A kocsmáros bizony tényleg nem volt elfogult a boszorkánnyal szemben. Úgy tűnik igazat mondott. És bármennyire is higgadtan üzeni a távolból a nő a társának a kérdést, a kutyák elhallgatása sokat sejtett abból, hogy a futása véget ért. Vagy legalább is a földön egészen biztosan.
A dárdák a fák törzsébe csapódnak és ezzel kezdetleges tüzérségüket elvesztették a falusiak. Igyekeznek felmászni utána, de amikor rájönnek, hogy több fán keresztül tud folyamatosan szaladni, inkább a kedvenc útvonalánál másznak fel több ponton fiatal, erős legények.

-Ügye nem képzeled, hogy csak úgy egy koszos fickóval elmegyek? Azt hittem erre jár egy gazdag nemes vagy valamelyik idegen nép vezetője és látva sorsomat kiszabadít és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Sok gyerekkel.
Azt ne mondd, hogy nincs vagyonod és nem fogsz tudni engem eltartani!
* Makacsul próbál ellenállni modortalan húzásodnak és egy asszony kinézve az ablakából rátok kiállt.
-Hé! Hová viszi azt a boszorkányt?

A kutyák türelmesen ülnek a gyümölcsös fa alatt és szemlélik, ahogy talán a gazdáik is közte vannak a famászóknak.

~ Jól van, de te is siess ki onnan! A gyümölcsöst pedig kerüld el, ott próbálom sakkban tartani őket, nem lenne jó összefutni velük ~ felel Viridielnek, kiépített útvonalain haladva, viszont nem tarthat sokáig ez a fajta kergetőzés. Falusiak ugyan, de megvan a magukhoz való eszük, és ahelyett, hogy balga módon egy fára mászna fel néhány fickó, az ágakon üldözve őt, hamar kitalálják a jövedelmező megoldást. Amint észreveszi, mindenhonnan érkezik legalább egy-egy személy, méghozzá nem a leggyengébb fajtából, körbenéz, merre a legbiztonságosabb indulni. Leginkább sehol, viszont meg kell kockáztatnia a hirtelen jónak tűnő útvonalat.
~ Azt hiszem, eljött a végleges távozásom ideje ~ szól a kutyákhoz. ~ Jó sütkérezést a napon és csontban gazdag délutánt ~ búcsúzik tőlük egy pillantást vetve rájuk, megtalálva itt is a humor gyenge forrását, ami enyhít feszültségén.
Nekiiramodik, gyakorlottan lépve a kérges ösvényen, megkérve a kiszemelt fát, hogy engedje lejjebb ágait, amibe belekapaszkodva lelendül a földre, lehetőség szerint minél messzebb a társaságtól. Ha eközben nem állítják meg, akkor a sikeres érkezésbe belefájdul ugyan a lába is, de nem sokat foglalkozik vele, hanem azonnal futásnak ered, nehogy elkaphassák őt. Ha a közelben van erdő, akkor egyenesen annak az irányába indul meg, hogy mihamarabb a természet teljes védelmét élvezhesse, a szélre bízva, mennyivel gyorsítja menedékbe való jutását. Nem néz hátra, amivel megzavarná koncentrációját, és csak reménykedik, nem dobnak felé semmilyen éles tárgyat, ami el is találja őt.

Tudtam, hogy nem fog hallgatni rám! Ez villant át a gondolataimban, ahogy azt hallottam Lash-tól, hogy sakkban tartja a falusiakat.
~ Ejj! Hát nem azt beszéltük meg, hogy távol tartod magad tőlük? Csak a figyelmüket kellene elvonnod, nem veszélybe sodornod magad! ~ hallhatja dorgáló gondolathullámaimat, amit átitat az aggodalom. ~ Én már végeztem és nem hiszem, hogy gond lenne a kijutással, az erdő felé megyek, ha elszabadultál, akkor ott megtaláljuk egymást és végleg lerázzuk a nyomunkba szegődőket, ha lesznek, az már mi világunk. ~ - biztattam és még mondtam volna tovább is, de a kiszabadított és láthatóan fantáziavilágban élő parasztlány a torkomra forrasztotta a szavakat, még akkor is, ha az előbb már elkönyveltem, hogy nincs ki mind a négy kereke.
- Térj már észhez te leány! – rántottam meg a türelmemet vesztve, hiszen amíg én ezzel a lükével kínlódom, addig a társam életveszélynek teszi ki magát miattunk. – Ez nem valami szerelmes lányregény, hanem a rideg valóság, ahol a magadfajta örüljön, ha valaki veszi a fáradtságot és kinyitja a tömlőce ajtaját, mielőtt élő fáklyát csinálnak belőle. Még a saját szüleidet sem látom itt rimánkodni, hogy életben maradhass. Szóval ébredj fel és vedd fel a nyúlcipőt, mielőtt még valaki……….
Ekkor, mintha csak az ördögöt festenénk a falra elkezd rikácsolni a szomszéd épület ablakából egy némber.
- Ööö……..Az inkvizítor kérte, hogy vigyem a színe elé, valamit akar tőle. – vágtam rá aztán gyorsan, majd, ha kellett a hónom alá csaptam a vonakodó fehérnépet és úgy rohantam a menekülést jelentő fák felé.
~ Lash! Azt hiszem ez nem a legjobb mentőakciónk lesz. ~ küldtem egy gyászos üzenetet lihegve.

Miközben Lazy reménykedik abban, hogy nem dobnak utána éles tárgyat, mind két fél taktikát vált.
Az üldözők famászással próbálják bekeríteni a magasban, de a nő pilla könnyűen libben le a lombkorona biztonságot adó magasában. Még odaköszön a kutyáknak, ám gazdáik egyetlen jelszavára megiramodnak újból. És ezúttal valószínűleg nem akarnak majd utolsó pillanatban egérutat kínálni. Szükség lesz arra a széllel futásra.

Épp elhangzik Viridiel üzenete, hogy nem a legjobban kivitelezett mentőakciójuk lesz, mikor az ebek a társa nyomába erednek. És ha nem talál ki valamit, hamarosan csak a halálhíre jön vissza Jövőt jósló telepatikus üzenetére.
A nőt erőszakkal kell magával vinnie. Ám legalább az asszony elhiszi, hogy tényleg az inkvizítor kérette magához.
-Vigyázzon magára! Mert selfekre vadászik, vagy mifene. Nehogy a végén magát lője le helyettük! -kiált utánatok.
* Mondhatni jókívánságaival távoztok arra felé, ahol Lazyt igen csak megközelítették már a házőrzők. Hamarosan látjátok is majd a foglyoddal.

~ Tudom-tudom, de a formás hátsóm épségét nem kockáztathattam! Megeshet, hogy ismét egy bordélyházban kötünk ki, és ott szükségem lesz rá ~ felel, a helyzet és emlékek ellenére is kis híján nevetve. Mert hát... Be kell látnia, igencsak humoros lenne egy hasonló helyre kerülni, ahol az állított szépsége miatt megpróbálják beállítani. ~ Ezek az ebek még a széllel is felvették a versenyt, szóval valamit csinálnom kellett, és ez tűnt a legjobb választásnak. ~ magyarázza aztán jóval komolyabban. Na meg, még ha nem is közli, lehetőség szerint kerülné a kínos helyeken való gyógyítást, és a fenék épp elég zavarba ejtő területnek számít, égő arccal pedig nem kifejezetten szeretne mutatkozni. Az... Elég volt Délos után.
~ Persze, ahogyan tudok, el is rejtőzöm ~ fűzi még hozzá, nem is sejtve, Viridiel mondandójának ez csak egy töredéke volt. Nem is nagyon lenne ideje ezt kifürkészni, ugyanis eljött az ideje, hogy nekilendüljön a mutatványnak, ami kezdetben igencsak jól alakul. Rögtön kirobban érkezési pontjáról, amennyire csak tudja, megnyomva a tempót, keresve a biztonságot jelentő fák és bokrok rejtekét. Ahogy csak lehet, ütemesen veszi a levegőt, nehogy oldala hirtelen szúrásba kezdjen, gyakorlatilag ellehetetlenítve a menekülést, a szelet kérve meg, kapja fel őt, ezáltal gyorsabbá téve futását. Igyekszik kizárni a közeledő kutyák csaholását és lépteinek zaját, nem pánikba esni, mennyire közel kerülhetnek hozzá ismét. Koncentrálnia kell, fegyelmezetten tartania magát a tervéhez, amit a lehető legnagyobb elszántsággal akar kivitelezni, így nem engedheti meg magának, hogy gyászos gondolatok halmozódjanak fel elméjében. Amikor aztán Viridiel újabb üzenetet küld, tagadhatatlanul kiülnek arcára az ijedt vonások.
~ Nem kaptak el, ugye? ~ érdeklődik azonnal, ezúttal pedig rajta a sor, hogy aggódjon a másikért, még ha a saját élete miatt jobban kéne. Nehéz ugyan, de feszülten figyeli az egyre közeledő fákat, még az ösztönöknek sem engedve, amik a hátrapillantást egy igazán kedvező cselekedetnek tartanák.

Miközben némi gyomorszorító érzéssel, hogy a kíváncsiskodó szomszéd ránk csődíti a közelben lévő falusiakat, húzom-vonom magam után a vonakodó megmentettet, máris hallom Lash válaszát a gondolataim között, amik bár mókásan hangzanak, cseppet sem nyugtatnak meg.
~ Csak vigyázz magadra, a kutyák régóta hűségesek az emberhez, egyáltalán nem biztos, hogy le tudod őket szerelni. Na meg nincs kedvem ismét egy bordélyházban díszelegni. ~ tettem hozzá, bár tudtam ő sem gondolja komolyan. ~ Tudom, hogy mindent megteszel, én is sietek, csak ez a nő…….Ahh, de megoldom. ~
Nem akartam, hogy esetleg aggódjon és ne figyeljen magára az én ostoba problémám miatt.
Az utánam kiabáló asszonyság felé csak küldök egy kényszeredett mosolyt, igaz annak tényleg örülök, hogy bevette a hazugságomat.
- Biztos lehet benne, hogy óvatos leszek asszonyom, ne aggódjon!
Nem érdekel, ha a lány ellenkezik, erősen fogom a karját és ha kell még le is ütöm, főleg amikor meglátom a fák felé menekülő Lashraelt, a nyomában loholó ebekkel és a lemaradva rohanó emberekkel.
Tőlük oldalra húzódva igyekszem az erdő felé és mágiámmal segítve kérem a növényeket, hogy akadályozzák a kutyákat.

Lazy már-már feladja a reményt, hogy megmenekül a popója. És szinte csak abban reménykedik, hogy nem tesznek kárt benne a korcsok olyat, ami miatt már nem alkalmaznák őt egy vörös lámpás háznál.
Olyan gyorsak az üldöző állatok, hogy még a mágiával segített futás sem elég, ám az utolsó métereken a füvek szinte liánokká nőnek és köréjük csavarodnak. Viridiel természetmágiája megmentette a nőt. Egy másik leütése meg az ő életét. Így nem veszik észre, hogy a rabbal együtt oldalt eloson.
-Szabadítsátok ki a kutyákat! Követnünk kell szag alapján az éj tündét! -kiabálja az inkvizítor.
* A fák közé beérve viszont ez a bizonyos drow visszaváltozik az idő lejárta miatt. Lehet viszont Virire is szerep hárul, hogy a követés sikertelen legyen.

~ Erre is rájöttem idő közben ~ jegyzi meg savanyúan a kutyák leszerelésének említésére, hiszen ha az előbb adtak is neki egérutat, most esélytelen, hogy így legyen, amilyen tempóban haladnak. Ugyanazt a dumát elsütni teljesen felesleges, elvégre nem lenne rájuk semmi hatással másodszorra, másféle szöveget pedig, amivel elérhetne bármit is, nem tud hirtelenjében kitalálni. A rohanás, tüdejének kiszakadása sokkal megterhelőbb annál, minthogy ilyenekkel foglalkozzon, miközben a kevés menekülési lehetőséget próbálja felkutatni, ami nem a meggyőzésen alapul, hanem az egyszerű futáson és fára való tornászáson.
~ Na, erre kíváncsi vagyok! ~ válaszol még a nő emlegetésére egy halvány, megkönnyebbült mosollyal, hogy nem üldözésről van szó, csupán a megmenteni kívánt személy problémás. Amíg nincsenek a nyomában, addig minden rendben, és ő sem tesz egy kockázatos fordulatot, hogy társát mentse maga helyett, kísértve saját sorsát.
Az ebek kifejezetten gyorsak, és ez nagyon is aggasztó, megoldást a lerázásukra viszont nem talál. Természetmágiája nem olyan erős jelen körülmények közt, hogy megállíthassa őket, és nem is feltétlen lenne hatásos a széllel futás mellett. A határokat még meg kell találnia ebben az alakban, viszont nyugodt körülmények közt, nem ilyen éles helyzetben, amikor bármilyen balul elsülő lépésnek súlyos következményei lehetnek. Fogait összeszorítva próbálja felvenni a versenyt a házőrzőkkel, igyekezve még gyorsabban szedni a lábait, jobban elrugaszkodni a talajtól, messzebbre lépni, de ennél sietősebben aligha haladhatna, ezt be kell látnia. Ennek ellenére nem hagyja elburjánzani a fájdalmas harapások és a halál gondolatát, a nyugalom megőrzése érdekében igyekszik figyelmét a biztonságos természetre terelni. Tudja jól, hogy már csak pár méter választja el a fürge jószágoktól őt, és ha tetszik, ha nem, akaratlanul is látja maga előtt a jelenetet, ahogyan az egyik a combjába mélyeszti fogait, a lendületet megtartva hatalmasat esve a földön, lehorzsolva gyakorlatilag mindenét, ám hangos, hirtelen távolodó nyüszögésre figyel fel aztán. Egy rövid másodperc erejéig hátrapillant a válla felett, kicsit sem lassítva eddigi erőltetett tempóján, megkönnyebbülten véve észre, ahogyan a fű rátekeredik az állatokra.
~ Jobbkor nem is léphettél volna közbe, köszönöm! ~ szól Viridielnek hálásan, hamarosan beérve a biztonságos, gazdag növényzet közé, széles vigyorral hallgatva az inkvizítor dühös hangját. Ahogy az emberek mondják: legszebb öröm a káröröm, és bár ezt most erőteljesen érzékeli és tapasztalja, sose volt boldog attól, mert valakinek rosszul alakultak a dolgai. Ami pedig még nagyobb vigyort csal arcára, az a nem sokkal a menedékbe érésekor észrevett bőrszínváltás a kezén. Pár pillanatig végignéz a karjain, némileg lassabban téve meg a futólépéseket, nehogy nekimenjen a felhőtlen boldogságban egy fának, de hamar visszavált, még ha már erőteljesen zihál, valamint egyre fáradtabb is.
~ Merre vagy? ~ érdeklődik még társától, és amint némileg beljebb ment az erdőben, az egyik fa segítségét kérve gyors, gyakorlott mozdulatokkal felmászik rá, a lombkoronájába bújva, ott haladva tovább az ágakból font utakon, a magasból keresve társát, és remélhetőleg így az ebek szaglószervének is egy kis kihívást fog jelenteni szagának váratlan eltűnése. A fára nem képesek követni, a magasból meg csak nem érzik meg őt...

Tudom, hogy most azzal segítek legjobban Lash-nak, ha igyekszem odaérni hozzá mielőbb, mert ketten többre megyünk egy sereg dühös ember ellen, legalábbis kiegészíthetjük a képességeinket és talán békésen lerázhatjuk őket.
Már erősen megbántam, hogy egyáltalán belerángattam a lányt ebbe a szabadítós akcióba, amiért még csak egy köszönő szót sem kapunk majd, hiszen a leányzónak a fejében nem stimmel valami és eddig csak szitkozódás és követelőzés volt a legtöbb, amit kiejtett.
Persze még ha bolond is, akkor sem néztem volna szívesen, hogy hamisan vádolják, csak, hogy az inkvizítor valamiféle megváltó szerepében büszkélkedjen, azt sugallva a népnek, hogy mennyire szükség is van rá, hogy megvédje őket a gonosztól.
~ Megoldom! ~ mormoltam egyre dühösebben, de ezt már nem igazán a társamnak szánva, hanem saját magamnak, mikor is végül azt láttam a legjobb megoldásnak, ha egy aránylag finom ütéssel elnémítom a némbert, nehogy magunkra vonja a figyelmet.
Így aztán már teljes mértékben segíteni tudtam Lashrael-nek, akinek már majdnem a sarkát kapták meg a kutyák.
Megkönnyebbülten láttam, ahogy eltűnt a fák lombjai között és tudtam, hogy hiába szabadítsák ki az emberek a négylábúakat, utolérni odafenn nem tudják.
Viszont meg is kell szabadulnunk tőlük, ha nyugodtan akarjuk folytatni az utunkat. Igaz, hogy mi lesz a képzeletbeli hercegkisasszonnyal, még ötletem sem volt rá, talán majd Lash-nak lesz.
Az eszméletlen testet letettem egy fa tövébe, akit megkértem, hogy takarja el és vigyázzon rá, míg visszatérek, magam meg felvettem erdőkerülő farkas alakomat, hogy pár pillanatra megmutatva magam az ebeknek, hátraarcra biztassam őket. Remélhetőleg egy ekkora farkas az embereket is visszatérésre ösztönzi a faluba.
~ Tőled balra, úgy három nyíllövésnyire. A lány a fa tövében, én meg adok egy kis okot a kutyáknak, hogy jobb, ha hazatérnek. Mindjárt én is ott vagyok. ~ küldtem felé egy nyugtató üzenetet.

Történetünk kezd jó irányba menni. És szomorú dolog, de mielőtt túlságosan megörülnének hőseink (vagy újabb kalamajkába kényszerítenék karakterüket) a Mesélő búcsúzik is a történetből. Látni sem bírja a két elf megrögzött önsorsrontását, aminek eseményeit inkább őrájuk bízza.

Lazy nyomait bottal üthetik még a kopók is. És az erdőkerülőfarkas is könnyedén ki tud térni előlük, mikor azok megbolondulnak az ordas látványától.
Hát kell ennél több? Talán túlélni. Ám Turion fia híres erről, őt nem féltem.


/Nyugodtan kijátszhatjátok a kutyák lerázását Virinek és utána a csaj bemutatását a vörösünknek. Szerintem pár kör még benne van ebben a játékban, ám én kicsit háttérbe húzódom. /

Viridiel enyhén ingerült válaszán kissé megilletődik, de nem sokáig zavartatja magát miatta, inkább csak betudja a helyzet okozta feszültségnek. Na meg ha rá ideges, akkor úgyis személyesen is megdorgálja, nem csak távolról, efelől így aligha kell aggódnia. Hamar ejti is a témát gondolatban, visszatérve a menekülésre; sietősen és gyakorlottan mássza meg a fát - noha igen erősen zihál és liheg az erőteljes tempónak köszönhetően -, melynek ágain közlekedik aztán, és szerencsére a növények már nem reszketnek úgy, mint mikor sötételfnek nézett ki, mi több, nem is hezitálnak, mikor a kérését teljesítik. Ismét teljesnek érzi létét, ami nem kis megnyugvással tölti el, és ami a legjobb: nem kell a karperecet felpróbálnia, ezáltal egy pillanatra sem kell mágiától mentesülnie.
~ Már indulok is! ~ felel, menetirányt váltva, a megadott instrukciókat követve. Nem hajlandó letérni az ágak alkotta ösvényről, még véletlenül sem szeretne a földön járni, hogy aztán a kutyák a nyomára bukkanhassanak, noha Viridiel biztosan megadja a módját az elkergetésüknek. A magasból, a lombkorona takarásából még látja is a férfi farkas alakját, mikor egymástól nem túl messze haladnak el, mire elvigyorodik.
~ Aztán nehogy megharapjanak! ~ szélesedik a gesztus, ami minden bizonnyal érezhető a telepatikus üzeneten is, azonban egy pillanattal később szöget üt a fejében, hogy vajon a mesékhez hűen tényleg látja-e a múltját és a jövőjét, hogyha a szemébe néz, ugyanakkor ezt nem szeretné kideríteni próbálgatással. Lehet, hogy a legféltettebb titkait megosztotta társával, azért vannak olyan pillanatai az életének, amik esetében jobb, ha csak ő emlékszik rá, mindemellett a csúfosnak várható jövőjét sem szeretné feltárni neki. Az éjtündékkel piszkálódni nem egy szerencsés dolog, és bizonyára az fogja okozni a végzetét is, tündetársa aggodalmát meg nem szeretné ezzel kivívni. Noha Délosban állatként, mikor nem ismertek egymásra, néhány hosszú másodperc erejéig szemezgettek a másikkal... De minden bizonnyal akkor Viridiel sem azzal volt elfoglalva, hogy egy macska életében kutakodjon.
A nagyjából felmért távot megteszi, de továbbra sem kíván leereszkedni a magasból, csak kíváncsian szemlélődik, Viridiel mikor jelenik meg a láthatáron. Biztonságosabbnak érzi a fedezékben való maradást a sok menekülés után, minden pillanatban készen állva arra, hogy esetleg visszaforduljon, csak mert a férfi ötlete a vártnál jóval rosszabbul alakult. Nem mintha az átlagember egy ekkora méretű fenevaddal annyira hadakozni akarna, még csoportosan sem, de azért számít erre az eshetőségre is. Még a fákat megkérdezi, pontosan hol is van a kiszabadított boszorkány, és a felette lévő lombkoronában rejtőzködve lógatja lábait, gyerekesen harangozva velük, úgy kukucskálva ki a levelek közül néha-néha.

Megnyugtató volt, ahogy Lash válaszolt, mert ezek szerint volt lehetősége és képessége is, hogy a megadott irányba induljon. Mikor utolér tréfás megjegyzése – mert azt a hangsúlyból is kiérezni – igazi farkasvigyort eresztek meg, szó szerint, hiszen már közben átalakultam.
~ Azt megnézném! ~ üzenem neki magabiztosan, ahogy elszáguldok az acsargó és a kiszabadulásukért küzdő kutyák felé.
Nem akarok én senkit bántani, főleg nem az állatokat, de muszáj lesz elijesztenem őket, amihez szerintem csupán a Lurix megjelenése is elég lesz.
~ Semmi keresnivalótok az erdőben, az nem a ti vadászterületetek, menjetek haza, míg békében megtehetitek. A tündék soha nem voltak az ellenségeitek. ~ sugároztam feléjük erőteljesen, ahogy megmutatkoztam.
Elhagyva a megszokott közegüket az emberek sem voltak már annyira magabiztosak, a legtöbb amúgy is csak azért jött el idáig, mert az inkvizítor tüzelte őket, így mikor megláttak egy tekintélyes méretű vadállatot, akkor inkább visszafordultak.
Nem sokára csak az inkvizítor és két ember toporgott ott idegesen, aztán azok is hátrálni kezdtek, míg tekintetem követte őket.
Amikor meggyőződtem róla, hogy a kutyák sem acsarognak már, őket is elengedték az indák és azok farkukat behúzva futottak oldalgó gazdáik után.
Én is megfordultam és igyekeztem vissza oda, ahol a nőt hagytam. Lashrael szagát már megéreztem, így tudtam hogy ott van.
Pár fával odább változtam vissza, hátha közben a „boszorkány” magához tért, nem akartam, hogy az alakváltozást lássa.
~ Örülök, hogy jól végződött és együtt vagyunk újra. ~ vigyorogtam felfelé, bár csak két lábacskát láttam.

Pont sikerült irányt tévesztenie a nézelődésnél, mikor Viridiel megérkezik, így igencsak meglepetten kapja fel a fejét, mikor újabb üzenet érkezik hozzá. Kíváncsiskodva pillant lefelé, néhány levelet félrehajtva pedig meglátja a férfi alakját is. Szélesen elvigyorodik, azzal már intézkedik is, hogy lejuthasson a lombkoronából; felállva ülőhelyéről lépeget át néhány lejjebbi ágra, az utolsónál meg egyszerűen csak két kézzel nyújtózva ereszkedik a talaj felé, ahogyan a fa segítségét kéri. Így igencsak finoman ér földet, bár ez is épp elég ahhoz, hogy érezze a korábban tapasztalt fájdalmat, noha ezt nem mutatja ki, ahhoz túlságosan örül.
- Én is örülök - válaszol aztán egy biccentéssel, némileg megkésve. - És ami a legjobb, hogy már ősz sem vagyok - néz végig karjain és haján már csak a biztonság kedvéért is, nehogy a kimondás után kelljen rádöbbennie, igazából csak beképzelte. Persze ahogyan azt a menekülés közben megláthatta, a bőrszíne teljesen normális, a haja ismét lángvörös, így ez a furcsa alakváltás véget ért. Mondjuk állati formáját nem próbálta ki, de nem érzi szükségét, mivel a növények irányításával meggyőződött arról, minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Az mondjuk továbbra is kérdés, mégis mi váltotta ezt ki nála, de ezzel később ráérnek foglalkozni, most fontosabb lépéseket kell tenniük - na meg közölnie, merre is kíván menni most, hogy testileg végső soron már teljesen felépült.
- Egyébként mi volt ezzel a nővel? - érdeklődik, miközben némileg félrehajtja az ágakat, hogy megpillanthassa a korábbi foglyot. Nem igazán lát benne semmi különlegeset; egy egyszerű, fiatal lány a maga emberi szépségével. Boszorkánynak egyáltalán nem hinné, noha magáról sem mondaná meg soha, mikor gondolják ugyanezt róla.

Várakozóan néztem felfelé és egy pillanatra el is akadt a lélegzetem, amikor felbukkant Lashrael arca és……..újra erdei elf alakjában pompázott!
Mikor kecsesen leérkezett a földre boldog vigyor uralta az arcvonásaimat, ahogy lelkesen rábólintottam a szavaira.
- Igen, visszaváltoztál! – erősítettem meg, hiszen nyilvánvaló volt, hogy maga is alig hiszi el. – Talán történt valami, ami kiváltotta? – érdeklődtem kíváncsian, hiszen jó lett volna tudni mi okozta az átváltozást.
Még utoljára ellenőriztem a környéket, nehogy váratlanul meglepjen valaki minket, de miután a növények és fák megnyugtattak, hogy rajtunk kívül nincs a közelben senki, lassan az eszméletlen lányhoz lépkedtem és tagadhatatlanul bosszúsan még a történtek miatt néztem le rá.
- Lehet kicsit nagyobbat ütöttem a kelleténél, de kihozott a sodromból. – sóhajtottam – Az biztos, hogy nem boszorkány, de azt hiszem nincs ki az összes kereke. – tettem egy kört ujjammal a halántékom mellett, jelezve a lány hiányosságát. – Valamiféle kiszabadítandó királylánynak képzelte magát, akiért jön a herceg fehér lovon és ezzel elnyerve kacsóját és fele királyságát feleségül veszi……vagy valami ilyesmi. – forgattam meg a szemem. – Nem akart velem jönni, úgy kellett elrángatnom, mert…..otthagyni azért nem akartam, közben te meg kockáztattad az életed. – morogtam. – Most viszont fogalmam sincs mit csináljunk vele. Ötlet? – néztem reménykedve Lash-ra.

- Szerintem annyira megkönnyebbültem, mikor lefogtad a kutyákat, hogy rögtön felélénkült a szervezetem - jegyzi meg szórakozottan. - Egyébiránt ötletem sincs. Talán csak idő kérdése volt az egész - rázza meg aztán a fejét némileg komolyabban. - Még mindig a kovács és a láncai a gyanúsak, de nem szívesen mennék vissza próbálkozni. Ha fontos, később úgyis szembejön velünk ismét, addig én nem kísérelném meg a visszamenetelt - bök állával a falu felé, ennyivel letudva az egészet. Noha igencsak fáj a foga különleges képességű tárgyakra, amiket később felhasználhat, nem ér meg annyit, hogy fogságba essenek és az életüket kockáztassák. Ha egyedül lenne, nyilván belevetné magát egy ilyen feladatba, de nem akarja társát magával rángatni akaratlanul is egy ilyen őrültségbe.
Nagyokat pislog, mikor Viridiel megemlíti, hogy kihozta őt a sodrából, csodálkozó tekintetét aztán a lányra vezeti. Meglehetősen kíváncsi, mégis mivel váltotta ki a férfi ingerültségét, és így a korábbi mérges üzenete is értelmet nyer a számára. Hamarosan pedig a válasz is megérkezik, és míg a futár ecseteli az eseményeket, leguggol, végig vizsgálgatva a boszorkánynak kikiáltott nőszemélyt.
- Mintha rólam beszélnél, csak rosszabb variációban - mosolyog fanyarul, miközben eltűnődik rajta, ez az egész vicces-e vagy egyáltalán nem. Annyiban mindenképp mulatságos, ahogyan azt Viridiel előadja, annyiban már nem, hogy némileg hasonlít rá, és ha nem tapasztalna megegyező vonásokat, most egy jóízűt nevetne. Mondjuk... Ennyire azért nem lovagolta bele magát sose a történetekbe, és bár szerette hallgatni esténként ezeket a meséket, már a kezdetektől fogva nem ringathatta magát ilyen álomszerű képekbe. Ahhoz túl rosszul bántak vele, persze mindig is reménykedett abban, hogy valami változni fog - egyszer. Más kérdés, hogy ezeket a vágyálmokat mindig elnyomta, mert csak hátráltatták és tehetetlenné tették őt, persze nagyon kedvel ehhez hasonlítani helyzeteket. Mindemellett annyi bőven elég, hogy a tapasztaltak ellenére is naiv tud lenni, nem kicsit, főleg, ha barátokról van szó.
- Hát itt nem maradhat, az biztos - néz fel társára. Látva tanácstalanságát némileg megerőlteti magát, hogy felidézzen néhány lehetséges települést, ahol valamikor nagyon régen megfordult, vagy csupán hallott róla. - Még mikor legutóbb jártam Awyrisban, hallottam valami... Emberek lakta városról - dörzsölgeti a homlokát, próbálva visszaemlékezni. - Mármint ott, a környéken, ha minden igaz, a tündék engedélyével - néz ezúttal ő reménykedve, hátha tudja, mire gondol, mert ennél több leírás aligha fog az eszébe jutni. Sose járt ott, elvégre nem nagyon foglalkoztatta ez a hír, csupán elkerülte azt a környéket, nem kívánva túlságosan az ottani, munkálatokkal elfoglalt társaságot.
- Eléggé messze van mondjuk, de nem tudom, néhány faluval és várossal odébb mit szólnának a megjelenéséhez. Na meg nem hinném, hogy az inkvizítor annyiban hagyná ezt. A nomádok közt az elhangzottak alapján nem élné túl, orkokhoz és törpékhez meg nem lenne érdemes vinni - dörzsölgeti az állát elgondolkodva, leginkább csak magának levezetve mindezt. - A tündékhez közel meg biztosan kapna segítséget és nyugalmat is. Viszoonnt... - húzza el az utolsó szót, némileg bizonytalanná válva, ugyanígy méricskélve társát. - Tudom, hogy igazságtalanság is lenne odáig elvinni, ugyanis én nemm... Nem mennék még vissza Awyrisba - böki ki kellemetlenül. - Ami azt jelenti, hogy egyedül kéne odáig elkísérned - teszi hozzá halkabban és gyorsan, jobbnak találva, ha nem figyeli tovább Viridiel vonásait, így inkább a földön mászkáló, apró bogarak tevékenységét bámulja. Tekintve, hogy a férfi úgyis rákérdezne, mégis merre venné az irányt, itt a lehetőség, hogy elárulja, méghozzá őszintén, mint ahogyan azt megígérte korábban. - Szerintem még nem mondtam, de a bordélyházban említettek egy sötételfek lakta bányát a törpéknél, és én... én inkább oda mennék felfedezni  most, hogy már a tetoválásom helye sem fáj - vallja be, és nem kis erőfeszítés kell ahhoz, hogy ne húzódjon össze, csak mert tart a kifejezetten negatív választól.

Mindenképpen ki kell majd derítenünk, hogy mitől alakult át sötét tündévé Lash és mitől változott vissza, mert ez nagy problémákat okozhat a lánynak a későbbiekben, de most jó volt újra a vörös haját és csillogó szemét látni, a nyomozás majd ráér kicsit később.
Most ott volt a megkönnyebbülés, hogy mindketten épp bőrrel megúsztuk és a gond, hogy mi legyen a lánnyal, akit sikeresen megmentettünk.
Normál esetben már rég megbeszélhettük volna vele, hogy miként legyen tovább, esetleg van-e olyan rokona, akinél meghúzhatja magát, de ez nem volt normál eset, hiszen majdnem, hogy úgy jött ki, hogy én raboltam l, mert nem akart jönni, ezért is hever itt most eszméletlenül.
Persze meghökkenve nézek Lash-ra, amikor közli velem, hogy olyannak tartja magát, mint a lány, mert egyáltalán nincs közöttük hasonlóság, legalábbis én még ezt nem tapasztaltam, Ő két lábbal állt eddig a földön és nem élt álomvilágban.
- Én nem vettem észre, hogy hercegnőnek képzelnéd magad. – jegyzetem meg kissé már felszabadultabban és lehajoltam, hogy a kulacsomból egy kis vízzel meglocsolva a lány arcát, próbáljam magához téríteni. – Úgy látom nagyin is két lábbal állsz a földön és jól feltalálod magad, ráadásul még a harcban is megállod a helyed, nem vársz arra, hogy más oldja meg helyetted a dolgokat. – tettem hozzá elismerően.
Elmélkedése, hogy hová lehetne vinni a lányt egészen fellelkesít, mert igazán jó ötletnek tűnik. Ismerem a város papnőjét és tudom, hogy ott jó kezekben lesz, nagyon befogadók és jámbor népség, még akkor is, ha hitükért az életüket is feláldoznák.
- Ismerem a helyet, Szentkő városára gondolsz. Remélem, hogy neki sem lesz kifogása. – nézek a szemét nyitogató lányra.
Az, hogy Lash nem akar erdőnkbe visszatérni elszomorít, de az amit az életéből, bizalmat szavazva nekem elmesélt megérthetővé teszi a dolgot.
- Hát akkor keresünk egy karavánt, ami oda tart és rájuk bízzuk a kis „hercegnőt”. – mosolyodtam el, bár aztán azonnal el is komorodtam, ahogy kibökte a tervét. – Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább, de talán meggondolod magad.
Út közben meg talán sikerül lebeszélnem róla, hogy önként a halálba gyalogoljon az éjelfeknél.
Remélem sikerül majd és minden rendben lesz.
Ahogy a lány is észhez tér, természetesen nem akarok ráerőltetni semmit, csak bízom benne, hogy megfelel neki a javaslatunk és majd ott várja meg a maga királyfiáját.

//Ha nem akarunk itt más, akkor köszönöm a játékot, ismét remek volt //

A fanyar vonások megmaradnak, bár némileg keserűbbé válnak a téma feszegetésével, közben félig karba teszi a kezét, félig így öleli át magát valamilyen ösztöntől vezérelve. Talán csak egy védekező reakció, talán csak a visszaemlékezés okozta kellemetlenségek és fájdalmak... Maga se tudná megmondani. Persze a múlton kívül igencsak jólesnek a dicsérő szavak, amitől egy egészen felemás érzelmi állapot alakul ki benne.
- Hát... Már egészen kicsi korom óta bizonyítanom kellett mindenki számára - néz oldalra, ahogyan visszaemlékszik, enyhén megvonva a vállát, mintha ez semmiség lenne. - Amint eltűnt a félvérség vádja, apám elképzeléseihez kellett felérnem, de sose tudtam. Nem volt lehetőségem várni és sodródni az árral, persze nem egyszer szerettem volna titkon én is egy hercegnő lenni, akit majd elvisznek otthonról - beszél kissé talán félénken és halkan. - Kicsit harcias, akaratos és engedetlen hercegnő lett belőlem - enged meg egy valamicskét szélesebb mosolyt, de nem viszi túlzásba a gesztust. - De legalább megtaláltam a hősömet, aki hozzám hasonlóan egy csökönyös szamár - válnak jócskán vidámabbá vonásai Viridielre pillantva, de nem sokáig tartja meg a szemkontaktust. Tekintetét inkább az ébredező lány felé vezeti, miközben felhozza saját ötletét, merre lehetne őt vinni. A város nevének említésére csak megvonja a vállát, kifejezve, igazából fogalma sincs, mi a neve, de annak azért örül, hogy a férfinak mond bármit is ez a rövid leírás. Társa azért jóval ismerősebb Awyrisban; az ő esetében majd' egy évtizede volt, mikor minden követ ismert az erdőben csak azért, hogy megtalálja gyakorlatilag utolsó reménységét és éltetőjét, azóta pedig igencsak sok minden változott.
Amikor aztán a terveire kerül sor - ugyanis nem rejtegetheti mindvégig, ha hazudna, attól meg rosszul érezné magát -, Viridiel a vártnál sokkal jobban reagál. Ez némileg meglepi, viszont nyilvánvaló, hogy nem fogja szó nélkül hagyni - majd ha kettesben lesznek, akkor biztosan sor kerül a lebeszélési kísérletre, erre mérget venne. Mindenesetre most még egy esetlen mosolyt megenged.
A boszorkánynak hitt nőszemélytől elválva már jön is a próba, hogy ne rohanjon saját vesztébe. Egy ideig csak a korábban felvett gesztust tartja, miközben finoman hárítja az érveket. Vonásai türelmesek, de belevegyül némi fájdalom és keserűség, ugyanis a sűrű eseménysorozatok közt nem volt ideje ténylegesen felfogni azt, amire most jön rá: egy igencsak kedves barátot talált Viridiel személyében. Talán örülnie kéne neki, hiszen sokkal jobb hangulata van a társaságában, azonban rá kell jönnie, hogy ennek a kapcsolatnak egy nagy hátulütője van. Még csak nem is az, hogy a királyuk... tündék királyának szolgálatában áll, és az ilyen jelesebb személyeket nagy ívben kerüli - erről szó sincs. Egyszerűen csak megszegte a saját szabályát, amit felállított annak érdekében, hogy a kockázatos helyzetekben úgy viselkedjen, ahogyan kell; hogy ne pánikoljon azért, mert még látni akar valakit, beszélni akar valakivel, és még nem akar meghalni, de most, így... Tudva, hogy mennyire aggódik érte, mennyire védi és óvja, ha teheti...
Nem akar neki se rosszat, hogy miatta olyat vállaljon, ami veszélyes és adott esetben halálos is lehet, és mivel nem hinné, hogy kitölthetetlen lenne az utána maradó űr, éppen ezért nem fél - még. Mindketten meg fogják tudni oldani az öröknek szánt elválás problémáját; Viridielnek bizonyára számtalan ismerőse és barátja van, így hamar homályba fog veszni az arca, ő pedig már hozzászokott az egyedülléthez és a magányos vándorláshoz.
Már felkészül erre a lépésre, ami mindkettejüknek sokkal kedvezőbb lenne a jövő szempontjából, még ha most kellemetlen is, éppen ezért éri váratlanul Viridiel ragaszkodása. Ez gyakorlatilag annyit rejt, hogy néhány feladat elintézése után felzárkózik hozzá a törpék területén, nem hagyva őt egyedül az éjtündék ellen, és ez a tény annyira ledöbbenti, hogy képtelen bármit is felhozni ellenérvként. Ettől a csavartól - még ha számíthatott volna rá - sokkosan egyezik bele az újabb csapatmunka lehetőségébe, majd aztán szétválva hamarosan elgondolkodhat rajta, mit is tett és engedett meg ezzel, és hát...
Nem sok jót.

//Szintén köszönöm az újabb jó kalandot! Ha esetleg ez a zárás nem megfelelő, biceg, akkor szóljatok, és átírom! //