, kockáztatva, hogy ismét eltévedünk.
Végül a köztes megoldást választottam és megparancsoltam az embereimnek, hogy húzódjanak vissza az erdő széléhez, és dárdáikat, kardjaikat méregbe mártva - akik hoztak magukból a készleteinkből azok azt használják fel, akik nem, azok meg vagy megkockáztatják az egyik ismeretlen mérges növényt felhasználni erre a célra, vagy oldják meg maguk ahogy akarják - próbálják meg célba venni a fenevadat.
A dárdásokat állítottam előre, s míg ők várták a bestiát, s fedeztek minket, páran megpróbáltunk gyorsan néhány nyilat is fabrikálni, hogy ebben se szenvedjünk hiányt. Ugyan tudtuk, hogy sokat nem tudunk ilyen gyorsan előállítani, de ha a fél csapatnak sikerül kiosztanunk kettő-hármat, akkor már az is több, mint a semmi. A fő célunk pedig nem a halálos seb ejtése volt, hanem a méreg bejuttatása. Reméltem, hogy ha elegendő mérget sikerül bejuttatnunk az óriáspók bőre alá, akkor az végül ledönti nyolc lábáról ezt az undorító teremtményt.

Az óriás rovar védekező állásban várta türelmesen, hogy a vadászok előkészüljenek ám nyilakat nem tudtak időben gyártani. Nem a velük szemben lévő állat húzta ezt keresztbe, de Charion hirtelen hangot hallott a fejében, ahogy a rejtőzködő tündék mindegyikén egyszerre átsuhant a parancs, hogy tüzeljenek.
A vadászok választhatnak, hogy azonnal eltűnnek újra a sűrűben, még ha érzékelni is fogják mindig, hogy merre járnak vagy megpróbálják még eldobni dárdáikat a pókra. A revans gondolatától izgatott awyrisiak teljesen ki akarták őket csalni, hogy nyílt terepen vehessék őket célba. Ulrik óvatos volt ezúttal is. Ám nem jutott közelebb még ahhoz, hogy az erdőből kiérve a Nap állását megfigyelve megtalálja az utat kifelé. És azt az utat ki is kell vágni az ellenséges vidékeken keresztül, hiszen az eddigiek alapján mindent elkövetnek ellenük, hogy végleg kifárasszák őket.
Ha a dárdák eldobásra kerülnek, akkor a hálószövőt meg tudja kettő sebesíteni, bár a legtöbb lepereg a kitinen. Az íjakkal támadó ellenség viszont dobó távolságon kívül van még. Ellenük most nem lehet bevetni.
A nyolclábú pedig megindul, ahogy kifogy a muníció és hosszú lábaival igen gyorsan szeli át a távolságot. A vadászok fejének vigyáznia kell, mert már nem sok embere maradt meg. És szinte teljesen biztos, hogy fog még veszíteni, mire kiér erről az átkozott helyről. Hiszen ha visszavonul és visszahúzódik, az immáron üldözők a fák ágain ugrálva próbálják beérni és túlméretezett társukat pedig a földön küldik utánuk. Ha megpróbálnak közelharcba bocsátkozni a mérgezett óriással, akkor az íjászok fedezőtüze nehezíti a dolgukat.
Vajon mitévő lesz ilyenkor?

A bokorban állva jutott az eszembe Angie.
~Ajajaj! Mi történhetett vele? Kiáltott-e már?~ Nem szerettem volna elterelni a saját figyelmem a lényegről, ám ez nem hagyott nyugodni, így a fákhoz szóltam:
~Egy emberlányról érdeklődnék. Arról, akit védenetek kellene. Nem tudjátok, hogy hol van?~ Egy másodperc telt el, míg megérkezett a válasz, de ezt én hosszú perceknek éltem meg. Mondanom sem kell, szörnyű volt.
Csak remélni tudtam, hogy nem esett baja Angienek. Nem tudtam, hogy mit csináltam volna akkor, de nemvolt időm ezen gondolkodni, ugyanis jött a válasz.
~Kijutott az erdőből.~
Nagy kő esett le a szívemről. Olyan érzés ez, mikor kapsz egy üzenetet egy jó barátodtól, amiben közli, hogy nem szeretne látni többet, és hogy csalódott benned. Aztán kis idő múlva írja, hogy bocsi, rossz helyre ment.
Így már koncentrálhattam arra, amire kellett: a harcra. Nem mondták, hogy kellene nekem valamit csinálnom, de nem kérdeztem.
Alakokat vettem ki az egyik bokor mögött. Tudtam, hogy kik ők, s azt is tudtam, hogy mi vár rájuk. Ugyanis akkor már a pókot is felfedeztem.

Amennyiben a vadászok támadnak, s érkezik a parancs alövésre, nem tétovázom, én is lekapom hátamon nyugvó íjam, és lövök.

A nyílgyártásba éppen hogy csak belekezdtünk, mikor hirtelen nyilak záporoztak ránk, így kénytelenek voltunk még beljebb hatolni az erdőben, de nem mentünk sokkal beljebb, éppen csak annyira, hogy kikerüljünk a nyilak hatótávolsága alól.
A pók mindeddig türelmesen várt, de most nekünk rontott, s bár jó pár vadász rá akart rontani, én parancsba adtam, hogy várjanak, míg közelebb kerül, s mikor már könnyebb célpontot jelentett, a dárdások célba vették az óriás nyolclábút, de csak kettő talált, a többi mind lepattant a kitines vázról.
Mindaddig nem terveztem menekülésre fogni a dolgot, míg nincsen más választásunk, így közelharcba bocsátkoztunk a pókkal, az íjak hatótávolságán kívül. A terv eléggé kockázatos volt, de jelenleg ez volt a legjobb variáció, mert így legalább csak a túlméretezett hálószövővel kellett foglalkoznunk, és nem kellett még az elfek nyilaitól is tartanunk. Persze az, hogy az erdőbe ismét be kellett húzódnunk megint csak problémákat jelenthetett még a számunkra, de figyelmeztettem embereimet, hogy számítsanak az erdő támadásaira is.

Az első sortűz még nem lett pontosnak tervezve. Nem is volt rá idő. A fedezékbe vonuló betolakodók közül három kapott átvészelhető sebet a sebtiben leadott lövések közül. Ám így is csak egy hajszálon múlott, hogy nem történt tragédia. És Ulrik bölcsességén, hogy nem vonultak vissza két tragédiával szembe, akik utat próbálnak ezekben a percekben is törni.
A nyolclábú megindult ellenük, hogy megfutamodásuk közben egyesével kapja fel őket és végezzen a vadászokkal, ám komolyabb ellenállásba ütközött, mint ahogy azt a terv kiagyalói tervezték.
A kitin testű szörnyet fél tucatnál is több ember vette körül és bár a növények próbáltak utat nyitni neki, miközben ellenfeleit lefogni, de méretei a szűk helyen megbosszulták magukat a létszámfölénnyel szemben. Szinte észre sem lehetett venni hogyan, de arra kapta fel a fejét mindenki az érkező tünde erősítésben, hogy két láb is a földön hever és több súlyos sebből vérzik szövetségesük.
Nem volt mit tenni, el kellett számára rendelni a visszavonulást. A méregnek még nem volt ideje kifejteni a hatást, de már nélküle is látszott, hogy újabb megsemmisülés lenne, ha tovább erőltetik. Egy ügyetlen vadászt, ki alig próbált kitérni a hatalmas fej elől és vakon bízott kiképzésében, felkapta a lény és magával hurcolta szörnyű sikolyok közepette a fák felsőbb ágai felé. A falusiak igyekeztek rávenni Awyris fáit, hogy itt is könnyítsék és úgy hajoljanak, hogy gallyak letörése nélkül felérjen.
Ám ez egy hatalmas árral járt rájuk nézve.
-Oda nézz, Ulrik! Ott a Nap.
*Az egyik szemfüles, felderítésben ígéretes ifjonc mutatta az ágak között, melyet eddig elrejteni igyekeztek előlük a rejtőzködő, kifárasztásukra játszó ellenség. Ez alapján könnyen meg tudják mondani, hogy merre kell menni, hogy kiérjenek a legrövidebb úton a területükről.
Ám korai az öröm, ha erre gondol bárki is! Az erdei elfek már rohannak elvágni az útjukat. És őket még mindig lelassítja, hogy Ezrát két társuk viszik ájultan, magatehetetlenül. Páran felkapnak óriás rovar darabokat, még maguk sem gondolják végig, hogy miért.


A legtöbb harcos a menekülés lehetőségének elzárására szalad a fákon vagy a földön, hogy elrejtőzzön újra. Ám Charion megmentője két mondatot vet oda a lánynak.
-Menj velük, ne várj rám! Én is jövök mindjárt.
*Ezzel ara papagájjá változva verdes hirtelen a fák között.


Egy ugyan ilyen madár köröz Ulrik körül hamarosan, ki idegesíteni próbálja a nyugodtnak tűnő vezért. A természet minden erejével ezen van. És ha igyekszik elhessegetni, akkor is bosszantóan könnyen tér ki és kerüli meg akár az odébb söpörni kívánó kezet, akár botot, akár fegyvert. Majd tesz egy fél fordulatot és a háta mögött eltűnik és egy zöldike jelenik meg a semmiből. Kezében a kard pedig egyenesen a családfő háta irányába suhan. Most az egyszer ha Ulrik és emberei gondolkodnak, akkor meghalnak.
A deszantos merész támadását nem szabad leértékelni, mert nem csak mester mágus, de tapasztalt vívó is, ki pengéjét forgatta már éj elfben is. Ezzel a trükkel és jó néhány váratlan húzásával a legendás kiképzésű Sötét Tömegből is áldozatokat tudott szedni. Noha... az a háború egészen más volt akkor.

Láthatólag a terv bevált; a nyolclábú szörny elég szűken fért el az erdőben, pont úgy, ahogyan azt vártam, az erdeieknek meg nem kevés nehézséget okozott, hogy egyszerre kellett megpróbálniuk a pókjuknak utat csinálni, minket pedig lefogni a növényzettel, és ezt nem is igen sikerült kivitelezniük. Nekünk azonban sikerült előnyt kovácsolnunk a létszámfölényünkből, és a csapat egy emberként esett neki a fenevadnak. Sorozatosan hullottak rá a méregbe mártott dárdák és kések, én pedig pár jó kardforgatóval az oldalamon egyenesen a ízelt-lábait céloztam meg, hogy azokat elvágva a földre kényszerítsük ezt a fenevadat. Végül aztán kitartó támadásainknak köszönhetően az elfek is belátták, hogy pók barátjuk nem bír el velünk, legalábbis ha tovább folytatja a küzdelmet velünk szemben, akkor bizony nem fogja élve megúszni ezt az ütközetet, így inkább visszahívták az óriást, ám egy elbizakodott vadászom ennek ellenére rávetette magát, a lény pedig felkapva őt kezdett el menekülni a fák ágain, amit az erdeiek úgy hajlítottak meg, hogy szőrös barátjuk könnyűszerrel elmenekülhessen.
Ez azonban ismét csak nekünk kedvezett, így ugyanis megpillanthattuk a Napot, melyet egy fiatal felderítőjelölt vett észre leghamarabb.

- Ügyes észrevétel, kölyök! - válaszoltam neki.
- Ha így haladsz, akkor még akár valamirevaló felderítő is válhat belőled! - Ez a kijelentés az én számból már-már dicséretnek számított, így hát nem csodálkoztam, mikor szavaimra a srác büszkén kihúzta magát.
- Gyerünk emberek, ne lazsáljunk, kövessük a Napot! Ez majd kivezet minket erről a veszélyes helyről. De senki se gondolja, hogy most már aztán szabad az út! - figyelmeztettem őket.
- A hegyesfülűek nem fogják feladni egykönnyen, nem akarják, hogy kijussunk innen, így az utolsó pillanatig számíthatunk az erdő ellenállására, és bárhonnan bármiféle támadásra lehet továbbra is számítani, úgyhogy továbbra se lankadjon a figyelmetek! - láttam el őket további tanácsokkal.

Éppen hogy kimondtam ezt egy papagáj kezdett el röpdösni körülöttem, én pedig hiába próbáltam meg elhessegetni kézzel és karddal egyaránt, semmire se mentem velük, mindegyik támadásom elől könnyűszerrel kitért a szárnyas jószág, nagy bosszúságomra. Túlságosan is könnyedén. Biztos voltam benne, hogy ez nem egy közönséges papagáj, így hát igyekeztem rajta tartani a szememet, miközben haladni is próbáltam előrefelé, bár a madár azért kissé lelassított. Aztán egyszer csak hirtelen eltűnt, majd mikor egy félfordulatot vettem, hogy hátranézve megbizonyosodjak arról, hogy valóban felhagyott a bosszantásommal, hirtelen egy lombtündével találtam szembe magam, aki kardot rántva próbált engem hátba - pontosabban immáron hason - szúrni, de az utolsó pillanatban sikerült kitérnem a penge útjából, majd én is támadásba lendültem, és felfelé szúrva megpróbáltam megsebezni a zöldikét.

A tincses elf harcos hitetlenkedve nézte, ahogy a kiszemelt áldozata időben hárítja a támadását. A meghökkenés hatása alatt van még, mikor jön a gyors visszatámadás és ő csak félig tudja hárítani. És az oldalán megsebzi őt a vadászok feje.
-Veszélyesebb vagy, mint gondoltam. -morogja oda- Ezért még jobban meg akarlak ölni.
*Ezzel hátrább lép és igyekszik a sűrűbb, bokrosabb terület felé visszavonulni. Kardját védekezőn tartja maga elé véres nyomokat hagyva maga után, noha Ulriknak nincs szüksége erre nyomkövetéshez, hiszen még jól látja és támadni is tudja.

A visszatámadásomat siker koronázza; az alakváltó elf nem tud idejében elhajolni pengém elől, mely így egy szép hosszú vágást ejt az oldalán, amiből kitartóan folyik a vér, eláztatva annak ruháját. Vérvörös csíkot hagyva maga után kezd hátrálni a sűrűbb, erdősebb terület felé, ám úgy tűnik a sérülése csak még elszántabbá tette. Vagy az is lehet, hogy csak a szája volt túlságosan nagy, de ez nemsokára ki fog derülni.

- Nem te vagy az első varászhasználó, akit eltettem láb alól - válaszoltam neki higgadtan, lassan közelítve felé.
- Téged is minden lelkiismeret furdalás nélkül küldenélek át a másvilágra, lombtünde - folytattam, fenyegetően emelve fel kardomat, de még nem támadtam.
- Persze csak akkor, ha ragaszkodsz hozzá - teszem hozzá.
- Ma már elég vért ontottunk, még egy nem oszt, nem szoroz. Ám ha engem kérdezel, bölcsebb lenne, ha futásnak erednél és vissza se néznél felénk. Ha biztosítod a kiutunkat, akkor garantálom, hogy megkíméljük az életedet. Ám ha megpróbálsz végezni velem, vagy csak feltartóztatni bármelyikünket, akkor nem leszek ilyen könyörületes. Most még elfuthatsz, barátocskám, még van választási lehetőséged. Bölcsen dönts - mondtam neki, immáron közvetlen közelről, támadásra és védekezésre egyaránt készen állva.

Az alakváltó tünde arcán mosoly jelent meg a szavak hallatára és elf pengéjével Ulrik kardja körül kezdett el körözni folyamatosan mozgásban tartva a kezét. Ám a mozdulata ellenére nem ezzel kezdte a támadást.
Sikerült becsalnia ellenfelét a sűrűbb részekre, ahol eddig nem csak magának de az embernek is kérte a bokrokat, hogy hagyjanak szabad utat, így próbálva meg becsapva érzéseit, hogy mennyire veszélyes az itteni aljnövényzet. Majd ahogy forgatta fegyverét, a természet minden erejével csapott le újonnan a család fejére. A bukszusok egérfogóként csaptak össze rátekeredve és igyekezvén megmarkolni kezét, ruháját, lábát. Fentről pedig majmok dobáltak kókuszdióval. Ekkor indult meg Charion megmentője keze, hogy megvágja ellenfelét.

A lombtünde nem felelt szavaimra semmit sem, amiből arra következtettem, hogy a halált választja.

- Hát nekem így is jó - vontam vállat -, ha te inkább eltávoznál a túlvilágra, akkor az is megoldható. Sajnálhatod, hogy elszalasztottad a lehetőségedet, ritkán vagyok ilyen udvarias, hogy felajánljam az életben maradás lehetőségét - mondtam, miközben követtem az elfet, aki folyamatosan hátrált, miközben mindkettőnknek szabad utat adtak a növények.
Figyelmemet azonban nem kerülte el, hogy egyre mélyebbre hatolunk az erdőbe, de ez nem igen érdekelt. Szerettem volna betartani az ígéretemet és eltenni láb alól ezt a bosszantó kis tündét, még ha ezért el is kell szakadnom csapatomtól, és a továbbiakban magamra leszek utalva.
A lombtünde pedig elf formájában is folytatta a bosszantó játékát, és kardjával folyamatosan kőrözött pengém körül, mintha csak provokálni akarna, hogy én támadjak előbb. Aztán hirtelen a növényzet megelevenedett, és minden irányból "rám vetették magukat", próbálva engem mihamarabb gúzsba kötni, amit én igyekeztem megakadályozni. Pár indát kardommal vágtam el, néhány elől meg lehajoltam, hogy aztán egy szaltóval akadályozzam meg a lábamat lefogni vágyó indákat "tervükben", ám ez csak félig sikerült, mert az egyik növénynek valahogy sikerült a mozdulatom közben a levegőben a lábamra tekeredni, s egy rántással a földre küldött. Olyan erővel értem talajt, hogy a kardomat is majdnem elejtettem, de végül az mégis a kezembe maradt, és már sújtottam is le a lábamat fogva tartó indára. Az elf pedig épp ezt a pillanatot választotta a támadásra, én meg igyekeztem oldalra vetődve kikerülni azt, de a lábam kiszabadításával időt vesztettem, a lombtünde pengéje pedig felsebezte a vállamat, én meg dühödten vetettem rá magam ellenfelemre.

Az elf határőr minden igyekezetét összeszedte, hogy visszavágjon és megsebesítse ő is a betolakodót. Minden gondolata a körül keringett, amit ő és a társai műveltek. A Természet és egész életfelfogásuk élesen ellenkezett azzal, hogy egy ártatlan falut -legyen bármilyen fajhoz tartozó- egyszerűen csak lemészárolnak. A természet kivetette és gyűlölte ezeket a pusztító embereket, akik ráadásul rájuk támadt, azokra akiket neki kellett volna megvédenie, ha időben észre veszik.
Amint a vállon a vörös csík megjelent, enyhült némileg az érzelmi vihara és rájött, hogy úgy viselkedett, ahogy ez a lény a legjobban szeretné. Szemtől szembe, ahol a mágiája kevesebb segítséget ad, mintha okosan használja fel.
A roham, amit Ulrik indított immáron újra csak madár formájában érte a tündét és a papagáj gyorsan repkedte körbe az ágakat és kerülgette a kardot. Kis teste igen nehéz célpont volt és olyan fürgeség védte, amit nagyon nehéz ellensúlyozni. Majd amikor a szörnyvadász kifáradt vagy felhagyott a vagdalkozással, egy fa ágára ült és ismét eredeti alakjába változott. Elővette hátáról az íjat és célzott.
-Ők az én védelmem alatt állnak. És nem hagyom senkinek, hogy bántsa.
*Ezzel elengedte a lövést, de tudta jól, mennyire kockázatos dolgot művel. Egyetlen személyre koncentrálja képességeit, miközben társai felkészülnek a többiek megállítására és ő nem lesz ott. Ráadásul Chariont sem tudja vezetni.
Öt erdei állnak ugyan így -íjjal a kezükben- más fák lombjai között. Varázslatuknak köszönhetően láthatatlanul beborítják őket az erdő zöld levelei. Lesik, hogy lent az aljnövényzetben áttörjenek a vadászok és széles csapást vágjanak. Ők érzik a növények fájdalmát és elszántságukat növeli ez. Ha már végleg elhaladnak és hátukat mutatják a gyilkosok, akkor hirtelen fog letekeredni róluk a növénytakaró és húrok pendülése jelzi majd, hogy nyílvesszők indulnak útnak.

Minden felgyorsult körülöttem. Azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek.
Két lövést eresztettem csak ki az íjamból, de többet nem tudta, ugyanis nyilaim elfogytak. Ötletem sem volt, hogy hogyan segíthetnék.
Ebből a tanácstalanságból a megmentőm rántott ki. Az ő "parancsára" követtem a többieket.
Mindenki a fák ágain közlekedett, még én is. Meztelen lábfejeimet óvatosan rakosgattam egymás elé, de nem volt rá szükség. A fák vigyáztak volna ránk, akárhogy is léptünk volna.
Akkor éreztem a legjobban, hogy én az erdőhöz tartozom. Éreztem, ahogy e csodálatos rengeteg szenved a vadászok keze által. Hallottam, ahogy egymásnak panaszkodnak. Folyamatosan osztották tanácsaikat, meglátásaikat, gondjaikat. Be nem állt a szájuk.
Én zártam a sort/ csoportot, így amikor megérkeztünk figyelőhelyeinkre, nekem sikerült utoljára elbújnom, de így láthattam, hogy milyen profi az erdő, ha elrejtésről van szó. Tudtam, hogy hol gubbasztanak társaim, de látni még így sem láttam őket.

Sokáig vártunk. A vadászok csak nem akartak jönni.
Aztán megjelentek. Nem köszöntöttük őket, ám búcsúnk annál nagyobb volt. Amint elhagytak minket, s hátukat mutatták, mi sortűzzel kísértük őket.
Akkor jöttem rá, hogy nekem nincsen íjam. Kérhettem volna, de azzal már elkéstem, szóval kókuszokat dobáltam, akárcsak a majmok.
A támadásunk -hiszen legjobb védekezés a támadás- meglepetésként érte az embereket.
Nekem sokáig hiányérzetem volt, amit csak később tudtam megfejteni: Ulrik nem volt köztük. Ezt meg is jegyeztem a többieknek.
~Látjátok a vezért? ~

A vállamat ért ütést követően a lombtünde ismét madár alakba váltott, és úgy kerülgette kardcsapásaimat. Hiába próbáltam őt eltalálni, minden próbálkozásom eredménytelennek bizonyult. Kis teste túl fürgének és kicsinek bizonyult ahhoz, hogy lesújthassak vele, és ezt viszonylag hamar be is láttam, így végül felhagytam a felesleges vagdalkozással, és vártam, hogy mit lép erre az elf.
A papagáj végül egy fa ágán telepedett le, majd ismét felvette elf alakját, de előtte addig-addig repdesett ide-oda, hogy végül sikerült elérnie, hogy pár pillanatig szem elől veszítsem, és akkor tette meg ezt a bravúros átváltozást, így kissé késve vettem észre, amint rám szegezte az íját. Csak mikor megszólalt a hátam mögül és elengedte azt, akkor vettem őt észre, de addigra már késő volt, és nem volt időm száznyolcvan fokos fordulatot venni, hogy szembeforduljak vele és még elhajolni is a nyílvessző elől, hiába mozdultam meg egyből, és igyekeztem bal oldalra hajolni. Csak annyit értem el, hogy a szívem helyett így az oldalamat érte el a nyíl hegye, és az egyik bordám megállította azt.

Eközben a többi vadász folytatta az útját kifelé az erdőből, jól látható nyomokat hagyva maguk után, hiszen össze-vissza kaszabolták az erdő növényzetét, hogy utat tudjanak törni maguknak. Akadálytalanul haladtak előre, mit sem sejtve az elfek hátbatámadós taktikájáról, hiszen vezérük nem volt ott, hogy ilyesfajta dolgokra figyelmeztethesse őket. Néhányan igyekeztek ugyan mindent szemmel tartani, és mindent lehetséges veszélyforrásként fogtak fel, de a lombtündéket mágiájuk tökéletesen eltakarta még az ő szemfüles, kíváncsi tekintetük elől is. A fiatal felderítőjelölt ugyan folyton hangoztatta, hogy ez valamiféle csapdának kell, hogy legyen, mert nem juthatnának előre ilyen könnyedén, ha az elfek nem éppen ezt akarnák, de csak páran hallgattak rá, így a hátulról érkező támadás a többségüket teljesen váratlanul érte. A csapat pedig két táborra oszlott; a fejvesztve fedezéket keresőkre, és a kissé felkészültekre, akiket kevésbé lepte meg a támadás, mert mindenhonnan veszélyt sejtettek, így ők egy egységként mozogva próbálták kikerülni a feléjük suhanó nyilak arzenálját.

A meglepetés erejével érte a vadászokat a váratlan támadás és néhányan megint a földön estek el holtan. Ám a felkészületlenek fedezéket kerestek és a rutinos harcosok pedig a begyakorolt mozdulatokkal kezdtek el küzdeni és kitérni.
Bár már nincs lövedékük, amivel viszonozhatnák a tüzet, mégis kitérnek vagy a levegőben kapják el a feléjük száguldó nyílvesszőket. És hamarosan Charionhoz hasonlóan kifogynak fent is. És addigra -főként az első sortűz hatására és a kezdeti fejetlenség miatt- három vadász fekszik a földön és négyet kaptak el az ágak azok közül, akik meglepetten vetették magukat fedezékbe, szinte ugorva az ölelő karokba.
~Ez csapda! Vissza!
*Hangzott el a parancs a fejekbe, melyet nem csak itt hallottak. A vezető nélkül maradt lombtündék pánikja átragadt a rangidősre is és utána se kérdezve a fáktól, hogy ki hol tartózkodik vonult vissza a maga párbajától és igyekezett beérni a menekülő csapatát. Logikus volt, hiszen bár meg volt a képessége arra, hogy lássa az erdő egész ezen szegletét, ám ha ezzel lett volna elfoglalva, akkor figyelmetlensége miatt vesztett volna a fémek csatájában.
Az erdő viszont még egy utolsó csavart tartogat az embereknek. Szó szerint egy csavart. A fák törzse megtekeredett és a több száz éves kérges külső a végy fogságba esett férfira mint kígyó fonódott. Köztük van Ezra, a méreg hatása alatt cselekvőképtelen első felderítő.
A nyolc társuknak most kell választania. Itt hagyják-e őket és futva menekülnek, amíg nem jönnek rá a hibájukra a zöld elfek vagy kiszabadítják valahogy szorongatott embereiket és közösen folytatják az utat.
Ulriknak pedig szintén döntenie kell, hogy a megzavarodott határőr után ered vagy kifelé tart?

Kifogytunk a nyilakból, s ami azt illeti, a lendületből is. Én biztosan. A fák jajgatása ugyanis abbamaradt -s mivel ezek éltették bennem a harci tüzet- a lelkesedésem is.
A mellettem rejtőzködő elfre tekintettem. Ő visszapillantott.
Kérdőn néztem társamra, hogy most mit csináljunk. Íjunk elfogyott, kókuszdióval pedig nem sokat értem el, akármilyen hatásosnak is nézhetett ki. Aztán egy kiáltás megválaszolta a kérdésemet.
Nem elsőnek mozdultam. Attól féltem, hogy ha kilépek a rejtekemből, a vadászok célpontjává válok. Így hát tétováztam egy kicsit.
Pontosan nem tudtam, hogy melyikünk üzente a visszavonulót, s talán ez is elbizonytalanított. Aztán egyikünk megmozdult, s beljebb húzódott az erdőben. A többiek sorra követték.
Persze hogyan is lett volna másképpen= én maradtam. Furcsálltam az egészet. A vadászok csapdában vannak szó szerint a fában.
~Hogyan árthatnának nekünk?~
Akkor jutott eszembe Ulrik, a vezér. Biztosra vettem, hogy ő jelenti a veszélyt.
Kiugrottam helyemről, s visszahúzódtam. A vadászokat még láttam, de csak azért, mert az erdő többet jelent nekünk, mint lakhely. Ő a mi barátunk, társunk, segítségünk és vigaszunk, s ez a rengeteg ezért többet megtesz, mint azt bárki képzelné.
Szépen csendben vártam a következő utasítást, és persze a még szabad emberek lépését.

Sebesülésemet mindenképpen meg akartam bosszulni, ám mire észbe kaptam az engem megtámadó elf menekülőre fogta a dolgot. Egy percig elgondolkoztam azon, hogy utána megyek és hátulról lecsapva rá kinyírom a kis idegesítő bestiát, és meg is kíséreltem azt, de a nyíl hegye pokolian fájt. Minden egyes lépésnél borzalmas fájdalom cikázott át testemen, így hiába próbáltam lépést tartani vele, sajnos nem voltam elég gyors, és hamar lemaradtam, így kénytelen voltam visszafordulni.
Nem igen értettem ugyan, mi okból lépett le a rohadék, főleg pont akkor, mikor ilyen szépen sikerült megsebesítenie, és ezt a javára fordíthatta volna, de hát csak egy lombtündéről volt szó, mégis ki értené meg ezeket a szentimentális kis lényeket? Biztos óriási lelki sérüléseket okozott neki az általunk szétaprított erdő, vagy tudja a pokol, mindenesetre elég gyorsan meggondolta magát, és inkább visszafordult a kis senkiházi, így hát nekem sem volt mi mást tennem, mint hogy a saját embereim után eredjek, s megpróbáljam valamilyen csoda folytán beérni őket, ami így, hogy körülbelül száz méterenként kénytelen vagyok megállni, hogy enyhítsem az oldalamba szúró éles fájdalmat, nem lesz túl könnyű. Szerencsére volt nálam pár gyógyfű meg némi fertőtlenítésre használatos alkohol, így egy kést elővéve levágtam egy jó nagy darabot a pólómból, és azzal kötöztem át a sebet. A nyilat egyből kihúztam; szerencsémre nem maradt benne a nyílhegy, a vérzés pedig nem volt vészes, ennél rosszabbat is túléltem már. A bordám viszont valószínűleg kicsit megrepedhetett, amin meg nem tudtam segíteni. Leszámítva persze a jó minőségű barackpálinkát.
Az erdő viszont úgy tűnt kevésbé volt éber, vagy legalábbis valami másra figyelhetett, mert ezúttal egy két ágat leszámítva semmi sem állt az utamba, és visszafelé is jól kivehetők maradtak a nyomok.
Valószínűleg ennek köszönhettem, hogy végül hogy-hogy nem, de beértem csapatomat, akik épp az egyik fa alá szoruló négy embert próbálták meg közös erővel kiszabadítani, láthatólag sikertelenül. Ezra is a beszorultak között volt, s mivel tőlem azt az utasítást kapták, hogy vigyék őt ki innen, lehetőség szerint sértetlenül, így nem csodáltam, hogy itt maradtak segíteni a bajbajutottakon. Tudják jól, hogy mit kapnának az engedetlenségért, és ezért elég ritkán következik be, hogy valaki ellenszegülne a parancsomnak.

Embereim láthatólag megkönnyebbültek, hogy újra látnak, és tanácsot várva néztek rám, hogy most mégis mi tévők legyünk, én pedig szótlanul követtem őket a fákhoz, és homlokomat ráncolva próbáltam valamiféle használható ötlettel előállni, hogy miképp szabadítsuk ki őket fogságukból. A fák úgy vonták keblükre őket, hogy jószerével alig lehetett egyáltalán hozzájuk férni. A fák pedig gyökerestül fordultak ki és tekeredtek rájuk, akár a kígyók. Régi, zömök, nagyra nőtt fák voltak ezek, az erdő sokat látott óriásai, emberi erővel lehetetlenség lett volna leemelni ezeket társainkról.

- Nincs más hátra, meg kell próbálnunk átfűrészelni ezeket annyira, hogy így hozzájuk férhessünk, vagy legalábbis le tudjuk lökni róluk közös erővel a törzset. Ez azonban rengeteg időt jelent, és akár újabb támadást is kaphatunk a hátunkba, ha rájönnek, hogy még itt tartózkodunk - szólaltam meg végül, felvázolva előttük a helyzetet. Ez volt az egyetlen lehetőség.
- Azonban ha egy óra alatt nem végzünk, akkor nem kockáztatom a bőrünket értük, s itt hagyjuk őket, bármilyen jó harcosok is - tettem még hozzá, ugyanis semmi kedvem nem volt feláldozni magunkat őértük. Így is túl sok volt már az áldozat, ám nyolc harcossal hazatérni még mindig jobb, mint egyel sem.

Az erdei elfek közel fél mérföldet szaladtak, mire gyülekezőt tartottak. Addigra tincses vezetőjük is oda ért a rajhoz.
-Mi történt? Milyen csapda? -kérdezte mit sem törődve a néma kommunikációval. Valahogy belülről érezte, hogy egy csapdának nem így kellene kinéznie. Nem lehetne ilyen könnyen kijönni belőle.
~Azt... Azt hittem, a vezetőjük céllal maradt le. Valamire készül és egy újabb csapatot irányít, csak nem látjuk. -jött a válasz a fejekben egy, a lánytól is fiatalabb harcostól.
-Ostoba! Az irányítójuk velem harcolt. Nem tudok fecsegni vívás közben.
-Akkor csak ennyien vannak?
~Követtük őket már egy ideje, nem? Mindegyiket. A ti feladatotok volt szemmel tartani a terepet, amíg én elcsalom és megölöm a főnöküket.
*Mindenki lehajtotta a fejét, elszégyellve magukat kapkodásuk és félelmeik miatt. Először túlságosan hittek bölcsességükben és élettapasztalatukban, ezért nem is figyelték a határt, csak az első behatolóra koncentráltak. Ennek ára volt a falu lemészárlása, ami után túlságosan tisztelni kezdték az ellenfelet és amikor már a kezükben volt a győzelem lehetősége... elpuskázták.
-Mindegy! Hagyjuk, hadd távozzanak békével! Megtanulták a leckét és többé ilyet nem tesznek. -adta ki a végső parancsot a határozott hangon a rajparancsnok. Őszintén remélte, hogy a vadászok megértették, hogy a lombtündékkel nem érdemes újból próbálkozni.

Ez alatt Ulrik és főleg emberei jól haladtak a fűrészeléssel. Hamarosan sikerült kiszabadítaniuk mindenkit és az egy tucat ember bántatlanul haza térhetett. Családja létszáma az utóbbi időben megfogyatkozott és kénytelen volt az elkövetkezendő évek akcióit inkább külsős bérgyilkosokra és kocsmai söpredékre bízni. Sok év telt el, ám az utóbbi napokban arról kezdtek el suttogni a falak, hogy egy titokzatos támogatótól nagy összeget kapott, hogy új embereket toborozzon és új fegyvereket szerezzen be!
Ezra, az első felderítője túlélte hosszú lábadozás után a mérgező növény támadását és ügyességével sokat segített a további célpontok kifürkészésében.


/Köszönöm a játékot!/

Egy kis helyen az egész csapat összegyűlt, ahol a megmentőmmel is találkoztunk.
El sem tudtam képzelni, hogy merre járhatott/ mit csinálhatott, hogy nem velünk tartott, hanem levált. Aztán persze kiderült, hogy végig a vadászok vezetőjével harcolt. Ebből következik, hogy Ulrik nem jelenthetett ránk veszélyt.
Szóval ok nélkül pánikoltunk.
Ezért meg is kaptuk a szemrehányást hordozó beszédet.
~Ezt jól megcsináltuk...~
A csapat csüggedése rám is átragadt. Okkal.
Már nem lett volna kedvem visszamenni a vadászokhoz, s harcolni velük/ ellenük. Még szerencse, hogy nem is kellett. Megkaptuk a parancsot, hogy az embereket hagyjuk békével elmenni.
~Mert ők is olyan békések voltak!~ Nevettem magamban keserűen.

Miután a csapat feloszlott, én visszatértem a leégett faluhoz. Még találtam néhány túlélőt, akiken segíthettem. Ott találkoztam a többi szerencsés elffel, aki különösebb seb nélkül túlélte.
Aztán kezdhettük a a falu újraélesztését. Kicsit eső után köpönyegnek éreztem.