A félvér száján egy hang sem jött ki az alatt, amikor az óriás pók meglendítette testét és vele együtt a pályába csomagolt harcos papot és felragasztotta őt egy vastag faágra. Bár igyekezett elrejteni, de látszott rajta, hogy meg van rémülve. Ám amint „stabilizálódott” a pozíciója a gödör alján... vagyis nem, a magasban, rögtön megeredt a nyelve. Eddig is félt Hectortól, de ahogy távolodott tőle, egyre inkább visszajött a beszélőkéje.
-Elfut a gyáva, mi!? Gyere vissza, te féreg! Tőből leharapom mind a két lábadat. -és igyekezett mihaszna feszengeni béklyójában, csupán előre-hátra himbálózott tőle a lombkoronában. És fejét forgatva az erősnek tűnő fogait csattogtatta, melyen itt-ott ételmaradéktól sárgállottak.
Ha elhagyják és máshol pihennek meg vagy visszamennek a tábortűzhöz, melyet ez az ember rakott, hát nem kell sok idő, hogy egy hölgy vendégük érkezzen.
-Nos, hogy boldogultok? Eljöttem megnézni titeket.

Ahogy a fán himbálózó alakot elnéztem..kissé szomorú lettem..
Napokon át próbáltuk erőn felül "jobbá"és "értékesebbé"tenni napjait,hogy az eddigi életében szerintem senki sem tanította jómódorra..vagy éppen illemre..de még egy kedves szóra sem..
Talán kicsit csalódott is voltam,mert amit "megtettünk"Érte,hogy picit jó irányba "vezessük"és tereltük volna,hogy nem minden a pénz..de sajnos ezzel kudarcot vallottunk..
A lelke mélyén biztos,hogy vívódik,és még saját magának sem vall be dolgokat...talán egyszer,mikor az örök "háborgó"lelke önmagától csendességre vágyik..és akkor meg fogja látni ,hogy eddig mennyire eltékozolta fiatal éveit..
Eleinte nem tudtuk,hogy igazán mit is tehetnénk..vagyis ,hogy Matyi..mert igazából Ő kapta feladatául,..de valahol ez  egy értelmetlen és kilátástalan "próba" volt,mire mindannyiunk élete is rámehetett volna..és garantált lett volna a teljes bukás..
De aztán,mikor a félembert láttam a fa magasán lógva,pókocskám hálójába csomagolva..sajnáltam Őt!..és eddig is amit próbáltunk "segítséget" nyújtani,hogy meglássa maga körül a szépséget és a természet csodás világát..nem sikerült..
Aztán végül hátat fordítottam a fáról még mindig szitkozódó Alaktól..és talán egy jó tábortűz melletti vacsora kicsit felvidítaná társaimat is..
Utoljára visszanéztem Rá..mert igazából ,szívből akartam volna lelkén"segíteni"..,és nemcsak a "feladat"teljesítése miatt...
De ezt Matyinak kell elmondania a Természet leányának...aki hamarosan meg is jelent a tábortűzűnk mellett...és kérdésére, nem nagyon tudtam mit válaszolni..csak némán figyeltem a pattogó tűzet..és a sötétben...reméltem,hogy nem látszottak a könnycseppek a szememben...amik arcomról gördültek le csendesen...

Én bizony nem sajnáltam semmit! Na persze nem ültem öröm ünnepet sem, mert bár nem volt ember, vagy csak félig meddig, de azért jobb lett volna, ha sikerül legalább kicsit meggyőzni, hogy gondolkozzon el a tettein.
De, hát ez nyilvánvaló okokból lehetetlen volt és végül is csak egy kis gondolkodási időt adunk neki, hogy számot vessen magával, hogy ez a fajta viselkedés hová vezet. Ott fenn a vadállatok sem nagyon érik el, na meg a pók jelölő szaga valószínűleg még azt a párat is, aki megpróbálná onnan levadászni, azt is elriasztja.
Egy darabig még reménykedtem, mikor befogta a száját, ahogy Hector felcipelte és felrögzítette, de aztán ott folytatta a fickó, ahol abbahagyta.
Láttam Lia-n, hogy a történtek ellenére is rosszul esik neki a dolog és megsajnálta az eszementet, de hát mit tehettünk volna?
- Ne bánkódj Lia! Ez a próba nem volt becsületes próba, ráadásul a nimfáknak is meg vannak a módszereik, több is mint nekünk, hogy megszabaduljanak egy ilyen rosszindulatú alaktól. Matyi meg nem tehetett többet és ezek után a nimfák vagy segítenek az embereknek vagy sem, ezen már semmilyen beszéd nem fog változtatni. – ráztam meg a fejem szomorúan, miközben visszafelé tartok a tűzhöz.
A társaság igen csak szótlanul ücsörög aztán körülötte, senki nem elégedett, sőt Lia egyenesen elkeseredett, mikor megjelenik a nimfa.
- Pompásan, a félvértől megszabadultunk, embert viszont egy szálat sem találtunk itt, így sajnos az ispán követe nem tudta megcsillogtatni diplomáciai tudását és az emberek felétek való hajlandóságát. Ezek után gondolom megadjátok neki a választ, hogy elmondhassa népének, kapnak e segítséget a természet lányaitól, ha szükség lesz rá?

A nimfa arcán az „én megmondtam” mosoly görbült, ám Mátyás felállt, kihúzta magát és mondataival letörülte onnan.
-A barátom csak azt akarta mondani, hogy tévedés történt. Az illető nem a fajunkba tartozik, ezért nem vállalhatunk felelősséget érte. Szívesen megtennénk, de ő azért olyan, amilyen, mert az agresszív és mindig háborút kereső orkok vére megfertőzte a tudatát.
Biztosíthatom, hogy ha ő alapján ítélt meg minket, tévedett. Népem bár fiatal, sokkal inkább törekszik a Jóra és értékeli a természetet. Nem csak földműveseink vannak, élnek közöttünk vadászok, akik majdnem úgy élnek, mint a lombtündék. Nagyszerű festőink -bár ezt Ön nem tudja- megörökítik képeiken a természet ezernyi csodáját.
Arra kérem Önt, hogy fontolja meg, hogy ellátogat Hazámba és körbe vezetjük. Ne csak a kannibálok és a félorkokból vonják le következtetéseiket, akik felett a királyom nem is parancsol, hanem a békésen együtt élő egyszerű emberekből! Ezek csak a kivételek, akik maguk sem tudnak beilleszkedni és az általunk betartott szabályok szerint élni, ezért is szorultak ki ide és terjesztik rossz hírünket.
*A nimfa, ahogy már mondtam, sokkal inkább más arccal nézte őket, miután Matyi elmondta a beszédét.
-Viridiel! Te a királyod, Eliarion üzeneteit viszed az egész világba szét. Bennetek sokkal jobban csalódtam, mint benne. Azt kértétek, hogy bízzunk benne, hogy az emberi faj tud változni, jobbá lenni. Hogy nem olyanok, amilyen kép él bennünk róluk.
Majd most, miután nem tudtátok az emberégetőt megváltoztatni, azzal érvelsz, hogy nem lehet megváltoztatni. De ez nem az emberek hibája, mert csak az egyik szülője az, így nem tartozik közéjük. Az általatok diplomácia miatt nem szívlelt orkokhoz tartozik. Valóban szíved mélyén úgy érzed, hogy bárki elítélhető azért, ahonnan jött? Hogy megbélyegezhetsz valakit megátalkodott gonosztevőnek, csak azért, mert a vére eredendően gonosz? És ha csak félig ember, akkor már semmi felelősség a viselkedéséért?
Rossz hírem van. Én sem vagyok ember. És ha oda mennék közéjük, akkor csak állatnak tekintenének és szavaid alapján nem ítélnéd el őket, ha megerőszakolnának. Mert ők csak a saját tiszta vérükért felelnek, más lények kívül esnek az ő megítélésükön.
Ők csak azt tették, amire számítottunk. Levetkőzték szavakkal a felelősséget. De téged látva értettem csak meg, hogy több veszteséget okoztak számotokra már az állandó háborúskodás, mint eddig valaha is hittük. Szívesen látunk, mert bízunk benne, hogy még ragyog a remény csillaga felettetek. De a barátaitokat ne hozzátok ide! A királyotok társait nem látjuk szívesen.
Eddig is segítettünk embereken is, ha bizonyították, hogy tiszta a szívük. De túl sokan okoztak kárt, és ti magatok mondtátok, hogy ne bízzunk a természetük megváltoztathatóságában...
Sajnálom.
Az orkok is szeretnek harcolni, de ők legalább nem teszik tönkre a mezőket, nem égetik fel az erdőket. Nem üldözik el az ott élőket, hanem megelégszenek azzal, amit a vadászaiknak sikerül haza hozniuk. Ezeknél sokkal rosszabbak az emberek!
*Ezzel sietős léptekkel elment. Nem várt meg semmit, már alig fordult el, potyogtak a könnyei. Csak akkor kezdte el törölgetni a szemeit, mikor biztos volt benne, hogy senki nem látja. Nem akart ilyen csúnyán beszélni senkivel, de egyszerűen nem tudott lakatot tenni a szájára. Az a személy nem csak Viridiel egyik fajtársát, de egy nagyon megbízható barátnőjét akarta megerőszakolni. És erre fel szinte mentegetik, hogy nem tehet semmiről, mert ilyennek született. És egyszersmind születésétől fogva elítéli. Az orkok nem csak délre portyáznak, de néha behatolnak Awyrisba is, hogy a zöld elfek rovására vadásszanak és fákat vágjanak ki. Így érti valamilyen szinten az őket övező utálatot. De nem értik, hogy miért ragaszkodnak birodalmakhoz, területekhez és miért nem tudnak békésen megosztozni közösen.
Ha ide jönnek az oughwariak, akkor megtehetnék ők is, hogy az erdő minden vadállatát rájuk uszítják, ám sajnálják az oda dobott életeket. Ehelyett inkább csak apró kellemetlenségekkel biztosítják, hogy ne akarjanak sokáig maradni. Ám amit zsákmányoltak, az a hús az övék lehet, hiszen azért vállalták a veszélyeket, mert éheznek.

Ahogy a Nimfa szavai csendültek az éjszakában..egyre jobban éreztem,hogy itt már nem csak a "megváltoztatás"- ról van szó..hanem az egész, itt élő Népekről és Fajokról..
...ami kissé talán elkanyarodott már az "eredeti próbától"...de valahol megértem a lányt..és át tudom érezni a fájdalmát,amit eddig átélt ..és a barátnőjével amik történtek ,eléggé nagy borzalmakat elevenített meg benne..
Valahol jogosak is szavai..de valahol nem..bár mindenkinek a saját szemszögéből látva van az igazsága..de azt sem kellene figyelmen kívül hagyni,hogy egy valaki tettéért mindannyiunk feleljen?!..és ha a Természet Lánya tapasztalatai nyomán jutott erre a döntésre..akkor Tőlünk mit várt??..
Szomorúságom akkor sem hagyott alább,mikor éles szavai bírálták az Emberi fajt,s ahogy a többi fajt is,velünk együtt...... minden egyes embert egy "kalap"alá véve,ítélték el ,hogy mind egyformák..és így segítségre sem méltóak..
..De a mi "feladatunk"az volt,hogy változtassuk meg annak a félvérnek a teljes személyiségét,vagy éppen a nem túl bölcs tetteit??..amit már a múltban elkövetett..arról nem ítélkezhetünk..ahogy a jövőbelieken sem..de szerintem mindent megtettünk,hogy esélyt adjunk neki újra kezdeni Életét..bár eddig nem sok változást láthattunk mi sem..pedig még több "engedményt"és lehetőséget próbáltunk felkínálni..de az is talán fontos tényező,hogy eddig Mi nem ismertük ezt a félszerzetet..így a próba kissé talán kétélűvé alakult..
-Nem mentegetni akarjuk ,sem a Félszerzetet,sem az Embereket,sem Önmagunkat!..csupán megértést és türelmet kell adni mindenkinek..mert azzá nem tud változni valaki,amit nem ismer!!..és ha kellő idő lenne arra,hogy tanítással és akarattal meglegyen a "kívánt eredmény"..akkor mindenkinek türelmet kell tanúsítania a másik fél felé..ahogy a tudása és értelme is megadja a változás kellő eredményét..
Én sem vagyok Bölcsességre tanító,ahogy a megélt éveit sem tudtam sajnos "megváltoztatni"a félembernek..és nekem is volt benne részem,hogy erőszakosságát messzemenőkig ,s aljasul élvezte,ahogy a fölényességét velem szemben is..de mégsem "pusztítottam"el azért amit tett velem..és nem ítélkeztem felette,hogy éljen vagy haljon-e!..mert nem tisztem és nem is akartam Istent játszani..pedig a gaztette nem nagyon megbocsátható..valahol inkább szánalomra méltó..ahogy az Emberevő Törzs is Természet és Élet ellen irányulók!
..de mégsem az erőszak ami ebben a borzalmasabb,hanem az,hogy így élve vannak szentül meggyőződve,hogy ez a helyes mód!
Lehet,hogy nem ismernek mást..és nekik ez a "megszokott"..de ha ott voltál volna Te is közöttük..akkor átgondolnád az Élet minden pillanatnyi szépségét..és a megbocsátást is,mi a Bölcsesség talán egyik Alapja..
Én sem vádaskodom,vagy éppen okoskodom ebben a dologban..mert most éltem át,hogy az Élet mulandó is lehet..ahogy a Halál árnyékában is arra gondoltam,hogy hogyan lehet mégis valamit tenni,hogy egy kis szikrányi eséllyel talán megmenthető bármelyik élet!..a Gorilla is Áldozat volt ebben a helyzetben..és szót emelni magáért nem tudott..ahogy az erdő állatai sem mind tudják kifejezni érzésüket..de sorsukat elfogadják..ahogy a Természetnek is megvannak a maga "szabályai"..és mégsem ítélkeznek,hogy az éhség "miatt"áldozzák fel maguk..
Mert az a valaki,aki ismeri létünk "szabályait"..az nem száll szembe mások ellen..ahogy becsvágyból sem gyilkolja halálra az Erdő népeit..mert tudja,hogy minden egymással összefügg..ahogy a Nap reggel felkel,és éjjel a Hold világít..örök körforgásban minden lény fontos és értékes,ahogy az Erdő nélkül nincs semmi..mert szimbiózisban éljük minden napunkat..és ha nem lennének "gonoszak"..akkor a "jók" sem léteznének..
De ezeket a szavaimat már nem is hallotta a Természet leánya..mert ahogy hirtelen érkezett..úgy távozott is az éji táborunk mellől..
..és a csend újra ajkamra visszatért..ahogy újra néztem ,a tűzünk pirosló lángjait..

Aztán megszólalt Matyi és bár eddig sem bíztam benne, hogy a nimfát egy kicsit is érdekli, hogy mi a véleményünk a dologról, a fiú szavai után, melyekkel csak egyet tudtam érteni, bebizonyosodott, hogy a csalódottságom nem volt alaptalan.
De ez semmit nem változtatott azon, hogy nem volt kellemes hallani, ahogy az eddig olyan nagyon tisztelt nép egyik tagja mindent félreért, vagy véletlenül, vagy szándékosan és kiforgatja az ember küldött szavait, amit az csak csupa jószándékkal eltelve ,mondott a természet lányának.
Aztán végig hallgattam, ahogy a meglepett Alia is megpróbálja megmagyarázni  nimfának, hogy mennyire nincs igaza, miközben én is próbáltam átgondolni, mivel zárhatnám a kínossá vált beszélgetést, hiszen nyilvánvalóan ez a vélemény nem ebben a percben alakult ki benne és nem tudtam mire volt jó ez a színjáték.
- Így igaz hölgyem! Sokfelé eljutok a feladatom révén és sokkal többet látok a világból, mint ti, akik itt begubózva éltek. Soha egy percig sem vitatta érdemeteket a természet feltétlen védelmében, de semmit nem tudtok a kinti világról! Bár igazad van, nem szívelem az orkokat, bár a sötét elfeket még annál is kevésbé, de soha egy percig sem ebből ítélem meg azokat, akikkel találkozom. Ezt a teremtményt sem ítéltem el – intettem a félvér helye felé, - de a viselkedésével kivívta nem csak az én, hanem a többiek és a ti ellenszenveteket is, hiszen mi másért küldtél ide minket. Szóval ne fogd rám vagy ránk, amiben ti legalább annyira bűnösök vagytok, mint mi. Kis az, aki elítéli az embereket, nem azt, aki valaha elkövette, hanem mindenkit egyöntetűen, a vétlen gyerekeket is beleértve? Mi sem vagyunk emberek és nem mondhatnám, hogy az emberek részéről több bántalom ért volna ezért, mint bármelyik más néptől. Ahogy  mondtam, minden fajban megvannak a jók és a rosszak, de semmi nem fehér és fekete, ahogy ti sem vagytok tévedhetetlenek. – fejeztem be és már nem voltam dühös, hanem csak végtelenül szomorú. – Húzódjatok csak be az erdők mélyére és vonjátok ki magatokat a történésekből és viseljétek, ahogy elmúlik felettetek az idő. – szóltam még utána csendesen, bár tudtam, hogy meghallotta, hiszen a hallásuk legalább olyan éles, mint a miénk.
Szomorú volt ez az egész, de nem tehettünk semmit, ha így döntöttek, akkor el kell fogadni és sajnos Matyi a nimfák nélkül tér  majd vissza az ispánhoz.
- Nincs értelme itt maradnunk. – néztem az elkedvetlenedett csapatra. – Menjünk minél előbb, jobb felkészíteni az embereket, hogy mire számíthatnak. – indultam kifelé az erdőből, remélve, hogy jönnek utánam.

Nem tudni, hogy maradnak-e még a tűznél kicsit vagy egyből elindulnak, de ahogy kifelé tartanak, megérzik a lombtündék, hogy valami nagyon nem ide illő van előttük. Még nem tudják pontosan, a nimfa felzaklatottsága zavart okoz a természetben és sokkal nehezebb kiérteni, mit akarnak mondani a környezetről.
Ám ha úgy érzik, hogy ki akarják deríteni, hogy mi az, akkor egy veremhez érkeznek. Odalent egy sötét elf ül törökülésben, csendesen nézve felfelé.

Elég szomorkásan és kicsit csalódottan is ültünk egy ideig még a tűznél..de aztán Viridiel-el egyetértve,felkerekedtünk..és elindultunk,hogy az Emberekkel közöljük a nem éppen kedvező híreket...
Eloltottam a parazsat..és a holminkat összeszedve nekivágtunk az Erőd felé,hogy Matyit is visszakísérjük otthonába.
..Ám miután elhagytuk a táborhelyünket..furcsa és megmagyarázhatatlan érzés "fogott" el..olyan volt,mintha a növények össze-vissza beszélnének..és oly zavarosan hallatják hangjuk,hogy szinte bele lehet szédülni a kavalkádjukba..mintha felbolydult volna a Természet..és kissé furán,zaklatottan "társalognának"..
Nem is sokára kiderül ennek oka..és egy verem széléhez érünk..olyanhoz,mihez nekünk is volt "szerencsénk"..és ahogy belenézek..tátva marad a szám,ahogy a szemem is..mert egy Drow ül a verem alján,és felfelé néz a lyuk teteje felé..csendben ül ott..és nem szól semmit..
A társam már mesélt róluk,így óvatosságra intem magam..de "megszólal"bennem a gyógyító énem..és arra gondolok,hogy megsérült talán..
De nem merek megszólalni egyenlőre,mert nem tudhatom,hogy hogyan reagálna a segítő kezemre..de azt is tudom,hogy mit mondtam a Nimfának kis idővel ezelőtt a "második esélyről"..de talán ,ha "megérti" segítő szándékom..akkor ..
..de ahogy így tűnődöm..Viridiel is odaér a kiásott csapdához..és csak remélni tudom,hogy ennek nem lesz rossz vége..mert igencsak amit mesélt a sötét elfekről..az nem éppen szívmelengető történetek voltak..
És ahogy így elnéztem...talán nem véletlen,hogy éppen most botlunk bele egy Drowba..mikor a Nimfával a különböző fajok egy "kalap"alá vételéről beszéltünk az imént...és az ítélkezésről,mert az egyént is külseje alapján ítélik meg tévesen,holott nem biztos,hogy mindegyik egyforma...
És most... remélem,józanul és megfontoltan fogunk majd "cselekedni"..de igazából a Férfitársam az,ki már találkozott velük..és ebben nincs nagy tapasztalatom...így inkább kicsit hátrébb húzódok..és készenlétbe helyezem íjamat..de inkább csak kézközelbe..mert nem szeretném,ha támadólag venné ezt a mozdulatom..és ezért, óvatos vagyok....
Ahogy Matyit is inkább hátam mögé intem..ha egyetért velem ebben..és utat engedek hű társamnak ,hogy közelebb mehessen a verem széléhez..
Bár nem tudom mire számítsak..de szerintem ,sok jóra nem...
..de azért reménykedem..

Még mindig a nimfa szavain merengve és azt forgatva a gondolataimban, hogy vajon miért mondta, amit mondott és, hogy miért ennyire visszautasítók az emberekkel szemben, ha még az orkokat is jobbnak vélik. Hallom a mögöttem neszező lépteket, így tudom, hogy Alia és Matyi is követnek, ahogy igyekszem meglelni a kifelé vezető utat, hiszen jórészt pókháton tettük meg az utat, így most újra meg kell találni azt itt lenn a földön.
Próbálok kommunikálni a fákkal és míg egy kis ideig semmi gond nincs, addig egyszer csak kezdenek zavarossá, kuszává válni a suttogások és útmutatások, így elbizonytalanodva nézek körül és az ösztöneim figyelő üzemmódba kapcsoltak, a szokatlan dologban veszélyt szimatolva.
Bár csalódtam a nimfákba, azt azért nem feltételeztem róluk, hogy ők okozták volna ezt, mert a bosszúállás nem volt jellemző rájuk és mi egyébként sem ártottunk nekik, csak nem értettünk egyet.
A különös érzés azonban úgy nézett ki, hogy egy konkrét helyről érződik a legerősebben és nekem fura, ismerős érzés kezdett összegyűlni a gyomromban.
Miközben nézelődök és igyekszem betájolni magam, Lia megelőz, aztán látom, hogy lefelé néz és arckifejezése döbbent kifejezést ölt, majd hátrálni kezd és kérdőn néz rám.
Előre lépek, majd kikerekedik a szemem azonnal, ahogy meglátom miféle szerzet ücsörög egy olyan veremben, mint amibe mi is beleestünk, csak ez itt, teljes lelki nyugalommal, látszólag sérülés nélkül úszta meg.
- Hát ez? Hogy a jó búbánatba kerül ez ide? – rázom meg hitetlenkedve a fejem és hátrébb lépek.
Gondolataim visszaszállnak múltam útján és egyáltalán nem kellemes emlékeket idéz fel bennem és akkor még nagyon enyhén fogalmaztam.
Azonban nem is olyan régen hangoztattam egy szépséges nimfának, hogy nem a faj a lényeg, hanem a jó és a rossz, szóval ……..
- Ez egy …….egy éjtünde – fakadok ki fojtottan. – Egy nyo……szóval egy sötét elf! Szerinted……- nézek a lányra hevesen dobogó szívvel, - mit tegyek? Ha segítünk neki kijönni onnan, lehet, hogy ellenünk fordul….és lehet nincs egyedül. – nézek körül idegesen.

A hótünde csendesen hallgatta, ahogy róla beszélgetnek odafent és hegyes fülével mindent hallott, ha csak le nem halkították annyira, hogy még saját maguknak is alig hallható. És bizonytalanul, a verembe esés sérüléseitől, a kannibálokkal vívott harctól és megannyi emberpróbáló élmény miatt legyengülve ér oda Matyi. És rögtön bele száll a beszélgetésbe.
-E...
-Hé, ne sugdolózzatok ott fent! Inkább segítsetek! Megsérültem.
*Kis csend telepedik a gödörre és környékére. Arra a gödörre, ami sokkal jobban emlékeztet a két Tamina és Viridiel találkozására, mint amibe nem rég bele estek, hiszen ennek az alján nincsenek kihegyezett karók. A drow legnagyobb szerencséjére. Csak kemény talaj.
-Titeket hogy hívnak? Én Kobani vagyok. Ha itt hagytok, azzal halálra ítéltek, mert eltört a bokám. Ilyen állapotban egy dingóval sem tudnék elbánni, nem hogy az itt élő ház méretű bestiákkal. Nélkületek végem.
*Ez után ismét elhallgat és csak akkor szólal meg, ha kap valami reakciót. És a nemes fia továbbra sem nyerte vissza félbe szakított mondanivalóját.

Ahogy ott halkan tanakodunk Viri-vel,mit is tegyünk..a bajba jutott Drow kiszól a verem aljáról..és a segítségünket kéri..
-Segítenünk kellene neki! -suttogtam Társamnak..-..senki sem érdemel ilyen halált,hogy egy veremben lehelje ki utolsó leheletét..és tudom,hogy nem meséltél túl jó dolgokat velük kapcsolatban..de mégiscsak húzzuk ki a veremből..és aztán meglátjuk mi lesz....de az óvatosság nem árt..mert ki tudja ,hogy egyedül van-e,vagy többen is lehetnek..de ha itt hagynánk,tényleg semmi esélye sem lenne...-és támadt egy ötletem..-Hector!gyere ide,kérlek-hívtam a gondolataimmal,Pókocskámat.- aki nem messze mögöttünk bóklászott és pár lépésnyire volt csak tőlünk..-kihúzunk a veremből valakit..és Te is légy készenlétben,mert nem tudjuk,hogy mit fog tenni!..de mindenre felkészülve,légy résen-mondtam kedvesen a barátomnak,aki nagyon megélénkült,hogy valami "feladata"van máris..és boldogan emelte fel egyik lábát,hogy lelkesedését,még jobban jelezze nekem-és én mosolyogva kacsintottam rá....  -Addig mi tudnánk "készenlétbe"állni,ha esetleg támadna...de ha törött a bokája..akkor nem nagyon fog tudni lábra állni ..-súgtam oda társamnak..és,ha beleegyezik a kihúzásba..akkor a közeli fának ágait "növesztettem meg,és leszóltam a verembe üldögélőhöz..
-Leeresztünk neked egy kapaszkodó liánt..és tekerd a derekad köré..és ha kész vagy ,akkor szólj..és kihúzunk onnan!...-léptem közelebb a gödör széle felé..hogy az "ágat"irányítsam egyenesen a sérült hóelf felé..és reménykedtem,hogy ha majd kihúzzuk..akkor a Pókocskám látványa el is veszi a támadás kedvét,már ha egyáltalán támadni akarna minket...
De szerintem előbb jöjjön ki a veremből..és aztán meglátjuk..

Nehéz volt hideg fejjel gondolkozni és nem abból kiindulni, hogy miken mentem keresztül és, hogy ők mennyire „könyörületesen” viszonyultak hozzám. Ennek a népnek egyetlen egy tagjával sem találkoztam, aki ne a harcot, a kínzást és a kegyetlenkedést helyezte volna előtérbe, még sokszor saját fajtársával szemben is.
De hiába a rengeteg gyötrelem, ez nem az ő világuk és bár nem lehetek benne biztos, hogy egyedül tévedt ilyen messze a földjétől, azért én még sem vagyok éjelf és a könyörület az én fajomnak a vérében van.
Ezt a pillanatot választja az ember, hogy utolérve minket megpróbáljon hangot adni a véleményének, vagyis csak megpróbálna, mert a verem alján eddig csendben üldögélő sötét tünde ekkor szólal meg.
Persze számítani lehetett rá, hogy jól hallja, amit beszélünk és segítséget kért. Igaz azt nem tudom látta-e kik vagyunk, bár nem hiszem, hogy nagyon válogathatna.
Mikor a gödörbe néztem láttam, hogy szerencséjére ennek alja nem volt kikarózva, így olyan súlyosan nem sérülhetett meg, ami hamarosan ki is derült. Mondjuk egy bokatörés is végzetes ezen a környéken, ha nincsenek segítői valakinek.
Őszintén megvallva egy ideig tényleg tanácstalan voltam, de végül, akkor is segítette volna kimásznia onnan, ha Lia nem győzköd róla, hogy segítsünk a csapdába esett fickónak, akit, mint kiderül Kobani-nak hívnak.
Azért meglep a nyíltsága, mert a legtöbb fajtársát arrogancia és fennhéjázás jellemzi, ez itt meg egészen másként beszélt, bár lehet csak átverés az egész, hiszen szükséges volt a segítségünkre.
- Ahogy mondod self, ahogy mondod. – erősítettem meg azt hogy nélkülünk vége és egy biccentéssel jeleztem Lia-nak is, hogy rendben van, támogatom a javaslatát és bár amúgy is óvatos maradtam volna az éjelffel szemben, azért egy óriás pók a háttérben, mindig megnyugtató érv bárkivel szemben. – Tedd, amit a társam mond és csak semmi heveskedés, ha felhúzunk. Ha van nálad fegyver, a kezed messze tartod tőle és akkor meglátjuk mit tehetünk …..érted. – fejeztem be és aztán segítettem Lia-nak, hogy biztonságban felhozza a veremből a férfit. – Én Viridiel vagyok, a társnőm Alia, ő pedig itt – intek a hátunk mögött tornyosuló nyolclábúra, - Hector. És ha kielégítettük a kíváncsiságodat, talán elmondhatnád, hogyan pottyantál ide?
Kobani körül hagyom Lia-t érvényesülni én inkább figyelem és hallgatom a válaszát, keze, a kardomon nyugtatva.

A verembe esett elkezdte mondani, hogy miért került ide tünde nyelven, de néhány szón kívül semmi nem jött ki a száján. Már előtte is kihallani a fájdalmat a hangjából, de hirtelen egy ordítás vágja ketté és csak a lábát emlegeti utána.
A kihúzása sem sokkal könnyebb, bár többször megpróbál lábra állni, de sosem tartja meg őt. A gödörből is úgy húzzák ki a növények indái, hogy igyekszik minél jobban eltartani az oldalától, mert elviselhetetlen fájdalom, ha hozzá ütődik.
Amikor végre kikerül onnan, leül és a kezével alányúlva emeli ki sebesült végtagját. Jól láthatóan nincs eltörve, csak kificamodva, de az igen csúnyán. A lábfeje valahogy a bokája fölé került és furcsán megcsavarodott.
-Én csak azért jöttem, hogy körbe nézzek erre felé. -mondta, miközben a növények hajtásait igyekszik letekerni magáról- Ti ástátok a csapdát vagy számítsunk még valaki érkezésére?
*Furcsa mód az óriás pókra nem nagyon reagált. Jóval többször járatta oda vissza a két lombtündén a szemeit. Az övén lógó kardját maga mögé tolta a talajon, és a markolatára rátenyerelt, úgy támasztotta meg magát. Ezen kívül volt a nadrágszíjba még egy kis balta is dugva, egy tőr az egyik csizmájába csúsztatva és egy íj a hátán. Ám ezekre nem sok ügyet vetett mindaddig, amíg valaki el nem akarja venni tőle.
Addig csak kíváncsi, hogy mit válaszolnak a többiek és mit tesznek. Matyi eközben kivont karddal állt a háttérben.

Miután sikerült kihúzni a gödörből a szerencsétlenül járt Éjelf-et..ami elég nehézkesen sikerült,mert a sérült bokája sokkal jobban fájt neki,minden egyes mozdulatra..de végül siker koronázta az akciót,és kijutott a veremből.
Már látszott,hogy sokkal nagyobb a baj a lábával,mint ahogy először gondoltam..de ahogy megnéztem,szerencsére csak kificamodott,és nem volt eltörve..de a fájdalma nagyon nagy volt,ahogy picit is megmozdította volna..
Viridiel arrébb állt,hogy közelebb menjek hozzá,és segíthessek rajta.
...miközben a Társam figyelte a földön ülőnek minden mozdulatát..és hallgatta a gödörbe kerülésének történetét..de nem igazán tudtuk kivenni sok szavát,mert a kiáltása elnyomta a mondandójának felét..így inkább későbbre kellene "halasztani"kikérdezését ennek kapcsán..mert elég rossz bőrben volt,ahogy a földön üldögélt.
-Ahogy így elnézem,vissza kell rakni a helyére a bokáját,ami elég fájdalmas és nem éppen kellemes művelet..de ha még valaha lábra akar állni ,akkor megérti talán a helyzetet..-mondtam társamnak..és kerestem hirtelen valami megfelelő tárgyat,hogy arra harapva -és ne a nyelvébe mélyedjen a foga-a szájába rakjam..
És remélem,hogy megérti a segítő szándékom..és ráharap a rögtönzött pecekre..mert ha nem teszi meg,akkor nagyobb sérülést is okozhat magának..amin nem biztos,hogy egy-kettőre tudok segíteni..
-Segítek!..ne mozgasd!erre harapj rá!..segít!-mondtam neki nyájasan,és mellé térdeltem...és a szájába adtam a blúzom ujjából hasított anyagdarabbal betekert kis fadarabot..-Most nagyon fájni fog..de sajnos muszáj..-mondtam a szemébe nézve..és vártam,hogy bólintson ,mikor készen áll rá..
Így hát,megfogtam a bokáját és erősen visszarántottam a helyére..és ahogy az ízület visszaugrott,egy nagy roppanással..a lábfeje is a természetes szögben volt újra..de a hóelfünk talán nagy fájdalmakhoz volt szokva..de ez a rántás neki is elérte a fájdalomküszöbét..és egy hatalmas nagy ordítással "zárta "le a visszaillesztésemet..ahogy a lába is eléggé megduzzadt..de ezt már könnyebben tudom helyrehozni..
-Most rögzítem Neked a bokád,és hamarosan jobban fogod érezni magad!-mosolyodtam a halálsápadt és verejtékes éjtündére..a kis bőrtasakomból kivettem a gyógyfüveimet,és rátettem a lábára..és két oldalon egy-egy faággal rögzítettem a feldagadt bokáját..amit rongycsíkkal tekertem be nem túl szorosan,csak éppen annyira,hogy tartsa a helyén a sérült részt...és kis vizet is adtam neki,hogy kiszáradt ajkát picit benedvesítsem..
És talán most már ha enyhül a fájdalma,akkor beszédesebb is lesz..
..és ahogy eddig nem is figyeltem Matyira..csak most vettem észre,hogy a kardja a kezében van,amit szorosan markol.... és én, szúrós pillantással nézek rá...-Tedd le!-mutattam a kardjára-ez itt nem a sérelmeid ideje!..-és néztem kérdőn Viridielre.
...hogy most meg mi üthetett Matyiba?!..tűnődtem magamban..mert eddig, nem igazán volt a helyzetei magaslatán...

Igyekeztem a veremből érkező fájdalmas kiáltásokat kizárni a fejemből, mert sok minden álnokságot megtapasztaltam már a fajtájától, hogy elsőre elhigyjek neki bármit is, de túlságosan is valóságosnak hangzottak, bár abban biztos voltam, hogy ha így hangot ad a fájdalmának, akkor biztosan nem katona, igaz még nem találkoztam olyan sötét elffel, aki nem volt az.
Szóval minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a segítségnyújtásban inkább Alia-ra hagyjam a főszerepet és én inkább arra figyeljek, hogy nehogy valami orv csapdába sétáljunk.
A növényzet segítségre bírása egy csepp erőfeszítést sem okozott és hamarosan a kiáltozó elf már a gödör szélén tapogatta fájdalmas képpel a bokáját.
Azt már biztosan lehetett látni, hogy nem hazudott a lábával kapcsolatban, mert az igen érdekes szögben állt, még ha nem is látszott a csont és a társnőm szerint „csak” egy ficamról volt szó.
Elhúztam a szám mert elég rosszul nézett ki és nem csodálkoztam már, hogy elég hangos volt a éjelf.
Egy jóváhagyó mosollyal nyugtáztam közben, hogy Matyi is készenlétbe helyezkedett, jobb ha senki nem felejti el, hogy kivel állunk szemben, ahogy Hector-ra is vetettem egy pillantás, hogy készen áll-e.
Azért meglepő volt, hogy a tündét nem érdekelte különösebben az óriás pók!
- Először is, egy magad fajta nem szokott csak úgy „nézelődni. – emeltem fel az egyik ujjam. – Másodszor nem mi ástuk a vermet, mi nem élünk ilyen aljas húzásokkal. Harmadszor, azt mondtam, hogy el a kezekkel a fegyvereidtől és nem utolsó sorban, ha csak egy morzsányit is megérzek a mágiádból, akkor nem kell aggódnod a bokád miatt, mert hamar pókeledelként találod magad, vagy jobb esetben vagy rosszabban, ez nézőpont kérdése, visszakerülhetsz a verembe és megvárhatod azokat, akik ásták.
Fontosnak tartottam, hogy felfogja, miről beszélek, mielőtt még Lia a gyógyításának lát, nehogy valamiben elkezdje barátunk törni a fejét, hiszen nyilvánvalóan nem mondott igazat már akkor sem, mikor az ittléte felől érdeklődtem.
Mikor kellően magához tért Lia kezelése után, ismét kérdően néztem rá.
- Ha van egy csepp eszed, akkor elmondod az igazat, hiszen egyedül, így – mutattam a lábára, - nem juthatsz messzire ebben az erdőben. Voltam a fogságotokban és ne hidd, hogy nem teszem meg, amit mondtam. A jótét lelkemet a bányátokban hagytam.

A sötét elf nagyon örült annak, hogy Alia ellátta a sebeit. Ám kimondottan megvetéssel nézett vissza Turion fiára, miközben a szavait hallgatta.
-Nekem is ugyan annyi jogom van fegyvert viselni, mint neked vagy a többieknek. Nem vettem elő, szóval ne pattogj! Én sem bízok benned jobban, mint te bennem.
*Ez után viszont visszatért a fájdalmas nyögésekhez, majd amikor a szájába tette a gyógyító a pecket, eltorzult üvöltés közben ráharapott és ketté is tört a botocska. Idegesen köpte ki a három darabot.
-Mordonban vagy Dantéban? -kérdezi nem túlságosan kifejtve, hogy mire is kíváncsi.
-Szerintem induljunk el kifelé! Ha nem ti álltok e mögött, akkor valami ismeretlen csapat ólálkodhat erre felé. Egy ember nem dolgozhatott itt, mert túl mély. Nem tudott volna ő se kijönni. Ha akartok, velem jöhettek a többiekhez. Jó fejek. Nem fognak bántani, ha együtt érkezünk. De ha úgy kívánjátok, akkor elválhatunk kicsit hamarabb is. Főleg, mert úgy látom, páraknak viszket a keze az acélon és mi véletlenül megdörzsölnénk.
*Ha kap egy előbbinél hosszabb és minden tekintetben strapaállóbb botot, hogy mankóként használja, akkor igyekszik útra kelni. De előbb még egy kis fiolát vesz elő, melyben sűrű, fehér folyadék van és csak egy kortyot iszik belőle. Illata alapján a mák terméséből származhat, de még jócskán érés előttről. Igen hatásos az orvoslásban. Hogy az északi tündénél mik vannak!?

Végül is sikerült helyre rakni a bokáját az éjtündének,és ahogy a rögzítés a lábára került,esélyesebb volt már talpra állnia,persze nem nagyon terhelve,mert még nagyon be volt dagadva,de egy hosszú vastagabb ágat hoztam neki,amivel megtudta magát támasztani,amit rögtönzött mankónak fogott maga mellé,és így nem kellett a testsúlyát rá nehezíteni a sérült lábára..
Aztán egy kis fiolát vett elő,amiben valamiféle folyadék volt,és ivott belőle..de ahogy éreztem az illatát,egyféle mákpárlat,vagy eszencia lehetett,mert olybá tűnt,hogy ez a  valami kábulatot okozhat,vagy fájdalomcsillapításra is használhatja..bár biztosan nagyon fáj neki a kifordult bokája,mert látszik is rajta,hogy kétszeresére duzzadt.
-Köszönjük nagylelkűséged,Uram!-mondtam bájosan-De utunk tovább szólít,így mennünk kell..
Most már meggyógyul a lábad,s két-három hét múlva,már el is felejted!-mosolyogtam rá.
-Bocsásd meg nekünk,de halaszthatatlan dolgunk van,így lehet,kissé "hevesek"az indulataink..de reméljük,hogy épségben visszatalálsz társaidhoz!-és illedelmesen bólintottam felé..és hívtam Hectort,hogy vegyen fel minket kicsit odébb..és a társaimra néztem,hogy jöjjenek utánam.
-]Hector!vegyél fel minket..de óvatos és éber legyél!sietősen kell távoznunk,de ne feltűnően!..figyelmed ne lankadjon neked sem..nem vagyunk egyedül..és lehet,hogy nem kedvesek..vigyél ki minket,kérlek!-üzentem a pókbarátomnak a gondolataimmal...
És indultam is a pókocskámhoz..és másztam is a lábacskáján,fel a nyakába..és vártam a többi barátomat,hogy kövessenek Ők is..

Nagyon nem tudott meghatni a sötét elf zord nézése és tényleg nem tartott volna vissza semmi, ha megéreztem volna, hogy próbálkozik valamivel, így aztán csak egy hideg mosollyal válaszoltam neki.
- Csak, hogy te nem a saját birodalmadban vagy self és most húztunk ki egy gödörből, amibe éretlen kölyök módjára belesétáltál és két lombtünde kellett hozzá, hogy ne végezd egy kondérban. – vágtam vissza, persze jól elhallgatva, hogy mi sem voltunk sokkal szerencsésebbek nem is olyan rég, bár legalább mi magunk másztunk ki a gödörből.
Biztos voltam benne, hogy nem kellemes az, amit Lia csinált vele, ezt bizonyította a tompa üvöltés, ami csak azért nem verte fel az egész erdőt, mert félig be volt tömve a szája.
- Látod, látod! Már most bizonyítod, hogy bőven van okom, hogy ne bízzam a fajtádban. – jegyeztem meg a bányák emlegetésére. – Te is tudod miről beszélek.
Lassan csak összerakta, hogy mibe mászott bele, de majdnem felnevettem, mikor ajánlgatni kezdte, hogy menjünk vele a társaihoz, ami máris bizonyította, hogy nincs egyedül és vajon mi a fenét keresnek a nimfák erdejében a sötét elfek?
Társnőm egy észrevétlen, gyors pillantást váltott velem, de legalább annyira jól tudta – már meséltem neki az éjelfek vendégszeretetéről, - hogy nem bízhatunk benne, főleg nem ha még egy csapat is itt ólálkodik a közelben. Ennek megfelelően, bár sokkal udvariasabban, mint én tettem volna, de elutasította a férfit.
- Igaza van Lia-nak, nem tartunk veled társaidhoz, akiknek más vágyuk sincs mint „vendégül” látni a magunk fajta erdeieket, így kihagyjuk a meghívásodat, bár…… - néztem a pókját szólító Alia-ra, - egy darabig elkísérünk, nehogy megint belepottyanj valamibe. – mondom kicsit gúnyolódva. – Menj csak előre, én megyek utánad és társnőm majd jön utánunk Hector hátán, onnan jól be is látni a helyet. De időben elválnak majd útjaink.
Azzal barátságosan magam elé intem a selfet, hagyva, hogy mankójával bicegjen előttem.

A beteg minden erejét összeszedte és lekezdett a saját tempójában „haza felé” menni. Ami furcsa gondolat lett volna a kívülállók számára, hiszen a fajhoz északot társították, ám ő most kelet felé, az erdőből legrövidebb úton kifelé bicegett.
Ám az is hamarosan leesett nekik, hogy segítőinek mégsem olyan sietős angolosan távozni, mint ahogy elsőre tűnt. Azt gondolta a reakciókból, hogy a társai említésére azonnal nyúlcipőt vesznek fel, erre utalt a pók hátára való gyors felkapaszkodás is. Ám utána mégsem váltak el olyan gyorsan.
-Furák vagytok. Mindig is mézes-mázos kétszínűeknek tartottunk benneteket, de most világot látva értem csak meg, hogy a hazaiaknak mennyire igazuk volt, mikor rólatok vitatkoztunk. Olyan természetességgel kérdezgettek és beszéltek őszinte nyíltságról, mintha már csak a távoli Múlt ködébe veszett volna, hogy a saját nálatok töltött időt titkoljátok. Csak mondtok pár mondatot és kérdésre nem válaszoltok. Utána meg vérig vagytok sértve, ha mi nem beszélünk veletek.
Ugyan olyan okosak vagyunk, elmondjuk a magunk módján az igazat. Csak mi nem púderezzük annyira túl a beszédünket. Hogy ez a becsületes meg az az igazságos, oszt ott van a fogas, ha szögre kell akasztani. Azt hiszitek, hogy bármivel megloptok, mert én buta el sem tudom képzelni, hogy mi folyik ott. Jól tudom, onnan jövök. De ti csak ringassátok magatokat, hogy milyen jól kicseleztetek, mert eltitkoltátok előlem az igazat, hogy milyen is az, ahol felnőttem! Miközben galambként a morzsákat felcsipegettétek magatoknak. Ám legyen, ha ezzel bármivel is jobb nektek.
*Nem tűnt nagyon felháborodottnak, inkább csak szófosónak, aki beszél akkor is, ha a másik nem válaszol. Beszél a vak világnak, pedig nagyon jól tudta, miért mondja. Érezte belül, hogy ez az erdeieknek fájhat valahol belül, még ha kántálják is maguknak, hogy csak egy hazug sötét elf mondja, aki fájdalmat akar okozni nekik.
-Egyébként most már nyugodtan itt is hagyhattok. A következő kanyar után már ott vár az egyik társam. És alig van hátra a pihenőhelyünkig. Menjetek inkább, mert mindjárt itt lesznek és jaj lesz nektek, ha elkapnak. Attól bizony félni kell.
*Ha a növények segítségét kérik, akkor azok azt fogják suttogni, hogy nincs ott senki. Az egész erdőt megkérdezhetik, de éjtündéket nem tudnak, hol lehetnek. Ami semmit nem jelent, ha emlékszik Viridiel, hogy milyen körmönfont módszerekkel tűntek el néha. Akár ha csak arra gondolunk, hogy egyszer egy lóhoz kötözte magát az egyik, hogy a fenekébe rózsát nyomva halottnak tettetve csapja be Awyris riasztó rendszerét. Bár ő nem volt jelen, legfeljebb csak utólag értesülhetett. Vagy amikor szövetséges emberek csapata támadt az egyik falura, egyetlen emberüket használták elterelő csalinak, hogy elvonják az erdő figyelmét.
Sosem lehetnek biztosak abban, hogy a fecsegő szavaiban megjelenő társat nem azért nem érzékelik a növényzettel közös mágiában, mert... máris csapdában lennének. Senki nem tudhatja, de ha el akarnak menni, senki nem tartja vissza őket. Ha maradnak, akkor pedig biceg a maga megszokott tempójában az északi elf.

Ahogy így haladtunk a sántikáló éjtünde után,s hallgattuk szóáradatát,mivel talán csak magát győzködvén beszélt ,és kissé gúnyosan is akarta volna kifejezni eddigi bánatát..egy kicsit sajnáltam is..és lehet,hogy azért örült a szíve mélyén,hogy ott vagyunk vele,s nem távoztunk sietve,ahogy a látszat mutatta..
De ahogy kivettem szavaiból,inkább csak a keserűség és a magány hangzott élesnek álcázott hangja mögött,de valahol csak próbált "magyarázatokat" s miérteket találni eddig hallott történeteire,mit talán gyermekkorában meséltek elei,mikor este nyugodni tért..
Én sem találkoztam még személyesen sötét elf-el,de a Családom sajnos sok borzalmon ment keresztül,mielőtt megszülettem..és az a sok fájdalom ,amit át kellett élni mindazoknak,kik sok évvel ezelőtt védték szeretteiket,nagy árat "fizettek"ártatlanul..csak azért,mert pont rossz helyen voltak ,mikor a hóelfek csupán kedvtelésből lemészároltak sok békességben élő családot,és egy pillanatra sem gondolkoztak el tettükön,csak gúnnyal és megvetéssel néztek asszonyra,s gyermekre egyaránt,miközben hidegvérrel vették el életük.
Saját családom is szenvedett eleget,ahogy Nagymamám is átélte a kínzásokat,mit csak azért kapott,mert védeni merte gyermekeit,és amiért ezt tette...majdnemhogy az életével fizetett..és ahogy gyógyító volt már akkor is,mindenkinek segített,faj vagy nemre való tekintet nélkül..bár megtehette volna,hogy titkolja képességét..de azt vallotta és aztán Édesanyám is e hitben nevelt engem,hogy a gyógyítás mindenkinek ugyanúgy "jár"..és a segítséget az embereknek,vagy más fajoknak is meg kell adnunk..bármilyen is a személye maga..mert,ahogy az Élet a Természet rendje,úgy ahogy a földből táplálkozik mindenki..úgy nekünk,gyógyítóknak pártatlanul,s elfogulatlanul kell tenni dolgunkat...
S mikor Mama "elhagyta"családunk,hogy ezzel is védje lányait,mert tudta valahol,hogy ők is áldozatul eshetnek..elköltözött messzire,az erdő távoli részére,hogy magányra ítélve élje napjait,így tudván,hogy megmenti Édesanyám,s minket is ..és mikor egy napon talált egy gyermeket ,kit a sors útjába sodort..nem hagyta magára,s maga mellé vette,hogy "sajátjaként"nevelje,holott érezte,s talán nagyon jól tudta,hogy külseje nem éppen hasonlít fajunkra,de mégsem ítélte el az ártatlan gyermeket,amit szülei viszont megtették,és kidobták otthonukból..ezzel pecsételve meg sorsát,holott a kislány nem tehetett semmiről..
Mamám akkor is a jóságát és nemes szívét "mutatta",pedig nagyon jól tudta,hogy a lányka bőre színe,nem éppen erdei elf-re hasonlított,hanem egy "rettegett"faj leszármazottja s saját népünk "félvére"lehet..
De mégis vállalta ,hogy felnevelje,mert hitt abban,hogy minden élőlény a Természet szülötte,s így Élete is értékkel és csodálattal bír.
A mai napig eszembe jutnak e szavak..és most,mikor egy self-el "sodort össze utunk..aki talán Ő sem élt akkoriban..most szavaival akarna "fájdalmat"okozni nekünk,kik kihúzták a veremből,ahol biztos halál várt volna Rá ,a mi segítségünk nélkül.
De nem neheztelek rá,mert szerintem maga is keres válaszokat..ahogy most felkerekedett otthonából,és bármennyire is "bújik"rossz hírnevük mögé..de inkább csak kivűlállóként van saját népének a tagja,aki inkább vállalta a felszínt,minthogy tovább éljen a mondák és találgatások között,amik Rólunk,Erdeiekről,vagy más szerzetekről szóltak..hogy saját szemével lássa mindazt ,mit eddig csak mesékből hallott csupán..
-Bocsásd meg,hogy kijavítom gondolatmenetedet,Kobani úram!de nem gondolod,hogy amikor ott találtunk a verem alján,talán ott is hagyhattunk volna?már csak azért is mert igencsak kiszolgáltatott voltál sérülten,s otthagyhattunk volna ,hogy várd az elmúlásodat..s még sem tettük,mert talán rossz tapasztalataid és hallomásból leszűrt véleményed van Rólunk..de Te sem találkoztál még velünk személyesen..és ahogy a könyörület és jóság népünk sajátja..így egy percig sem kételkedtem,vagy haboztam a segítségen,mit teneked nyújtottam társammal együtt..bár hálát nem vártunk el ,vagy épp külön jutalmat..de egy szimpla köszönöm,jól esett volna,ha ajkadat elhagyja e szó!
..de mi sem ítéltünk el kinézeted ,és tapasztalataink alapján,mert hiszem,hogy nem mindenki egyforma,ahogy Mi sem vagyunk oly sokszínűek,mint mondod.
..és óvatosságunk ne keverjen össze az előítélettel,mert sajnos mi tapasztaltuk a kegyetlenséget,de nem ítélkezünk senki felett..ahogy most is kísérünk egy darabon,hogy biztonságban érj ki erről a csapdákkal szőtt helyről.
Mi tudjuk,hogy kik ásták ezeket a vermeket..és biztosíthatlak,hogy ha rád találnának ebben az állapotodban,a biztos halál várna újra rád!..ahogy akkor is a verem alján,mikor ott ültél a kifordult bokáddal.
..bár nem hozakodtam volna föl vele,de az életedet köszönheted nekünk,hogy épp arra vitt utunk..
s nem hagytunk magadra,pedig azt is megtehettük volna..de nem tettük!-mondtam a selfnek kedvesen,ahogy a szelíd hangszínemet válaszul szántam kicsit gúnyos modorának.
..és ahogy az erdő fáinak hangjait hallom...
Nincs is ott egy self sem...ahogy eddig bizonygatta,sántikáló "barátunk".
...de talán ezen már nem  is annyira lepődtem meg...

Azért nem szeretném, ha ez a self azt hinné, hogy könnyen kémkedhetnek itt a nimfák erdejében, vagy, hogy annyira félünk tőlük, hogy hanyatt-homlok elrohanunk, mert ő a nagy sötét elf.
Különben is jobb, ha kicsit a körmére nézünk, mielőtt az útjára engedjük, bár a történtek után nekem sincs sok kedvem bele avatkozni a nimfák dolgába, talán birkózzanak meg ők az éjelfekkel, ha akarnak.
De még sem vitt rá a lélek, hogy csak úgy elsétáljak a probléma elől, pedig egy itt feltűnő sötét elf csapat az probléma a javából.
Ráadásul soha nem hallottam még, hogy egy hótünde ennyit beszéljen, még a fejem is kezd megfájdulni tőle. Értetlenül nézek a mögöttünk ballagó, pókháton ülő Lia-ra, hogy mutassam mennyire meglep a dolog, de egyelőre nem szakítom félbe a fickót, hátha a nagy szómenésben elszólja magát, bár inkább még csak minket szapul, az erdei elfeket minősíti, mintha mi lennénk a tolvajok, a területfoglalók, a gyilkosok és nem ők.
- Jaj, ne add itt az ártatlan Kobani! Mi semmit nem titkolunk el, de nem is óhajtunk megosztani veled semmi olyat, ami nem tartozik rád. Te sem mondtál nekünk sem mit, hogy mit kerestek itt, mikor tudjátok, hogy mennyire szeretnek itt benneteket. És ne gyere azzal, hogy ez előítélet, mert jó okuk van rá. Nem mi támadunk rá más népekre időről-időre, és nem mi vonulunk hadba ellenetek és foglaljuk el a földeteket, hurcolunk el rabszolgákat.
- Szóval vegyél vissza barátom. – mondom neki csendesen, mert forr bennem a méreg, hogy miket beszél.
Örülök neki, hogy Lia is átlát rajta és nem nekem kell meggyőznöm, hogy vigyázzon ezekkel az alakokkal, mert engem is sikerült még először megtévesztenie egynek. És annak még jobban örülök, hogy nagyon is megtalálja a megfelelő szavakat, hogy rávilágítson, miket köszönhet nekünk – önzetlenül – ez a tünde, még ha sokkal udvariasabban is tette, mint én tettem volna.
Aztán persze már sajnáltatni kezdi magát, meg hazudozni, hogy itt vannak a közelben a barátai, hiszen én nem érzek semmit és a növények sem.
- Hát ezek vagytok ti! Gúnyolódsz, mikor köszönnöd kéne. Zokon veszed, hogy nem bízunk benned, mikor az életünk a kezünkben volt és mégis itt vagy? Itt nektek kell félnetek Kobani, nem nekünk, de mi soha nem keressük a harcot, ha nem muszáj. Ezért inkább nem teszteljük a sötét elfek vendégszeretetét, bár én nem hiszem, hogy nagyon visszavárnának. – intek körül.
- Azért Lia, ne bízz feltétlenül most a megérzéseinkbe, már tapasztaltam, hogy ki tudják játszani. Jobb, ha mi most tényleg megyünk és visszakísérjük Matyit, ezzel teljesítve a feladatunkat. Kobani meg biztosan elboldogul.
Tényleg nem akarok csapdába sétálni, főleg nem Lia-val és az emberrel.

Kobani látta, hogy bár érzik az elfek a hazugságot, de tartanak tőlük annyira, hogy elmennek az első barátja megemlítésére is. Szemei előtt elképzeli, hogy mit tennének, ha ténylegesen megéreznének elől egy másik fajtársát és talán akkor a búcsú magyarázatára sem szakítanának időt.
Visszafordult, amennyire a mankó engedte és széles vigyorral intett viszlátot, hogy ezzel is kifejezze, mennyire jól érzi magát amiatt, hogy ennyire óvatos és az azonnali távozásnak adott hangot.
-És te, Szép Hölgy? Te is vele tartasz vagy még elkísérsz a barátomig? A társad szavaiból úgy vettem ki, hogy ti tudjátok eme erdő sötét titkait. Talán mesélhetnétek, hisz újfent magatokénak követelitek. Awyris túl kicsi már nektek, miközben mi megelégszünk őseink földjével.
De hagyjuk is egymás piszkálását! Semleges volt, de ha kell nektek, vigyétek! Engem csak az érdekel, hogy mik lakják, ha ennyire bizonygatjátok, hogy ti sem tudjátok legyőzni?
*Ha Hector és a hátán lévő két utas követi még a lábadozót, akkor gond nélkül eljutnak akár három kanyaron túlra is. De ha a biztonságot választja Alia, akkor hosszasan integet neki, mintha jó barátja lenne.

/Ha elválnak az útjaitok Kobanitól, akkor köszönöm a játékot! Remélem, hogy Addam és Vadkan még folytatja valamikor az eredeti vikinges történetet./

Hector hátán ülve elég jól beláttam a fák lombjai felett a tájat,ahogy láttam azt is,hogy a self kissé gúnyos mosolya mögött egy nagy csellel szőtt turpisság lakozhat.
S ahogy megfordult felénk, szavai inkább elégedettségét tükrözte,mikor látta,hogy nem tartunk vele további útján..és a csalogató hangja azt sugallta,hogy menjek vele..így inkább csak mosollyal ajkamon válaszoltam neki.
-Kedves Kobani Úram!Ahogy eddig is elkísértünk egy darabon,hogy bizonyosságot kapjunk,épségben jutsz el célodig..úgy most kedves invitálásodra sajnos nemmel kell válaszolnom.De kívánom,hogy hamar gyógyuljon meg sérült bokád!..és jó utat kívánok neked!..Minket szólít a saját ügyünk,és indulnunk is kell hamarosan tovább.- barátságosan integetek felé Pókocskám nyakából.
És Viridielre néztem,hogy jön-e velünk?..vagy még szólni kíván bicegő"barátunkhoz".
..és ha távolodni látjuk a selfet,akkor Hector hátán távozunk mindhárman,ha Viridiel is felmászik mellénk..és távolabb kicsit az elválás helyétől..Matyit útnak indítom egy általam hívott,s idomított Szarvas hátán,hogy visszatérjen Városába,és beszámoljon Dózsa Ispánnak a küldetésről..és annak részleteiről..
Én úgy döntök,hogy felkeresem Mellont,és családomat,mert rég láttam Őket.. már nagyon hiányoznak nekem ...és ránézek Társamra,s megkérdezem tőle..
-Hazatérek családomhoz,Velem tartasz?Mert Mellon is nagyon örülne társaságodnak,ahogy Szüleim is szívesen látnak Téged!-mondtam, kedvesen..s válaszára várva,néztem rá...és ahogy döntését közölte..
..akkor a Pókocskám hátán utazva ,hazafelé vettem /vettük/az irányt.


//Köszönöm a játékot!Élmény volt!//

Ha nem egy sötét elfről lett volna szó, minden további nélkül megbíztam volna a megérzéseimben és biztos lettem volna benne, hogy nincs egy elrejtőzött, ránk fenekedő tünde csapat az ösvényen előttünk, de tapasztalataim arra intettek, hogy még az óvatosabbnál is óvatosabb legyek.
Na meg aztán itt volt Lia és Matyi is, bár az elf lány már bizonyította, hogy megállja a helyét és a szíve is a helyén van. Az ember meg bár szokatlanul csendes mióta a nimfával beszéltünk és láthatóan az éjtünde sem lopta be magát a szívébe, azért biztos vagyok benne, hogy kellően a sarkára tudna állni.
Ha nagyon biztosra akartam volna menni és olyan lettem volna, mint a hótündék, akkor már Kobani nem élt volna, ezért csak megbiccentettem felé a fejem, még ha ő gunyoros is lett, ahogy rájött nem tartunk vele.
Nem csak engem nem tévesztett meg, hanem láthatóan Alia-t sem és még mindig nagyon udvariasan, de elhárította a „kedves” invitálást.
- Nincs szükségünk a lesajnáló véleményedre self, örülj, hogy eddig is elkísértünk. – szóltam még vissza, ahogy elindultam, de szavaira megtorpantam. – Semmit nem értesz, igaz? Mivel magatokból indulsz ki, azt hiszed, mi is terjeszkedni, területet foglalni, rabolni akarunk? Van ennek az erdőnek már lakója nem is egy és hidd el, nem szorulnak a mi támogatásunkra, ha meg kell védeniük magukat, így a helyedben inkább visszamennék oda, ahonnan jöttem. Elég figyelmeztetésnek kellene lennie annak a veremnek, amiben majdnem ott vesztél. – emlékeztettem „kedvesen”. - És ne vedd sértésnek, de nincs semmi okunk, hogy bármit megosszunk veled, sem az itt élőkről, sem utunk céljáról.
Miután végképp magára hagytuk self „barátunkat”, aki vagy igazat mondott vagy nem, de ezt most már soha nem tudjuk meg, mosolyogva fordultam Lia felé a kérdésére.
- Veled tartok egy darabig, de vissza kell térnem a nemes elfekhez a hírrel, hogy nem jártam sikerrel és talán a kiképzésem is folytatódik, vagy újabb küldetésre indulok. De addig egy az utunk és mindig szívesen látlak az oldalamon a barátaiddal. – intek a pók felé.
Most nem ülök fel a hátára, át kell gondolnom, hogy miként tálalom majd a hírt és ehhez jól esik némi gyaloglás.

//Én is köszönöm a játékot, csak ismételni tudom az előttem szólót! //