Mikor az öreg megszólal, meghűl bennem a vér. Nem tudom, hogy Angie mit ért ebből, s mit nem, de én ezt igencsak fenyegetésnek veszem.
- Ööö, Angie, szerintem... nekünk mennünk kéne.
Lehet, hogy félre értem a dolgot, de én ettől nagyom megijedek. Az erős lelket, de gyenge szellemet, azaz az őrületet én azokkal az emberekkel azonosítom, akik kijutva az erdőből társaira támadtak, és az, hogy az öreg ezt mondja nekünk, egy próbának, pontosabban rögtön éles helyzetnek veszem: rögtön tesztelni akar minket, és én azt nem fogom hagyni.
Megvárom, hogy Angie mit szól a javaslatomhoz, illetve hogy mit felel az elf. Csak azután cselekszem, ami alatt valószínűleg a futást értem. Persze ez a férfi válaszától is függ.

-Fedezlek!indulj el nyugodtan....aztán megyek én is egy másik fára..így talán jobb is..mosolyodtam el..
Íjammal készenlétbe álltam,míg Aná felmászott az ágak közé..és azután én is felkapaszkodtam egy szomszédos fára..hogy jobban láthassunk..és rejtekhelynek sem volt utolsó..mert a levelek kis fedezéket adtak nekünk..bár most nem ez volt a cél..hanem az ,hogy kicsit "kiegyenlítettebb legyen a harc ezekkel a lényekkel..amikkel eddig még sohasem találkoztam...
Szép csendben várakoztam én is....ahogy az íjam is megfeszítve állt készenlétben...hogy bármikor útjára engedjem a nyilaimat..
De most várunk..és éles tünde szememmel nézek le a fák aljához,ahol minden mozgást érzékelek..és készen állok a harcra..és arra,hogy társnőmet is fedezzem..ahogy csak tudom..
Hamarosan fel is bukkannak ellenfeleink..akik vicsorgó fogakkal szaglásznak utánunk..és keresnek,hol vagyunk..

Aná Vót egyre fentebb kapaszkodott, hogy minél távolabb kerüljön ezektől a lényektől és ha minden kötél szakad, egyszerűen úgy is letörik alattuk az ág puszta súlyukból adódóan. Ahogy meghallotta, hogy alattuk odaértek ezek a fene se tudja milyen lények, azonnal mozdulatlanná meredt. Remélte, hogy a ruhája színe kellően elbújtatja majd a kutakodó tekintetek elől a sötétben. Bár fogalma nem volt arról, hogy mennyire látnak ezek a szörnyetegek éjszaka.
Az egyik felvonyított alatta és annyira megrémült, hogy megcsúszott a lába és ő az utolsó pillanatban kapaszkodott csak meg. Ott lógott a lábaival kapálózva, miközben kis, bőr táskájából szana-szét hullott minden. Egy textil zsebkendő, néhány üres üvegfiola, réz, ezüst és egy arany pénzérme, arckrémek, egy mini törülköző.
-SEGÍTSÉG!
*Ha valaki még nem hallotta az erődben, hát most újra hangot ad szorult helyzetének. Miközben a farkasember üvöltése elhalkult, miután amaz a Holdra nézve homlokon találta egy kémcső és tátott szájába belehullott az egyik ezüst pénzkorong.
-Adod vissza, te! Az egy vagyon.
*Valami furcsa érzés szállta meg, hogy most lekászálódik és agyonveri az akarata ellenére őt meglopót, kiveri ő belőle nem csak az ezüstöt, de a szart is. Majd visszafogta magát, ahogy félbe szeli a hangot a kihívója fuldoklása. Ott csüngve nézett lefelé a vérlényre, akinek torkán akadt a nemesfém falat és szemlélte a nem régen levágott medvéket.
~Remélem, hogy nem viszi el egyik sem a bőrüket. Értékes bundát lehet belőle varratni, és nekem jól jönne most egy új ruha.
*Nézte, hogy hogyan lehetne mégis lefelé mennie, nem tisztult ki a fejéből teljesen az előbb rátörő érzés. De valamiért nem találta biztonságosnak egyik ágat sem, hogy rálépjen. Lehet társa kérte meg őket, hogy hajlékonnyá váljanak és az ő utána kapaszkodni akarók alatt lekonyuljanak maguktól. Vagy csak ő ilyen ügyetlen. Elf léte és Aliával való nagyon távoli feltételezett rokonsága számára nem volt más, mint egy külső, ami megadatott neki. Nem rajongott annyira a természetért, mint az awyrisiak. És nem is alakított ki a növényekkel hozzájuk hasonló kapcsolatot. Így lehet egyszerűen olyan ügyetlen volt, hogy nem talált utat jelenleg, maradt ott, ahol volt.

A várakozó csendet Aná hangja "szakította félbe..és ahogy láttam szitkozódni..kicsit megmosolyogtam..hogy egy új ruha járt az eszében..pedig alattunk egy sereg vérfakas,vagy mi szimatolt utánunk..de láttam,hogy alig tud megkapaszkodni az ágakba..így a növényt"kértem",hogy lába alá "hajoljon"..és így biztonsággal tudjon a fán maradni..
..de a rosszban is van valami jó...mert ahogy a tárgyai kihullottak a táskából..egy ezüst pénz,ami az egyik lény torkára akadt..és ez kissé elgondolkodtatott..és ahogy így elnézem..eléggé szorult helyzetbe került..és most fulladva és öklendezve próbálja a torkából kivetni azt..de eléggé úgy tűnik,hogy ezzel nem tud megbirkózni..és talán ez még hasznunkra lehet..
-Maradj ott Aná!..az ágak segítenek megtámasztani a lábad!..és majd később segítek megkeresni a holmidat is!..de most nem lenne szerencsés,ha lemennél oda..kértem a lányt,hogy maradjon ott ahol van..
..de azért halvány mosoly megjelent az ajkamon..mert,ha az ezüst érme "hatásos ellenük"..akkor az én ezüst íjam is az..és kilőttem az első nyilam..egyenesen az érmével küzdő felé..és nem szoktam eltéveszteni a célt..

Chariont láthatólag megrémítették az öreg elf szavai, én azonban mondandóját pusztán megfejtendő rejtvényként, vagy esetleg figyelmeztetésként értelmeztem, semmint fenyegetésként.
Mindazonáltal én is gyanakvással közeledtem az elf felé, és közben a többi kékesen derengő vadat sem hagytam figyelmen kívül. Annak ellenére, hogy tudtam, veszélyes itt tartózkodnunk, eszem ágában sem volt elmenni innét, míg meg nem tudom amiért idejöttem, s meg nem fejtem a titok nyitját.

- Szerintem pedig még ne siessünk annyira - intettem le Charion sürgetését.
- Azért jöttem ide ebbe az erdőbe, hogy megtudjam, mi a fene történik itt, s most itt állva, ennek az elfnek a szavait hallva úgy gondolom, hogy ennél közelebb nem is juthattunk volna a megoldáshoz. Ez az agg hegyesfülű láthatólag pontosan tudja, mi történik itt, nekem pedig szándékomban áll őt végighallgatni - mondtam neki határozottan.
- Ezek egyébként is pusztán lelkek. Nem hinném, hogy ártani tudnának nekünk. Láttad mi történt, mikor az a szarvas átszaladt rajtam. Semmi - próbáltam meg megnyugtatni, bár ezekkel a szavakkal magamat is próbáltam győzködni, mert valójában fogalmam nem volt arról, hogy amit mondok, az igaz-e, avagy sem. Csak remélni tudtam, hogy okfejtésem helyes, s lelkek nem tehetnek kárt hús-vér emberekben.

Egy kis csatározás után mindenkinek sikerült támadásba lendülnie. Mikor már megtámadták volna a lényt a többiek is, két másik bukkant fel és szinte azonnal támadásba lendült.

Raffael erdei mágiájával növények fogságába ejti előbb az egyiket, majd a másikat is. Eközben én nyilaimmal próbálok valami hatást elérni a lényeken, legtöbbjükbe nyilakat eresztve. Szemeiket célzom, hogy ha megvakítom őket, csökkenjen a támadási képességük, lehetőségük. Ezüstözött nyilaim többsége célba talál de van olyan is, amelyik célt téveszt és egy-egy fába fúródik. Annak mindenesetre örülök, hogy egyik bajtársamat sem találtam el véletlenül.

Hirtelen úgy érzem, hogy megnőtt az erőm, és bármire képes vagyok, elteszem nyilamat és előrántom kardomat. Embertelen erővel próbálok csapásokat mérni a lényekre, amelyek a kartávolságomon belül vannak. Miután sikeresen bevittem néhány támadást, nagy erővel eldobtam a kardomat, ami peregve keresztülsuhant a csatamezőn és beleállt a harmadik farkaslény mellkasába, valamivel a szíve mellett azt hiszem.

Dühömben amiért nem találtam célba egyenest a szívébe, előrántottam az íjamat, megfeszítettem ezüstözött nyilaimat és céloztam. Csak egy pillanat volt az egész; bemértem ellenfelem és lőttem, egymmás után vagy ötször is, a szívébe céloztam. Kettő nyíl ért célba, a többi valamivel fölé, vagy alá csaódott be a lény testébe.

Ez láthatólag megzavarta a lényt, amely úgy tűnt legyengült a támadásomtól. Ekkor elordítottam magamat Hraman irányába:
-Végezz vele! Vágd le a fejét! - üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Eléggé beleéltem magam a csatába és elkapott a harci hév is. Dühösen néztem körbe, hogy támadhassam ami még mozog, csapattársaimat kivéve. Nyilat eresztettem még egy tetembe, mellyel nemrégen végzett valaki, egyenesen a szívébe, csak biztosra menve nehogy életre keljen.

Elszégyellem magam, hiszen Angie érvei igazak. Azért jöttem, hogy kiderítsem azt, amit eddig senkinek sem sikerült, hogy miért vesznek el ebben a rengetegben sokan, illetve miben őrülnek meg azok, akik kijutnak. S most, hogy itt vagyok - méghozzá nem is egyedül – a megoldás kapujánál, meghátrálnék? Nem! Ha most elfutnék, tudom, hogy a kíváncsiság örökké üldözne, s már nem fejthetném meg a rejtélyt, vagy legalábbis nagyon nehezen.
- Igaz..
Lépek Angie mellé, ezáltal közelebb kerülök az elfhez. Igaz még mindig tartok mind a lélekcsoporttól, ami körülöttünk terpeszkedik, mind az öreg hegyes fülűtől, de már nem áll szándékomban meghátrálni.
Figyelem a választ, amennyiben van.

Moon, és Charion:

Az elf szavai láthatóan meglepnek benneteket, sőt kicsit talán meg is ilyeszthetett titeket. Bár valójában tőle nem kell tartanotok, ezt ti nem tudhatjátok. Moon kérdésére az elf lélek mosolya csak szélesebb lesz, és úgy válaszol.
- Az akarat a legnagyobb erő. Ha akaratod gyenge, lelked el van veszve, de ha az akaratod erős ereidben a vér lángra lobban, ha életed elmúlóban. A természet rendje, hogy ki él el fog hunyni. Az erdőben a mágia képes ezt megcáfolni, itt új életet kaphat, ki erős volt, és bátor, bár a teste gyenge, szelleme megmenekült a haláltól.
Ezen szavai után akármit kérdezhettek tőle, némán mosolyogva figyel benneteket egy darabig még. Azután viszont tekintete megdermed egy pillanatra, és az eddigi mosoly rémületté válik. Nem szól egy szót sem, csupán kezét emeli fel, s mögétek mutat ahol pár új lélek tűnik fel, melyek farkasnak látszana. Ezek ellentétben a többivel, igencsak haragos tekintettel rendelkeznek. Mielőtt mozdulhatnátok felétek vetik magukat, és míg Charionnak szerencséjére pár szarvas lélek, kikkel korábban beszélni próbált, az útjába áll a farkasnak, Moont nem sikerül időben eltakarniuk, így az egyik farkas léleknek sikerül rá. Pontosabban bele vetnie magát Moon testébe. Ez a lélek most nem suhant át úgy rajta, mint a szarvas korábban, hanem egyszerűen eltűnt. Charion az egészből nem láthat sokat, hogy mi is zajlik le most társában, legfeljebb az elf következő szavaiból szűrhet le valamit.
- Sajnálom gyermekem. Ha a barátod lelke nem erősebb a farkasénál, akkor jobb ha futsz, vagy végzel vele, mert szörnyeteggé fog válni. Ez az erdő áldásában az átok... A farkasok lelke agresszívabb, és vadabb lesz, megpróbálnak megszállni mindn gyanútlan ide tévedőt, hogy új életre keljenek.
Miközben beszél látszik rajta, hogy szomorú, de mégsem rád, hanem az elötted lévő lelkekre néz, kik most is hadakoznak a farkassal, mely próbál átjutni rajtuk hozzád. Eközben Moonban egy igazi, eddig számára sosem tapasztalt harc veszi kezdetét, mintha egy új világba került volna. Közel, s távol semmi más nincs, csak egy hatalmas farkas mely kéken ragyog a fekete semmiben. A farkas habozás nélkül neked ront. Ha ügyes vagy, és a harc már eléggé beléd ivódott, könnyen kitérhetsz előle. Kis agyalás után pedig rájöhesz közben, hogy nem valódi tested, csupán lelked irányítod, erre bizonyíték, hogy te is ugyan olyan kék fénnyel derengsz, mint a lény.

Alia, és Aná:

A medve, és farkas lelkek rövid időre eltűnnek, félig humanoid társaikkal együtt. De ez nem a megnyugvás ideje. Tüstént fel is kapaszkodtok két fára, mi mlehet jó döntés volt, hiszen pár pillanattal utána a humanoid szerű farkasok vissza is térnek, utánatok kutatva. Mikor Aná megcsúszik, és táskája tartalma elkezd lehullani a földre, a hangforrás felé fordul nyomban az egyik lény ami üvöltve készül az ugrásra amikor torkán akad egy ezüst érme. A fulladozása társát láthatóan nem zavarja, jobban érdekli a másik fán rejtőző elf. Egyetlen ugrással majdnem olyan magasra jut, hogy elérje Alia lábát, de az ágak szerencsére nem tartjákmeg, inkább elhajlanak pusztán, hogy a farkas hangos morgást hallatva a földön találja ismét magát. A fuldokló példány csupán fejét csapkodva forgolódik, próbálva megszabadulni torkát elzáró nemesfém érmétől, amikor Alia nyila a hátába fúródik. A lény előre tántorogva köpi ki a lökés hatására az érmét, és gyilkos tekintettel fordul az öt megsebző felé. Egy röpke pillanat töredékére mozdulatlanná válik, majd a földre görnyedve fogaival ismét felkapja az érmét, majd levegőbe dobva ahogy az elkezd viasza hullani ráharap, és látványos mozdulattal lenyeli a félbe harapott érmét. Ám a meghökkenésnek még nincs itt az ideje, legfeljebb Aná szitok áradatának, ugyanis ezt követöen a nyílvessző kihullik a lény hátából a seb pedig összeforr. Nem hagynak sok időt habozni nektek. Mind két lény a titeket tartó fának veti magát, és próbál lerázni róla benneteket, éles karmaikkal hatalmas csapásokat mérve a fa törzsére. Ha nem találtok ki sürgősen valamit, vagy lepottyantok, vagy a fát fogják kidönteni ezek a megvadult lények.

Uraldur, Hraman, Raffael, Sebastian:

Nektek sem nagyon van nyugtotok, hisz három bestia is rátok támadott már. Az elsőt a lovas párosnak sikerül szép lassan aprólékká vagdalnia, meglepő módon pár karcolással megúszva az egészet. A másodikat Hramannak sikerül elintéznie miután egy űgyes mozdulattal végighasítja a lény melkasát, közben leszelve egyik karját könyéktájt, maj ugyan azon keze felől vállánál megmártja a lényben a pengét igencsak méj sebet ejtve rajta, aminek következtében a lény elterül. Az utolsó bestiában idő közben egy kard, és pár nyíl próbálja az életet kierőszakolni a testből, bár nem teljes sikerrel. A szörnyeteg megkötöve az erdei elf mágiájának hála csak ide-oda vonaglik, szörnyű üvöltést hallatva. A kentaur még pár tetembe ezüstözött nyilat ereszt, De azokon nem látazik, hogy mozdulnának ismét. Legalábbis elsőre. Mikor figyelmetek elterelődik róla, az ork által megölt lény, melynek szívében az ezüstözött nyíl landolt, végül mégis feltápászkodik, miközben a nyíl szép fokozatosan csusszan ki belöle egyetlen egy változással. Bár véres, látszik rajta, hogy az ezüst eltűnt belőle. A lény en pedig a sebek egy kis része elkezdett begógyulni, de mégsem az egész. A bestia egyetlen határozott mozdulattal vetődik előre, az erdei elfet célozva, és bele farapva annak vállába. Elsőre lehetne azt is gondolni, hogy társát igyekszik megmenteni ezzel, hiszen csakhamar a harapás után a földre rogy, és nem is mozdul többé. Azonban a szemfülesek észre vehetik, hogy a seb amit ejtett pár pillanatig még kékesen dereng, mielött az erdei elf is össze esne. Lelkének világában, pedig neki is megkezdődik a küzdelem. A rá támadó bestia teste lassan, de fokozatosan elkezd megváltozni, eltűnnek a torzulások a holttesten. A karmok vissza húzódnak, a fejforma megváltozik, és a szőr is eltűnik róla, újból kialakítva a test eredetinformáját a szörnyűnátváltozás előttről. Bár ezt csak a többiek láthatják, míg a fejében zajló hatalmas farkas elleni küzdelmet kizárólag Raffael látja, és éli át. Már persze, ha túl éli. Ez azonban kizárólag csak rajta, és lelkének erején múlik.

Érdeklődve mentem egyre közelebb és közelebb az öreg elfhez, de azért tisztes távolságban maradtam tőle, hiszen kedves mosolya ellenére nem tudhattam, hogy tényleg jót akarhat-e nekünk. Kérdésemre ha lehet még szélesebben elmosolyodik, és egy újabb találós kérdéssel áll elő, amiből most azonban jóval több mindent megtudtunk, mint eddig. Ha mást nem azt biztosan megerősítette, hogy ezek a lények itt körülöttünk mind szellemek, és hogy úgy tűnik csak az igazán erős akarattal bírók képesek itt élni a halál után is szellem formájában. És azt is megtudtuk, hogy ez az öreg elf szereti a találós kérdéseket és a rejtvényeket, akár csak a Nogitsune egy bizonyos Teen Wolf nevezetű sorozatban, ami jó pár évszázaddal Angel után keletkezett, így karakterem nyilván nem vehette észre ezt az összefüggést.

Aztán az idős lombtünde arcára szó szerint ráfagyott a mosoly, és teljesen megdermedt, majd a hátunk mögé mutatott, ahol már jó pár farkaslélek vicsorgott ránk fenyegetően, támadásra készen. Chariont három szarvaslélek egyből megvédi, de nekem nincsen ekkora szerencsém. Mozdulni sincs időm szinte, de a farkasok már rám vetik magukat, a szarvasok meg túlságosan le vannak foglalva azzal, hogy a társamat védjék. Próbálok védekezni a farkasok ellen, és csak gyors reflexeimnek köszönhetem, hogy az első két farkas elől el tudok hajolni, de a másodikat is csak úgy tudom elkerülni, hogy a földre vetem magam. Szemem sarkából látom, hogy az egyik szarvas megindul felém, a farkassal szinte teljesen egyszerre, de már látom, hogy az engem védeni próbáló lélek nem fog időben ideérni. Fogalmam se volt, mi történne, ha ez a farkas rám vetné magát, de valahogy nem akartam megtapasztalni, ám hiába próbáltam arrébb gurulni, úgy tűnt elkéstem a mozdulattal.
Egy pillanatra megdermedtem, és jéghideg fuvallat áradt végig a testem minden porcikáján, mi a fejemben, pontosabban az elmémben csúcsosodott ki. Szememet nem tudtam kinyitni se, s lecsukott szemhéjamon keresztül nem láttam egyebet kékes derengésnél.

Tisztán éreztem, hogy most teljesen más történt mint az előbb, mikor az egyik szarvaslélek átfutott rajtam. Éreztem, hogy a farkas bennem van, és próbálja átvenni az uralmat a testem felett.
Ezt megerősítendően a kék derengést fekete sötétség váltotta fel, majd megláttam a kékesen derengő farkast magam előtt, ki nekem rontott, én pedig könnyűszerrel ki tudtam térni előle. Ám nem a testemmel tértem ki, hanem a lelkemmel. Olyan volt az egész, mint valami álom, melyben félig mégis én magam irányítottam az eseményeket. Mintha az agyammal irányítanám a lelkemet, akárcsak az ekkor még nem létező számítógépes játékokban, s a farkas lenne az ellenfél, akit le kell győzni, hogy kijuthass ebből a rémálomból. Én pedig elhatároztam, hogy nem fogom könnyen adni magamat, és kiűzöm magamból ezt a fenevadat, kerüljön amibe kerül. Az én testem felett senki sem uralkodhat rajtam kívül, s készen álltam, hogy megvédjem azt a betolakodótól.

Miután sikerült az ágakat Aná lábai alá "segítenem"..így most már biztonságosabban tud fent kapaszkodni a fán,és elég magasra is tud mászni,hogy ne érjék el az alattunk vicsorgó farkasok.
Viszont a nemrégiben kilőtt nyilam,bár megsebesítette az állatot,de súlyos sebet nem ejtett rajta..és ahogy láttam,amint lenyelte az érmének darabját..úgy hullott ki a hátából nyilam,és forrt be rajta a seb,mintha nem is lőttem volna meg..és most meg ,olyan haragra gerjedt,hogy meglőttem,hogy éles karmaival a fára igyekezett,hogy elérje lábamat.
Éppen hogy csak el tudtam húzni előle magam...de nem adta fel,és újra próbálkozott egyre feljebb ugrani hozzám..
Átnéztem Aná-hoz..és láttam,hogy Ő is kapaszkodik,de a támadója Őt sem hagyja..és vadul nekünk esnek,hogy a fáról lerázzanak minket../és ha leestünk volna onnan./ szét akartak volna tépni éles fogaikkal..
Erősen kapaszkodtam,és a fáink segítségét kértem,hogy erős gyökereikkel lefogják a farkasokat,és így szorosan a földhöz szorítva meg tudjuk fékezni a dühödt támadóinkat..és mikor a gyökerek lefogják majd,akkor rátekerednek a nyakukra és végtagjaikra,hogy ezzel megakadályozzák a levegővételüket..és minél jobban ki akarnak törni a békjóból..annál szorosabban fonódnak rájuk a vastag,és erős gyökerek..akkor a nyilaimmal egymás után lövök rájuk..megcélozva a szívük,és végtagjaikat..hogy a lehető legjobban "szögezzem a talajhoz a farkasokat..
Amint a gyökerek erős fonata teljesen lefogja Őket a földhöz,gyorsan a kardommal lesújtva vágjam le a fejüket a nyakukról..hogy idejük se legyen újra regenerálódni...

A három lény ráveti magát a négy táborozóra. A kentaur hátán lovagló sötét elf párosnak sikerült legyőznie a kihívójukat. Ám hátul gondok adódtak. Zöldike kidőlt, és a szellem mágiában járatos hadvezér megérzi azonnal, hogy nem az eltervezett mederben halad terve. Látta és értette a megszállást, hiszen nem először történik ez meg körülötte, néha az ő kérésére támad meg egy-egy lélek másokat.
~Úgy tűnik, a seb részt vesz benne valami mérgezés által. Egy lélek tud enélkül is megszállni, de valószínűleg így könnyebb.
*A saját alkarján az apró karmolásból, mely épp csak elérte, kiszívta a vért és kiköpte jó messzire. Nem hiányzott semmi komplikációt. Sebastian vállát pedig, aki azóta is kardjával püfölte a szörnyet, hogy a kis darabokat még kisebbre vágja, barátian megveregette.
-Jó erőben vagy, Öregem. Adjál neki amiért nincs kalap rajta!
*Ez után gondolkodott, hogy a mostani ismeretei alapján hogyan tudná bevetni lehetőségeit. És úgy érzete, hogy előbb saját magáról kell elhárítania a továbbterjedés veszélyét. És a Holtak szellemei igézetet kezdte.
-Jelenj meg szellem! Halld utasításom, neked a Pokol kínzókamráiban a helyed!
*Ezzel erősen koncentrált arra, hogy a kék derengés visszakerüljön oda, ahol az utóbbi pár percet töltötte gazdateste pusztulása óta. De ha véletlenül nem szállt ki még a húsból, akkor is megtalálja az utat és ne őket! Így ne tudja véletlenül se megtámadni a lóembert és őt. Egy olyan helyre száműzte, ahol egy nagyobb rangú démon ismert arról, hogy szereti a felajánlott lelkeket és vég nélkül kínozza, ki nem eresztve őket a kezei közül.
Ha és amennyiben ez sikerrel jár, esik össze maga Uráldur is holtan és szellemével kilép a testéből. A hely erőit igyekszik felhasználni arra, hogy ne a szokásos áttetsző, láthatatlan alakot vegye fel, hanem maga is kéken derengjen és kék „fénykardjával” esik neki Hraman ellenfelének, hogy megsebesítse magát a megszálló lelket is. Kétszer-háromszor suhintott, majd megszakította a varázslatot és szó szerint visszabújt a bőrébe nagyot ásítva.
-Én már kis is aludtam a csatám fáradalmait. Mi a helyzet?

Elégedetten nézem, ahogy társaim szépen darabokra vágják a bestiákat, de persze én sem vagyok rest, és a még életben lévő, igencsak kitartó fenevadra vetem magamat kardommal, és vágom, ahol csak érem, közben pedig mágiámmal tartom gúzsban a dögöt, így az szinte mozdulni sem tud, hiába próbálja meg magáról lerázni a növényeket, azok nem engednek a szorításból, sőt minél jobban erőlködik, annál inkább rátekerednek az indák.
Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy a Hraman által darabokra szabdalt lény felemelkedik a földről, és elég jól láthatóan elkezdtek begyógyulni a sebei. Egyből rá összpontosítom minden figyelmemet, készen a támadásra. Szinte várom a rohamát, hogy megmárthassam vérében pengémet, és ismét visszaküldjem a halálba, ahonnan az imént támadt fel. A lény egyből nekem ront, én pedig felé suhintok kardommal. Valószínűleg sikerült is beledöfnöm azt szívébe, mert ezután egyből elterül a földön, és nem mozdul többet. Ám ezért nagy árat kellett fizetnem, mert a vállamba égető fájdalom nyilall, és odanézve egy igen csúnya harapásnyomot pillantok meg, ami meglepő módon kékesen dereng. Döbbentem nézem a sebemet, majd aztán a fejembe is elképesztő fájdalom robban, szemem pedig önkéntelenül lecsukódik, s érzem, hogy lábaim összecsuklanak alattam és immáron a földön fekszem. Egész bensőmben jéghideg hullám söpör végig, hogy aztán olyan gyorsan, ahogy az jött el is múljon. Mozdulni nem tudok, még a szememet sem tudom kinyitni. Kékes derengést látok csak szemhéjamon keresztül, ami lassan formát ölt; egy farkas alakját. A farkas gonoszan, elégedetten vigyorog rám a fejemben. Egyszerre látom őt az elmémmel, és érzékelem is magamban a jelenlétét. Érzem, hogy ez a förtelmes teremtmény belém költözött, és megpróbál irányítani, de egyelőre sem én, sem ő nem képes uralkodni a testem felett. Elkeseredetten küzdök ezzel az erővel, és próbálok magamhoz térni, úrrá lenni a teremtményen, akivel az elmémben harcolok, hol lelkemet irányítva kékesen derengő önmagammal, hol a puszta akaratommal, s mindeközben fogalmam nincsen, hogy mi történhet körülöttem.

Miután beléptek az erdő szélére és megjelent előtte és Raffael előtt a másik két félig vadállasodott lény, már nem volt sok választása Hraman-nak sem, hogy mit tegyen. Ösztönei és gyerekkora óta belenevelt mozdulatai máris működésbe léptek és az első útjába akadót máris széles vágása a mellkasán megsebezte, az erős csapás aztán tovább halad és levágta a lény karját is, majd miután pengése az ív végére ért, egy rövid mozdulattal rántotta azt hátra és döfött azonnal előre, ezzel szinte keresztül szúrva a vállát és csak azért nem a szívét, mert közben félremozdult.
De ez is elég volt úgy látszik, hiszen a seb súlyos volt, így a teremtmény össze is esett.
Volt ideje az ork fiúnak vele foglalkoznia, hiszen két társa, a kentaur és a vele küzdő éjelf, lefoglalták eléggé hathatósan az elsőnek megjelent lényt, Raffael pedig gúzsba fogta és kezelésbe vette a harmadikat, aki szintén több sebből vérzett, bár látszólag őrjöngése ezt elnyomta benne.
Mivel a neki jutott támadóval már végzett Hraman figyelme a makacsul az életébe kapaszkodó megkötözöttre terelődik és már emeli a kardját, hogy lecsapjon, mikor fél szemmel mozgást lát ott, ahol az előbbi hullát hagyta.
Nem mondhatni, hogy sok dolog lep még meg, fiatal élete elég dús volt a történésekben,de ez az egyik!
Az összekaszabolt, lenyilazott holttest feláll és a kentaur által használt ezüst nyíl kifordul belőle, bár azon ezüst már egy szál sincs látszólag, aztán még a sebei is gyógyulni kezdenek.
Ilyen még a kis ork kölyköket ijesztgető mesében sincs!
Legjobb tudása szerint a szörnyvadászok előszeretettel használnak ezüst fegyvereket áldozataik ellen, mert az legtöbbjét megöli, de ez…….Ennek úgy néz ki még jót is tesz!
De nincs idő ezen agyalni, mert az éltre kelt hulla nekiesik a lombtündének és…..beleharap!
Ez végre kimozdítja Hraman-t a tétlenség dermedtségéből és felemelt kardja lesújt, hogy befejezze a mozdulatot és leszelje a növények fogságában vergődő teremtményt, aztán fordulhasson azonnal és végképp pontot tegyen hullája végére, de ebben Raffael megelőzi. Hraman még azért a biztonság kedvéért párszor megmártja benne a kardját, ezért lemarad a kékes derengésről, azonban a bestia visszaalakulásáról nem. Azért biztos, ami biztos ennek is lecsapja a fejét, legyen már kevésbé állati.
Aztán megrökönyödve fordul az előbb még sértetlennek látszó erdő elf felé és hajol le hozzá, hogy megnézze mi baja.
Ekkor vonja magára figyelmét a self, aki először értelmetlenségeket beszél, aztán meg ő is összerogy.
- Mi ez? – rázza meg Raffalet értetlenül, főleg az után, hogy a sötét elf újból életre kel és úgy tesz, mintha amit itt művel a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Mit műveltél te démon? – mordul fel haragosan és a lombtündét a földre fektetve elindul a vigyorgó zavadari felé, hogy számon kérje.
Véleménye szerint Uráldur keze biztos benne van a dologban és ideje, hogy számon is kérje rajta, mielőtt még vele vagy a kentaurral is végez.

A zöld ruhás nő elkezdett lemászni a fán, ha azt látta, hogy Liának sikerült teljesen lefogni a vérfarkasokat és a földhöz szegezni.
Félúton járt, mikor azt látta, hogy társnője újra az íját készíti és mivel előbb ezüsthegyű nyílvesszőket lőtt ki, amik nem váltak be túlzottan, így az amúgy is megkapaszkodásra alig alkalmas fán, hol inkább folyamatosan csúszott lefelé, fékezve az esését, a kardját eldobta, hogy elrugaszkodva mellette érjen földet.
Szerencsére Diramel kisasszony és emberei tanításának, már tud ilyen trükköket is. Ha eldobod a kardod, miközben leugrasz valahonnan, a külső szemlélő hajlamos úgy vélni, véletlenszerű helyre dobtad. Valamiért megdermed mindenki, ha látja, hogy pörögve közelít felé egy tárgy, mely találomra ér földet. Hiába látja, hogy nagyon nagy az esélye, hogy rá fog zuhanni a fejére, alulról nézve megdermed attól, hogy vajon nem épp pont mellé érne és ha megmozdul, pont el fogja találni. Így inkább nem mozdul és nem is sejti a fenevad, hogy direkt úgy dobta el, hogy a fejét levágja a testéről, ha eléri a földszintet.
Így maga Aná is az egyik szörnyeteg mellett ért talpra az szökkenés után, azonnal felkapta a fegyverét és rohant, mielőtt még a másikba állított nyílvesszők bármit is csinálnak. Akár jót, akár rosszat. Ő csak ki akart jutni innen minél hamarabb.
Ha nem hall maga mögött futás hangját -akár azért, mert az idomár megölte a másikat, akár azért, mert harcolnak-, igyekszik behúzódni az egyik bokorba és megvárni, míg minden véget ér.
~A bundáról nem mondok le ilyen könnyen. És a pénzemet is össze kell majd szedni, ha Alia elcsalja a másikat.

Elkapott a harc heve és már csak ösztönből cselekszem, vágom, szelem, darabolom ahol érem a bestiát, apró darabokra pépesítve azt, mint valami jó tatárbifsztet, csak ehhez tojást nem tudok a közepébe mellékelni és hagymakarikákban fűszereket hozzá tálalni valamint vajat sem. De attól még alaposan járok el mint a tatárbifsztek esetében. Biztos ami biztos.
Vicsorogva darabolom, egyszercsak a hátamon érzek valamit és hangokat hallok, de nem értem ki szól és mit. Dühösen hártafordulok vörösen izzó szemekkel, kardommal felé csapva, majd miután tudatosul bennem, hogy csapattársam az, megállítom kardom lendületét ami épphogycsak nem találja el az éjelfet.
Dühösen fújtatva nézek körbe még élő ellenfelek után kutatva, de úgy tűnik több-kevesebb sikerrel mindhárom lényt megöltük.
Ám ez csalóka látszat volt, mert amit az ork meggyilkolt az életre kelt, sebéből a nyíl kihullt és Raffaelre támadott. A támadó farkas holtan esik össze, őt pedig Rafi követi egy nagy harapásnyommal a vállán.
Eközben a self valami varázslatot mormolt majd összeesett ő is, lelke kibújt testéből, valamit művelt, bár nem értettem mi volt az, s visszabújt testébe, látszólag pihenten ébredve egy nagy ásítással.
Rémülten szaladok oda Raffaelhez akit ekkor már Hraman ápolt, viszont a sötét elfre mordult s elsietett számon kérni tőle mit tett, miután gyengéden lefektette az erdeit az avarra.
Megráztam Raffaelt, de nem tért magához, én pedig hatalmas és fájdalmas ordítást hallattam és rávetettem magam annak a tetemére aki megharapta.
Az ekkorra már lefejezett és megvagdosott hullát patáimmal kezdtem el pépesre zúzni, közben üvöltve, szemeimben vörösen csillogott a gyűlölet fénye, teljesen elvesztettem az uralmat magam felett dühömben.
A tetem vére térdemig szökik fel, mit sem törődve vele tovább ütlegelem, szilánkosra taposva csontjait és pépesre zúzva húsát és szerveit, de én csak folytatom dühösen fújtatva és hangosan üvöltve, szemem sarkában aggódó könnyek Raffaelért.

A sötét elf hadsereg vezetője látta, amit szeretett volna, ha sikeres volt a farkas lélek száműzése a pokol hadurához. Bár nem azt a vérlényt ölte meg, de a zöldike által megkötözött tetemet, melyet csak lefejeztek sokkal épebbnek tűnt, mint a másik kettő. Így felvette a vállára és gyalog indult el saját testőrsége felé. Majd ha kellő távolságba ér ettől a helytől, leteszi a földre és megnyúzza. Jó lesz bőrpáncélnak a kaland emlékére.
-Imádkozom majd, büdös szájú, hogy amíg elcsaltalak ide, nem irtottam ki megint a törzsedet. -vetette oda fogvégről a megszállt testet ápoló Hramannak. Bár vadászott akkor, amikor Murdah, a régi törzsfőnöke alkut kötött vele és elvitte Uráldur az akkori knuut ellen párbajozni, de biztos volt benne, hogy elmesélték neki a történetet. Egy sötét elf elcsalta, és mire visszatért, már halott volt. És az összetartó közösségből már csak egy maroknyit tudott megmenteni a vadász.
*Ha nem fújja fel a dolgot, akkor oda sem pillantva lépked tovább, bármit is morog az agyaras. Tudja jól, hogy ennél fájdalmasabb még az sem lenne, ha egy kést döfne a szívébe és megforgatná. Ha hagyják elmenni, ő békésen elsétál, hiszen tudja jól, hogy a harc még nem ért véget. A kutyás hegyesfülű ideális gyilkos lesz, akit csak hagynia kell zavartalanul visszatérni a sajátjaihoz.

Hraman nem volt nagyon tisztában a sötét elf praktikákkal, de nem is szerette volna megvárni, hogy milyen aljasságokban töri a fejét a self, aki már egy vezetőjét megölte a falunak, sőt majdnem sikerült teljesen kipusztítani Yrch-et, csak néhány elkeseredett harcosnak hála, hogy nem sikerült neki.
Bár tény és való, hogy segített nekik legyőzni az egyik szörnnyé változottat, de ez akár valami számára még nem érthető terv része is lehetett. De persze ez csak egy indok volt, már régen ki akarta törni az éjelf gonosz nyakát és most itt volt az alkalom.
Raffael nem tért magához és mikor a kentaur megérkezett mellé és nekiállt őrjöngeni, Hraman már úton volt, hogy „elbeszélgessen” Uraldur-ral, aki most is fondorkodott valamit.
- Vigyázz a szádra démon, mert már így is egy hajszálra vagy attól, hogy elvágjam a nyakad. Mit tettél a tündével? Vedd le róla a mágiádat vagy megbánod! – szorította meg elfehéredő ujjakkal a kardját és összeszorított szájjal, villogó szemekkel meredt a közönyösnek tűnő selfre.
Adott neki egy esélyt, hogy meggondolja magát, bár reménykedett, hogy nem és akkor elszámolhatnak, ha csak nem ad Uráldur valami nagyon-nagyon jó magyarázatot.

A hadúr bosszantása részben célt ért. Mikor haragos szavakkal jött utána a yrchi, számon akarta kérni, akkor a farkas farka az arcába csapott és egy szürke kéz a mellkasára simultak, egy picikét meg is lökték, hogy a többiek ne vegyék észre vagy ne vegyék túl nagy dolognak, de ellenfelét kellő képen sértse a gesztus.
-Mi közöm énnekem a fűzabálóhoz? Gyógyítsd meg, ha annyira a barátod! Ti voltatok, akik nem akartatok még egy tűzhöz sem ülni velem a végén.
*A számonkérésre nem reagált volna, de a kard markolászása veszélyt jelentett Uráldurra és inkább szemből akarta kapni az első próbálkozást, mint hátulról. És most nem akart hagyni más választást neki, mint kirántsa azt a pengét és ő már készen tartotta a kezét, hogy elkapja a csuklóját.

Természetesen Hraman is számított rá, hogy nem fognak csak a szavak szintjén maradni, hiszen végül is ez volt a célja. Szívesen verte volna ki a szuszt is a két öklével ebből az önelégült és ki ha ő nem pengefülűből, de megelégedett volna azzal is, ha simán kizsigerelheti.
Ki vannak hegyezve az érzékei, így a farkas sajnos farok nélkül marad, mire az arcába csaphatna, de a lökéstől egy lépést hátralép és egyáltalán nem érdekli, hogy ki látja vagy nem.
Ez a kettőjük dolga.
- Mi közöd? Hát kinek a mágiája miatt fekszik most ott? A tiéd miatt démon! És egy orkok mészárosa nehogy már megsértődjön, hogy nem kívánok vele egy tűznél melegedni! – rántja elő a kardját és azonnal le is sújt, miközben már igyekszik oldalra perdülni és a másik térdébe rúgni. – Hozd vissza az életbe a tündét és akkor elmehetsz.

Uráldur számít a kardrántásra és mielőtt még Hraman levághatna akár csak egy farkat is vele, a bénítás igéjét küldi rá és kezével elkapva a markolatot igyekszik teljes súlyával ránehezedni. Amikor az izmok újra megenyhülnek, egy határozott mozdulattal kívánja ellenfele lábfejébe állítani saját vasát.
-Te jobb lesz, ha hallgatsz! Azok élték túl azt a csatát, akik gyávák voltak.
*Az Első Lord ezidáig hitt a jelentésben, amely egyetlen túlélőről sem számolt be. Mert nem is volt túl nagy jelentősége számára. És most is hitte, hogy nem lehetnek többen egy tucatnál abban az átok verte koszfészekben, kik csak elrejtőztek, míg társaik hősi -ám teljesen felesleges- halált haltak.
Szavai persze nem érzelmeit árulták el. Neki az is mindegy lenne, ha csak száz ork halt ott meg és a többi elmenekült volna Al-Nuszra és emberei elől. Az ő parancsa csak annyi volt arra a napra, hogy hozzák el a törzsfőnök családját, akik azóta a bányában törik a követ.

Nem mondhatni, hogy az Yrch fali fiatal törzsfője nem számít valami alattomos mágiára a self részéről, ezért próbál cselezni és erőből ütni, hátha ezzel nyer egy kis időt, vagy csak egyszerűen későn reagál rá a másik és akkor már nála az előny, ha megsebzi, de sajnos Uráldur sem most kezdte a pályáját, így még azelőtt lép, hogy az ork kardja lesújtana az őt védő farkasra.
Azt veszi észre, hogy egész testében megbénul és egy kéz kulcsolódik a kardot szorongató kezére, ami lefelé kényszeríti annak pengéjét. Verejték csillan meg a homlokán Hraman-nak, ahogy ösztönösen ellenáll, izmait végsőkig megfeszítve, ami meg is hozza a várt eredményt, hiszen érzi, hogy lerázza magáról az igézetet, teste felszabadul és a penge hajszállal, de a lábfeje mellett szúródik a földbe.
- Gyávák? – szisszent fel, mintha arcul csapták volna. – GYÁVÁK? – kiáltott aztán fel dühtől lángoló szemmel. – Mi a végsőkig harcoltunk, hogy megmentsük akiket lehetett. Az volt gyávaság, mikor védtelen öregekre és kölykökre támadtatok, akik bíztak az adott szavatokban! Harcedzett gyilkosok estek a mit sem sejtő falumra és mészárolták le az ott lévőket a TE parancsodra!
Haragja megkétszerezi az erőfeszítését, hogy kiszakítsa magát a másik kezéből, majd hirtelen öklel fejével a self felé, remélve, hogy eléri annak arcát, aztán alulról felfelé suhintja meg a pengét.

A belső küzdelem minden létező erőmet felemésztette. Egyszerre harcoltam a lelkemmel és az elmémmel egyaránt. A fejem darabokra akart szakadni az erőlködéstől, a szemem befelé fordult, és olyan volt, mintha valami ismeretlen erő nyomná befelé a koponyámba, de feltehetőleg ezt csak én éreztem így. Testem teljesen elernyedt, nem bírtam mozogni. Olyan volt, mintha ólomsúlyúvá vált volna minden porcikám. Még csak a szememet sem tudtam kinyitni, egy ujjpercemet se voltam képes megmozdítani. Elkeseredetten próbáltam kiszabadulni ebből a rémálomból, ahol nem volt más, csak én és a farkas. Küzdöttünk. Körülöttünk kékes derengés. Minden kékesen derengett, mintha valamilyen szellemvilágban lennénk. A lelkek birodalmában.
A farkas nekem esett. Elmémmel próbáltam kikerülni a támadást, és úgy tűnt sikerült. Már vagy egy tucatszor dacoltam vele, s nem egyszer meg is sebesítettem, de a küzdelem csak nem akart véget érni. A bestia minduntalan meggyógyult, egy másodperc alatt, én meg egyre csak gyengültem. Óráknak, sőt inkább napoknak tűnt, míg egymással viaskodtunk. Eredménytelenül. Se ő, se én nem tudtuk legyőzni a másikat. Aztán végül feladtam. Fáradtan, kimerülten roskadtam össze. Megtört a lelkem és az elmém egyaránt. A bestia pedig újult erővel rontott nekem. Mintha ő nemhogy gyengült volna, hanem inkább egyre erősebbé vált volna. Letepert a földre, én meg próbáltam lerúgni őt magamról, de már a kékes derengésbe burkolózott önmagamat sem tudtam irányítani. Elfáradt az elmém. A lelkem már elfogadta a kudarcot, a vereséget, bár ezt magamnak sem akartam bevallani. Úgy tettem, mintha próbálnék küzdeni, de ez nem volt igaz. Ordítva, üvöltve vergődtem a földön, de a lény belém harapott. Újból és újból belém mart, fogaival és karmaival tépte lelkemet. Véreztem. Mély, hosszú karmolásnyomokat hagyott hátamon és mellkasomon. Fekete folyadék ömlött ki sebeimből a vér helyett. Addig-addig marcangolt, míg végül elpusztította lelkemet, és bele költözött. "Láttam", amint sebeimen keresztül lelkembe költözik. Aztán minden elsötétült.

Egy hosszú, végtelennek tűnő pillanat múlva aztán hangokat hallottam a fejemben. Hangos, ám távoli hang volt, mintha a víz mélyéről hallottam volna. Nem is tudtam értelmezni a szavakat, azok elmosódtak, és nem öltöttek formát. A fejem úgy hasogatott, ahogy még sohasem. Aztán csend lett, majd újból hallottam a hangot. Két ember veszekedését hallottam. Aztán lassan átverekedték magukat a szavak a dobhártyámon. Olyan hangosan hallottam őket, mintha valaki közvetlenül a fülembe ordította volna a szavakat.
- Mit tettél a tündével? Vedd le róla a mágiádat vagy megbánod!
Most már felismertem a hangot. Hraman volt az, aki épp az éjelffel vitatkozott.
- Mi közöm énnekem a fűzabálóhoz? Gyógyítsd meg, ha annyira a barátod! - válaszolta Uráldur.
Lassan kezdtem azt is megérteni, miről megy a vita. Szóval úgy tűnik, egy a self az oka mindennek! Ő tette ezt velem, miatta éltem át azt a szörnyűséget a fejemben!
Aztán a téma másra terelődött, de arra már nem figyeltem oda. Dühöt éreztem a szürkebőrű elf iránt. Olyan dühöt és gyűlöletet, amit még sohasem. Ez a gyűlölet pedig egyre erősödött, és engem is erősebbé tett. Lassan kinyitottam a szemem. Vörösben láttam mindent. Megráztam a fejem, de semmi nem változott. Minden vörös színben játszott. Először azt hittem, hogy a dühtől, de rá kellett döbbennem, hogy itt valami másról van szó. Ugyanis nemcsak vérvörös színben pompázott minden, de élesebbé is vált a kép. Élesebbé, mint valaha. Mindent láttam, szó szerint mindent. Még Sebastian szőrét is egyesével meg tudtam volna számlálni. A kentaur ott állt egy vértócsa kellős közepén, szemében pedig könny csillogott, de még az is piros volt, áttetsző piros.
Nem messze tőlem, a tisztás szélén pedig ott harcolt az éjjelf és az ork. Láthatólag Hraman állt vesztésre, de én meg akartam fordítani ezt az állást, és darabokra akartam szedni azt a démont.
Lassan felegyenesedtem, majd elindultam Hramanék felé. Olyan erősnek éreztem magam, mint még soha. Erős voltam, és ölni akartam. Harcias üvöltéssel akartam neki esni a selfnek, de helyette morgás hagyta el a torkomat. Kezeimbe hirtelen fájdalom nyilallt, s mikor lenéztem, hosszú karmokat láttam a körmeim helyén. Elégedetten szemléltem karmaimat. Remek érzés lesz ezekkel szétszabdalni annak a démonnak az arcát. Majd már neki is vetettem magam. Karmaimmal megpróbáltam átszabni a mellkasát, majd megragadtam a fejét, és az egyik fának igyekeztem verni azt, hogy szétloccsantsam az agyát, vagy legalább elájuljon az ütés következtében. Fasírtot akartam csinálni belőle, és reméltem, hogy Hraman is segít majd nekem ennek megvalósításában.

Uráldur látja, amit a yrchi nem, és nincs ellenére... azt leszámítva, hogy letehet arról, hogy a Zöldike csak úgy besétál Awyris erdejébe az egykori fajtársai közé.
-Mi Sebivel már három bundást kiirtottunk. Most te következel. -veregeti meg a vállát az orknak és a közeledő felé bólint- Ha egy is szabadon garázdálkodik, akkor csak tovább fertőznek.
*Neki nem volt ez ellen kifogása. Eddig is lezárták a határt, oda csak az mehet be, akit beengednek. Egyedül a hazatérő sötét elfeket kell kivizsgálniuk, könnyedén megoldható úgy, hogy tudják a baj forrását. A renegátok védtelenek lesznek ellene, az ellenséges országok megtizedelődnek. Semmi probléma sincs ezzel.
Az agyaras kardja markolatáról még mindig nem vette le a kezét. Viszont az utolsó mondatait már a kentaur felé pillantva mondta. Most, hogy itt marasztalták és ők is végig nézték, hogyan változik fenevaddá az új ismerős dönteniük kell, mennyire engednek az új kórnak.
Ha túl közel ér, igyekszik maga kitépni az oughwari kezéből a vasat és csak ez után kirántani sajátját. És mindvégig Hraman körül körözni, hogy a frontvonalban tartsa. Tudja jól, hogy két tűz közé is kerülhet ez által, de hát az agyaras sem örülhet annak, ha emiatt az átok a sajátjai körében is terjed majd. Teljesen mindegy, mit gondol róla, amíg él a Zöldike, addig célpont mindhármójuk számára.

Megnyugvással néztem,hogy a gyökerek szorosan leszorítják a farkasokat,és így könnyűszerrel tudjuk elválasztani fejüket a nyakukról.
Aná-t látom,hogy lejjebb ereszkedik a fáról, és egy nagyon elegáns megoldással "ejti"le a fegyverét s nyisszantja le fejét az egyik leszorított vadállatnak..és kecsesen libben is arrébb az egyik bokor felé.
A másik szörnyeteg is leszorított testtel vonyít a fám tövébe,és ahogy leugrom a törzséről,egyenesen a hátára érkezem,megelőzve,hogy regenerálódjon újra..és egy erőteljes lendülettel a nyakát szúróm át..és egy oldalirányú lépés mellett a végső csapást mérek a tarkójára,és elválasztom a fejét testétől..
Körbenézek,és Aná-t "keresem"szememmel..és remélem,hogy nem sérült meg..és csak a szétgurult holmiját keresi..és ahogy mondta..a csinos bundának valót is meg kell szerezni..de ahogy így elnézem,tényleg nagyon csinos új prém kerül majd ki ebből a fenevadból..és még melegen tart,ha hűvösre fordulna az idő..-mosolyodtam el erre a gondolatokra..már csak Aná-t kell megtalálnom..
-Aná!Most már előjöhetsz!-szóltam a bokor felé,ahol éppen leguggolva várta a "végét"mindennek..
-Tényleg nagyon csinos bunda lesz majd belőle!-mutattam a tetemekre..és ha megtartjuk a szőrmét..akkor még meg kell nyúzni őket..de az pár pillanat,ha segítesz..és aztán mehetünk tovább..
Miközben várom,hogy Aná előbújjon a rejtekéből,és aztán ha a bundának való a "kezünkbe van...és ahogy a szétgurult holmit is összeszedtük..folytathattuk utunk..
Messzebbről dulakodás hangjait hallottam..vagy csak a fülem "csengett"..hogy fegyverek csendülését hallom..és nézek Anára..-Te is hallasz valamit?..mintha....-és bólintok abba az irányba,mutatva a lánynak,ahonnan vélem a hangokat hallani..

Furcsának és lehetetlennek élem meg a támadást. Minden hirtelen olyan lassúvá válik, s olyan tompává. Talán azért, mert engem védenek a lelkek, s mert nem látom, hogy Angieval mi történik. Csak az elf szavai világítják meg az eseményeket, s ezáltal zuhanok ki az elferdített "álomvilágból".
Segíteni nem tudok, mert a szarvasok előttem állnak, s nem engednek, s ráadásul fegyverem sem fogna a bestiákon, amik a lányt megtámadták. Nem mellesleg azt sem tudom, hogy milyen állatok azok.
Nem igazán értem, hogy a lelkek hogyan jelenthetnek veszélyt, hiszen ők áthaladnak rajtuk, i pedig rajtuk. nem tudunk érintkezni. Egyszerűn nem megy!

Megpróbálok kinézni a szarvasok fölött, hátha meglátom, hogy mi történik. Ugrálok, szökdécselek, de nem sikerül. Fejemben pedig ezernyi kérdés kavarog.
Nem veszem észre, hogy engem is meg próbálnak támadni, ugyanis a lelkek még jól bírják az ostromot. Csak az elf szavain jár az eszem.
~Meg kell ölnöm, hogyha gyengébb a lelke? Meg kell ölnöm, vagy futnom kell? Nem!~
-Angie lelke erősebb!- Nem veszem észre, hogy az utolsó mondatot hangosan ejtem ki.