A Mesélőnek van egy sejtése, hogy az a végső átölelés és könnyed hazamenetel még várat magára Viridiel életútjában, mert ki más lenne alkalmasabb csali szerepére, mint akit Uráldur is egyszer hazazavart kínvallatás nélkül, hogy ne koslasson a lánya után és legfőképpen kerülje el jó messzire innentől Zevadart. És... lássuk be, hogy szó szerint értelmezve semmi felróható nincs ellene, ha ezek után a kontinens legtávolabbi csücskében boldogítja a sötét elfeket!
Továbbra is izgatottan várjuk a fejleményeket köztetek. Miközben megmozdul a vak, hogy újra lecsaphassa valamelyikőtök. Vagy elkergesse. Lazy ütése elég nőiesre sikerült a jelek szerint és nem volt tartós az eszméletvesztés.

Folyamatosan alsó ajkát harapdálja kínjában, egyáltalán nem tudva eldönteni, mit tegyen. A sok tanácstalanság egyszerűen az őrületbe kergetni, és a lendület is elfogyott, amivel indult, hogy a férfi védelmében elzavarja őt ezzel a viselkedési formával, ami noha ő maga, nem egészen az igazi. Őrlődik az elhangzottakon, hiszen amiket Viridiel mond, az teljesen igaz, viszont annyira irigyli őt azért, mert elfogadó családja van, ő pedig annyira rohanna vissza hozzájuk... Hihetetlen, hogy pont annak nincs olyan fészke, akinek a leginkább szüksége lenne rá - vagy inkább lett volna. Ennél többet tényleg nem akart sose, nem akart vándorolni, nem akart a sötételfek nyomában járni, de ami összetartja, már csak ennyi; kutakodás az ismeretlen és veszélyes után. Egyébként biztosan sokkal rosszabb állapotban lenne, persze a jelenlegi sem nevezhető a helyzet magaslatának.
Mit tegyen? Engedjen vagy ne? Akármilyen furcsa is, szívesen van a futár társaságában, ugyanakkor továbbra sem akarja belerángatni olyan ügyekbe, amik veszélyesek rá nézve. Tény és való, keresztülmentek néhány dolgon - Viridiel meg főleg a sötételf fogsága alatt, és bár ilyen szempontból tapasztalt, nem kicsit elfogult. Tiltakozna ugyan, hogy neki nincsenek ábrándjai, elvégre pesszimista hozzáállása sose engedi meg, hogy a legjobbra számítson, ám mikor erre az ellenkezésre kerülne sor, megfordulását követően a szavakat a férfi kézmozdulata belé fojtja. Tekintetét elfordítja, mert érzi, hogy az így is ingó akarata még bizonytalanabbá válik, de hogy mit szeretne... Azt már ő se tudja. Annyira nehéz választani, hiszen egy számára kedves személyt mindig is előrébb helyezett, bármilyen tekintetben, így ez a régi életében egyértelmű lett volna, most azonban annyira más minden... Ha most hazaküldi, minden bizonnyal sosem találkoznak ismét, mert egyszerűen máshova sodorja őket a szél - vagy csak azért, mert a bányában pusztul rosszabb esetben. Mi lenne hát a helyes döntés? Hallgathatna az érzéseire, de most azok is olyan zavarosak, mint a felkavart vizű tó, és itt sem tudja meghatározni, melyik az igazi és melyik a beképzelt, ami csak a logikus választás miatt alakult ki.
Hosszú, kínzó másodpercekig tart a belső vívódás, mert egyszerre szeretné mindkettőt megvalósítani - biztonságban és maga mellett tudni Viridielt -, ez viszont képtelenség. Nem lehet megvalósítani, ami a legjobb lenne, ami egy középutat nyújtana, hanem két véglet közt kell választania, és egyik sem jobb, mint a másik - rá nézve semmiképpen sem. Így is és úgy is égni fog valami belülről, valami fájdalmas, ami folyamatosan változik, amit képtelen kiiktatni, bármit is tegyen bárhogyan.
Végül némán lehajtja a fejét, melyet aztán nemlegesen megráz, ezzel megadva a végső válaszát.
- A családodnak előrébb kell lennie a fontossági sorrendben, mint egy szellemnek - mondja aztán, képtelennek tartva magát egy konkrét nem kimondására, mivel igazán azt ő se szeretné, viszont a másik lehetőséget sem akarja annyira megvalósítani, hogy belemenjen. Még mindig vacillál, de legalább elindult egy irányba, most pedig már csak Viridielnek kell cselekednie: elmenni, vissza a néha édes otthonának tudott Awyrisba. Azt se fogja látni hosszú-hosszú évekig, ha rajta múlik...
A férfi nem szól, csak elindul valamerre. Bizakodik benne, hogy távolodik, ám hamar rá kell jönnie, hogy ezek a halk hangok bizony közelednek, némileg hangosabbá válva. Megfeszül minden izma, erősen behunyja a szemeit, felkészülve valami fájdalmasra, valamire, ami még a múltjából kísérti őt, mikor ellentmondott otthon valakinek - ezek az emlékek benne élnek, hemzsegnek és ellepik őt, még ha nem is veszi észre mindig. A várt ütés, vagy egyszerűen csak kemény szavak nem érkeznek meg, helyette olyan finom, mégis annyira keserű ölelést kap, amit nemhogy bármikor kapott volna, de még álmodni sem mert. Ettől, valamint az elhangzottakra emlékezve összeszorul a gyomra és a torka, meglepettségében nagyra nyílt szemei csípni kezdenek, érezve a kegyelemdöfés azonnali hatásait. Megremeg tőle, nem kifejezetten úgy, mintha megijedne, Viridiel viszont biztosan érzékeli ezt a fajta válaszreakciót. Ezt a lépést tartja egyszerre a leggonoszabbnak, legalávalóbbnak, egyben a legszebbnek, legkellemesebbnek is. A döbbenet múlásával, néhány másodperc után akaratlanul is viszonozza az ölelést, erősen rászorítva a férfi ruhájába, fejét a mellkasába fúrva, és tudja, pillanatokon belül ismét egy síró kislánnyá változik, nem meglepő módon. A gesztus viszont kegyetlenül fáj, keserédesen égeti őt, amit ugyanúgy engedne el és tartana meg, de mintha az egyikhez jobban húznának szívének darabjai...
- Utállak, Viridiel - mondja halkan, a szavak némileg tompán hangzanak. - Utállak, mert mindig megszegeted velem a saját ígéretem - teszi hozzá ugyanolyan csendesen, már-már alig hallhatóan. - Kérlek, nagyon szépen kérlek, vigyázz magadra odabenn, míg távol vagyunk. Ha... Ha történne veled bármi az alatt az idő alatt, én... - vékonyodik el reszkető hangja, némileg összébb húzódik, vállait feljebb húzza, a szorítása pedig valamicskét erősödik. - Nem akarlak elveszíteni.

Számítottam rá, hogy nem hajlik meg a szavaimtól, hiszen annyira elszántan meg akarta valósítani azt, amire úgy gondolta, kitagadott élete alkalmassá teszi, még ha ezt csak saját önutálata, ami erősíti. De ennél többet nem tudok tenni. Elmondtam mit gondolok, hogy hogyan érzek és mit ajánlok fel, de erőszakkal nem akarom ráerőltetni magam.
A barátságom azonban örökre az övé marad, mondjon bármit is akarjon bárhogy elűzni magától.
Az ölelés annyira meglepi, hogy szinte érzem a megrendülését, az izmok megfeszülését és csak remélni merem, hogy nem taszít el magától azonnal. Mikor kaphatott ilyet utoljára? A szívem is belesajdult.
Aztán a megkönnyebbülés hulláma szalad át rajtam, ahogy megérzem válasz ölelését.
- Én viszont kedvellek Lash és ezt nem tudod ellökni magadtól, de egyébként tudom, hogy te is kedvelsz engem, akár hogy is igyekszel ezt nem kimutatni. Nem baj, majd én megteszem kettőnk helyett is. – vigyorodtam el. – Nem fogsz elveszíteni, ígérem. – szorítom meg én is, bár tudom, hogy ez felelőtlen ígéret, ám nem tervezem, hogy ott pusztuljak, ha rajtam múlik.
A mozgolódásra a self felől, azonnal reagálok és felé fordulok.
- Mit csináljunk a „barátunkkal”? Hagyjuk itt?

Viridiel kérdésére furcsa mód elsőként nem hölgy társa válaszol, hanem a vak elf, amikor meghallva azt azonnal felpattan és futni kezd tőletek távolabb. És közben kiabál, felverve az erdő csendjét.
-Hagyjatok! Mit akartok még tőlem? Hagyjatok!
* Kezeivel maga előtt kalimpál és ha fába ütközik, akkor ijedten irányt változtat. Csak rajtatok múlik, hogy mit kezdtek vele. A lehetőségeitek a jövőre és akciótokra nézve nem szűkültek se nem bővültek. Csupán elhatározás kérdése, hogy mit csináltok.

Furcsa azt hallani, hogy képtelen ellökni magától Viridiel barátságát. Sose tudott mentesülni a negatív jelzőktől, mint a félvér, fattyú, átkozott - gyakorlatilag egész gyerekkorát megtöltötték ezek, és lemoshatatlannak bizonyultak abban az időszakban, mi több, a félvérség tovább kísérti őt vörös haja miatt. Mintha már előre meg lett volna írva, mennyire mélyre süllyed mások szemében azért, mert csupán az érzéseit követte - vagy mert csak ilyen a megjelenése, amiről egyáltalán nem tehet. Hogy bármi jót mondtak-e neki, ami állandósult volna? Az egzotikuson és szép portékán kívül aligha, de ezek sem minősülnek a legszebbeknek és legmelengetőbbeknek. Különösek az előítéletek és a más nézetek, és még ha hozzá is szokott ezek állandó elviseléséhez, így, ezek után a szavak után egyszerűen fájó visszagondolni. Mennyivel másabb úton járna most, ha mindenkitől ugyanazt kapta volna, mint a futártól...
Halványan elmosolyodik, mikor társa közli a kölcsönös szimpátiával kapcsolatos gondolatait, noha a gesztus nem látszódik, hiszen arcát továbbra is a másik mellkasába fúrja, elrejtve azt a fanyar és fájdalmas kifejezést, amit most enged egy kicsit ki belülről, nagyon mélyről. Az ölelés erősödésére behunyja a szemét, emlékezetébe vésve az egyre ismerősebb és barátságosabb illatot, a neki kényelmetlen, de a futárnak kifejezetten hasznos kristálypáncélzatot, és legfőképp az érzést, amit őszintén nem tudja, mikor tapasztalt utoljára ennyire tisztán, és, mondhatni, nyersen. Furcsa tapasztalni két külön világ egyre átláthatóbb, egyre csak kisimuló harmóniáját, amiről már régen nem hitte, hogy lehetséges.
A következő szavak hallatán újra megreszket, szipogva egyet, ajkait harapdálva, hogy néma maradjon a megkönnyebbülés okozta felszabadultságtól, és bár tudja, hogy ez jelen körülmények közt egy nehezen betartható ígéret, hisz a sikerében. A kérdés elhangzásával a sötételf felé pillant, még ha látása homályos is, aztán némileg elfordul, közben a szemét törölgetve, a mozdulatot néhány szipogással kísérve.
- A beszélgetésünk végére eléggé megrémült valamitől - mondja komoran, nem tudva eldönteni, hogy valami olyat érzett meg vele kapcsolatban, amiről fogalma sincs, esetleg attól riadt meg, hogy a vezetőségnek említést tesznek egy bukott éjelfről... Az előbbi valahogy valószínűbb.
Szánalommal figyeli a megkergült alak menekülését, és a gyomra kellemetlenül összeszorul a tudattól, hogy félig ő tette ezt vele. Számtalanszor elhangzott már fejében, de most sem győzi mondani, hogy sose akart ártani senkinek, valami mégis megmozdította ebbe az irányba. Még nem tudná meghatározni, pontosan micsoda, de ha lesz ideje, egy kis önfejtegetés után talán rájön.
- Szerintem hagyjuk. Sokat nem tud tenni vakon, fegyvertelenül. Ha ellenfelünk is lesz, csak később fog az utunkba állni. Már ha túléli... - fordítja tekintetét inkább a másik irányba, de határozottan a földre, némileg bűnösnek tartva magát az önvédelemtől vezérelt lépései miatt.

Egy halvány mosollyal érzékelem, ahogy Lashrael feszesen feszülő izmai elernyednek és légzése is kissé szabályosabbá válik, ami azt jelentheti, hogy elfogadta az ajánlatomat és a szeretet is rést ütött keménysége, elzárkózása páncélján.
Ezt is nagy eredménynek tartom már, nem is nagyon mozdulok meg, hogy neki se kelljen, de az éjelf eszeveszett menekülésbe kezdése csak kizökkent minket ebből a helyzetből.
Én legszívesebben megkérném a fákat, hogy kössék gúzsba, amíg vissza nem térünk, vagy amíg meg nem találják, de ismerve Lash erőszakhoz való viszonyát, inkább megvárom mit javasol.
- Miért mit mondtál neki? – kérdeztem rá, el nem tudván hinni, hogy ő ijesztette ennyire meg a selfet.
Ha nem az ellenségem lenne, még nevetnék is, ahogy össze-vissza kalimpálva próbál távolodni, de így felhívhatja a figyelmet, hisz más is lehet a közelben.
Ezért én is felvetem mégis a javaslatomat.
- Mi lenne, ha megkérnénk az erdőt, hogy tartsa itt, aztán egy nap múlva engedjék el. Az elég időt ad nekünk, hogy elkezdjük a tervünket?
Akár hogyan is lesz, nekünk lassan indulni kell.

Gondolom mondanom sem kell, hogy még mindig az erdőben vagytok. Ám ezt egyre inkább egyik főszereplőnk sem bánja. Lazy megnyugszik Viridiel karjaiban. És már a fogoly hirtelen felébredése sem zavarja meg annyira a pillanatot, hogy eltűnne egy perc alatt az idill.
Ám ez még mindig nem válasz a kérdésre, hogy akkor hogyan tovább. És ez nem csak az én, de Uráldur fogadott fiának a kérése is. A természet hamar le tudja kötözni egy időre, ha úgy gondoljátok. Nem olyan régen még vita volt viszont köztetek, hogy Természet Anya ajándékát bele vonjátok-e a sötét elfekkel való viszályba.
És az is szóba került, hogy vajon mitől rémülhetett meg...

Megvakarja a fejét, felidézve, pontosan akkor mit is mondott azon kívül, hogy sok mindent. Nehéz kutakodni úgy, hogy már abban az időben is stresszhatás alatt volt, a kötelességnek tartott dolgok és érzések között állva, mindkét fél felé húzódva, el nem tudva dönteni, mihez akar kezdeni pontosan.
- Megkérdeztem... - kezdi lassan. - Hogy merre van a bánya, és aztán mondtam neki, hogy végeztünk, elengedem - biccent egyet, önmagát is meggyőzve, erről volt szó. - A sötételfeknél a kegyelem általában ugyanúgy halált jelent? - érdeklődik, kipislogva a maradék könnyet, amit a szemébe csalt az átélt jelenet, és közben eszébe jut, hogy lehet, a szavak megszegésétől tartott annyira a világtalan, nem feltétlen attól, hogy a bányába jut két idegen, felbolygatva mindent.
Nem igazán akarja nézni az éjelf szenvedését, épp elég volt látni a kikapart szemeit, és lehetőség szerint többször nem is szeretne gondolni rá. Felejtené a látványt, de az utóbbi időben sokkal több borzalommal találkozott, amit legszívesebben kitörölne az emlékezetéből. Sőt, talán az egész életét semmissé tenné saját maga számára, ha az olyan egyszerű lenne, majd aztán tiszta lappal indítana. Kár, hogy már tényleg úgy hiszi, elkésett egy új kezdettel, és akármennyire is hitt a pusztán abban, valami új életszakasznak az elejére lépett, egyáltalán nincs így, kezdve az építeni óhajtó törpék gúnyos megjegyzéseivel. Tény, nyilván Viridiel sok mindent felforgatott benne, kizökkentve az eddigi átlagos napokból, és továbbra sem tudja eldönteni, ez jó-e vagy sem. Az ötlete viszont most igencsak nagy körültekintésre és előrelátásra utal, elvégre teljesen igaza van. Nem kéne magukra hívni a figyelmet, az meg már végső soron mindegy, itt üvölti-e azt, elfek jártak a környéken, vagy a testre tekeredő ágak-gyökerek azok, amik erre utalnak.
- Legyen, bajunk nem származhat belőle, egy napnál többet pedig nem töltenék ott - vonja meg a vállát esetlenül, és mikor az éjtünde egy újabb fának csapódik, kérésére a gyökerek kitüremkednek a földből, rátekeredve a vak lábaira. Minden bizonnyal ettől elesik, de ha állva is marad, ami csak lehet, a testre szorul, fogságban tartva az áldozatukat, nem engedve őt sehova. Fegyver híján pedig aligha fog kiszabadulni természetes kalitkájából, így nem kell már aggódni amiatt, hogy világot jár (ha már látni nem látja).
- Ha türelmesen és csendben várakozol, ennél több bajod nem fog esni. Onnantól tényleg azt teszel, amit akarsz - szól még oda a kardjaitól megfosztott harcosnak, majd Viridielre pillant vizes, enyhén vörös tekintetével.
- Mehetünk? Vagy még akarsz kérdezni tőle valamit? - biccent a sötételf irányába, és ha nincs semmi, ami akadályozná őket, akkor elindul a helyesnek vélt irányba. Ha már jócskán maguk mögött hagyták az erdő foglyát, elmeséli Viridielnek, mire jött rá Természet Anyától kapott ajándékával kapcsolatban: körülbelül egy órányi ideje van abban az alakban, valamint a füsttel lehet kiváltani, amit az elején csúfosan elvetettek mint ötletet. Itt némi szórakozottsággal hozzáteszi, hogy elég nehéz volt megállni a gyerekek ártalmatlan riogatását, mikor a nomád csapattal együtt haladt át a pusztán, végül azonban nem vette rá magát erre a lépésre, félve attól, kidobják, mint ahogyan a macskát szokás.

Még mindig az érzelmek hatása alatt, de már megnyugodva figyelek Lash szavaira, hogy vajon mi lehetett az amivel megrémítette az általában a kemény életmódra nevelt selfet.
Összeráncolom a homlokom, ahogy elkönyvelem, semmi fenyegető nem hangzott el, amit amúgy sem igazán tudtam volna elképzelni, így én is csak egy következtetésre jutok, figyelembe véve a tapasztalataimat.
- Az biztos nem hatja meg, hogy a bányába készülünk, hiszen biztos benne, hogy a többiek rövid úton végeznének velünk. Viszont biztos vagyok benne, hogy soha nem térhetne vissza, mert azonnal halálra ítélnék, hogy hagyta magát legyőzni és fogságba ejteni. A gyengeséget a sötét elfek nem tolerálják. Talán ezért nem örült annak, hogy elengeded, inkább valami „hősi” halálban reménykedett. – vágtam egy grimaszt.
Mivel Lashrael elfogadva az érveimet maga gondoskodott a self helyhez kötésével, így nekem már nem volt vele gondom.
- Csak egy valamit. – fordulok a fiatal katonához. – Van valami jelszó? Ha elmondod, sosem fogjuk megemlíteni dicstelen bukásodat, sőt azt fogjuk híresztelni, hogy becsülettel küzdöttél meg egy pár griffel, így a családod büszke lehet majd rád.
Ha sikerül rábeszélnem a válaszra, akkor már sietősen a lánnyal tartok, meghallgatva, hogy most már tudja, mivel érheti el az alakváltását.
- Akkor vagy végeznünk kell egy óra alatt, vagy ki kell módolnod, hogy amíg pihenned kell, addig eltűnj a szemek elől. – figyelmeztetem menet közben.