Ynmatiel kis pihenője miatt, Tyarranra bíztam a csapatot, én magam pedig elindultam, mert érdekelt honnan is érkezhetett a sötét elf. Vajon van esetleg egy kisebb odújuk a közelben? Kérdeztem magamtól, és a lova nyomait visszagörgetve elindultam a hegység lankáin. Első napom eseménytelenül ért, de az erdő hiányát már is éreztem. Megszűnt a körül ölelő zsibongás, a lelkembe kúszó sóhajok melyeket az erdő fái közvetítettek felém.
Apró tábortüzet gyújtottam a második éjszaka érkeztével, és továbbra is foglalkoztatott, vajon hová vezethetnek el a sötét elf roppant lovának nyomai.
A csillagokat kémleltem, és erdei szedret szemezgettem tenyeremből, mialatt lelkem Ynmatielnél járt. Vajon merre lehet, most? Kérdeztem magamtól, és lassan alváshoz készülődve elkezdtem széjjelebb túrni a tüzet. Nem akartam harcba keveredni, de feltett szándékom volt hogyha a közelben sötét elf táborra lelek, engedélyt kérek a királytól a kipucolására.

Már napok óta úton voltunk. Én, Awernondyas és pár katona. Egyébként nem is értem, hogy nekem minek kellett jönnöm, ha itt van Awernondyas. A probléma rögtön ott kezdődött, hogy lóval kellett útnak indulnunk, ami logikus is, de én soha életemben nem ültem lovon. Nem részletezném szerencsétlenkedésemet, nem lenne hozzám illő és elég, ha ezek a katonák tudnak róla és senki más nem. Most már jó pár napja ülök ezen a csodálatos, fekete ménen, úgyhogy már kezdek beleszokni a lovaglásba, de azt még nem mondanám, hogy biztosan ülök a lovon. Arról meg ne is beszéljünk, hogy ez a sport olyan izmokat edz meg, amiket eddig még nem nagyon használtam, így gyötör az izomláz. Igyekszem nem tudomásul venni és rangomhoz méltóan viselni mindezt, de nehéz.
Arról már ne is beszéljünk, hogy ha egy nő és egy férfi együtt próbálják vezetni a csapatot, abból semmi jó nem sülhet ki.
Persze nem lehettünk biztosak abban, hogy egy erdei elf gyilkolta meg Ynarethet, de azért az nem azt jelentette, hogy körbe kell járnunk egész Neminrát. Márpedig nekünk sikerült valahol rossz irányba fordulnunk és most a Raydani hegyek lábainál tapossuk a füvet.
Egész nap meneteltünk. Bár a mágiával életben tartott lovak nem fáradtak, nem voltak éhesek vagy szomjasak, a katonáinknak és nekünk is szükségünk volt egy kis pihenőre. Sötétedett, így Awernondyas hadúr kiadta a parancsot, hogy itt és most tábort verünk.
A tisztelt hadúr mindig szótlan volt és csak a cél elérésével foglalkozott. Persze én is ezen voltam, de nem tagadtam meg magamtól azt a pár rövidebb-hosszabb társalgást, amit este a tábortűznél az egyik katonánkkal folytattunk. A hadurat is szívesen hallgattam volna, de ő egyszerűen nem volt hajlandó bevonódni ezekbe a társalgásokba.
Már egészen sötét volt, amikor aludni tértem, ám épphogy lehunytam a szemem, az egyik őr felverte az egész tábort.
A közelben tábortűzre lett figyelmes. Awernondyas parancsára odalovagoltunk, hogy megnézzük kihez van szerencsénk. Pár őr maradt csak a tábornál, a többiek mind jöttek velünk.
Ha nem látom, el sem hiszem, hogy erdei elf táborozott le egymagában. Azért ez szokatlan még úgy is, hogy csak hallomásból ismerem őket.
A katonák kérdés nélkül körbevették a tábortűz gazdáját.
-Nocsak, nocsak. Egy erdei egymagában? Hol hagytad a többieket, Erdőlakó? - szólalt meg először Awer.
Én körbepillantottam, hogy biztosan nincsenek-e többen, de egyelőre tisztának tűnt a terep. Egyértelmű túlerőben voltunk, szóval kár lett volna trükköznie. Ha pedig túl magabiztos, talán többen is vannak a környéken.
Amíg a válaszra vártunk, végigmértem egyszer-kétszer a szőke férfit, s csak ekkor tűnt fel valami egészen érdekes rajta.
Közelebb hajoltam a mellettem álló vezérünkhöz és odasúgtam neki valamit.
-Fölösleges kikérdeznünk. Látod? Tiszti öltözetben van. Dementor király mindenképp örülne neki, azt hiszem. - a hadúr nem is válaszolt, csak ördögi félmosolyából láttam, hogy tetszik neki az ötlet, ám még várt.

Gondolataim Ynmatiel felé szálltak, és pillantása, illata sejlett fel bennem, mikor a sötét elfek körbevettek.
Egy csapásra kitisztult melankolikus tudatom, de túlkésőn eszméltem..Egyértelmű volt vonásaikon, hogy nem éjszakai csevejre készültek.
Két sötét elf kiváltképp veszélyesnek tűnt, egy férfi és egy nő a katonák közt.
Össze is súgtak miután a férfi felém szólt.
Fejem szinte mozdulatlan maradt, csak tekintetem kúszott végig rajtuk, mialatt lába lassan a tűzhöz kúszott.
Ellazítottam izmaimat egy pillanatra, majd a levegőt kifújva mozdultam gyorsan.
A tűzhöz kúszó lábammal, az egyik katona arcába rúgtam a parazsat, majd oldalra fordulva pattantam fel, és tőrt rántva szúrtam gyomron egy másikat.
Ettől többet nem remélhettem a túlerővel szemben, és a harmadik katonát már nem tudtam meglepni mozdulatsorommal.
Egy pördülésből megállva vágtam felé, de könnyedén hárított, vészjósló mosollyal arcán, mialatt két megtámadott társa agonizált. Egyikük megégett arcát, másikjuk a gyomorsebét szorítva.
A negyedik sötét elf támadására már nem ért tőröm időben a kardja útjába, és fájdalmasan hasította fel, a vállamat, és a kulcscsontom feletti bőrt.
Mire visszatáncoltam volna azonban, már az iméntimosolygó rúgott gerincen teljes erőből, és ebből kifolyólag a földre vágódtam.
Kiforogtam ugyan az esést, de a gerincem nagyot nyekkent, és fájdalmasan szúrt belém, mikor feltápászkodtam. Éreztem, ahogy meleg vérem csordogál a mellkasomon, és lassan hasamra kúszik a ruhám alatt.
- Egyedül is bőven elég vagyok ellenetek. – Lihegtem, miközben felemeltem tört markoló kezem.
Elpillantottam a fegyvereim irányába, de a sötét elf nő, és a férfi pont előttük helyezkedett el.
Menekülni nem lett volna értelme, hát felkészültem az összecsapásra.
- A két társatok után küldelek titeket mind, egy szálig! – Vicsorogtam feléjük, és fogást váltva a tőrön, alakromra szorítva a pengét, a vezérnek tűnő férfi felé vetettem magam.

Amikor idejöttünk, még nem gondoltam volna, hogy tényleg egy fontos erdeire akadunk. Viszont ruhája elárulta, hacsaknem cselként egy egyszerű katonára adtak tiszti göncöt. Mindegy is, valamit csak ki tud szedni belőle vezérünk.
Csak álltunk egy szűkebb körben az erdei körül és csak néztem a nálunk valamivel alacsonyabb, ám izmos, elszánt férfit. Haja szőke volt, bőre világos, de mindezek ellenére hasonlított miránk.
Nem nagyon tudtam magamban fejtegetni ezt a gondolatvonalat, mert az erdei támadásba lendült. Közbe akartam avatkozni, de Awernondyas kitette elém a kezét, jelezve, hogy hagyjuk a katonákra. Kissé szorongva, de tettem, amit kért. Két elf oda, a következő kettőnek sikerült a földre kényszerítenie az idegent, de nem volt elég.
Awernondyas csak nevetett a szőke férfi válaszára, de a következő szavakra arca komorrá vált.
~Tehát megvan az emberünk. Ez kész szerencse!~ gondoltam magamban, de a leendő fogjunk a következő másodpercben már felénk vetette magát és pengéjével jelenlegi vezetőnkre támadt. Ám mielőtt elérte volna őt, hirtelen felé nyújtottam a kezem, átkot küldve a támadóra. Persze a mágiám még mindig az alapszinten mozgott, így „csak” egy fulladással tudtam „megajándékozni” az erdei elfet, de ez is gyengítette őt. Persze, ha elég erős férfi, akkor az én gyengébb átkom alól ki tud törni, de azt már biztos nem teszi zsebre, amit Awernontól kap ezalatt.
A támadást valószínűleg nem tudtam megakadályozni azzal, hogy fulladásos tüneteket akasztottam rá, de biztosan keresztbe tettem ezzel neki. Így az eddig mellettem álló férfi könnyedén ki tudott térni a támadásból, épphogy egy karcolással úszta meg.
Mogorván rám pillantott, nem tűnt túl boldognak, pedig segítettem neki, ráadásul nem is direkt, csak reflexből csináltam.
-Elég a cirkuszból! – hörgött, majd az erdeire pillantott ismét. – Kötözzétek meg!
Az egyik katona azonnal odalépett és amíg a többiek hozták a kötelet, ő egy másik átokkal a földre kényszerítette Athanart.
Én mindeközben feltápászkodtam a földről, mert amikor felénk ugrott az idegen, az átkozás közben hátra is léptem és felbotlottam egy sziklában vagy kőben. Leporoltam magam, s Awernondyas ekkor ért oda mellém. Megragadta az állam és úgy hajolt közel hozzám. Halkan beszélt, hogy mások ne hallják, de elég erősen ahhoz, hogy tudjam, nem bájcsevegni akar velem.
-Nem érdekel, hogy Demertor hányadik kéjence vagy, Kyrinne, de többet ne merészelj alábecsülni és ilyen ócska kis próbálkozásokkal közbeavatkozni!
Eleresztett, s nem is várva választ, egyszerűen otthagyott minket.

Elszántan suhantam a levegőben, és már lendült volna karom, mikor testembe kúsztak a fojtó mágia szálai.
Nem tudhattam honnan érkezett a támadás, de arra elég volt, hogy elveszítsem lendületem, és néhány pillanatra a kontrollt is testem felett.
A magas rangú férfi könnyedén, eltáncolt utamból, és gáncsot vetett elém.
Nagyot huppantam a földön, és szinte azonnal megéreztem, a mágia erős szálait, ahogy lelkemre, szívemre tekergőzve akarják életem princípiumát.
Még néhány pillanatig küzdöttem a mágia ellen, a földön agonizálva, de hasztalannak bizonyult.
- Hát kardal nem mertek küzdeni? – Tettem fel az utolsó kérdésemet mielőtt sötét, jótékony ájultságba merültem. Utolsó gondolatom Ynmatiel felé szált....Szeretlek...

// A karakter ájult! Tégy vele belátásod szerint! //