A madarat alaposan felbőszítetted. És megérzi aggodalmadat, noha azt is, hogy a félelem nem köt gúzsba. Nagyon is készen állsz védekezni és valahogyan túlélni. Ám már szájában érzi az ennivalót.
~A fészkem elpusztulásáról már lekéstem.
* Dühösen próbál téged egy dióhoz hasonlóan feltörni. Ez először annyiban nyilvánul meg, hogy nyakát kifordítva a lábad is utána tekeredik. Vagy egy S alakban csavarodik meg a tested vagy utána fordulsz és a hasadra fekszel. Mellső karmával kaparászni kezdi a beszorult lábadat és több hüvelyk mély vágásokat ejt az alsó lábszáradon.
Ám úgy dönt, hogy ez nem túl hasznos módja a te felnyitásodnak, ezért parittyaként körbe lengetve a levegőbe kap, majd egy domború sziklához csap. És ekkor engedi el alsó végtagodat. Közel három méterre érsz talajt így attól a fától, amiről lerántott.
~Már évek óta nem nemzettem fiókát. Azt hiszem, képtelen vagyok rá. A fészkem mindig is üres lesz.
* Mély keserűség árad a gondolataiból. És egy nagymacska ólálkodik a környéken, hirtelen észreveszed.

Nem kívánja megadni magát, noha ez egy újabb lehetőség, hogy régi kísérletezéseit végre megvalósíthassa. Nem mondaná azt sem, hogy jóval kevesebb halálvágy szorult belé, hiszen gyakorlatilag önnön végzetébe igyekszik azzal, hogy a sötételfek közt akar kutakodni egy mániákusként. Igyekszik így a griff megtörési próbálkozásait valamilyen úton-módon kicselezni, kényelmesebb pozícióba vergődni magát a szorításában, ám ahogyan kaparni kezdi, nem tudja lenyelni az így kikéredzkedő kiáltást. Ökölbe szorul a keze, és nem sok híja van, hogy akaratlanul is hozzáérjen, saját karja épségét kockáztatva a karmok ellökése érdekében. Lábát aligha tudná elhúzni, hiszen szorítja ott továbbra is a csőr, a fájdalom is egy virgonc gyerek módjára lüktet, amihez a karmolás miatt égetés is társul, a kínzó érzéstől pedig ideje és ereje sincs ledöbbenni vagy válaszolni neki. A hosszú szárú csizma semmit sem véd, az teljesen tönkremegy ennek köszönhetően, és csak most jut eszébe a tőr, amit ott rejtegetett mindvégig. Egy pillanatig sem merül fel benne a használata, a végsőkig kitart a békesség mellett, még ha ilyen árat is kell fizetnie érte. Minden bizonnyal a jövőben ennél rosszabb is lesz... Abba meg már bele se gondol, hogy ezek a nyomok örök hegek maradnak, annyira mélynek tűnnek. Kicsit olyan érzése van, mintha a húst le akarná fejteni róla...
Mielőtt még kitalálhatná, mégis mit tegyen, a szárnyas olyan erővel dobja egy sziklának, amitől ismét bennragad a levegő, és csak a földre esve képes utána köhögni, de már azt is erőtlenül. Látása homályosabbá válik, a feje hátsó részén is valami különös melegséget érez, és lassan tudatosul benne, hogy bizony a koponyája is csúfosan nekiütközött a kemény felszínnek, amitől felhasadt a bőr. Szaggatottan veszi a levegőt, ahogy hason fekve könyököl fel tovább köhécselve, furcsa lassúsággal, de nagy elhatározással nézve fel a griffre. Ez ugyanolyan, mint amit Viridiellel csinált, mindössze más köntösben. Ugyanolyan eltaszítás ez, csak mert rátapintott, vagy mindössze megközelítette a gyenge pontot, amire érzékeny, aminek megtapasztalásától vagy bevallásától fél, idegenkedik. És még ha nem is szereti, ha erőltetik nála... Tagadhatatlanul jó érzés az ő esetében a gondoskodás és elfogadás, és talán ez a bestia sincs másként ezzel.
- Ezzel... Ezzel nincs... nincs semmi baj - kezdi. - Amíg boldogok vagytok a pároddal, addig... addig minden rendben van. Van valakid, akivel kölcsönösen szeretitek egymást - próbál felülni, nekitámasztva hátát a mögötte lévő sziklának. - Megértem, hogy fájdalmas, teljes mértékben. Nekem nincs se... - folytatná, azonban észreveszi a háttérben mozgó alakot, egyelőre viszont nem tudná megmondani, mik annak a lénynek a szándékai.
- Repülj... Repülj vissza a fészkedbe. Vagy légy óvatos... És várj... - szól még a griffnek, de már a közeledő lény felé fordulva, a mágia szálain keresztül megkeresve őt.
~ Mit keresel itt? ~ igyekszik rákapcsolódni nagymacskára, reményei szerint pedig eljut hozzá ez a néhány szó, és nem fog úgy lepattanni róla, mint eleinte a zöld bestiáról. ~ Kérlek, menj innen, ne háborgasd őket ~ Nem hinné, hogy a drasztikusan megromlott állapotában képes lenne bármire, tündeerő és tehetség ide vagy oda. Szétcsúszva nem lehet mit elérni, márpedig a fejre mért ütés bizony elég nagy hátrányt jelent, azonban ennek ellenére még próbálkozik, hátha hathat rá. Megkérhetné, hogy támadja meg a szárnyas lényt, aki igazán nagy veszélyt jelent rá, valahogy nem érzi helyes döntésnek. Amit ő talál jó útnak, azon a kitartás és önmagával való megbékítés játszik nagy szerepet, szóval lehetőség szerint ráveszi állati fajtársát a távozásra.

A griff igen keményen bánik főhősnőnkkel, miután egy kialakulófélben lévő beszélgetés közepén előttem szóló pontosan fogalmazott, megérintette a tyúkszemét. Talán nem kezdődik olyan rosszul -és főleg nem folytatódik- a találkozásuk a lénnyel, ha nem különleges példány. Talán csak a zöld színe miatt nem tud utódokat nemzeni. Talán egy genetikai hiba. Esetleg öregség jele?
Minden esetre csőréből kiszabadulva és egy kőágyon -na jó, megmunkálatlansága és koránt sem homorú alakja miatt erős túlzás- pihen és szembesül azzal a ténnyel, hogy a fogságba esett lába kiszabadulva is sajog és hamarosan kék-zöld folt fogja jellemezni. Minden bizonnyal nem csak ott a testén.
~Nem tudom már boldoggá tenni. És épp ez aggaszt. Egyre többet kiáltja a párzásra buzdító hangot és a vérem is felbuzdul, de egyszerűen már hiábavalóak a próbálkozásaim. Ő gyerekeket akar még, de én tőlem már nem fog tudni kapni.
* Visszahúzódik és úgy tűnik hagy neked egy kis lélegzetvételnyi szünetet. Amit te kihasználsz menekülés helyett arra, hogy a veszélyre figyelmeztesd. Első szavadra felröppen és a fészke felé indul, miközben megérkezik a nagymacskától is a válasz.
~Meghalni.
* Mint téli szél söpör végig a nyári tájon. Egy rövidke üzenet, mely vagy fél percig csöndet szül a természetre. Még a madarak is elhallgatnak. A nagy cica üzenete mintha egy dementor lehelete lenne.
~Egy drow megsebesített az oldalamon. Érzem, ahogy pillanatról pillanatra elhagy az erőm. Nekem már végem.
* Úgy tűnik ez egy tragédiával teli nap, melyre Raydan virradt. Vagy csak te kezdtél el felfigyelni a világ drámai mozzanataira mások sorsában?

Akkor kénytelen vagy elengedni - jut eszébe az első gondolat, de nem továbbítja felé, mivel tisztában van vele, ez kegyetlenség és faragatlanság lenne egyszerre. Inkább csak kesernyésen elmosolyodik a mondandóra, nem szólva semmit, tudván, nem egy vidám dolog ez. Fogalma sincs, a fajtája és más emberszabásúak közt hogyan zajlik, miként beszélik meg, vagy épp ez húzza a másik félt a megcsalás felé, mivel a környezetében nem volt olyan személy, akinek hasonló problémái lettek volna. Nyilván az lenne az egyik legjobb lépés, ha hátrahagyná őt, hiszen előbb-utóbb úgyis be fog következni a más felé kacsintgatás - pontosítva: már folyamatban van. Nála is megtörtént, pedig nem voltak ilyen bajai, és ez kissé ironikus. Ugyanakkor azt már nem érzi jogosnak, hogy itt is javasolgasson, elvégre itt a szív és az érzelmek döntenek, amiket nem lehet könnyen befolyásolni, nemhogy még logikusan dönteni mellettük. Ezt már csak tudja, elvégre őt is olyan eseményekbe kergetik, amikbe egyébként sose keveredne, ha mindig a józan eszére hallgatna.
A griff azonnal a helye felé vonul, mikor kiadja a figyelmeztetést, a nagymacska válasza azonban ledöbbenti. Értetlenül pillant az irányába, és mikor a sebesüléséről beszél, sötételfről és halálról, azonnal tudja, mit kell cselekednie. Elmond egy halk és gyors imát Természet Anyához szólva, hogy legyen elég ereje ahhoz, amit tenni szeretne.
~ Nem fogsz meghalni, nem hagyom! ~ jelenti ki határozottan, azzal még ép lábára ránehezedik, úgy emelkedik fel bizonytalanul, kezein is támaszkodva. Enyhén szédül a korábbi fejre mért csapástól, és bár nem akarja, hogy ez befolyásolja, jóval lassabban közlekedik. Ahogy lépeget, egy hirtelen, megszokástól vezérelt mozdulattal rálép végigkarmolt és a csípéstől kegyetlenül sajgó lábára, mire egy elfojtott kiáltással zuhan a földre, ösztönösen odakapva testrészéhez, de nem nyúlva hozzá. Daccal pillant fel a nagymacska irányába, ökölbe szorított kezét pedig a sziklás földre üti, elégedetlenül felfogva, mennyire tehetetlen és gyenge - ismét.
- Segíts nekem odajutni hozzá! - fordul a griff felé. ~ Kérlek, nem hagyhatjuk meghalni! ~ folytatja telepatikusan, miközben térdre emelkedik. Ha a hím nem hajlandó rá, akkor nyöszörögve és morogva áll ép lábára, úgy próbálva megközelíteni a sebesültet, közben maga felé hívva, biztatva őt, hogy meggyógyítja, és persze a legfontosabb kérdést sem hagyja ki közben.
~ Hol volt az a drow? ~ Sajnos nem tartja kizártnak, hogy nagyon közel tartózkodik, és ha nagyon nagy balszerencséjük van, éppen ide tart... Ha meg egyáltalán nem érvényesül a macskaszerencse, nem lesz egyedül az éjtünde, ami igencsak nagy baj.

Lazy szerencsére megtartotta magának az újabb logikus következtetését és így az állati ösztönöket nem ingerelte. Sőt! Egyre jobban összehangolódott vele, ráérezve mi kell neki.
Ám csakhamar újabb dolog vonta magára a figyelmet és hamarosan már ott tartott, hogy ha nem az embereket és törpöket akarja megmenteni egy grifftől, akkor egy leopárdot a selfektől.
~Egyedül volt és nagyon éles a karma. Felhasította az oldalamat.
* Ahogy megkéred a szárnyas barátodat, hogy vigyen oda, visszafordul a fészek felé emelkedés közben és hamar felkapva a karmai közé visz oda. Ezúttal nem karcolja meg a bőrödet, gyengéden fog, akár egy anyuka a kisgyermekét. Teljesen biztonságban érzed magad vele és végre tudod irányítani ezt a példányt.
A fák pedig hamar elmondják neked, hogy az éjtünde követi a nyomokat és percek kérdése, hogy a nagymacskára találjon.

Igazat megvallva maga se hiszi el, hogy ami megtörténik, az a valóság. Pár másodpercig valóban úgy gondolja, hogy hirtelen elájult, ahogyan elesett, és a tenni akarás annyira égeti őt, hogy álmában a kedvező dolgot látja. Ám ahogyan megragadja karmaival a karjait, majd megemeli őt a magasba, aztán hamarosan finoman leteszi őt a szenvedő állat mellé... Hitetlenkedve figyeli a zöld teremtést, nem értve, mi váltott ki belőle ilyen változást. Érzi, már tudja befolyásolni őt, vagy legalábbis már jóval könnyebb kezelni az elejéhez képest, de nem akarja így kihasználni, vagy inkább sokáig nem. Ugyanakkor szeretné szembesíteni a korábbi gondolataival, még ha nem is most, mivel... Az elválást sokkal könnyebb lesz most, mint később megtenni. Meg... Ez csak a saját lelkivilágát fogja felőrölni, ha továbbra is tehetetlennek érzi magát. Kell keresnie mást, ami éltetheti őt, amit üldözhet és elérhet.
Mint én... És talán még sokan mások is, akikkel egyelőre nem keresztezték egymást útjaik, noha ha folytatja az ösvény taposását a sötételfek legmélyebb barlangjai és sötétsége felé, akkor minden bizonnyal rengeteg megtört alakkal fog összefutni, kik közül nem lesz ugyanolyan fájdalommal rendelkező.
- K-Köszönöm - pillant fel a szárnyasra, továbbra is némi megrökönyödéssel, bár nem tartja kizártnak, hogy egy kívülálló megértése ilyen fordulattal kedvez. Tényleg nagyon mások a körülmények, de egyszerűen nem tudja kiverni a fejéből saját helyzetét és életét, ami ugyanolyan megkeseredett, mint ezé a teremtményé. Egyszerűen csak... Fáj és rossz neki is, hogy vannak olyan példányok, amik ilyen sorsra jutnak, saját hibájukat, amikről nem tehetnek, pedig agresszióval próbálják palástolni, és ha erre nem kapnak ugyanolyan választ, elbizonytalanodnak és teljesen másképp kezdenek el viselkedni. Ő is a sírás után nevetgélt...
Különös.
Tekintve, hogy sokáig nem is lenne képes álldogálni, de szükség sincs rá, letérdel a nagymacska mellé.
~ Pihenj le, azonnal segítek rajtad ~ szól hozzá, ám mielőtt még nekilátna a gyógyításnak, meghallja a fák suttogását. Alsó ajkába harap, és bár az nagy szerencse, hogy egyedül van, egy lábbal és szédelegve aligha lesz ereje felvenni vele a küzdelmet, ráadásul úgy, hogy nem sokat tud az erejükről. Meglehet, kiváló mágiahasználó amellett is, hogy jól forgatja a pengéjét, ami egy igencsak nagy balszerencse.
~ Az általad említett sötét tollasok közül közeledik egy ~ fordul a griff felé aztán. ~ Hamarosan ideér, fegyvere is van, én viszont aligha tudnám így felvenni vele a küzdelmet. Mindemellett meg kell gyógyítanom, különben tényleg elveszítjük ~ pillant a sérülésre aggodalmasan és meggyötörten, ahogy összeszedi magát lüktető feje és szétszórt gondolatai ellenére is. Két választása van: vagy megpróbál a fészekbe bekéredzkedni az állattal együtt, vagy itt tesz meg mindent érte, kockára téve még a griff életét is.
~ Fel tudsz vinni minket a fészekbe? Ott biztonságosabb lenne a gyógyítás, talán elbújhatunk az üldöző elől is ~ érdeklődik, nagyon remélve, valamit tud tenni. Örülne, ha nem kéne ütköztetni a két felet, viszont amilyen szerencséje volt eddig ma, aligha számíthat kedvező kimenetelre. Nemleges válasz esetén megkéri, hogy akkor lehetőség szerint tartsa fel a közeledőt, ha túl közel érne, és akármilyen felelet is érkezzen erre, nekikezd a gyógyításnak. Ha viszont felviszi őket, akkor hálásan megköszöni, majd a fészekben - és a remélhetőleg egyáltalán nem fennakadó nőstény társaságában - kezd neki a varázslatnak, egy újabb halk imát mormolva, hogy Természet Anya megsegítse őt a húzós és igencsak stresszes szituációban. Nem kevés súly és teher van rajta a felelősségtől, a tenni akarástól és a fájdalomtól. Gyakorlatilag nem sok választja el attól, hogy elpattanjanak a húrok, zokogva esve szét lelkileg, és ezáltal semmire se legyen képes odafigyelni. Mondjuk így is könnybe lábadó szemekkel néz végig a seben, amihez közel viszi kezeit, koncentrálva a gyógyításra.
~ Mindjárt rendben leszel, pajtás, mindjárt... ~ üzeni még neki. ~ Nem engedem, hogy meghalj.
Nem engedem senkinek, hogy meghaljon a szemem láttára.

Lazyt egy kicsit meglepi az, hogy a griff lelkére végül is rá tudott hangolódni.
Ám hamar ki fog derülni, hogy irányítása talán sosem lesz teljeskörű. A nő mérhetetlenül meg akar halni a selfeknek keresztbetevős ügyködéseiben.
~Én inkább nem szeretnék vele találkozni. Láttam egy fajtársamat, ahogy harcolni próbált vele. Pillanatok alatt kihullottak a tollai.
* Ezzel a rövid magyarázattal szinte pánikszerűen emelkedett a magasba szárnycsapásaival. És hamarosan már a párjával volt a fészekben. Egyszerűen nem akart tudomásul venni semmit, ami az éjtündékkel kapcsolatos.
És ez új helyzetet teremtett hősnőnknek, amire reagálnia kell.

Megérti a pánikot, ami félig-meddig eluralkodik a szárnyason, az elhangzott szavak pedig igencsak nagy fejtörést és aggodalmat okozhatnak. Ötlete sincs, miféle sötét mágia és boszorkányság lehet az, ami miatt kihullhatnak a griff tollai, de nagy valószínűséggel nem is akarja megtapasztalni - noha kénytelen lesz megismerni ezeket a fortélyokat távolról, ha be akar épülni abba a rendszerbe. Az ugyanakkor igencsak felháborító, hogy így faképnél hagyja a veszély közepén ahelyett, hogy az első ötletet teljesítve segítene neki. Egy pillanat erejéig, míg felfortyan a griff döntésén, még bánja is, hogy nem vette elő a fegyverét vagy nem próbált meg ártani neki, mikor lehetősége volt rá... Bezzeg ő meg hagyta magát, felvállalta a sérüléseket, hogy bízzon benne! Naiv döntés volt, tudja, de jobb ötlet híján mi mást tehetett volna?
- Ezt te most komolyan gondolod?! - élénkül fel, érezhető dühvel. - Látom én, látom, te igazából csak egy szánalmas lény vagy! - kiált a távolodó alakja felé. - Csak azzal mersz kikezdeni, aki gyengébb nálad, csak azt piszkálod, akinek nincs esélye ellened! És még így akarod védeni a fészkedet?! És ha megtámad ez a sötételf? Vagy a jövőben egy másik? Akkor mit teszel? Hátrahagyod a párodat és ugyanígy elmenekülsz?! Én meg azt hittem, egy nemes lényt ismerhetek meg személyedben, aki nem süllyedt el a saját önsajnáltatásában, de óriásit tévedtem! Egy gyáva alak vagy, akinek csak a saját baja és gőgje számít! - Szinte már vicsorog, de nem tud uralkodni magán, ezt egyszerűen muszáj a fejéhez vágnia, mert elviselhetetlen ez a viselkedés a számára, tegye ezt akár félelemből, akár anélkül. Ez az, amit nem tud megérteni; lenne lehetőség segítséget nyújtani, elbújtatni őket, vagy éppen elvinni jó messzire, de ehelyett csak elkotródik, mintha semmi köze nem lenne az egészhez. Kikerült béketűréséből, amit már így is feszegetett a fájdalmas lüktetés, mely lassan egész testén végighúzódik, a kényes helyzet pedig csak még elviselhetetlenebbé tette a körülményeket. Összeszorítja a fogait, úgy fordul vissza a nagymacskához, gyors hangulatváltással lehiggadva, hogy képes legyen meggyógyítani a haldoklót. A koncentrálás közben persze hallgatja, mit suttognak a környező növények, hogy a sötételf megjelenésére azonnal reagálhasson, és ha tehetné, fajtársaként mutatkozna előtte, de nincs arra lehetőség, hogy füstöt idézzen elő, így megváltoztatva külsejét. Legjobb lehetőségnek így az bizonyul, hogy amint megjelenik az ellen, karakállá változva ugrik meglepetésszerűen a képébe, lehetőség szerint csak elijesztve őt arca összekarmolásával. Persze ha úgy adódik, nem fog átallni a szeme kikaparásával, de egyelőre a nagymacska gyógyításán van a sor.

Lazy kezd hasonlítani egy olyan elképzelt egyénre, aki haragszik a zöld griffre.

Viszont ennél izgalmasabb dolgok is történnek. Ugyanis a növények jelzik neki, hogy hamarosan fel fog bukkanni a sötét elf harcos és miközben meggyógyítja a ragadozót és igyekszik nem gondolni arra, hogy fél, már csak fél perce maradt. Ha addig nem csinál valamit, akkor a férfi kilép az ösvény kanyarulatából és meglát téged.
Épp ebben a pillanatban tűnik el a szárnyas a fészkében a párját csitítva, hogy ne nagyon adjon hangot félelmének.
A drow dupla pengét tart a kezében. Elszánt vadásznak tűnik, ám ha megpillant téged, óhatatlanul végig mér a szemével.

Leküzdve haragját és talán enyhe undorát - ami mellesleg még fokozódik is, mikor a griff rá se hederít szavaira -, nekilát a gyógyításnak. Pillanatok leforgása alatt tisztítja meg elméjét ezektől a fertőző gondolatoktól, koncentrálva a mágiára, noha igencsak megerőltető az összpontosítás, miközben a világ szétfolyik körülötte. Egyértelműen szüksége van arra, hogy önmagát is regenerálja, de ha így tesz, az előtte fekvő nagymacska belehal, mire végez, ezzel a végkimenetellel pedig nem tudna kibékülni. Mindenképpen a macskát veszi előbbre, legyen akármilyen kockázatos és fárasztó, egyszerűen muszáj, mert máskülönben saját lelki keserűségét növelné.
~ Menj innen, siess! ~ sürgeti a meggyógyított állatot, amint összehúzódott a sérülése és már nem bizonyul halálosnak. Ha a jószág elfut, akkor ő is átváltozik saját alakjába, ugyanis három lábon lényegesen egyszerűbb közlekedni, mint egyen. Némileg szédelegve ugyan, de tappancsait kapkodva a legközelebbi rejtekhelyre bújik, legyen az egy szikla repedése vagy a fa, amire akkor mászott, mikor a griff elől menekült, persze a rohanás előtt alaposan megrázva hátsó, sérült lábát, elkerülve, hogy véres nyomokat hagyjon maga után, biztos utat mutatva a közeledő vadásznak. Remélhetőleg ezen a kietlen helyen kellőképp rejti majd bundája főként barnás, enyhén vöröses színe, főleg árnyékban, de élénken figyeli az éjtündét, akit hamarosan megpillant. Ebben az alakjában ijesztően magas, nem beszélve a dupla pengéről, amit a kezeiben tart - egyenesen hátborzongató az összkép. Egyértelműen jó döntésnek bizonyult elbújni, nem felvenni vele a küzdelmet ilyen állapotban, noha a fán megbújva, koncentrációképesen szükség esetén harcba bonyolódna vele. Mindemellett, akármennyire veti is meg viselkedése miatt a griffet, nem kívánja azt, hogy rájuk találjon, csak az a kár, hogyha tapasztalt vadász az ismeretlen, nem kizárt, hogy észreveszi a magasban lévő fészket. Mint ahogyan az sem valószínűtlen, hogy észreveszi őt...

Úgy tűnik az elf még az árulás után sem szeretné, ha szárnyas barátjának baja esne. Pedig egyáltalán nem kizárt, hogy ez fog történni.

Gondos előkészületek után állatalakba bújva észre sem veszi, hogy egy odvas fa belsejébe bújva megkéri természetmágiájával, hogy takarják el a hirtelen megnövő növények a bejáratot és a fűszálakon keresztül kukucskál ki.
És mintha csak a svájci óra, olyan pontosan érkezik a helyszínre a szürke bőrű idegen. És gyanútlanul tovább halad. Követi a gyógyulófélben lévő állatot egészen addig, amíg észre nem veszi a griff fészket.
-Ez még jobb lesz. -mondja vidáman csengő hangon és elkezd felfelé kapaszkodni a kopár sziklás oldalon.

Sikerült elbújnia, ami ideiglenesen megnyugtatja, és bár fél jelen körülmények közt a sötételftől, a szíve heves verése mintha enyhülne. Nem úgy tűnik, hogy őt észrevette volna, ahogyan egy odúba bújva várakozik a következő lépésre, viszont az idegen szemeinek csillanása, az a pár szó, amit meghall tőle, rögtön megfagyasztja a vért is az ereiben - mely egyébként lassacskán csordogál hátsó lábán a griffkarmolásoknak köszönhetően, fején is enyhén szivárog a sziklával való találkozás miatt. Akármennyire érdemli meg ezt a következményt ez a teremtmény, csak mert nem hallgatott sem a figyelmeztetésére, és ráadásul még bántotta is és cserben hagyta a bajban, nem hagyhatja, hogy baja essen. Egyszerűen nincs ahhoz gerince, hogy most hátat fordítva elkotródjon, bár megtehetné, és talán még hibáztatni sem lehetne érte.
Nem sokat vívódik, gyakorlatilag két pillanat alatt lerendezi önmagában a kérdést, és ahogyan az éjelf elkezd mászni, előbújik rejtekhelyéről. Az akaraterőtől sietős mozdulatokkal teszi meg a távot, és mivel most az éjtünde teljesen védtelen - hiszen fegyverrel aligha lehetne felfelé közlekedni biztonságosan -, most kell lecsapnia rá, most kell belemélyesztenie fogát és karmait. És... Mi van, ha megpróbálja kivájni a szemeit? Esetleg ideiglenesen megvakítja valahogy...? Tényleg többet kéne tudnia erről a rokon fajról, hogy biztosabb lépéseket tehessen.
Késlekedni viszont nem késlekedhet, szóval tappancsait némán, folyamatosan megemelve és a sziklás vidékre téve közelíti meg a meredek részt, ahol hangtalanul ugrálgat felfelé, olyan útvonalon haladva, ahol kiesik a látóköréből. A fájdalom miatti morgását visszaszorítja, arra azonban hamar rájön, hogy nincs ideje a griffekkel kínlódni, hogy rávegye őket a küzdelemre. Neki kell most cselekednie, méghozzá valami meghatározót, szóval a korábbi vakításos ötletet tervezi megvalósítani. Amint a sötételf egy olyan részre ér, ahol könnyedén lerohanható, azonnal nekiveselkedik: a roham egy ösztönösen jövő morgással társul, és lehetőség szerint az arcot és nyakat veszi célba, ott sértve fel a bőrfelszínt annyira, amennyire csak lehet, méghozzá ott, ahol éri. Nyilván a fő cél látása elvétele, de ha erre nincs lehetőség és nem sikerül, akkor az is jó, ha kellően kellemetlen fájdalmat okoz neki, vagy csak a saját vére ömlik végig a képén, zavarva őt. Nem bíz semmit a véletlenre, és bár az lenne a legkézenfekvőbb származásából adódóan, hogy megpróbálja megbeszélni, háború van, és a szavak már régen nem érnek annyit, mint korábban. Sajnos.

A találkozás -talán az első számára- a sötét testvérekkel... vagyis csak egyikükkel. Nos, a lényeg, hogy egyelőre félelmet és bátorságot egyaránt kiváltott Lazyből. Bár nem szeretné még megismerni szemtől szembe az erejüket, de amikor a magasban fészkelő állatok veszélybe kerültek, rögtön elkezdett utána menni.
Az ismeretlen éjtünde szájába vette az egyik kardot, míg másikat elrakta és úgy indult meg felfelé kapaszkodva. Még épségben is próbára tenne bárkit, hiszen mint leírtam, meredek a fal nagyon, mint a Meteoráknál. Állati alakban három láb ellenére is főhősnőnk könnyen elveszti az egyensúlyát és magára vonja a célpontja figyelmét.
Ám ha sikerrel jár, akkor akár saját fegyverét is ellene fordíthatja a zevadarinak.


/Kockadobás: Hatos
1 -Botlása után úgy dönt a szürkebőrű, hogy könnyebb préda után inkább leugrik és fülénél fogva megfogva a vörös macskát egy zsákba teszi. Sötétség borul Lazyre.
2-4 -Bár megcsúszik a falon és másik hátsó lábát kificamítja, de mit sem törődve az értéktelen prédával, mászik tovább az idegen a pár fészke felé.
5 -Az arcát elkapva összekarmolja és az acélt megütve a szájából is elkezd megindulni a vér.
6- Váratlan támadással megvakítja az éjtündét./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 6

Az az átkozott, fejre mért csapás! Hiába elszánt, hiába van tele akarattal, hiába összpontosít a lehető legkeményebben, sérült lába és enyhén szédelgő állapota egyáltalán nem kedvez a mászásnak, mi több, úgy alapvetően a cselekvésnek sem. Ahelyett, hogy pihenne, egy őrült idióta módjára próbálja az utolsó erőfoszlányig védelmezni azt a párt, aminek egy tagja többet ártott, mint segített. Ő maga sem hiszi el, hogy ezt csinálja, de nem is ez a lényeg, hanem hogy hogyan oldja meg a felmerülő helyzetet.
Minden bizonnyal lassabbak a reakciói, azért kerül sor arra, hogy hangosan nyekkenve zakózik egyet a kemény sziklára, ahogy az egyik elrugaszkodással megcsúszott a sima talajon a lába, és még szerencse, hogy metszőfogai borzasztóan kicsik, mert most harapná le a nyelvét. Viszont, mivel tisztában van azzal, hogy ez egy kicsit hangos ügyetlenkedésnek bizonyult, rögtön oldalra kapja a pillantását, ami találkozik az éjtünde tekintetével. Ez egy másodperc töredéke alatt váltja ki belőle a helyéről való kirobbanást, meggondolatlanul változtatva az eddigi tervén, itt és most nekirontva az ismeretlennek, de ha őszinte akar lenni, maga se tudja, pontosan mit is csinál. Csak jön neki, ösztönből, ami erősebb lett a bizonytalanságban, és mindössze ez vezeti mozdulatait - jól. Az idegennek még csak ellenállni sincs ideje, talán reagálni se, olyan gyorsan veszíti el látását karmai által, és még mielőtt felfogná, mit is tett, azonnal felsiet a griffekhez. A szikla tetején nyomban visszaváltozik, véres kezeit rögtön a peremétől valamicskét beljebb pihenő lábai alá rejti, száját összepréseli.
~ Csak jelezném, hogy itt van, alattunk ~ erőltet higgadtságot a telepatikus üzenet hangzására, a szavakat korábbi támadójának szánva. ~ Menekülni fogsz? ~ pillant a szárnyasra. ~ Csak mert felesleges, megvakult ~ teszi még hozzá elkedvetlenedve, és visszafordítja figyelmét az így már tehetetlen és kiszolgáltatott, távoli rokonra.
- Mit akartál itt, éjelf? - érdeklődik erélyesen, meg nem inogva és nem tudatosítva, hogy egy életre kárt tett valakiben. És korábban másokban is egy pengével a gyomorban, egy lánccal a nyak körül...
- Kicsit messze vagy az otthonodtól ahhoz, hogy szabadon járj... - teszi még hozzá, hogy amolyan szokásos üdvözlővel köszönthesse társaságában a másikat, bár ezt a megjegyzést nyilván könnyedén vissza lehetne dobni neki. Más kérdés, hogy nem feltétlen sejtheti azt, hogy egy tündével van dolga most, hogy csak a sötétséget vizsgálhatja. Szándékában áll később meggyógyítani, vagy legalábbis csillapítani a fájdalmat és a vérzést, amit okozott, ha nem dönt úgy, hogy inkább halott akar lenni, vagy egyszerűen csak túl engedetlen és megbízhatatlan ahhoz, hogy ennyivel segítsen rajta.
És saját bűntudatán, ami befészkelte magát kavargó érzései közé ezzel a tettével.
- A pengét nyugodtan kiköpheted, nem hiszem, hogy jelen körülmények közt bármit is segítene - teszi még hozzá, figyelve az idegen alakot, küzdve a gyomorgörccsel, hogy esetleg helytelenül cselekedett.

A lány hősiesen küzdött meg nem csak a meredek lejtővel és az ellenféllel, de a saját sánta végtagjából üvöltő fájdalommal is. Ami fájdalom pedig biztosan volt. Hiszen megcsúszás követően értetlenül is néz rá a vadász, hogy mit keres egy óvatos faj ilyen közel hozzá.
A self fejéből ömleni kezd a vér és ordítás és egy kis vergődés után nem hall felőle Lazy felfelé menet. Majd felér a fészekbe és ott a nőstény igen ellenségesen áll hozzá, csak párja feje áll az útjába, hogy ki ne penderítse otthonukból a nem kívánatos személyt. Nem rég még vele is meg kellett küzdened és nem is lett szép a vége. Ám most ő véd szinte a testével, ahogy odébb tologatja a rikácsoló másik griffet.
~El kell hagynunk akkor a fészket. Előbb-utóbb bekövetkezne a baj.
* Úgy tűnik eme rövid idő alatt megemésztette az állat a tényt, hogy karmai és csőre nem lesz mindig elég. Lassan lenyugszik a másik madár is. Ahogy áthajolsz a fészek peremén, mozdulatlanul látod a megvakult katonát. Hiába kiabálsz neki, nem felel. Nem tűnt a támadásod halálosnak és a vértócsa sem akkorának, hogy elfolyt volna minden vére. De hiába figyeled a mellkasát is, az egyáltalán nem mozog. Ha esetleg le akarsz menni hozzá megvizsgálni, akkor is csak annyit állapíthatsz meg, hogy nem lélegzik.
~Szállj fel a hátamra! Elviszlek téged is valahová messze.
* Ekkor érkezik Viridiel üzenete. Te döntesz, hogy tesztek-e egy kitérőt a lenti éjtündéhez vagy hiszel a szemednek odafentről is.


/Megbeszéljük majd, hogy Délos után legyen a Virivel közös rész vagy a két kari két helyszínen párhuzamosan -külön időben- játsszon./

Szinte irtózva menekül a hangok forrásától, és ha tehetné, annyira messze menne, hogy ne hallja. Utálja a szenvedést, meg akarja szüntetni, békét és nyugalmat szeretne teremteni, de közel sincs itt az ideje, hogy engedjen ezeknek a vágyálmoknak, hogy naivitása vezesse őt, ami még arra is rábírhatta volna, hogy szóval próbáljon egyezkedni a sötételffel. Ezzel is csupán annyi a baj, hogy a problémák többségét az éjtündék okozzák, na meg Viridiel szavai is az eszében vannak, amit még az első találkozásukkor mondott erről az ellenséges fajról. Nyilván az eszére hallgat, hiszen nem most szabad kockáztatnia, amikor lassacskán elhagyja őt a saját ereje, csak mert a fájdalom legyűrésére megy az energiája nagy része.
Felérve aztán a fészekbe a hím igencsak higgadt, és a lehető legjobb módon próbálja elválasztani párját tőle, ami némi meglepetésére szolgál, felfogva, hogy gyakorlatilag ki is lökhetnék őt innen. Mondjuk a nagy védelmezésben és menekülésben, valamint lába mihamarabbi pihentetése érdekében aligha volt lehetősége ezen tűnődni, így magában elmond egy hálát Természet Anyának, hogy nem engedte meg az ennél is nagyobb baj megtörténését. Mi több, mintha a griff is kezdené belátni az igazát, miszerint a lehető legrosszabb helyre tette a fészket.
~ Mondtam én, hogy nem egy biztonságos helyen van az otthonod ~ juttatja eszébe a korábbi beszélgetést, de semmiképpen sem megdorgálás céljából, inkább enyhe szórakozottsággal és nagy kimerültséggel. Most, hogy némileg biztonságban érzi magát, egyre csak elhatalmasodik rajta a korábbi egyoldalú küzdelem okozta lüktetés; intenzívebben érzi a horzsolásokat, sajog a háta - ahol egyébként minden bizonnyal kék-zöld foltok fogják tarkítani -, a lábára kegyetlenül lüktet, és nemcsak azért, mert ez az ingerült dög végigkarmolta, hanem mert talán még el is tört. Kell neki ilyen furcsa módokat kitalálnia a bizalom megszerzésére...
Egyetlen aggasztó tény merül fel igazából: a sötételf nem válaszol, a gyanús csend pedig fokozza a feszültséget. Noha már elkezdett kettőt látni mindenből, köszönhetően annak, hogy már nem egyedül van és főként nem veszélyben, még megerőlteti magát. Majd ráér akkor pihenni, mikor már meghalt, nem igaz? Szóval erősen figyeli a lenti alakot, nem értve, mégis mi történt. Nincs annyi vér, ami arra engedne következtetni, hogy minden életerő kifolyt belőle, és bár a szemek elvesztése igencsak fájdalmas és sokkoló lehet, azt se hinné, hogy ez erőt vett volna rajta. Mi több...
Még ha el is határozta, hogy nem néz rá kezeire, nem bírja megállni, hogy az egyiket a szája elé emelje. Egyszerűen muszáj, mert a hitetlenkedés ekkora erőt vesz rajta. Nem érti, miért nem emelkedik és süllyed a mellkasa, és egy pillanatig se akarja arra fogni, hogy ettől a sérüléstől meghalt. Egyszerűen... Nem. Ha olyan állapotban lenne, azonnal odamenne, hogy megvizsgálja, de az esze rögtön tisztázza vele ennek a kockázatát. Próbálja arra fogni, hogy biztosan csak visszatartja a lélegzetét, még ha teljesen irreális is ez az elképzelés, hiszen kínosan sokáig nem vesz levegőt...
- Nem... Nem öltem meg..., ugye...? - suttogja remegő hangon, senkitől sem várva választ. Borzad már csak a gondolatától is, hogy még több személlyel végezzen - éppen elég volt Délosban az a kettő, és nem akarja átélni ugyanazt, még ha tudja, is, mennyire szüksége lesz megtanulni ölni feleslegesen vagy csupán önvédelemből. Lehet, hogy agresszívan viselkedik és ugyanilyenek a gondolatai, de az cseppet sem azt jelenti, hogy képes is lenne megtenni azt, amire gondol.
~ Ne, ne, ne, várj, várj egy kicsit... ~ fordul rögtön a griff felé, sietősen és zaklatottan marasztalva, majd vesz egy mély levegőt. ~ Ennyitől nem kellett volna meghaljon, és lehet, tud olyat mondani, amire nekem szükségem van, nem hagyhatom itt ~ magyarázza. ~ És... ~ Ekkor vág közbe az informáló üzenet a társától, amitől már csak ösztönösen is a megviselt inghez nyúl. Rászorít annak ujjára, azon tűnődve, mégis mihez kezdjen, mert ha már úgyis a környéken jár, jó lenne találkozni vele. Arról nem is beszélve, hogy meg kéne gyógyulnia, de most ezt nem kéne a másik orrára kötni. Nem akar aggodalmat és fejtörést okozni, így egyszerűen csak informálják egymást a hollétükről, valamint biztosítják a lehető leghamarabbi odaérésüket. Más kérdés, hogy fél lábbal aligha fog sietni...
~ Van egy társam, de ő még jóval odébb van ~ beszél a szárnyashoz ismét. ~ Vezesd a párodat máshova, de ígérd meg nekem, hogy amint biztonságban van, visszajössz. Sz... Szeretnék beszélni veled ~ bizonytalanodik el az utóbbi szándék helyességében. ~ Addig elintézem azt, amit szeretnék ettől a sötét tollastól ~ enged meg egy halvány mosolyt felé a jellemzés miatt.

Hősnőnk úgy tűnik lelkifurdalást érez amiatt, hogy megölhette sötét testvérét. Bár nem pont a faja miatt. Inkább úgy általában egy újabb gyilkosság gondolata nyomasztja. Márpedig minden látható és érzékelhető azt próbálja elhitetni vele, hogy az a férfi halott. A fejre célzott támadás után lelke elszállt a testéből.
Ám egy másik érzés jön, ami megpróbálja ezeket elhessegetni. A zöld griff nem akarja elvinni a párját biztonságba. Sőt! Egész más színezetet kezd el az előbbi védelmezésed festeni. Szárnyas barátod inkább veled együtt repkedne, igaz csak egy rövid távon, míg elvisz Viridielhez vagy ahová szeretnéd. De már egyáltalán nem viselkednek egy párként.
Lassan megérzed, hogy a találkozásod eme gyönyörű ragadozóval a kapcsolatuk végét jelenti. Nem azt látta be, hogy a fészke rossz helyre épült, hiszen védelmezné leendő fiókáira gondolva haláláig, bárki is jönne. Ám az elmúlt percekben ki kellett mondania valakinek, hogy soha nem lesznek fiókái. És ez visszafordíthatatlan változásokat indított el belső világában.
Nincs szüksége fészekre. És már a párjára sem. Összetartozásuk teljesen céltalanná vált a család kiteljesedésének hiányában. Egyszerű lények, akik még nem képesek bonyolult társadalmi érzelmeket érezni akkor, amikor a hormonok vezérlik őket. A Természet minden meddő párt szétszakítani kíván. Csupán idő kellett volna csak nekik, hogy ezt kegyesebben és fájdalommentesebben lássák be.
Vagy talán nincs szép szakítás?

A nőstény felrepül az égbe átkokat rikácsolva egykori férjére és a te fejedre. És ő pedig felemel téged a karmaival és letesz a meredek aljában, ahol az éjtünde földi teste fekszik. Alaposabban megvizsgálva nincs pulzusa és nem vesz levegőt. Létfontosságú szervek látszólag nem sérültek, noha igazából az is elmondható, hogy csak a fej és a karjai sérültek.

Egyre csak nyílnak nagyobbra és nagyobbra a szemei, ahogyan lassacskán tudatosul benne, a megjelenése mit is okozott az itteni párral. Nem mintha hibáztatnia kéne magát ebben, hiszen előbb-utóbb úgyis sor került volna erre, de ettől függetlenül is rossz nézni az elválás ezen módját. Nem beszélve arról, hogy ezek inkább ösztöntől vezéreltek, mintsem tiszta érzelmektől, és ez kifejezetten furcsán érinti őt, aki mindig is az érzések hatalmában volt egészen a töréspontig. Onnantól kezdve elhatározta, hogy az eszére hallgat, nem a szívére, noha ezt a fogadalmát is nem egyszer szegte már meg. Mindemellett szeretne valami jót is tenni, nem csak létezni, de egyre inkább tűnik úgy, hogy ahol megfordul, ott csak bajt okoz - kezdve a pusztán a törpék esetében, most pedig itt, a griffek szétszakításával folytatva. Mi lesz a következő? Néhány sötételfet fog legközelebb kioktatni valamivel kapcsolatban?
Megfogalmazhatatlan az a kényelmetlenség és kellemetlenség, amit tapasztal, és ezt csak fokozza a nőstény átkozódása. Megérti ő, teljes mértékben, így csak kesernyés vonásokkal tekint távolodó alakjára, figyelve, ahogy a szárnycsapásokkal egyre messzebb és messzebb kerül, agresszív megjegyzéseit pedig halkabban hallja már. A látványban azonban nem tud teljesen elmélyülni, mint ahogyan így gondolataiban sem, ugyanis a másik fél úgy dönt, ismét karmai közé veszi puhán és finoman, majd megemelve testét, könnyedén teszi le a halottnak tűnő éjtünde mellé. Egy rövid ideig erősen bámulja őt, tovább összpontosítva, bár néha így is szétcsúszik az elé táruló kép, és egyáltalán nem talál semmi légzésre utaló jelet. Csodálkozva pislog néhányat, közelebb érve a pulzusát nem tudja kitapintani, viszont komoly sérülést sem lát - leszámítva a megvakítást, amit őszintén nem élne át semmiképpen sem -, ami felettébb furcsa. Alsó ajkát harapdálja, miközben eltűnődik a lehetőségeken, és egyáltalán nem tartja valószínűnek, hogy mindössze ennyitől haljon meg, ahhoz tényleg nem veszített annyi vért.
- Én ezt nem értem... - motyogja magának továbbra is remegő hangon, nem találva az összefüggéseket, a logikát. Nem mintha annyi minden tudatában lenne, inkább Viridielt kéne elhoznia ide, elvégre ő sokkal tapasztaltabb a sötét bőrűekkel kapcsolatban, és talán tudna is mit mondani ehhez. Az lenne így a legjobb, ha felkeresné társát, és elhozná ide a griffel együtt... De azért a fegyverét még elveszi. Talán jól jön később, főleg akkor, ha sötételfnek fogja tettetni magát.
Azért a pengéért nyúl, ami a tokjában pihen, noha borzasztóan fél attól, hogy egyszerűen csak életre kel a test és megragadja a kezét, a következő pillanatban pedig búcsúzhat is életétől, csak mert gyomron szúrta a másik fegyverrel. Igyekszik elűzni ezeket a rémképeket, de nehéz, és így rettentően remegve igyekszik leoldani a halottnak tűnő egyénről az eszközt, majd a saját oldalára tűzi azt.
~ Megtennéd, hogy elviszel a társamhoz és vele együtt visszajövünk? Ő többet ért a sötét tollasokhoz, mint én, és egyszerűen nem hagy nyugodni az eset ~ fordul a griff felé, néhány ügyetlen lépést megtéve, elfojtva sziszegve a sérült lábába nyilalló fájdalomtól. Ha a válasz erre igenlő, akkor veszi a bátorságot, hogy a hátára szálljon a kényelmesebb utazás érdekében, és még Viridielt értesíti arról, hogy indul felé, lehetőség szerint pedig figyelje az eget, keresve egy különösen zöld lényt, valamint minél részletesebben írja le a környéket, hogy felismerhesse. Mondjuk nem mintha abban az állapotban lenne, hogy erről is gondoskodjon, inkább legújabb társára bízná ezt a feladatot, továbbítva így a felé közvetített gondolatokat. Ő inkább pihen addig, még ha roppantmód izgatott is ettől a ritka lovaglási lehetőségtől.
~ Nem rossz érzés? ~ érdeklődik, utalva a korábbi elválásra, mikor már a levegőben vannak. ~ Meg... Mihez fogsz kezdeni most?

Lazy elteszi a halott self fegyverét és felszállnak a griffel. Ám a Mesélőnek nincs sok minden, amit elmondhatna és ti már nem tudnátok. A találkozás rajtatok áll. Ám visszarepülve csak a holttest hűlt helyét találjátok.
Bármennyire is furcsa.


/Mivel most van elég írnivalótok, szerintem részletesebb instrukciók helyett rátok bízom./

Már elvégeztem a dolgom és arra felé indultam, ahol Lashrael üzenetében megegyeztünk, de aztán újabb telepatikus gondolatokat kapok tőle később, amit nem értek igazán.
Valamiért az égen kell kutakodnom, valami zöld madár után.
Ezért aztán egy szép nagy szabad terület felé igyekszem, hogy eleget tegyek a kérésének, de persze egyfolytában próbálok többet is megtudni, hogy miért kell ezt tennem.
~ A madárral küldesz valami üzenetet? ~ tekergetem a nyakam felfelé.

Az út zökkenőmentes, és bár görcsösen szorítaná a griff nyakánál lévő hatalmas bundát, nehogy egy hirtelen fordulattal leessen, érzi az egyre fokozódó gyengeséget. A szárnyas is elég csendesen utazik, talán elmélyed a gondolataiban vagy a közelmúlt eseményeiben - nem tudná megmondani, de nem is akar rajta tűnődni. Túlságosan szétcsúsznak az elképzelései ahhoz, hogy bármi komolyat képes legyen fejtegetni, most is csak a közvetítő szerepét tölti be behunyt szemekkel, igyekezve minden erejével megtartani az ébrenlétet.
~ Olyasmi ~ válaszol Viridielnek röviden, és tagadhatatlanul furcsa érzés tartani bárkivel is a kapcsolatot, beszélgetni valakivel, akivel újabb közös munkába láthatnak. ~ De azt így, telepatikusan is megtehetném ~ teszi még hozzá, és egyszer csak azt veszi észre, hogy az alatta lévő ideiglenes hátas ereszkedni kezd, mire kedvetlenül kinyitja a szemeit, erősebben kapaszkodva a szőrzetbe - vagy legalábbis ő erősebbnek hiszi. Némileg megemelkedik, mire fejébe hasít a fájdalom, eszébe juttatva a korábbi küzdelmet a griff bizalma megszerzése érdekében, és hirtelen is kap oda ösztöntől vezérelve. Az ott száradó vértől összetapadt a haja, enyhén pedig még mindig szivárog a felhasított bőr alól, újra és újra benedvesítve a környékét. A lábát inkább meg se nézi, aminek esetében egyszerűen lehetetlen kiküszöbölni a fájdalmat, úgy lüktet. Abba meg bele se mer gondolni, hány mélyebb sebből vérzik ott is... Szeretné mindezeket titkolni a másik elől, viszont aligha lesz magányos perce, amit feltűnésmentes gyógyítással tölthet, szóval a szándékával ellentétben bizonyára fog okozni némi fejtörést.
A jól körülírt tájékon állati társa leszáll, finoman érkezik a talajra, talán azért, hogy egy hirtelen csapódástól nehogy a földön kössön ki. Fejét tovább fájlalva néz körbe, merre találja Viridielt, és amint megpillantja - még ha furcsán elmosódott alakkal is -, a maga erőtlenségében elmosolyodik, lényegesen megkönnyebbülve látványától és jelenlététől. A felé mutatott gyerekes örömtől és kialakulófélben lévő ragaszkodástól vezérelve szinte leugrik a szárnyasról, ép lábára helyezve testsúlyát, ám hamar kiderül, hogy már csak egy kis lépés is igazán nagy gondot okoz, nemhogy még a férfihez való sétálás. Az első meglepetésfájdalmat követő térdre rogyást a griff feje állítja meg - a hasához emeli kobakját, megtartva őt, mire csak megsimogatja a nyakánál némi fájdalmas nyöszörgést és szájharapdálást követően.
- Azt hiszem, a járásról egy időre lemondhatok - mondja keserű vigyorral, aztán a különleges teremtményre támaszkodva ül le, jobbnak találva ezt a pozíciót. Sérült lábát óvatosan maga előtt nyújtóztatja, szemeit dörzsölgeti, hátha tisztul a látása, bár nem szavaz meg neki túl sok sikert. Azért jól beverte a fejét...
- Amennyire láttam, neked nincsenek ilyen gondjaid - jegyzi meg enyhe jókedvvel.

Aztán feltűnik egy repülő teremtmény az égen és sejtem, hogy ez lehet az, amiről Lash beszélt, de döbbenetem csak nő, ahogy a jószág is és hamarosan kiderül, hogy az nem más, mint egy fiatal griff és a hátán……….Igen, nem csal meg a szemem, ahogy megpillantom ismerős alakját, Lashraiel az.
Megkönnyebbülés és egyben izgatottság is az, ami hirtelen elönt, hiszen tudom, hogy jól van, hiszen itt látom, de azt is, hogy megint veszélyes dologba keveredett, mert egy griff nem egy szokásos hátasállat.
Megvárom, amíg a griff biztonságosan leszáll és óvatosan elindulok feléjük, ami aztán gyors rohanásba csap át, amikor meglátom megtántorodni a lányt és leülni a madár mellett. Közelebbről már látom megviselt alakját és az aggodalom belemar a gyomromba.
- Lash! Lash! Mi történt? Jól vagy? Hol sebesültél meg? – ereszkedem féltérdre mellette, már azzal sem törődve, hogy esetleg a griff nem veszi jó néven a közeledésemet.
Először a fejsebét igyekszem megnézni, aztán a többi sebesülését, miközben már kezemből sugárzik is rá a gyógyítás mágiája.
- Nem lesz semmi baj! Most már minden rendben lesz…….hol szerezted ezt a a a….madarat? – intek a mellettünk tornyosuló „hátasra”.

Halk, fáradt kuncogásba kezd, ahogy Viridiel belekezd az aggodalmas kíváncsiskodásba, és meglepően jólesik neki ismét ezt tapasztalni és hallani. A köztes idő valahogy olyan csendesen és magányosan telt, így viszont ismét van egy kellemes hangulata az eseményeknek, amit halványan megmosolyog. Az elején elhangzó rengeteg kérdésre is csupán ezzel a gesztussal válaszol, egyelőre hagyva, hogy némileg csillapodjon a másik felettébb intenzív lelkiállapota, engedve, hogy ott gyógyítson, ahol akar, csak hogy némileg megnyugodhasson. Persze végig megtartja szája halvány görbületét, önző módon kihasználva, hogy ennyire törődnek vele, viszont nem tud ellenállni a kísértésnek. Túlzottan melengető érzés ahhoz, hogy ezt elengedje csak úgy és hogy a saját bolond szavaival törje meg ennek a helyzetnek a maga különleges varázsát.
Ahogy aztán elhangzik az utolsó kérdés is, nem kell sokat tennie ahhoz, hogy a közelében lévő társát egyszerűen csak átölelhesse - persze csak akkor, ha engedi -, nyugodtan, egy pillanatig sem hezitálva. Jelenleg határozottan jó döntésnek érzi, hogy még nem intézte el Viridiel kisétálását az életéből; kifejezetten örül a jelenlétének, annyira, mint talán senki másénak.
- Hiányoztál - mondja különös békességgel, mintha meg sem hallotta volna a kérdéseket. Még pár másodperc erejéig nem akar foglalkozni a közelmúlt történéseivel, a sérülések okozta fájdalommal, a sötételf furcsa halálával - most csak boldog szeretne lenni egy nagyon rövid ideig, amit a társával való találkozása és a jelenléte okoz. Talán ennyit megengedhet magának, egy ilyen kicsi önzőséget most az egyszer, még ha nem is a legalkalmasabb rá a jelenlegi időpont. Csupán egy nagyon kicsit szeretné megkóstolni a felhőtlen örömöt az őt ért feszültségek, sérülések és a neki elmondott fájdalmak szülte aggodalom és tenni akarás után.
Viridiel akár engedi az ölelést - ebben az esetben kibontakozva belőle -, akár nem, mindenféleképpen így folytatja:
- A fejemen kívül, mint láthatod, még néhány kellemes karmolás van a lábamon, amitől mindjárt elvérzek. Látod, milyen sápadt vagyok? - mosolyog rá, és nem csodálkozna rajta, ha valóban falfehér lenne. - Teljesen szétszedte a csizmámat ez a szárnyas félőrült, borzasztó - rázza meg a fejét némi elégedetlenséggel. - Egyébként csak bizalmi játékot játszottam vele, kicsit nagy tételben - vonja meg a vállát esetlenül, kissé talán úgy, mintha egy gyerek vallaná be csínytevését. - Ahogyan haladtam a nekem megadott irányba, útba esett a fészke. Gondoltam, közlöm vele, hogy nem a legjobb választás volt oda rakni az otthonát, és még mielőtt ennél is jobban elverhetett volna, nos... - néz oldalra. - Megjelent egy sötételf - pillant vissza. - Bennem nem tett kárt, én viszont megvakítottam, minden bizonnyal véglegesen, de nem... Ez nem... Nem elég ahhoz, hogy... hogy megöljem..., ugye...? - bizonytalanodik el, hangjában pedig egyre érezhetőbbé válik a félelem. - Csak mert mikor... Mikor lementem hozzá, nemm... Nem mozdult, nem lélegzett, nem reagált semmit. Teljesen ha... - nyel egyet, maga elé meredve, ahogy megemészti újabb vétkes tettét, aminek megtörténésében egyre inkább hisz, egyre kevesebb esélyét adva annak, hogy csak valami jól előadott tréfa és átverés. - Halottnak tűnt... - fejezi be halkan, némileg összébb húzódva. Ennyit a kezdeti jókedvről, de a lelkiismerete ezen oldalával nem bír megküzdeni egyedül.

Meglep a meleg üdvözlés, de a pillanatnyi zavar után jól eső örömmel ölelem vissza, hiszen tudom, hogy mennyire nagy szó nála, ha ennyire a szívéhez közel enged valakit.
- Te is hiányoztál nekem és el kell ismerned, hogy igazam van, amikor egyfolytában aggódom érted. – nézek végig rajta, amikor ismét kissé távolabb kerülünk egymástól.
És hiába a kislányos, lefegyverző mosoly, igenis látom rajta, hogy alig van magánál és ez a vérveszteségnek köszönhet.
Haragos pillantás vetek a griffre, aki ott tornyosul felettünk és nem értem, hogy miként lehetséges, hogy mindezek után Lash megbízik benne, de nem akartam most tetézni a bajt, ezt majd később, ha nem lesz a közelünkben, lebeszéljük.
- Mindig feszegeted a határokat, nincs igazam? – mondom neki megrovóan, de közben már a súlyosabb sebeket igyekszem ellátni. – Sötét elf? – kérdezem komoran és azt gondolom, nem csak a griff az oka az állapotának.
Ezt azonban Lash szavai hamar megcáfolják, de azonnal meghallom azt is, hogy mi izgatja még a saját sorsán kívül még jobban, eléggé, hogy ez felülírjon nála még fontos dolgokat is, mégpedig, hogy okozhatta-e ő az éjelf halálát.
- Gondolom nem ok nélkül szálltál szembe vele, ha kárt szenvedett, azt magának köszönhette, hiszen még csak nem is akartad elvenni az életét, ami más minden bizonnyal gondolkodás nélkül meg tette volna, ha az életét veszély fenyegeti. Én nem hiszem, hogy azzal, hogy elvetted a szeme világát megölted volna. – nyugtattam azért meg. – De gondolj bele, mi lehetett volna, ha te nem állítod meg? Tudom, hogy ettől nem lesz sokkal jobb, de másoknak talán igenis segítettél ezzel. Azonban azt hiszem most nem ártana pihenned kicsit, megkérem a fákat, húzzanak egy kis tetőt a fejünk fölé, míg lábadozol.