Valahogy nem érzem helyén valónak, hogy a természetet is belevonjuk a mi és az éjelf ügyébe, de persze, ha úgy érezzük, hogy fenyegetést jelent, akkor mindent el kell követnünk, hogy megvédjünk tőlük mindenkit.
Miután Lash még kiegészítette kurta felvilágosításomat a fickó vakságával kapcsolatban, az láthatóan küszködött az emlékeivel és nem igazán járt sikerrel.
Nem tudom miért, de a sebesülése ellenére, nem kedveltem ezt a sötétbőrű alakot, még ha el is tudnék tekinteni tőle micsoda.
- Te látsz itt valakit, aki ezt várja tőled? Ja, hogy nem is látsz. – jegyeztem meg gúnyosan. – És nem vagyok tippelős kedvemben magam sem, így ragaszkodunk hozzá, hogy te légy olyan kedves és világosíts fl minket, hogy mi a fészkes fenét keresel itt, ahol semmi keresnivalód? – vált egyre komorabbá a hangom, hogy éreztessem vele, egyáltalán nem vagyok a humoromnál.

Akaratlanul is szája elé emeli a kezét, amikor a sötételf felé fordítja már nem létező tekintetét, miközben elméjébe ég a borzalmas látvány. Nem sok választja el attól, hogy gyomortartalma jelezze feltörekvési szándékait, ám egy csuklásnak tűnő hangot így is kénytelen elengedni. Most tudatosodik benne ténylegesen, tulajdonképpen mit is tett kétségbeesett cselekedetével, és szinte érzi, ahogyan ez belső világát cafatokra szaggatja. Annyira nem akart ártani senkinek egészen idáig, annyira kerülte azt, hogy bárkit is bántson, de a Délosban történtek gyökeresen megváltoztattak benne valamit, amivel mostanáig képtelen megbirkózni. Ötletről ugrál ötletre, szélsőségek közt vált, nem tudván eldönteni, mi is lenne a helyes lépés, és ez a bizonytalanság hosszútávon nem lesz a hasznára - inkább a vesztére.
- Sokak szerint ugyancsak egy rohadt dög vagyok, akit belülről fognak felemészteni a férgek, ráadásul én sem tartom kizártnak, hogy elkezdődött ez a folyamat. Szóval tudod mit? Igazat adok neked ebben: rohadt vagyok - telepedik le a földre aztán, felvéve a korábbi ülő pozícióját, hüvelykujjának végébe harapva, aztán mikor Viridiel megszólal, felé villan a tekintete, és nem éppen a legbarátságosabban.
- Nem kell erre a szintre lealacsonyodni. Te főleg ne tedd, nem illik hozzád - szól neki először erélyesen és határozottan, a végére viszont némileg lágyabbá válik a hangszíne. ~ Nem szeretném felfedezni benned is azt, mint ahogyan magamban, hogy rajta hajtod be azt, ami nem az ő bűne ~ teszi hozzá komoran gondolatban, figyelmét azonban hamar visszafordítja a sötételf felé. Ugyanakkor nem tudja elengedni azt a fejtegetést, hogy neki is ugyanazt kell majd csinálnia, mint éjelf rokonainak, hogy azonosuljon velük, majd megértse azt, amit talán senki sem próbált. Két szélsőség, két nézet, melyek látszólag összeegyeztethetetlenek, neki azonban már teljesen mindegy - nincs mi visszahívja, nincs otthona, nincs mihez ragaszkodjon, mi több, az a gerinc, ami eddig volt benne, ugyancsak sérült az önvédelemből végrehajtott gyilkosság miatt. Nem tudja kiheverni, bármennyire szeretné, inkább csak emészti őt folyamatosan. Na meg mégis mire fel kapta volna a sötételf alakot, ha nem lenne igaza önmagával kapcsolatban?
- Én azonban tennék néhány tippet, ha nincs ellenetekre. Elsőre azt mondanám, hogy nem vagy egyedül, a közelben vannak a társaid, mi több, talán az általatok elfoglalt bánya is. Második tipp: vadásztál, prédát kerestél, eladható árut, ugyanis a pengével halálosan megsebesített nagymacska jelenléte nem lehet a véletlennek köszönhető. Ezen felül is van még néhány ötletem, de azok butaságnak minősülnek bizonyíték nélkül, így ha a kettő közül egyik sem talált, jómagam is hallgatom a helyes megoldást - rakja le óvatosan maga mellé a tok nélküli pengét, hogy felhúzott lábának térdén összekulcsolhassa kezeit.

Az éjelf jól bírja a barátságtalan hangnemet, de Lazy szavai végére zavarba jön és homlokát összeráncolva értetlenül rázta a fejét.
-Eladható? Mire gondolsz?
* Bele telik pár másodpercbe is, mire lassan összerakja a gondolkodásodat és kicsit nyugodtabban folytatja.
-Ez a mi földünk. A bányával kapcsolatban igazad van. És nem egyedül védem, vannak a környéken mások is a hadseregből.
De nekem nincs szükségem kereskedni. Mindent megkap a katonaság a néptől. Azt hittem hamarabb kitalálod, hogy miért hagytam ott a bundásat és miért lett volna jobb egy griff fejével hazatérnem.
De ennek már úgy sincs jelentősége.
* A fogva tartást egész nyugodtan viselte eddig és nem látszik rajta, hogy szökni tervezne.

Azt hiszem Lash még nem találkozott lelkem sötét oldalával, főleg nem, amikor egy sötét elf hoz ki a sodromból. Közel sem vagyok olyan türelmes, mint egyébként. Azonban tudom, hogy mennyire gyötrődik és látszik, hogy most sem érzi jól magát, bármit is mondott nem olyan rég még a self kényszerítésére gondoltakkal.
~ Nem hiszel nekem Lash, pedig tapasztalatból mondom, hogy nincs köztük olyan aki ismeri a könyörületet más fajokkal, de még magukkal szemben sem. ~
De nem most van itt az ideje, hogy ezen vitázzunk, van fontosabb, amit ki kell derítenünk.
Bár szívesebben hallottam volna magától a rabról, hogy mit keres itt, azért kíváncsi voltam, hogy társnőm eltalálta-e.
Úgy látszott a bányával beletrafált a közepébe. Az éjelf meg fajtájához híven volt olyan arrogáns, hogy ne is tagadja.
- Nem a tiétek, betolakodók vagytok! – mondtam neki hidegen, majd Lash-hoz fordultam. – Valószínűleg ez egy fiatal katona, aki bizonyítani vágyott zsákmányával. Merre van a bánya és mennyien vagytok ott?

Mély levegőt vesz, de még nem fújja ki - hosszasan benntartja, mintha csak feszültségét és ingerültségét próbálná legyűrni. Végső soron ez nem áll távol az igazságtól, és érzékeli, az elveik Viridiellel egyre inkább eltérnek és ellentmondanak a másikénak. Hogy ez jó-e vagy rossz, maga sem tudná, de ha folytatódik, talán az a végkimenetel fog bekövetkezni, amire annyira kérte társát eddig.
~ És a börtönükön kívül láttál bármi mást náluk? ~ veti oda, és tisztában van vele, hogy az a hangsúly, amit megüt, a szavakkal együtt gonoszság. ~ Voltál köztük hétköznapi személyként, sötételfként? Csak mert szerintem nem láttál mindent, ami ott zajlik, futárság, fogság és tapasztalat ide vagy oda ~ húzza össze a szemeit, fájdalmasan beleharapva eddig rágcsált ujjába, de szinte meg se érzi. ~ Tudom, mit veszítettél el miattuk, el tudom képzelni, min mentél keresztül nekik köszönhetően, és nem is hibáztatlak emiatt az elfogultságodért, de ennyi erővel én is utálhatnám az összes tündét, téged is, ha mindössze arra alapoznék, amit átéltem; hogy megpecsételték és elvették az életem, a céljaim, a létem értelmét. Tapasztalni akarok, és nem azért teszem azt, amit, mert nem hiszek neked. A saját szememmel akarom látni, mi zajlik ott, nem tévhiteken alapuló állításokat és általánosításokat elfogadni, mint mindenki más. Természet Anya pedig jóváhagyta, hogy ezt tegyem, máskülönben nem lennék képes felvenni az alakjukat... ~ A bőr elpattan az ujjbegyén, mire halk szitkozódással megrángatja kézfejét, csendes sziszegéssel reagálva a szúró érzésre.
- A terület azé, aki elfoglalja, aki birtokolja - fordul Viridiel felé. - Ezek csak mesterséges határok, amiket változtatni lehet, sőt, változtatják is, más kérdés, hogy én se pártolom a jelenléteteket a törpék közt - teszi hozzá most már a vért szívva az apró sebhelyből, majd érdeklődéssel hallgatja társadalmuk felépítésének egy részletét, és egy biccentéssel köszöni meg a felvilágosítást. Lényegében ez olyan, mint az ő beavatása a mágiába, az ő továbbfejlesztése ebben, csak lényegesen másabb köntösben. Kérdést pedig fel se kell tennie, ugyanis Viridiel mintha csak gondolatot olvasna, felteszi helyette ugyanazt, ami az eszébe jut, ugyanakkor szöget üt a fejében a furcsa viselkedése. Gyanakvása egyre csak ébredezik, és a fáktól, környező növényektől megkérdezi, van-e más a vidéken, mivel határozottan nem tetszik neki foglyuk hozzáállása. Képtelen hova rakni, noha valahol megérti: elveszítette a látását, így aligha lehet használható katona belőle. Végső soron most ő vette el egy teljesen ismeretlen személy életcélját, amitől újabb görcsbe rándul a gyomra, miközben önutálata ismételten mélyülni kezd.

Hőseink véleménye egyre jobban eltér és ha valaki most csatlakozna be a mesébe, azt hinné kettejük összecsapása érlelődik a harmadik elől eltitkolt gondolat vitában. Ám akik már láttuk őket Délosban egymást menteni akár saját kárukra is, nos azok soha nem hinnék, hogy igazi konfliktussá és vitává fajulhat ez a véleménykülönbség... különbségek.
Alapvetően minden gond forrása, hogy nem tudják eldönteni, hogy belevonják-e még jobban a természetet a szürke bőrű alfajjal való vitájukba vagy pusztán született testi adottságaikat használva kezeljék a fogoly ellenkezéseit.
-A barátnődnek tökéletesen igaza van. Mi harcoltunk érte, így a miénk. Különben mi jogon mondaná bárki más a magáénak? Talán itt is oawák éltek, akikről az hírlik nem ragadnának fegyvert a saját maguk védelméért sem? Vagy előttünk más ragaszkodott akár erőnek erejével a birtokának mondani?
Lássuk be! Semmi károm nem lenne abból, ha azt mondanám, hogy nem a miénk, csupán itt vagyunk és mi termelünk a föld alatt.
* Világtalan szemeit most Viridiel hangja felé fordította, hogy lássa, ő mit fog mondani erre. Hiszen hangán kívül mást nem igazán fog megpillantani a nő jóvoltából.

Igaz, nem meséltem Lash-nak a sötét elf fogságom részleteiről, de mégis megdöbbent, az eddig csupa szív és agressziótól oly annyira ódzkodó lány heves reakciója, amivel visszatámad, holott én csak óvni szerettem volna. Biztosan látja is elkerekedő szemeimen, hogy mennyire meglepett ezzel és tagadhatatlan, hogy igen rosszul esik ezt egy olyantól hallani, aki ebből semmit nem tapasztalt.
Egy röpke, gondolkodási szünet után válaszoltam csak, nagyon halkan.
~ Nem, nem tudod elképzelni Lash, és igen, a börtönön kívül is vannak tapasztalataim, de igazad van, talán túlságosan rád akarok erőltetni valamit, amit te nem akarsz. Bocsáss meg. ~
Ezzel visszavonultam a gondolataiból, hogy ne folytassuk ezt a vitát, amivel talán csak megbántjuk egymást, különösen, amikor más teendőnk is van.
A másik döbbenet akkor ér, amikor majdnem, hogy igazat ad az éjelfnek abban, hogy jogosan foglalták el a területet, nem is majdnem, teljesen.
- Nem mondod komolyan Lash, hogy ezzel te egyetértesz? – tör ki belőlem és idegesen felugrom. – Ezek a………az agresszorok – szívem szerint mást mondtam volna, de végül visszafogtam magam, - idejönnek, mindenkit legyilkolva, akit nem rabszolgaként akarnak majd dolgoztatni a bányában, elveszik a törpéktől a bányát és azt mondod, hogy azé a terület, aki elfoglalja! És ha nem a törpék között lenne a jelenlétük, azt pártolnád?
Reménykedem, hogy valamit félreértettem és megmagyarázza ezeket a szavait, különben egy világ omlik össze bennem. Nem így ismertem meg a lányt.
Természetesen az elf kapva kapott az alkalmon, hogy jogos igényüket kifejezze.
- Igen! A törpék ragaszkodtak hozzá és most mind halottak, vagy a bányában robotolnak, hogy ti más javán élősködjetek. Nem ti termeltek, nem ti vájtátok a bányát, csak elvettétek erővel! – most már dühös voltam, nagyon dühös. – A ti földjeiteket senki nem akarja elvenni, senki nem támadott meg benneteket, menjetek vissza, ahonnan jöttetek, vagy közeledjetek más népekhez civilizált módon, békével. De erre képtelenek vagytok.
Tudom, hogy le kell higgadnom, így pár lépés után sarkon fordulok és eltávolodom tőlük annyira, hogy át tudjam gondolni az előbb történteket, magára hagyva Lash-t és a selfet, hogy beszéljenek, amit akarnak.

Érzékeli, hogy társa nem kifejezetten szeretné folytatni ezt a vitát, a körülményeket figyelembe véve pedig érthető is. Nyilván nem kéne ezt tovább bonyolítaniuk, noha az egyik oldala, mely érzéketlen és csupán logikán alapszik, igencsak erősködik a folytatást illetően. Az érzelmes és érzékeny... Arra inkább nem is gondol, ugyanis így is tapasztalja, hogy gyakorlatilag haláltusáját vívja.
~ Nem kell ezért bocsánatot kérned, ilyen a természeted ~ felel még, testtartása viszont megtartja a gondolatban váltott beszélgetés okozta feszességet és merevséget. A cérna azonban hamar elszakad, méghozzá társánál, aki az elhangzottakkal, nagyon úgy tűnik, nem tud megbirkózni. Mikor felpattan, feltekint rá, közönyösen, mégis roppant határozottan és eltántoríthatatlanul, és pár másodpercig így mered rá, még a nekiszegezett kérdés ellenére is, mely olyan, mintha kést forgatnának a gyomrában.
Látja maga előtt a lehetőségeket, hogy mit tehet, azonban egyik opció sem túl kecsegtető. Tanácstalansága miatt tart ilyesfajta hatásszünetet; belsejében egyszerűen nem tud kibékülni egyik megoldással sem. Végül feltápászkodik, közel lép a futárhoz, tekintetével végig a másikét figyelve, lehetőség szerint nem engedve el annak pillantását.
- Egy szóval nem állítottam, milyen elfoglalási módszerrel értek egyet - mondja halkan, bár tisztában van vele, hogy társaságuk is biztosan hallja. - Annyit közöltem csupán, hogy ezek a határok nem kőbe vésettek. Az emberek, orkok és törpök kezéhez ugyanúgy vér tapad a területfoglalásaik miatt, mi több, nem tartom kizártnak, hogy a tündékéhez és oawákéhoz is, csak ezeket az apróságokat már régen elfelejtették, valamint nem hegyezték ki annyira, hogy az a pletykáknak kedvezzen. De majd ha megnyugodtál, átrághatjuk magunkat ezen a témán, viszont úgy gondolom, jelenleg csak fekete-fehérben látod a világot és véleményeket. Van ez és van az, köztes és a tiéden kívül más elfogadható nincs, csak mert az a számodra érvénytelen, érthetetlen és gerinctelen - tartja még a szemkontaktust, megkockáztatva egy nagyon régen kapott atyai pofont, és nagy erőt kell vennie ahhoz, hogy egy kicsit se remegjen meg a hangja. Ugyanúgy nehéz meghátrálás nélkül beszélnie, mert ha tehetné, gyermeteg módon húzódna valamelyik törzs vagy lomb biztonságába zokogva, ahol lelkében elsimíthatja a zavaros vizeket, a helyzet viszont túlságosan kiélezett ahhoz, hogy ezt megtehesse. Viridiel ezt követő robbanása meg igencsak ragadósnak bizonyul, ugyanis az elhangzó szavak alatt lassan lehajtja a fejét, felhúzza a vállát, csendesen előkészítve egy jelenetet, ami nem fog túl sokáig tartani, ugyanis az elképzelés szinte szilánkosra töri így is megrepedt világát, mint ahogyan a szándék, mit is akar muszájból tenni.
- ELÉG! - szól rá aztán, lenyelve a nevet, ugyanis nem szeretné a sötételf tudtára adni a kilétüket, és egy íves mozdulattal megrántja a kezében lévő fegyvert egy véletlenszerű irányba, de egyáltalán nem fenyegetőn vagy bántó szándékkal. Fejét továbbra is leszegi. - Menj... És higgadj le, kérlek. Így nem lehet veled beszélgetni - pillant fel előrehulló tincsei közül, ahogy némileg megemeli koponyáját, szavai halkak, aztán hezitál pár rövid pillanatig. - Ha magadba szívtál egy kis megértést és türelmet, visszajöhetsz - teszi hozzá visszafordulva a sötételfhez, ismételten letelepedve nem túl messze tőle, persze a biztos távot így is tartva, emésztve magát ezen az egészen, a távolodó léptek csendesedésével némán könnyezve saját tettének következményein és fájdalmain. Legbelül botrányosan szeretne ragaszkodni valakihez, kapaszkodni belé, felépülni mellette, de mivel a kapcsolatuk egyiküknek sem jövedelmező, inkább így teszi meg; durván és elfogadhatatlan módon lereagálva mindent, Viridiel varas sérüléseit is feltépve. Korábban kellett volna már cselekednie, és bánja, hogy nem volt meg akkor a bátorsága. Most sokkal, de sokkal rosszabb ezen a tortúrán végigmenni, és kizártnak tartja, hogy a férfi számára ez az egész cirkusz ne jelentene semmit. Biztos benne, hogy neki is fáj mindez, és gyűlöli magát ezért, de szükséges az ő szemszögéből. Inkább menne vissza a családjához, inkább rájuk vigyázna, ha már van neki, még ha egy kicsit megcsonkítva is... Ha már van kikkel törődnie... Ha már neki van erre lehetősége, és nem egy szellemmel, egy sokak által nem létező alakkal foglalkozna... Felesleges belerángatni egy ilyen jó szándékú személyt a saját személyes vitájába és céltalanságába, ami végső soron mindössze az öngyilkosságának egy szép kerete és palástja. Nem akar mást is belevonni ebbe.
- Ketten maradtunk - szól aztán gyászosan, de határozottságából szemernyit sem veszítve a sötéthez. - Mennyien vagytok a bányában? - ismétli meg a futár legutóbbi kérdését, mit sem törődve a kicsavart érzéseivel. Feladata van, és végre nyomon van, ezt pedig nem szalaszthatja el.

Úgy tűnik Viridiel rosszabbul reagált, mintha a self neki adott volna igazat Lazyvel szemben. Teljesen lehordta szegény leányt. És ő sem fogja vissza magát egészen addig elmenve, hogy a futár csak akkor térjen vissza, ha magába szívott némi megértést az északi elfek iránt. Úgy tűnik, hogy talán igaza is van, mert így nem fognak tudni még barátságosan vitatkozni sem.
Amikor kettesben marad azzal, akinek a fajától már a külseje sem mindig választja el, akkor felteszi a következő kérdést és úgy tűnik kifizetődő volt mellé állni. Mert tud olyat mondani, amire szüksége lehet.
-Ha újoncoknak próbát állítanak, bár nem vagyok valami nagyon jó stratéga, akkor szerintem nem elegen ahhoz, hogy biztonságban tudja a vezetőség a helyet maguk számára. Pedig az eddigi csaták nagyon is azt mutatták, hogy ez a létszám meg tudja védeni.
Szerinted miért döntöttek az erősítés mellett?

Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miként hasonlíthat minket, vagy az oawákat a sötét elfekhez! Tudtam, hogy az a szilárd elhatározása van, hogy meg akarja érteni őket, mentségeket akar arra, hogy "sötét testvéreink" mitől változtak élő gyilkológépekké, de, hogy ennyire, azt nem gondoltam volna. Szinte mentegeti őket!
Füstölögve és lelkemben vihar dúlva mentem annyira messzire, ahol már nem hallottam őket és az egyik fa tövébe levágva magam próbáltam rendezni a gondolataimat.
~ Csak beszélgessetek, csak ajnározd azt a mocskot, majd meglátod, hogy, ahogy lehetősége lesz valami rosszat tesz, elcipel a bányába, vagy elvágja a torkod! ~ mondogattam magamban. Bár ettől meg nyugtalan lettem és védelmező ösztönöm feléledt, de még nem szállt el a mérgem, így maradtam a helyemen.

Viridiel az elhangzottakra már nem is reagál szavakkal, hanem az "utasításának" tesz eleget, ő is jobbnak látva, ha jóval messzebb letelepszik, máshol és másként kiadva a benne forrongó haragot. Kényes ez az egész, és sosem jó, ha ekkora nézeteltérések vannak, ráadásul ilyen idegességgel próbálják kitárgyalni, noha ez már lényegesen másabb, mint egy egyszerű kitárgyalás. Kicsit emlékezteti az eset családja csőlátására, bár továbbra sem hibáztathatja egyiküket sem, elvégre érti, mit miért tesznek. Csupán ez nem feltétlenül viszonzott, amitől ismételten nagyon magányosnak érzi magát, ami azért is rossz, mert belül, valahol mélyen már hitt annak, hogy rendben lesz minden, van egy hozzá hasonló gondolkodású személy, akivel megoszthatja azokat a bolondságokat, amiket eddig lehurrogtak. Egyelőre nem tudja eldönteni, társa mennyire próbálja megérteni az okokat, hiszen annyi szóváltás nem történt ennek megállapítására, noha azzal se lenne gondja, ha meg se kísérelné. Az élményei épp elég indokot adnak rá, hogy ne akarjon semmin se őrlődni, ami a sötételfekkel kapcsolatos, csak ez így... Nem is csalódás, mindössze fájó, de legalább kikerült abból az illúzióból, amit Viridiel megjelenése és tettei okoztak. Cselekedni és távolodni kell, mivel a vártnál közelebb került hozzá, ezen pedig jobb lenne változtatni mindkettejük érdekében.
Letelepedve a foglyukhoz, érdeklődéssel hallgatja a mondandóját, közben megtörölve az arcát és szemeit, bár a csípő érzés még nem múlik el, mint ahogy a torokszorítás sem. Égetik és bántják őt a saját szavai, és csupán a tudat tartja egyben, hogy nem szabad engednie a belső szenvedés kiadásának és kimutatásának, mivel nyomon van. Valódi nyomon. Amint ennek a néhány percnek, fél órának vége... Jobb lesz, ha egy lombok nyújtotta rejtekben marad egy darabig.
- Van pár elképzelésem, bár nem vagyok valami jártas a világ történéseivel kapcsolatban - biccent egyet. - A két legvalószínűbb talán az, hogy vagy a sötételf vezetőség készül valamire, vagy tartanak attól, hogy valakik rájuk törnek. Mondjuk talán megszaporodott a kéretlen idegenek száma a környéken, ami gyanakvást ébresztett bennük... - veti fel az ötleteit, és nem tartaná kizártnak, ha az utóbbi megoldások lennének a helyesek, már csak a cirkuszi mutatványos lány elbeszéléséből adódóan is. Még mindig nem tartja normális dolognak, hogy kémkedni küldjenek valakit egy bányába, aki nem képzett erre, ráadásul a törpék miatt... Továbbra is bosszantja őt ez a lépés, és nem tudná megmondani, kit hordana le leginkább miatta. A pusztában történtek emléke miatt is csak fokozódik benne az a fajta lappangó harag, mely ösztökéli a törpe király előtt való megjelenésre, hogy odapörköljön neki, noha hamar rájön, hogy ezzel a saját bebörtönzését kockáztatja.
Mindenesetre az újoncok megjelenése elég kecsegtető lehetőség a számára, hiszen akkor könnyedén el tud vegyülni sötételfként feltűnés nélkül. Más kérdés, hogy igencsak hamar kell rendeznie az ottani ügyeket, ugyanis elég hosszúnak tűnik az az egy óra, bizonyos esetekben irdatlanul kevés.
- Gondolom, te nem tudsz erről sokat - dobja vissza burkoltan a kérdést, bár nem feltételezi, hogy szándékosan kérdezne másvalakit a miértekkel kapcsolatban, aki ráadásul nem is jártas benne, csupán a gondolatait osztja meg. Azért még vár egy kicsit, hátha valamit kiköp kiegészítésképpen, és csak utána folytatja. - Milyen alakok vannak a bányában? Úgy értem... Rabszolgák, katonák, de milyen rangúak vannak ott jelen, meddig terjed ott a ranglétra? - érdeklődik, és nem tudja, ez mennyire lesz hasznos, valahogy jobbnak érzi, ha tisztában van vele, miféle alakokkal kell számolnia odabenn. Azért az nem lenne túl örvendetes, ha valamilyen véletlen folytán magába a sötételf vezetőbe is belebotlana a bányában, felkészületlenül, ami bár első átgondolásra kizárt, nem esélytelen.

Az új barátod -ami jó viszonyt hamarosan a zevadari maga fog megszakítani, ahogy te tetted Viridiellel- úgy tűnik elgondolkodik a felvetéseden. És válaszol is.
-Ha nem vagy járatos ilyesmiben, akkor elárulom neked a stratégiák alapjait. A csatában valaki vagy védekezni akar vagy támadni. Úgy tudom, nálatok Awyrisban is ez a kettő ismeretes. Csak úgy kiállni pár ezer emberrel másik tömeg ellen egy csatára, mert súlyos kávéelvonásunk van és kell valami, ami ébren tart, ez nem szokásos.
Reméltem segítettem.
* Majd amikor újabb kérdéseket teszel fel, akkor bekövetkezik az előbb megjósolt.
-Gonoszak. Kimondottan gonosz alakok vannak ott. Ha tanácsolhatok valamit, fogad meg a fiúd intelmeid, mert nekünk a vérünkbe ivódott a gonoszság. Az első alkalommal, hogy szabad lesz a kezem elvágom a torkodat a saját pengéddel. Sőt! Igazából az lenne a gonoszságnak ahhoz a szintjéhez illő, amihez lesüllyedtünk, ha gonosz módon elhitetném veled, hogy ott nem esik bántódása egy elf leánynak és becsalogatnálak a bányába.
Majd persze amint átadod nekem a fegyvereidet jóhiszeműen egy csomó éjtündével körbevéve, azonnal megláncollak és a bányában kell követ pakolnod innen oda. -mutat a földön találomra két pontra-
Majd ha végeztél, akkor vissza.

Eközben talán Viridielt hagyjuk is magára! Hiszen már nem olyan messze tőletek egy cirkuszos idomár valóban elhitte, hogy olyan egyszerű lesz az egész, hogy besétál és elbeszélgetve az igazgatóval...
Ez nem mai történet. De ezen a bizonyos estén is sor került egy beszélgetésre köztük.




Lolát két őr ébresztette álmából és a munka után még mindig fáradtan sétáltak el vele az igazgató szobájába. Vagy ha ellenkezik, akkor rángatva.
Ha nem kéri viselkedésével, akkor nem bántják ok nélkül. És magukra is hagyják, mivel int a főnökük, hogy kettesben szeretne beszélgetni veled.
-Foglalj csak nyugodtan helyet!
* A sarokban lévő egyik fotelre mutat és ha engedelmeskedsz, akkor egy másikba melléd telepszik.
-Nagyon derekasan álltad megismerkedéssünkor a korbácsolást. Nagyon erős akaratú nő vagy. És ezt tisztelem benned. -jobb kezét végigsimítja az egyik combodon kicsit előre dőlve- Akkor azt ígértem, hogy nem foglak kihasználni szexuálisan, de ezt most megszegem. -hangjában nem csak megbánás, de túl sok érzelem sem vegyül, mintha csak a bánya napi ügyeit jöttél volna hozzá megbeszélni- Ez életed a tét, hogy engedelmeskedsz-e. Csinos lányokat akar a vezetőség, akiket jó néven venne egy bizonyos démonúr, ha élve áldoznánk neki. Ha nem leszel a szeretőm, akkor elevenen égetnek el a mágiában jártasak és a lelked nem nyugodni tér, csupán béklyót kötnek a rituáléval rá, hogy az a bizonyos Pokol ura elé kelljen járulnia és az idők végezetéig szenvedjen.
De ha rossz kislány leszel és szeretnéd kideríteni, akkor a halálod előtt még van annyi befolyásom, hogy kiderítsem mit kérnek a lelkedért cserébe majd tőle. -kéjsóváran néz rád a vége felé és láthatóan reménykedik benne, hogy inkább a barátnő szerepet választod.

- Ezt valahogy sejtettem - fűzi hozzá röviden a viszonylag hosszas magyarázathoz. Nem is lehetne elhitetni vele valami gyenge indokot; a háborúzásnak mindig nyomós oka van, már kérdés, kinek mennyire fontos. Más szemszögből nézve teljesen más értéket képvisel az indíttatás, a miértek, és ezt tudja nagyon jól, már csak saját magát nézve is.
A továbbiak egyáltalán nem húzzák fel őt, és talán jobb is, hogy most Viridiel távol van, mivel elképzelése szerint most szakadna el ismét nála valami, ami miatt kikelne magából. Az viszont megüti a fülét, amit mond - gonoszak. Különös ezt hallani egy éjelftől, aki végső soron bevallja saját mocskos mivoltukat; hogy ez most csak ámítás vagy valóság, nem tudná megállapítani. Nyilvánvalóan nem kezel minden információt készpénzként, vannak fenntartásai mindennel, és inkább az elhangzottak ellenkezőjére is fog számítani, ha besettenkedik abba a bizonyos bányába.
- Furcsa, hogy ezt elismered - jegyzi meg mellékesen és borúsan, és nem tartaná kizártnak, ha valahol mélyen gyanakvás is ébredezne benne. Persze ha komolyan gondolja társasága azt, amit mond, akkor van esély a "megmentésükre", megértésükre, és ez némileg reménnyel tölti el. Nem repes az örömtől, egyértelműen, mivel nincs semmi, amit megfogva belekapaszkodhatna ebbe a küldetésbe, hiába van nyomon, de attól még valahol megnyugtató ez az egész.
- Ugyanakkor naiv vagy, ha azt hiszed, képes lennél ezt megtenni velem. Nem vagyok annyira bolond, hogy ilyeneken ne lássak át, de annyira igen, hogy a saját fajom kitaszítson - húzza össze a szemeit. - Ahogyan azt mondtam, rohadt vagyok, és nem a semmiért, az ingerült férfi pedig nem a fiúm, és talán... - abba az irányba pillant röviden, amerre Viridiel indult. - ... a társam sem - tekint vissza a sötételfre. - Merre találom a bányát? Még erre válaszolj, és végeztünk. Elengedlek, aztán mehetsz oda, ahova akarsz.
Ha erre készségesen válaszol, valamint nincs semmiféle megjegyzése, akkor felemelkedik, megemeli a kardot, majd a markolattal egy kemény ütést mér a fejre, kiütve ezzel a foglyot. Csak ezt követően oldozza el, majd veszi le a karperecet róla, amit tervei szerint visszaad Viridielnek.

Hagyok magamnak időt, hogy lehiggadjak és mentségeket találjak Lash-nak, de így még magukra maradnak egy kicsit.

Lola


Nem láttam értelmét, hogy arra pazaroljam azt a kis erőmet, ami az egész napi robot után maradt, hogy az őrökkel ellenkezzem, hiszen csak fájdalom és vereség lett volna a vége, így viszont aránylag épen értem az igazgatói irodába, ahol az utam egyelőre véget ért és a két őr magunkra hagyott minket.
Mereven leültem, éreztetve vele, hogy csak azért teszem, mert nem igazán tehetek mást.
Nem nagyon voltak kétségeim, hogy továbbra sem tett le a szándékáról, hogy megkapjon és csak időt hagyott rá, hogy kellően megtörjek és kezesebb legyek.
A testem sajnos emlékeztetett rá, hogy sajnos közel sem vagyok olyan erős, mint szeretném és az akaratom hiába próbálom acélossá tenni, ha fizikailag nem bírom.
Úgy beszélt, mintha ez neki teljesen mindegy lenne, de biztos voltam benne, hogy nem így van. Valamiért, talán a saját önbecsülése miatt, meg akart kapni…….nagyon, még úgy is, hogy dacol a parancsával és nem ad át arra a végtelenül aljas és végtelenül félelmetes alkunak, amivel démonok kaparintanák meg a lelkemet örök kárhozatra ítélve.
De nem lehetnek olyan őrültek, hogy ilyen szerződésekbe bocsátkozzanak a sötétség teremtményeivel, vagy mégis.
Bár igyekeztem elhúzódni tőle, talán még így is érezte, hogy megremegek. Túl legyengült voltam.
- Még ti sem lehettek ennyire aljasok és ostobák. A démonok sosem tartják be a szavukat és át fognak verni benneteket, ha már jóllaktak. Lehet te is a fogásukra kerülsz, ha itt ravaszkodsz. – nyögtem ki.
Hallottam már a bányában a többiektől, hogy törpéket áldoztak az udvari máglyán. És bármennyire is bátornak hittem magam, nem vagyok biztos, hogy ezt vállalnám.

Az éjelf mélyebb hangon folytatja veled a beszélgetést.
-Ügye milyen fura, hogy bevallom? Sokkal megszokottabb lenne számodra, ha lelkesen tagadnék, te meg bizonygatnád társaddal azt, hogy minden szavam hazugság. Ő úgy látom rosszabbul viseli, hogy egy oldalra került a beszélgetésben velem. Bár számomra meg pont az a fura, hogy te nem úgy viselkedel, ahogy ők. Te egészen különleges lány vagy ez alapján.
* Utána felteszed talán az utolsó kérdésedet, hogy merre van a bánya. És most először valódi érzelmet fedezhetsz fel a hangjában. Mégpedig valami belül mélyen azt suttogja neked, hogy hirtelen megijedt.
-A bánya a fennsíkon van. De miért akarsz elengedni? -enyhén rázza a fejét közben.
* Nappal már láttad a síkban végződő magaslatot, mely igen szélesen szétterül. És ha van egy kis szerencséd, akkor ott már látszik a bánya. Egészen pontosan a Mesélő már tudja, hogy el sem tudod majd téveszteni a pár méter magas, szürke védfalakat.




Az igazgató csak a fejét rázza szavaidra.
-Cccss...csss..cccsssss... -és ami következik, az csak rajtad áll.
* Először csak simogatja másik kezével a hajadat, majd megragadja és ha nem ellenkezel, akkor odahúzza a szájához a tiédet és megcsókol.
Amennyiben ellenkezel vagy nem csókolsz vissza, úgy dühösen lelök a földre és feláll. Oda sétál az asztalához és a számodra ismerős korbácsodat veszi újfent elő. Direkt a kezedre céloz, hogy minden csapással egyre kevésbé merüljön fel benne, hogy valaha is bármilyen szolgálatra használni tudnának majd ebben a bányában.
De ha nem szegültél ellene, úgy egy rövid csók után elenged és elégedett mosoly után egy rövid mondat hagyja el a száját.
-Akkor megegyeztünk.

- Ebben a felbolydult világban semmi sem megszokott már. Nem hiszem, hogy természetesnek kéne lennie a hazudozásnak és álnokságnak, de valahol, valamikor elkezdődött, majd betegségként terjedni kezdett, és itt vagyunk most. Vagy felvesszük ezt a viselkedési formát, vagy nagy eséllyel elpusztulunk, ennyiről szól az egész - vonja meg a vállát, noha ezt társasága aligha láthatja. Furcsa ilyen könnyedén megosztani ezeket a gondolatokat, amiket egészen idáig félve tett meg másokkal szemben, noha erre rásegít, hogy a sötételf nem lát semmit és senkit. Így, hogy fogalma sincs, kivel is társalog tulajdonképpen, sokkal egyszerűbb olyan témákat felhozni, amiket alapvetően nem tenne. Na meg eléggé úgy tűnik, hogy az ő felfogása inkább hasonlít egy sötételféhez, mint egy erdeiéhez... Kissé ironikus, egyben ijesztő, belegondolva, milyen másik alakja van már. Természet Anya akarata és szándéka egyre inkább válik kétértelművé.
A különleges elhangzásával halkan kuncog, öniróniával telve.
- Persze. Számukra különlegesen mocskos - mondja fanyar mosollyal. Ahogyan aztán a bányára terelődik a szó, némi meglepettséggel vonja fel a szemöldökét, amint kihallja az enyhe ijedtséget a másik hangjából. Nem érti a hirtelen félelmét, hiszen egyetlen személytől aligha kell rettegnie bárkinek, mi több... Inkább csak örülniük kéne, hogy valaki ingyen és önkéntesen megy rabszolgának, még ha túlzunk is, így ezt a fajta reakciót nem tudja hova rakni.
- Köszönöm, ez hasznos információ - biccent egyet ösztönösen is. - És talán nem fogod megérteni az indokot, de azért, mert nem látom előnyét, hogy elpusztulj. Miben lesz jobb nekem, ha véget vetek egy életnek? Nem érzek örömöt tőle. Talán jobban örülnél, ha végeznék veled? - értetlenkedik. - Nem tudhatom, mit szeretnél még tenni vagy vannak-e olyan ismerőseid, barátaid, akikhez visszatérnél, én pedig nem akarok senkit megfosztani az élményeitől azért, mert az utamba került. Bizonyára neked is vannak érzéseid, mint ahogyan a fajtársaidnak is amellett, hogy a köztudat szerint hidegvérű gyilkosok vagytok. A félelmedet ugyanakkor nem értem, nem hinném, hogy egy gyenge nőtől bárkinek is tartania kéne - enged meg egy halvány mosolyt.

Lassan lenyugodtam és úgy éreztem túl hevesen reagáltam Lash tetteire. Sok mindenbe beavatott élete szomorú és sötét időszakából és abba is, hogy mire tette fel az életét, de valahogy képtelen voltam elfogadni, hogy önként és dalolva akar besétálni a borzasztóan kegyetlen oroszlán barlangjába, ahol csak a halál várhat rá. Mindig azt reméltem, hogy együtt töltött időszakunk alatt sikerül legalább elgondolkodtatnom és tapasztalataim megosztása rádöbbenti, hogy nem remélhet sikert az éjelfekkel, de túl makacs volt. És most hamarabb eljött az a helyzet, mint vártam, ahol a lehetőség megadatott számra, hogy valóra váltsa a dédelgetett álmát és az én időm elfogyott.
Döntenem kell, hogy innen elválnak útjaink és hagyom, hogy a veszélybe sétáljon, vagy vele tartok, hogy legalább egy hangyányi esélyünk talán legyen? Nem akartam cserben hagyni, de nekem feladataim voltak, ebben igaza volt és azt is éreztem, hogy ha meg akarom őrizni a barátságát, hagynom kell, hogy a saját útját járja, még ha………..talán soha többé nem látom. Már előre felállt a szőr a hátamon, ha a bányára gondoltam, de végül egy nagy sóhajjal felálltam és visszaindultam, hogy tisztázzuk a helyzetet.

//Lola//


Hányinger kerülgetett attól az önelégült mosolytól, ami a férfi arcán látszódott, aki biztos volt benne, hogy mit fogok választani és én szívesen töröltem volna le a saját korbácsával róla, de ha bosszút akartam állni rajta, ha valaha még látni akarom a húgomat, akkor most meg kell zaboláznom az indulataimat és lenyelnem a gyomrom feltörekvő tartalmát. Hagytam, hogy nyálas csókot ragasszon a számra, nem rántottam el magam tőle, de csak annyira voltam benne, amennyire nagyon muszáj volt.
- Hát persze! – mondtam halkan, érzelmeimet a minimálisra szorítva.

Az elmélkedésedet a felbolydult világról és a hazugság terjedéséről meglepő módon nem kommentálja, pedig úgy tűnik a legközelebb kerültél az ő gondolkodásukhoz. Ám magyarázatod továbbra sem nyugtatja meg valamiért a foglyodat, akinek fogságát épp be akarod fejezni.
-Nem, nem lenne jobb, ha megölnél. Nagyon nem lenne jobb. -hebegi- Igen, vannak érzéseim, ahogy neked. -bólogat eszelősen, nem tudod kivenni a viselkedéséből, hogy csak megkergült egyik pillanatról a másikra vagy téged néz őrültnek és ezért nem találja a szavakat. Bárhogyan is, az ijedelem még mindig látszik rajta.
Viridiel visszaindult és csak Lazyn múlik, hogy elengedte-e már a rabot vagy még mindig meg van kötözve. Az első esetben is a közelben lehet és Turion fia a fák segítségével vagy akár a nyomok követésével is hamar utol tudja érni.
Ám ha inkább a bánya felé akarnak menni, akkor napkeltére megmászhatják a meredek lejtőt és az ébredő természet fényeiben egy oda semmi módon nem illeszkedő építmény alakját látják.  A falak nem tornyosulnak magasan az átlag ember fölé, noha átugrani nem lenne könnyű feladat. De még felkapaszkodni is kihívás. Egyetlen nagy bejárata két oldalon bástyával van megerősítve, ahogy a négy sarka is.
Ha nem ezt kerestétek volna, a száraz bozótos növényzettől annyira eltér, hogy hamar rájöttetek volna, hogy belül még lehangolóbb.


Lolát erotikus beszélgetésük után visszakísérték aludni és az est hátra lévő részében nem zavarták. Egy időre újra elbúcsúzunk tőle.

Furcsállva vizsgálgatja a sötételfet, és van néhány ötlete, mégis miért viselkedik így, ennek kiderítésére azonban nem akar időt szánni. Épp eleget vesztegették a perceket, most már cselekedni kell, ugyanis feladata van, nem is egy, ami a bányához köti, és ki tudja, meddig van lehetőségük... lehetősége véghez vinni a kiszabadítást.
- Akkor most aludj szépen - emelkedik fel, azzal a terveit megvalósítva a kard markolatával üt keményen a fejre, kiütve a foglyot. Nem szeretne a környéken maradni, míg ő esetleg szétkürtöli, miféle szerzetek vannak a közelben, mi több, azt se szeretné, ha a karperecet magával vinné. Könnyedén levehetné, viszont akkor meg megkockáztatná a mágiahasználatot, aminek megtapasztalásához ugyanúgy nincsen kedve. Fő a biztonság, semmi elhamarkodottság, szóval a legelső ötletnél marad.
Amint a test elernyed, még vár egy kicsit, meg-megmozdítva őt, csak önmeggyőzés céljából, hogy valóban elájult-e. Ezt követően kioldja az inget, amit az éjelf karjaira szorított, és némi gondolkodás után ismét a nyakába köti, végül a karperecet is leveszi a sötét csuklójáról. Egy darabig nézegeti az ékszert, aztán feltápászkodik, közben végigdörzsölve az arcát, majd abba az irányba vezeti lépteit, amerre Viridiel ment. Sokat mondjuk nem kell mozdulnia, ugyanis ahogyan megfordul, a férfi alakjával találja szemben magát, a pillanatnyi meglepett vonásokat pedig hamar felváltja a hideg keménység és kényelmetlen határozottság maszkja. Oldalra pillant, mély levegőt véve, majd megindul felé, visszaadva neki a Természet Anyától kapott ajándékot.
- Menj haza, jobban jársz - indul el a bánya felé, még csak szemkontaktust sem váltva a férfival, ezzel is saját magát mentve az elgyengüléstől és megadástól. Végre elhatározta magát, nem most, az utolsó pillanatban kéne visszarohannia a korábbi állapothoz, reménykedve abban, hogy ki tudja javítani ezt az égő sebet, amit hibának aligha nevezhet. A belső hangjai szerint egyébként is a félrelépés maga az ismeretség volt, a jelenlegi eseménysor pedig csak vezeklés és javítás, semmi több.

Már a tisztásnál járok, amikor látom, hogy Lash közeledik felém. Elnézve a válla felett az ernyedten fekvő, de kötelékek nélküli selfet látom. Mikor megáll előttem a lány és felém nyújtja a karperecet elveszem tőle és tekintetem az övébe mélyesztem.
Tudom, hogy ő engedte el a világtalant és azt is biztosan tudom, hogy elhatározása megingathatatlan, de ezt olyan nehezen veszem tudomásul.
Hangja rekedten és keményen vágódik a mellkasomnak, de ahogy elfordul megragadom a karját és visszatartom.
- Várj Lash! Kérlek………- hullik le róla a kezem, hogy érezze nem akadályozni akarom, csak egy kis figyelmét kérem. – Nem kérek bocsánatot az érzéseimért, de a viselkedésemért igen. Nem lett volna szabad olyan hevesen reagálnom. – válik bűnbánóvá az arcom. – Tisztában vagyok vele, mi hajt, hiszen megosztottad velem a múltadat, de………oda menni akkor is …..öngyilkosság. Kegyetlenek, hidegvérűek, de nem ostobák. Ha egy századdal lennénk itt sem biztos, hogy sikerrel rohamoznánk meg őket, ketten meg……..esélyünk sincs. – ráztam meg a fejem. - Hidd el, nem a gyávaság beszél belőlem és téged sem a célodról akarlak lebeszélni, de…….ne így. Menj a földjükre ha akarsz, tanulmányozd őket, ott még van esélyed, de itt a halálba rohansz. Ezt, mint a barátod tanácsolom neked.
Ha a szavaim nem érnek célt, szívem megszakad, de nem tartok vele. Mozdulatlanul várom mit tesz.

Mikor Viridiel megragadja, egy pillanatra kirántaná a kezét a finom szorításból, végül azonban hagyja magát, kérésére pedig megáll. Tartása merev és feszült, van benne némi bizonytalanság, és temérdek keserűség, amit a saját torkán próbál lenyomni, hogy véletlenül se kerüljön felszínre. Túl gyászos ez az egész ahhoz, hogy ezt ő képes legyen elviselni egymaga, ez az egész idill túlságosan hirtelen váltott át valami egészen rémisztővé és felejthetetlenné, amivel sosem akart szembesülni. Nem a semmiért kerülte mindig is a tartósabb kapcsolat megteremtését bárkivel. Mindig fájó vége lesz, ezt már csak tudja, ha nem is saját hibájából, hát valami véletlen folytán...
- A viselkedésedet az érzéseid irányítják, nem tehetsz róla, ennélfogva bocsánatot se kell kérned miatta - mondja halkan, lefelé szegett fejjel és tekintettel, aztán csak csendesen hallgat egy darabig, mély némaságba burkolózva még a hosszas beszéd és javaslatosztogatás után is. Alsó ajkát harapdálja, kezeit ökölbe szorítja, és érzi, ahogyan tenyerébe mélyednek körmei, fájdalmasan feszítve a bőrt. Amennyire csak lehet, legyűri a belső gyengeséget, de nagyon nehéz remegés nélkül állni, összeszedni a szavakat, majd megszólalni bármilyen érzés megmutatása nélkül. Egyszerűen ez képtelenség, és fogalma sincs, a történetekben mégis hogyan képesek ennyire tartani magukat egyesek - vagy ezt is csak a legendák szépítették meg? Nem mintha számítana - mindez egy évszázad múltán az enyészeté lesz, és egy szellem szenvedéseit és gondolatait senki sem fogja megtudni és meghallani.
- Nem megrohamozni akarom őket. Nem támadni akarok, még csak nem is kémkedni, hanem egy kérést teljesíteni. Egy lányt kiszabadítani, akit a testvére vár vissza. Te képes lennél egy kétségbeesett, elkeseredett könyörgést visszautasítani úgy, hogy te már mindent elveszítettél? Hogy tudod jól, micsoda érték múlik ki, ha nem cselekszel? - érdeklődik csendesen, megfáradtan. - Én is tudom, hogy tisztában vagy vele, mi hajt engem, de megértetted egyáltalán? Csak mert szerintem egy céltalanul bolyongó, magányos személy gondolatait és veszett ötleteit nem egyszerű egy olyannak, akinek családja van, feladatai. Lehet, hogy találhatnék magamnak más célt, de mit? - fordítja oldalra a fejét, de még mindig nem veszi fel a szemkontaktust, végig halkan beszél. - A fél életemet elvesztegettem arra, hogy megbíztam másokban feleslegesen, hogy kerestem valakit, akiért úgy aggódtam, és úgy vigyáztam volna rá... De ennek a valakinek sincsen már rám szüksége, hiszen ha él még, már felnőtt, képes gondoskodni magáról. Én csak felkavarnám az életét... Nem tudnék sehova sem beilleszkedni, Viridiel, képtelenség ennyi minden után. Más vagyok, sokkal másabb, mint bárki más, és ezt nem azért mondom, mert annyira örülnék neki. Viszont tekintve, mivé változhatok külsőleg is... Természet Anya furcsa tréfát űz velem az alakváltás megadásával - engedi lejjebb a fejét. - Nyilván jó lenne, ha valaki mellett leélhetném az életemet egy nyugodt vidéken, akivel kölcsönösen szeretjük egymást, de tudom jól, hogy csak belerokkannék a félelembe, amit az elvesztésének folytonos gondolata okoz - kuncog fájdalmasan. - Egy elveszett személy vagyok, aki bárhol is jár, bárkivel is van, ugyanolyan rosszul érzi magát, mert a kétkedés és félelem elhatalmasodott rajta. Nekem már csak ez maradt - vonja meg a vállát. - Olyan feladatok, amikre senki sem vállalkozna, mert van mit veszíteniük. Nekem nincs - rázza meg a fejét nemlegesen. - Nekem nincs semmim, amit bárkinek is felajánlhatnék, még egy ép elme sem, így hát... Csak felejtsd el, hogy bármikor találkoztunk. Mindkettőnknek könnyebb lesz, ha a saját, jónak talált feladatait végzi - indul el ismét, tekintetét az előtte elterülő tájra szegezve, a nyakában lévő megviselt inget pedig kioldja, hogy a szél belekapva elvigye messzire. - Jó utat haza, futár.

Tudom, hogy nem fogok rá hatni, de legalább nem hagyott faképnél azonnal, de érzem, ahogy szinte megmerevedik, ahogy hozzáérek. Elszomorodom, hiszen azt hittem ennél sokkal jobban bízik bennem, még akkor is, ha az előbb nem voltam a helyzet magaslatán.
Végig hallgatom, amit Lash mond és persze én lennék az első, aki azon ügyködne, hogy kiszabadítson egy ártatlant, de azért nem mindig vagyok annyira őrült, hogy ne legyek tisztában az esélyekkel.
Különben is nem csak egy embert kéne kimenekíteni onnan, hanem mindenkit, ha már szabadításról van szó.
Azt hittem az együtt vándorlásunk során valamennyire sikerült már egy kis önbecsülést elültetnem a lány lelkében, de szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy továbbra is csak valami eldobandó valamiként gondol magára.
Viszont eszembe juttatta, hogy át tudott változni sötét elfnek, bár azt akkor nem tudtuk kideríteni, hogy mi váltotta ki, de ha tudja irányítani, vagy rájött közben…..
- Már kiderítetted, hogy mi volt az oka annak, hogy átváltoztál? Képes vagy tudatosan is előidézni? Mert, ha igen, akkor van egy ötletem. – villanyozódtam fel, mert már nem is volt olyan lehetetlen ez a küldetés. – Te sötét elfként viszel engem a bányához fogolyként, így nekem alkalmam lesz megtudni, hol tartják fogva a lányt és te meg addig kidolgozod a menekülés útvonalát. Együtt így lesz esélyünk.

Viridiel a szemkontaktust keresi társnőjével, de az makacsul elfordította a fejét. Úgy tűnik itt az utuk vége. Hiszen a futár kérdésére kategorikus NEM a válasz. Márpedig ha nem tudja tudatosan előidézni és irányítani a kínzás közben kapott rejtélyes áldását, akkor az utolsó mentő ötlet is kútba esett. És a férfinak legépelméjűbb ötlete csak az lehet, hogy a griff példáját követi és lelép, amíg Lazy öngyilkos lesz.
Az éjtünde továbbra is mozdulatlanul fekszik mellettük és nem látszik közel az idő, amikor újra visszakapná az eszméletét. Az erdő pedig ezt békésen veszi tudomásul. Egy vak zevadariért senki sem aggódik.
Másik lehetséges út, hogy vissza mennek az emberek lakta faluba, megölnek mindenkit aki útjukba áll és elfogják a kovácsot és a boszorkányt, hogy kiszedjék belőlük, hogyan változtatták át hősnőnket.
Minden esetre akár együtt, akár egyedül, de nyitva áll még természetesen az a lehetőség is, hogy a reggeli fényben megpillantja valamelyikük elsőként Sötét Vastelep egyáltalán nem sötét falait.
De akkor mi értelme volt Sötétnek elnevezni egy vasbányát?

Kezeit megemeli, hogy az ing összekötött ujjait kioldja, ezzel a felejtést jelképezve, valamint a fájdalom lassú kibontakozását, ám a mozdulat közben kénytelen megállni, ahogyan Viridiel újra megszólal, lehetetlen ötlettel előrukkolva, mire újfent alsó ajkába harap. Alig várta már, hogy vége legyen, mert tudja jól, hogy nem egy erős alkat, és már végre búcsút mondott neki, erre... Egy újabb vita kezdődik? Mert ő még mindig nem akarja, hogy vele tartson, elvégre ez egy mérhetetlenül nagy ökörség, ezt ő is elismeri, csak ő már jóval másképp áll hozzá az élethez, mint a többség, még ha ez rossz is.
- Ez nem vicces, Viridiel - mondja halkan, lehajtott fejjel, felhúzott vállakkal, leengedett, ökölbe szorított ezekkel. - Majd pont te fogod játszani a csali szerepét, aki mindig vonakodott ezektől a megoldásoktól. Ezt te sem gondolhatod komolyan! Az előbb még le akartál beszélni erről az egészről, most pedig velem tartanál? - fakad ki értetlenül, és a karja megrándul, ami vezetné egész testét, hogy megforduljon, ám nem enged ennek. - Ne nehezítsd tovább a dolgom, kérlek. Csak menj haza, nem kell az sem nekem, és minden bizonnyal neked sem, hogy köveket pakolgass a bányában, valamint hogy az ottaniaknak kiszolgáltatva legyél. Ez nem az a történet, ahol a hercegnő és a hőse gond nélkül túlélhetik a következő kalandjukat. Menj vissza a családodhoz, gondolj egy kicsit rájuk, legyél egy kicsit önzőbb, és tedd azt, ami a tényleges feladatod.

- Nem is viccnek szántam! – hökkenek meg kissé megbántottan, hogy feltételezi rólam, hogy ilyennel szórakoznék. – És most is szívem szerint lebeszélnélek, de már látom, hogy erre semmilyen esélyem nincs, így egy olyan megoldást javasoltam, ami talán még sikerrel is kecsegtethet. – vontam meg a vállam. – De nem tudom elfogadni, hogy te mennyire értéktelen…hmmm…..selejtként gondolsz magadra és másokat meg magad fölé emelsz. Semmivel nincs több jogod eldobni magadtól, amit Természet Anya adott, mint bárki másnak, akár…….nekem. Ha te megteheted, akkor én miért ne? Az én családom már rég belenyugodott, hogy veszélyes utakon járok és bármikor meghalhatok. Felnőtt, önálló férfi vagyok, aki akkor és úgy és főleg azért kockáztatja az életét, amiért akarja. Szóval egy percig sem ringatom valamiféle misztikus ábrándba maga, hogy mi vár ránk, ez inkább rád mondhatni, én teljesen tisztában vagyok azzal mi fog ott várni, mégis teljes szívemből felajánlom a segítségemet. – szögezem le komoron és határozottan. - De….- emelem fel a kezem a tiltakozására számítva, - Ha mindezek ellenére egyedül akarsz menni, ha tényleg ezt akarod, akkor tudomásul veszem és elmegyek. Csak azt akartam tudd, hogy a magam akaratából tartanék veled és nem sajnálatból vagy szánalomból és egyáltalán nem a te lelki terheidet növelve. Nos?
Komor várakozással nézek a szemébe és ha a maga útján akar járni, szó nélkül átölelem, aztán hátrafordulva elindulok az ellenkező ösvényen.