/Lazy és Hirion/


Végül vörös hajú hősnőnk rájött a megoldásra. Amit a figyelmeztető írás mondani akart. Nem lényeg a kör íve, csak ahol átléped azt, az ne legyen aktív! Majdnem ott lépet belülre, ahol Hirion. És még pont biztos távolságra a zöld körharmad halálos csapdájától.
Logikus, ha átgondoljuk. Olyan valakik építették ezt, akik létét Awyris népe feledni vagy feledtetni akarta. És valamit, ami a tartón volt védeni mágikus és fizikai csapdák sorával és elágazó labirintussal helyeztek ide. Talán nem azért, hogy az erdei elf gyerekektől a felnőttek távol tartsák egy ijesztő szellemkastéllyal. Sokkal hihetőbb magyarázatként valakik a múltban itt éltek és szemben álltak népeddel.
Vajon a sötét elfek? De ne is ragadjunk le a kilétüknél!

Nem történik semmi -ami önmagában is jó dolog-, amíg el nem érsz a könyvállványhoz. Amint hozzá érsz az összeégett, földön fetrengő Yoló mögött találod magad egész más helyen és egy éppen távozni akaró sötét elf társaságában. Az alak két sebe még mindig csöpög a vértől enyhén, hiszen nem kezelte, de már csak alig szivárog. Igen sok meggyógyult belőle a romtemplomban. Természetellenesen gyorsan, ami még a lombtündék varázslatát is lekörözi.
Hüvös levegő van a hasonló kőfalak között, mintha szellemek járta hely lenne. Képességeid élnek.

Nem mondhatnám, hogy kiváló formában vagyok, amikor összerakom a képet, hogy miként kerültem ide, de legalább az megnyugtat, hogy hazai terepre kerültem és jó messzire az erdei elfek lakhelyétől.
A könyvet a hátitáskámba süllyesztem és leülök a fal tövében, hogy megvizsgáljam a még mindig vérző sérüléseimet. Hála az ősök szellemének, már egyik sem volt vészes, de azért letépek pár csíkot az ingemből, hogy a maradékot is ellássam.
Már nem kell rohannom, hiszen jó messzire kerültem, haza Zevadarba, már csak be kell sétálnom Capital-ba, de nem volt sürgős, hiszen akkor jön apám és kezdi szívni a vérem.

A kijárat közelében ültem, amikor hirtelen ott, ahol én is találtam magam a teleportálás után, hirtelen egy …..erdei tünde jelenik meg a földre rogyva és erős égett szagot árasztva magából. Erősen nyögdécsel.
Megdermedek, de aztán felugrom és hitetlenkedve meredek az elfre.
- Mi a démonok ragyaverte f…üle ez! Hogy a frászba kerülsz te ide?
A lábam már megindult az alak felé, akin most már láttam, hogy megégett, de valahogy nem tűnt jó ötletnek, mert mi van, ha……..nincs egyedül?
Jó lett volna megszabadulni tőle, ezért jó pár percig tépelődtem, de aztán az újabb megjelenő alak eldöntötte a kérdést. Jönnek többen is, így nekem futás van, míg nem tudom mivel és kikkel állok szemben.
Megindulok a kijárat felé, legalábbis ami rémlik, hogy arra van, hogy megbújjak a falak mögött és ha kell, akár leszedjem azt aki utánam jön.

Muszáj becsuknia a szemét, mikor átlép a túloldalra, ugyanis nem akarja látványilag tudatosítani magában, mi történik, ha esetleg alóla is előtörnek a lángok. Nagy meglepetésére semmi sem következik be a vártakból, így bár óvatosan, de másik lábát is átemeli a túloldalra, és megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőle, amikor másodpercekkel később is biztonságban tudhatja magát. Arcán végighúzza tenyerét, egy darabig pihentetve szemei előtt, közben ágaival tartva a fáklyát. Arcát a plafon felé emeli hitetlenül, még mindig görcsölve az eseményeken.
- Édes Természet Anya, mégis mi ez az épület...? - motyogja keserűen, és el sem hiszi, hogy túlélte; kiváltképp nagy áldozatok árán, de túlélte. - Mennem kéne, ugye? Muszáj kiderítenem, ha már eljutottam idáig... - győzködi saját magát, leküzdve a menekülési vágyát, továbbra is visszakívánkozva Viridiel ölelésébe, ahol békében és gyáván felejthet. - Mennem kell, mert lehet, valami fontos az, nem csak egy jelentéktelen dolog, ami fölött szemet lehetne hunyni...
Körbenéz, Eleriniolra még vetve egy részvétteljes pillantást, utána a körön belül kutakodva, nézelődve, persze az állványon kívül nem talál semmit. Gyanakvó ugyan, hiszen nem tudja, hova kerülhet, ha hozzáér, hogy a sötételf és Yolo milyen közegbe kerültek - esetleg külön helyekre és ő is egészen máshova fog jutni? Még harapdálja az ajkait idegességében és feszültségében, enyhén dobolva jobb lábával, ám legszívesebben haját tépné bizonytalanságában, hátha az előrébb lendíti a döntéshozatalt. Nem szereti ezt, nagyon nem, főleg azért kockáztatni, amiért ő egyáltalán nem felelős, bár... Ha arra gondol, hogy ez Viridielre és a családjára hatással lehet...
Ideges, elfojtott és hisztérikus kiáltással dobbant egyet, gyűlölve az elkötelezettséget, hogy valahova csak azért is tartoznia kell csupán azért, mert a párjának szolgálnia kell - vagy szolgálni akarja - az egyik felet. Megtehetné, hogy felhagy ezzel a feladattal, megtehetné, hogy visszafordul, hogy nem teljesíti ezt a küldetést, ugyanis nem neki adták ki, nem ő az, akinek ezt meg kéne oldania, hiszen ő száműzött. Neki semmi köze ehhez, mégis...
- Képes vagy rá, Lash... - toporzékol idegesen, forgolódva. - Meg kell tenned, ha másért nem, hát Viridiel miatt... - motyogja összeszorított fogakkal, aztán hozzáér az állványhoz.

Hányinger. Először fel se fog semmi mást, csak azt a kínzó hányingert, ami ismét felüti a fejét, lejjebb engedve a fáklyát, míg bizonytalan lépésekkel megtalálja egyensúlyát. Felnézve még megpillantja a sötételf alakját, aki azonnal megiramodik, ő pedig önkéntelenül is követi. Az égett szag, ami utólag tudatosodik benne, felhívja a figyelmét rá, hogy Yolo is itt van, ám ezzel jelenleg aligha foglalkozhat; muszáj követnie a betolakodót, ha már idáig eljutottak és ennyit kockáztattak. Amint ez sikerül - aminek őszintén nem ad sok esélyt -, visszatér hozzá és kezelésbe veszi annyira, amennyire tőle telik, hátha egy kicsit az eget verő pofátlansága visszább húzódik, ám ezt a végkimenetelt sem veszi biztosra.
Rohan, fáklyával a kezében, és egyelőre elképzelése sincs, mégis mit kéne tennie; itt ugyancsak nincs természet, ugyanúgy egy elzárt épületben vannak, csupán más a felépítés. Hamar kiderül a számára, hogy ez egy nagyon is más helyszín, amitől megborzong, egy pillanatra meg is inog a lába, de lendül tovább. Nem akar arra gondolni, hogy ugyanúgy csapdák lehetnek itt, és esetleg még nagyobb veszélyben van, mint előtte.
A kikéredzkedő, önkéntelen kiáltást lenyeli, ugyanis nem sok értelme van, noha a követéssel is ugyanazt éri el: a sötételf biztos tudatában van annak, hogy üldözi, már csak a fényforrás miatt is, és ha rájön, hogy egyedül van... Kellemetlen, de muszáj megpróbálnia. Ha ennyire fél, talán nincs azoknak a képességeknek a birtokában, amikkel néhány pillanat alatt leteríthetné őt, ugyanakkor nem iszik előre a medve bőrére. Nem hinné, hogy ennyire egyszerű lenne, azonban más választása sincs igazán.

/Hirion és Lazy/


Összefoglalva, Yoló magatehetetlenül a padlón nyöszörög. Jól láthatóan segítség kellene neki. Ám ezt nem kapja meg bajtársnőjétől, aki inkább az orvgyilkos után rohan. Nem sejtve, hogy az csapdát állított egy helyen, ahol elszaladhat mellette és ő hátba támadhatja.


/Kockadobás: Hatos
1-3-ig -Hirion pengéje hirtelen a vörös nyakára kerül és futásában megállására készteti.
4-6-ig -Hősnőnk időben észreveszi az elbújni igyekvő éjtündét és óvatosabb lesz./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 5

Nem nagyon nézem meg magamnak a megjelenő alakot, hiszen az első a menekülés és az elbújás, hiszen fogalmam sincs, hogy ha két erdei átjött, mennyi jön még……
Ám, ahogy találok egy beugrót már megállok, hogy felmérjem a helyzetet, hiszen, ha Zevadarra szabadítottam egy halom lombevőt, akkor engem minimum kivégeznek, de az biztos, hogy nem számíthatok a száműzésnél kevesebbre és ismét földönfutó leszek, magammal rántva tehetséges húgomat is a pokolba.
Tehát igen csak érdekemben áll, hogy valahogy magam megoldjam a dolgot, ha másként nem, akkor úgy, hogy valahogy beomlasztom a helyet, bennrekesztve az elfeket.
Így aztán láthatom, hogy egy nő az, aki a teleportálón a megégett férfit követte, bár van rajta valami fura………az egyik karja, amiben a fáklyát tartja, aminek fénye az eddigi sötétség után igen csak bántja a szemem, szóval a karja…….mintha valamiféle ágak lennének?
Na, de nem sokáig nézegethetem, hiszen egyenesen felém rohan, ám úgy nézem mögötte nem jön hadsereg……
Ha pedig egyedül van…….bár most lassít és mintha egyenesen felém nézne……
Hideg mosolyra húzódik a szám és még mielőtt odaérhetne a rejtekhelyemre a fulladás átkát bocsátom rá, hogy aztán mikor már tőröm a torkát birizgálja, feltegyem a kérdéseimet.
- Hogy jöttél utánam és hányan vagytok? – oldom fel az igézetet, hogy beszélni tudjon. - Válaszolj vagy ezt még eljátsszuk egyszer kétszer, de lehet rosszabb is. Itt én vagyok otthon erdei.

Fulladás: a célpont érzékelését befolyásolja; azt az érzetet kelti, mintha nem lenne elég levegő körülötte. Ha az áldozat nem tud kitörni a mágia alól, vagy az idéző nem oldja fel az átkot, akkor fulladással végződik. Erős akaraterővel azonban az áldozat képes lehet kitörni a mágia hatása alól, megtörve a támadó erejét.

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 6

Felcsillan a szemem, ahogy Viridiel szavait hallgatom. Sajnálom, hogy csak rá számíthatok most is. A többiek szinte csak dísznek vannak a teremben. Veszélyesnek hangzik az ötlete. Ahogy hallgatom eszembe is jut valami. Egy lány, akiről a fák suttogtak. Valamikor még a baj előtt. Különleges tárgyat készített, ami segített neki kijutni a selfek poklából. Nem emlékszem mi volt az pontosan...Miért is nem jutott eszembe eddig. Próbálok uralkodni magamon a hirtelen jött hisztik sora közt megrekedt emlék pozitív hatása miatt, nem fogok ugrabugrálni és cigánykerekezni...még csak az kéne. De már mondom is...
- Az előbb eszembe jutott valami amit még a fák suttogtak nekem, a király elrablása előtt. Talán segíthet. Nem tudom ismersz e egy Hira nevű leányzót. Úgy hírlik róla, hogy nyugtalan természet. Van a birtokában valami, ami egyszer  haza hozta őt és társait a Selfek fogságából. Nem emlékszem rá pontosan mi az. Ha hamarabb jutott volna eszembe talán minden rég megoldódott volna. Nézz utána ennek. Biztos megtalálod. Másik dolog. Zevadarban talán  nincsenek állatok. Baglyok, denevérek rágcsálók. De Anyánk segít annyit ad amennyire szükséged van. Biztos találsz valakit aki ügyesen bánik velük, és itt van fajunk alakváltásának ajándéka is. Ezekkel élhetsz a döntés a tiéd. De ne feledd. Itt csak egyszer hibázhatsz, de inkább ne tedd. Én mindenképp javasolnám az őrszemet, hogy megtudd mi vár rád és a csapatodra, ha viszel bárkit. - mondom neki és már küldeném is de előtte meghallgatom véleményét, vagy ha kérdése van...

Ahogy a lába bírja, rohan, noha egyáltalán nem látja értelmét, mint ahogy annak sem, hogy marad, és bevárja, amíg ott éri el a végzete. Fogalma sincs, hol van, mit tehet és mit nem, mit is kéne tennie, és egyetlen logikus és jó lépést sem talál, amit megtehetne, így sem az eszére, sem az ösztöneire nem hallgat, így követve a sötételfet, aki bármikor és bárhol lecsaphatna rá jelenlegi előnyénél fogva. Sehol sem érzi magát biztonságban, és a fokozott veszélyérzet miatt folyamodik ehhez, noha saját erejére továbbra sem támaszkodhat, tudva, mire képesek a sötételfek. Talán esetleg beszéddel húzhatja az időt, azonban figyelembe kell vennie azt, hogy nem feltétlen lesz olyan bolond, hogy várjon... Lehet, legjobb lett volna várni? És visszajön?
Gondolatban erre is csak megrázza a fejét; ha elfut, akkor nem fog szembeszállni, hanem más módját találja meg, hogy az épületbe kényszerítse őket, nem hagyva nekik semmiféle menekülőutat. Nem jó, ha vár, de az sem jó, ha követi, és csak reménykedik, hogy élve fog innen kijutni, ám még nem üzen Viridielnek, nem akar vészmadárkodni és megzavarni a tervezést. Egyelőre a tőle telhető legnagyobb higgadtsággal követi, és nagy szerencséje van, ugyanis látja, hogy elbújik. Összeszűkíti a szemeit és lassabban lépked, gyanakodva figyelve az árnyakat, majd megáll. Ismeri a képességeiket, és tisztában van vele, hogy nem kerülheti el a hatásukat, ám ugyanez igaz lenne odabenn is, Yolo mellett. Most ezzel vagy a saját halálát gyorsítja meg, vagy az életéből hátramaradtakat hosszabbítja néhány perccel.
- Tudom, hogy ott vagy - mondja a tőle telhető legnagyobb határozottsággal és magabiztossággal, belül azonban közel sem érzi magát ennyire nyeregben. Inkább egy kétségbeesett próbálkozásnak tűnik a számára mindez, ám ezt nem kell látnia a másiknak.
Vár. Sejti, mi lesz, szinte érzi, hogy valami jönni fog, valami, ami még a Sötét Vastelepre emlékezteti őt, és pillanatokon belül be is következik. Még nem látja ellenfelét, de már foltokban úszik a tér, ahogy a torka fájdalmasan összeszorul, elválasztva őt az éltető levegőtől. Muszáj elengednie a fáklyát, ami fásan koppan a földön, bizonytalanul tántorog előregörnyedve, hörögve kapkodva levegő után, ujjaival és ágaival karcolva nyakának bőrét, akaratlanul is reménykedve, hogy a láthatatlan fonákokat így letépheti magáról. Semmi sem történik azon kívül, hogy magának is fájdalmat okoz, és csupán néhány másodperc kell neki, hogy térdepelve próbálja tüdeje fájdalmát enyhíteni. Hullámzik előtte a fáklya által megvilágított környezet, a tüdeje szétszakad és ki akarja tépni, hogy ne lüktessen ennyire, és mikor már a szenvedéstől a földön fetreng, bújik elő a sötételf, érezve magán már-már élvezkedő és elégedett tekintetét. A mosolyát nem látja, de nem is kell; tudja, valamilyen hasonló arckifejezést kivált belőle a szenvedése. Még így, vergődve is próbálja összeszedni magát, és térdelésbe kényszeríti magát, támaszkodva balján, a szenvedések közepette akaratlanul is kihívóan nézve fel a másikra, de hogy mégis honnan ez a hevesség, fogalma sincs. Talán a saját butasága és meggyőződése dolgozik benne, miszerint megéri, mert így mást védhet, még ha sikertelen is a próbálkozás. Persze ott a másik oldal is, hogy nem akar még elpusztulni... Már nem.
A következő pillanatban visszaesik a földre, tehetetlenül és bénán, szenvedéstől megfeszülő izmokkal, a légszomj keserves hangjain kívül nyöszörögve. Akkor hagy ki a szíve egy ütemet váratlanul felbukkanó rémületében, mikor a férfi a nyakához szorítja a pengét, és elengedi őt az átok fogságából. Szomjasan issza a levegőt, arckifejezése pillanatok leforgása alatt változva szenvedővé, örülve egy másodperc töredékéig, hogy legalább oxigén jut hozzá, noha előrébb így se jutott: fogollyá vált. Nagy erő kell hozzá, hogy ne üzenjen Viridielnek az esetleges vesztéről, de még mindig lehet kiút innen.
...talán...
Hosszú másodpercekig csak marad a helyén, zihálva csillapítva a tüdő kínját, folyamatosan szajkózva magában, hogy nem szólhat, nem szabad szólnia, elvégre azt se tudja, hogy hol van, nem tudná őt elvezetni ide. Nem akarja, hogy pánikoljon, azt se szeretné, ha emiatt elrontaná a tervezést, hogy olyan opciókat válasszon a feszültség és sietség miatt, amik őrá is halálosak lehetnek. Magába fojtja a segélykiáltást, és ezt is csak magának köszönheti; vissza kellett volna mennie a palotába, nem kockáztatni. Nem ő az, aki a bátorságot testesíti meg, ő a gyávaság és félelem szolgája, a menekülő, így mégis mikor és miért hitte el, hogy képes lehet bármire is? Még hogy ő bátor és vakmerő? Nevetséges. Inkább felelőtlen.
- Nem önszántamból vagyok itt, de ha már itt tartunk: hol vagyunk, sötételf? - szuszakolja ki magából a szavakat szándékosan behunyt szemekkel, nem akarva tudatosítani a látványt, bár a hideg penge a torkán ugyanúgy rémisztő és fenyegető.
- Ha válaszolok, akkor is megölsz, nem igaz? Annak ellenére, hogy egyértelműen nem jelentek rád nézve fenyegetést fél karral gyenge nőként, természet nélkül. Így miért segítselek? - keresi aztán mégis a éjtünde pillantását, és ha a szavak keménynek is tűnnek, a tekintete kellemetlenül árulkodó a benne lévő kétségbeeséssel. Próbálja ugyan palástolni ezt haraggal és ellenszenvvel, de a félelem erőteljesebben van jelen. Ha esetleg a pengét erősebben szorítja a torkához, akkor sietősen és fájdalmas ábrázattal hozzáteszi:
- Ha megölsz, te is buksz velem, és én nem hazudok a fajtáddal ellentétben. Én is tudok ám átkozni, ha az életemet veszed - sziszegi, és ezúttal a szemei nem arról árulkodnak, hogy hazudna; határozottan így van.

/mindenki/


Hirion és Lazy találkozása nem épp úgy sült el, ahogy Awyrisban ebben reménykedtek.
Ám találkozásukat egy váratlan vendég zavarta meg hirtelen. Aw kísértetének áttetsző alakja és aggódó arca. Ám nem a vörös hajú nő miatt vannak az érzései.
-Fiam! Nagy baj van. A húgodat elvitte az anyja. Amíg te külföldön ügyködtél, rájött, hogy hol van a titkos búvóhelyed és nem tudod megvédeni. A férje katonáit küldte és nem volt senki, aki ellen mert volna szegülni nekik.
Ó! -néz a földön térdeplő lombtündére- Egy fogollyal és a könyvvel tértél vissza. Ez sokat javít a pozíciódon. Ám ha nem tudod megvédeni a családtagjaidat, vagy nem tudod elérni a visszaszerzésüket, akkor nem sok tisztelet fogja övezni formálódó nemesi házadat.
Kit tudnál esetleg segítségül hívni, hogy visszaszerezd a féltestvéredet, akit Thea akaratával szemben én a te nevelésedre bíztam?
* Yoló még mindig hangosan nyöszörög a földön és haldoklik. Ahogy El innen nagyon messze.


Viridiel egy távoli üzenetet kap a megbeszélés közben.
~ Yoló vagyok! Áááááá! Próbáltam megvédeni...~
* Zavarosak a gondolatai, túlságosan sok érzelem megy át a pokoli fájdalomról.

Én nem vagyok tipikus sötét elf, aki élvezi, hogy másokat kínozhat, de tudom mivel árthatok és okozhatok fájdalmat és meglovagolhatom más fajok azon félelmét, hogy milyen sötét mágiákat tudunk használni.
Látom az erdei lány szemén, ahogy végig rohan a pánik lépcsőin, amikor elveszem tőle az éltető levegőt. De nem akarom megfojtani, nem akarom a halálát, csak válaszokat akarok, hogy tudjam mire számíthatok. Csak véletlenül bukkant az átjáróra, vagy engem követtek és, ha igen hányan.
Az utolsó pillanatban meglátok valami dacos villanást a szemében és már azt gondolom, hogy nem fog válaszolni és tényleg meg kell kínoznom, amikor kibuknak belőle a szavak.
- Ohh, tehát nem tudod? – húzom fel a szemöldököm, de nem hagyom, hogy a vonásaim eláruljanak, továbbra is adom a zord selfet. – Hát Zevadarban tünde, a birodalmunkban és tudod, - intek a földön nyöszörgő alak felé, - nincs visszafelé átjáró, tehát itt ragadtál.
A kés hegyét kissé eltávolítom a torkától és a sarkamra ülök kényelmesen, hogy lássa, bármikor újból kezdhetjük, de mivel még mindig nem jelent meg senki utána, kezdtem azt hinni, hogy nem jelent rám veszélyt, talán csak véletlen kalandorok a sebelsülttel.
- És miért segítenél? – nézek rá figyelmeztetően. – Pont azért amit mondtál, gyenge nő vagy, félkarral, bár azok az izék érdekesek. Mi vagy te valami növény és ember keverék? Még sosem láttam ilyet. – piszkálom meg az egyik kinövését. – De nem kell, hogy megöljelek, élve értékesebb vagy. Capital-ban lenne rád elég jelentkező, ha magammal hurcollak, de akár itt is hagyhatlak. – vonom meg a vállam. – És azokat is, akik utánad jönnek. Beomlasztom a templom kijáratát és elsétálok…… - nézek rá a fenyegetésére.
Ne tudhatom, hogy igazat mond-e vagy sem, de amúgy sem állt szándékomban megölni egy kiszolgáltatott nőt, de ezt neki nem kell tudnia.
Mielőtt azonban valami értékelhető választ kaphatnék, megjelenik apám szelleme, amitől megint majdnem frászt kapok.
Szívesen mondanám neki, hogy jó lenne, ha valahogy előre jelezné valami hanggal, vagy valami, hogy jön, de a torkomon akadnak a szavak, amikor elmondja, hogy mi történt.
~ Az a szuka! ~
- Legalább már te is látod, hogy kit vettél el! – morrantam fel dühösen. – Mindent elkövet, hogy a neved örökre feledésbe merüljön és engem ellehetetlenítsen.
Tudom, hogy meg kell kísérelnem húgom kiszabadítását és nem csak azért, amit apám ebbe belegondol, hanem azért mert sötét elftől szokatlanul, szeretem őt és nem akarom, hogy a mellett a gonosz némber mellett nőjön fel.
- Uráldur és a feleséged gondoskodtak róla, hogy ne legyen senki aki segíthet. Magamra maradtam, de akkor sem hagyom, hogy Thea elvegye a húgomat. Kitalálok valamit, talán a könyv is segít majd. Foglyom meg kettő is van, de annak semmi hasznát nem veszem, hamarosan kiszenved, elég csúnyán megégett, benézhette a könyvet védő csapdát, de ez a másik, - intek az erdei nő fel, - különleges azokkal az ágakkal a karja helyén. Talán valamelyik mágust magam mellé állíthatom, ha neki adom.
Ha nem jön közbe ez az egész, akkor valószínűleg elengedtem volna a nőt, de a húgom fontosabb bármi másnál.

Azt hiszem jól meg kell válogatnom azt a pár embert, akit magammal akarok vinni és bár a gyomrom is összeszorul a gondolatra, hogy Lash veszélybe kerülhet, ott, ahol halálos ellenségem uralja a seregeket, mégis tudom, hogy nem hagyhatom itt, mert akkor örökre elveszíteném. Ismerem már az én szerelmemet, hogy még, ha a szíve is szakadna meg, akkor sem bocsátaná meg ezt az „árulást” és elhagyna.
Erősen megfontolandó, hogy ne az erőre, hanem a fifikára alapozzuk a tervünket, mert csak akkor járhatunk sikerrel, ha túljárunk az Első Lord eszén.
Egy hadsereg ellen, amúgy sem mennénk erővel semmire, akkor akár harcba is vonulhatnánk, amivel alá is írnánk királyunk halálos ítéletét.
- Meg fogom keresni ezt a lányt, felség és mindent el fogunk követni, hogy az utunk ne legyen hiábavaló. – hajtom meg a fejem Amerith királynő felé. – Azonnal indulok is, ahogy megjön a társam, Lashrael és együtt keressük meg Hira-t ma……..
Összeráncolom a homlokom, ahogy elér a nemes akadozó üzenete.
- Bocsásson meg felséged. – hajolok meg még egyszer királynőm felé és izgatottan eltávolodom tőle, hogy teljes egészében a telepatikus üzenetre koncentrálhassak, ami olyan, mintha zavarná valami, mintha ……
~ Yolo? Mi…..miről beszélsz? Lash bajban van? Hol vagytok? Hol van El? ~ szorul görcsbe a gyomrom.

El

Amint a fejem kitisztul, azt látom hogy Lah átlép a körön és hozzá ér az állványhoz. Elég ideig heverek még a gyógyulás közben mikor Yolo küld vészjelzést. Ezzel egy időben én is keresek bárkit aki hallja.
~Lash és Yolo, eltűntek a templomból, ha jól értem ismeretlen helyre kerültek egy rohadék csapdán keresztűl. Én súlyosan megégtem nem tarthattam velük, még most is gyógyulok de kimenni nem tudok a rohadék kőszobrok miatt. Igyekszem megoldást találni de kevés az esély a sikerre.
Amennyire nehezemre esik mozogni megnézem ahol Lash átlépte a kört. És konkrét leírást adni a folyosóról amerre elhaladtunk figyelmeztetve az érkezőket az esetleges csapdákra.

Finoman megrázza a fejét, továbbra is fekve a helyén, hevesen véve a levegőt, de legszívesebben még mindig kiköpné a tüdejét, úgy fáj. Egyszerűen nem csillapodik, feszül és szorul, még mindig kiáltva az oxigénért, miközben szíve a torkában zakatol, és ez nagy valószínűséggel nem fog változni egy darabig. Gyűlöli ezt az átkot, annyiszor használták rajta és minduntalan működött... Egyáltalán nem tudja eldönteni, hogy fél-e vagy éppen a cselekedeteinek felvállalása miatt belenyugvással fogadja a szituációt, de tény, hogy butaságot követett el azzal, hogy belement az ismeretlenbe, megszegve egy újabb szabályát, noha ezek Viridiel ismerete óta egyre kevésbé érvényesek. Pedig most igazán hallgathatott volna rá, győzhetett volna, mikor a döntés előtt állt, mégis a nyilvánvaló veszélybe rohant csak azért, mert feltételezte, ezzel biztonságban tudhatja azt a személyt, akiért az életét adná.
Mikor meghallja a helyszínt, az összes vér kifut a fejéből, és lélegezni is elfelejt minden kínja ellenére is. Hitetlenül és mély rémületten figyeli a férfit, nem akarva elfogadni, hogy Zevadarban van. Egyszerűen... Ez nem lehetséges, mégis hogy kerülhetett annyira messzire, egyik romos, csapdákkal teli épületből egy másikba ekkora távolságra egymástól? Iszonyatos görcsbe szorul a gyomra, betegesen félve az elkövetkezőktől, mert ha még máshol is lennének, ha nem éppen a sötételfeknél, akkor még megúszhatná, de így...? Körülvéve fenyegetéssel és éjelfekkel...? Talán búcsúznia kéne...?
Nem akarok itt pusztulni. Nem most, nem így...
- Hazudsz... - suttogja erőtlenül, és hiába próbálja magával elhitetni, hogy ez nem így van, nem kételkedik a sötételf szavaiban. Képtelen rá. Valahol mélyen tudja, hogy így van, és ez megrémiszti.
Mikor a pengét elveszi a torkától, hosszú másodpercekig marad még a földön, és csak utána vesz magán erőt és gyűjt bátorságot, hogy reszketeg és bizonytalan mozdulatokkal felüljön, vagy legalább egy kicsit felemelkedjen, kevésbé éreztetve magával azt, hogy itt potenciális rabszolgaként tekintenek rá a normális élőlény helyett. Nincs meggyőződve arról, hogy nyugalmas és emberi beszélgetésben lesz része, mégis igyekszik ennek ellenkezőjébe ringatni magát, kétségbeesetten nézve a másik szemeit, szinte már követelve tőle, hogy mondja ki: viccelt. Persze nyilván nem fog ez bekövetkezni, bármennyire szeretné.
- A szabadságomért és Zevadar biztonságos elhagyásáért - válaszol tömören, de talán egyértelmű lehet ez társasága számára is, közben állja a figyelmeztető tekintetet, még ha bizonytalanul is. Amint aztán hozzáér az ágaihoz, elhúzódik, és ráhúzza köpenyével együtt fölsője egy részét is, behúzva a növényi részeket a ruhák alá, mintha csak féltené a vele szemben térdelőtől, és úgy is néz rá, mint aki feltételezi róla, hogy kitépi a helyükről. Összes tagja feszül, ahogy elhangzanak a továbbiak, és egyáltalán nincs elragadtatva a fennálló lehetőségeken. Semmi sem jó, az egyik esetben élve maradhat, de biztosan egy bordélyházba valót csinálnának belőle, utóbbinál szinte esélytelen a kijutás és megmenekülés... Tönkretett élet vagy biztos halál - lényegében ez a két opció áll fenn, és nem tudná megmondani, hogy melyik a jobb. Az a mértékű megalázás, amit itt kapna, talán kibírhatatlan lenne a számára, ám a halállal elveszne a menekülés reménye is, illetve az, hogy újra biztonságban érezheti magát párja karjaiban. A megtörtté tett élet így nagyobb elfogadásnak örvend, de nem sokkal, noha ha jobban átgondolja, már így is lényegében tönkretették őt, méghozzá a saját családja.
...és úgyse tudják még jobban tönkretenni addig, amíg Viridiel mellettem áll - hangzik magában a válasz, és soha nem érezte magát még ennyire eltökéltnek az előtte álló próbák kiállásával kapcsolatban. Így, látatlanban biztos benne, hogy képes lesz végigmenni rajta, elvégre a poklon is túljutott, túltette magát annak az embernek és a gyerekének az elvesztésén - létezik ennél is rosszabb, ami Zevadarban érheti? Aligha.
Szólásra nyitja a száját, megkísérelve egy egyezség megkötését, amivel mind a sötételf jól jár, mind pedig ő, de mielőtt belefoghatna, megjelenik egy szellem. Riadtan ugrik hátrébb, emlékezve még azokra a rémes eseményekre, amik a Sötét Bányában történtek vele, hogy egy szellem buktatta le őket, és teljesen kiborult annak a személynek a megjelenésétől. Hátrál, baljára nehezedve először, ám mikor a jobbjával tenné ugyanezt, oldalára esik karja hiányában, hirtelen elfelejtve, hogy nincs is meg, annyira természetessé vált a növények ottléte, és már karként tekint rájuk. Megdermed, közben leveri a víz, egyre súlyosabbnak látva a helyzetet, amibe belecsöppent, félelmetesnek és szokatlannak találva a látványt és az eseményeket. Csendesen hallgat hát, amíg a családi zűrzavar kitárgyalásra kerül, és így, hogy aggódást és védeni akarást vél kihallani az eddig ellenséges sötételf szavaiból, máris más a helyzet, mi több, egyedül van. Az elhangzottak alapján neki sincs mása az emlegetett húgán kívül, és őt próbálják tőle elvenni... Innen nézve egyáltalán nem tűnik másabbnak, mint ő, csupán belenevelkedett egy olyan környezetbe, aminél a támadás és bántás a normális, de ha erdei lett volna...
Fejezd ezt be!
Elrántja a fejét, próbálva kiverni belőle ezeket a gondolatokat. Mégiscsak egy sötételfről van szó! Volt eddig kivétel? Aligha, és Viridiel is megmondta, hogy...
Aztán eszébe jut az első vitájuk erről, a figyelmeztetése, a tapasztalata miatti elfogultsága, és hogy mennyire nem akarta elfogadni, ő mit gondol, hogy ő még hisz az éjtündék megváltoztatásában. Hogy ők is képesek arra, amire bármelyik másik értelmes lény, és talán...
Eszedbe se jusson!
- Kössünk egyezséget - emeli rá pillantását. - Segítek kimenteni a húgod, használva a szolgálatomban lévő erőket, te pedig biztosítod a kijutásomat erről a területről. Egy erdeire nem számítanak ezen a vidéken, főleg nem a megfelelő álcával, így bizonyára velem többet érsz, mintha egy fajtársadat toboroznád magad mellé - figyeli határozottan, ugyanis ez jelenleg az egyetlen lehetősége a szabadulásra. - Ha át is versz a végén, ugyanott fogok tartani, így vesztenivalóm nincs, mielőtt rákérdeznél. Illetve... - oldalra pillant néhány másodpercre, aztán megrázza a fejét; ez nem az ő dolga. - Mindenesetre így mindketten jól járhatunk és megkaphatjuk azt, amit akarunk - zárja így, feszülten ülve fel.

/Hirion és Lazy/


Miközben Yoló a földön szenved, a vörös hajú hősnőnk egyezséget ajánl a drownak.
A szellem csak ingatja a fejét, érezhetően rossz ötletnek tartja.
-Ezzel azt kockáztatnád, hogy üldözötté válsz. Nagyon nehéz volt Uráldur csapatait leállítanod. Emlékszel?
Taktikusan nézve a dolgokat, egy olyan környezetben való segítségét ajánlja, ahol ellenfeleitek mágiája jóval erősebb az övénél. És fizikailag sem múlja őket fölül. Cserébe ha elbuksz, akkor a nővéredet örökre elveszted és te Zevadarból menekülni kényszerülsz.
Két másik lehetőséged is van.
Vagy megölöd Al-Nuszrát így özvegyként aligha védi meg ellened bárki. Egy újabb bukott hadvezér ágyasát látnák csak benne. De a férje lehet nem rajong annyira egy zabigyerek ottlétéért. Az az alak megölte a törvénytelen fiamat már az első napon, amikor oda került a lakosztályomba. Gyűlöl mindent, ami rám emlékezteti.
Én megértem Theát, hogy anyaként nem akar elszakadni egyetlen gyermekétől sem. De ezzel a húgod életét teszi kockára.
Ajánlj alkut vagy öld meg őt! Szomorú látnom, hogy a szívemnek kedves hölgy egy erős férfi nélkül mennyire esetlen. De ez nem teszi kellemesebbé a kést, melyet a hátamba állít, valahányszor aláfekszik annak az alaknak.
Ha megtartod rabszolganőként -int fejével Lazyhez- akkor kéne pár felszerelést segítenem beszerezni.
* Nehéz döntés, hiszen teljesen természetesen tiltakozhat a másik foglyod rabságba esése ellen a nő, ha vele megállapodsz a szabadság feltételeiben.

Eközben a felmentő sereg csak szerveződik. Az öt íjász pedig elkezdi megtárgyalni, hogyan lehetne a kőgólemet megint elkapni, hogy bejussanak El megmentésére.

Ez az erdei lány majdnem megnevettet, még a körülmények ellenére is, hiszen az ő állapotában és helyében szabadságot és Zevadar problémamentes elhagyását kérni, egy tréfával volt egyenértékű.
Na. de annál már rutinosabb vagyok, hogy bármit is eláruljak a barátságosabb énemből, mert a végén még elbízza magát.
Később meg már van sokkal fontosabb és sürgősebb dolgok miatt aggódnom, mint az ő szavai, mert apám nagyon rossz hírrel jött, amire egyáltalán nem számítottam.
Talán, ha a hadvezérnő tényleg állná a szavát, lenne esélyem egy kisebb hadsereget toborozni magam mögé, amitől már Thea vagy a drágalátós új férje is megijedne, de hát még ha a lombevők azonnal el is engedték volna, amire vajmi kevés az esély, akkor sem érhetett volna ide, na és még akkor is inkább tartanom kéne tőle is, mint arra számítani, hogy mellém áll.
Szóval nagyon úgy néz ki, hogy egy valakire számíthatok: saját magamra, na meg, ha minden jól megy, akkor apám folyamatos „tanácsaira”, hogy mit és miért kéne másként csinálnom.
Dühös tehetetlenség érzésemből az erdei elf lány hangja zökkent ki és, ahogy beszél a szemöldököm úgy szalad egyre feljebb.
Nem hiszem el, hogy egy erdei elf felajánlja, hogy segít nekem, nekem a sötét elfnek!
Már éppen hangot adnék a döbbenetemnek, amikor apám lecsap és máris hallgathatom, hogy miért is kéne azonnal elvetnem a nő javaslatát és ötletként egyből két olyan dolgot is ajánl, ami legalább olyan öngyilkosság, mint a lombevő ötlete, ha nem rosszabb.
- Ti mindketten megőrültetek. Te sem gondolod komolyan, - fordulok a még mindig velem szemben térdelő lányhoz, - hogy bármilyen segítséget is jelenthetsz egy fajtámbeliektől nyüzsgő városban, mikor velem sem bírnál, pedig hidd el, én vagyok a legkedvesebb éjelf a világon. És te? – fordulok apám lebegő alakjához dühösen. – Öljem meg Al-Nuszrát? Öljem meg Theat? Mintha az olyan egyszerű lenne, hogy csak odasétálok azt kész! Ennyi erővel a húgomért is odasétálhatnék, bekopogtathatnék és megkérhetném a mostohaanyámat, hogy adja vissza, nem? Egy hadvezérről beszélünk, akit egy hadsereg őriz, a feleségével egyetemben. – zúdítom rá egy szuszra a frusztráltságomat. – Csak azért biztatsz erre, mert piszkálja a fickó a csőröd, ahogy az asszonyod is, aki azonnal más karjába vetette magát. – szalad ki a számon, de tudom, hogy csak ezért tért vissza hozzám, mert bosszút remél, különben sosem érdekelném, ahogy az életben sem.
Éppen ezért, már csak azért is, hogy dacoljak vele, hirtelen ötlettől vezérelve, rábólintok a lány ajánlatára.
- Tudod mit? Végül is miért ne fogadnám el a „segítségedet”, rosszabb már úgy sem lehet a helyzet. Ha sikerrel járunk szabadon elmehetsz. - tápászkodok fel és intek neki is, hogy tegyen így.
Egyáltalán nem bízom benne, hogy ez lesz a helyzet, de hát így biztos, hogy „lelkesen” fog velem tartani, mert így marad egy hangyabajusznyi esélye.
- Viszont rá nincs szükségünk, csak hátráltatna. – megyek oda a még mindig nyöszörgő tünde férfihez é jól megnézem magamnak. – De úgy sem húzza sokáig, ahogy elnézem. - pöckölöm meg a csizmám orrával. - Induljunk. – ragadom meg a nő ép karját is tuszkolom a kijárat felé.

Hallgatom a nagy csendet a gondolataimban, miközben a gyomrom görcsben van, hiszen nem tudom mi történt Lash-sal és a csapattal, de az üzenet után semmi jóra nem számítok.
Yolo hallgat, de aztán meghallom El mentális üzenetét, amit szerintem mindenki hall, hiszen a közös „csatornát” használja és ezzel bebizonyosodik, hogy az aggodalmam nagyon is jogos.
- Kőszobrok? Mit csinál egy kőszobor, hogy nem tudsz kijönni? – kiáltok idegesen, mármint telepatikusan is hallatszik, hogy nem fogom vissza magam. – Megígérted El! Megígérted, hogy vigyázol rá! És mi az, hogy ismeretlen helyre került???? HOVÁ????
Természetes, hogy nem vagyok képes lenyugodni, de mégis erőt veszek magamon, mert ezzel nem segítek senkin és bár a szívem szakad meg kedvesemért, nem rohanhatok el csapot-papot hagyva magam mögött. ………
~ Megőrülök! ~
- El, ne haragudj, érzéketlenül viselkedtem. Tarts ki, megy a segítség! ~ kérek elnézést az elftől, hiszen nem érdemelte meg, hogy letámadjam. ~ Tudnom kell, hogy hol lehet Lash és életben van-e. ~ sóhajtok kétségbeesetten.

Úgy tűnik minden a legnagyobb rendben. Viridielnek talán segítségére is válik ez az aprócska információ mikor... mi történik. Látom ahogy az ifjú tünde zavartan kapja el a fejét és arrébb lép. Meghallom a kétségbeesett gondolatokat. Ó Anyánk segíts! Mi történt ott? Mindenképp cselekedni kell, de mit tegyek. Felállok a székből és lassan, nyugtató szándékkal indulok meg a megrémült férfi felé. Mikor elérem elrántom magam felé. Nem durva a mozdulat, de határozott. Megragadom a két vállát, és a szemébe nézek.
- Viridiel Turion fia! Szükségem van rád! Ne aggódj Kedvesed miatt. Nem ismerem még de több lakozhat benne, mint azt bárki gondolná. Természet Anyánknak kifürkészhetetlen szándékai lehetnek vele, és akit ő kiválaszt valamire azt nem hagyja cserben. Tizenkét katonát küldök értük, a csapatért. A legjobbak közül. Te keresd meg a lányt. Hozd vissza Férjemet. Én cserébe Anyánkra esküzök fel, hogy mindenben támogatlak téged és társadat. - mondom neki amilyen komolyan csak tudom. Nem eshet kétségbe. Csak neki sikerülhet ez a küldetés. Amit pedig mondtam neki, abban minden szavam igaz volt. Jó és hűséges emberem. Megérdemli a boldogságot. Ami pedig a katonákat illeti azonnal küldöm is a kiválasztottakat a templomhoz. A hallott kőszobrokról is említést teszek....

A szellem szavaira úgy érzi, pillanatok töredéke alatt törik össze minden opció, ami a szabadulását biztosíthatná, egyre reménytelenebbé téve a jó kilátásokat. Meg kell győznie az élő sötételfet, hogy igenis lesz haszna belőle, máskülönben a lehetőségei elvesznek, nagy eséllyel végérvényesen. Nem szúrhatja el, nagyon kell figyelnie rá, hogy jól alakuljanak a dolgok, ha valaha még normális életet akar élni; olyat, amit Viridiellel elképzelt.
- Miért, ha valóban annyira ellene vannak, ahogyan te is és ő is állítja, akkor nem lenne ugyanez bukás esetén, ha fajtársat hív maga mellé? Elvégre egy hadvezér ellen indul - érdeklődik, némileg felülkerekedve félelmén, ami szótlanságát okozná, és bár ez alapvetően biztos okoskodónak hangozna, most inkább tűnik ez egy figyelemfelhívó megjegyzésnek a baj elkerülése érdekében. - Ha oda is adna engem bárkinek, nem fűzné hozzá más érdek, simán elmehetne velem együtt, segítségadás nélkül. Nekem legalább van okom arra, hogy segítsek: a szabadságom - teszi hozzá, igyekezve kitalálni, milyen szavakkal tudja megfogni társaságát. - Illetve lehet, nem múlom felül őket sem az általatok űzött mágiában, sem fizikailag, de nekem is megvannak a magam praktikái, amik hasznosak lehetnek - motyogja, ha esetleg ez számítana, ugyanakkor ne a nagy hangzavarért, amit csap, kapjon ki.
Savanykásan hallgat, mikor a rabszolgaság ismételten felmerül. Nem vonzza a gondolat egyáltalán, sem ennek a sötételfnek a szolgája nem akar lenni, sem senki másnak, kényelmetlenségében pedig összepréseli az ajkait, reménykedve figyelve azt, akinek döntenie kell erről. Nem kéne, de határozottan megkönnyebbülne már attól, ha elfogadná a felvetését, így egy lépéssel talán közelebb kerülve a szabadsághoz, azonban nem bízza el magát. Tudja, hogy bármikor elfordulhat tőle és átverheti, és ezzel az eshetőséggel is számol, nem adva magának sok esélyt a megmenekülésre. Igyekszik reálisan átlátni azokat a végkifejleteket, amik várnak rá, és nem valami biztató a felhozatal...
- Legkedvesebb sötételf?! - fakad ki döbbenetében, és érezhetően nem hiszi el, hogy ez így lenne. Az ezt követő megjegyzést, miszerint attól még, hogy nem fojtotta meg és aggódik a húgáért, nem jogosítja fel arra, hogy a legkedvesebbnek nevezze magát, lenyeli. Nincs abban a helyzetben, hogy a szokásához híven mindent kimondjon, folytatva az "ami a szíven, az a szájon" hozzáállást. Le kell gyűrnie ezt a tulajdonságát, nehogy ezzel húzza keresztül a saját számításait, ugyanis az élete fontosabb, minthogy végig teljes önmagaként viselkedjen.
- Már ne is haragudj, de neked... - bök az élő felé először, aztán a szellemre. -...és neki sincs fogalma arról, hogy mit tudok és mit nem. Ugyanez igaz rám is, fogalmam sincs, milyen képességek állnak a rendelkezésetekre, de párral már találkoztam - halkul el a végére, mielőtt kibökné, hogy egy démon lohol a nyomában sötételf alakban és a sötétség varázslataival a birtokában. Semmi közük hozzá, és nem akarja, hogy ebből származzon nekik előnyük. A tényt, hogy kényelmetlenül sokat tárnak fel a családi viszonyokból és viszályokból, csupán annak tulajdonítja, hogy semmivel sem tartják többre egy egyszerű rabszolgánál és ágyasnál. Fantasztikus... Alapvetően biztos rettegne mindettől, de egyre ragadósabbnak bizonyul az üldözővé vált üldözött ingerültsége, és kivételesen azért harapdálja az ajkát, hogy ne szólja el magát. Mindemellett feszült attól is, hogy mit fog választani a tolvaj, elvégre erősen függ tőle a sorsa.
Gyakorlatilag leesik az álla, mikor elfogadásra kerül a javaslata, mert ha őszinte akar lenni magához, nem hitte volna, hogy bejön. Tényleg ennyire elkeseredett lenne, hogy vállalja ezt a kockázatot? Valóban ennyire egyedül lenne?
Nehogy belelásd saját magad, mint minden másba...
Intése láttán némileg hezitál, gyanakvón figyelve egy darabig őt, végül, ha reszketegen is, de feláll, minden határozottságát összegyűjtve fürkészve a tekintetét. Testtartása is arról árulkodik, hogy tart tőle, ám állja a próbát annyira, amennyire csak lehet.
- Természet Anya és a démonjaitok látják a lelkedet, így, ha ígéret ellenére elárulsz, hozzájuk fogok fohászkodni, hogy ugyanabba a káoszba... - Nyelvébe harap, mielőtt folytatná, mit járt meg. - Hogy a pokolra és örök szenvedésre juss - morogja még úgy is fenyegetőn, hogy nem neki kéne ilyenekkel dobálóznia. Ahogy Yolora terelődik a szó, megfagy az ereiben a vér is, ugyanis akkor sem hagyná hátra, ha meglehetősen ellenszenvesen viselkedett, azonban a jelenlétével valóban a saját életüket kockáztatnák. Akármennyire nem szeretné, be kell látnia, hogy semmi előny, csupán hátrány származna abból, ha magukkal hurcolnák, és emiatt lehajtja a fejét, miután felé fordult.
~ Sajnálom ~ jelenik meg halványan a gondolatai közt. ~ Ha... Ha tehetném, meggyógyítanálak, őszintén, de ha fel is épülnél, rabszolgasorba kerülnél... Mit tegyek? ~ Nem tud ránézni, marja őt a bűntudat és valamiféle keserédes égetés, miközben ökölbe szorul a keze, sűrűn pislogva, meredve a sötétségbe.
- Legalább akkor öld meg és ne hagyd szenvedni tovább... - suttogja az éjtündének, aki mikor megragadja a karját, indulatosan rántja ki. - Nem mehetünk csak úgy ki! - emeli meg enyhén a hangját, nedves szemekkel pillantva fel rá. - Te magad mondtad, hogy esélyem se lenne itt, ahol mindenütt éjelfek vannak. Ha az elmondásod igaz, miszerint bárki kapna értem és annyira ellenségesek veled szemben egyaránt, mi okuk lenne figyelmen kívül hagyni ezt a kihasználható lehetőséget? - érdeklődik. - Ha van ötleted, hogyan fedhetem magam, hallgatom. - Reménykedik abban, hogy ezért nem fog kapni egy újabb fullasztást csupán azért, mert engedetlen volt és nem követi őt gondolkodás nélkül oda, ahova rángatja.
~ Ne gyertek utánam! ~ üzen az íjászoknak és Eleriniolnak. ~ Semmiképpen se kövessetek, a színes kör közelébe se menjetek; nem jutnátok vissza élve... ~ közli gyászosan, aztán megkeresi telepatikus úton Viridielt. ~ Visszamegyek hozzád, amint tudok, de a vártnál nagyobb kerülőt kell tennem. Foglalkozz nyugodtan a feladatoddal, a problémáimat megoldom én, és ígérem, amint lehet, csatlakozom hozzád, méghozzá sértetlenül ~ kezdi határozottan. ~ Fontos a király jelenléte Awyrisban, így nagyon gondold át, miként akarsz bejutni Zevadarba és kikkel, miattam nem kell aggódnod. Nagy eséllyel nem tudok veled tartani a határhoz, így kérlek, légy óvatos annak környékén és a területen belül. Nem a halálhíredről vagy a fogságba esésedről szeretnék hallani... A kommunikálás problémás lesz a továbbiakban; sok időt kell állati alakban töltenem. ~ Kis szünetet tart. ~ Nagyon szeretlek.
Ha idáig nem érkezik javaslat a sötételftől, akkor ő dobja fel a saját elképzelését a rejtőzködésével kapcsolatban:
- Akkor felfedem előtted az egyik képességemet, így minden bizonnyal nem fognak rád... ránk gyanakodni, mi több, hasznos lehet a húgod kimentésénél is. - Láthatóan nem fűlik hozzá a foga, hogy ezt megmutassa neki, azonban más választása aligha lehet, és mivel itt a csapatmunkán lesz a hangsúly, muszáj nyitnia. Vesz egy mély levegőt, és a sötételf előtt veszi fel állati alakját, majd elrugaszkodva a talajtól ugrik a vállára, elfeküdve rajta, lényegében testével körülölelve a férfi nyakát.

/Hirion és Lazy/


Miután elmondta a fiú, hogy miért nem hoz semmit a fogoly felajánlása és az apjától is tudhatjuk ezt, hirtelen mégis úgy dönt, hogy elfogadja. Valószínűleg csak azért, hogy felmenőjét bosszantsa, de igaz lehet az a megfontolás is, hogy megtéveszti és így biztosítja, hogy kezes bárány legyen.
-Tiéd a terep, fiam. Ezzel a döntéssel kihúztad az összes javaslatomat a kivitelezésre.
* Lazy búcsút mond egy időre Viridielnek és a kijutáson, illetve Yoló halálán tanakodik szíve rabul ejtőjének. Jó,nem csak a szíve.


Eközben erősítés indul meg a templomrom felé. Egy tucat katona fog csatlakozni az íjászokhoz és nem lehet nagy nehézség számukra, hogy a két óriás kőgólemet kicselezzék.
Viridielt pedig útnak indítaná a királynő Hirához, hogy beszéljen vele.

16-os elemek is fellelhetők!

Tulajdonképpen így is, úgy is egyedül kell eljutnom a húgomig és kiszabadítani, olyan mindegy melyik utat választom, de az biztos, hogy meg fogom próbálni és az is biztos, hogy a leglelkesebb követőm pont az erdei elf lány lesz, mert neki érdeke, hogy sikerrel járjunk.
Kivillantom a fogaimat, ahogy elvigyorodom a kifakadásán, mert azért ezek szerint van benne kurázsi, még annak ellenére is, hogy először láttam a rettegést a szemében és azóta megtudta, hogy a sötét elf birodalom közepén van, egy szál magában.
- Igazad van, semmit nem tudsz rólunk és nem hiszem, hogy szeretnéd ha bemutatót tartanék belőle és úgy is hamarosan kiderül, hogy mennyi hasznodat veszem, vagy mindketten meghalunk. A pokol engem meg nem riaszt lombevő, hiszen benne élek mióta megszülettem és ahogy látod nem vagyok vele egyedül. – intek apám szelleme felé megvonva a vállam, jelezve, hogy mennyire ijedtem meg a fenyegetésétől.
Mikor a földön fekvőhöz lép, látom, hogy érzelmileg megviseli. Engem a társa élete egy cseppet sem érdekel, különben is a végét járja, de kíváncsi vagyok, hogy könyörögni fog-e érte vagy esetleg megpróbálja meggyógyítani? Hallottam suttogni a tündék képességéről. Ezért aztán alaposan meglepődök, amikor ő maga javasolja, hogy végezzek vele.
Fürkészve nézek a szemébe és egyelőre nem torolom meg, hogy engedetlenkedik és még el sem indultunk.
- Csak, hogy a jóindulatomat lásd….. – bólintok végül és a megégett testhez lépek, majd előhúzva a késem, még egyszer kérdőn pillantok a nőre, miközben a férfi torkához nyomom a pengét, aztán komótosan végighúzom rajta az éles élt. A vér azonnal lüktetve kezd távozni a testből.
Felállok és mennék, de megint megállít.
- Azért annyira nem vagyok védtelen és egy rabszolgáért senki nem állna le harcolni. Ha eltakarod a csonkodat. – intek a karja felé, - akkor senki ügyet sem fog vetni rád. – mondom hidegen. – És ne feszítsd a húrt, mert bármikor meggondolhatom magam. – szisszen ki a fogaim közül, miközben a kijárat felé mutatok, jelezve, hogy ideje megmozdulnia.
Aztán alig teszek pár lépést ismét meghallom a hangját és már bosszúsan idéznék rá egy kis fájdalmat, amikor meglepődve pillantok rá…….vagyis arra a macskafélére, amivé átváltozott.
Ahogy a nyakamba ugrik, megrázkódom és már nyúlok, hogy lesöpörjem magamról. A nyakánál fogva ragadom meg és a szemem elé emelem.
- Ilyet még egyszer ne csinálj, ha jót akarsz, csak ha beleegyezem…… - kis szünet és gondolkodás után azonban bólintok. – Most jó lesz így. – visszahelyezem a nyakamba.
Apámra nézek, aki nem látszik boldognak, hogy nem hallgattam rá, de elegem van már belőle, hogy állandóan megmondja mit csináljak.
- Látod! Talán mégis csak működik majd és a végén még mindig megölhetem a szukádat és azt a nyomorult Al-Nuszra-t.
Azzal végre megindulok kifelé.

Majdnem ellököm magamtól a királynőt, amikor megragad, hiszen teljesen elmerültem a telepatikus üzenetekben és még a szememet is lehunytam, hogy jobban tudjak koncentrálni, hogy hátha meghallom valahol Lash-t.
Az utolsó pillanatban fogtam vissza magam és ejtettem magam mellé a kezem és a szemeim már ráfókuszáltak Amerith-re.
A szavai is eljutottak a fülembe, amitől hideg borzongás futott végig rajtam és megmerevedtek a vonásaim, tudván, hogy valahol igaza van és a kötelességem is másfelé szólít, ám ez nem sokkal könnyíti meg a dolgomat.
Megfeszített testem lassan rogy meg a döntésem súlya alatt, ám ekkor újabb üzenet ér el, amitől majdnem ugrom egyet örömömben, hiszen ÉL! LASH ÉL!!!
~ Köszönöm Természet Anya, Köszönöm! Lash, El azt mondta, hogy eltűntél valami ismeretlen helyre! Hol vagy? Mi történt? Biztonságban vagy?
Végighallgatom és bár a gyomrom továbbra is elszorul, még sem akarok ráerőltetni semmit. Ha így akarja, akkor így lesz, még ha belepusztulok is.
~ Én megígérem neked, hogy miattad életben maradok történjen bármi, te is ígérd meg. – küldöm felé szomorú aggódással. -~ Szeretlek és féltelek,vigyázz magadra Lash! És üzenj, amikor csak bírsz! ~
- Köszönöm királynőm! Tudom, hogy mindent megteszel, hogy segíts neki és most üzent, hogy jól van, de sokat lesz váltott, állati alakban, így nehezebb lesz beszélnünk. Azért örülnék, ha menne utána egy csapat, ha megtudjuk hová lett. És királynőm, tudd, hogy sokat jelent nekem, hogy támogatsz minket. – hajolok meg előtte. – Megyek megkeresem a lányt és indulunk.

A mosolyára némileg elbizonytalanodik, kissé összébb is húzódik, de le nem venné a tekintetét róla egy pillanatra sem. Tudja, hogy egyébként is esélytelen az előle való megmenekülése, ezért hiába figyeli, nem fog jobban reagálni, mintha mást vizsgálgatna állandóan. Ugyanúgy kiszolgáltatott, és lehet, hogy van nála két tőr, az átkot gyorsabban küldi rá, minthogy ő mélyessze a gyomrába a pengét. El kell vetnie azt, hogy saját magára támaszkodva szabaduljon meg innen, ami bár már nem annyira szokatlan, mégis más, hiszen a sötételfre van ehhez szüksége, ami egy meglehetősen különös duót alakít ki.
Akármennyire nehezen is, de be kell vallania, hogy bizony elszokott ettől a mértékű visszafogottságtól és meggondolástól; mióta Viridiellel van, lényegesen könnyebbek és biztonságosabbak az utak, mellette elengedte magát, és most kiváltképp szokatlan, hogy legalább a fele mondandóját meg kell tartania magának, ha életben akar maradni. Kicsit valahol emlékezteti őt a régi életére, ahol ugyanúgy mindent le kellett nyelnie, ha nem akart több pofont kapni nevelési szándékból.
Fogalma sincs róla. Elképzelése sincs arról a pokolról, amiről beszélek - fut át a gondolat a fején, noha ez egy elhamarkodott megjegyzés mind így, mind kimondva, bár feltételezhetően az előtte álló nem halt meg és jött vissza az életbe az istennő jóvoltából. Nem ismeri azonban az életét, és nem azért van itt, hogy versengjenek, kinek voltak pocsékabbak az eddigi évei, ki ment át több szenvedésen. Egyébként is mindenkinek kijárt a fájdalomból, ami nem csupán a sötételfektől eredeztethető. Mindenhol problémák vannak.
- Majd ha elengedtél, akkor fogom meglátni a jóindulatodat... - mondja halkan, hátrébb húzódva, és bármennyire szeretné elfordítani a tekintetét, nem érezné helyesnek. Végignézi, ahogyan a kés éle hozzáér a haldokló bőréhöz, és mikor megáll, a sötételfre pillant, bólint egyet, jelezve, hogy biztosan így akarja. Figyelmét aztán ismét a fémre tereli, amit belenyomva a puha testtagba, felvágja a rétegeket, és alsó ajkába harapva pislog sűrűn.
~ Természet Anya vigyázzon rád és adjon neked szép, új életet ~ üzeni neki gyászosan, de annál őszintébben. Akármennyire haragudott rá és ellenszenvezett vele, tényleg nem akarta, hogy bármi baja essen és hogy végül így érjen véget az élete. Valaki biztosan szerette őt, biztosan volt családja, aki hiányolni fogja őt, társai, akikkel jó kapcsolatot ápolt... Az csupán egy szerencsétlen véletlen következménye, hogy nem sikerült egy normális kapcsolatot kialakítaniuk.
A sötételf hangjára és rántására ismét visszakerül a jelenlegi szituáció komolyságába és szorultságába, így némileg megkeményednek a vonásai. Nem szabad most elérzékenyülnie és a különféle ingerekre fokozottan reagálnia; el kell nyomnia, muszáj, vagy bukás is lehet a vége. Sőt, nagy eséllyel miatta lesz bukás, mert képtelen a gyilkosságra egészen addig, míg el nem veszíti a kontrollt a legintenzívebb külső hatásokra, de ahhoz meg a legkétségbeejtőbb helyzetre van szüksége. Mi lesz így?
- Én nem vennék mérget erre. Az erdeiek közt is kinéztek, hiába öltöztem be teljesen, hogy ne ismerjenek fel - int a földön fekvő felé fájdalmasan. - Vörös haj, ami korcs félvérség feltételezésére ad okot - fűz hozzá gyorsan magyarázatot keményen egy kis szünet után, ugyanis ez nem feltétlenül egy egyértelmű tényező másfelé. Jobbnak látja az eddigiek alapján átváltozni, noha a tökéletes megoldás még mindig a az éjelf alak lenne, viszont az elveszett... Talán, ha az ágak kinőnek, ez megváltozik, ha úgy csavarja az egyik tagot, mintha a tetoválás része lenne... De az még idő.
~ Jól vagyok, Viridiel, jól vagyok ~ válaszol, amint befutott a férfi üzenete, és jólesőn nevetne fel, annyira kihallatszódik párja felhőtlen öröme. Biztosan eljutottak hozzá a hírek, hogy nagyon rosszul alakult a romtemplom feltérképezése és a sötételf követése... Nem irigyli, amekkora aggodalom úrrá lehetett rajta, a félelem, a feltételezés, hogy esetleg meghalt... ~ A biztonságos helyszínt azonban nem mondhatnám, de majd később mesélek. Egyelőre biztosítom, hogy visszatérhessek hozzád, és megígérem én is, hogy életben maradok, elvégre még vár ránk egy családalapítás is, nem? Szóval te is vigyázz magadra!
Én hősöm.
Nagyon nehéz megállni a mosolyt, annyira melengető már csak ennyi, akkora biztonságban érzi magát már csak ennyitől. Szinte szégyelli, annyira boldog tud lenni a férfi mellett, ám mielőtt eluralkodhatnának rajta ezek az érzések és kifejezésre is kerülnének, alakot vált, jókedve miatt dorombolva ugorva fel. Sokáig azonban nem maradhat a vállakon, ugyanis a sötételf a nyaka érzéketlenebb felénél megragadva emeli le magáról, szemtől szemben mondva a továbbiakat, amiket halk morgással díjaz. Néhány hosszú másodpercig ez tart, amíg várakozik valamire, és meglepetten veszi tudomásul, hogy visszakerült a nyakába. Valahogy másra számított, talán arra, hogy vissza kell változnia és úgy követnie, esetleg macskaként három lábon sántikálnia mellette. Így viszont kényelmesen elhelyezkedik, ügyesen egyensúlyozva három lábán, és letelepedve figyeli a környezetet, megjegyezve, merre is mennek. Vagy legalábbis nagyjából... Biztos irányt egy idő után esélyesen nem fog tudni mondani úgysem.
Ahogy elhagyják a romtemplomot a már halott Yoloval, aggodalmában görcsbe rándul a gyomra, most ismerve fel, tulajdonképpen mire is vállalkozott. Nem lesz egy biztonságos művelet...

/Hirion és Lazy/


Az együttműködést már eldöntöttétek, de a mikéntjét még nem. Vörös hajú hősnőnk megölette az erdei elf társát, aki második esélye lett volna, hogy valaha kijut innen. És aki felépülve sokkal hasznosabb segítség is lehetett volna a fattyúnak, tekintve vérbeli gyilkos és igen jól bánik az állat alak és tünde megjelenésének váltogatásával harcban.
De Yoló eredményeit előző mesékből hiába méltatnám tovább, épp úgy elvágva a torka, mint a lehetőség, hogy a sötét elf hallgatna egy apai tanácsra. Ráadásul amíg Lazy macska alakban a férfi nyakában van, addig alig ha tudnának párbeszédet folytatni a küldetés kivitelezéséről, csupán csak dialógusokat nyávoghatnának egymásnak.