/Exailed/

Egy gyanús idegen lépte át az emberi királyság határát az ork birodalom felől.
Erre felé megszokott, hogy időről időre portyázó seregek törnek be Asthelath országába, ám most egyedül érkezett. Egyetlen társa csak a lova, és kinézetre sem hasonlít Grogir harcosaira. A patás alatta nem viselt nyerget, szőrén ülte meg lovasa, aki a szerzetesek csuklyás ruháját viselte. Arca nem látható, csupán csak egy maszk villan ki alóla. Mereven nézi hátasa sörényét és egy összetekert irat lóg ki bal keze ujjából.
Minden igyekezete ellenére ki-kivillan álcája mögül néha a szürke bőre, mely gyanakvással tölti el azt, aki meglátja. De általában nem mernek hozzá szólni, még ha fel is merül bennük, hogy sötét elf lehet, ezen a környéken kevés a katona. Itt-ott egy falu, melyeket igyekszik elkerülni, főleg földművesekkel találkozik. Gyanakodnak a hátán hordott íjára és az oldalára kötött görbe kardra is, hiszen a mágusok kevésbé hordanak kézi fegyvert.
Ki tudhatja, hogyan szabadul meg attól a pár fegyverestől, akik megpróbálják feltartóztatni! Csak rendíthetetlenül halad célja felé, mely úgy tűnik, eme inkább senkiföldjéhez tartozó vidéken van valahol... Ott, ahol a hatalmasok csatákat vívnak és kompromisszumokat kötnek szüntelen egymással. Szinte sosem eszik, aludni is csak napközben egy-egy nagyobb erdő fái között, hogy aztán késő délután újra lóra pattanjon és egészen pirkadatig vágtasson e vidéken.

Egy kisebb folyónál áll meg fürdeni, ruháit és fegyvereit a fövenyen hagyja pihenni, mikor hirtelen egy érkezőre lesz figyelmes. Egy nő áll a parton, igen fiatal és látszólag igen jól felszerelt katona. Az otthoni tapasztalatai miatt nem becsüli alá. Mérgesen tekint rá a vízből maga előtt feltartott kézzel.

Véletlenül tévedtem erre. Csak barangoltam a világban ahogy szoktam valami munka után kutatva erre egy sötét elfbe botlok bele, a sors csúnya tréfát űz velem.

Egykezes nyílpuskám felé nyúlok, miközben másik szabad kezemmel intek az elf felé hogy hagyja el a vizet. Meg szólalok amint kezem hátam mögött a fegyverem markolatán van s ujjam a ravaszon.
-Gyere ki a vízből és talán életben hagylak. Mondom merevem a szavaim miközben a földön heverésző tárgyaihoz lépek szépen lassan.

~Mit kereshet ez itt? Főleg arra amerre a madár se jár. Csak az kéne hogy még több penge fülűre várjon itt fürdőzve.

Amint kilép a vízből már rá is szegezem a fegyvert, egyenes a szívére célozva.

Mivel nem érzett a sötét elf semmi pozitívumot fegyvertelen, álruha nélküli helyzetén, felemelte a kezét és a harcos intett, hogy jöjjön ki a vízből.
Már felkészült lelkileg, hogy milyen várható kérdéseket fog neki szegezni és eme szokatlan nézőpontból miben reménykedhet az ide tervezett meséjéből. De hamarosan arra kellett rájönnie, hogy ezek elmaradnak és inkább a felszerelése érdekli őt, mint szerény személye.
~Végül is! Az én koromban már sokkal jobban a vele járó dolgok érdeklik az ilyen csinos, fiatal lányokat, mint akivel éppen van. Ezt nevezik egyesek biológiának. A sokat megélt hím és ami vonzza a nőstényeket... kezd egyre jobban elkülönülni.
*Ilyen buja gondolatok között sugallta saját maga is a gondolatokat. Az egykori szerzetesrendi felé a dezorientáció egyre nagyobb hullámai sodródtak a mannaháló szövetein. Először csak épp teáskanálnyi, hogy ne tűnjön fel nőnek, hogy figyelme egyre inkább a fegyverekre és a -sötét elfhez- szokatlan ruhákra terelődik. Ott volt az alul hordott díszes, zevadari öltözet, melyet alul hordott és a felül álruhaként viselt ismerős papi gönc.
Először csak ezek vonták el a figyelmét, de ahogy egyre nagyobb hullámokban érkeztek a tompító átkok, már szinte zombi szerűen nem volt képes semmire koncentrálni. Csak maga elé mélyedve merengett az összefüggéseken.
Előre szökkenve csavarta ki a kezét a férfi és a lány ekkor eszmélhetett. Bármennyire is igyekezett, elkésett és a puska időben elsült. Miközben teljes testsúllyal rántotta le hátulról és tekerte ki a karját a hadvezér, Uráldur agyát a seb foglalkoztatta, melyet a kulcs csontja felett a bal vállizmából kiálló vessző okozott.
Már megszüntette a dezorientáció rontást, elegendőnek érezte, ha a karcsú test két karját hátra feszítve ül a földön heverőn. Így hajolt oda a füléhez és lágy hangon csepegtette bele a szavakat.
-Boko Haram nagykövet vagyok, Abbadon király hű szolgája. Nem szeretnék külön sérelmeket, ezért elveszem a fegyvereidet. Örülök, hogy elkísérsz a faluhoz, ahol tárgyalnom kell velük egy ereklye átadásáról és utána szabadon eresztlek. Megértetted?
*A meztelen férfi gyorsan oda pillantott a tekercsre, mely szintén a földön hevert szétszórva.

Az elf váratlan mozdulatot tett. Ezzel a földre is kerültem igazán kellemetlen helyzet, bár volt már rosszabb is. Amíg a fülembe súgta szavait, s végzett ezzel jobb lábamat amit kevésbé sikerült le fognia, vissza rántottam eltalálva az elf férfi legérzékenyebb pontját.

Szerencsémre meg érezte a rúgást nagyon is, így kihasználva a lehetőséget kiszabadítva kezeim a szorításából löktem le magamról a mellettem heverő kardomért nyúlva amit torkának szegeztem.
-Egyéb próbálkozás?! Jegyeztem meg fölényesen, picit mérgesen. Szememből ki olvasható lehetett hogy örömmel vágnám át a torkát.
-Most pedig mese estet tartunk. -Elmondod mit keresel itt, és ha válaszod meg felelőnek találom elengedlek. Ha nem akkor meg ki áshatod magadnak a sírod.
Torkának még inkább neki szegeztem a kardom élét.

A vén elf igen könnyű esetnek nézte az igen fiatal lányt, ám amikor félre nézett, hogy a tekercset keresse a szemével, igen fájdalmas volt a szívének (is) a dolgok fordulása.
-Egyéb próbálkozás?! Most pedig mese estet tartunk. -Elmondod mit keresel itt, és ha válaszod meg felelőnek találom elengedlek. Ha nem akkor meg ki áshatod magadnak a sírod.
-Kimerültem! -vallotta be nem túl őszintén a rekedtes hangján- Előbb én vagyok fölül, most te, kimerítő ez már az én koromban. Nem bírom úgy a nőkkel, mint hajdanán, fiatalon.
*Ismét a tekercs felé próbálta fordítani a fejét, melyet meg is talált a szürke rongytól nem messze, ahol hagyta.
-Nem tarthatnánk egy kis pihenőt, mielőtt kiásom a síromat? Mondanám, hogy meghívlak egy hangulatos kis vacsorára, de őszintén beszélve azt kell vallanom, hogy jobb szeretném, ha te hívnál meg a faluba. Egy Utolsóra.
*Visszafordult szíve foglyul ejtőjéhez, és valamit kiolvashatott belőle, mert hozzá tette...
-És talán beszélgethetünk is majd gödör ásás közben. Most fel sem bírnám emelni a lapátot. Meg... hol is van az az ásó?

-Azok a kezek az ásó amit keresel. -Miért is hívnálak meg bármire is? Néztem az elfre közben egy nagyot hátra szekenve hagyom hogy fel keljen. Másik nyílpuskámat rá tartottam ezúttal már okosabb voltam, távolláb léptem pár lépéssel tőle.
-Most pedig elkezdheted ásni azt a gödröt, én rá érek egésznap míg te ki kaparod a végső nyughelyed. Aztán mély legyen az. Mondtam egyértelműen, a félelmet keltő hangomon, azon amit akkor használtam amikor még parancsnok ként szolgáltam.

Urándur igen csalódott volt, hogy a katona ilyen agresszív. Nem akart sok energiát elpazarolni rá, de egyre kevesebb lehetőséget hagyott neki.
Letérdelt és elkezdte simogatni a füvet, mintha csak tényleg a tíz körmével akarna elevenen a föld alá bújni. De sokáig nem tarthatott a színjáték, hamarosan egy tizenöt centis gallyacskát vett kéz és szép lassan húzta végig egyszer, majd kétszer... sokszor.
Nem sietett, több óra telt már el, mégis csak fél métert haladt előre... illetve lefelé, mikor az amazon jobbnak látta leguggolni és úgy követni az eseményeket. Nem véletlen, hiszen az elmúlt időben már az életereje javát elszívta az elf, miközben épp most is lihegve fáradságot színlelt és megállt újra a föld odébb túrásával.
A fiatal nőnek hirtelen pont olyan fájdalmai voltak, mint a Hercegnőnek, mielőtt Demertor Herceg a mocsárban elvágta volna a nyakát. A bénítás varázslata alatt tehetetlenül nézte, ahogy kicsavarja az Első Lord kezéből a fegyvereit.
Lassan nyúlt a hasa alá és ujjaival egyre lentebb tapogatott. Ahogy megtalálta az öv csatját, finoman meglazította, majd határozott mozdulattal vette le a derekáról. Jobb híján ezzel kötötte hátra a még mindig szörnyű kínokat átélő lányt, hogy utána eleressze a varázslatot. Óvatosan hátra lépett ismét a kezébe véve ellenfele kardját és íjpuskáját.
-Akkor lehet, hogy mégis csak az A-lehetőséget választanám. Rendben van, Ms! Elfogadom a felkérését beszélgetésre.

~Remek, és még azt hittem hogy mindenre felkészültem. A rohadék egyből az övemet használta ellenem, hogy meg kötözzön.
-Hogyan is felejthettem el a varázslataitok? Á mind egy is, egy pengefülűnek is lehet szerencséje. Rá se néztem csak azon törtem a fejem miként tudom kijátszani.

A rónin dühösen vetett oda pár szót, de ez a másikból nem sok érzelmet váltott ki. Csak a hasznát nézte az embernek.
Az éj tünde rajta tartva a szemét a ruháihoz lépkedett és a zsákmányolt fegyvereket mindig keze ügyében tartva öltözni kezdett. A nyíl ütötte seb már egy ideje nem vérzett, de vigyáznia kellett még rá. Nem gyógyult be teljesen a lány rovására.
-Mi a neved? Én Boko Haram nagykövet vagyok. Ja, -vitte fel a hangját- ezt már mondtam. Időskori feledékenység.
*Nem tartotta fontosnak, hogy duzzog-e még a továbbiakban is beszélgető társa, neki nem sokat mond egy itteni katona neve. Tizenkettő egy tucat, úgy sem ismeri.

~Ez az elf hülyének néz, vagy komplett idióta. ~A neve egyélterműen álnév volt, könnyen rá lehet jönni az ilyesmire pár év gyakorlattal az elfek vallatásában.
-Exailed, a királyi különleges erők egyik osztagának a parancsnoka. Közöltem a kellő információkat kicsit ferdítve az igazságon.
-Most pedig a valódi nevedet kérném, ha már te tudod az enyémet. Legközelebb kevésbé átlátszott, egy tapasztaltabb kém gyilkost nem versz át ennyivel. Gúnyos mosolyt vettem pedig a helyzet nem volt túl rózsás a számomra.

-Exailed parancsnok!? -mondta rekedtes, öreg hangján, ám nem tudta szokásos szarkazmusa mögé bújtatni, hogy felismerte a nevet. Nem régiben az emberek területén megtizedelődtek a kémeik. Ott volt, mikor döntöttek egy razdveszkáról. Oda hajolt a fejéhez és végig simított a haján.
-Meséljen még a kém gyilkolás módszereiről! És ha tetszik a mesedélután, akkor talán életben hagyom. Ha nem... -próbálta ironizálni a nem is olyan régen történteket. Majd ismét kezébe vette a nyílpuskát, melyet az imént rakott le, hogy oda lépjen a tekercshez.
*Hamisítvány volt, melyet a király ügyintézői hamar kiszúrtak volna, ám ezen a területen ez nem érdekelte őt. Ha néha találkozik is egy egyszerű -de akadékoskodó- katonával, többnyire meggyőzi őt vele.

~Na hírem csak elérte a nagyobb rangúak füleit is.Bár ezen méret esetén ez nem teljesítmény.~ Gúnyolódtam magamba az elfen.
-A meg lepettséged az ami elláruja nekem hogy nincs mind mondanom neked. -De ha nagyon akarod akkor elmondhatom miként iktatok ki egy átlagos elfet. -Először elevenyen meg nyúzatom a társával... -utána pedig míg nem halt meg lassan fel lógatom egy kötél segítségével a bitóra... -a többit már a képzeletedre bízom. -Még ki tüntetést is kaptam egy elfnek készült bitóért. Mondtam széles mosollyal meg toldva a véres részleteket.

A sötét elf rezzenéstelen arccal hallgatta végig fajtársai szenvedéséről a beszámolót, majd hosszasan hallgatott. Végül oda lépett a nőhöz és megszólalt.
-Köszönöm, hogy megosztotta velem ezeket az információkat, Exailed parancsnok. Az én nevem Ahumanizmus Bűn. Felmerült bennem az a gyanú, hogy egy elfet viszont mégsem ölt meg. Nem szeretném a nevét a fantáziámra bízni. Kérem, ossza meg velünk a tudását!
*A karddal, melyet a megkötözött oly jól ismert, végig húzta a nyakán és néhány eltévedt tincset hátra simított. Majd a vas hegyét a gégéjéhez szegezte, mintha csak arra készülne, hogy átszúrja és a saját vérébe fulladni hagyja az embert.
Szörnyű gondolat!

Pontosan tudtam hol keresem a csukló védőmbe rejtett vékony dobó késem. Szerencsémre elégé éles hogy elvágja a kezeimet össze kötő övet, lassan de biztosan.
~És én még azt gondoltam nem élem ez túl.~ Mosolyogtam miközben az elf torkomhoz szegezte a kardom. Kezeim már szabadok, egyikben a ketté vágott övem, a másikban a késem. Egy esélyem volt, a szökésre nem több.
-Ha nem ölnék meg minden elfet ami az utamba kerül nem lennék a posztomon. Válaszoltam ridegen, még mindig mosolyogva. Amint mondatom végére értem ball kezemmel át nyúltam a kardot markoló kéz alatt. Hátrébb lépve ugorván löktem arrébb ellenségem kezét, jobbammal pedig elhúztam a kést az arca előtt pont úgy hogy egy kisebb sebet ejtsek rajta. Hátrébb léptem pár lépést és egy levegő varázslattal vágtam neki a közeli fának.

A kardjaimat vissza szerezve, számszeríjaimat helyükre téve kezembe a késsel, az elfet a földön feküdtéből a fához szorítottam késemet a torkához téve.
-Egyetlen jó okot mondj hogy ne vágjam át a torkod, még hozzá gyorsan kezd elfogyni a türelmem.
Erősebben kezdtem a kést a torkához szorítani majd számolni kezdtem.
Egy, három ig számolok ha nem kapok választ, találkozol az isteneiddel.

Az elf figyelte a választ, ami után állapotához képest meglepően gyors mozgással fegyverezte le az egykori katona a sötét hadúrt. A tőrrel való megsebzését követően pedig egy akkora szelet idézett meg, amivel a pár méterrel odébb lévő fához vágta a tündét.
-Egyetlen jó okot mondj, hogy ne vágjam át a torkod, még hozzá gyorsan kezd elfogyni a türelmem. Egy, háromig számolok ha nem kapok választ, találkozol az isteneiddel.
-Egy! -ismételte rekedtes hangján- Megérett a megy.
*Kezét felemelte kissé maga előtt tartva, mintha csak a megadását jelezte volna, ám egy hirtelen mozdulattal kicsavarta a tőrt tartó kezet és a lányt arccal előre a fának vágta. Háta mögé kerülve kihúzta a helyéről az egyik íjpuskát és Exailed derekának támasztva igyekezett folytatni a két monológra esett párbeszédet.
-Ki az áruló? Ha elmondod, nem éri a népedet megtorlás, amiért rám támadtál.
*Jól tudta, hogy bár végett ért az életerőcsapolás, a hatása nem regenerálódott. Előbb-utóbb elfogy ellenfele összes trükkje.

Szerencsémre mind a két íjamat nyíl nélkül raktam a helyére, mire az elf észre is veszi már késő. Egy erős fordulással könyökömmel vertem arcon, pont az imént szerzett sebhelyén. Amint újra lehetőségem nyílt hozzá vágtam egy még messzebb lévő fához ugyan azzal a varázslattal.
-Három. Mondtam ki ridegen, olyan hang erővel hogy biztosan halhassa.
Másik számszer íjamat vettem elő immáron töltve s egyenes az egyik vállába engedtem egy nyilat.
-A következő már szívbe megy. Mondtam még ridegebben mind eddig újra töltve az íjam.
-Válaszolj miért jöttél ide? Mert hogy nem béke követként az biztos. -Túl jól harcolsz béke követhez, és egyedül is vagy.

A hadvezér ellenfele igen türelmetlennek látszott. Egy jóval messzebb lévő fának igyekezett vágni, ám ezzel nem csak több mágikus erőt használt el, de több időt is adott a hegyesfülűnek, hogy az ágat elkapva még a becsapódás előtt megtörje a szél lendületét.
Mikor megfordult, egy szélsebesen felé vágtató lövedéket pillantott. Nem sokkal a válla előtt kapta el a levegőben, ami messziről talán úgy tűnt, mintha ki akarta volna onnan húzni. Miközben újabb lövésre készült az egykori katona, addig az Első Lord egy fa mögött fedezéket keresve egy újabb varázslatot hajtott végre. Igen kockázatos volt, de pont Exailed adta az ötletet. Talán... nem is lesz olyan nehéz rávenni őt.
Az arcából csöpögő vért ujjbegyére vette és a földre jeleket rajzolva koncentrált a névre, melyet egyik jelentés apró betűjében olvasott. Nem jegyezte meg az összes adatot, de azért akadt olyan, aki halálán meglepődött.
Egy halvány vörös árny kúszott elő véréből, majd tanácstalanul nézte a szellem megidézőjét.
-Bosszút akarsz állni a halálodért? -kérdezte gúnyosan a holtat. Fejével biccentett a nő felé, akit a lidérc azonnal felismert.
*A föld felett lebegve közeledett az anyagtalan, átlátszó test egykori kínzójához...

Nem tudtam hirtelen mi tévő legyek így csak vártam az elf következő lépésére.

A vörös, elmosódott kép egyre inkább növekszik, ahogy közelít a kémvadászhoz, de hamarosan megszűnik a rémálom. Egy homályos villanással mintha átszaladt volna rajta, a gyomrát görcsbe rántva a nőnek akarata ellenére is. Ám hiába forog, nem találhatja meg sehol. Mintha csak egy hallucináció lett volna az egész, fáradt elméjének szüleménye.
Hamarosan azonban felébred ebből az álomból és szembesül a valósággal. Még mindig ott lóg a fán, fejjel lefelé. Bajtársai körbe állják és ugyan az ismétlődik meg most az életben, mint a régi álmában. (Vagy talán a valóság is csak egy álom?) De néhány részlet megváltozott. Most csak egy gyér kis öltözék van rajta, melyben nincsenek eldugva fegyverek. Egyik irigy vetélytársa a kadét éveiből ott áll egy vas tárgyat tartva a kohó tüzében.
Felettese korbáccsal a kezében vet rá dühös pillantásokat, hogy aztán kiengedve az ostor végét a földre csapjon egyet vele.
-Elég volt, Ex! Ne játssz a türelmemmel, mert élve nyúzom le a bőrödet! Mi az, amit nem mondtál el? Tudod, hogy megteszem.
*Ideges, remegő kézzel szedi össze az eszköz végét, hogy összehajtogassa. Egy másik emberre néz, aki oldalt várakozik.

A hátra kötözött keze és az egy szabad lába nem sokat segít, ám jobb lesz hamar kitalálnia. Bár az elszenvedett sérülések az igazi testén nem okoznak kárt, de csökkentik a képességeit, hogy lelke ellenálljon. A megszálló kísértet át akarja venni az irányítást és ennek ellenszere valahol a múltban van.

Hirtelen egy fán találtam magam, olyan emberek között akiket ismertem még régebbről. Főleg a fekete páncélos két ajtós szekrényt ismertem fel. A Különleges erők parancsnoka.
-Ez csak egy rossz vicc ugye parancsnok? Nem bántana ezt én is, és ön is tudja. Vettem felé a kedves szavakat.

A vezetőjük felkacag, melytől megfagyna az erejébe a vér annak, ha valaki épp ott lenne nézelődni. De szerencsére nincs ott senki. Csak a jól ismert arcok és néhány apróság, melyből a rónin rájöhet, hogy bizony mindenki ott volt az nap a kínzáson, aki most itt van. Egyedül a parancsnok nem volt jelen, aki egy tőrt húz most elő és megnyalja a fémet.
-Ne hidd, hogy vicceltem! Tudod te is, hogy az ellenséggel nem barátkozunk. Mondj el mindent és... talán elengedlek. Ha nem, akkor lassú halálod lesz.
*Ezzel int a szélen álló botos fickónak, aki megindul a nő felé.
-Puhítsd meg a húsát, mielőtt melegíteni kezdjük!

Nem tudom mit akartak tőlem, de abban biztos voltam hogy valami nincs rendjén. Régi bajtársaim közül egy sem emelne rám kezet, nem hogy ilyet tegyenek. A parancsnok felé fordultam.
-Ha emlékezne arra hogy mit is tanított tudhatná hogy inkább meg hallok mind hogy bármit is mondjak. Hangzottak el a szavaim bátorságról és bolondságról árulkodva, míg belül a szívem hevesebben vert mind bármikor.

A furkós ember széles mosollyal az arcán indult meg a fa és az arról lógó kisasszony felé. Minden lépésnél komótosan ütötte bal tenyerébe a fegyverét, mintha csak egy katonazenekar dobosa lenne, hogy megadja az ütemet lépteinek.
-Akkor rosszul tanítottalak. Elárulom neked... mindenki megtörhető. Csak a módszerek különböznek. -kacagott fel.- Dalolni fogsz, kis madaram!
Talán ha Exailed megpróbálja valahogy megakadályozni szorult helyzete ellenére, akkor időt tudna nyerni. A mágiája egyelőre nem működik, mert lelke épp egy behatolót próbál kijjebb tessékelni. De ha nem teszi, akkor sincs komoly baj. Az első lépések még csak arra szolgálnak, hogy elhitessék az áldozattal, hogy nem olyan vészes a kínzás és kellő akaraterővel ki tud tartani. Ha nem tud kitérni az ütések elől, akkor is még elviselhetőket mér a fával rá, ami hamarosan foltokat hagy a bőrén. Igen csakra mér csapást a gyomrára és a csípőjére.
Viszont vigyázni kell! Egy általa megölt sötét elf tartja megszállás alatt. Az ő egykori kínjait éli át most a kínzója és az álomban keverednek mindkettejük emlékei. A kínzás hosszú volt, van ideje bőven. Ám életben kell maradnia és meg kell találnia a kivezető utat.

Ismerve a velem szemben álló embereket gyorsan körbe néztem az első ütés előtt. Nem sok esélyt láttam csak egyetlen egyet, még hozzá azt hogy felhúzom magam a fára. Meg vártam míg befejezik a bottal való verést, egyetlen hintával próbáltam ki térni az ütések elől. Csak egyetlen egy elől sikerült ki térnem viszont az célt ért, az ütés közben a kezeimet a derekamhoz kötő kötélt érte. Az elszakadt kötél után szabad kezeimmel rántottam le az bottal felszerelt embert, ezzel szerezve lendületet arra hogy a faágra feltudjak kapaszkodni.
-Maga is tudja kapitány, engem elkapnia magának sem sikerül. Pedig az ember azt hinné hogy a különleges erők parancsnoka tanul a múlt hibáiból. Vettem oda gúnyosan szélles mosollyal, miközben a lábamat is sikerült el oldoznom. Le ugorva a fáról futni kezdtem, távol a fogva tartóimtól.

Kiszabadulva a fogságból a menekülő futásnak eredt. A nagy darab szekrény pedig feldühödve ordított a háta mögött.
-Hívjátok a lovasokat!
*Ezzel hamarosan a botos ember el is kezdte verni a bottal Exailed lábnyomait... Vagy inkább mondhatni, hogy igyekeztek beérni őt. A szökevény felkutatására hamarosan egy tucat lovag indult lándzsával vagy hatalmas kardokkal felszerelve és a kínzók többsége is loholt utána lógó nyelvvel. Néhányuknál íj is volt, de nem vették elő.
-Ha elkaplak, megnyúzlak, Ex! A belednél fogatlak fel legközelebb és kitaposom belőled, amit akarok.