Megenged egy szélesebb mosolyt és egy esetlen tarkóvakarást, mikor Viridiel az igazáról beszél. Mondjuk ő sose mondta, hogy aggódni kéne érte, mi több, habár jóleső, attól még nem akar ilyen szempontból sem teher lenni senki számára, már csak azért sem, mert a tervei ütköznek a nyugodt, aggodalommentes életvitellel. Összeférhetetlen mindez, ha tartja a kapcsolatot másokkal, tenni ellene azonban aligha tud - az otthona már többé nem számít az otthonának, csak egy egyszerű helynek, ezáltal nincs hova visszatérnie, azzal meg még mindig birkóznia kell, miként kezelje a futárt. Jelenleg így mindösszesen bolyong, keresve valamit, amibe kapaszkodva újrakezdhet, és talán egyszer megtalálja az erős gyökereket, amikhez visszatérhet minduntalan.
- Ahol csak lehet - biccent egyet beismerőn. - Egyszer már túlléptem, annál nagyobb baklövésem aligha lehet - vonja meg a vállát kesernyés jókedvvel, utalva múltjára, majd a sötételf jelenlétére kerül a sor, ami nem kis súllyal nehezedik a vállaira. Vonásai borúsak és fájdalmasak, és nem tudja eldönteni, helyesen vagy helytelenül cselekedett, noha Viridiel próbálja meggyőzni őt az előbbiről, ráadásul nem is beszél butaságokat. Mondjuk miért is tenné?
- Csak védtem ennek az okostojásnak a fészkét - pillant fel jelenlegi hátasállatára. - Egyébiránt én is úgy hiszem, hogy ennyinek nem kéne elegendőnek lennie, még ha sok is volt a... vér... Mármint... Annyi nem volt, hogy elvérezzen, ahhoz több idő kéne, csak... Nem értem, az egyik pillanatban még kiabált és üvöltött fájdalmában, aztán egyszer csak elhallgatott és semmi - rázza meg a fejét, a zavarodottságtól némi idegességgel beletúrva a hajába. - Elvettem a fegyverét is, legalábbis az egyiket, talán még jó szolgálatot fog tenni - néz az oldalára fűzött eszközre, és kifejezetten zavarja, hogy nem tudja összerakosgatni ezeket a darabkákat. Annyira egyszerűnek kéne lennie, annyira egyértelműnek, hogy azt még egy gyerek is átlátja, de nem találja a kapcsokat és peckeket, amiket összeilleszthet. Valami nagyon nincs a rendjén, csak nem tudja, micsoda, és ez kifejezetten zavarja őt. Ott motoszkál az elméjében, nem hagyja őt nyugodni még annak ellenére sem, mennyire szüksége lenne a pihenésre, amit Viridiel is kifejt szavakban. Erre azonban csak felkapja a fejét tiltakozón.
- Nem, még nem tehetem! - mondja talán a kelleténél kicsit több hévvel, aztán hirtelen húzódik vissza. - Még... Még vissza akarok menni, meg akarok róla bizonyosodni még egyszer, hogy valóban meghalt-e, mert... Én nem... Nem akarok gyilkos lenni - suttogja a végét, közben ujjait tördeli. - Gondolkodás nélkül támadtam, mert egyszerűen belém ivódott az általános nézet, hogy ők rosszak. Sarokba szorulva éreztem magam a korábbi kis küzdelem miatt, és bár bántott egy nagymacskát, akit aztán megmentettem, valamint talán még a griffeket is levadászta volna, én... - hadarja, hirtelen hagyva félbe, hogy egy mély levegőt vegyen, amit némi várakozás után kienged, közben erőteljesen behunyva szemeit. - Csak... Menjünk vissza, nézzük meg, kérlek, utána pihenek, ígérem - néz kérlelőn társára.

Tudom, hogy Lash soha nem fogja túltenni magát a múltbéli tragédiáján, legalábbis, amit én eddig megtudtam róla, de most nem akartam még jobban ezt erősíteni benne, ezért csak megráztam a fejem, hogy nem értek vele egyet.
Azon törtem a fejem, vajon mi történhetett azon a helyen, mi történhetett azzal a sötét elffel, akinek a halálán, már ha arról van szó, miért nem tud napirendre térni.
- Sok minden történhetett, lehet, hogy gyenge volt a szíve, vagy rosszul esett. Ha csak a szeme világát vesztette el, akkor nem te vagy a hibás, ne okold magad. – győzködtem tovább, de láthatóan nem sikerült eltérítenem borús gondolatait.
Arra, hogy elvette a fegyverét, elégedetten bólintottam, hiszen ha él, ha halott jobb, ha nincs fegyver egy éjelf keze ügyében.
- Jól tetted, neki úgy sem kell semmiképpen.
Arra, hogy nem akar pihenni és ez ellen erőteljesen tiltakozik, rosszallóan összeráncoltam a szemöldököm és erőteljesen visszanyomtam a félig fekvő helyzetébe.
- Ne bolondozz Lash! Ha nem állítsuk meg a vérzést, akkor sehová nem jutsz el, mert hamarosan halott leszel. Értem, hogy mindenáron meg akarsz győződni róla, hogy mi történt az ellenfeleddel, de ha nem éled túl, akkor mit érsz vele? Legalább egy-két órát adj nekem és magadnak, aztán ígérem, vissza megyünk, már ha ez a te …….madarad hajlandó elvinni mindkettőnket, mert gyalog biztos nem jutnánk messzire. – mondtam határozottan, hogy értse, ez nem játék.

Próbálja valamelyik lehetőséget elhinni, de bizonyára mindketten tudják, hogy ez egy darabig emészteni fogja őt, kínzón és fájdalmasan. Az is egyértelmű a számára, hogy egyelőre ez még csak felgyűlik, még képes tűrni, de ebből is hamarosan egy töréspont fog kialakulni, mint a bordélyházban. Esélytelen elkerülni, és ez vagy segíteni fogja őt a túlélésben, vagy még jobban hátráltatni, hiszen hiába hitte azt először, hogy ezzel megérett a korra, hamar rá kellett jönnie, hogy ez is csak egy ócska képzelgés része. Legbelül talán kristálytisztán tudja, hogy sosem lesz alkalmas egyetlen háború túlélésére sem - vagy legalábbis a küzdelmi részénél biztosan nem, csak mert a legvégső esetben képes elszánni magát az ölésre, de mindösszesen egy hangsúlyozott talánnal. Tisztában van azzal, mennyire pocsék érzés kioltani egy életet, most már ténylegesen, és nem akarja újra megtapasztalni, bármennyire is szükséges megszoknia.
Mindenesetre azért halványan és hálásan mosolyog, legalább ennyivel kifejezve, mennyire értékeli Viridiel próbálkozását. Kifejezetten hálás, hogy ennyire támogató, és igazából már csak neki kéne túllépnie az örökös negatív hozzáállásán, a keserű gondolatokon, valamint neki kell már csak hinnie. Minden már csak és kizárólag tőle függ, egyelőre azonban nem képes megtenni ezt a lépést - majd később. Még fél, valamint a belé ivódott, helytelen gondolkodásmód pedig minduntalan visszarántja.
Csak értetlenül néz eleinte, mikor társa kellő magabiztossággal jelenti ki a maradásukat és a várakozásukat. Egy darabig még pislog is, a korábbi értetlenséggel vonva össze a szemöldökét, csupán mert hajtja a lelkiismerete és annak tisztázása. Ahogyan aztán halálának emlegetésére kerül a sor, alsó ajkába harapva pillant oldalra, elfojtva azt a megjegyzést, miszerint ő úgyis oda rohan. Hiába, hogy korábban annyira tiltakozott ellene, hogy védte magát, bárki könnyedén közölhetné vele a tervei és ötletei hallatán, hogy veszélyes önmagára nézve olyannyira, hogy ezek a balgaságai még akár halálosak is lehet. Mi több, biztos. Idővel ez minden bizonnyal kikristályosodik a futár számára is, mennyire kergeti a vesztét, hogy megtalálja és megölelje, Természet Anya viszont gondoskodott eddig arról, hogy ez a végkimenetel még semmiképpen se következzen be. Kérdés, mit akar tőle, mit kell elérnie...
- Jó, de... - kezdene ellenkezni, Viridielre pillantva, pár másodperc után pedig ismét oldalra tekint, nem bírva tartani a szemkontaktust. Erősködni akart tovább, de látva azt a határozottságot, az övé semmissé lett. - Jó... - egyezik bele halkan. Végső soron hogyha valóban halott az ellenfele, akkor úgyis meg fogják találni a testét, ha meg nem... Akkor egy kifaggatható személyt veszítenek el - vagy megbizonyosodhat arról, hogy megőrült -, bár maga se hinné, hogy élve találkoznának vele. Egyszerűen túl abszurd lenne, mégis szeretné, ha így történne. Legalább ennyivel könnyebb lenne a lelke.
- Egy dolgot viszont nem értek... - fog bele ismét egy gondolatba. - Miért foglalkozol velem jobban, mint a saját családom? - tekint ismét a futárra. - Miért nem... - keresi egy pillanatig a szót. - ... felejtesz csak el? Biztosan lenne jobb dolgod is, mint egy hozzám hasonlóval törődni, aki úgy rohan a sötételfekkel kapcsolatos hírek után, mintha rég nem látott cimborák lennénk... - kulcsolja össze a kezeit, hogy újra tördelhesse az ujjait. - Nem akarlak belerángatni semmilyen veszélyes ügybe, és még csak azt sem akarom, hogy aggódjon bárki is értem. Nem szeretném, ha miattam olyanba ártanád magad, amibe nem kéne...

Mivel az állapota tényleg aggodalomra ad okot, ezért nem engedek az előbbi mondanivalómból és összefonom a kezem, úgy nézek Lashrael-re határozottan, hogy lássa meggyőzhetetlen vagyok.
Ez úgy látszik bejött, mert ugyan próbálkozott párszor, hogy ellentmondjon, de végül egy nehéz sóhajjal feladta és elfogadta, hogy muszáj pihennie.
Ezek után egyáltalán nem számítottam a kérdésére és egy kis ideig nem is értettem, hogy mit is kérdez, számomra annyira egyértelmű volt, hogy aggódok egy társamért, főleg egy olyanért, aki együtt volt velem a bajban és bizonyította, hogy igenis érdemes rá. Ott hagyhatott volna és menthette volna a saját bőrét, de nem tette és jó párszor megmentette így az életemet is.
- Nem ismerem a családodat Lash, nem tudom, hogy miért tették, amit tettek, én csak téged ismerlek és az életemet bármikor rád bíznám. Okos vagy, kitartó és önfeláldozó és az a legkevesebb, hogy segítelek bármiben, amire a konok fejedet adod, még ha az a sötét elfekkel kapcsolatos is. – mondtam neki komolyan. végig a szemébe nézve, hogy tudja mennyire igaz. – Azon pedig ne aggódj, hogy belerángatnál bármibe is, magam is nagyon jól bele tudok gabalyodni a bajokba és a saját jószántamból segítek neked. De most maradj egy kicsit csendben, hogy a szervezeted és te is pihenni tudj, főleg ha mielőbb útnak akarsz eredni.
Ha hagyja, most már neki állok a gyógyításnak és remélhetőleg hamarosan jól lesz….már a körülményekhez képest.

Még szerencse, hogy nem ismeri a családját, mert minden bizonnyal minden második tagja a férfi idegeire menne, legalábbis az eddigi ismeretségük alapján ítélve. Egy halvány mosoly emiatt meg is jelenik az arcán, ahogyan elképzeli a mostanra már teljesen lehetetlen jelenetet. A szemkontaktust igazából sokáig nem tudja tartani, pár másodpercig enged a másik tekintetének fogságának, azonban valamilyen belső kényszertől fogva kénytelen utána oldalra vezetni figyelmét. Érzi magán Viridiel pillantását, ami vissza-visszavonzza a sajátját, de ezek csak egy-egy elvétett pillanatoknak számítanak.
A mondóka végéig nem szólal meg, mi több, eleget tesz a kérésnek is, bár azzal, hogy néma marad, nem sokat segít a saját felépülésében azon kívül, hogy a társa felgyorsítja a regenerációt, elvégre belülről attól még sok minden emészti őt. Nem egy megmagyarázhatatlan és ellentétes, zavaros, aminek fejtegetésébe csak akkor érdemes belemenni, ha merné a férfit ilyesmikkel fárasztani, viszont mivel ez a terület teljesen új a számára, egyelőre nem vág bele. Hosszú ideig nem is fog, csak apránként, ha kikéredzkedik egy-egy gondolat, hiszen ráborítani egyáltalán nem akarja a másikra jelenlegi bajait. Egyszer már megtette, de nem szeretne túlzásokba esni, hogy aztán egy elköszönés legyen a vége. Lehet, ez egy jó megoldás lenne a szándékára, viszont ódzkodik ennek megtételétől.
Mindenesetre nem fűz semmiféle megjegyzést az elhangzottakhoz, nem hinné, hogy érdemes lenne tovább feszegetni a felmerülő témát. Viridiel kerek-perec megmondta azt, amit gondol, és nem áll szándékában megkérdőjelezni őt. Majd később még felhoz neki ezt-azt, most azonban nyugton kell maradnia, hogy a férfi eleget tegyen a nagy tenni akarásának. Hátradől hát a mögötte közben letelepedő griffre, aki, tekintve, hogy gyakorlatilag már sehova sem mehet, igazán ráér. Ő maga csak az eget kémleli, és még a gyógyítás okozta jóleső érzés ellenére is borzalmasan érzi magát belül, ahogy a benne szóló kétkedő hang csak azt zengi: minden csak látszat és illúzió, ami akkora megnyugvásba ringatja, hogy majd a feleszmélésbe beleroppan. Persze a kislányos naivságát sem tudja figyelmen kívül hagyni; akárhányszor érte őt csapás, még mindig él benne ez az ártatlan oldal egy furcsa oknál fogva. Talán csak a fajából adódóan, talán teljesen más miatt - nem tudja, mint ahogyan azt sem, mennyire lenne érdemes véget vetni jellemének ezen szegletének.
- Azért, Viridiel... - kezdi a gyógyítás után a magasban úszó felhőket bámulva közben. - Lehetőleg ne ölesd meg magad, jó? Ha... Ha bejutunk a bányába, nem képzelten emberek és sikítozó nők között leszünk, akikkel képesek lennénk elbírni - pillant társára, bár bizonyára ezzel a ténnyel ő is tisztában van. - Legyél te is nagyon óvatos, kérlek, és miattam ne kockáztass, ha van lehetőséged a szorult helyzetből elmenekülni. Csak... Fogd azt a lányt, akit kimentek, nem is... ki kell mentenem onnan, és menj. Ígérd meg, hogy legalább ott benn magadat helyezed a fontossági lista élére, a legelső helyre - kéri. - És mielőtt megígértetnéd velem ugyanezt, nem fogom megtenni, ugyanis te tartozol valahová velem ellentétben. Számomra is fontosabb, hogy te mindenképpen élve juss ki. Ja, és ne gyere azzal a szöveggel, hogy vagy együtt, vagy sehogy - enged meg egy halvány mosolyt. - Tényleg szeretném, ha épségben jutnál ki és nem az én kiszabadításom közben esnél fogságba. Én... - gyűri ruháját az ujjai közé. - Rosszul érezném magam, ha bántódásod esne. És ez most más, mint a bordélyházas eset, ahol ugyanazt kutattuk, itt én akarok annyira bejutni, így kérlek... Ha nagy a baj, csak menekülj, a kedvemért. Nincs értelme annak, hogy az én elérhetetlen célom útján szenvedj vagy elbukj, nem éri meg - rázza meg a fejét nemlegesen.

Nagyot szusszanok, amikor végre kicsit ellazítja magát és úgy néz ki, hogy lenyugszik kicsit, bár biztos vagyok benne, hogy a lehető legrövidebb idő múlva, amikor már úgy gondolja, hogy jól van, már menni akar.
Bizalmatlanul méricskélem a griffet, mert ugyan most látszólag békésen ücsörög, de Lash azt mondta, hogy a legnagyobb sebeit ő okozta. Nem tudom, hogy mi változott meg, amitől most ilyen, de azért én szemmel fogom tartani és ahogy lehetőségem lesz rá, kifaggatom a lányt mi történt.
Egy kis ideig csöndben megy a gyógyítás, aztán megszólal Lashrael és nem mondom, hogy meglep, amit mond, de ezt már eljátszottuk párszor. Én is ugyanezt kértem tőle, amikor a városban a fegyveremet és a páncélomat akartuk vissza szerezni és ő sem hallgatott rám és nem is erről van szó.
Szótlanul hallgatom egy darabig, miközben igyekszem nem kiesni a koncentrációmból, de végül nem állom meg már szó nélkül.
- Ezt most fejezd be, de sürgősen. Ezt már azt hiszem nem először beszéljük át és egy, ha bármi bajom esik, azért nem te vagy a felelős, önállóan is el tudom dönteni, hogy mibe mászom bele, hagy döntsem el ezt én. Kettő: gondold át mit kérsz tőlem! Azt akarod, hogy hagyjam magára egy társam, egy akcióban, amit együtt kezdünk el! Te megtennéd? Mert nem hiszem. – ráztam meg a fejem. – Ha úgy döntök, hogy veled tartok, akkor kitartok a végsőkig és ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy öngyilkos akarok lenni, vagy odadobni ok nélkül az életem. Kompromisszumot kéne ebben már kötnünk. – mondom neki egy sóhajtás után. – Szögezzük le, hogy társak vagyunk és nem kívánjuk a másiktól egyfolytában, hogy hagyjon ott minket. csak, hogy mentse az életét, csak akkor, ha van rá remény, hogy ki tudja szabadítani a másikat. Mit szólsz? – ajánlottam fel, miközben lassan kész lettem. – Ennyi telt tőlem, nem vagyok olyan jó ebben, mint te. – ültem le mellé végül.

/Bocsi a sok kihagyásért!/


Az újra találkozásotok a már szinte megszokott vitával telik. Sosem tudjátok eldönteni, hogy melyikőtök áldozza fel életét vagy szabadságát a másik meneküléséért cserébe. És eddig a végén mind a ketten együtt másztatok ki a bajból. Ám ezt a részt a Mesélő nem is részletezné tovább, nálatok jobban úgy sem tudnám.
Fűből egy kis menedéket fon a természet körétek, mikor Viridiel megkéri, hiszen ahol leszállt Lazy, ott nyílt terep, egészen pontosan egy rét volt. És egy egész napos pihenésre lesz szüksége a lányra, hogy újra harcképes állapotba kerüljön.
A griff igen furcsán néz a lányra a beszélgetés elején, mintha csak azt kérdezné tőle, hogy az ő élete nem-e fontosabb, mint az éjtündéé...?
Ám az is bizonyos, hogy az éjszaka során egy környéken kóborló sötét elfre fognak majd a fák figyelmeztetni titeket. És ha részletesebben megkérdezitek tőlük, akkor nem tudják megmondani a haladás irányát. Mindig másfelé megy.

Azzal, hogy a férfi önállóan el tudja dönteni, mibe keveredik, némileg vitatkozna. Nem azért, mert rosszul mérné fel a helyzetet vagy nem lenne meg a maga esze, egyszerűen csak nincs tisztában olyan részletekkel, amik minden bizonnyal gondolkodóba ejtenék őt. Már csak az eddig elhangzottak miatt is erősen kétli, hogy az emlegetett végsőkig kitartana mellette, ha közölné vele a szándékát, és jobbnak is látja, ha itt és most, köntörfalazás nélkül elárulná. Akkor már tényleg át tudja gondolni, miket is beszél és miket is vállal.
- Szerinted én ezt még magamra veszem? Tudod jól, min mentem keresztül, és attól a ponttól fogva bármikor kész vagyok beletörődni, ha valaki hátrahagy - közli, persze más kérdés, hogy mennyi időbe telik az, mire megbékél vele. Nyilván helyzettől függően más, de alapvetően egy-két nap alatt túlteszi magát rajta, és meg sem említené, ha esetleg újra találkozna azzal a illetővel. Persze a délosi egy különleges példa volt minderre, ahol kétségbeesetten vágyott a társakat összekötő védelemre, itt viszont most kifejezetten kérné az elválást a másik biztonsága érdekében.
- Hangsúlyoznám továbbra is, hogy a nagy jó érdekében én nem számítok semmit sem veled ellentétben. Te befolyásos vagy, több helyre van biztos belépőd, több helyről szerezhetsz információkat, több ponton tudsz változtatni bármin. Engem viszont senki sem ismer. Megismételném, hogy rajtad kívül nincs más olyan ismerősöm, barátom, akivel tartanám a kapcsolatot. Egyedül vagyok, Viridiel, aki valaha ismert, az letagadja az elveszett kapcsolatunkat, és ha azért halnál meg, mert egy hozzám hasonló senkiházi belerángatott valamibe, a lelkiismeretem nem bírná, értsd meg. Nem vagyok erős, megtörtem nem egyszer, a lelkem, a szívem gyakorlatilag szilánkokban és darabokban hever valahol a logika és gondolkodás falai mögött, amik elhitetik sokszor, hogy semmi bajom sincsen - emeli kezét a mellkasához ösztönösen, ahol a ruhát ujjai közé szorítja. - De nem, túl jó és kedves voltál és vagy ahhoz a történetem ellenére is, hogy képes legyek megbirkózni azzal, ha elvesznél miattam. Nem érzem, hogy jogom lenne bárkit is magammal rántani abba a szakadékba, ami felé tartok, ugyanis én itt nem fogok megállni - néz határozottan a másik szemébe, felkészülve annak az őrültségnek az elmondására, amire néhány éve adta a fejét. - Miután kijutunk a bányából, nem fogok békésen hazasétálni, akkor se, ha lenne még otthonom. Megyek tovább, és ha más apró morzsa nem kerül a lábaim elé, akkor nem is akárhova fogok tartani: a sötételfekhez, az ő területükre, ugyanis meg akarom érteni, miben gyökerezik a gyűlöletük és agressziójuk, hogy ennek kioltására találhassak egy megoldást. Tudni akarom, miért olyanok, amilyenek, és nem érdekel, milyen mélyen rejtőzik ennek a titoknak a nyitja, nem érdekel, mennyire lehetetlen megvalósítani, mert tudom, hogy esélytelen, de nincs más célom a gyermekem megtalálása mellett. Nincs mi éltessen, Viridiel, és nem akarok mást belerángatni ebbe az abszurd ökörségbe, aminek megvalósítására az esély a nullával egyenlő. Mi értelme? Csak a hozzám hasonló bolondoknak jó, hogy elhihessék magukról, valami fontosat cselekszenek, valami nagyszabású dolog miatt hullnak el, mert másra képtelenek az önsajnáltatáson kívül. - Hangja folyamatosan váltakozik a szánalmas önirónia és a határozottság között, és ő maga is nehezen tudná eldönteni, hogy szimplán túlságosan megzakkant, vagy éppen a kelleténél nagyobb vakmerőség szorult belé, esetleg tényleg csak saját tehetetlensége vezeti. Talán mindhárom egyszerre és a hit egy jobb jövő felé.
- Ez volt az, amiről a legelső találkozásunkkor említést tettem. Ez az öngyilkos küldetés, amire a fejemet adtam, és inkább te gondold át, mit vállalsz. Én tudom jól, miről akarlak lebeszélni - zárja a hosszasra sikerült monológot borúsan és kedvetlenül. Nem mondaná, hogy tart a reakciótól, hiszen innentől már nincs mitől félnie és nincs is visszaút. Egyedül vágott neki, számításai szerint pedig egyedül is fejezi be - élve vagy holtan, talán megoldatlanul.

//Egyelőre én még nem ugornék a fák sutyorgására //

Csak a fejemet csóváltam ezekre a szavakra, mert annyira leértékelte magát, hogy az már szinte nekem fájt, vagyis igazából tényleg fájt. El nem tudtam képzelni, hogy mennyire a lelkébe taposhattak, ha ennyire nem becsüli magát. Rossz volt hallgatni, hogy szinte felkínálta magát a halálnak, mert szerinte nem ér semmit az élete. Egy elfnek, egy erdei elfnek ennél többre kell értékelnie magát!
- Minden élet értékes Lash! Ha te nem is tudod, valakinek értékes vagy, nem tudhatod, hogy hol vár téged az, amiért érdemes élned, talán pont a gyermeked az, akiről még nem mondtál le, legyen bármilyen kicsi is az esély. Ne add fel a reményt. Hidd el, tapasztalatból mondom, hogy amikor már azt hiszed mindenek vége, akkor is van tovább. – mondom neki komoran, hiszen annak idején én sem hittem, hogy a sötét elfek bányájából élve kijutok. Mégis itt vagyok!
A tervei sötét felhőként ülik meg a lelkem és tudom, hogy mindent meg fogok próbálni, hogy lebeszéljem róla, mert én ismerem azt a népséget és a vezetőit, egyáltalán nem hiszem, hogy Lash nem járhat sikerrel…….
- Tudom miről beszélsz és hidd el nem becsülöm le a veszélyt, de egyelőre azt hiszem ezen ne most agyaljunk, inkább pihenjünk és holnap reggel útra kelhetünk.
Éjjel még mindig a lány szavai járnak az eszembe, így nem csoda, ha a fák suttogása ébren talál, feszülten követem az eseményeket.

- Így van. Minden élet értékes, de senki sem akarja megragadni a gyökerénél fogva a problémát, mindenki csak nekiront a másiknak, mert az ölés egyszerűbb megoldás a kényes bajokra. Vagy csak nem is figyelnek rá, úgy tesznek, mintha teljesen rendben lenne. A törpék is a többiek háta mögött akartak kereskedelmi utat építeni a pusztán az orkokig, és ha nem vagyok ott, akkor egymás nyakának esnek a nomádokkal... - húzza fel lábait, átölelve őket, már-már összegubózva így. - Esélytelen, hogy rájöjjek a miértekre, de meg akarom próbálni, hátha megérthetek valamit a sötételfekkel kapcsolatban, hátha tehetek az ellen valamit, hogy folytassák azt, amibe belekezdtek még nagyon régen. Nem lehettek mindig ilyenek, nem lehettek mindig gyilkosok, a kezdetektől fogva... Valami eltört bennük és ez most is ott van. És én szeretném tudni, mi, ha már képes vagyok felvenni a sötételfek megjelenését - néz pár másodpercre Viridielre, és ha a férfi figyeli őt, akkor egy darabig a tekintetét fürkészi, aztán elfordul, mintha szégyellné vagy sajnálná, hogy elmondta. Persze mást aligha tehetett volna, valahogy mégis van egy kellemetlen görcs a gyomrában.
- Ha nincsenek ismerőseim és barátaim, kinek számíthatnék? Természet Anya akkor is mellettem van, mikor már nem ebben a formában létezem. A gyermekem meg... Lehet, pont a sötételfeknél van... Lehet, őt is rabszolgaként dolgoztatják, nem tudhatjuk... - vonja meg a vállát esetlenül, gyengén. - De ez egy nagyon csúnya húzás volt tőled - teszi hozzá morgolódva, elfordítva a fejét, térdei közé ékelve az állát. - A reményem viszont egyszer elhal. Már húsz éve lüktet bennem, húsz éve tartja bennem az élni akarást, a célokat, de ha belegondolsz, nekem már nincs semmim, mindenemet elvették két évtizede. Nincsenek feladataim, nincsenek kötelességeim, a gyermekem is már egy húszéves felnőtt félelf, aki... - Inkább félbehagyja ezt a mondatot, mielőtt még jobban belebonyolódna ennek a kifejtésébe, még jobban kihangsúlyozva, hogy bárkihez is fordul, mindenki megoldja nélküle a saját bajait. Elég lesz ennyi, úgy érzi, főleg ebből a részéből, ami minden szónál egy újabb fájdalmas kés elfordítása a gyomrában.
- Megpróbálok pihenni, ahogyan javasoltad - zárja aztán ennyivel a témát, egyértelműsítve, hogy nem akarja tovább feszegetni. Amennyire lehet, kényelmesen elhelyezkedik, noha jelen körülmények közt az sem zavarná, ha kiváltképp rossz környezetben feküdne. Inkább csak elmerül a saját gondolataiban és nem szól, úgy véli, jobban jár.


Felkapja a fejét, mikor a fák emlegetni kezdenek valakit, egy környéken járót. Kivörösödött szemekkel néz különböző irányokba, ahol egy-egy magasodó lombot lát, érdeklődve tőlük a haladást, és érdekes módon nem tudják megmondani, pontosan merre is tart. Felül, kíváncsian kémlelve, megdörzsölve az arcát és a szemeit párszor, Viridiel szakadt ingének ujjával is végigtörli a bőrét.
Csendesen feltápászkodik, remélhetőleg a kényszerpihenés és a férfi gyógyítása elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ne essen rögtön térdre, ha ránehezedik. Ha sikeresen talpon marad, akkor a növényektől érdeklődik, merre találja ezt az ismeretlent, ugyanis kiváltképp gyanús, hogy mindig irányt vált, mintha nem tudná, merre megy.
Mintha nem tudná...
... mert nem látja...?
Alsó ajkába harap, ahogy bevillan az elképzelés, és most már még jobban ki akarja deríteni, kiről is értesítik őt a növények. Egy pillantást vet Viridiel felé, de nem kérdez semmit, hiszen nem akarja felébreszteni őt. Csak némán teszi meg a lépéseket, a megadott irányt követve, hogy kiderítse, kivel is van dolga - reményei szerint pedig a korábban megvakított sötételffel.

Nagyot sóhajtok, ahogy Lash tovább folytatja. Úgy vélem olyan mélyen gyökerezik már benne a keserűség, a lemondás, hogy azt nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni. De persze ez nem jelenti azt, hogy feladom, csak egy kis szünetet tartok, azonban igyekszem szép lassan nás belátásra bírni, ezért természetes, hogy vele tartok még egy darabig.
Nem vagyok boldog a tudattól, hogy ezekkel a gondolatokkal tér pihenőre, de egyelőre hajthatatlannak tűnik.
- Minden csak rajtunk múlik, célt mindig lehet adni az életünknek és a jövőt sem látjuk előre, hogy nem-e tartogat valami boldogabb véget. - mondtam halkan, de nem vitatkoztam vele tovább, magam is pihenni tértem.
Azonban nem aludtam, amikor halkan felkelt az éj folyamán, hiszen én már előtte hallottam a pletykákat a növényektől.
- Mit gondolsz ki lehet az, talán a te éjelfed? Annyira messze vagyunk a területüktől, hogy csoda lenne egy másik. - léptem a nyomába.

A régi vita elcsendesedett, de nem azért, mert dűlőre jutottatok volna. Pusztán elaludtatok és rosszul alvás közben ébresztett a természet titeket. És a furcsa jelzésre mind a ketten ugyan azt gondoljátok. Lehetséges, hogy a céltalanul bolyongó az, akivel nem rég találkozott hősnőnk.
Ahogy közel értek hozzá hirtelen vágódik felétek egy tőr. Ekkor még nem tudjátok, legfeljebb sejtitek, hogy ha igazatok van, akkor csak hegyes fülével hang alapján küldte a megelőző csapást. Ám ha tévedtek, akkor nagyon is átgondolt lehet ez a mozdulat.
A következő pillanatban meglátjátok a kikarmolt szemeit és ha nem talált el titeket, akkor tanácstalanul fülelve áll és próbálja belőni ismét a pozíciótokat. Nem tűnik világtalanul nagy ellenfélnek, de kimondottan elszántnak.

Cél... Boldogabb év, életszakasz... Két évtizede reménykedett ebben, hol erősebben, hol gyengébben, hol egyáltalán nem - most az utóbbit tapasztalja. Nem látja, mit kéne tennie, ami elvezetné egy örömtelibb évhez, nem tudja, merre is kéne fordulnia. Awyrist, a helyet, amit annak idején otthonának tudott, már nem tartja annak, oda nem akar visszatérni, csak ha már erős honvágy gyötri. Máshova sem tudna beilleszkedni; jóformán elkésett az újrakezdéssel. Mindemellett túlságosan nyomja a lelkét a múlt, aminek egy részét bár elengedte karperece elvesztésével, attól még benne van, beleégett mindenébe húsz keserves év alatt; a mozdulataiba, a gondolkodásába, a látásmódjába, a lelkébe.
Önmagát fejtegeti, ha már tényleges pihenésre nem képes, kérdéseket tesz fel magának, hátha azokra megtalálhatja a választ, de új cél találása szinte esélytelen. Mást tényleg nem akart egy nyugodt családi életen kívül, erre most itt van, sötételfeket kerget, vándorol, és akármennyire nem szeretne lemondani a gyermekéről, az ész egyre inkább hajtogatja, hogy nincs értelme kutatni már utána. Nem is igazán számít, csupán tudja, képtelen lenne békésen elhelyezkedni bárhol is, bárki mellett. Egy olyan bensőséges kapcsolat kialakítása után borzasztóan rettegne az elhagyástól, és ha megtörténne, minden bizonnyal az lenne az utolsó keserűség, amit átélne. Emiatt akármennyire is féljen a sötételfektől, amit ők művelhetnek, egyáltalán nem ijesztő ahhoz képest, hogy egy újabb szerelem hirtelen kimúlhat.
A növények szólítására lassan elindul, és igazi meglepetésként éri Viridiel hangja. Szája elé kapja a kezét, nehogy ijedtében hangosan felsikítson, de látványosan összerezdül, miközben enyhe rémülettel fordul felé. Persze hamar megnyugszik, a szíve is gyorsan abbahagyja kellemetlen kitörési szándékát.
- Megijesztettél... Azt hittem, alszol - motyogja halkan, inkább csak mellékesen megjegyezve ezt, majd még visszapillant a griffre. Reményei szerint marad, amíg kiderítik, ki is van a környéken, mi több, üzen neki, hogy hamarosan visszatérnek, csak leellenőriznek valamit.
- Egyébként nem tudom - vonja meg a vállát. - Én csak remélem, hogy ő az, bár miután láttam halottként... - kesernyésen elmosolyodik. - Érdekes fordulat lenne, ha őt látnánk.
Nem tudja igazából ő se megmondani, mire számít. Nagyon szeretné hinni, hogy a sötételf az, viszont ezt az elképzelést megcáfolja a korábban tapasztalt halottsága is. Egyszerűen nem fér össze ez a kettő, hacsak nem valami boszorkányságnak köszönhetően van még itt. Esetleg ugyanolyan furcsán mozgó lény, mint amit látott korábban egy álmában...? Most már ez is nyomasztja - mi lehetett az? Valami égi jel? Esetleg a délosi kalandok furcsa, utólagos megjelenése és feldolgozása?
Határozott, de óvatos mozdulatokkal halad céljuk felé csendesen, erősen koncentrálva, kémlelve az éjszakai területet, és ez nem hiábavaló: egy feléjük suhanó tőr elől könnyedén kitérhet így. Igazából nagyon sokat nem is kell tennie hozzá, mindössze odébb hajolni, hogy teljes biztonságban lehessen, de őt így is elvétette volna.
~ Ne mozdulj! ~ üzen Viridielnek, ösztönösen megemelve a kezét, megálljt mutatva neki, miközben a másik arcát fürkészi. Nem kell pár másodpercnél több, hogy felismerje a vonásait, a véres fejét, a kikarmolt szemeit, mire megremeg a lába, és ez átterjed az egész testére, ahogy tudatosodik benne, mit is tett, méghozzá elhamarkodottan.
~ Ez... ő... ~ térdelne le döbbenetében és részbeni megkönnyebbülésében, de tudja, ha ezt megteszi, jelet ad a másiknak ittlétéről. ~ Hogy lehetséges ez? Meghalt, mégis itt van... ~ ér lassan a fejéhez, hogy finoman beletúrjon a hajába, majd rámarkolhasson néhány tincsre. ~ Átmegyek egy másik helyre, ne legyünk ugyanazon az oldalon ~ változik is át macskává, néma, osonásra alkalmas tappancsait kihasználva megkerülve az éjelfet, majd egy védett ponton megállva - lehetőség szerint egy fa mögött - visszaváltozik. Mély levegőt vesz, amit lassan ereszt ki, megnyugtatva önmagát, felkészülve egy nem túl békés társalgásra.
- Azt hittem, meghaltál - szólal meg határozottan. - De lám, ismét itt vagy. És feltenném neked még egyszer a kérdést, ha már először nem voltál hajlandó válaszolni rá: mit akarsz errefelé, éjelf?

- Bocs, nem akartalak megijeszteni. – mondtam halkan és emeltem fel a kezem bűnbánóan. – Csak gondoltam téged is ugyan az ébresztett fel. – intettem arrafelé, ahol a fák a sötét tünde mozgását jelezték. – Elég…..hmm…..bizonytalannak tűnik. – füleltem tovább, aztán követem a lányt.
Egy erdei tünde mozgását az erdőben a növényeken kívül senki nem hallhatja meg, így aztán alaposan meglepett, amikor a tőr elsuhant mellettünk.
Lash-nak mondania sem kellett, hogy mozdulatlanná váljak és minden izmom megfeszült, ahogy az ideges éjelfre koncentráltam. Elég volt egy pillantás, hogy tudjam mi volt az oka annak, hogy meghallott minket. A szeme………ez magyarázat volt kiélesedett hallására és társam történetére is.
~ A sötét tündék halottnak tudják tettetni magukat, biztos ez is ezt tette. ~ próbáltam magyarázatot adni Lash döbbenetének. Arra, hogy a másik oldalról közelít, csak bólintottam. Ezzel megzavarjuk a fickót.
Mikor a lány megszólította én közelebb osontam és készen álltam rá, hogy leüssem, ahogy alkalom teremtődik rá.

Még hőseink a lefekvés előtti beszélgetés hatása alatt vannak, mikor éber álomból riasztja őket egy szürkebőrű közeli jelenléte és nem kell megpillantaniuk sem, hogy sejtsék, valami köze a megvakítotthoz, akivel napközben Lazy találkozott. És egy elsuhanó tőr után ez mindennél jobban bebizonyosodott. És Turion fia a megoldást is elmondja.
A párnás talpak halkan suhantak a növények között, miközben ellenfeletek forgolódott. A legkisebb zajra, mely egy zümmögő bogártól vagy elsurranó gyíktól ered már felfigyelt. Ám rátok nem.
-Te mit gondolsz, mit akarok? A közelben vannak a...
* Ekkor ütötte le a futárunk hátulról.

Csak kesernyésen elmosolyodik, és megvonja a vállát. Nem igazán tud mit hozzáfűzni a rövid beszélgetéshez, és egyébként is inkább cselekedne, hogy mihamarabb megtudhassa, ki kóborol errefelé ilyenkor. Amikor aztán macskaként kerülné meg az ismeretlent, megtorpan, visszapillantva Viridielre, tudatosítva a telepatikus üzenet értelmét. Kikéredzkedne belőle egy kelletlen megjegyzés, de a szavakat lenyeli, és inkább egyszerűen zárja:
~ Ezt jó tudni.
Meglehetősen sokat kell még tanulnia arról a fajról, amivel jóformán nem is találkozott, csak hallott róluk, és sajnos ezekből a hallott dolgokból semmivel kapcsolatban sem lehet meggyőződve. Látnia kell a két szemével, hogy biztosan tudhassa, mire is képes a faj, és mint kiderült, halottnak is álcázhatja magát. Ez azért egy igencsak fontos információ, ami esetében jó lett volna, ha korábban értesül róla. Persze lehet, Viridiel pont azért nem említette korábban, hogy ne akarjon annyira visszamenni, hanem a pihenésre koncentráljon... Fene se tudja, de már nem is számít: itt van a megvakított fél, akit kifaggathatnak.
Macskajárását nem hallja meg, csak értetlenül keresgél, hátha felkutathatja őket, persze ebben nem sok szerencséje van. Társa várakozik egészen addig, míg ő meg nem találja a megfelelő helyet, ahol megszólalhat, és mikor az ismeretlen válaszba kezd, a férfi egyszerűen leüti őt. Ekkor előbújik rejtekhelyéről, végignéz még egyszer a sötéten, mire kellemetlenné válik a szájíze.
- Gondolom, kötelet nem nagyon hordasz magaddal - jegyzi meg, miközben leoldja a nyakára kötött inget, összecsavarva azt, hogy kötélként használhassák. Amilyen szorosan és stabilan csak lehet, összekötözi az éjelf karjait a háta mögött, majd felpillant Viridielre. - Van az a mágiaellenes tárgyad is... Azt is rárakhatod, bár nem hiszem, hogy látás nélkül bármit is képes lenne alkalmazni rajtunk - javasolja, még egy utolsó csomót kötve a ruhából, ellenőrzésként pedig némileg megrántja. - Mindenesetre nem hagyhatjuk magára, egyértelműen tud valamit - telepszik le kicsit odébb kényelmesen, jobb lábát felhúzva, azon támasztva jobb karját. Ha még nála van a másik, hüvely nélküli fegyver, amit korábban nem vett el tőle, akkor hozzáteszi: - Ja, a fegyverét meg vedd el, nálam már van egy - bök állával a még megmaradt penge felé.

Nem szándékosan tartottam vissza az információt, csak eddig nem volt nagyon alkalmam beszélni róla, meg hát nem is gondoltam egészen a ma estig, hogy Lash képes lenne még az életét is eldobni, csak, hogy bebizonyítsa, talán ő képes kideríteni miért olyanok az éjelfek, amilyenek.
Érzem a gondolatain, hogy nem örül annak, hogy ezt csak most mondom, de ezt majd később megbeszéljük, akkor, ha a fenyegetés, amit a sötét tünde jelent elmúlik, mert ritkán járnak magukban. Az, hogy vak, nem jelent semmit, attól még ugyan olyan veszélyes.
Mikor már ott állunk mindketten a tehetetlen, ájult test mellett, megrántom a vállam.
- Kérhettél volna egy indát a fáktól is. – intettem a mellettünk álló törzsekre, de már mindegy, láthatóan feltalálta magát.
Amikor megemlíti a karkötőt, meglepetten nézek rá, de már veszem is elő, hiszen kiváló ötlet, így elkerülhetjük, hogy mágiához folyamodjon majd, ha dühösen ébred kis barátunk.
- A látás hiánya, hidd el nem akadályozza meg semmiben. Túl sok gonosz dologra képesek, hogy kockáztassunk, így jobb lesz. – csusztatom a csuklójára a különös ékszert. – Nekem is van, inkább hagyjuk itt, nem cipelném feleslegesen. Őt meg vigyük a táborhelyünkre, ott kikérdeztetjük. – húztam fel a vállamra a testet nyögve és elindultam vissza.

Az intésnél felpillant, és bár az indák gondolata vonzó, nem Awyrisban vannak - kietlen, kopár a táj, és nem venne mérget arra, hogy annyira erős és tartós kötélnek bizonyulna a természet itteni ajándéka. Persze meglehet, rosszul hiszi, de inkább biztosra megy már csak ezzel is.
Viridiel kijelentését a sötételfekkel és a biztonsággal kapcsolatban sajnos nem tudja megcáfolni - remélhetőleg egy napon talál magyarázatot mindarra, mit miért tesznek, és már nem az lesz az általános elképzelés és elfogadott, köztudatban élő, egyelőre megingathatatlan alapokon lévő előítélet, hogy egytől egyig veszélyes gyilkosok. Nagyon szeretne ezen változtatni, hiszen főként miattuk vannak ellentétek, ők keltik leginkább a feszültséget, noha a többi nép sem utolsó, ha egymás levesébe való köpésről van szó. Vagy titkolózásról - ezt a törpök igencsak jól bizonyították.
- ... vagy csak egyszerűen idehívom a griffet. Azért egy ernyedt, ráadásul ekkora testet nem könnyű elvinni, így én nem is vállalkoznék rá, hiába vagyunk ketten - harap rá hüvelykujjának végére gondolkodón. - Cuccaink nincsenek a táborhelyünkön, én fázni nem fázom. De ha gondolod, nyugodtan visszamehetsz, én majd figyelek rá - ajánlkozik, közben már eltűnődve, vajon mennyi ideig is fog tartani, mire a világtalan felkel. Nem mintha annyit számítana - a rövidre zárt beszélgetés miatt még mindig feldúlt és nyugtalan, így álom egy darabig nem fog a szemére jönni, mi több, a gondolatok csak még jobban felébresztik őt.

Kedvenc elfjeink sikeresen elfogták és megkötözték a vak zevadarit. És úgy tűnik temérdek lehetőségük volt találni, illetve kérni valamit, amivel megkötözik. Széttépett ruhadarabtól kezdve indákon át pusztán gyökerekkel vagy magukkal nem hozott kötéllel. De persze ha egyszer felébred a világtalan el fog gondolkodni azon, hogy ezek ketten miért tépkedik a saját ruhájukat? Hiszen a fogolyé is áldozatul eshetett volna a biztonságuknak.
Ám a test elcipelése több szervezést igényel, hacsak nem gondoljátok meg magatokat és nem fogjátok saját kezetekbe. Amikor Lazy a griffjének üzent, csak egy meglepő válasz érkezik.
~ El kellett mennem, de remélem majd még látjuk egymást. Mindenképpen keresni foglak. De az azon a környéken uralkodó sötétségre vigyázz!~
* Így most ismét kettesben maradtak, ahogy újbóli találkozásuk óta még nem. Ám korábban volt már ilyenre is példa. És pár óra még hátra van, hogy a rab felébredjen, azért ezt arra használják ki, amire csak szeretnék.

A sötét elf nem volt olyan könnyű, mint, ahogy gondoltam, na meg aztán, kedvem sem volt túl sok cipelni a nyomorult seggét. Így elég hamar ráálltam, hogy egyelőre ne vigyük sehová, hanem megvárjuk a griffet, vagy akár ott helyben is megvárhatjuk, amíg magához tér és kikérdezhetjük.
- Akkor maradjunk itt, amíg nem jön a madarad. - mondtam Lash-nak, nem tudván róla, hogy az állat kommunikált vele. - Azonban vigyázni kell ezzel a fickóval, - intek az éjelf felé, - mert sok gyilkos mágiával rendelkezik. Ha magához tér tudatosítani kell vele, hogy ha bármivel próbálkozik, akkor ismét leütjük, amíg meg nem juhászodik. - javaslom a lánynak, letelepedve a földre, hogy kivárjuk az időt.

Hamar eléri a jószágot telepatikusan, viszont válaszként igencsak furcsa üzenetet kap. Enyhén fel is vonja a szemöldökét rá, és bár megállíthatná őt, valahogy nem érezné jogosnak. Ha ő úgy látja jónak, hogy másfelé kell tartania, azt tiszteletben tartja - nem is annyira vágyik bárki más belevonására ebbe az egészbe, ráadásul a griff maga sem reagált túl jól egy sötételf jelenlétére. Mindemellett elég, ha ő csinálja ezt az őrültséget, amiről naivan azt hiszi, legalább egy kis eredményt elérhet, de ha mást nem, hát akkor az ő tudása gazdagszik valamennyivel.
~ Jól van, ha a jószerencse és Természet Anya úgy akarja, akkor még találkozunk. Vigyázz magadra te is. ~ Egyéb jókívánságot nem fűz hozzá, ugyanis ami eszébe jut, az inkább bántó lenne ennek a griffnek az esetében. Épp eleget piszkálta ezeket a fájó pontokat, nem kell tovább csinálnia ezt annak érdekében, hogy áttörjön egy gátat, egy falat, ami a magot, a leggyengébb és leggyengédebb oldalt takarja - ezt már sikeresen megtette.
- Nem jön - vesz egy mély levegőt. - Valami dolga akadt, de állítása szerint keresni fog még, legalábbis engem biztosan. Aztán majd kiderül, találkozunk-e még - vonja meg a vállát, a férfi felvetésére meg van néhány kifogása, aminek közlésébe köntörfalazás nélkül bele is kezd. - Lehet, hogy sok gyilkos mágiát ismer, de most egyet sem tud a felszerelésed miatt használni, újra és újra leütni pedig felesleges, azzal a saját, értékes időnket húzzuk, és nem tudom, az a lány meddig tart ki a bányában - néz maga elé tűnődőn. - Ha nem beszél, egyszerűen csak... - sóhajt egyet, azzal felállva közelebb lép a még eszméletlen testhez, hogy elvegye a közelében lévő fegyvert, ha esetleg Viridiel még nem vitte volna jóval odébb. Mi több, jobb inkább, ha nála van, és bár van már egy pengéje a sötételftől, jobb érzés, ha a saját kezei közt tudhatja a másikat is.
- Egyszerűen csak kénytelenek leszünk olyan eszközöket bevetni, amiket mi, tündék nem szoktunk - vizsgálja tekintetével a testet gyanakvón. - Nem kéne átkutatnunk, van-e nála más? - érdeklődik társára pillantva, de akárhogy is legyen, biztosan felderíti, a ruhája alatt rejt-e valamit, más eszközt, üvegcsét, hasonlókat, amik esetleg ártók vagy veszélyesek lennének rájuk nézve.

Elég szörnyű sors vár egy éjtündére az erdei rokonai fogságában. Vagyis pontosabban ez az eset ezt bizonyítja. Nem csak a kínvallatás merül fel az elfogása után azonnal lehetőségként, de nyitásként addig ütnétek agyon, amíg csak indokolatlanul megmozdul és mást is csinál, mint a kérdéseitekre válaszol. Lehet első véleménye az lenne, hogy ez a halálnál is rosszabb kilátás további életére.
Viridiel tapasztalt már velük kapcsolatban. És nem indok nélkül óvatos a dupla védelemmel. Noha társnője nem ért egyet mindenben. És meglátjuk milyen sors vár az idegenre, hiszen hamarosan felébred. És hősnőnk immáron két karddal a kezében és két tőrrel a szakadt csizmájában nézi, ahogy a futár sem védtelen.
-Miért nem látok?

Valahol a lelkem mélyén örültem, hogy megszabadultunk attól a madártól, mert én nem bíztam benne úgy, mint Lash.
- Jól van, akkor maradunk, amíg ez a másik jó madár itt nem dalol. – bökök lábammal a sötét elf bordái közé, de még nem mozdul.
Már mellé telepedve nézem, ahogy a lány elteszi a fegyverét és elmondja, hogy bízik az általam nem rég neki felajánlott mágikus tárgy sikerében, amire egy félmosolyt kap válaszul.
- Reméljük, hogy így lesz, de én szeretnék biztosra menni, ha valami gyanúsat csinál. – mondom komoran végül, de némi kíváncsisággal nézve társam szemébe.
- Mégis mire gondolsz? Mit tegyünk vele, ha nem akar válaszolni?
Bár nekem is volt pár ötletem, de Lash-ról nem feltételeztem, hogy szándékosan ártana a fickónak, amikor szét aggódta magát érte még az előbb, hogy megölte.
Ekkor azonban magához tér kis barátunk is és nekem megfeszülnek az izmaim.
- Mert nincs mivel látnod, azért. – válaszoltam neki kíméletlenül. – És maradj nyugton, a foglyunk vagy és nem kedveljük a magad fajtát, így jobb ha válaszolsz nekünk. Mit keresel itt?
Igyekszem világossá tenni neki, hogy miről van szó.

- Ez érthető, tekintve, miken mehettél keresztül. Minden bizonnyal én se hamarkodnám el a döntéseimet - vakarja meg a tarkóját, lelkiekben már előre felkészülve azokra a borzalmakra, amikben nagy valószínűséggel részesülni fog. Nyilván nem lehet erre kellőképp felszerelkezni sem testileg, sem lelkileg, de ha már erre szánja magát, megpróbálkozik vele, még ha végül sikertelenül is záródik.
- A képességeinkkel és a fegyverekkel képesek vagyunk egy ördögi kört létrehozni, amibe nem fog belehalni, mi több, jobb esetben sebesülés sem marad utána. Szerintem nem kell részleteznem, mire gondoltam - harap az alsó ajkába, ugyanis nem szívesen folyamodna ehhez, de ha szükséges, hát szükséges. Nem tartaná kizártnak, hogy a vele elkövetett tetteket akarja így megtorolni egy olyanon, akinek köze nem volt az esethez, ugyanakkor magával kapcsolatban már semmiben sem biztos teljes mértékben. Az is előfordulhat, hogy csupán túlgondolja az egészet, és mindösszesen csak elege lett az egészből. Mondjuk ebből az elképzelésből talán kiindulhat a sötételfekkel kapcsolatosan...
Mikor az eddig álmodozó megszólal, hirtelen ugrik fel mellőle, ijedtében és meglepetésében hátrálva valamennyit, ösztönösen rászorítva a kezében lévő fegyverek markolatára. Bizonytalan, nem tudja pontosan, mit is kéne tennie, hogyan kéne helyesen reagálnia, mert az eddigi elvei ellenmennek az elhangzottakkal, amiket sajnos akaratlanul is kezd elhinni, akaratlanul is kialakulnak olyan zsigeri válaszok, amikről nem tehet.
- Minden bizonnyal emlékszel a sziklán való mászásodra a griffek felé - ül aztán le, nyugodtságot erőltetve hangjára, kiegészítve Viridiel válaszát. - Ha jól láttam, egy pamacsos fülű jószág bánt el veled ilyen csúfosan - teszi hozzá rossz szájízzel, kellemetlen gyomorgörccsel, gyötrődve azon, vajon helyesen cselekedett-e akkor, vagy egy hatalmas baklövést követett el a belé itatott félelemtől.
Mindenesetre egyelőre megvárja az első kérdésre a választ, és ha az nem fedi le az ő érdeklődésének tárgyát, felhozza a korábban elhangzott magyarázatot: a közelben lévőket, akik számukra egyelőre ismeretlenek.

-Milyen griff?
A sötét elf megrázza a fejét és lassan teljesen magához tér. És a nő hangja irányába fordul kikapart szemeivel.
-Ha azt várjátok el, hogy tippelgessek, akkor arra tenném a tétet, hogy te küldted rám azt a dögöt és ezért viselkedett olyan furán, nem a szokásos módon. Rohadt levélzabáló!
* Visszafordul a föld felé és hosszú pillanatokig csak nézi. Ám semmi nem történik. Majd végre úgy dönt mégis válaszol a kérdésedre késéssel.
-Szerinted miért vagyok itt? Ha neked is tippelned kellene, mit mondanál?
* Megítélésednek nem tett jót az, hogy veled kapcsolja össze, még ha némileg hibásan is a sziklánál történteket. Már újra emlékszik mindenre. Sőt! A jóvoltadból több is világos lett számára.