~ Tudom, Viridiel. Tudom jól ~ szól valami furcsa hangszínnel, amit nem teljesen lehetne a meghatottsághoz sorolni, de hasonlít hozzá. ~ És remélem, azt meg te tudod, hogy nyugodt és értelmes beszéddel semmiképpen sem jutnánk előbbre ~ teszi hozzá már jóval határozottabban, tempósabbá téve a lépéseket, egyszerűen csak elhaladva a kocsmáros mellett, gyakorlatilag levegőnek nézve őt. Még oldalra fordítja a fejét, hogy egy-egy pillantást vethessen a "fegyveresekre", ugyanis nem szeretne kellemetlen meglepetést tőlük, és arra eszmélni, hogy az egyikük egyszerűen tarkón vágja a felszerelésével... Mindemellett nincs kedve összetűzésbe se kerülni velük, mert istenigazán semmi dolga nem lenne itt, és az éppen a fogadóba betörő férfiakkal sem akar találkozni most. Ha lehet, mentesülne a felesleges vérontástól, és ha durván is, de szavakkal majd elintézi. Most az álcája is erősíti és segíti ezt a vonalat...
Ahogy elhagyták a triót, futva teszi meg a további távot, de nem meri megkockáztatni a hangos szavakat, nehogy valaki felfigyeljen az eddig igazán jól alakuló hazugság valótlanságára.
~ Láttad, hogy reagáltak rám. Szerinted meghallgatnának és hinnének nekünk? Én erősen kétlem. Te magad is megmondtad... ~ pillant társára. ~ Sose higgyünk egy sötételfnek, ha még emlékszel rá, tűnjön bármilyen elesettnek ~ idézi a szavakat. ~ És ez most is igaz. Jelenleg sötételfnek tűnök mindenki szemében, és inkább tuszkolnak egy őrzött terembe, minthogy megértsék, mi történt. Túl sokat bántottak és ártottak ahhoz az éjtündék, hogy bárki épeszű kockáztatni merjen. Foghatnánk a boszorkányra is, de lenne értelme? ~ keresi a szűkebb utcákat, amin keresztülvágva talán lerázhatják az esetleges üldözőket. ~ Igazat megvallva én se hinnék magamnak, és nem hibáztattalak volna az ismeretségünk ellenére sem, ha rám rontottál volna. Meg úgy... Alapvetően nem tudnálak ~ enged meg egy halvány mosolyt.
Mikor úgy érzi, többé-kevésbé biztonságba kerültek, megáll, hogy kifújhassák magukat. Remélhetőleg mindenki nyomukat vesztette, de minden bizonnyal nagy erőfeszítéseket fognak tenni, hogy előkerítsék őket, így sok idejük nincsen, hogy kitalálják a következő lépést. Főleg úgy, hogy inkvizítor is van a közelben... Végigfut a hátán a hideg, ahogy felidézi az első élményeit egy ilyen figurával, de gyorsan kiveri a fejéből, elhatározva: nem fog ugyanoda jutni.
- Állatként én el tudok rejtőzni. Nem úgy tűnik, hogy elveszítettem volna az erőmet - szól halkan, visszatéve a fegyvert a helyére, még egyszer végignézve a karjain, aztán feljebb húzza a fölsőjét, hogy a hasát is megnézze, de az is ugyanolyan szürke, mint előbb megszemlélt tagjai, mire lemondóan felsóhajt. - Te pedig szabadon mászkálhatsz és érdeklődhetsz. Lehet, a kovácsnál a bilincsekkel kéne kezdeni. Ott kezdődhetett a baj, mert már az utcán is furcsán néztek rám.

Igen, sajnos tisztában vagyok vele, hogy itt nem nagyon használna a szép szó, valószínűleg meg sem hallanák a magyarázatot abban a babonás félelemben, ami a sötét elfeket övezi.
Na meg aztán még mi sem tudjuk, hogy miként történt ez az átváltozás, nem, hogy bármiféle magyarázattal szolgálhatnánk rá és egy olyan faluban, ahol boszorkány égetésre készülnek egy inkvizítorral megspékelve, hát a siker egy hangyakakinyi sincs rá.
~ Tudom. ~ adom meg magam egy sóhajtással.
Hogy hatni fog-e a három fickóra a magabiztos megfélemlítés, abban azonban már egyáltalán nem vagyok biztos, de talán a megdöbbenés az, ami most segít, mert a két szerszámot markoló legalább félreáll, még ha a fogadós belegyökerezik is a félelemtől a földbe.
Amilyen gyorsan csak tudok Lash után megyek és a kardommal tartom sakkban a férfiakat, ha netalán tán valamelyik égis meggondolná magát.
Tudom, hogy Lash nem akar harcot és én sem, mert ezek az emberek nem bűnösök, csak tudatlanok, ráadásul hiába vagyunk jobban felfegyverezve és minden bizonnyal jobb tudással megáldva, a sok lúd disznót győz alapon előbb-utóbb legyűrnének minket és aztán már semmi nem mossa le rólunk, hogy bűnösök vagyunk.
Remélem tényleg el tudunk tűnni a kutató tekintetek és a feldúlt falusiak elől.
- Több kell annál egy sötét bőrnél és egy kis hajszín változásnál, hogy ne ismerjelek meg, de tagadhatatlan, hogy nagyon megdöbbentem, amikor így bukkantál fel. – kap egy vigyort vissza. - Nem tudom, hogy ki és miért csinálta, de soha rosszabbkor nem jöhetett volna, bár végül is ez nem biztos. A falusiakat én sem hibáztatom, ezért jó, hogy ha probléma nélkül el sikerül tűnni. – adok igazat a lánynak, ha már van idő tanácskozni.
Kíváncsian nézem, ahogy a látható felületeit megszemléli.
- Azt hiszem érdemes megnézned magad valami tükörben majd. – biztatom egy kaján mosollyal.
- Jó ötlet elrejtőznöd, az állati alakod nem fog feltűnést kelteni, bár nem vagyok biztos benne, hogy engem ezek után bizalommal fogadnának. – adok hangot a kétségeimnek. – Együtt láttak veled és a kocsmáros a barátnőmnek titulált. Nem tudom, hogy mennyire hagynának szabadon mozogni, főleg ha még a különféle kérdéseket teszek fel. Azonban ennek a végére kell járnunk, mert így veszélyes lesz bárhol mutatkozni.

A település nem nagy.
Elmentek akadály nélkül szerencsére a fickók mellett és rémületükben nem is mernek -még- támadni. És ez nem csak a legenda miatt van. Összeszámolva két tőrrel és egy karddal néznének szembe hárman két "fegyverrel". És Zevadar szülöttei nem a rossz harci képességeikről váltak ismertté. Legalább annyira nem azonosítják őket ezzel, mint a jólelkűséggel.
Ám nem sok utca van lerázni az üldözőket. És azokat a helyiek sokkal jobban ismerik. Alig tesztek meg néhány cikk-cakk fordulót, máris a falu végén, az utolsó háznál vagytok. És mögöttetek a kutatás hangjai hallatszódnak.
Viridielnek igaza van. Nem úgy nézett rá a trió sem, mint akinek akaratát elrabolta egy self. Hiába is állította ezt Lazy. Ráadásul ő meg hiába próbál átváltozni. Bár eddig nem tapasztalt szürke bőrűen semmi korlátozást a mágikus képességeiben, most ez is megtörténik.
El kell dönteni, merre tovább és hogyan! Balra a faluvégénél van egy tíz-húsz fából álló gyümölcsös. És ezen kívül a rengeteg szántóföld a határban. A falu másik végén túl egy patak kanyarog és fákkal a partján, ám az ide nem látszik, csak csacsogó hangjait hallhatjátok.

Túl kicsi a település, és bár eddig is tisztában volt ezzel a ténnyel, most kifejezetten rossz felfogni, mennyire apró. Mindenesetre a társaság ugyanúgy adja a hangulatot, oldva a feszültséget, és ennek köszönhetően a felhős gondolatok nem tudják befészkelni magukat a fejébe.
A vigyorra vigyor és csípőre tett kéz a válasz, afféle elégedett konstatálása a helyzetnek. Az azért mindenképp örvendetes, hogy ennyire felismerhető, bár minden bizonnyal az anyja csak beigazolódni látná ebben az egészben már halott apja baljóslatát.
- Na igen. Nem igazán látok még összefüggéseket, de hogy ennél alkalmatlanabb időpont nem lett volna, az biztos - vakarja meg tűnődve a füle tövét, azonban továbbra is az emlegetett bilincsekre gyanakszik. Vagy esetleg a kovács mégis képes lenne valamire, és így fejezi ki nemtetszését? Az ördög se tudja.
- Ha-ha-ha - "nevet" Viridiel javaslatára. - De vicces itt valaki. Csak vágysz arra, hogy én is ilyen halálosan döbbent legyek és nevethess rajtam, mi? Erre még várhatsz, előbb fogom elintézni, hogy belőled válthassam ezt ki újra - jelenti ki határozottan. Úgyis lemaradt a meglepettsége feléről, mert ő is kereste, hol is van az a bizonyos sötételf, aki végső soron ő volt...
- Amit tudtam, megtettem - vonja meg esetlenül a vállát aztán kesernyés mosollyal, viszont nem venné biztosra, hogy hirtelen alakítása elég jó volt. Nem emlékszik, miként tekintettek végig rajtuk a lakosok, hiszen nem azzal volt elfoglalva, hogy megfejtse, mit gondolnak, így nem vitatkozik erről Viridiellel. Meglehet, hogy igaza van, és jobb, ha ezt is a számításba veszik, minthogy váratlanul érje őket.
Egy újabb cukkolást viszont muszáj lenyelnie, mert ami eszébe jut, már soknak gondolja, így a barátnős dologra inkább csak legyint.
- A bordélyházban sem volt másként - világít rá. - Na, de akkor lássunk neki, mielőtt itt csípnének nyakon - dörzsöli össze a kezeit, majd rákoncentrál az alakváltásra, és szinte már érzi a meleg bundát maga körül, azonban...
Nem történik semmit.
Értetlenül pislog párat, végignézve saját magán, mert egyszerűen képtelen felfogni, hogy ugyanolyan maradt. Újra megpróbálkozik macskaalakjának felöltésével, az eddigieknél nagyobb erőfeszítést beletéve a siker érdekében, viszont ez a próba is sikertelennek bizonyul, mire a kezdeti értetlenség pánikba csap át, elsöpörve az eddigi hidegvérét és szórakozottságát.
- Ne, ne, ne, ne... Ez nem lehet... - motyogja hadarva, és erejének elvesztésétől félve pillant fel társára. - Nem tudok átváltozni! És ez nem vicc! - fogja vissza hangerejét suttogássá, bár legszívesebben hisztérikusan kifakadna. Gyakorlatilag az adottsága a mindene, és egyszer már megtapasztalta, milyen borzasztó, ha képtelen használni, bármennyire szeretné, többször nem szeretné. Az ebből fakadó rettegéstől remegni kezdenek a kezei, és hogy ezt még tetézze, felötlik benne az az aggodalmat okozó gondolat is, miszerint fokozatosan el fog tűnni az összes eddig tanult képessége, és kezdheti elölről, de már nem a természettel, hanem azzal a rejtélyes sötétséggel, amit az éjelfek használnak. Alsó ajkába harapva kergetné el ezt az elképzelést, de az csak egyre jobban beékelők elméjébe, egyre nagyobb valóságalapot adva neki.
Egy pillanat töredéke alatt válik teljesen bizonytalanná, nem tudva eldönteni, mégis melyik irányba induljanak. Amennyire lehet, a rémület okozta ziháláson igyekszik csillapítani, mint ahogy heves szívverésén is, ügyetlen módon nyugtatva magát gondolatban. A döntés, hogy merre tovább, teljesen Viridielen áll, ugyanis ő felváltva pillant a lehetőségek irányába, nem tudva megállapodni egyiknél sem a zavaró kétségbeesés miatt.

Ez nem egy nagy város, ahol könnyű eltűnni, ezt hamar megtapasztaljuk, amikor pár kanyar után már az utolsó háznál bukkanunk ki.
Egészen addig, amíg meg nem beszéljük a további tervek kezdetét, Lash jó kedve töretlen és még tréfálkozásra is van időnk, amivel kicsit oldjuk a feszültséget.
Ez olyan sírva nevetés is lehetne, mivel akaratlanul is csöbörből vödörbe kerültünk, mikor azt hittük egy békés, nyugodt faluba érkeztünk, az alvilág uralta Delos helyett. Erre kapunk egy boszorkányt, egy inkvizítort, meg egy sötét elf pánikot.
- Remélhetőleg itt azért nem lesz ugyan az a helyzet. – fejtettem ki a véleményemet.
Persze ez nem jelenti azt, hogy sértené az önérzetemet, hogy Lashrael-t a barátnőmnek nézik, de jobb ragaszkodni a valósághoz.
Némileg aggódva fülelek a falu felől jövő hangok irányába, mert várható, hogy hamarosan felbukkannak a népek, hiszen biztosan minden zugot átkutatnak és, mint megállapítottuk, nem nagy a település.
- Siess! – súgom a lánynak, aztán csak döbbenten meredek rá, amikor kimondja, hogy nem tud átváltozni.
Szavaival ellentétben, egy percig sem hiszem, hogy ezzel tréfálna, elég csak ha a kétségbeesett tekintetébe nézek.
- Nem baj! – döntök pár pillanat alatt, mert nincs idő most tovább próbálkozni, mi nem működik még nála éjelfként. – Irány a gyümölcsfák. Elrejtőzhetünk a lombjukban, ha mást nem az én mágiámmal, az elég lesz arra, hogy a falusiakat megtévessze. Futás!
Ha kell magammal rángatom, amíg oda nem érünk és nem engedem, hogy eluralkodjon rajta a pánik.
- Rá fogunk jönni mi történt és aztán minden rendben lesz. – mondom neki miközben elhelyezkedünk az egyik fán.

Az elfjeinknek nem igazán nyerte el a tetszését a kis települések vidéki hangulata. Vagy pontosan ennek az egynek egész biztosan nem. Rohanás közben még félig viccesen tárgyalták ki, hogy milyen lenne Lazynek tükörbe néznie. De most nem érnek rá.
Az viszont már cseppet sem volt vidám, mikor rájöttek, hogy ilyen állapotban nem tud állati alakba átváltozni. Mára már oly természetes része képességeiknek a maguk állati formája, hogy a lombtünde nő már az összes ilyen elvesztésétől tart. De még csak siránkozni sincs idejük. Nyomukban vannak üldözőik.
A gyümölcsösbe rohannak és egyik fán megbújva több mindent látnak már a vidékből. Miközben a levelek és ágak köréjük fonódnak, távolban elvétve ökrös szekereket és egy-egy aratót vesznek észre. Néhányan a lakosok közül -az eleve kis szám miatt akár a fele is lehet, ha ennyien vannak a másik oldalon is- ezt a forró, nyári napot is munkával töltik.
Ám akik nem így tesznek, azok az inkvizítor és a békebíró vezetésével rohannak épp ki abból az utcából, ahol nem rég társnőd rájött, hogy nem tud átalakulni. A kovácsnál a fémek csengése még mindig egykedvűen folytatódik, fittyet hányva az éjtünde támadásra. És lassan üldözőitek is feladják és visszaszivárognak saját teendőiket folytatni. Egy kis ideig még páran ott maradnak beszélgetni, de idővel ők is eltűnnek a házak között.

/A fára felmászás pillanatától körülbelül háromnegyed óra a tetoválás lejárta./

Nem jó, hogy már ennyitől így kibillen, de az emlékek még túl frissek és élénkek ahhoz, hogy képes legyen higgadtan kezelni a felmerülő helyzetet. Na meg be kell vallania, eléggé ijesztő, hogy ötlete sincs, mégis miért nem képes átváltozni, mert blokkoló lánc nincs rajta, mint ahogy semmilyen más tárgy sem, ami gátolhatná képességei használatát. Az ismeretlen pedig igencsak ijesztő, főleg, ha ráadásként a folyamatos leépülés gondolata is erősödik az elképzelések közt, nem kicsit lesújtva és pánikba kergetve őt. Akármilyen vicces egy bizonyos szintig sötételfként megjelenni, ha ez elfajul, nem lesz több szórakozás ezzel.
Bizonytalanul bólint Viridiel szavaira, azzal meg is indul a férfi után - pár lépés erejéig viszont muszáj a kezénél fogva lépésre bírni őt, mert még a leglogikusabb cselekedetet is képes lenne kétségbe vonni, amennyire komplikáltan áll hozzá mindenhez. Szerencsére aztán hamar észhez tér, így mindenféle ösztökélő segítség nélkül halad társával együtt, noha mozgásáról egyáltalán nem a határozottságot lehet megállapítani. Tagadhatatlanul fél attól, hogy visszakerül a korábbi helyzetébe, az érzést pedig, akárhogy próbálkozik, nem tudja elnyomni.
A félelem ellenére is megkockáztatja képességeinek használatát - legrosszabb esetben ebben is társára támaszkodik -, így segítségül hívja a fákat, hogy könnyítsék lombkoronájukba jutását, valamint rejtsék el a nyomaikat az üldözők elől. Noha hallja az értetlenségüket, ahogy egymással halkan vitáznak, nem tudván eldönteni a megjelenése miatt, zevadari vagy awyrisi, addig a pontig nem érdekli, míg eleget tesznek kérésének. Hamar sikerül felkapaszkodnia a zöldellő levelek és sűrű ágak közé.
- Örülnék neki, most már nem olyan szórakoztató - jegyzi meg kesernyés mosollyal. - Sajnálom, hogy így... Lefagytam, csak nem akarom elveszíteni még egyszer a képességeim, elég volt a bordélyházban az a némaság és tehetetlenség - kér bocsánatot, kellemetlenül végigsimítva csuklóin, pontosan emlékezve a hideg aranyra, ami érintkezett a bőrével és elszakította őt a mágia finom szálaitól. Azt azért megmosolyogja, hogy a várttal ellentétben őt kellett először rángatni, bár ezek a vonások csak egy rövid időre jelennek meg arcán.
Vesz egy mély levegőt, miközben halántékát dörzsöli, próbálva így leküzdeni a kétségbeesett tanácstalanságot.
- Szívem szerint kipróbálnám, működik-e még a gyógyítás, de nem hiszem, hogy erre kéne vesztegetni az időnket - sóhajtja lemondóan, na meg ő is tart attól, hogy már nem tudja használni ezt a magas szintű varázslatot. Lehetőség szerint így inkább elkerülné az elméjében esetlegesen megjelenő még nagyobb káoszt. - Szerinted mi legyen? Ha kicsit csillapodott az ottani felfordulás, vissza kéne mennünk, nem? Meg... Gondolom, azt a "boszorkányt" sem akarjuk égni hagyni, ha úgyse tehet semmiről... - Belegondolva, hogy ők is könnyedén kerülhetnének az emberek közt erre a sorsra a semmiért, nem kifejezetten érezné jól magát, ha az ártatlant veszni hagynák.

Kell egy kis ösztönzés, hogy Lash nekilóduljon és velem tartson a gyümölcsösbe, de mire odaérünk, már kissé magához tér és hamar fönn csücsül egy vaskosabb ágon és körülvesz minket jótékonyan a dús lombozat, teljesen eltakarva minket minden kutakodó szem elől.
A helyünkről látni, hogy azért elég sokan a földeken dolgoznak, hiszen a munka nem áll meg ilyen időben a parasztoknál, így remélhetőleg a falubéli felfordulás csak keveseket mozgat meg és azok sem fognak kitartani sokáig, azt híve, hogy már rég heted hét határon túl vagyunk.
- Tudom, biztos nagyon frusztráló lehet, de ha valaki megigézett, talán itt már múlóban lesz a hatása. – bizakodtam tovább. Az azonban biztos, hogy addig nem mehetünk el innen, amíg nem jövünk rá mi okozza ezt. Addig sehol nem leszünk biztonságban.
Kilesve a rejtekünkből jól látom, hogy a falu szélén tiblábolnak az üldözőink, szedett-vedett alkalmi fegyverekkel ellátva. Felismerem az inkvizítort és a már látott békebírót is. De aztán széledni kezdenek.
- Úgy látom kezdik feladni, szerintem azt gondolják már rég elmenekültünk. – közvetítem a kétségbeesett lánynak. – Azt hiszem nem árt próbálkoznod, hátha kiderül mikor gyengébb a hatás. – javasolom. – A megvádolt nőt pedig én sem szívesen hagynám a kezükben. – értettem egyet a felvetésével.

Lazy akaratával is tudja maga köré formázni az ágakat. Noha remegnek látványosan, mintha csak a belső félelme tükröződne rajtuk. Vagy mintha tartanának a külsejétől. Ám ahogy segít Viridiel, megszűnik ez a hatás is.
Üldözőitek nem voltak túl kitartóak. Már attól megnyugodtak, hogy sikerült titeket elüldözniük a településükről. Nem jó szembekerülni a szürke bőrű fajjal. Ha lenne több idejük, minden bizonnyal üldöző csapatot alakítanának és az inkvizítor próbálta is rávenni őket az első percekbe, de ő is hamar feladta.
Idővel mindannyiuk elszéled és az elf nő máris felveti az ötletet, hogy ki kellene szabadítani a megvádoltat. És Turion fia sem gondolja másként. És mely olvasó ne ebben reménykedett volna? A Bajba Jutott Hölgyet mindenki azt reméli, hogy meg tudják majd menteni.
Még a halványodás jelei sem látszanak, mikor elindultok a szabadító akcióra. A kérdés az, hogyan szeretnétek ezt megvalósítani? Ötlet?

Akármennyit vándorolt is, nem fordult még elő vele ilyesmi, elvégre senki sem volt rá annyira dühös, hogy megigézze valami ártó varázslattal. Meg hát... Nem is nagyon mutatkozott, főleg az utóbbi időben. Tény, Awyris elhagyása kezdetén rengeteg városban, faluban megfordult, próbát téve gyermeke megtalálására, persze ezek a kísérletek sikertelenül zárultak, és ezáltal az utazás célállomásai változtak. Mindemellett valahogy mindig sikerült elkerülnie a konfliktusokat; időben elhagyta a helyszínt, teljesen más irányban haladt, el a veszélyes helyektől... Nem érte utol senkinek az átka, és annak ellenére, mennyire kitette magát egyedülléte által a veszélynek, hihetetlen módon semmi komolynak nem lett az áldozata - egészen idáig.
Az cseppet sem biztató, hogy az ágak reszketnek úgy, mintha valóban rettegnének tőle, és egyértelműen csak társa segítségével nyugszanak meg annyira, hogy mozdulatlanná váljanak. Nem tudná eldönteni, hogy a természet hitetlenkedése miatt van ez, vagy csupán a belső bizonytalanság mutatkozik meg ilyen szinten. Tekintve, hogy sosem változott ennyire a külseje és sosem volt ilyen kétkedő saját erejével kapcsolatban, elég nehéz megállapítani, mitől is van. Mindenesetre próbál olyan pozitívan hozzáállni, mint Viridiel, bár már régen a lemondásé a főszerep gondolataiban, ami meghatározóvá vált személyiségével kapcsolatosan is.
Tesz egy újabb próbát állati alakjának felvételével, és akármennyire koncentrál, semmi sem történik. Amíg az üldözőik nézelődnek és szétszélednek, van ideje tovább próbálgatni, mit tud, mit nem, ha már Viridiel is érdemesnek tartja a kísérletezést, így még két alkalommal igyekszik felvenni bundás alakját - sikertelenül. Nem bírja visszatartani az elégedetlenséggel vegyes kétségbeesett sóhajt, miközben a fának támasztja hátát, lassacskán beletörődve, hogy ezt a formáját elveszítette - remélhetőleg csak ideiglenesen.
Mivel a növények hallgatnak rá, azzal a mágiacsokorral nem lehet nagy baj, állatokat most nem igazán tud magához hívni, mint ahogyan az elemi erőket sincs lehetősége szolgálatába állítani, így már csak a legfelsőbb képességek közül kell kísérleteznie valamivel. Előveszi jobbjánál lévő tőrét, vesz egy mély levegőt, közben felkarjához illeszti a pengét, amit aztán rányom a bőrre, majd végighúzza rajta egy rövid vonalon. Megkeményednek a vonásai, ahogyan érzékeli az enyhe fájdalmat, a fegyveren lévő vért ruhájába törli, azzal visszateszi a helyére, és nekikezd egy gyógyítási kísérletnek, erősen koncentrálva a sikerre. Megkönnyebbülésére felvillan a megszokott zöldes-kékes fény, amit a seb összehúzódása és eltűnése követ, és ez őszinte mosolyt csal az arcára.
- Gyógyítani biztosan tudok - tekint Viridielre a levelek közt. - Átváltozni viszont továbbra sem, így nem hiszem, hogy bármit is segítene a távolság - rázza aztán meg a fejét. - Viszont, ha már úgyis szélednek... - pillant ki ő is ösztönösen a rejtekből, alaposan körbekémlelve. - Ki kéne derítenünk, hol tartják fogva, aztán... - eltűnődve csavar mutatóujjára egy ezüstös tincset. - Jobb felfordulást nálam nem tudna senki okozni jelenleg. Az elsődleges célpont, ha meglátnak, én leszek, szóval majd én felzavarom és magam után csalom a közösséget, míg te kimented a remélhetőleg őrizetlenül hagyott, megvádolt nőt. Nem kérdezem meg, hogy van-e ellenvetés, mert neked mindig van ilyen ötleteknél - mosolyodik el szélesen. - Esetleg jobb elképzelés? Csak mert nekem nem jut semmi az eszembe, ahol együtt maradhatnánk. Lopakodni meg nem tudunk így.
Sokkal jobban érzi magát, hogy nem a sötételffé válásával kell foglalkoznia és azon tűnődnie. A saját helyzetén rágódni elég megrázó és kétségbeejtő, más kimentése lényegesen több bizakodással tölti el, még ha saját elkapását is kockáztatja ezáltal, és érzékeli is, mennyivel összekapottabb a korábbi szétcsúszáshoz és leblokkoláshoz képest.

Megoszlik a figyelmem Lashrael-en és a falu szélén tibláboló lakosokon, akiket az inkvizítor láthatóan hiábavalóan próbál rávenni, hogy ne adják fel ilyen könnyen, hanem továbbra is próbáljanak a nyomunkra lelni. Sejtem, hogy a legnagyobb visszatartó erő abban van, hogy senki nem szívesen akaszt tengelyt egy sötét elffel és különben is örülnek, hogy magától megoldódott a baj és üldözöttjeik kimenekültek a faluból.
A lány azonban aggaszt, hiszen lerí róla, hogy továbbra sincs minden rendben. A szemöldököm aggódva szalad össze, ahogy előkapva a tőrt és a karjához emeli. Önkéntelen mozdulnék, de pillanatok alatt rájövök, hogy mit szeretne, így nem lépek közbe, talán ha működik a mágiája ezen a téren kicsit megnyugszik, hiszen a fa is hallgatott rá, még ha el is bizonytalanodott a kinézete láttán.
- Ez jó hír! – bólintottam én is kissé nyugodtabban. – Ha csak az alakváltásodra hat, akkor viszont elég furcsa ez az egész, talán azzal lehet összefüggésben, hogy……..hogy most is más az……alakod. – találgatok. – Bár, hogy ez az alakváltás magától, hogy következett be, az még mindig rejtély, valaminek csak ki kellett váltania.
Természetesen igaza van, egyáltalán nem tetszik, hogy úgy menekítsük ki a boszorkánysággal vádolt nőt, hogy közben veszélybe sodorjuk vele Lash-t. Mi van, ha nem tud visszaváltozni? Ha nem lincselik meg, akkor ő kerül a boszorkány helyére a máglyára. És ha nem tudom kimenekíteni?
De abban is igaza van, hogy nincs túl sok választásunk, az idő sürget és most a falusiak is jobban fognak figyelni, minden szokatlan dologra, nem valószínű, hogy osonva közel jutnánk a vádlotthoz.
- Nem szívesen, de benne vagyok, de csak azzal a feltétellel, hogy nem vállalsz felesleges kockázatot. Messziről csalogasd őket és tűnj el a fák, bokrok segítségével, ha közel kerülnek hozzád.
Ekkor eszembe jutott valami, ami talán használhatna és levettem a Természet Anya által kapott karkötőt.
- Ez mindenféle mágiát megszüntet. Tedd fel, hátha ez segít. – nyújtom felé.

A növények megnyugszanak és miközben Lazy azon gondolkodik, hogy most pillanatnyilag nem tudna észrevétlen álcázva magához hívni állatokat, hogy azt is kipróbálja, valami olyan érzése van, mintha megvágnák a bőrét egy pengével a nyakán.
Az inger nem ered másból, mint egy hangyaboly katonáitól. Épp keresztül masíroznak rajta a fa törzséről átlépve a nyaki ütőereken és a másik oldal vállán át vissza a fára, hogy a közeli idegen hangyafaj fészkét megtámadják.
A kék fény összehúzza kicsit a sebed, ám sem az elvesztett vért nem pótolja, sem azonnal nem gyógyít, a heg megmarad még egy ideig -noha nem olyan sokáig, mintha magától jönne rendbe- és veszít egy kicsit az erődből.
Ám még mindig jó esélyed van a terved kivitelezésére. Ezzel a külsővel tuti magad után csalogatod az embereket. Nem is kell sok, ahogy elindulsz a település belseje felé, már néhány ház után kiszúrnak és ismét csapatostól üldöznek. Ám ezúttal nem olyan szedett-vedett módon. Épp kiérsz a szántóföldekre, Viridiel látja a fákról, hogy már többen vannak a nyakadban, mint előbb üldöztek, noha nem sokkal. Alig pár fővel. És három kutyával elöl, kettőt még épp próbálnak biztatni, hogy utánad eredjenek.
Igazi macskának való feladat.

Amennyiben elfogadod Viridieltől az ékszert, úgy visszaváltozol eredeti alakodba és egyetlen varázs képességedet sem tudod használni hirtelen. Ugyan olyan érzés lesz úrrá rajtad, mint amikor meg voltál láncolva arannyal. Ha ezzel együtt mész a városba, akkor egész a kovácsig jutsz el, aki rád mutat.
-Ő volt az! -de hangja nem vádló, csak az inkvizítornak mondja és jelzi ujjával, hogy rólad van szó. Az pedig rád pillant.


/Remélem nem értettem félre a terveteket és ez volt./

Mégsem olyan rózsás a helyzet, mint ahogyan gondolta; egyértelműen veszített az erejéből, de nem csügged, még mindig képes rá, és ez megnyugtató. A nyakán ért vágásérzettől viszont nem sokáig tűnődhet ezen: a döbbenettől belé szorul a levegő, hirtelen kapja oda a kezét, félve a hideg pengétől, bár igazából már mindegy lenne, ha valóban fegyver lenne. Gyorsan kitapintja az apró tetteseket, akik átvándorolnak rajta, és itt a lehetőség, hogy az állatokkal kapcsolatos képességeit is tesztelje. Csendesen megkéri ezeket a szorgos lényeket, hogy keressenek más útvonalat, vagy ha más nem, legalább ne úgy masírozzanak végig rajta, mintha őt szemezték volna ki, mint áldozat. Azért reméli, a csípésük nem mérgező... Bántani viszont nem bántja őket, az nem vallana sem rá, sem a tündefajra.
Megvakarja a fejét a felvetés hallatán, és lehet benne valami. Viszont az akkor sem fér a fejébe, hogy mégis miként változott ilyenné, mert egyáltalán nem koncentrált arra, hogy sötételf legyen. Sőt, egy pillanatig eszébe sem jutott ez a gondolat. Na jó... Igazából igen, azonban utoljára akkor fordult meg a fejében ilyesmi, mikor Viridiellel először beszélgetett, az pedig már jócskán a múltba tartozik. Szóval miért most?
- Tényleg nem tudok másra gondolni, csak a kovácsműhelyre, de ott is csak néhány bilincshez nyúltam hozzá, semmi máshoz - rázza meg a fejét, sorra véve még, mi volt ott. - Azt meg erősen kétlem, hogy az ottani hőség vagy füst miatt lenne... Miért váltana ki két ilyen egyszerű dolog ilyesmit? Azt se hinném, hogy szavak változtattak volna meg ennyire, akkor az már korábban megtörtént volna - húzza fel a vállait tehetetlenül, továbbra is lehetetlen és gyerekes elképzelésnek tartva ezeket az opciókat.
A tervet egyszerűen letisztázzák, legalábbis a vázát az egésznek. A részleteket majd rögtönzéssel megoldják, elvégre nem tudják sem a falu felépítését, sem azt, mennyire lesznek ingerültek az itteniek a látványától, mint ahogyan azt sem, mennyi időre lesz szükségük. Ennélfogva tovább szépíteni és díszíteni az ötletet felesleges, telepatikusan úgyis tudják tartani a kapcsolatot, ott majd értesítik egymást az aktuális helyzetről.
- Feltéve, ha bármi hatással van rájuk az, hogy messziről fenyegetem őket, de ígérem - bólint egyet. - Egyébként se akarnék én égni a nő helyett, nem tűnik túl jó mulatságnak. - Nem beszélve arról, hogy nem is nagyon szeret másra támaszkodni és számítani, bár Viridiellel szemben ez a fajta hajthatatlansága jócskán gyengült, ugyanakkor tudja, nem kéne túl nagyot kockáztatni, hogy aztán a férfi is hátrányát lássa az egésznek. Elismeri, vannak öngyilkos hajlamai, de azok nem terjednek ki ilyen piti dolgok irányában, inkább egy nagyobb jó érdekéért bukna el, mintsem egy ilyen apróság miatt, ami másik húsz faluban most is folyamatban lehet.
Érdeklődve pislog párat, miközben átveszi társától a karkötőt, és amikor hozzáfűzi a magyarázatot, olyan arcot vág, mintha citromba harapott volna, de olyan egészen nagyot. Tenyeréből rögtön kikapja, két ujjával emelve a magasba a tárgyat a lehető legtávolabb magától, és nem sok híja van annak, hogy ösztönből dobja el jó messzire, csak a rendeltetése miatt.
- Természet Anya óvjon attól, hogy én ezt felvegyem! - csúsznak ki halkan a szavak belőle. - Egyáltalán minek van nálad ilyen? - kérdezi mindenféle gyanakvástól és számonkéréstől mentesen, inkább tanácstalanul, a varázslatot gátló ékesség miatt némi ingerültséggel. Határozottan nem akarja felvenni egy pillanatra sem, és ennek kifejezéseként visszanyújtja elftársának a tárgyat.
- Ha rosszabbodik ez az állapot, akkor megfontolom. Meg ha a sikeres kimentés után sem változom vissza... - teszi azért hozzá, mert továbbra sem akarja véglegesen elveszíteni az erejét. Így viszont, hogy képes gyógyítani - még ha gyengébben is -, az aggodalom felhői hamar eltűnnek gondolataiból. - De csak feltételezzük, hogy visszaváltozom ettől az... izétől... - lendíti meg finoman a karperecet, ha esetleg nála maradna. - Akkor hogyan tovább? Magadra vállalnád a csali szerepét, mikor a te alakod egy erdőkerülő farkas, és azzal könnyedén át tudnád harapni a rácsokat? Már ha egy cellába dugták be... Egy nagyobbra nőtt házi cicaként semmit se tudnék azzal kezdeni, csak ha van hozzá kulcs is, amit erősen kétlek, hogy megszerzek a két szép szememért vagy a kellemes dorombolásomért. Meg az jóformán bárkinél lehet. - Egyáltalán nincs él a hangjában, csak közöny és enyhe önhibáztatás; mindössze próbál lehetőségeket találni, amik kijátszhatóak lehetnek. Mondjuk ha visszaváltozik, akkor ő talán kevesebb feltűnéssel deríthetné ki, hova került a megvádolt asszony. Bár... Figyelembe véve, hogy idegenek okozták a gondot, egy másik idegen megjelenése és érdeklődése ugyanazzal a témával kapcsolatban nem lesz túl szívderítő... Egyik sem kellemes opció.

Amikor nem üldözők elől futunk és nem aggodalmaskodom Lash miatta, akkor állandóan azon töröm a fejem, hogy vajon mi váltotta ki nála azt az alakváltást?
Természetes, hogy egyre jár így az agyunk, hiszen őt is ez izgatja a legjobban, mikor már aránylag biztonságban tudjuk magunkat.
- Azt én sem hiszem, hogy a kovácsműhely levegője okozhatta volna, de ha azok is olyan bilincsek……olyan mágikusak, mint Delos-ban…… - gondolkozom el. – Nem ismerem túl jól az emberi varázslatokat, ezeknek a erkőszcsőszökét meg főleg nem. – lombozódom le kissé.
Ezért marad a bizonytalanság és a veszélyesebb út, de akármennyire is féltem a lányt, tudom, hogy okos és ha kell elég ravasz. Nem is sérthetem meg azzal, hogy állandóan atyáskodok felette, mint valami levakarhatatlan bátty, így a tervre rábólintok.
Hogy megígéri vigyáz magára némileg enyhít a görcsön a gyomromban és még egy gyenge vigyort is kipréselek magamból.
- Ezt csak ezek az emberek tartják mulatságosnak, bár rejtély számomra, hogy miért. – intek a falu felé, jobbára az inkvizítorra utalva.
Mivel egyfolytában szeretnék meggyőződni róla, hogy tényleg valamiféle mágiával van-e dolgunk, egy lehetséges próba ötlik az eszembe és megkérem Lash-t, hogy vegye fel a karkötőt, ami elnémítja viselőjében a mágiát, bár el is hárítja.
Azonban a lány úgy reagál rá, mintha egy mérgeskígyót nyomtam volna a kezébe,
- Hééé! – kapom el tőle, mielőtt elhajítja. – Ezt Természet Anyától kaptam! Csak azt akartam, hogy meglássuk, tényleg varázslat van-e rajtad, nem azt, hogy örökké rajtad maradjon, vagy gátoljon. – magyaráztam kissé halkabban. – Igaz, hogy viselésekor nem működik a mágiád, de rajtad sem használhatja senki. Biztos vagyok benne, hogy okkal kaptam és még nagy hasznát veszem.
Persze nem akarom erőltetni, ha annyira nagy ellenszenvvel viseltetik iránta.
- Rendben, rád bízom, ez a te döntésed Lash. – nyugtattam meg. – És, mint említettem, csak nézzük meg, visszaváltozol-e ha rajtad van, ha leveszed, akkor szerintem minden ugyan ilyen lenne, mint most. Csak akkor működik, ha felveszed. – ingattam meg a felvetett rosszabb verzióra a tervnek. – Úgy, hogy az általad előbb felvetett figyelem elterelési terv nem kéne, hogy változzon.

Ha felpróbálja ezek után Lash, ha nem a karkötőt (mivel az csak a viselésekor működik) minden bizonnyal nekivágunk a terv megvalósításának és én szorongva nézem, ahogy az működésbe lép.
~ Kutyákról nem volt szó! Kutyákról nem…..~
Csak abban reménykedhetem, hogy a lány érti a dolgát és elszelel, ha szorul a hurok, én meg háztól házig osonva haladok a békebíró háza felé, ahol a rabot sejtem.

- Előbb-utóbb csak meglesz a megoldás - vonja meg a vállát esetlenül. - De nehogy elszomorodj itt nekem, nem illik hozzád. Ha te nem, ki fogja a legjobb lehetőségeket nézni? Mert én nem erről a gondolkodásmódról vagyok híres, nem tudnálak semmiképpen sem helyettesíteni - lökné meg szórakozottan, ha nem ágakon rejtőzködnének, így csak hangjával igyekszik érzékeltetni ugyanezt.
Újabb döbbenet éri, mikor Viridiel közli vele, hogy Természet Anya ajándéka a karperec - rögtön megbánva, hogy majdnem eldobta -, ami enyhe furcsállást vált ki belőle, de végső soron, ha mágiahasználó ellenfelekkel küzd, mindenképp hasznos kis eszköz. Meg ahogy észrevette, nem is gátolja őt semmiben, ha hozzáér, így könnyedén kijátszható, ami egy újabb pozitívum. Legalább ennyi előnye van, nem úgy, mint a láncnak, amihez már ha csak hozzáér, elszakad minden.
- Jó, persze, de... - ellenkezne nyugodtan, igazából azonban ötlete sincs, mit hozhatna fel érvnek, hogy miért ne. Legfeljebb azt, hogyha nem változik vissza a levétele után, akkor ugrott a terv, azt pedig nem szeretné megkockáztatni, mert úgy meg sehogyan sem juthatnának a cellák közelébe. Ha kísérleteznek is ezzel, akkor azt majd az események sokasága után kéne, nem most, amikor egy másik élet forog kockán, még ha minden bizonnyal a sötételfsége okozott zavarodottság miatt késik is az ítélete.
Az újabb felvetés miatt láthatóan vívódik, kínosan vakargatva gondolkodás közben a tarkóját, hiszen tényleg ott van a lehetősége, hogy nem semlegesíti véglegesen ezt az átkot, attól még... Mi van, ha mégis?
Amilyen zavarosan indult ez az egész, olyan zavarossá vált. Túl sok a ha, és lassan képtelen lesz mindent számításba venni, ezeket a lehetséges opciókat meg mindenképp csökkenteni kéne. Csak arra is ügyelni kell, nehogy egy másik lehetőséget vágjanak el vele... Szinte felrobban ettől, azzal meg nem szeretné húzni az időt, hogy megidézze védőszellemét, akinek tanácsát nem feltétlenül egyszerű megfejteni szavak nélkül.
Még pár másodpercig alsó ajkát harapdálja, ujjai közben megtalálják tarkójánál a tincseket, amiket a bizonytalanság miatt ingerülten csavargat ujjaira.
- Maradjon utána a kísérletezés - mondja aztán, maga mellé engedve kezét. - Nem szeretnék orra esni azért, mert a kellemesebb végkimenetelre számítottunk. Nem tudhatjuk, hogy véglegesen változom-e vissza vagy sem, így nem tenném a legjobbnak tűnő tervet kockára - enged meg egy halvány, biztató mosolyt. - De akkor kezdjünk neki - ragadja meg az egyik ágat, amin lelendül, leugorva a földre. - Hamarosan jövök egy sereggel a nyakamban, amivel mindenkit leigázunk, és elfoglaljuk az egész kontinenst! - int egyet szórakozottan, viccesre véve az egészet, mert tudja, Viridiel mennyire aggodalmaskodó. Ezzel talán egy kicsit oldhat rajta, bár lehet, őt inkább a feszült odafigyelés és koncentráció kimutatása nyugtatná meg. Ha ez nem segíti a másikat, akkor majd az utóbbival fog próbálkozni legközelebb, mert ez saját magára nézve lesz káros. Tény, jólesik neki ez a fajta törődés is, hiszen nem sokan figyeltek rá ennyire, de azt nem szeretné, ha túl nagy súllyal nehezedne társára. Mindketten rengeteg dolognak voltak kitéve idáig, ezért - legalábbis számára - az újabb akadályok már nem sokat számítanak; eggyel több vagy kevesebb, már édesmindegy.
Nyugodtan sétál az épületek közé, még véletlenül sem sietteti odajutását, ugyanis nem szeretne kimerülni már a terv előtt. Ahogy megpillantják őt - látvány kedvéért tőrökkel a kezében -, már ugranak is, hogy elkapják őt, és eleinte a könnyed futás elegendő, a kutyák megjelenésére egy dobbanást kihagy a szíve. Emiatt rögtön a szántók felé veszi az irányt, jóval megszaporázva a lépteit, ahol a nyílt téren segítségére hívhatja a szelet, meggyorsítva ezáltal haladását, lerázhatva magáról a kutyákat, akiket nem lenne nehéz megszelídítenie normális tündeként. Jelenleg csak hallgatja, miről kiáltoznak, lehetőség szerint néha válaszolva nekik, hátha meggyőzheti őket arról, szükségtelen kergetniük - vagy legalább csillapítva ingerült ugatásukat. Fogalma sincs, mennyire vannak tisztában az állatok - legalábbis az itteniek -, hogy egy sötételf nem tud telepatikusan üzenetváltást végezni velük.
~ Ne aggódj, megoldom, te csak tedd a dolgod ~ szól Viridielnek, mielőtt meggondolná magát, és inkább visszajönne érte, hogy segíthessen neki.
~ Nem vagyok az ellenségetek! ~ igyekszik felvenni az állatokkal a kapcsolatot, bár tudja jól, nevetségesen gyenge hozzászólás az övé, ráadásul nem volt lehetősége a tőröket sem elrakni a helyére.

Ahogy Lazy más utakra küldi a hatlábú hadsereget, azok megfordulnak és legalább annyira idegesítően trapplova visszafelé megkezdik hódításuk módosított irányvonalának dicsőségre vitelét.
Úgy tűnik bármennyire is érzi az arany rablánchoz hasonló mágiát a karperecből a nő -vagy éppen ezért-, nem meri megkockáztatni a kipróbálását. Noha nincsenek érvei ellene, inkább csak zsigeri válasz a halogatás. De így éjtündeként mászik le a fáról és vág neki kalandjuk újabb epizódjának.
Ami nem túl kellemes. A hirtelen összecsődülő nép helyett, ami az előbb fogadta az elf színe változását, most már előhozták az eddig megláncolt kutyákat és ezért hamar utána is tudják küldeni. Csalhatatlan szimatuk és gyors futásuk révén nincs könnyű dolga az öngyilkos kalandorunknak.
Amíg csak hallgatja ő és a fán figyelő férfi társa, miket ugatnak ezek az ebek, addig nem is részletezi a Mesélő. Halálról és fogakról üvöltöznek a menekülő után. Ám ahogy telepatikusan szólítja őket, miközben egyre közelebb érnek, a széllel futást is némileg lepipálva, sokkal értelmesebb gondolatváltás indul el.
-A gazdám azt mondta, öljelek meg. Nem haragból teszem.
* Viridielnek viszont most itt a lehetőség, hogy besurranjon a faluba. Kevesen maradtak, de nem indult el mindenki üldözni elftársnőjét. És a békebíró a falu közepén zárta be a boszorkányt. A házak között elszórva vannak emberek. Rajta múlik hogyan akar eljutni oda. Vagy változtat-e a terven.

Hihetetlen, milyen sebesen képesek ezek a kutyák futni, jelen körülmények közt igencsak nagy szerencsétlenségére. Lassan, de utol fogják őt érni, és ha nem tesz semmit, akkor bizony itt, helyben marcangolják szét, amint fogaikat a húsába mélyeszthetik. És ez nem az a fajta játék kellemes harapdálással és karmolászással, amit annak idején az otthon tartott és ápolt lényekkel űzött!
Tündeként különös állatok általi veszélyben lenni, nem is tud megbarátkozni az érzéssel, hiszen mindig összhangban volt velük, és ha volt is probléma, hamar megoldódott. A jelenlegi eset nem kecsegtet gyorsan bekövetkező javulással, mi több, csak egyre rosszabbat ígér, noha a beszélgetés sikeresen elindul. Tekintve, hogy nagyon más lehetősége nincs, így próbálja elkerülni a nem éppen szép halállal záródó jövőt.
~ Bizonyára nem akarja egyikőtök sem elárulni a gazdáját, és ezt meg is értem. Hűséges társaik vagytok, ami értékelendő és becsülendő ~ kezdi, a rohanás útvonalát lassan a fák felé véve, hogy az utolsó pillanatban, mielőtt belemarnának, felmászhasson a biztonságot nyújtó ágak közé. Nem is kell átváltoznia ahhoz, hogy igazi macskának érezze magát; így is, úgy is a lombokban találná meg az ideiglenes biztonságot, na meg ugyanúgy kergetik. ~ De a gazdáitok csak félnek tőlem, és úgy akarnak levadászni, hogy semmit sem tettem ellenük. Nem bántottam senkit innen, és bár megfenyegettem néhány személyt, azért cselekedtem így, hogy ne kelljen őket semmiképpen se megtámadnom. Életet akarok, nem halált, azokkal ellentétben, akik hozzám hasonlóan néznek ki. Titeket sem szeretnélek a fegyvereim áldozatává tenni, és szeretném elkerülni, hogy rákényszerüljek. ~ Tagadhatatlanul rosszul érzi magát már a gondolatától is, hogy végezzen velük csak azért, mert csupán el akarja terelni mindenki figyelmét. Itt elkerülhető az öldöklés, még ha nehezen is, és kitér ez elől, bármi legyen is. Még ha meg is tépázzák, akkor sem lesz hajlandó kezet emelni ezekre a jószágokra.

A fán lassan megnyugszanak a kedélyek és a terv is körvonalazódik, de sikerül megint a feje tetejére állítanom a dolgokat azzal, amikor Lash kezébe nyomom kissé meggondolatlanul a karkötőt.
Rémületét látva azonnal igyekszem megmagyarázni, de válaszát és érvelését hallgatva, nem erőltetem a dolgot, amúgy sem szeretnék semmi olyat ráerőszakolni, amivel szemben ellenérzései vannak.
Meg hát végül is logikus, amit mond.
Tréfás, megnyugtatónak szánt szavait hallva, szívesen mondanám, hogy ne fessük az ördögöt a falra, de inkább csak sóhajtok egyet és máris lendülök utána a fáról, hogy elrejtőzve a falu szélén várjam meg, míg elcsalogatja maga után a vehemensebb lakókat és eltávolítja a valószínűleg még mindig ugrásra kész inkvizítort.
~ Aggódom, a kutyák nem biztos, hogy hallgatnak rád. ~ küldöm felé az üzenetemet. ~ De bízom benne, hogy tudsz nélkülem is vigyázni magadra, hisz eddig sem loholtam a sarkadban. ~
Ez van. Muszáj erre alapoznom és a saját feladatomra koncentrálni.
Kihalt a település, de nem teljesen, ezért óvatosan kell haladnom, árnyékról árnyékra, faltól falig, míg meg nem látom a célomat.
Úgy néz ki, hogy meg tudom közelíteni az épületet anélkül, hogy nyílt területen kéne keresztül haladnom. És nem látok előtte mozgást. Nem nagyon tudok várakozni, hiszen Lash közben folyamatosan veszélyben van, ezért pár perc után választok egy oldalsó ablakot, ahol takar a másik épület és bekukkantok.

Lazy állat alakja ellenére is valahogy belekényszerül a macska szerepbe. (Valaki lehet belekényszeríti.)
A kutyák elől még épp időben menedéket lel a fák lombjai között, de nem minden üldözőjétől. A férfiak látták, hogy felmászott és a lombokkal való eltakarás sem segít most rajta. A dühös ebektől jócskán lemaradva, de hamarosan ők is körbe állják a menedékét. Ha megnyugtatja kicsit ez, a házőrzők mintha elbizonytalanodtak volna a telepatikus üzenetétől és kissé mintha lemaradtak volna utána, időt biztosítva számára a meneküléshez.
Ám eközben Viridiel sikeresen eloson az árnyékok között járva a főtérig, ahol reméli van a fogva tartó épületnek oldalsó ablaka, ám csak elől, a főtérre nézve van kettő az ajtó mellett. Ahogy beles, a hátsó falnál egy cella van kialakítva. Ráccsal lekerítve az iroda többi részétől. Ott van a szőke leány is bent fehér ruhában. Elöl egy asztal két székkel, két korsó sörrel és a falon kampóra akasztva egy jókora kulcscsomó. Akár a cella zárjába is beleillik vagy az ajtóba.
Mesélő úgy véli, hogy be fog lépni és a hölgy dühösen szól hozzá.
-Jó sokáig késlekedtetek a megmentésemmel. A többi lovag hamarabb szokta kiszabadítani a Bajba Jutott Hölgyet. Ne tátsd a szád, gyorsan szakítsd ki a vasakat!

Eközben Lazyt a falusiak szólongatják lefelé, megígérve, hogy visszafogják a kutyákat, ha önként lejön. Ha mégsem érezné ezt előnyös megállapodásnak, akkor fejszével kezdik kivágni alóla a fát.

~ Hát, ha nem hallgatnak, akkor majd felmászom a fára. Tudod, macskaféle vagyok, ebben elég gyakorlottnak számítok ~ válaszol, megtartva a jókedvet. ~ Később se leszel mindig mellettem, mint ahogy sokak mellett sem. Akkor is emészteni fogod magad, hogy éppen mi van azzal, aki máshol jár? ~ érdeklődik értetlenül. Szívesen az orrára kötné, mi a véleménye az egészről, miszerint futárként igencsak nagy a felelőssége, rengeteg feladata és kötelessége van, amik miatt nem engedheti meg magának, hogy ilyenekkel foglalkozzon. Nem teheti kockára egy olyan személy miatt az életét, aki a jövőre nézve semmi jelentőséggel nem bír, vele meg főleg nem törődhet, mert ő jóval több időt és energiát igényel, mire helyrebillen lelkileg. Ha lenne rá most lehetőség és nem kergetnék őt a kutyák, valamint nem egy mentőakció közepén lennének, közölné vele mindezt, bátran belefolyva egy vitába, ahol mindketten csak a saját igazukat hajtogatnák makacsul, de le kell nyelnie ezeket, ugyanis nem akar egyik négylábúnak sem az ebédje lenni. Majd később... Ha egyáltalán nyílik rá lehetőség, mert már ez korábban is felmerült benne, csak akkor is húzósak voltak a körülmények.
... mondjuk igazából csak fáj neki a figyelem, amit őszintén nem kapott meg sose a családtagjaitól... Erre fel jön egy hírvivő, akinek talán a leginkább szüksége lenne arra, hogy visszafogja az érzéseit, ehelyett felborít mindent az életében, ami mehetne a megszokott medrében, és a kelleténél jóval többször fejezte ki, meddig menne el csak azért, hogy védelmezhesse őt. Ezt egyszerűen nem tudja hogyan kezelni és mire vélni.
~ Kicsit bízz bennem és a képességeimben, kérlek. ~ zárja ennyivel a témát. ~ Nem a semmiért vagyok még itt, élve.
Még - visszhangzik elméjében a gondolat, mire kesernyésen elmosolyodik, emlékezve, mennyiszer próbálkozott tenni ez ellen rosszabb időszakokban, mikor a kétségbeesés, az egyedüllét és reménytelenség egyszerűen ellepte, rátelepedve lelkére és testére egyaránt... Azóta se elevenedtek meg annyira ezek az érzések, hogy suttogjanak hozzá, vezetve őt a halálhoz, de még az utolsó tánclépéseknél elengedte a hideg kezet. Valami mindig megállította a végső mozzanatnál, de ez egy másik történet, amin órákon keresztül képes lenne merengeni.
A kutyákra, nagy szerencséjére, hatással van a beszéddel, hiszen valamivel visszafogják az eddigi feszült tempót, és így ő is némileg lassabban haladhat, több levegőhöz jutva. Az iram végén azért még nekilendül egyszer, még ha a tüdeje ki is szakad ettől, megkérve az ágakat, hogy ereszkedjenek lejjebb, majd a hozzá legközelebb esőt megragadja, gyorsan felhúzódzkodva rajta, a tőröket nyomban elrakva, amik valamivel kényelmetlenebbé tették az előbbi mozdulatot. Zihálva mászik feljebb, hogy ne érhessék el vasvillákkal és egyéb eszközökkel, amit a lakosok lengethetnek, úgy várva be őket, hiszen mást nem nagyon tehet. Még megnézi azért, milyen messze van a gyümölcsösben a hozzá legközelebb eső fa, vész esetén átmászva, átugorva arra. Nagy valószínűséggel szüksége lesz erre...
- Persze, majd biztos elhiszem. Azért küldtetek utánam kutyákat, azért üldöztök, hogy most majd egy kancsó bor mellett nyugodtan megbeszélhessük... - szól szarkasztikusan, egyértelműsítve: nem hajlandó leereszkedni. - Tudom, hogy csak be akartok hajítani egy cellába az inkvizítor kezei közé, hogy aztán kivégezhessetek! - teszi még hozzá némi ingerültséggel és sértettséggel. Megfordul a fejében ugyanakkor, hogy mégis eleget tesz a kérésnek a fa megkímélése érdekében, és lemászik, hátha ezzel bizonyíthat bármit is, de mivel Viridielnek megígérte, hogy felesleges kockázatot nem vállal, nem cselekszik így. Meg... Átgondolva sem lenne egy túl pompás ötlet, hiszen itt bizonyosodhatna meg arról, hogy ő csak egy hátráltató tényező. Marad hát a helyén, de nem várja meg, hogy kivágják a fát; körbenéz, hátha megtalálja a hangyákat, akik korábban végigmásztak a nyakán, és ha talál, megszólítja őt/őket:
~ Kérlek, segítsetek! Ki fogják vágni ezt a fát, ha nem teszünk valamit! ~ Alsó ajkába harap, mikor a fa megremeg az első fejszecsapástól, erősebben megragadva emiatt az ágat, amibe kapaszkodik, nehogy leessen róla.

Bűntudattal telve bólintok rá magamban, hogy Lash-nak igaza van, teljesen rátelepszem az aggodalmammal. Eddig sem szorult a segítségemre és remekül boldogult……..persze leszámítva, hogy teljesen hasznavehetetlennek érezte magát és önmagát hibáztatta egy olyan dologért, amit a családja követett el ellene.
~ Bízom benned! ~ küldöm neki a határozott gondolatomat és megpróbálok így is tenni, most már a saját dolgomra figyelni.
A békebíró irodáját magába foglaló épület sajnos csak elölről kínál bejutási lehetőséget. Az ablakon át látom, hogy ugyan nincs odabenn senki a boszorkánynak kikiáltott lányon kívül, de az asztalon lévő két sörös korsó azt feltételezi, hogy ez nem sokáig lesz így.
A kulcs a falon túl csábító azonban ahhoz, hogy ne surranjak be és ne próbáljam a zárba, gyorsan kiszabadítva a lányt, ha lehetséges.
Viszont a pökhendi beszédéra megáll a kezem a szabadítás közben és értetlenül meredek rá.
- Miről beszélsz? Lovagok? Bajba Jutott Hölgy? Tudtad, hogy jön valaki?
Mivel Lash-sal nem rég bánt el valami furcsa mágia, könnyen elhiszem, hogy most is valami munkálkodik itt. Talán ez valami csapda?
- Hol az inkvizítor? – kérdezem tőle gyanakodva és bár kinyitom a rácsokat, kezem a kardomra teszem körülnézve.
Ha nem látok semmit, megragadom a karját.
- Siessünk! El kell tűnnünk innen, a társam veszélyben lehet.

Megható aggódás közben kivitelezik a szabadítási tervet az elfjeink. Miközben Lazy sikeresen magára vonta a figyelmüket, addig Viridiel kihasználja a faluból kifutottak hiányát és már a rácsokig jutott.

Bár a kutyákra némileg nyugtatóan hatott az imént a lány kommunikációja, addig társára és az összegyűlő férfiakra egy cseppet sem. Előbbi aggodalmaival küszködik némileg még, addig az utóbbiak inkább növelik a féltést a nő iránt. Aki kerek perec közölte velük, hogy tudja mik a szándékaik. És nem is áll távol az igazságtól. A hangyákat segítségül hívva küldi rá seregét az emberekre.

Eközben a kommunikáció más fronton is folyik.
-Egy gyönyörű hölgyet mindig megmentenek a mesében is. Szerencséd van, az inkvizítor elment valami sötét elfet megölni, ezért nem kell megküzdened vele. De siethetnél, mert már türelmetlen vagyok.
* A legkevésbé sem látszik rajta, hogy ugratna téged. Meg van győződve a neki elmondott történetek valóságtartalmáról. És ez némiképp távol áll az igazságtól. Noha abban egyetérthetünk vele, hogy a szép hölgyeknek mindig akad egy férfi, akinek megdobogtatja a szívét és a védelmére kelne szívesen.
-Hozd a hintót én addig megvárlak a bejáratnál!

Eközben a fát kivágni akarók egyre inkább szorulnak a természet rohamaitól. Nem kímélik a hangyákat úgy, ahogy szürke bőrű elfünk tette nem rég. Ám a meggyengült törzs hasadni kezd és hősnőnknek át kell ugrania a szomszéd fára. Elég közel van ez a közel egy tucatnyi fa ahhoz, hogy akár természet mágiájának köszönhetően gyalogutat csinálva köztük körberohangáljon, ám ezt nem várják meg. Annak a kidöntésével már nem vessződnek, és három dárdát dobnak az inkvizítor parancsára rá.
Ha eltalálják, akkor lezuhan és elviszik az épp említett cellák felé. Ha elvétik, akkor fent marad.


/Kockadobás: Tízes
1-6-ig -A rovarok marásától ideges emberek elvétik a célt.
7-9-ig -El kell ütnie egy dárdát vagy a növényekből pajzsot kell fonnia maga elé.
10-es -Teli találat./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Tízes' : 3

Idegesen harapdálja alsó ajkát, és bár aprók ezek a lények, az elhullásuk nem kifejezetten okoz benne örömet és megnyugvást. Hibásnak találja magát, hogy bevonta őket ebbe, viszont valahogy védekeznie és menekülnie kell, nem? Nem beszélve arról a fáról, amit alatta nagy erővel vágnak...
- Sajnálom... - suttogja reszketegen részben a fának, részben a rohamot indító lényeknek, finoman végigsimítva közben a kérgen. Kissé megemelkedik, és mielőtt a törzsön annyira átvághatnák magukat a lentiek, hogy a lombbal együtt a földre essen, meggyengült természetmágiáját használva segíti az átjutást a másik fára. Alig jut ideje elhelyezkedni, hallja is a kiadott parancsot, ami a dárdák eldobásának ad engedélyt. Riadtan fordul az irányába, szinte látva maga előtt, ahogy belefúródik egy a testébe, hamar vérben úszóvá téve őt, ez egyelőre nem történik meg, ugyanis a hangyák kellőképp zavarják a célzókat ahhoz, hogy elvétsék őt. Még szerencse.
Megereszt egy megkönnyebbült sóhajt, viszont ha ez így folytatódik, előbb-utóbb el fogják találni, így nem maradhat itt. Most azonnal kiutat kell kerítenie, különben tiszta célponttá válik, és nem szeretné megadni az örömöt ezeknek a tudatlanoknak, hogy könnyűszerrel elkaphassák. Meg ha így történne, Viridielnek is újabb veszélyes kitérőt kéne tennie... Nem azért kockáztat, hogy aztán társának is kelljen, szóval muszáj innen meglépnie.
~ Hogy állsz? ~ érdeklődik elftársától rögtön, de semmit el nem áruló nyugalommal, mielőtt bármit is cselekedne, ugyanis a választól függ, tovább kergetteti-e magát vagy inkább elindul a vadon irányába, ahova biztosan nem fogják őt követni. Egyelőre, amíg megérkezik a felelet, időhúzás gyanánt utat fon(at) magának a fák között az ágakból, amin magabiztos léptekkel siet át, nem könnyítve a dárdások dolgát, mi több, lehetőség szerint a gyökereket is segítségül hívja, hogy a földön mászkálókat lassítsa és akadályozza.

Újabb megtorpanás jelzi, hogy megint sikerült meglepnie és épp az állam vakarom fel a földről, ahogy a lány szövegelését hallgatom.
~ Kezdem kapisgálni, hogy miről beszélt a fogadós, ennek a leányzónak biztosan hiányzik egy kereke és valami királykisasszonynak képzeli magát, hallottam ilyen emberi meséket……~ suhant át a gondolataimon némi magyarázat, de ez nem könnyítette meg a helyzetemet.
- Épp azon vagyok, hogy kiszabadítsalak, mint látod és a sietség nekem sincs ellenemre.
Aggodalom költözött a szívembe, ahogy most már biztos lehettem benne, hogy az inkvizítor Lash nyomába eredt. Vajon meddig tud sikeresen ellenállni…….
Ezektől a gondolatoktól erősebben szorítom meg a karját és szinte rángatom kifelé, hogy mielőbb eltűnjünk és ezzel felszabadítsam társnőmet a feladata alól.
- Hogy mit? – néztem rá döbbenten. – Nem, nem, nincs hintó, nem várunk, sietnünk kell, most!
Ez a zakkant lány nem tud annyira meghatni, hogy miatta kockáztassam Lash életét. Kiszabadítottam és legyen ennyi elég.
~ Mindjárt kinn vagyunk, menekülj, tűnj el! ~ - üzenem izgatottan.