Nem kellett hozzá sok idő. Valójában egyetlen hónap sem. Yala könnyedén feltalálta magát, mondhatni már-már túl könnyedén is, annak ellenére, hogy fogalma sem volt, honnan jött, azt leszámítva, hogy a Nysiy területén élt. Soha nem foglalkozott többet a kérdéssel, egyszerűen mindig valami más volt fontosabb. Valami, ami valós idejű és megmagyarázható.
Egy fogadóban állapodott meg Thiossal, amikor elérték az Emberek Királyságának északi részét. Azt ígérte, ott marad, segít a helybélieknek és igyekszik megváltozni, hogy ne nézzenek majd rá ferde szemmel és ne az alapján ítélkezzenek, hogy a lány félvér.
Megszólalt a kis csengettyű és kitárult a Sosem Kongó Korsó nevű vendéglő ajtaja. A sötét, ébenfa ajtó halkan nyikordult, szinte engedelmesen siklott végig a küszöb magasságában a lábak által színtelenre koptatott parketta felett. Ő ott állt az egyik boroshordó mellett és egy porcelántányért törölgetett valamiféle igen tiszta ruhaanyaggal. Fehér kötény és könnyű vászonkelme volt rajta, haja hátul engedelmesen és simán összefonva. Ha nem lett volna olyan feltűnően fehér, még azt is hihették volna, hogy csak egy rendkívül kis növésű ember.
A csilingelő hangra odafordult. Időközben ez lett a munkája, afféle kisegítő. Ebből szépen ki tudta fizetni a lakbért, plusz keresete pedig abból származott, hogy egy kevéske pénzért megvarrta a betévedők elfeslett ruháit. Külső szemlélődő még azt is gondolhatta volna róla, hogy boldog.
Ő viszont csak egyetlen egy dologra gondolt.
Arra, hogy öt, pontosan öt hónapja látta utoljára Thiosst, Gorzhakot pedig még a kis faluba menet magára hagyták.
Kellemes, igazán csendes környék volt, biztonságos területen, néha persze akadtak zűrök, de hát az mindenütt előfordul...
A csengettyű elhallgatott.

Emlékezett még arra a napra, amikor társaitól különválva indult útnak azt ígérve, hogy majd visszatér abba a fogadóba, ahol Yala maradt. Egy kedves kis faluban váltak szét, ő maga azért indult el, hogy segíthessen másokon szokatlan mágikus erejével. Erről az erőről szinte csak azok tudtak, akik megtapasztalták azt. Útja során sok emberrel találkozott, az ő királyságukon kívül más területen nem járt túl sokat. Akiken segített, többségük hálája jeléül egy éjszakára szállást adott neki, bár egyáltalán nem zavartatta magát, ha a csillagos ég takarója alatt kellet megpihennie. Mindig szerette a természet közelségét, a legkényelmesebb ágy a föld és a fű volt számára. De ha hellyel kínálnak, illik azt elfogadni.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok körében menetelt tovább a lassan teljesen szeme elé tárulkozó Sosem Kongó Korsó nevű fogadó felé.
Mindig ez volt a neve? - felvonja szemöldökét, de inkább nem foglalkozik vele és benyit.
Az ajtónak szinte semmi hangja nincsen, valószínűleg alaposan karbantartják az épület egészét. Belépését csengettyűszó kíséri, mely nem fülsértő, inkább dallamos. Miután becsukja maga után azt ajtót, észreveszi az őt vizslató szempárt. Mosolyogva indul annak tulajdonosa felé. A kopott parketta néhol megnyikordul, de ezt szinte észre sem veszi. Szíve hevesen kezd dobogni a rég nem látott arc láttán. Mintha nem is öt hónapja lett volna már, hanem néhány hosszú éve. Odalép a hordó mellé és széles mosollyal megszólítja a közelében szorgoskodó fiatal lányt.
- Régen volt már. Mintha évek lettek volna - meghajol a hölgy előtt, ahogy ez népénél, pomtosabban felé szokás, majd újra kiegyenesedvén várakozóan pillant a kis félvér elfre.

Alig akart hinni a szemének. Utóbb munkáját is majdnem kiejtette a kezéből, csak egy szerencséje volt: hogy nem látta senki. Szinte ujjongva nézte, ahogy az ismerős felé közeledik, s még a szeme is mosolygott nagy elf testvér láttán. Arcát rózsássá tette az izgalom, a viszontlátás öröme. Amikor Thioss meghajolt előtte, kivárta, míg az felegyenesedik, majd szorosan megölelte a férfit. Biztonságot és melegséget árasztott számára a lombtünde társasága, és most már rest sem volt elmerülni annak ölelésében, akkor sem, ha neki kell kezdeményeznie.
A hangja semmit sem változott. Ez volt az első gondolata róla, amikor Thioss megszólalt. Újabbat szorított az ölelésen, persze vigyázva a törékeny tányérra.
-Nem számítottam rád. Nem írtál. -pirított rá szokásos, hal, de már kissé élettel telibb hangján- Igen, régen volt már. Jó újra látni téged.
Körbenézett. Mivel éppen délelőtt volt, még nem volt elég nagy a forgalom, így nyugodtan félre is hívhatta volna beszélgetni egy kicsit, ámde halványan nemet intett a fejével saját magának, persze csak az örömtől zavartan.
-Gyere a szobámba. Gondolom, nem örülnének, ha elriasztanánk a betévedőket azzal, hogy esetleg Gorzhakról kérdezlek. -nevetett, kicsi fehér fogsorát enyhén kivillantva- Tudod, micsoda szóbeszéd járja körül Neminrát keresztül-kasul.
A kezét tartotta neki, mintha két gyermek lennének, két játszópajtás, akik egymást segítik fel a padlásra a szénahalmok közé gyermeki titkokról beszélni. A hordó lett a szerencsés, Yala még szigorúan rá is nézett, mintha azt mondaná: Le ne verd azt a tányért!
Csak annyival egészítette ki eme gondolat-és mozdulatsort, hogy elnézéskérően a csaposnak célzott pillantásokkal próbált néhány percet kérni. Elengedték. Hiszen tudták, hogy ő úgyis visszajön.
-Gyere, Thioss. -továbbra is a kezecskéjét nyújtotta, mintha attól tartana, hogy a lombtünde elveszik mellőle és újabb öt hónapig nem látja majd.

Rápillant a felé nyújtott kis kézre és rövid gondolkodás után megfogja azt.
Milyen puha és selymes a bőre. Mintha nem ártana neki semmi sem.
- Ne haragudj, tényleg nem írtam neked. De tudod, ez annyira nem volt egyszerű, nagyobb településeken nem jártam.
Szívesen elkerülte a városokat, inkább a falvakban segédkezett, azok közelebb álltak hozzá. Nem kérdezi a lányt arról, hogy szabad-e kiállnia a mosogatásból, egyértelmű jelet kapott arról, hogy jelen esetben biztosan nem okoz ez problémát. Figyelme teljes mértékben a félelf felé irányul, körül sem néz, hogy egyáltalán kik vannak a közelükben vagy a fogadó hogyan éz ki teljes valójában. Hiányzott már a szívének a lány, és most itt a lehetőség, hogy újra vele lehessen. Reméli, hogy egy ideig vele is maradhat ennyi idő után.
- Vezess és megyek utánad - mosolyogva néz a szempárba és engedi, hogy a kis teremtés a szobája felé irányítsa.

Annyira boldog volt. Szinte repülve tette meg az utat egy szűkebb, fehérre mázolt folyosóig, ahová egy lépcső vezetett fel. Az ablakok fából készültek, ugyanolyan sötéten festettek, mint maga a vendéglő, a párkányt zölden hagyták, valamint virágok is voltak ott, igazán gyakori, de szépen gondozott, illatos fajták. A plafon alacsonyan volt, a parketta nyikorgós, de Yala hátrapillantva semmit sem mondott. Szívéhez nőtt ez a hely és a fogadó üzemeltetője igazán kedvelte is őt.
Középkorú ember volt, hasonló korú feleségével éltek a épület végén lévő kisebb házban. Három gyermekük született, egy lány és két fiú, akik közül a legidősebb rejtélyes körülmények között meghalt nyolc éve. Yala egyáltalán nem a lány helyettesítése volt számukra, inkább csak valamiféle fellélegzés. Egy reménysugár. Ezt ő érezzte is és igyekezett nagyon rendesen, szépen dolgozni...
Mosolygott.
-Thioss. -csak ennyit mondott, majd megállt egy kis egyszárnyú, sötét ajtó előtt, melynek közepén rezes festésű fémtáblába vésett neve szerepelt- Itt lakom.
Elővett egy kulcsot, majd kinyitotta az ajtaját és jó nagyra kitárta, de nem lépett be. Hagyta, hogy a lombtünde tegye meg az első lépést.
A szoba nem volt nagy, éppen elfért benne egy ágy, felette néhány polc, egy íróasztal, egy szekrény és egy másik ajtó, ami a mosdóhelyiségbe vezetett. A fal úgyszintén fehér volt, csak éppen valaki csordultig telefestette az alját növényekkel. A lány ártatlanul mosolygott. Kis lakásának olyan illata volt, mint a frissen szedett virágcsokor és pézsma kellemes harmóniája. Egy nagy ablak volt az asztal feletti falon, azon keresztül arany sávokban áramlott be a fény, mely a párkányon lévő két cserepes virágot éltette.
-Én mondtam, hogy jó helyem lesz. Menj csak be és ülj le az ágyra, aztán mesélj. -kérte halkan, hangja viszont hatalmas örömről árulkodott.

Gyönyörű idő volt, igazi meleg, tavaszi napsütéses idő. Gyerekek rohangáltak mindenfelé, a kovács dudorászva lovat patkolt, néhány háziasszony a bevásárlást végezte vagy a barátnőivel csevegett a szökőkút mellett. Igazi kis falusi idill volt ez, amit még a főúton hatalmas fekete farkason lovagoló ork sem rontott el. Megbámulni megbámulták, valóban, volt, aki félve, de mintha az egész falu úgy döntött volna, hogy az Ő kedvüket semmi sem szegheti ezen a verőfényes délutánon. És ezellen Gorzhaknak az égvilágon semmi kifogása nem volt. Sőt kifejezetten hálás volt ezért.
A tél kemény volt, prémvadászattal töltötte és nem rég tért vissza az Oughwar hegyekből, hogy eladja őket. Ez a falu tökéletesen megfelelt erre a célre.
Hamar meg is szabadult a rengeteg prémtől, szép kis summát kapva a vargától, a szabótól, a kovácstól és a vándor kereskedőktől, akik tavasszal és ősszel megjelentek a településeken. Az egyiktől egy igen különleges dologra tett szert, amiről Yala jutott eszébe. Persze mostanság mindenről Yala jutott eszébe. Hét hónapja nem látta, de nem telt el úgy nap, hogy nem gondolt rá, hacsak egy szívdobbanásnyi időre is.
Az apróságot az övtáskájába dugta jó mélyen, és elhatározta, ha valaha viszontlátja Yalát, odaadja neki. Bár nem hitt benne, hogy Yala örülne a találkozásnak. Thiossal maradt, mikor ők hármat búcsút intettek egymástól; nyilván az elf társaságát jobban kedvelte. És ez így volt jól. Tulajdonképpen csak pár mondatot beszélt a lánnyal és egy napig ismerte, és így is veszélyes irányba sodródtak az érzelmei.
Kósza ott battyogott mellette, szimatolt és próbált nem fenyegetőnek látszani. Gorzhak körülnézett. A falunak egyetlen fogadója volt - Sosem Kongó Korsó, beszarok -, ami tökéletesen megfelelt a pihenésre és egy jó sörre.
Belépett és körülnézett az apró kis épületben. Mintha minden fogadó ugyanúgy nézett volna ki. Leült egy asztalhoz egy sötétebb sarokban, rendelt egy jó nagy kupa sört és pipára gyújtott, Kósza pedig lefeküdt a lábánál. A fogadós kissé remegő hangon megkérdezte, hozzon-e egy kis vizet a farkasnak, amit Gorzhak mosolyogva elfogadott és melegen megköszönte, amitől a férfi némileg megnyugodott. Kósza megcsóválta a farkát mikor "kihozták az italát" és megnyalta a férfi arcát. Az egész kis fogadó egyként lélegzett fel, hogy az idegen és hatalmas állata nem valószínű, hogy bántani szándékozik bárkit is. Gorzhak belehörpintett a sörébe és hátradőlt, gondolataiba merülve.

Akkor tért vissza a környezete valóságára, amikor a lány megszólította. Körbepillantott a folyosón, ami egy fogadóhoz viszonyítva nagyon elegánsnak tűnt. Nem igazán tapasztalt még ilyesmit, nem volt szokása ilyen fajta helyen megpihenni.
Szeme hamar a kis plakettre ugrik, amelyen a kicsi félelf neve szerepel.
Megadják a módját, mintha nem is egy falusi fogadóban járnék.
Yala kinyitotta az ajtót és a nagy elf orrát kellemes illatok árasztották el.
Ez... Mintha nem is egy épület zárt szobája lenne, hanem kint, egy réten.
Belépett a szobába, fejétől nem túl messze volt a plafon.
Mintha csak Yalának épült volna külön ez a szoba, annyira rá vall az egész.
A lakóterület túl nagynak nem volt mondható, de az elegáns bútorok és azok ízléses elrendezése teljes mértékben vendégmarasztaló volt.
- Igen, igazad van. Itt valóban nagyon jó helyet találtál.
A lány kérésére leül az ágyra és a szoba nyugtató légkörében ülve szólal meg újra.
- Öt egész hónap ilyen esetben nagyon hosszú idő. Ahogy azt te is tudod, azért indultam el, hogy főként a környező településeken segédkezzek. Általában semmi különös nem történt. A szokásos módszerrel segítettem, akinek szüksége volt rá, majd ezért szállást és élelmet is kaptam. Különösebb problémába nem ütköztem, azonban... - felhúzza bal karján a felsőt, remélve, hogy partnere nem fog nagyon megijedni.
- Mint kiderült, a mágiám gyakori használata nemcsak fájdalmat okoz, hanem tönkreteszi a szervezetemet - karján rengeteg véraláfutás és belső sérülés régi és friss nyoma is megtalálható.
- Kérlek, ne ijedj meg, lassan, de begyógyulnak. Biztosan felmerül benned a kérdés, hogy miért nem gyógyítom meg magamat. Azért, mert nem tudom. Megpróbáltam, de az arkán erre heves ellenreakciót váltott ki és abból alakult ki néhány nagyobb sérülés.
Pillantását Yalára emeli, várva a reakciót. Felsője ujját nem húzza vissza, nem akarja az igazat takargatni a lány elől, bármennyire is rossz lehet a látvány külső szemlélőként.

Elmosolyodott, ahogy figyelte a lombtündét, akinek látszólag nagyon tetszhetett az ő szobája. Fogalma sem volt, honnan származott Thioss, de valahonnan úgy érezte, sokkal előkelőbb helyek vannak ott, ahonnan ő jött és nem értette, miért kelthetett benne csodálatot az őáltala kidíszített pici fogadói szoba.
Amikor Thioss elkezdett beszélni, kíváncsian hallgatta, ellenben amikor a férfi felhúzta a ingujját, egyenesen kirázta a hideg. Megint úgy érezte,a haja szanaszét száll a légüres térben, ő pedig iszonyú mély, szaggató fájdalmat érzett a szívében. Nagyon lassan közelebb húzódott a férfihez és még lassabban a sérülések felé nyúlt.
Azt kérte, ne ijedjek meg, de ezt nem tudom tejesíteni. Remélem, nem veszi észre....ez szörnyű! Mit tehetett még vele a mágiája? Lehet ezt egyáltalán annak nevezni? Inkább átok....
Látása enyhén elhomályosult, pont úgy, mint amikor sírni kezd. Mégsem a szeméhez kapott, hogy eltüntesse a nyomokat, hanem inkább óvatosan ráhajtotta fejét Thioss karjára, mellé húzódott és átölelte a sérülést. Mélyeket lélegzett, egyszerűen nem tudta elhinni, hogy ez történhetett. Ilyenről soha nem is hallott, egy pillanatig még azt is elhitte volna, hogy Thioss hazudik...
-Én.. -kapott észbe és lehajtotta a fejét- hozok borogatást. Attól majd jobban érzed magad, bár nem segít túl sokat. Megengeded?
Valójában nem kérdésnek szánta, de most már kimondta, mindegy volt hát. Lekászálódott az ágyról és elrohant, mintha üldöznék, azzal a céllal, hogy valamiféle hűtött vizet kér a fogadóstól, azonban teljesen ledermedt, mikor becsukta maga mögött a lépcsőfeljáró ajtaját. Kimeresztette a szemét, azt hitte, csak a könnyektől nem lát jól.
-Gorzhak! -tört ki belőle egy sóhajszerű meglepődés, mégis mintha inkább rémült lett volna, mint örömteli, sőt, egy pillanatra még azt is hozzá akarta volna tenni, hogy segítsen, mert Thioss megsérült...- Te.. hogyhogy itt?
Mindenki mást figyelmen kívül hagyva tett felé egy lépést, mintha két régi játszópajtás egyike lenne, aki nem ismeri meg a másikat felnőttként.

Nyugodtan pipázott és itta a sörét, azt tervezte, hol töltse az éjszakát, itt vagy esetleg menjen ki az erdőbe? Még a fegyvereire is ráfért egy vizsgálat, jó lett volna megéleztetni őket, az íját le kellett volna kezelni. Ahogy ezen morfondírozott, kinyílt a hátsó ajtó a csapospult mögött. Felnézett és szinte hallotta, ahogy az álla nagyot koppan a padlón. Ott állt, egyszerű kis cselédlány ruhákban - vagy minek hívtál azt az emberek -, a haja befonva és sugárzott. Aztán tekintetük találkozott és Gorzhak érezte, ahogy becsukja a száját és a szemöldöke egy ijesztő ráncba szalad. Yala amint meglátta, halálra rémült. Ugyan mit várt, hogy a nyakába borul és sírva örül neki? Átkozta magát, amiért ilyen naiv volt és reményeket táplált bármi nemű meleg fogadtatásra.
Letette a söröskorsót és összefonta a melle előtt a karját. A szoba árnyai, zord arca és felvett testtartása miatt most úgy nézett ki, mintha ketté akarta volna harapni a lányt. Kósza ellenben vidáman vakkantott és ugrott volna fel, de Gorzhak ráordított.
- SHA! - mennydörögte, és a farkas kővédermedve bámult rá, majd lassan visszafeküdt. Érezte társa forrongó indulatait és jobbnak látta, ha nem szegül ellen. Az egész tavernára síri csend borult, ahogy az emberek zavarodottan és rémülten néztek hol a félvérre, hol az orkra.
- Kicsi elf - mondta Gorzhak halkan, de a nagy csendben talán még az utcára is kihallatszott a hangja.
- Nem mindegy? - kérdezett válasz helyett. Jelenleg úgy érezte, semmi értelme annak, hogy bármiféle kedvességet mutasson, Yala így is, úgy is félt tőle. Féljen hát, talán kevésbé fog fájni - gondolta az ork. Hogy mi fog fájni? Azt sem tudta.

Úgy tűnt, hiába is kérte volna bárhogyan a lánytól, hogy ne essen kétségbe, nem tudta volna megnyugtatni egy szóval sem. Yaláról lerítt, hogy igenis megrémisztette, amit lát. Rossz érzés volt tapasztalnia, hogy a lánynak fájdalmat okozott. Meg akar szólalni, de a kis félelf ahelyett, hogy elkezdett volna sírni vagy aggodalmas beszédet tartani, odahúzódott hozzá és átölelte a sérült kart. Mikor a lány elakadó hanggal elrohant, hogy hideg vizet hozzon és segítse a sérülések gyógyulását, azonnal megbánta, hogy megmutatta öt hónap eredményét.
A fenébe is! - összeszorítja bal öklét, mintha meg akarna ütni valakit - Bolond! Thioss, ez még ráért volna! Idejössz és rögtön halálra rémíted azt, akit annyira hiányoltál?
Ugyan, mit is várhatott volna, amikor a lány örömmel fogadja és ő rögtön ezzel kezdi a mesélést?
Végignéz a sérüléseken és elképesztően ostobának tartja magát, hogy ilyesmivel ajándékozza meg szegény lányt.
Ez fantasztikus volt, gratulálok...
Tény, hogy nem szándékozott bántani Yalát, de nem akart neki hazudni, hiszen az eltelt idő alatt nem is hallottak egymásról. Az időzítés azonban egyáltalán nem túnt megfelelőnek egy ilyen tény közléséhez.
Önmagától elképedve és némileg dühödten visszarántja felsője ujját, ezzel eltakarva immár saját butaságának vélt jegyét. Hirtelen a csendes szobába mélydörgő üvöltés szűrődik be, pedig a falak első pillantásra nem tűntek vékonynak.
Mi... Ki volt ez?
Tudja jól, hogy ő nem szállóvendég és idegen épületben szó nélkül közlekedni illetlenség, de a hang annyira erőteljes volt, hogy a kíváncsisága kivezeti a szobából. Ki tudja, talán baj is történhetett. A hangot onnan hallotta, ahol nemrég ő maga volt, így elindul Yala nyomában egészen le, a bárpult és a nagy hordó irányába.
Magas, zöld és van egy hatalmas farkasa. Ez volt az első néhány dolog, amit megállapított és azonnal képes volt azonosítani a jellegzetes párost. Alig hisz a szemének, hiszen ő is csak alig néhány perce ért a szállóba. Az ork beszél valamiről Yalával, de nem hallotta, hogy miről.
Gorzhak? Hát te is ideértél? - bár tudja, hogy az ork sokszor mogorván viselkedett vele, de tudja arról, hogy ha valakinek, neki aztán helyén van a szíve.
Megrohanják az emlékek, ahogy egyik társáról a másikra pillant.
Mintha tegnap lett volna...

-Én... nem mindegy.
Próbált magabiztosnak látszani, de olyan volt, mintha Gorzhak egyenesen rá kiabált volna, sőt, Kószát is sajnálta, mert úgy érezte, a ork miatta volt goromba a farkasához.
Nem érdekelte, hirtelen a háta mögé dobta, mint egy koszos mosogatórongyot, odaballagott a tőle fél méterrel is nagyobb férfihez és ahogy tőle tellett, őt is megölelte. Örült, hogy látszólag neki nem esett semmi baja és nem mellesleg reménykedett benne, hogy eme üdvözlő cselekedet közben nem kaszálják le a fejét.
-Sajnálom, én csak meglepődtem, mert Thioss... -motyogta Gorzhakot ölelve, a fogadós meg csak meresztette rájuk a szemét a kiszolgálópult mögül, mire ő mosolygott- Így ni. Nincs szükség kiabálásra, nincs semmi baj.
Már éppen ecsetelni akarta, miért vágott olyan arcot, miért tett fel olyan furcsa kérdést, miért bökte oda a mondat közepére befejezetlenül Thioss nevét, miért nézett úgy, miért volt olyan a hangja, miért volt nedves a szeme, de ekkor meghallotta a lombtünde hangját.
Szép óvatosan, lassan eleresztette Gorzhakot, majd udvariasan biccentett egyet Kósza felé és illedelmesen letörölte az ork által választott asztalt, amit valaki kissé igénytelenül hagyott ott. A kötényzsebében mindig volt törlőrongy, mert képtelen volt elviselni, ha valami nem tiszta. Mosolyogva nézte hol az egyiket, hol a másikat, miután zsebre vágta a rongyocskáját és tétlenül kellett ácsorognia. Ebben a helyzetben, még egyszer rápillantva Thioss karjára, ahol, tudva, mi van a felső ujja alatt, megállapodott a tekintete egy percre. Ezután sóhajtott, elment a pult mögé, elővett egy tiszta gyolcsdarabot, amit arra az esetre tartottak ott, ha esetleg eltörne valami és valaki megvágná magát. Természetesen Yala ötlete volt, hogyan is lehetett volna másé. Halálosan rémült volt, amikor az ork vére eláztatta a padlót gyakorlatilag miatta.
Elment egy kicsinyke ajtón át, le egy keskenyebb lépcsőn, ahová csak a személyzetnek volt lejárása. A hűvös, nedves pincében hordókban állt a víz. Az egyiket gyakorlottan megcsapolva egy kis vödörben megnedvesítette a gyolcsot, morzsolt bele egy kis szárított gyógynövénylevelet, majd visszatért a vendéglőbe és visszazárta a pince ajtaját. Vizslatóan nézte két régen látott társát, közben hidegtől elfehéredett kezekkel tartotta maga előtt a kicsit csepegő keszekusza halmazt.

Gorzhak lassan, fenyegetően felállt a lány dacoskodására és épp mondani akart valamit - semmi kedvességet, valószínűleg -, mikor Yala odamasírozott hozzá és vékony kis karjával átfonta a derekát, arca oldalát a hasához szorítva. Az ork jéggé dermedt, karjai idétlen helyzetben, félig felemelve, ahogy a lány szorosan tartotta. A lány először ért hozzá önszántából, de Gorzhak most nem hagyta, hogy elolvadjon, pedig Yala érintésére úgy érezte, a szíve megolvad, mint a vaj. De megkeményítette magát és nem ölelt vissza, még rá se mert nézni, nehogy megenyhüljön, de annyit megengedett neki, hogy egy darabig tartsa. Amíg ki nem jött Thioss a hátsó helyiségből Yala után. Gorzhak szemöldöke az egekbe szaladt.
- Én is ideértem? Találkát beszéltünk volna meg? - kérdezte szárazon, miközben Yala elengedte, Ő pedig ismét karba tette a kezét. Kósza ránézett és nyüszített egyet, az ork pedig kelletlenül bólintott.
A farkas vadul csóválva a farkát alaposan megnyalogatta Yalát, majd odavágtázott Thiosshoz és neki is azzonos arányban adott "csókokat". Gorzhak közben Yalát figyelte fél szemmel. A kis mosolyaiból arra következtetett, hogy csak azért ölelte meg, hogy nehogy itt kitörjön egy háború, mert egyből elviharzott valahova hátra.
- Tudtad hogy itt van? - kérdezte Gorzhak szemöldökráncolva, miközben Kósza magánvívül volt az örömtől, hogy újra láthatja kétlábú barátait.

Elneveti magát Kósza lerohanásától, majd mikor sikerül megszólalnia a hirtelen jött örömködéstől, meghajol Gorzhak előtt is.
- Semmi ilyesmit nem beszéltünk meg, de én biztosan megígértem legalább magamban, hogy visszatérek és rád is számítottam. Te is sokat vándorolsz és miért ne ejtetted volna útba ezt a falut? Mindenesetre furcsa, hogy így alakult, de ha már így van, legalább tudunk beszélni.
Bár az ork ugyanolyan mogorvának tűnt, mint közel fél évvel ezelőtt, nem zavartatta magát különösebben, nem volt ebben semmi meglepő számára.
- Tudtam, hogy itt van, együtt jöttünk ide, majd én is továbbálltam néhány hónapra.
Beszédét nem folytatja tovább, ugyanis az említett vissza is tér, kezében valamiféle gyógynövényes borogatással.
- Menjünk fel újra? Az lenne a legegyszerűbb, ugye?
Kérdését követően azonban nem felfelé indul meg, hanem a lány elé lép és kezeit nyújtja, hogy segíthessen.
- Ennyit igazán megtehetek, ha már más dolgod mellett foglalkozol velünk. Kérlek.

Kósza üdvözlése egészen kirózsásította a arcát, alaposan megszeretgette a hatalmas farkast. Hálás volt neki, amiért nem volt kiszámíthatatlan. Valamiért minden kutyaféléről azt gondolta, kiismerhetetlenek és akár a legbarátságosabb is ellene fordulhat. Kószáról azonban ezt nagyon nehéz volt elképzelnie.
Ekkor hallotta meg a beszélgetést.
Mosolya szép lassan lehervadt. Megint úgy érezte, hogy azok ketten nem szeretik egymást, de most más érés is társult hozzá: az, hogy ezúttal neki is köze van hozzá. Szája majdhogynem az előző ellentettjévé görbült, miközben lehatott fejjel Thioss kezébe toccsantotta a maszlagot. Nem szólt semmit, csak nézett maga elé és azon gondolkodott, vajon mit és mennyire csinálhatott rosszul. A fogadós finoman megfogta a vállát, végigsimított rajta és eltűnt egy ajtó mögött, valószínűleg azért, hogy töményebb szeszes italt szerezzen egy vendégnek.
Sokáig nem szólalt meg. Aztán egyszer csak kopp, egy foltban sötétebb lett a padló, de semmi sem követte ezt a másodpercnyi, szinte jelentéktelen, egy nagyobbat előrejelző eseményt. Yala felemelte a fejét, rezzenéstelen, kicsit bűnbánó arccal, tudomást sem véve a vendégekről, bólintott és elindult vissza a lépcsőfeljáróhoz.
-Gyertek. -közölte halkan, mintha csak jelenés lenne, nem valóság, a nagyon is valóságos ivóban. Visszanézett rájuk, egy pillanatra elmosolyodott, de lerítt róla, az elkövetkező néhány évben aztán várhatják, mikor érinti meg őket szeretetből legközelebb. Feltéve, ha nem hagyják abba ezt az értelmetlen férfias erőösszeméricskélést... Vagy mi is ez?

Gorzhak figyelte, ahogy Yala visszatér és hirtelen nem is nagyon érdekelte, mit is magyaráz Thioss. Valami nagyon egyszerű dolgot rengeteg körítéssel. A szokásos. Az orkot most különösen jobban érdekelte Yala, aki szomorúnak tűnt. Valamit Thioss kezére rakott, végig lefelé nézve és úgy nézett ki, bármikor elsírja magát. Biztos azért, mert Ő úgy üdvözölte, mintha egy csótányt látna a falon. Elszégyellte magát és leengedte karjait.
Nem szólt semmit, csak követte a Yalát és Thiosst a hátsó részhez, Kósza szorosan mögötte, farka magasra tartva és ide-oda billegve örömében. Ahogy végigmentek egy tiszta, csinos kis folyosón, Yala hátranézett és küldött kettejüknek egy mosolyt, de volt valami szomorú benne, valami szívfacsaró. Gorzhak rájött, nem csak róla van itt szó, de akkor miről? El nem tudta képzelni, hogy fejtse meg. De talán kicsit megvígasztalhatja. Remélte, Yalának tetszeni fog, amit neki vett. Nem értett ezekhez, az ork nők teljesen másfajta ajándékokat szerettek, de erről a kis apróságról Yala jutott eszébe és muszáj volt odaadnia most neki, ahogy korábban megígérte. Közben teljesen kiment a fejéből, hogy mondjon bármit is szerencsétlen Thiossnak.
A kis szoba, ami Yala szállása volt - karcolt felirat jelezte az ajtón -, visszatükrözte a lány személyiségét, legalábbis azét, amit megmutatott az orknak és az elfnek. Virágillat, egyszerű de csinos berendezés, tisztaság.
Gorzhak Thiossra sandított. Egy pillanatra elgondolkozott, félre vonja-e Yalát, de úgy döntött, az elf nem zavar sok vizet. Megköszörülte a torkát.
- Yala... Hoztam, khm... neked valamit - mondta kissé rekedten, megvakarva a tarkóját. A szíve elkezdett hevesen verni, ahogy kihalászta az apró, fehér szövetdarabba csomagolt apróságot. Kinyújtotta a kezét Yala felé és lassan lehámozta a kincset takaró gyolcsot.

A nyaklánc ezüstből volt, két levél és összefonódó száruk tartott egy kerek kis drágakövet, vagy talán igazgyöngyöt? Az ork nem tudta, nem értett Ő az ilyesmihez. Nyelt egyet.
- Olyan... Olyan, mint... - motyogta. Mint Te, akarta mondani, de nem bírta folytatni. Hirtelen milliónyi lehetőség futott át az agyán. Mi van, ha nem tetszik neki? Ha visszautasítja? Ha kinevete, ráadásul Thioss előtt?
Kósza meg akarta szaglászni a nyakláncot, de Gorzhak félkézzel eltolta az orrát a fenébe és rámordult.
- Fogadd el - nyögte ki nagy nehezen és minden idegszálával arra összpontosított, hogy a keze ne remegjen.

Miközben sikerül elkérnie a gyógykötést, észreveszi a lány arcán átsuhanó árnyékot.
Mi történt? Valami rosszat mondtunk?
Nem szól semmit, Yala kérésére Gorzhak és Kósza társaságában újra felmegy a kis szobába. Ismét érzi az illatot, el tudná viselni mindig.
Mikor mind bent voltak, csak arra lett figyelmes, hogy Gorzhak kissé feszengve elővesz valamit, amiről hamar kiderült, hogy nagyon szép, igazi, elf ízlésnek tökéletes ékszer.
Az ork elcsukló hangon, de elhatározottan szerette volna, hogy a lány elfogadja tőle az ízléses ajándékot.
Nem érez féltékenységet, se dühöt. Nagyon rendes az orktól, hogy ennyire a kicsi elf kedvében szeretne járni.
Szégyelli magát. Rettenetesen.
Képtelen is lenne bármiféle irigységet érezni, annyira rosszul érzi magát a történtek miatt. Teljesen lényegtelen lett volna, ha Gorzhak helyében egy elf állna és ő adta volna az ajándékot. Pillantása a kis elf arcára vándorol az ékszerről, de semmit nem képes neki mondani.
Szégyen... Nem elég, hogy én nem hoztam neki semmit, még meg is rémítettem a karommal. Jobb lett volna, ha vissza se jövök és nem lát többet. Lassan elfelejtett volna.

Illedelmesen becsukta utánuk az ajtót, közben remélte, egyikük sem veri be a fejét a plafonba, de szándékában sem állt elárulni, hogy a szoba törpök részére készült. Úgy érezte, valamiért titokban nevetség tárgya lenne a mérete. Intett egy laposat a kezével, amolyan ez a szobám-félét és újból megpróbált mosolyogni, bár nem tudta, pontosan mi okozta a bajt. Esetleg félreértés? Harag?
Ilyesmin gondolkodva fordult ismételten feléjük, ám ekkor meglátta Gorzhak arcát. Jaj, csak nem rosszul van? Igazán nem szerette volna, ha esetleg a bezártság érzete vagy az alacsony mennyezet miatt az orknak felforduljon a gyomra. A szavak és a hozzájuk társuló immár világosabb érzelmi kivetülések egész lelkében meglepték a lányt. Csak nézett felfelé az orkra, mintha ő ott se lenne, Gorzhak pedig csak a falnak magyarázna.
-Nekem...? -kérdezte halkan, ezúttal pedig futólag Thiossra is rápillantott, szintén rosszullét gyanújával, ám esetében a sebek miatt.
Figyelte, ahogyan Gorzhak kibont valamit, amikor pedig meglátta a kis tárgyat, a szája elé kapta kis kezeit ijedtében.
-Én még sosem kaptam ajándékot senkitől. -jelentette ki a színigazat higgadtan, még fel sem fogta a tényeket.
Tovább figyelte az orkot, majd amikor úgy tűnt, mondandója végére ért, a lány kihúzta magát, szívből elmosolyodott, kicsit meg is hajolt.
-Kedves tőled, Gorzhak, de igazán nem kellett volna. Nem érem jól magam, ha bármennyit is rám költenek...Azt hiszem, ezt illik elfogadnom.
Felnevetett, az igazi, halk, csengő hangján és óvatosan kivette Gor kezéből az ékszert, hogy megvizsgálja. Nahát! Ezüst! Egyéb épeszű gondolat eszébe sem jutott, rettenetesen furcsán érezte magát, tényleg nem szokott hozzá a másoknak teljesen normális társadalmi normákhoz ilyen szinten. De már elkezdtem. És nagyon jól haladok! Büszke volt magára, hogy meg tudott felelni saját elvárásainak és illedelmesen megköszönte Gornak a figyelmességet. Most majd biztosan elkezd gondolkodni, mi legyen a viszonzás és hamar talál is valami jó ötletet, de a legvégén biztosan kikéri Thioss véleményét, nehogy véletlenül megbántsa valamivel ork barátjukat.
-Ugye te nem sérültél meg? -jutott eszébe a fontos és halaszthatatlan kérdés, komolyan nézett Gorra, mintha éreztetni akarná vele, hogy jobb, ha most elmond mindent- Thioss kiderítette, hogy a mágiája saját magára veszélyes és megsérült. Tudni akarom, nincs-e sebed, amit el kell látni.
Mindezt egyáltalán nem sértőn és lekezelően mondta, inkább aggódva. Ezután a lombtünde felé nézett, kicsit bólintva, szemléltesse, mi miatt ideges annyira.
Megengedett még magának egy pillantást a nem mindennapi ékszerre, majd azt a párnájára letéve komolyan nézett mindkettejükre, még a kezét is a csípőjére tette. Persze ,,kívülállók'' számára nem tűnt komoly fenyegetésnek, sőt, inkább aranyosnak.

Gorzhak úgy érezte, mintha eddig egy átlagosnál kétszer nehezebb, otromba troll feküdt volna a mellkasán, ami Yala reakciója láttán úgy döntött, legurul róla. Hallhatóan kifújta a levegőt, amiről nem is tudta, hogy bennt tartotta. A mosoly, a kacagás és a teljes öröm, ezek együtt egy széles vigyort varázsoltak az arcára. A kis hang sem érdekelte, ami mintha egyenesen a fülébe suttogott volna. Most már nincs visszaút. Beleestél mint vak sámán a gödörbe - közölte a hang, de Ő képzeletben kihajította egy erkélyről és hagyta, hogy a meleg érzés átjárja.
- Akkor...tetszik, ugye? - kérdezte ostobán, még mindig azzal a bamba vigyorral. Yala kérdésére csak megrázta a fejét, aztán a mosoly lassan ráfagyott az arcára, majd eltűnt, mikor Thiossra nézett, szemöldökét ráncolva.
- A saját mágiád ellened fordult? - kérdezte, de a hangja most nem mogorva volt, inkább zaklatott. Kósza nyüszítve megbökdöste orrával Thioss kezét.
- Haldokolsz? - kérdezett rá Gorzhak azonnal, s ahogy kimondta, görcsöt érzett a gyomrában. Nem lenne Thiosshoz méltó halál egy csalárd mágia, egy tisztes harcosnak csatában kell elesnie, becsülettel, bátran, fegyverrel a kezében. Gorzhakban azonnal megfogalmazódott egy gondolat. Mindenki megérdemli a kard általi halált, a legnemesebb halált. Ha Thioss állapota odáig fajul, Gorzhak kész volt rá, hogy megadja neki a végtisztességet. Nem lelkesedett a gondolatért, hogy rákényszerül megölni az elfet, de ez most más volt. Egy sokkal borzasztóbb végtől mentené meg. Egyelőre nem adott hangot ajánlatának, és nem is fog, Yala jelenlétében biztos, hogy nem. Nem akarná hogy fül- és szemtanúja legyen annak a jelenetnek, ha bekövetkezik...

Csak akkor ocsúdik fel szégyenkezéséből, amikor meghallja, hogy róla van szó.
- Nem, egyelőre nem tűnik úgy, hogy közel lennék a halálhoz. A bal karomnál tovább nem terjedtek a sérülések. Az arkán csak akkor forul ellenem igazán, ha saját magamon szeretnék segíteni vele.
Mivel kicsi elfnek nem újdonság, az ork pedig harcedzett volt és tartozik neki a nyíltsággal, így újra felhúzza felsője ujját, hogy megmutassa a sérüléseket.
- Minél gyakrabban használom és minél nagyobb intenzitással, annál jobban fáj. A nagyobb sérülések többsége az öngyógyításomból származik. Nem számítottam rá igazán, hogy ez történhet, erre nem lehet felkészülni.
Most Gorzhak arcát vizslatja reakciót várva. Nem tudja eldönteni, hogy az vajon hogyan reagálhat egy olyan dologra, amit mágia okozott és nem harcban szerezte. Mindenesetre nem gondolja úgy, hogy az orkot egyáltalán nem fogja érdekelni a látvány.

Még egy pillanatra Gorzhak felé fordult, rá is nézett. A ork vigyorgását furcsállva ugyan, de szóvá nem téve bólintott, őszintén, hogy jelezze Gornak az ékszer iránti pozitív érzéseit. Szívesen hozzátette volna, hogy a két férfi vele létesített barátsága is tetszik neki, de mikor Thioss ismét megmutatta a karját, elhallgatott.
-Majd akkor beszélhetsz, ha bekötöttem. Buta! -szólalt meg halkan, de kicsit fenyegetően, majd átvette a nedves, zöldre színeződött hideg gyolcsdarabot és engedély nélkül megkezdte a sebek ellátását.
Komolyan és szigorúan nézett hol Thiossra, hol Gorzhakra, hol pedig a kötésre. Az sem érdekelte, hogy a tiszta és rendezett szobájában szanaszét csepeg a tömény gyógynövényes, zöld és sűrű pépes lötty. Néha sóhajtott, mint aki nem képes elhinni, hogy Thioss saját magától sérült meg, máskor pedig úgy, mintha megkönnyebbült volna a tudattól, hogy Gorzhaknak semmi baja.
Amikor készen lett, határozott mozdulattal beletörölte a szagos pépet a ruhájába és csendesen összekuporodva leült a saját ágyára.
Gorzhak feltevésére minden aprócska fehér szőrszála az égnek meredt és szája olyannyira összeszorult, hogy nem volt képes nyögni sem. Rá sem nézett a gondosan bekötözött karra, viszolyogva gondolt rá, hogy bármelyik neki kedves lény élettelen teste felett kellene állnia egy szertartáson.

Gorzhak egy "hrm"-mel nyugtázta, hogy hallotta Thiosst. Elég ironikus, a saját gyógyításra használt mágiája okozhatja a vesztét. Az ork magában eldönötte, hogy nem szereti a mágiát. Eddig nem nagyon érdekelte és megtűrte, de mikor az elf felhúzta az ingujját és megmutatta a hatalmas lila, kék és néhol vöröses foltokat, összeszorította a fogát. Nem éri meg ilyen dolgokba bonyolódni és hálás volt, hogy neki nem adatott meg az "ajándék".
- A népemé nem ilyen. A szellemek varázsa sosem bántaná a sámánt - mondta zordan és mélyen Thioss szemébe nézett. Vigyázz magadra - sugallta a nézés. Kósza közben lefeküdt Yala ágya mellett és fejét a lány ölébe hatjtva, szusszanva egyet. Látszólag fogalma sem volt, mi történik és miről beszélnek, értelme ilyen mélységekbe nem terjedt, de jól esett neki Yala közelsége.
Gorzhak tétovázott, aztán kimondta, amit a nézése sugallt.
- Légy óvatos - szólt halkan, kicsit más szavakkal. Majd Yalához fordult és halványan elmosolyodott.
- Nem hittem, hogy valaha viszont látlak. Én fent voltam egész télen a hegyekben, vadásztam. Te azóta vagy itt, mióta elváltak útjaink? - kérdezte lágyan, a sötét témát félretéve. Ha Thioss nem haldoklik, akkor minden rendben van, majd fél szemét rajta tartja.

Elmosolyodik, ahogy a kis elf elkezdi bekötni a karját, majd Gorzhakra néz.
- Valójában az erdei elfeknél sem így működik a gyógyítás. Nálunk a mágiánk erőssége alapján oszlik el, hogy ki képes a gyógyításra és ki az, aki egyáltalán megteheti. Az én helyzetem más. Ezen a mágián kívül egyébre nem vagyok képes, mert az arkán minden erőt elnyel, amit az elemekkel kapcsolatban tudnék mozgósítani.
Elnézi Kószát, ahogy hűségesen Yala ölébe teszi a fejét. Mintha nem is Gorzhak lenne a társa, akivel hónapokig vadászott a hegyekben.
- Az leszek. Egyébként sem kockáztatom meg mostanság az újbóli mágiahasználatot.
Nem olyan ostoba, hogy hagyja, hogy a mágiája ölje meg, de ameddig tud, segít vele. Gorzhak kérdése után ő is érdeklődve pillant a félelfre, bár sejtése szerint az nem igazán ment máshova a fogadón kívül.

-Igaza van, légy óvatos. -ismételte meg Gor szavait egy komoly pillantás kíséretében.
Egyebet egyelőre nem szólt, csak tovább törölgette a kezeit, hogy megsimogathassa Kószát. Nem mintha eddig nem tudta volna megtenni, de saját tapasztalatai és tanulmányai alapján sem szerette volna kipróbálni, mit tehetne az esetleges mellékhatásaival egy gyógynövény az ork társával, aki ekkor újból hozzá fordult.
-Itt voltam végig, ebben a faluban. Már jobban vagyok, de egyelőre azt tűztem ki magam elé, hogy megtanulok rendesen, társasági lényként viselkedni. Nagyon sokat kell rajta dolgoznom, hogy ne lepődjek meg olyasmin, amin nem kellene, ne apadjon el a savam, ha olyat kérdeznek, amire nem számítok vagy egyszerűen csak nem akarok rá válaszolni... -félrenézett, Kósza csillogó szőrét vizsgálta, de utána folytatta. Jólesett neki társai viszont látása, még akkor is, ha Thioss nem volt olyan érzelmi lény, mint amilyennek ő Gorzhakot hitte- Néha sétáltam a fogadós két fiával a közeli réteken, ha volt néhány szabad órám, de jobban szeretem a falak közötti életet. Nekem egyelőre ez a világ még..tudjátok, túl nagy. Szóval.. te vadásztál, te pedig gyógyítottál. Én nem teszek nagy dolgokat, csak mosogatok meg sütök, esetleg néha varrok. Teljesen megfelel nekem így minden, nem szeretem a felhajtást. Az ivóba sem megyek le, ha olyan társaság van, aki iszik, mint a gödény... -mondta őszintén, miközben felváltva nézte őket.

Gorzhak vetett egy pillantást Thiossra és lassan bólintott. Mindegy mit mondd, az ork véleménye szerint az elfek a tűzzel játszanak. Ők a mágiát használják, mint egy eszközt. A sámán mindig kéri a szellemeket, hogy segítsenek. És ha azok nem segítenek, akkor tiszteletben tartja.
Visszanézett Yalára és hallgatta a kis beszámolóját. Pillantása néha a leány mozgó ajkára esett, de ilyenkor mindig visszaerőltette szemeit az arcára.
- És mit csináltál? - kérdezett, mikor Yala szünetet tartott és a farkas szőrével babrált, aki nem mellesleg úgy érezte magát, mint egy kiskirály. Neked is csak megszületni volt nehéz - gondolta szeretetteljesen, ahogy Kószát nézte, majd figyelme újra Yalára irányult, mikor az folytatta a mondandóját.
Szemöldöke ráncba szaladt, mikor Yala megemlítette, hogy két férfival is csak úgy sétálgatott. Visszanyelte hirtelen jött dühét és higgadtan kérdezte.
- Ugye ezek a... legények, nem nyúltak hozzád? Mármint, nem akartak kihasználni, ugye? Mert ha igen, lerúgom a veséjüket - mondta, és komolyan is gondolta. Bár a belüket is szívesen kitaposta volna, vagy ledugta volna az öklét a torkukon, de az ráért a válasz után.

Arra az őszinteségre, amit Gorzhak tanúsított, elneveti magát.
- Ne haragudj, de annyira jó hallani megint ezt a nyers igazmondást - széles mosollyal beszél az orkhoz, aki egyértelműen komolyan gondolta, amit mond.
Szerette Gorzhakban, hogy ha nem volt muszáj, nem takargatta, ami a szívén volt. Igaz ugyan, hogy nem titkolta előle, hogy annak ellenére, hogy sok szempontban egyetért az elffel, azért túlságosan mégsem kedveli őt.
- De egyébként tényleg igazat adok neked, Gorzhak. Nem lenne jó, ha Yalát bárki is zaklatná. Igazság szerint ha én nem lennék itt, nyugodt szívvel bíznám rád őt.
Yalára pillant, aki úgy tűnt, legalább most boldog.
- Megértelek attól függetlenül, hogy nálam más volt a helyzet. Amennyi emberrel találkoztam, szinte mind különböző volt. Vannak olyanok, akik annyira kiismerhetetlennek tűntek, hogy nem igazán bíztam volna magamat rájuk. Olyanok is, akik érthetetlen módon ragaszkodnak más társaságához még ismeretlenül is. Tény, hogy nem egyszerű sok idegennel megismerkedni, de senki sem olyan, mint a másik. Ha nekem ment, neked is menni fog - megenged magának egy mosolyt a lány felé.
Legalább ennyit kapjon tőlem, ha már más jót nem.