Ahogy Aná-val várakozunk..egyszer csak hirtelen egy Medve "csorda" ront ránk a sűrű gallyak és ágak közül,ahol eddig rejtőztek..
Az íjamat nem eresztem le ,és nem "lankad"figyelmem...de Rám nem nagyon hat ez a fajta "vérfagyasztás"..mert ahogy Suttogok...úgy kezd megtorpanni a "Medvesereg"..és amikor az Ágakat szólítom fel,hogy tekerjék jól körbe a testüket..hogy mozdulni se tudjanak..így a két nagyobbik medve azonnal az ágak fogságába kerültek..de mivel gyerekkorom óta Idomár és gyógyító vagyok/a legmagasabb szintet már elértem,70 év tanulásával/...így esélyük sincs ellenállni nekem..a kékes derengés egy növény fogyasztása után lehet"mellékhatás"..
Ahogy a szavaimat kimondom..az állatok egyszeriben a lábamhoz kúsznak..és "elismertek"a "vezérüknek"..így ahová én megyek,jönnek majd utánam..és engedelmesek lesznek..amit csak mondok..azt teszik..
Aná-n a meglepettség látszott...de azt is meg mertem volna esküdni,hogy egy ámuló mosoly is végig futott volna ajkán..és csak vörös hajkoronája "palástolta"el kerek szemeit,és az éj leple...

Készségesen válaszolok, akárcsak Angie.
- Kíváncsiságból jöttem. Érdekel, hogy mi folyik itt, ugyanis elég érdekes történeteket hallok.
Miközben ezt mondom, odasétálok a fához, s megpróbálom kihúzni belőle nyilamat. Kisebb erőfeszítés árán, de sikerül megszabadítanom, majd elteszem tegzembe.
- Bocsáss meg, hogy ellőttem! Ha tudtam volna, hogy te vagy az...
Őszintén szólva örültem, hogy társaságom akadt, s így nem egyedül kell szembenéznem a veszélyekkel. Igaz, hogy társammal személyével kapcsolatban nem vagyok teljesen boldog a történtek után... csak hát megértem/megbocsátok.
- Mit tervezel? Hova tartasz?
Teszem fel a kérdést, amire én még nem tudom a választ.

Az elf a már tőle megszokott, barátságos stílusban válaszol kérdéseimre, ami megnyugtat. Féltem kissé, hogy haragudni fog rám a történtek után, de szerencsére úgy tűnt, hogy megbocsátott, ami kimondottan jól esett. Kedveltem az elfet, és nem örültem volna, ha ellenségként tekintett volna rám.
Egy félmosollyal figyeltem, amint igyekszik kiszedni nyilát a fa törzséből. Meglehetősen mókás látványt nyújtott próbálkozása. Már épp segíteni akartam neki, mikor nagy nehezen bár, de sikerült kiszabadítania azt a fa fogságából, és eltette tegezébe, majd felém fordulva bocsánatot kért.

- Szóra sem érdemes - legyintettem, még mindig mosolyogva. - Elvégre én is fegyvert fogtam rád. Nem számítottam arra, hogy itt talállak, így te sem számíthattál ilyen fordulatra. Néha a sors szereti megviccelni az embereket - feleltem könnyedén.
- Egyébként, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, mit kezdek majd ezek után. Először ennek az erdőnek a titkait akarom felkutatni, és élve kijutni innen. Aztán majd a sors eldönti, hogyan tovább.

Aminthogy befejeztem mondandómat furcsa zajra lettem figyelmes. Összenéztem Charionnal, majd szinte teljesen egyszerre felemeltünk íjainkat, és a zaj forrása felé fordultunk, készen arra, hogy megvédjük magunkat, ha szükséges. Nemsokára egy szarvas lép ki egy bokor mögül, mely valamilyen furcsa, kékes fényben ragyog. Elképedve nézem, amint közelebb jön, és szája mozogni kezd, mintha enne valamit. Meglepetésemre ellövöm nyilamat, de az átrepül a szarvason, és eltűnik a bokorban. A szarvas erre megriad, majd elkezd körbe-körbe rohanni. Egyszer éreztem, amint áthalad rajtam; testemen hideg borzongás futott végig, és olyan volt, mintha valami hidegség érintette volna meg egész belsőmet, de amint átért rajtam a szarvas, ez el is múlt, olyan gyorsan, mint ahogy jött.
Végül az áttetsző szarvaslélek, vagy szarvasszellem - nem voltam biztos benne, melyik, de lényegében a kettő egy-és ugyan az - megállt egy pillanatra, ránk nézett, majd lassú léptekkel elindult az erdő sűrűje felé.
Ismét Charionra néztem, aki ha úgy dönt, hogy kövessük a furcsa lényt, akkor én elindulok a nyomába, és hagyom, hogy bevezessen minket az erdő legsötétebb részére, és végül egy tisztáson találjuk magunkat, ahol számtalan lélek gyűlt össze.

Nem volt olyan idegen gyűlölő, hogy előítéletei lettek volna, egy faj kivételével, az éjelfeknek sosem fogja tudni megbocsátani, amit tettek, így persze, hogy nehezen gyűrte le most is előtörő dühét. Nagy erőfeszítésébe került és nem is tudta Hraman, hogy van-e egyáltalán értelme, talán itt és most véget vethetne neki.
Jókor jött az erdei elf beszólása, így hálásan bólintott felé, miközben mellkasa egyre lassabban süllyedt le és fel, ahogy kezdett lehiggadni.
- Igazad van……de csak egyelőre. – szólt vissza halkan, majd hallgatásba merült, míg tisztázták a selffel, hogy miként osztoznak majd, bár véleménye szerint ez nem lesz egyszerű.
A vadász nem csodálkozott, hogy a két barát is azért érkezett, amiért ő, bár valószínűleg nem teljesen ugyan azon indokból, de hamar átgondolta, hogy ha azok sem ódzkodnak tőle, összefoghatnának ebben, hiszen ezzel nagy mértékben növelnék a siker esélyét.
- Én is ennek kívánok utána nézni, népemből sokan tűntek el itt, vagy ha haza is tértek őrültek lettek és hamarosan meghaltak. – adta tudtukra az maga szándékát és az okot, amiért itt van.
A sötét elf eközben félre húzódott, láthatóan nem akart közösködni, bár épp ezért volt furcsa, hogy még sem tagadta meg, hogy a tüzénél telepedjenek le. Még az erdei elf farkasa sem nagyon szimpatizált vele, bár Hraman annyira nem ismerte a jószágot, lehet mással is ilyen bizalmatlan, mégis csak egy vadállat.
- Óóó! Ez aztán az éjelfek igazsága! – vigyorodott el , de nem vidáman. – Ha gondolod, akkor edd csak meg nyugodtan, én meg arrébb megyek pár méterrel és rakok egy másik tüzet, aztán rágódhatsz egyedül a zsákmányodon. – vette kézbe a saját nyársát, készen rá, hogy meg is tegye, mert már elege volt a másik hozzáállásából.
Sértette a vendégbarátság ilyen megbecstelenítése, na és dolgozott benne a visszafojtott indulat is.
Az, hogy megosszák egymással az ételt az természetes volt, de ahogy ez a self ezt értelmezte, az felháborító.
Talán mást is mondott volna még, ha nem tűnik fel neki a lombtünde állatának viselkedése, aztán meg már nem volt idő másra, csak arra, hogy a nyársra tűzött nyulat ledobja a földre és kardot rántson. Míg egyik kezével szinte a levegőben ragadja meg az egyik felé ugró állat torkát, a pengéjét annak torkába döfi. Ha van még támadó azzal is végez, de közben már figyelme az erdő szélén megjelenő valamire fordítja, mert valami egyszerűen erre kényszeríti.
Az az egy amit biztosan tud, hogy két lábú lény, de a tartásából ítélve, nem ember. Hraman vadász és talán még egy két lábon álló medvéhez hasonlíthatná legjobban.
Hiába azonban ez a tudás, mikor sem az esze, sem a lába nem képes ellenállni a vonzásnak, így miután a farkasoknak vége, karddal a kezében megindul az erdőbe, azzal sem foglalkozva, hogy vajon a többiek mit tesznek. Neki mennie kell.

A Hramannak bemutatkozott ork továbbra is meglehetősen barátságosan viselkedett, amivel kezdte elnyerni bizalmamat, és egyre inkább úgy véltem, hogy nem lesz nehéz vele együtt dolgozni. Ami viszont a selfet illeti, meglehetősen kételkedtem abban, hogy bármiben is a segítségünkre lenne. Még mindig eléggé visszautasítóan bánt velünk, és úgy méregetett minket, mintha ellenségek lennénk, holott sem én sem Sebastián nem tettünk ellene semmit sem, ami megalapozhatta volna ezt a feltételezését. Így hát arra jutottam, hogy ez az éjelf feltehetőleg mindenkivel így bánik. Ezért nem is fecséreltem tovább az időmet rá, és nem foglalkoztam a további megjegyzéseivel sem. Nem láttam ugyanis értelmét annak, hogy felhergeljem magamat miatta.

Úgy tűnt azonban, hogy az ork nem tudja elereszteni füle mellett a self megjegyzését, ugyanis egyből velősen visszavágott neki. Én pedig teljesen egyetértettem. Azonban nem találtam túl okos ötletnek ezt a meggyőződésemet hangosan közölni, így hát inkább csendben maradtam, és semmit sem reagáltam erre a dologra.

- Sajnálom, ami a fajtársaiddal történt - válaszoltam együttérzően.
- Mi Sebastiánnal pusztán amiatt kerekedtünk fel és vágtunk neki ennek az útnak, mert Sebastián fogadójában hirtelen megszaporodtak a furcsa halálesetek, és ki akarjuk deríteni, hogy mi is történhetett szerencsétlenekkel. A nyomok pedig ide vezettek bennünket - vázoltam fel előtte okainkat, és próbáltam elterelni ezzel Hraman figyelmét bosszúsága tárgyától, mielőtt még jobban elharapódzana a dolog.

Nemsokára aztán arra lettem figyelmes, hogy Anu felborzolja a hátán a szőrt, s vicsorogva fordult az erdő irányába. Hamarosan azt is megtudtam, miért; egy egész falka farkas rontott ki az erdőből, és egyenesen felénk vette az irányt. Az egyik farkas egyenesen Hraman torkának vetette magát, de az ork egy másodpercig sem teketóriázott; azon nyomban átdöfte a fenevad torkát, aki még utolszor vett egy gurgulázó, mély lélegzetet, majd teste végleg elernyedt. Szájából patakokban ömlött a vér. Hraman azonban nem törődött vele. Máris a következő bestiára vetette magát, és azt is a másvilágra küldte.

Én eközben igyekeztem mágiámmal megállítani a farkasokat, és utasítottam őket, hogy ne bántsák útitársaimat, de azok nem hallgattak rám, mágiám teljesen hatástalannak bizonyult velük szemben. Egy percig úrrá lett rajtam a kétségbeesés és a tanácstalanság, hiszen soha életemben nem történt még velem olyan, hogy egy állatnak - főleg a farkasoknak - ne tudtam volna parancsolni. Aztán nemsokára rádöbbentem, miért is nem hatott rájuk a mágiám. Az erdő szélén ugyanis egy férfi állt, egészen pontosan egy félig ember, félig farkas szerű valami. Két lábon állt, akár egy ember, testét azonban teljes mértékben szőr borította, arca pedig eltorzult. Kezei pedig inkább mancsok voltak, melyek óriási karmokban végződtek. Kissé meggörnyedve állt előttünk, majd vonításszerű üvöltést hallatott, mintha magához hívna valakit.
Ekkor pedig igencsak különös dolog történt. A furcsa lény ugyanis félelmetes kinézete ellenére hívogatott, magához vonzott, én pedig szinte öntudatlanul elindultam feléje, mint akit megbabonáztak. Szemem sarkából láttam, hogy Hraman is ugyan így tesz, és a hívásnak úgy tűnt még Anu sem tud ellenállni, így feltehetőleg a többiek sem, bár erről nem tudtam meggyőződni, hiszen nem láttam őket. Ha követtek is bennünket, feltehetőleg mögöttünk lehettek. Mi pedig egyre közeledtünk a furcsa teremtményhez.
Belsőm remegett; egyszerre a félelemtől és a csodálattól, meg attól a megmagyarázhatatlan mágiától, ami ehhez a lényhez vonzott. Fogalmam sem volt, hogy most mégis mi fog történni.

Az éjtünde a sötétből előbújó árnyakat figyelte.
De nem látott semmit. Szemét elvakította a tűz erős fényéből való átállás. Tudnak tökéletesen látni az éjszakában és nappal is, de jóval több időbe telik megszokni a szemüknek. Így miközben a yrchit már ostromolták a rajongók, addig ő becsukott szemmel gázolt bele a lángokba és rúgta szét a maga rakta kis máglyát. Miközben éles füle az elszaladó paripája dobogásait (is) hallgatta.
~Majd ezt is meg kell keresnem a végén. Így is túl kevés van magától mozgó lóból, és állandóan kilövik alólam.
*Azt azért látta, mikor az ork eldobja a nyulát és mielőtt a rászálló hamu tönkre tette, gyorsan megmenekítette és övére fűzte.
~Ha nem kell nektek a fele, akkor megtartom adóként az egészet. És legalább nem vitatkozunk többet.
*Rutinos mozdulatai miatt egy percbe sem került a munkálkodása és a csillagok és telihold által megvilágított rétre nézve már látta, hogy a vadász már végzett is két ordassal. És őt is hívta a szörny, így háta mögé nézett még egyet, majd pár lépést visszafelé téve ha nem kap ütést közben, akkor a két halott lompos farkút feléleszti és az árnyékban rejtőző idegenre uszítja, a húst letépni róla mind egy szálig, ez alatt ő felpattan Sebastian hátára és szőrén üli meg. (Ha ez utóbbiért nem kapott ütést, amivel kivonnák a harcból.)
Íját előkapva és oldalra lőve jobbra-balra beszéli meg a kentaurral, hogy mit szeretne vele együtt dolgozni.
-Gyíá!
*Remélhetőleg nem kerekedik felül az ellenségben az önérzet és nem esnek neki ilyen vészterhes órákban. Ő csak azt tette, amit a legjobb stratégiának gondolt.

Egy szót sem szóllottam, csak némán füleltem, figyeltem az eseményeket. Hraman történetére aztán együttérzően bólintottam, jelezve részvétemet fajtársai iránt.
Láttam Raffaelen, Hramanon meg méginkább, hogy nem tetszik neki az éjelf jelenléte. Nekem sem volt túlzottan szinpatikus teremtés, de bizonyára minden oka meg volt rá, hogy így viselkedjen. Minden népnek mások a szokásai, sőt, minden faluban más szokások uralkodnak.

A feszült hangulat épp oldódni kezdődött, mikor egy farkasfalka rontott ki az erdőből. Mindegyikünkre rátámadtak ezek a farkasok, melyekkel, úgy éreztem valami nem stimmel.
Előrántottam én is íjamat, és nyilat eresztettem néhányukba. Aztán észrevettem egy lényt a homályban. Két lábon állt, de állatiasan nézett ki, olyan volt mint egy farkas. Szőr borította és hosszú karmai voltak.
Ahogy egyre tovább néztem rá, úgy éreztem, mintha hatalmába akarna keríteni, hívott magához. Mielőtt azonban elindulhattam volna felé, éreztem, hogy valami rámnehezedik. Kizökkentem abból az állapotból, melybe a szörny bódított és hátrapillantottam. Nem valami, hanem valaki volt az. A sötét elf pattant fel a hátamra, és nyerítette el magát, hogy "gyiá".

- Kérlek, ezt ne. Nem vagyok ló. - Szólltam rá, aztán eltettem íjam, és előrántottam kardomat. A self meg két élettelen farkast hívott "életre" maga mellé állítva őket, és ráküldte a bestiára mindettőt. Elindultam én is a szörny felé vágtatva az éjelffel a hátamon és támadó pozícióba próbáltam kerülni. Közeledtünk a szörnyhöz. Emeltem kardomat, majd támadtam, a hátamon az elf ugyanezt tette, csak éppen mágiával.
A lény félreugrott a kardom elől, de a self támadása úgy tűnt telibe találta.

A vörös hajú szépséget nem olyan könnyű meglepni. Ám a szellemeknek azért sikerült.
Hagyja, hogy Lia próbálja megszelídíteni őket és ha nem sikerült, ő a kardját még mindig harcra készen tartja. Úgy gondolja, ha társának nem sikerül, akkor az ő közreműködésével sem fog sikerülni.
Ám a túlvilági kékes támadókat leszámítva, ha a fák lefognak két támadót, akkor a maradékkal könnyedén megbirkózik, úgy gondolja. Gyors mozdulattal előre lép és szúr, hogy mielőtt még a mancsokkal, fogakkal vagy bármivel el tudná érni a málnazabáló, már vissza is mozogjon és ha sebei ellenére nem fékezi meg a bundást, akkor oldalra lépjen és mögé kerüljön. Oldalt nincsenek éles támadó eszközei és ilyen testet ha mozgásba hoz az izomzat, nehéz vele gyorsan irányt változtatni.
Egy percig nem fogja kímélni, ha veszélyben érzi az életét. De nem bántja, ha valóban szelídnek tűnnek és engedelmeskednek a társának.

A szavas feltűnése őszintén szólva megrémiszt. Nem bízok benne, azonban egyben biztos vagyok: talán elvezethet a titokhoz. Így hát Angieval együtt elindulok utána, míg ki nem érünk egy tisztásra. Az út alatt folyamatosan borzongok, s már csak a kíváncsiság tart egyben, ugyanis a bátorság nyúlként szalad ki szívemből. Hát nem ironikus?
A tisztáson nem csak hárman vagyunk, számtalan lény megjelenik még. Angiera pillantok, majd vissza a szarvasra. Mind a ketten viszonozzák a pillantást, ám az őz szemében haragos tűz gyúl, s tartása minden, csak nem pihenőállást vesz fel. Körülnézek, s észreveszem, hogy a többike -már ha lehet így hívni őket- ugyanígy viselkednek.
Ijedten ugrok hátra, ám azzal nem számoltam, hogy a társam mögöttem van. Elrugaszkodásommal teljes erőmmel a lányhoz érkezem, pontosabban rá. El nem esek, ám egyensúlyom elhagy. Ilyen helyzetben általában átkoznám maga, ám most pont nem jár ilyen a fejemben, ugyanis a félelem túl nagy bennem. Az őz érzések nélkül nézi végig ügyetlenkedésem, még a szeme sem rebben. Ekkor meglátok a szemében valamit, amitől visszatér a bátorság, de legfőképpen a remény. Közelebb lépek az szarvashoz, s leguggolok.
- Nem kell félni! Segíthetek!
A szemében élő tűz ugyanis időnként el-eltűnik, s olyankor félelem és ellenkezés mutatkozik meg. Ebből egyetlen dologra gondoltam: a lélek nincs magánál, nem tudom, hogy mi, illetve hogy hogyan, de más uralja.

Charion szemében látom a félelmet, mikor rám pillant, majd újra az őzre emeli a pillantását. Én követem a tekintetét, és észreveszem, amint furcsa tűz gyúl lángra az állat szemében, ahogyan a többi lélek szemében is hasonló folyamat játszódik le. Az egész jelenést nem tudom mire vélni, így hát úgy döntök, egyelőre csak várok. Majd a középen lévő elf úgyis elmondja, mit akar tőlünk, miért hívatott ide bennünket - mert abban biztos voltam, hogy ő küldte értünk azt az őzt. Többet jelenleg nem igen tehettem. Egy lélek ellen fegyverem úgysem sokat érne, egyelőre pedig nem tűnt úgy, hogy bármelyik is meg akarna támadni minket, bár a lények szemében lángoló tűz arra engedett következtetni, hogy ez nem sokáig marad így.

Elftársam is észrevette ezt - nem mintha nehéz lett volna nem észrevenni, hiszen eléggé feltűnő látványt nyújtott villogó szemük -, és félelmébe hátrálni kezdett, egyenesen nekem menve, amit azért nem néztem túl jó szemmel.

- Vigyázhatnál azért kicsit jobban - jegyeztem meg, miközben megragadtam a karját, nehogy elessen.

Ezután legnagyobb megdöbbenésemre Charion az őzhöz lépett, és leguggolva hozzá nyugtatgatni kezdte a lelket, amit elképedve néztem, majd megráztam a fejemet, rosszallásomat kifejezve, habár ezt az elf nem láthatta, elvégre háttal volt nekem.

- Charion, mégis mi a fenét csinálsz? - kérdeztem tőle.
- Ez nem állatsimogató... Vagy jobban mondva léleksimogató... Ha nem vetted volna észre, ezek mindannyian lelkek csupán. Ki tudja, mi történik itt, és hogyan váltak azzá, amik!? Te is rövid úton erre a sorsra akarsz jutni? Mert akkor jó úton haladsz - morogtam neki, remélve, hogy ezzel észhez térítem, mielőtt még mindkettőnket bajba sodorna.

Angie nem helyesli, hogy közel lépetem, pontosabban leguggoltam a szarvashoz, s ezt nem próbálja rejtegetni. Nyíltan megmondja. Először meg sem hallom, ám ahogy tudatosul bennem a szavak igazsága, s ráadásul az állat sem reagál szavaimra, visszalépek. Még egyszer-kétszer kifürkészem a szarvas pillantását, megbizonyosodva, hogy reagál-e, de ahogy telik az idő, egyre biztosabb vagyok benne, hogy csak képzeltem az egészet.
"Furcsa."
Ahogy körülnézek, észreveszek egy alakot. Ugyanolyan lélek, mint a többiek, azonban ő mosolyog. Végleg összezavarodom.
- Mit akarhat?
Teszem fel a kérdést, elfelejtve, hogy Angie nem hallja a gondolataim.
- Szerinted?

Charion végül maga is rájön, hogy próbálkozása nem csak ostobaság, de ráadásul még teljesen haszontalannak is bizonyul, ugyanis az állat lelke semmit sem reagál kérdésére. Még csak el sem mozdul onnan. Meglehetősen különös dolognak tartom ezt az egész bizarr helyzetet a lelkekkel körbevéve, akik azonban mindeddig csak némán figyeltek minket, fel-felvillanó szemeikkel.

Az idős elf is csak mosolygott ránk, mintha csak jó ismerősei lennénk, akiket régóta nem látott. Hamarosan észrevettem, hogy Charion is őt nézi elgondolkozva, majd néhány kérdést intézett felém.

- Fogalmam sincs - ráztam meg a fejem tanácstalanul.
- De abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy ő hivatott ide bennünket. Úgy tűnik az állati lelkek hallgatnak rá - fejtettem ki neki nemrég megfogalmazódott gondolataimat.
- Talán jobb lenne kicsit közelebb mennünk hozzá, és megkérdeznünk tőle, hátha választ kapunk kérdéseinkre - javasoltam óvatosan, habár nem igen akaródzott közelebb kerülnöm a lelkek tömegéhez. Nemigen tartottam ezt jó ötletnek, de valahogyan meg kellett tudnunk, hogy mi az ördög folyik itt.

Uráldur kedve egyre inkább magasabbra hágott. Megérezte a harc szelét és lelke kitárta sötét szárnyait, hogy szörföljön a gyilkolás hullámain. Céltudatosan összpontosított a nyilazásnál, tudva azt, hogy Sebastiannak hála egyre közelebb kerül ahhoz, ami őt is vonzza, lehagyva mindenki mást is maga mögött.
A terv egyszerű volt. A gyógyíthatatlanság átkával sújtotta a lényt, hogy sebei ne forrjanak be és blokkoljon belülről minden gyógyító mágiát. Biztosra akart menni, hogy megöli akkor is, ha innen vert csapatként kell távozniuk a végén.
Két élőhalott farkas volt az elterelő hullám, akik izmait a hadvezér akarata mozgatta és amikor a kentaur átdöfni készült a szörnyet, a dekoncentrációval is támadta, hogy minél kevésbé legyen képes védekezni. Majd megeresztett egy nyilat is, csak hogy biztosra menjenek.
Úgy tervezte, hogy mire a yrchi és a zöldike ide érnek, már rég felszeletelik ezt a valamit. Hiszen a saját elpusztult farkasbarátai harapásától is vérzik és elég csinos kis rohamot kapott a párostól is.

Hamarosan arra lettem figyelmes, hogy a self Sebastian hátán ülve megelőz minket, és elszántan esik neki a furcsa teremtménynek. Az, hogy a kentaurt egyfajta hátasnak használta, eléggé megbotránkoztatott, de el kellett ismernem, hogy taktikailag jó döntésnek bizonyult, hiszen ketten együtt erősebbek voltak, és nagyobb esélyük volt a lény ellen. Csodálkoztam, hogy ők támadást indítottak ellenük, ebből viszont arra következtettem, hogy ők nem érzik ezt a furcsa vonzó mágiát - vagy a fene se tudja, mit -, ami szinte megbabonázza az embert. Vagy az is lehet, hogy ők valahogy képesek voltak ellenállni ennek a valaminek.
Ez a gondolat reményt keltett bennem, így hát igyekeztem én is kitörni a bűvköréből, bár fogalmam nem volt, hogy miképp csináljam. Végül aztán úgy határoztam, hogy igyekszem felerősíteni a rossz előérzetemet, és abból az érzésből erőt meríteni ahhoz, hogy ezt megvalósítsam.
Szerencsére valamennyire ez sikerült is nekem: bár lábaim továbbra is a lényhez húztak, de elővettem íjamat, és célba vettem a teremtményt, majd eleresztettem nyilamat, remélve, hogy az célba talál. Rövid kardom is ott lógott oldalamon, így volt mivel megvédenem magam, ha közelharcra kerülne a sor.

A vonzás erős és Hraman nem tudja megállítani a lábait, mely az erdő felé, az ott álló lény felé viszi, de a többiek viselkedése, a kentaur hátára pattanó elf látványa, olyan megdöbbentő, hogy a tudata önkéntelenül is el kezd ellenállni a befolyásolásnak.
A járása lassul és elbizonytalanodik, ahogy követi a vágtázó Sebastien-t, aki karddal támad a lényre, Uráldur meg íjával. Sejti, hogy a feltámadt farkasokat is neki köszönhetik, akik nekimennek az alaknak.
Keze dermedten mozdul a kardja felé és úgy érzi, hogy egy csiga is sokkal gyorsabb nála, de azért halad.
Látja maga mellett a lombtündét is, aki hasonlóan bizonytalannak néz ki, mint ő.
- Mi ez? - bukik ki a száján, de egyelőre nem képes teljesen levetni magáról az igát.

Ahogy az ágak lefogták a medvehad tagjait..könnyű célponttá váltak egyszeriben..a kékesen derengő nagyobb medve viszont egyre közelebb jön..mert nem hat rá az idézett mágiám..
oldalt nézve láttam Aná-t,hogy kardjával már sújtott is a hátul lévő málnakedvelőkre..
Így előttem már csak a nagyobb társaik álltak..és vicsorgó fogakkal mordultak felém..
íjamat felhúztam,és nem haboztam kilőni azt..bár nem volt szándékomban lelőni őket..de mivel fenyegetően közeledtek felénk..így kénytelen voltam elvenni életük..és mikor már nem mozdultak,közelebb mentem....s láttam a szemükben is megszűnni, a kékes derengő fényt..lelkük nyugovóra tért..ahogy többi társaik is "követték"őket..az örök vadászmezőkre..

Ha nem sikerül a szelídítés Liának... és az események ilyen drasztikus fejleménye bekövetkezne, akkor igyekszik távolról szúrni az első felágaskodó Maci Laciba, majd ahogy nem rég tanulta a nemes úrnője várában, oldalt kerülve igyekszik a mancsoknak még esélyt sem adni a támadásra. Majd oldalról vagy hátulról markolatig beledöfni a kardját.
Ahogy visszanéz az ösvényen a másik kettőre, látja azt, hogy kiszabadultak a növények pillanatnyi fogságából és már majdnem ráugrottak. Az egyik kap egy ezüst hegyű nyilat a homlokába, de a másik karmai csak néhány tízcentire van tőle. Esélye nincs kellő időben kirántani a vasat a halott bundásból. Az egyik legrégebbi fegyverét be kell vetnie, mely... valószínűleg lerántja a leplet az egyik féltve őrzött titkáról a sok közül. A varázsszavakat hangosan mondja, hogy az egész erdő jól hallja.
-Se... -ebben a pillanatban a lépést eltévesztette és végig vágódik teljes testhosszban az avaron- ...GÍTSÉG! -majd csak halkan motyogva fejezi be, miután a harmadik brummi is elterül nem sokkal mellette- Valaki mentsen meg!
*Örömmel látja, hogy a feljavított fegyverforgató tudása mellett még a régi fegyverei sem koptak el. Ugyan olyan bevethetőek, mint a múltban. Gyorsan feltérdelt és kirángatta a pengét az állat húsából, majd szinte azon nyomban harcra készen fordult Alia felé. Még nem tudta, hogy a társnőjének köszönheti-e az életét vagy egy nagyképű pasinak, aki a hangjára megjelenve -ahogy lenni szokott- azt hiszi most, hogy védtelen nő, aki gyengeségét kihasználhatja.
~Hát abból nem eszik! Felaprítom húscafatokra, ha közelembe mer jönni.
*Kicsit megnyugodva látta, hogy nem férfi, csak legújabb barátnője kezében van íj. És körülöttük vannak még mindig a szellem medvék.
-Tudsz velük kapcsolatot létesíteni?

Amint a nyilam a kilőttem..a medve..már nem mozgott többet..s ott éktelenkedett hatalmas testében..
Továbbra is felhúzva tartottam magam előtt íjamat,minden rezdülő mozgást követve,célra tartottam ezüst nyilaimat...és ahogy egy pillanat alatt..a macik kiszabadultak rögtönzött növényi békjóikból..Aná felé néztem..és láttam,hogy pillanatra egyensúlyát veszti,és az avarba huppan..miközben a mackó feléje tart..
nem haboztam..és kilőttem nyilam,hogy társam védjem..és nem tévesztettem el a célt..megkönnyebbülve láttam,hogy nem esett baja társnőmnek..és ennek örültem..
de még voltak medvék,kiket a kékes derengés ,még mindig hatalmában tartott..
-Tudok..de csak nagyon nehezen..ellenállnak a mágiának..csak foszlányokban érem el elméjük ,mert a kékes derengés elég erős "védelemmel"van felruházva..és így több időbe telne ,feltörnöm azt..de a többi támadónak nincs "védelme"..így könnyedén irányíthatók!Azokkal nincs gond!-mondtam Aná-nak..aki a pengéjét húzta ki éppen,egy málnakedvelő testéből..
-De arra rájöttem,hogy a "kékségek" nem bírják az ezüstöt!-mosolyodtam el..

Moon, és Charion:

Kezdeti meglepetéseteket tovább tetőzheti az a pillanat, mikor a nyíl egyszerűen csak átsuhan  a szarvas lelkén, és eltűnik a bozótban.  Bár a lélek valójában erre nem is reagál, könnyen tűnhet úgy, hogy mégis csak mwgilyedt, amikor tesz pár kört futva, rajtatok is keresztül vágva, végül figyelve titeket elkezd vezetni a tisztás felé. A tisztásra érve ismét szembe fordul veletek, de utána nem reagál már semmire sem. Mintha észre sem venné Charion próbálkozását, egyszerűen csak néz előre fagyos tekintetével, végül fújtat egyet, megfordul, és az öreg erdei elf mellett leheveredik. Ameddog nem mentek oda, semmi sem változik, az állatok lelkei forgolódnak kicsit, vagy pont titeket vizsgálnak, az öreg pedig csak mosolyog, miután megsimogatja ama szarvas hátát mely ide hozott benneteket. Ha kőzelebb mentek az öreg elf kezdetben csak egy dolgot mond nektek, ami inkább tűnik egy rejtvénynek, mint magyarázatnak.
- Az erős lélek túl éli a halált. Az erős szellemmel pedig az elme is épen marad. De, ha gyenge a lelked, elveszted a tested. Ha erős a lelked, de szellemed elbukik, az őrület vár rád, mely szörnyűbb mint a halál.

Alia, és Aná:

Amikor a medvék kirontansk a fák közül. Mins ketten meglepődhettek kissé, főleg mivel többen is vannak, és ketten nagyobbak társaiknál, illetve kékesen is derengenek. Alia szelídítési kísérlete első pillanatban mintha működne, de aztán a medvék még vadabbul rontottak rátok, és megkezdődött a harc, az első medve csak pát másodpercig élhetett találkozásotok után, és szép sorban társaikat os megöltétek, egyedül a két kékesen derengő medvénel nem esett semmi baja. (Sajnálom Alia, de nem. A maci lelkeimet ezüsttel sem ölheted meg ) Azonban a két medve elrohan mellettetek, mikor is két fülsértően hanfos vonyítást hallhattok meg abból az irányból amerre futottak. Ha megfordultok, láthatjátok, hogy két ugyan olyan kékes derengésű farkas, illetve még kettő furcsa lény kiktől a vonyítás is származott, rohan a kékesen derengő farkasok után.  Mivel ilyet még sohasem láthattatok, meglephet benneteket a két vérfarkas kinézete, hisz s emberek, sem farkasok, és mégis. Viszont az imént megölt medvék egyikének holttestéből is ki mászik egy kék medve lélek, pont Aná mellett, majd rohanva indul a harcba, tudomást sem véve rólatok. Úgy tűnik, lehet nem is titeket akartak megtámadni pusztán rosszkor vagytok rossz helyen?

Uraldur, Hraman Raffael, Sebastian:

A harc megkezdődött, a farkasok pedig szépen hullottak a kis csata során, szerencsétekre ti még nem szereztetek sebet, viszont még semmi sem ért véget. A furcsa késztetés mely titeket a lény felé vonz, egy rövid időreeggyengül, mintha már nem is létezne, majd hirtelen újult erővel sújt le reátok, és még erősebben hajtja tudatotokat afelé, hogy minél hamarabb oda érjetek hozzá Az első rohamot Sebastiannak, és Uraldurnak sikerül megkezdenie, pár élőhalott farkas kíséretében, kik már érezhetik, hogy ez a késztetés nem is egyszerűen vonzás, inkább egyharci felhívás minek hála mintga az idő kissé lelassulna számotokra. Érzékszervritek kiéleződnek, és mintha erőtök is tetőfokára hágna. A lény az első találatok hatására, melyeket elhunyt bajtársaitól szenvedett el hatalmas vonyítás közben ugrik hátrább egy-egy apró mozdulattal szó szerint ketté tépve a két farkastetemet. Amikor viszont a nyíl vállába fúródik csupán meggörnyed testartása és morogva veti rátok magát. Az első csapásával Ulardurt célozza meg, aki ha nem reagál időben egy szép nagy ütést elszenvedve repülhet lr a kentaur hátáról. A mágiák, és a számos vérző seb ellenére sem lassít a bestia, sőt mi több. Egyre vadabb, egyre gyorsabb mozdulatokkal próbálja kerülgetni a támadásaitokat, és próbálja karmait végigszántani bőrötökön, fogait belétek mélyeszteni. És ha ez még nem elég, amint Hraman és Raffael belépnek az erdőbe a többiek után még két hasonló méretekkel rendelkező bestia jelenik meg egyik oldalról rátok rontva, másik mintha csak az égből pottyant volna, a fák lombjai közül érkezvén hátulról támad rátok. Így közelebbről megnézve, már ha van rá időtök, kicsit jobban látszódnak az eltérések köztük. Az első inkább emberre, míg amelyik oldalról érkezett, jól kivehetően az oroszlán Oawákra, a hátsó pedig a sötét bőrű elfekre hasonlít inkább, furcsa farkas adottságokkal keresztezve.


//Az írásban rejlő lehettséges hibákért, a hosszadalmas várakozásért, és minden egyébért elnézéseteket kérem. A jövőben sem tervezek ilyet, de mivel nem kizárt magánéleti okokból kifolyólag, így csak annyit mondok:
Végre a mese kóró újabb hajtása is felfedte magát. És a mese csak akkor ér véget, a a kaland lezárul, szóval aggódni nem kell. ha lassan is tudom megírni, akkor is meg fogom mindig a mesélőit //

Kíváncsian és némi rátartással közelebb mentem az öreg elfhez, és felé fordulva ezt kérdeztem:

- Jó napot, uram. Tudna némi magyarázatot adni arról, mi ez az egész?

Kérdésemre az elf mosolyogva válaszolt, ami inkább tűnt valami találós kérdésnek, mint valamiféle homályos magyarázatnak, így felvont szemöldökkel újabb kérdések hadát intéztem felé:

- Ez valamiféle rejtvény akar lenni? Mit ért azon, hogy ha a lelkünk erős? Mitől függ egyáltalán az, hogy erős-e valaki lelke, avagy sem? S mi az, hogy az erős lélek túléli a halált? Egyáltalán, miért hívott minket ide ezzel a szarvassal? Mit akar tőlünk? - halmoztam el az öreget kérdéseimmel.

Ezután Charionra néztem, s reméltem, hogy ő talán többet értett ebből az egészből, mint én. Egyben azonban biztos voltam; jól sejtettem, hogy ezek az áttetsző lények már csak lelkek csupán. Ám arról még mindig fogalmam sem volt, hogy mi történhetett ezekkel a teremtményekkel, vagy hogy egyáltalán hogy lehetséges ez az egész. Az viszont bizonyos, hogy ez az erdő nem hiába kapta a Lelkek Erdeje nevet, és hogy ezeknek a fényes lelkeknek elég sok közük van azokhoz az őrültekhez, akik másokra rátámadtak, miután élve (vagy talán mégsem teljesen élve) kijutottak innen.

Uráldur úgy gondolta, hogy a lován (bocsánat, kentaurján) ülve ő lesz a legutolsó, akit bárki is megtámadna, ám az első sorozatot mégis ő kapta. Peltéjét a bal karján előre tartva fogta fel a csapásokat és fegyvert váltva megforgatta a pallosát, hogy az után a lény kezeire mérjen csapást velük. Nem támadólag lépett fel, most is a csapások kivédésére koncentrált és közben elég lendületet szerzett, hogy levágja a végtagokat. Ebben a körben nem vetett be mágiát, elég volt neki a sújtások kivitelezésére koncentrálni.
Közben hangosan elkiáltja magát:
-Zöldike! Legalább az egyiket fogd le a növényekkel, míg feldaraboljuk, ha már féltek a vértől!
*Igyekszik felhergelni, hogy ezzel arra késztesse, hogy uscsakazértis bebizonyítsa az ellenkezőjét és elszántabb harcra késztesse.

Nyilam sikeresen célba ért, és eltalálta a lény vállát, ám ez csak még inkább felhergelte őt, ahelyett, hogy megsebesítette volna. Ezzel együtt mintha érzékszerveim is felerősödtek volna, ahogy a lény is erősebbé és elszántabbá vált s dühödten vetette rá magát az éjelfre. Ezzel azonban a mágiám is felerősödött, ami eddig eléggé le volt korlátozva a lény által. Tudatom is tisztábbá vált, habár még mindig éreztem a vonzást, ami a lény felé húzott engem.
A self meglehetősen jól állta a sarat; sikeresen kivédte a csapásokat, és megpróbálta annak végtagjait lenyisszantani pallosával. Fellélegezni azonban nem igen volt lehetőségünk, ugyanis ekkor két másik teremtmény is felbukkant az előző mellett kétoldalt, és célba vett minket Hramannal.

- Raffaelnek hívnak és nem Zöldikének! - kiáltottam vissza Uráldurnak kissé sértődötten, de azért teljesítettem kívánságát, és az oawafarkast (vagy tudja a fene, mik voltak ezek) hamarosan gúzsba kötötték a növények, Anunak pedig megparancsoltam, hogy támadjon rá a gúzsba kötött példányra, majd az éjelf segítségére siettem, és igyekeztem a rátámadt farkasszerű teremtményt is lefogni a növényekkel.  

- Így megfelel, Mogorva Uraság? - kérdeztem tőle gúnyosan mikor mellé értem, és hogy bebizonyítsam neki, mennyire nem rendít meg e teremtmények vérének ontása, én is harcba szálltam az oldalukon, és kardommal próbáltam meg halálos sebet ejteni a fenevadon.

Attól, hogy kényszert érzett arra, hogy a lény felé menjen, még a gondolkodását nem korlátozta a dolog és hamarosan kivehető volt, hogy valami ember-farkas hibriddel állnak szemben, aki minden bizonnyal erős mágiával rendelkezett és azzal érte el ezt a vonzást, de kicsit elszámította magát, mert az elfek sokkal ellenállóbbnak bizonyultak és bár ők is felé indultak, azért ezt egyben támadással is kombinálták, amiben a kentaur is partner volt. Sőt a gyűlölt éjelf, most úgy néz ki, kivételesen jól használja a képességét és a levágott farkasokat is a lényre uszította.
Hraman is előhúzta a kardját és felkészült, hogy csatlakozzon a támadáshoz, főleg, mert egy pillanatra mintha elenyészett volna a rárót igézet és olyan harci hév támadt fel benne, hogy szinte majd felrobbant tőle, aztán viszont még intenzívebb lett a késztetés, bár most már nem hadakozott ellene, inkább még sietni is kezdett, hogy végre belevághassa a kardját ebbe a valamibe.
A lény vadsága azonban meglepő, még a sorban beszerzett sérülések sem lassítják le, csak még jobban harcol és nem tűnik úgy, hogy létszámfölényünk ellenére könnyű dolgunk lesz.
Talán ez az egyik szörny, ami mérgezi ezt az erdőt?
Akármi is ez, Hraman elszántan közeledik felé, hogy maga is belemártsa a pengéjét.
Mikor Uráldur hangja heccelni kezdi a lombtündét és egyúttal őt is, csak felmordul, hiszen ez nem lepi meg a sötét elftől.
- Remélem átharapja a torkod, mielőtt odaérek és végzek vele, amire te láthatóan képtelen vagy. – kiált vissza, hiszen nincs már messze.
Azonban úgy néz ki, hogy ez csak az „előjáték” volt, mert mielőtt még elérnénk a lényt, másik kettő is felbukkan és bár fajukat nézve láthatóan különböznek az elsőtől, a farkasforma mindegyiküknél jellemző.
- Mik ezek? – hördül fel az agyaras, de nincs idő gondolkozni, hiszen az amelyik oldalról jön, már a nyakán is van.
A másikat, az oawa fazont, muszáj meghagynia az erdeinek, így aztán balra veti magát, hogy elkerülje a lény karmait, aztán félfordulatból, lendületesen kaszál egyet a karddal mellmagasságban, majd visszarántva a kardját felülről lefelé is azonnal.

Ahogy a medvék egyre csak fogyatkoznak ..remélve,hogy a kékesen derengő macikat is legyőzzük végül..de mielőtt erre sor kerülhetett volna....távolabbról farkasüvöltés rázza meg a levegőt..
és a két nagyobb Medve,ahelyett,hogy ránk rontanának ,ahogy eddig volt....egyszer csak eliramodnak mellettünk a hangok irányába..mintha ott se lettünk volna..
Meglepetten nézek utánuk..és a szememnek alig hiszek..ugyanolyan kékes derengésű farkasokat látok,amilyeneket a Málnaevők testén is láttunk..és ahogy eltűnnek a fák között,egyre halkabban és távolabbról halljuk már őket..
Odafordultam Aná-hoz..-Jól vagy?..minden ok?..segítettem neki felállni..és éppen abban a pillanatban..a mellette levő mackóból is egy kékes színű "medvelélek"távozik..és ahogy előjött..olyan gyorsan is illant el a többiek után..követve a Vérfarkasok "szavát"..
-És ez meg mi volt?-hagyta el ajkamat a mondat..és néztem a Társnőmre,meglepett arccal....

Uráldur fegyelmezetten tartotta magát, amíg meg nem jött erősítésként az erdei. Ha sikeresen lenyisszantja a támadás élét és Sebastiannal a két jó barát kicsit gondozásba veszi az első vérlényt, akkor még egy nem túl erőset suhint fentről annak feje felé, hogy hátrébb lépésre ösztönözze, ám utána a másik oldal felé nyúlik meg a teste és két marokra fogva pallosát kinyújtott kézzel szeli a penge a levegőt.
Raffael szemlátomást igen jó munkát végzett az onnan érkezővel és a mozgása erősen lecsökkent, ha egyenesen meg nem állt. Ezt így most nehéz lenne megmondani, mikor csak egy pillanata van, míg oda nem ér a vas és át nem vágja a nyakát lendületből. A farkas fej néhány pattogás után Hraman lábánál állapodik meg, ha csak nem tudott a szörny valamit tenni ellene.
~Remélem nincs akkora regenerációja, hogy hirtelen két szörny lesz mindjárt belőle!
*Ám nem várta meg a választ, még egyszer oda csap, hogy a nagymacska-farkas jobb kezét is levágja néhány növényi indát is átszakítva kétkezesével.




A vörös hajú szépség hátra fordul és szembe néz a vonyítókkal.
~Ha jól gondolom, akkor ezeknek a lelkétől sem kell tartani. Bár ide tévedhetne véletlenül az egyik rokonom szelleme is, hogy segítsen.
*Nem igazán tudta befogadni a gyomra, hogy a kísértetek nem változtatnak meg semmit az Árnyékvilágban, hiszen a neveltetése pont az ellenkezőjét súgta. Bár valóban úgy tudja, hogy fizikailag nem tudnak semmit elmozdítani, azért jobb nem figyelmen kívül hagyni a jelenlétüket.
Görcsbe szorult a hasa és igyekeznie kellett, hogy ne adja ki a vacsoráját. Ám ahogy ott tartották előre szegezve a fegyvereiket, hirtelen egy ötlete támadt.
-Fedezz engem az íjaddal, míg felmászom a fára! Könnyebbek vagyunk náluk, oda fent előnyben leszünk.
*Ezzel szájába vette a pengét és ugrás közben elkapta az egyik vastag ágat. Vékony karjával igyekezett fentebb húzni magát, miközben lábával a levegőben pedálozott, hátha gyorsabban jut fel így.
Azért nem kellett elmondania, hogy mi várhat rá idelent, mára eleget gyakorolta a harcot. Fel tudja ő húzni magát, ha az élete múlik rajta! Ahogyan megmászta már egy Sharel nevű kováccsal a raydani hegyek egyik függőleges csúcsát, mely néhol még vissza is hajlott. És egy griff fészke volt a tetején.