Az erő, amivel megtartja a sötételf a kardját, fájdalmas, és kénytelen ráerősíteni a tőrrel is, már csak az ösztöntől vezérelve is, elveszítve ezzel a leszúrás lehetőségét. Hiába elszánt, most a reflexek egy pillanat töredékéig felülkerekednek - magában szitkozódna is, ha lenne rá ideje -, és ez vezet egy másik hirtelen faragott megoldáshoz, ami remélhetőleg ezúttal sikerrel koronázza meg.
Ha azt ötlete valóban beválik, akkor, ahogyan a kínzómester elfekszik a földön, hezitálás nélkül odarohan hozzá, hogy a gyomrába mélyessze a kardját, miközben az eddig fegyvert tartó kezére durván rálép sarkával, hogy véletlenül se legyen képes egy karcolást se ejteni rajta. Nem mintha sokat számítana - a nyakán kívül mindene teljes épségben van, legalábbis testileg. Lehet, hogy egész alakját vér borítja, az a későbbiekben már csak egy egyszerű rémkép lesz, mely bizonyára hosszú-hosszú ideig kísérteni fogja még őt.
Ha ellenfele elugrik a rúgás elől, akkor a visszaérkezéséig feltápászkodik, és ismét nekilódul, újabb próbát téve pengéi valamelyikének vérbe mártásával, ezúttal elfelejtve az önvédelemre annyira figyelmeztető ösztönöket. Az előbb elszúrták a lehetőséget, most nem engedheti meg magának, hogy újabb hibát vétsen egy általa teljesen független dolog miatt. Mindent ki kell zárnia, tényleg mindent, és ez igaz a legvégső opcióra is...
Ha a rontás megfoganna rajta valamilyen oknál fogva, a rúgást követően csak visszahúzza a lábát, némileg fájlalva, de aligha foglalkozva vele. Érzi a torkán lévő szorítást, szenved tőle, de a gyűlölet és a cél közelsége még kellően erős ahhoz, hogy ne az első pillanatban bukjon el. Még egy utolsó, kétségbeesettnek belülről egyáltalán nem nevezhető kísérletet tesz, amivel a sötételf hozzá legközelebb eső testrészét igyekszik eltalálni bármelyik fegyverével, megpróbálva azt egy meglepetésmozdulatba helyezni. Ha az átok erősödik és egyre elviselhetetlenebbé válik, akkor kénytelen lesz a további próbálgatást elfelejteni és fuldokolni - bizonyára ájulásig.

The member 'Lashrael Laralytha' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 5

Az egész alakjában véres Lazy emléke még hosszasan kisérteni fogja hősnőnket, ez egy már biztos. De nem azért, mert gyorsan legyőzi a vallatót és ez csak egy nyomasztó emlék lesz. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy egy kemény ellenfélre talált a hirtelen sok legyilkolt self után.
A lábaddal minden rendben, csupán fáj. Ám a torkoddal egyáltalán nincs minden rendben. Megint nem szabadna fuldokolnod, mégis megteszed. Már csak pici esélyed van az ájulásig.

/Kockadobás: Hatos
1 és 2 -Sikeresen hárít, így már csak a fuldoklás... és az ájulás van hátra.
3 és 4 -Belevágod a tőrödet a lábába, mire felordít és elesik, közben az átok hatása megszűnik.
5 és 6 -Az ellentámadásodra a védelemre beállt kínzómester parád-ré-tus. Fejre kardmarkolattal akkorát üt, hogy attól ájulsz el./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 2

Meglendíti a kardját, az utolsó próbát elkövesse, de az is csúfos vereséggel záródik. Keze és benne a fegyver hirtelen csapódik a talajnak, ahogyan erejét veszti, és összeszorított fogakkal, gyilkos tekintettel pillant fel ellenfelére, aki a sötét varázslattal a földre küldte. Hihetetlen, hogy ennyire közel volt, mégis elbukott... Képtelen felfogni, hogy mindösszesen ennyin csúszik meg az egész, hogy ennyire jól állt, és most... Emiatt... Szinte sírva fakasztja. Egyszerűen nem akarja elhinni, és ahogyan oldalra pillant, keserűvé válnak a vonásai, amit folyamatosan felvált a szenvedés maszkja. Torkát szorongatja ösztönösen, ahogyan próbálja lerázni magáról az átok hatását, ám nem csak ezt érzi: a maró, emésztő bűntudatot, a tényt, hogy vége, és nem akarja feladni. Annyira nem akarja feladni, annyira szerette volna megvédeni és megmenteni a futárt, annyira...
Talán Természet Anya kegyvesztettje lett amiatt, amit művelt. Lehet, mindösszesen ennyi áll a háttérben, és ezt hajlandó is elfogadni, csak egyetlen fohászát hallgassa meg. Azt az egyet, amit korábban is elmormolt, mikor először aggatták rá a rontást, mikor azt hitte ugyanezen a helyen, hogy meghal. Csak annyit szeretne, ha már indulatai nem érnek semmit óvatossággal sem, semmi többre nem vágyik. Nem kell neki más, még a szabadságának elvesztését is elfogadná, ha Viridiel valahogyan, valamilyen csoda folytán kijuthatna. Nem érdekli őt más, csupán ez, és ha ez teljesülhetne, már boldog lenne még a szörnyű fogság ellenére is.
Még utolsó erejével odamászik mellé reszketegen és ügyetlenül, miközben egyre hangosabban és gyakrabban köhög és zihál, ahogyan légszomját igyekszik sikertelenül csillapítani. Mozdulatai lassúak, és egy kínszenvedés, mire ezt a rövid távot megteszi, de legalább eddig kitart. Lassan könnyezni kezd, miközben megragadja a futár kezét, erősen rászorítva, figyelve egyre homályosodó, rezzenéstelen arcát. Magában még bocsánatot kér számtalanszor, és még annyiszor, de tudja, ha Viridiel el is fogadná, akkor se lenne elég ahhoz, hogy a bűntudat elpárologjon. Mélyen sajnálja ezt a döntését, nagyon mélyen, visszafordítani az időt azonban nem tudja, bármit is tegyen. Az idáig őt vezető harag most, hogy már leterítették, visszakotródik tudatának mélyébe, akárcsak a gyűlölet.
És hirtelen eszébe jut valami.
- Fel... - gyűjti össze megmaradt hangját, miközben a kínzómester felé fordul. - ...kelteni... tudom... - szakítja meg őt folyamatosan a köhögés, és emiatt csak néhány szóra futja, amik talán összefüggéstelenül hathatnak a kívülálló számára. Ha nem figyel rá és nem enyhíti az átkot rajta, akkor valóban ennyi tellett tőle, és már csak fajtársa mellkasára hajtja a fejét, miközben szenved és kínlódik, de talán életének az utolsó pillanatában egy kellemes és barátságos illattal az orrában és emlékeiben állhat tovább. Újra és újra elismétli magában, mennyire sajnálja, és akaratlanul is, de néha eltátogja a szót, ha már levegő nem maradt a tüdejében, mindvégig arcára engedve a könnyeket.
Aztán már csak a sötétség várja....
...és a rémálmok.

Lazy ismét reagál a rontásra. Úgy tűnik ez a gyenge pontja a fájdalom átkán kívül. És túl sokszor jön be a selfeknek, hogy hamarosan rá ne jöjjenek. Ám rohamos léptekkel közelgő halála előtt Viridielhez kúszva keres megnyugvást.
Ám a megnyugvás nem érkezik. Még jobban emlékezteti a bűntudata arra, hogy ő hozta ide és a konok természete miatt van most a futár is Élet és Halál között. Hiába hajtja a fejét a mellkasára, a rossz érzés csak fokozódott.
Nem láthatja, mikor a ruha alatt a tetoválása felizzik, csupán egy nagyon enyhe melegséget érez. És akaratán kívül aktiválódik a gyógyító mágiája. Kezéből kék fény árad. És Viridiel magához tér.
És Lazy pedig elveszíti a következő pillanatban az eszméletét.

Elvesztem a sötétségben és csak ide-oda kóvályogtam benne, egyre azt érezve, hogy elszáll belőlem az erő és vele együtt az élet is. Megbékéltem vele, csak azt sajnáltam, hogy ……………………….nem jutott eszembe, hogy mit sajnáltam, csak valami tompa sajgás emlékeztetett rá, hogy befejezetlen ügyem lehetett. DE vajon mi volt az? Pedig valami fontos volt!
Aztán, örökké való idő után, valami melegség kezdett terjedni egyre hűlő szívem környékén.
Mintha valaki erősen hívott volna, valaki aki kedves a szívemnek……..
Mellkasom megemelkedett, ahogy halk sóhajjal megéreztem, hogy valami nehezedik a mellkasomra és az illata nagyon ismerős volt.
Az emlékek olyan hirtelen rohanták le az agyam, hogy beleszédültem.
- Lash………- leheltem és kipattantak a szemeim, egyenesen a halott sápadt arcú lányra és fölötte az elégedett arcú selfre.
Iszonyú düh fogott el, szinte kirobbantam Lash alól és a sötét elf tokának estem, hogy a fogaimmal marcangoljam szét.

Egyelőre a szerepek tekintetében helycserés támadást hajtottatok végre. Ám Viridiel sem kevesebb hévvel támad a kinzómesterre, mint az előző pillanatokban barátnője.
-Hé-hé-hé! Megölöm, ha nem nyugszol le.
* Gyorsan hátra lépett, kardját neked szegezve. Szemeiben látod, hogy imádja a kegyetlenkedéseket. És talán csak azért nem kiáltott az őröknek eddig, hogy maga végezhessen veletek.
Ám erről mit sem tudsz, hiszen úgy kerültél ebbe a harcba, mint légy a mézes bödönbe.

A düh, ugyan adott annyi erőt, hogy bepattanjak, de jóformán ez volt az összes, amit tenni tudtam, már a második lépésnél megtántorodtam az erőtlenségtől, ezért nem volt nehéz a nyomorult éjelfjének hátrébb lépnie előlem. Ha jobban kinyújtja a kardját, lehet magam nyársalom fel rajta magam. Imbolyogva megálltam, de arcomon erős elszánással néztem komoran a szemébe.
- Ha megteszed.......ha bántani mered, ha csak még egy akadozó lélegzetet meghallok tőle, akkor.......- tudom, hogy talán nevetségesen hangzik a fenyegetésem, ilyen helyzetben, de minden szavam halálosan komolyan gondoltam, - ....akkor legyél bárhol, akár a túlvilágon, a démonok földjén is, megtalállak és kitépem a szíved. Ébreszd fel!

Úgy tűnik a kínzómester csele bevált. Lazy egyenletesen kezd lélegezni, de továbbra is eszméletlen. Oda lép hozzá a férfi és gyorsan elveszi a fegyvereit, mielőtt te tennéd meg. Majd felpofozta a főnökét végül a lányt.
Egyelőre szótlanul néznek rátok, immáron ismét fegyverrel mind a ketten a kezükben.

Teljesen kiborított, hogy Lash ott fog meghalni esetleg előttem, egy pillanatig sem mertem kockáztatni az életét, de komolyan vettem a fenyegetést. Ha nem engedte el volna a férfi a varázslatát, akkor nem érdekelt volna, hogy fegyverrel áll előttem, neki ugrottam volna.
Azonban a lány máris normálisan kezd lélegezni, így egy kő legördült a szívemről.
Mozdulatlanul állok, amíg a self a földön heverő fegyvereket felveszi és mikor az igazgató is magához tér. Tudom, hogy nagyobb bajban vagyunk, mint az elején, de míg élünk van remény, ahogy mindig. Az eszméletlenségem alatti álmommal ellentétben, nem adom fel olyan könnyen.
Ha nem akadályozzák meg, akkor Lash-hoz térdelek és szólongatni kezdem.
- Ébredj Lash! Kérlek térj vissza.

Arca hamar könnyektől ázik, és ezekben a cseppekben feloldódik a bőrére száradt, ragacsos vér, furcsa keveréket adva ezzel. Emlékszik még erre az érzésre, ahogyan a fuldoklás közben végigszántják orcáját melegen, tudja még, valahol tudata legmélyén, hogy a levegőtől való megfosztottság okozta szenvedéstől a tüdeje szinte szétszakad, a fájdalomtól pedig akaratlanul is ujjai között szorongatja egyik kezében Viridiel ruháját, másikban a még jólesően meleg kezét. Hátul, visszhangozva egy hang csendesen megjegyzi: nem sokáig lesz már ez így. Hamarosan mind a ketten olyan hidegek lesznek, mint a jég, és bizonyára ahelyett, hogy eltemetnék őket, jobb esetben csak kidobják a hullájukat a bányából, rosszabb esetben visszahozzák vagy szellemként, vagy az álmában látott élőholtként... Beleborzongana, ha képes lenne még rá, és ahogyan egyre veszti erejét, egyre tompulnak az érzései is.
Hosszabb időre behunyja a szemét, ahogyan újabb és újabb kísérletet tesz a levegővételre, ám hörgő hangon kívül más eredményre nem jut ezzel. A világ elfolyik körülötte, és már csak ennek a furcsa absztraktságnak a látványáért érdemes kinyitni a szemét, amit talán a végleg megőrültek tapasztalhatnak minden egyes nap. Lassan eljön a vége, tudja, és iszonyatosan fájdalmas és hosszadalmas ez a procedúra. Mintha csak lelassult volna az idő is, hogy szenvedései tovább nyúljanak, még megrázóbb emléket alkotva ezáltal, mely aztán úgyis elporlad, ahogyan a tudat elhal.
Bárcsak legalább visszahozhattalak volna... Bárcsak legalább ennyit megtehettem volna... Bárcsak...
...bárcsak...
Egyre csak halványodik minden, amit fokoz lassú könnyezése is. Még mindig nem akarja, hogy így legyen vége, még mindig marja a bűntudat, noha már egyre kevésbé érzékelhetően. Mintha az is továbbállna most, hogy már nem tudja ezt a haldokló lelket rágni, fúrni és bántani. Szinte látja, ahogyan ezek a darabok elszállnak valahova máshova - talán Természet Anyához, talán valami más istenséghez... Talán egyszerűen a semmibe vagy a feledésbe.
Emlékszik minderre. Még arra a melegségre is, ami furcsamód a testén végigfut, meg valamiféle kék fényre is, aminek forrását már nem tudja megtekinteni. Nincs elég ereje hozzá, és abban sem biztos, hogy jól látja-e. Ebben az állapotban már mindennek a valóságosságát kétségbe vonja, és ahogyan az utolsó pillanat elérkezik az eszméletlenség előtt, ennyire tud gondolni csupán:
Sajnálom.
A következő másodpercben, ahogyan behunyja a szemét, szinte érzi, ahogyan a belső démonok előjönnek a mélyből. Erősen ragadják meg a karját, a lábát, a fejét, hogy a végeláthatatlan sötétségbe húzzák, majd élvezettel hántják le testéről apró darabokban a bőrt és a húst, mindeközben szorongatva a torkát, hogy még itt se legyen képes levegőhöz jutni, elkezdve a pokoli rémálmot.


Velőt rázó sikoly.
Egy hirtelen mozdulattal, üvöltve ül fel, amint elengedi őt a halál és eszméletlenség marka, miközben reszketegen végigtapogatja magát, mintha csak a csontokról elveszett hús valóságosságáról akarna megbizonyosodni. A kiáltás hamar zokogásba és meredt semmibe bámulásba fullad, miközben összehúzódik, a külvilágot egyelőre teljesen ignorálva, sokkhatás alatt állva az elméje által kreáltaktól. Lelki szemei előtt vannak azok a borzalmas, szörnyű alakok, és ott táncol élénken előtte, ahogyan az egyik kivájta a szemeit, majd, maga se tudja, hogyan, de látta, ahogyan saját, üres szemgödreibe helyezi őket. Hallja még egy másiknak a vihogását, érzi még, ahogyan egy újabb a gyomrából lakmározik, egy negyedik pedig végignyal gyakorlatilag az egész testén, égető fájdalmat hagyva maga után, arcáról lemarva az ajkakat, nyakáról a bőrt. Egész testében remeg olyan szinten, hogy hiába szorongatja a haját, a ruháját, még úgy is látványosan reszket. Egy félig töltött csészének a tartalmát is kiborítaná, ebben bárki biztos lehet, és egyedül ennek a terrornak a bilincseit képtelen lerázni magáról.

Hősnőnk megmentette Viridielt a Halál széléről visszarántva. Ám még mindig ott tartunk, hogy borzasztó nagy bajban vagytok. Mivel ellenállást nem tanúsítotok, hamar megszervezik a megerősített őrséget. Négy katona őrködik, miközben elkezdődik végre a kihallgatás.
-Kik vagytok valójában? És hogy váltotok éjtünde alakra? Kinek dolgoztok?
Már megint Mognar, a törpék királya küldte a szövetségeseit kifigyelni a gyenge pontjainkat?
* Az igazgató kemény, katonás szavai után a kínmester a fájdalom átkát bocsátja Lazyre.

A szívem is majdnem megáll, amikor Lash hirtelen felült és olyat sikított, hogy azt hittem ránk szakad a bánya. Kezem azonban nem engedte el és majd bele haltam, amikor láttam, hogy a szemei semmit nem látóan merednek a semmibe és úgy reszket, hogy összekoccantak a fogai.
- Lash…..Lash….én vagyok….Viridiel. – húztam magamhoz, ha hagyta magát és simogattam a hátát, hogy megnyugtassam. – Kérlek térj vissza, ne hagyj magamra.

Csak a lány számított, ezért semmi ellenállást nem tanúsítottam, amikor ismét a fogság keserű bilincsébe kerültem és szembe kellett néznem a sötét elf kihallgatással. Szinte nem is hallottam őket, csak amikor ismét Lash-t kezdték bántani, akkor kezdtem vergődni.
- Ne bántsátok! Ő nem tud semmit! Sőt lehet, hogy………közétek tartozik és csak a mi testünk felvételével sújtja őt a sors. – igyekeztem menteni ami menthető, talán ha maguk közé valónak hiszek, akkor megkímélik, hiszen gondolhatják, hogy felhasználhatják a képességeit később. – Én nem tudom felvenni a ti alakotokat és nem Mognar küldött, hanem a királyom. Mint már mondtam futár vagyok, de azt hittem, ha a saját szakállamra megpróbálok információt kikémlelni tőletek, akkor előléptetnek. – hazudtam folyékonyan, részben azt mondva, amit úgy gondoltam hallani akarnak.
Azt úgy sem hitték volna el, hogy nem akartunk semmit.
- A lányba csak belebotlottam és elmondtam mit akarok. Ő……nem bízik senkiben, hiszen mindenki csak bántja a képessége miatt…………..szerintem csak megijesztettétek, azért reagált így. Én mindent elmondok, amit csak akartok. – igyekeztem magamra irányítani a figyelmüket.

Ijedten rezzenne össze akkor, mikor Viridiel közelebb húzza magához, viszont így is annyira reszket, hogy képtelenség különbséget tenni a két mozdulat között. Eleinte próbálja ügyetlenül ellökni magától társát, akit az első pillanatokban nem ismer fel, és csak rémülten bámul valamire, ami nem a futár. Mintha a rémképek kiléptek volna álmaiból a valóságba, bár nem kifejezetten van tudatában annak, hogy visszakerült a bányába. Még mindig úgy hiszi, a belső, kitalált szörnyetegek játszanak vele, és csak egy pillanatnyi szünetet adnak neki, hogy még fájdalmasabb legyen a folytatás.
- Ne ölj meg! Ne bánts többet...! - suttogja remegő hangon, könnyezve, és ahogyan a férfi szavai elhangzanak, valamint tudatosulnak benne, félbehagyja a szabadulás gyenge próbáit, ráhagyatkozva az őt körülölelő kar biztonságára. Merev, szinte már görcsben lévő izmai fokozatosan lazulni kezdenek, légzésének ritmusa megváltozik, a vér és égett bőr szagán kívül pedig más illatot is érzékelni vél, ami felgyorsítja a felismerést. Tekintete lassan kitisztul, szemhéjai pedig nyomban lejjebb ereszkednek a megnyugvás előidézte kimerültségtől. Tehetetlen bábként próbál ülve maradni, állát Viridiel vállának támasztva, fejét finoman a másikéhoz billentve, szerencsére csak a falat látva, és nem a sötételfeket vizsgálgatva így. Ha megpillantaná őket, biztos mindent elfelejtve rontana nekik, megtörve a nyugalmát, izzó haragot ébresztve benne. Így is alig van magánál, de legalább kezelhető; nem csinál semmit, mindösszesen halkan lélegzik, és hosszas késéssel a szavak is eljutnak teljes mértékben a tudatáig.
- Te hagytál magamra majdnem... - nevet halkan és erőtlenül, miközben megpróbálja megemelni a kezét, hogy viszonozza az ölelést, de ahogy megmozdítja karját, egész testén végigrohan egy gyenge fájdalomhullám, mire halkan nyöszörögve dől oldalra - bizonyára Viridiel karjaiban maradva. Ebben az esetben igyekszik felé fordulva feküdni, fejét többé-kevésbé kényelmesen a könyékhajlathoz illeszteni.
- Meghaltunk...? - érkezik a gyenge kérdés, résnyire nyílt szemekkel tekintve fel társára, tapasztalva a túlhajszoltság következményeit. Mintha semmije se működne, és borzasztó ez a bénultság. Legszívesebben aludna akár hónapokat is, mindent átvészelve, de fél visszamerülni oda, ahonnan jött; fél azoktól a démonoktól és rémalakoktól, akiktől teljesen leverte a veríték.
Nincs nagyon ereje beszélgetni se; a szavak megformálása is túlságosan nagy energiabefektetésnek bizonyul most a számára. Fekszik ott kiszolgáltatottan és gyámoltalanul, az általa elkövetett gyilkosságoktól mindenütt véresen, teljes mértékben egy sérült, kimerült vadnak érezve magát. Tompán érzi nyakán a lüktetést, ahol a sérüléseket akaratán kívül, de önmagának okozta, ám még ennek tudomásul vételével is aligha foglalkozik. Amíg meg nem érkezik az a néhány katona, csak pihen hol behunyt szemekkel, hol nehezen kinyitva azokat, társát figyelve, és halványan, bátorítón elmosolyodva, közben ujjaival megkeresve Viridiel kezét. Halkan, furcsa békességgel szuszog - tudja, hogy nincs értelme idegeskedni, persze az eszméletlenség határán álldogálva hosszasan egyébként is lehetetlen hirtelen indulatokat szerezni. Ha itt fognak elpusztulni, akkor itt pusztulnak, és akármennyire fájó, minde...
~ Nem tettem meg mindent ~ kezd beszélgetést telepatikusan, nyomban elhárítva az önnyugtató gondolatokat, melyek hamis állításokat tesznek folyamatosan. ~ Jobbnak kellett volna lennem. Az utolsó pillanatban buktam el... Egy utolsó, határozott kardvágás kellett volna, és csak mi ketten lennénk itt, ebben a teremben... ~ válnak szenvedővé a vonásai, rászorítva Viridiel megkeresett kezére. ~ Sajnálom.

Alig él, és a kérdéseket is alig hallja meg. Mognar, a törpék királya... Ez többé-kevésbé tisztán megmarad neki, és valahol mélyen tudja, hogy valamilyen hatalmas baklövéshez van közük, de nem tudná felidézni, pontosan honnan. Meg nem is biztos abban, hogy pont az ő keze van a dologban, de hogy a vezetőséghez kapcsolódik, afelől nem sok kétsége van. Nem is mintha ez számítana; tekintetét lassan vezeti a beszélő irányába, aki elmosott alakként álldogál a barlang előtt. A hangja ismerős, de nem ismeri fel - vagy csupán nem akarja felismerni. Nem szeretné a nyugalmát ilyen apróságokkal megszakítani, még ha mélyen tudja is, úgyis kénytelen lesz rá. Ha nem ő teszi, akkor majd a külvilág kezeskedik róla...
Egy pillanatra visszafojtja a lélegzetét, ahogyan valami furcsát tapasztal. Valami természetelleneset, valami kegyetlenül égetőt és nyomasztót, és ahogy kiteljesedik ennek a külső dolognak a hatása, a bent erőteljesen emésztő fájdalomtól felkiált. Ismét megfeszülnek az izmai, és talán még görcsbe is rándul itt-ott, ahogyan próbálja lerázni magáról az átkot - sikertelenül. Önkéntelenül emeli meg egyik kezét, belemarva Viridiel ruhájába, és ha másikkal eléri a földet, akkor ököllel vágva oda, nem érdekelve, mennyire sérül meg ettől. Ha nincs lehetősége, akkor ezzel a tagjával is a férfi öltözékét szorongatja, igyekezve a tőle telhető legjobban elnyomni a szenvedés kifejeződését.

/A hsz 16+ elemet is tartalmaz./


Az igazgató először nem akar hinni neked, de mikor látja társnőd szenvedése mennyire meggyötör téged is, inkább úgy dönt, hogy még lehetséges is ez a képtelen történet. Sokkal inkább az, mint hogy valaki besétál a sötét elfek bányájába és szeretne megállapodni arról, hogy a cirkuszuk bántatlanul felléphessen. És csak a becsület szavát kell adnia neki, melyet ezerszer megszegett.
-Nos, talán így van, talán nem. De a démonok úgy is örülni fognak. A vezetőség utasított, hogy a legszükségtelenebb rabokat áldozzam fel egy igen magas rangú démonúr számára, hogy visszanyerjünk egy értékes selfet a Pokol szenvedéseiből.
Mivel a szabadulási akciótok közben legyilkolt őrök miatt bebizonyítottátok, hogy sokkal veszélyesebbek vagytok élve...
* Int a kint lévő őröknek és karjaitokat megragadva taszigálnak kifelé arra az udvarra, ahol nem olyan régen még Viridiel a vezető életével fenyegetőzve követelte a kapu megnyitását. Dekoncentrációval bénítják varázsképességeiteket. Ha nem történik közben váratlan fordulat, akkor egy-egy száraz farakás közepén emelkedő oszlophoz kötöznek titeket és az igazgató kezébe adnak egy fáklyát.
-Akartok még mondani valamit?
* Bárminemű érdemi információ hiányában meggyújtja alattatok és utoljára Viridiel Lazy átváltozását nézheti. De persze ha nem történik eddigre semmi...

Nehéz, de megkönnyebbült sóhaj tör ki belőlem és egyszerűen figyelmen kívül hagyom a szobában lévőket, amikor elmosolyodom.
- Megfogadtam, hogy együtt csináljuk végig nem……és én tartom a szavam. Különben is még tartozol nekem egy párnacsatával. – hajolok közel a füléhez, hogy emlékeztessem rá.
Még mindig nem tetszik nekem, ahogy kinéz, a gyengesége és, hogy nem látom a szemén, hogy felfogta a körülöttünk lévő eseményeket, de……..talán jobb is ez így. Nem kell, hogy még jobban megkínozzák.
- Nem…..- habozok egy pillanatig, de joga van hozzá, hogy tudja az igazságot. - …..még nem, nem kell aggódnod……kézben tartom a dolgokat…..- ringatom gyengéden.
Már vártam, hogy mikor vádolja meg magát, mert hát ő ilyen volt, az egész világot meg akarta menteni. Nem akartam, hogy ezzel a gondolattal kelljen a halálba mennie, így minden elkövettem, hogy meggyőzzem, nem az ő hibája.
~ Ne akard ezt is magadra húzni! Emlékszel? Már az elején, ott az erdőben megmondtam, hogy ez az én döntésem, csak az enyém, érted? Én is hibáztam, tudtam mire képesek és nem voltam elég előrelátó, különben már kint lennénk, szóval …..kvittek vagyunk, jó? ~
Ha elfogadja már ennek is örülnék.
Aztán jönnek a kérdések és nekem meg kell próbálnom a lehetetlen, meggyőzni a selfeket, hogy Lash nem jelent veszélyt.
Elakad a szavam, ahogy megérzem a lány szenvedését, de szerencsére sikerült olyan válaszokat adnom, ami ha nem is győzte meg teljesen az igazgatót, legalább azt elértem, hogy ne kínozza tovább társamat.
Nem ért váratlanul, hogy halálra ítélt minket, de még most is további szenvedést szánt nekünk, ami ismét arra késztetett, hogy harcba szálljak az őrökkel. Persze hiábavalóan, hiszen túlerőben voltak, így minden igyekezetem ellenére kirángattak.
- Áldozz fel engem, de őt engedd el! – kiáltoztam az igazgató felé. – Nem tudod milyen lehetőséget halasztasz el. Ne öld meg!
Minden lehetőséget végig pörgetek a fejemben a kétségbeesés szélén, de itt nem segít a mágiám. Az egyetlen dolog amire képes lennék itt az az alakváltás, de semmivel nem lennék előbbre egy farkas alakjában, csak még attól is megfosztanám magam, hogy elbúcsúzhassam Lash-tól.
~ Megpróbálom elvonni a figyelmüket Lash! Változz át és talán macskaként el tudsz menekülni, el tudsz rejtőzni! Kérlek Lash hagyj itt, mentsd magad, had menjek úgy a halálba, hogy te megmenekültél. A Természet Anya óvjon! ~
- Nagy hibát követsz el self! Megátkozlak titeket és elérem a démonnál, hogy soha többé ne álljon egy sem szóba veletek egy sem vagy a családotokkal. Megátkozlak benneteket, érted! – rángattam a köteleket, amivel az oszlophoz kötöttek és, hogy nyomatékot adjak a szavamnak megmutattam nekik a farkas alakot átsejleni magamon, de nem változtam át.
Csak figyelem elterelésnek használtam remélve, hogy Lash él az eséllyel.

Halkan kuncog, mikor ismét előkerül a párnacsata lehetősége, és furcsa melegséggel tölti el, még ha tudja is, innen nem lesz menekvés. Már nem, túl késő ahhoz. Túl sokat hibáztak kritikus pontokon. Ereje nincsen, olyannyira, hogy úgy hiszi, az életben maradáshoz is éppen elegendő maradt csupán, de meg merne rá esküdni, hogy nem választja el sok a túlvilágtól. Ez a szintű kimerültség nem lehet valós, olyan, amit egy élő, egy halandó képes lenne huzamosabb ideig elviselni.
- Túl kedves vagy... - motyogja halkan, finoman utalva rá: tudja, hogy nem olyan rózsás a helyzet, mint ahogyan azt Viridiel lefesti neki. Ha nem is látja, érzi a harmatgyenge rezgésekből, amikre a teremben felfigyel, érzékeli a hangján, a habozásán, talán még a törődő mozdulatain is egy kicsit.
Túl békés. Nagyon békés ez így, a halál előtt, és nem bírja megállítani a lassan gyülekező könnyeket, amiket ennek gondolata szül. Mindig is azt hitte, egy utált, gyűlölt személyként fog elporladni valahol a senkik és névtelenek földjén, és most talán kellemetlenül is szeretve érzi magát. Nem érti, hogyan érdemelte ezt ki, miért és miként, egyszerűen nem tudja összerakni ezeket a darabokat. Egyáltalán nem tartja magát lenyűgözőnek vagy megragadónak, mindösszesen csak elveszettnek, de... már megtaláltnak is. Igen... Viridiel végső soron megtalálta őt.
Mély levegőt vesz, mikor társa válaszol neki telepatikusan. Bárcsak úgy meg tudna jósolni mindent, mint amikor a futár válaszain gondolkodik, még mindig önmagát mutatva teljes mértékben... Hihetetlen. Felnéz rá kimerülten, alig csillanó szemekkel, és a kérdésére csak leheletfinoman biccent egyet válaszként. Nem látja okát, hogy most kezdjen bele egy vitába, amit számtalanszor lejátszottak már viszonylag rövid ismeretségük alatt. Nincs hozzá energiája, de majd máskor.
... egy másik életben...
A fájdalom hirtelen tör rá, és amikor el is múlik ennek élessége, elhal a kiáltása, de a visszhangként megmaradó lüktetés még keserű nyöszörgést kicsikar belőle. A ruhaszorítás megmarad egy darabig, aztán még kevesebb erővel fekszik tovább, ahogyan karja visszaesik teste mellé. Gyorsabban veszi a levegőt, és amikor elhangzik Viridiel ötlete gondolatai közt, szándékában áll megrázni a fejét, ám nem képes rá. Mozdulatlan marad, és még egy izma sem rándul - csalódására.
~ Viridiel, én... ~ Kiengedi a levegőt, ahogyan eltűnődik rajta, kegyes hazugsággal válaszoljon, vagy a tőle megszokott nyílt, fájdalmas igazsággal. Az utóbbi beismerése talán kegyetlenség, de nem akarja hiábavaló reményekbe ringatni. ~ ... nem tudok nemhogy egy lépést megtenni, de egy karmozdulatot sem... és... nem... nem tudnék élni a hősöm, a reményem nélkül... ~ ismeri be gyászosan, alig tanúsítva jelenlétet a férfi gondolatai közt is.
Fel kell őt rángatni a földről, mert ahogyan a futárnak bevallotta, valóban képtelen egy mozdulat megtételére is. Az őröknek húzniuk kell maguk után, és ha meg is verik, hogy mozgásra bírják, semmit nem érnek el vele. Nem érzi a tagjait, és újfent egyre kevésbé érzékeli a valóságot.
Amikor lehet, Viridiel felé fordítja a tekintetét, és ha viszonozza, némán megformálja a szót: Köszönöm. Sok mindent tudna köszönni a futárnak, borzasztóan sok mindent, aminek kifejezésére eddig talán nem is gondolt. Nem tudja eldönteni, bármit is megbánt-e az életéből, bármin is módosítana, de jelen körülmények közt nem hiszi, hogy változtatnia kellene a múlton - vagy legalábbis a régmúlton. Zavarja még mindig őt, hogy Viridiel az ő döntései miatt kerül halálsorra, és ezzel egyáltalán nincs megelégedve, de hiába mindez: nem ad neki erőt. Fáradt, és azt kívánná, hogy mindez csupán egy borzalmas álom legyen, ami figyelmeztető jellegű. Persze kizárt dolog, hogy így legyen...
Igen, ezt az egyet sajnálja csupán. Meg azt, hogy bántotta őt... Azt, hogy nem vigyázott rá jobban... Hogy nem volt elég erős ahhoz, hogy képes legyen egyenrangú védelmezőként állni mellette... Hogy az első vigasztaló ölelést elutasította...
Sok mindent sajnál így összegyűjtve...
Csak Természet Anya vigye a futárt valami szép helyre... Vigye őt vissza Awyrisba, teremtsen belőle egy erős, oltalmazó fát... Vagy legyen belőle igazi, bölcs farkas, mely utat mutat az eltévedt vándoroknak...
Képtelen mutatni bárminemű ellenállást, mikor kikötözik őt a neki szánt helyre. Halk dúdolásba kezd a halálra várók nyugalmával, könnyezve közben, ahogyan belül marja őt az üresség és megbánás különös keveréke, és mikor az utolsó szavak jogához kerül a sor, nem rest kihasználni:
- Hiányozni fog a meleg ölelésed, Viridiel... - mondja erőtlenül, fejét előre lógatva. - Igazgató... - vezeti tekintetét a sötételfre lomhán, benne űrrel. - Azt elhiszi, hogy egy titkos kísérlet részese vagyok? - érdeklődik csendesen. - Ahol ezt az alakváltást próbálják megvalósítani? De csak félvéreken működik, bár azok közül sem mindegyiken... - tesz egy utolsó kísérletet, talán a haláluk késleltetése miatt is.

/A hsz 16+ elemet is tartalmaz./


Kivonszolnak titeket az udvarra és igen félreérthetetlenül fel akarnak áldozni kettőtöket. Méghozzá nem is titkoltan egy démoni üzlet folytán. Viridiel átokkal való fenyegetése nem sokat jelent, úgy vélik a katonák, hogy jobban ismerik a Pokol teremtményeit, mint egy zöldike.
Jó terv lett volna eddig, hogy utolsó pillanatban állat alakként átugorjátok az erőd falait. Még egy erdőkerülő farkasnak is lett volna mire felugornia, hogy onnan átlendüljön. Ám nem veszik le egyikőtökről sem a szemüket és nem hagyják egy pillanatra sem, hogy megpattanjatok.
A futártól egy "Ugyan kérlek!" arckifejezéssel búcsúzik, miután meggyújtotta a rőzsét. És érdeklődve fordul a vörös nő alatti éghető anyagokhoz. Oda dobja a fáklyát.
-Elhiszem. Őszintén. Ha ez igaz, akkor erre csak Zevadar képes. A lombtündék túl gyengék ehhez. És nem lenne hozzá elég fattyújuk.
* Láthatóan teljesen megnyugodott a feszült arca elsimulásából ítélve a saját válaszát hallva. És most már mint egy halálra ítélt, fordul haláli nyugalommal az érkező beosztottjához, aki egy hosszú papírt nyújt oda, ami tele van írva. Ő odasandít rátok, és megvárja, hogy derék magasságig beborítsanak a lassan felfelé haladó lángok. Hiába száraz a fa, mégis a valóságban olyan lassan halad előre a tűz a karvastagságú tüzelőn.
Ekkor, amikor elérkezettnek látta a pillanatot és szenvedésetek utolsó pillanatait gondolta, gyorsan oda firkantotta saját vérével a nevét.


/Folytatás itt:
https://neminra.hungarianforum.com/t500-az-eleten-tul#15453
/

//Enyhe durvaság miatt kiraknék egy 16-os karikát//

Némi kétségbeeséssel figyeli, ahogyan Viridiel alatt meggyújtják a fákat. Ugyanígy pillant fel rá, aggodalmasan és bocsánatkérőn, és akármilyen erőtlen is legyen, a tényt, hogy nem akarja ezt az egészet, lehetetlen nem leolvasni. Nem akarja elveszíteni a futárt sem éltében, sem halálában, és ha Természet Anya mellől is kényszerül rá, de onnan is követni és vigyázni szeretné a férfi lépéseit.
- Meglátjuk, igazgató, meglátjuk... - mosolyog halványan, láthatóan beletörődve saját sorsába, ahogyan visszaengedi a fejét, állával szinte érintve kulcscsontját, folytatva a vigasztaló dúdolást, népé... Awyris lakóinak dalait folyamatosan felidézve.
Hát ennyi tellett tőle. Ennyi volt abból a hatalmas akaratból, ennyire futotta a saját erejéből, ennyit tudott a védelmezéséből kicsikarni. Mintha semmit sem ért volna. Mintha semmit se érne ő maga sem. Mintha csak egy apró hangya lenne, akit könnyedén tapos el bárki, pedig sokan elismerték azt a mágikus erőt, amivel született. Sokan megirigyelték a képességeit, sőt, még a megjelenését is, de ez itt mit sem számít. Nem számít, elvégre ő is ugyanolyan halandó, mint bárki más, ugyanolyan esendő és gyenge, alakuljanak bárhogyan is az erőkülönbségek. Ugyanúgy elbukott, mint a legendás harcosok is valamikor, egy olyan csatában, amiről nem beszél senki, hogy megőrizzék a mítoszok hőseinek tiszteletét. Semmiben sem másabb, mint bárki, akivel találkozott, semmivel sem bűnösebb, semmivel sem ártatlanabb - a halál számára egy élet ugyanolyan: elvehető. És míg ők megkülönböztetik egymást fajilag, a halál ezen a téren sem válogat... Nem érdekli őt a rang, a modor, nem érdekli őt, milyen cselekedetei voltak, mennyit élt... Semmi sem érdekli, csak azt figyeli, kinek jött el az ideje, ki az, akit következőnek vezethet a túlvilágra...
Milyen furcsa... Milyen furcsa, hogy sosem kívánt magának lassú halált, hogy mindig úgy képzelte: fegyver által fog elbukni sötételf területen. Erre fel... Itt van megkötözve, és csak várja, mikor fog elporladni teljesen, hogy a szél elvigye a hamvait messzire. Nem tudja, melyik növény vagy állat lesz az, ami aztán magába fogadja ezeket az apró szemcséket, de hogy megannyi szépséget láthat majd abban a formában különös közelségből vagy éppen elképzelhetetlen távolságból... Ebben biztos. És talán csak ez az egy nyugtatja: valamilyen formában élni fog. Valahogy... Valakiben... Valahol...
... bárcsak láthattam volna őt is... Legalább egyszer... Bárcsak tudhatnám, mit csinál...
A lángok egyre hangosabban ropognak, az ő könnyei pedig egyre sűrűbben zuhannak, de mielőtt a forró nyalábokat elérhetnék, már elpárolognak. Egyre hangosabban dúdol, bár gyakran megbicsaklik a hangja, miközben a dallamokat játssza. A keserűség egyre inkább a hatalmába keríti, ahogyan a lángok elkezdik perzselni a lábát, és az egyre erősödő fájdalomtól kiáltó zokogásba kezd, de még makacsul és dacosan kapaszkodik a régen ismert, ősi dalokhoz. Talán Természet Anyát próbálja megszólítani vele, utolsó erejével és perceivel, hátha megkímél rajtuk - vagy ha nem is mindkettejükön, hát legalább Viridielen. Legalább őt engedné szabadon, legalább az ő halálába avatkozzon bele...
- VIRIDIEL! - üvölti a nevet nehezen artikulálva, keresztülsikítva a száraz fák szomorú siránkozását. Érzi, ahogyan a lábairól szinte lemállik a bőr és a hús - mintha csak megálmodta volna ezt a következményt, és ettől még jobban sírni támad kedve.
- MAJD EGY... EGY MÁSIK ÉLETBEN... BEPÓTLUNK MINDENT...! MINDENT, AMI MOST... AMI MOST ELMARADT! - kiáltja részben a saját megnyugtatására is, de belül folyamatosan mást sikolt: nem akarja. Nem akar meghalni, nem most, nem ebben az időben, nem úgy, hogy tudja, mekkora kincset tudhat maga mellett, és képtelen elfogadni, hogy ennyire rosszul döntött. Fel kellett volna korábban ismernie a fontosságát, éreznie kellett volna, tudnia kellett volna. De csak a haláltusában ébred fel, és ez annyira fájó. Annyira rossz, hogy egy ilyen ígéretet még csak be sem válthatnak, mert téves irányba ment...
Elölről akarja kezdeni. Vissza akar menni a gyerekkorába, és már ott tudni, kit kell keresnie. Annyira jó lenne... Annyira boldog lenne...
Annyira más lenne...
Elmosolyodik a gondolatra akaratlanul is, miközben elképzeli a kitalált, újraírt múltat, aminek látványát hamar felégetik a testét emésztő lángok. Felkiált újra és újra, a könnyek viszont már arca ívét se járhatják végig, olyan hamar válnak párává. A lába helyén már csak kínt érez, és hamarosan beleszédül a kegyetlen, elviselhetetlen fájdalomba, az ingereket nem bírva pedig torkán akad a szó, és ahogy előremered... Lát valamit, valami nem ide valót, valami kedveset, mégis ismeretlent. Megfoghatatlannak és megérinthetetlennek tűnik, valamiféle ábrándnak, mégis annyira valóságosnak hat...
- Mentsd... meg... kér... lek... - formálja szaggatottan a szavakat, figyelve az előtte lebegő sziluettet, és mintha valami biztatót hallana felőle, mellette egy ismerősen csengő dalt. Mintha bólintana is, de nem tudná megmondani biztosan, ugyanakkor a szenvedések közepette még egy pillanatra, utoljára elmosolyodik, azzal lehajtja fejét, és átadja magát az örökkévalóságnak.
Tekintete kiüresedve mered lefelé, teste teljesen elernyed, miközben vörös haja a szó legszorosabb értelmében lángra lobban. Orrában már nem érzi sem ennek, sem bőrének, húsának és csontjának a szagát, füleiben már nem szól az ének, és másodpercekkel később halványan lüktető tudata is eltűnik. Pedig mennyi kérdése lett volna még... Mennyi mindent meg akart még beszélni... Mennyi mindent valóra akart még váltani most, hogy meglátta: új lehetőséget kapott. Csak túl későn vette észre...
Ha rá is jött valamire, ha vágyott is valamire, ha álmodott is bármiről, már nem számít. A tűz ezeket is elemészti, mint ahogyan minden mást: elpusztít és magával ragad mindent, semmit sem kímélve. Hamvait már csak a kacér szél viszi el messzire, és ha még élne, reménykedne abban: valamilyen szép helyre.

//Köszönöm a játék ezen gyászos és megrázó részét, voltak nagyon szép pillanatai *kalapot emel partnerei felé*//

/Lys/


Az újonc elég zűrös napokon van túl. Szinte a Mennyben érezte magát, mikor első küldetéséről nem egy állat trófeájával tért vissza, hanem egy képzett törpe harcos fejével. Mindenki reakciójából úgy tűnt, hogy kiemelkedett a többiek közül. Ám a legapróbb hibát, hogy a tizedese nem látta a harci riadó gyülekezése alatt már megalázó módon büntette. Végül mikor második feladatáról üres kézzel tért haza, végleg nyomatosították benne, hogy koránt sem olyan tehetséges, mint aki életre érdemes.
Még a törött karjából lábadozik, pár nap telt el az óta, Vaksi pedig meg kerülgeti, mint cápa az áldozatát, amikor felettese újból hozzá fordul az egyik nap a feladatok kiosztásánál.
-Nos, Könnyen Törő Csontú kisasszony! Ha magán múlna, mit választana? Megint a bányában őrizni a foglyokat, ahogy az elmúlt két napban vagy őrjáratra menni a bányán kívülre?

Ezt most komolyan kérdezi? Úgy is tudja hogy melyiket választanám ha rajtam múlna. Azért kérdezi, hogy megbüntethessen amiért nem katonához méltóan gondolkozok, vagy azért, hogy megmondja, hogy nem rajtam múlik. De mindjárt kitalálok valamit...A z utóbbi napok alapján az a tapasztalatom, hogy nehezebb a foglyokat bent tartani, így azt választanám. Természetesen amennyiben ő úgy gondolja, hogy jelen állapotomban a másik poszt inkább a nekem való, boldogan elvállalom. Ez így nem is hangzik rosszul. Igazából, csak azért szeretnék bent maradni, hogy odafigyelhessek a kistigrisemre. Mondjuk rábízhatnám a vaksira is, de nem szeretnék tartozni neki. Mármint tartozás kiegyenlíteni nem szeretnék, de ez most egyre megy. Vagy akár egyedül is hagyhatom, kap tejet, és majd visszajövök. De csak jó lenne az is, ha jobban összeszokunk, még most amikor kicsi.
-Mit gondol, őrjáratra vihetném magammal a kis házikedvencemet? Mert ha igen, akkor azt választanám.

Nos, nagy szerencséje Lysnek, hogy nem az iskolásoknak vizsgaidőszak végén feltett kérdést kapta. Hogy elégedett-e a jegyeivel? Hiszen arra biztosan leszidást kap. Ha meg van elégedve a hármasaival, ha tudott volna jobbat szerinte...
De nagy mázli, hogy inkább azt kérdezték tőle, hogy önként választja-e a szopást vagy két pofon után fogja kérni? Így jól felet. A tizedes elmosolyodva bólint. Mintha titkon pont azt remélte volna, hogy ezt választod és nem kell kimentenie magát a ma esti megerőszakolásodból fejfájást imitálva.
Mielőtt elkészülnél és kimennél a kapun, látod azt is, hogy Vaksi az egész rajával együtt indul el felderíteni. És a vidéket járva ismét látod őket a főút menti egyik kisebb magaslaton gyülekezni. Nem látod a hegy mögött elkanyarodó törpe karavánút azon részét, amit figyelnek.

-És kikkel leszek egy csapatban, ki lesz a kisfőnök? Tudtommal legalább párosával szokás őrködni, őrjáratozni. És merre megyünk majd? Kérdezem, de gyanúsan egyedül kell majd mennem. Azt hiszem a tizedesemet nem igazán érdekli a bánya sorsa, csak az enyém. A törpök közül is csak azok haltak meg eddig, akik egyedül voltak. Bár ez mindegy, én nem vagyok holmi törpe, és nem is fogom úgy végezni mint ők.
Készülődésnél most íjat is veszek magamhoz a két kardon kívül annak ellenére, hogy nem igazán tudom rendeltetés szerűen használni, illetve egy tarisznyát, aminek a tetejére kerül az állatkám úgy, hogy kilásson belőle, de ne tudjon kiesni/ugrani.

Már sejted előre a választ. Nem igazán fogsz te csapatba kerülni a múltkori nagy buktád után. És elgondolásod akkor helyesek is. A tizedes és a többiek nem számoltak a te megtisztelő jelenlétedre, hiszen ők ki sem mennek.
Egyedül vagy, mikor Vaksit és a raját megpillantod.