Egy idő után tényleg felhagy azzal, hogy megjegyezze a vidéket. Úgyis bizonyára messzire fognak menni, és jobban átgondolva hiába vési fel az eszébe az irányokat, teljesen mindegy. Vélhetően senki sem fogja őt követni, ami valahol jobb is, persze Viridielnek biztosan egyszerűbb lenne így beszöknie Zevadarba, ami nem is egy rossz ötlet, hacsak a sötételf be nem omlasztja. Ám mikor elhagyják az épületet biztonságosan, társasága pedig semmit nem tesz annak érdekében, hogy eltorlaszolja a kijáratot, eléggé meglepődik, bár ennek állatként aligha adhatja jelét. Szerencsésebb is, ugyanis nem akarja maguktól elvenni a lehetőséget, és ha nem feltételezi azt, hogy innen fognak jönni az erdei király megmentésére, akkor meglepetésként érheti az összes sötételfet hirtelen felbukkanásuk. Ha majd visszaváltozik, erről mindenképp informálja kedvesét, azonban nem szabad elsietnie és gyanakvást ébresztenie az éjtündében. Egy darabig így csak figyeli a bejáratot, mintha azt várná, hogy a halott nemeself felbukkan élve és virulva, ám ez nem történik meg, így belenyugodva az ideiglenes félfogságba, lehajtja a fejét az éjtünde nyaka mellé. Néha egy-egy hangra biztosan felkapja a kobakját, hegyezve füleit, de egyébként a lepihenésig biztosan fészkelődés nélkül, nyugalomban marad a vállakon.

Amikor a férfi valamilyen jelét mutatja annak, hogy itt huzamosabb időre megállnak, leugrik, hátrafordítja rá a fejét, aztán kicsit vizsgálódik a környéken, de csak tekintettel. Megszemlél mindent, beleszimatol a levegőbe, még óvatosan egy kört is jár, hogy meggyőződhessen, nincsen itt rajtuk kívül más, persze úgy, hogy nem távolodik el túlságosan társától, nehogy azt feltételezze, meg akar szökni. Amint meggyőződik arról, hogy a környéken nincs senki, visszaveszi az alakját - nem nagyon fedné fel másnak, hogy képes ilyenre.
- Meddig maradunk és merre tartunk? - érdeklődik, levéve hátáról a táskáját, amiben finoman összekoccannak az üvegek. - Mert ha sokáig pihenünk, akkor tábortüzet is rakhatunk, illetve foghatok valamit vacsorának. Biztosan van néhány kisebb vad a környéken - telepedik le elé, táskáját ölelve baljával. - Én nem hoztam magammal semmi élelmet, mert nem terveztem, hogy napokig, esetleg hetekig veszélyes közegben leszek, noha nekem jóformán mindenhol veszélyes... - teszi hozzá az utolsó szavakat kicsit halkabban, inkább csak magának megjegyezve. Jelenleg nem tart tőle annyira, és próbál egy normális kommunikációt összehozni, ha már csak azért is, hogy valamivel gyorsabban és kényelmesebben teljen az idő. A feszültségből már bőségesen elege lett, még mindig ott vannak az ork területen töltött időszak rossz élményei... Alig tudta hátrahagyni, máris egy még veszélyesebb helyszínre került, és legalább a mostanival szeretne kibékülni és azt hinni, valamelyest biztonságban van.
~ Viridiel, ha még nem vagy túl messze Awyristól... ~ veszi fel közben párjával a kapcsolatot, de semmiképpen sem olyan erővel, hogyha éppen kényes vagy szorult a helyzet, akkor túlságosan elterelje a figyelmét. ~ A romtemplom, ahova Yoloval és Eleriniollal mentem... Ott van egy terem, ami Zevadarba visz, bár nem a legszorosabb értelmében. A kőszobrok az épület előtt mozognak, de azokat elvezetve és növényekkel lefogva könnyedén be lehet jutni, a baloldali járatban haladva pedig megoldva a sakkjátékot belépés nyerhető egy külön terembe. Ott van egy kör, de nem mindegy, hogyan mész be; Eleriniol a feketére lépve megégett, Yolo pedig a barna és zöld színű találkozásánál kezdte, ám mikor a zöld felé haladt tovább, szintén erre a sorsra jutott. Én ott léptem át, ahol Yolo nem kapott lángra: a barna-zöld találkozásnál, és ha megérinted a kör közepén lévő állványt, egy hasonló épületben fogod találni magad, de már Zevadar területén. Ebből kitalálhatod, hogy a sötételfek birodalmában vagyok, és... ~ Itt megáll egy pillanatra, miként hozhatná fel azt a szituációt, amibe csöppent, méghozzá úgy, hogy Viridiel ne boruljon ki. ~ Segítek annak a sötételfnek egy számára fontos dologban, cserébe szabadon enged ~ vallja aztán be, és visszatartja azt a mély sóhajtást, ami kiszakadna belőle. ~ És nem bántott, mielőtt rákérdeznél. Ha nem teljesíti azt, amit kérek, kellőképp védtelennek fog tartani az elengedésem idejére, így lesz lehetőségem lecsapni rá, ha rosszul alakulnának a dolgok, mindemellett a szökési lehetőségeimen is gondolkodom. Mindenesetre a járatot használhatod, nem omlasztotta be az épület kijáratát, így a könnyű és észrevétlen bejutás biztosítva van számodra és a csapattársaid számára. Tudom, hogy nehéz, de ne izgulj, jól vagyok!

//Asszem, innentől kicsit macera lesz a kommunikálás, de vagy utólag beillesztem a saját részemet a posztjaimba, vagy Viri posztokba beszőjük valahogy az én reakciómat, vagy én szövöm bele Viri reakcióit a sajátomba //

Mindig vannak kétségeim, amikor apám ennyire akar valamit és ő sokkal inkább ahhoz a réteghez – a többséghez – tartozik, aki még a kemény magot képviseli. Én lógok ki a sorból és tudom, hogy talán ez is volt az oka annak, hogy nem tartott maga mellett és nem csak Thea, bár az a boszorkány sokat nyomott a latban és meg is akart ölni.
Az erdei elf különleges képessége igen csak foglalkoztatott és azon agyaltam útközben, hogy vajon még miket tartogat a tarsolyában. Tisztában vagyok vele, hogy ennek megmutatása csak akkor valósulhat meg és tudhatok meg többet róluk, ha a bizalmába férkőzöm, mert ezt kikényszeríteni nem tudnám, hiszen azt sem tudom mik lennének azok.
Amúgy is együtt kel majd működnünk és nem lesz hátrány, ha jobban megismerjük egymást, persze csak módjával, de hát tisztában van vele, hogy ez a sötét elfek birodalma és a segítségem nélkül nem fog soha kijutni innen.
Letáborozunk, hiszen Capital még legalább két nap járásra van, akár, hogyan is sietnék és azért nem árt az óvatosság.
- A fővárosba, Capital-ba tartunk és legalább még egy éjszakát a szabadban kell töltenünk. Jobb teljes erőben érkezni és nem kimerülten, mert ott észnél kell lenni. Bárki elárulhat minket, hiszen Thea, a húgom anyja, előkelő helyet foglalt el mindig is a ranglétrán. Apám is hadvezér volt és a mostani férje is az, Al-Nuszra. Ő még fajtám viszonylatában is kegyetlen, megölte féltestvéremet, Thea legkisebb fiát, hogy ne veszélyeztesse a pozícióját soha. Mondjuk Thea sem jobb, ő meg engem szánt halálra, hogy ne keverjek a terveibe. De a húgom…….. – meredek a levegőbe, felidézve az emlékeket, - ő más, mindig is kedveltük egymást és soha nem rajongott az anyjáért. Segített nekem.
Hirtelen kapok észbe, hogy épp kitárgyalom a családomat, de hát végül is tudnia kell mire számíthat akkor, ha például velem kapják el. Nem mintha választhatna.
- Nekem nem…….én nem vagyok éhes, de ha akarsz, te vadászhatsz, van pár patkányféle, ami elél a környéken, de persze mondanom sem kell, hogy ne gondolj a szökésre, ugye? Nem jutnál itt messzire és hidd el, komolyan mondtam, hogy még velem jársz a legjobban…….Egyébként is itt csak kő és szikla van, meg kopár föld. - nézek rá sötét pillantással. - És tüzet nem rakhatunk, mert nem akarom felhívni magunkra a figyelmet, ha nem muszáj. És…….mi a neved lombevő? Vagy maradjunk ennél? – kérdezek én is később. – És minden erdei képes állati alakot ölteni? Nálatok ez természetes? Mire vagy még képes?

Már készülődés közben ér Lash újabb üzenete, aminek nagyon megörülök, hiszen azt jelenti, hogy akárhol is van, képes rá, hogy erre időt szakítson.
De aztán meghűl bennem a vér, ahogy tovább hallgatom és majdnem kiejtek mindent a kezemből is, ahogy kiejti a Zevadar szót.
Nem szakítom félbe, mert megszólalni sem tudok, ahogy igyekszem feldolgozni az információkat, meg azt, hogy olyan veszélyben van, amiről a démon óta el sem tudtam volna képzelni, de most…….Mi van, ha Uraldúr is ott van, ha a karmába kaparintja.
~ Drága Természet Anya! Kérlek, könyörgöm, ne hagyd, hogy baja essen! ~
Felfogom, hogy olyan híreket közöl most velem, amivel kijátszhatom a sötét elf határőröket és egyenesen a birodalmuk szívébe juthatok, de……csak arra tudok gondolni, hogy Lash is ott van…….egyedül…..EGY SÖTÉT ELFFEL!
~ Lash! LASH! Egy sötét elf? Nem bízhatsz benne! Akármit is mond, csak kihasznál és aztán……édes jó Természet Anya………nem is merek belegondolni mit tehetnek veled! Ahogy lehetőséged van szökj el, ha van járat a két templom között, gyere vissza! Kérlek, tedd meg ezt! ~ kiáltom kétségbeesetten a gondolataimon keresztül.
A fejem szét akar szakadni és soha életemben nem éreztem ennél tehetetlenebbül magam. Ennél még az is jobb lett volna, ha nem tudok semmit……óóóó……miket is beszélek, dehogy!
Kapkodva kezdem összeszedni a holmim, hogy minél előbb felszedhessem a lányt és már rohanjunk a templomhoz.

Figyelmesen hallgatja a másikat, fürkészve a vonásait, párszor bólintva, hogy megértette. A kint töltött éjszakákkal egyáltalán nincs baja, mostanáig elég sokszor van úgy, hogy a szabadban, fákon, biztonságosnak ítélt helyeken alszik a fogadók helyett, bár ezen alkalmaknak a száma is jócskán megnőtt, mióta Viridiellel járja Neminrát. Néhány mondat után rákönyököl a térdére, tenyerébe illesztve fejét, úgy várakozva tovább, amíg a monológ végére nem ér, és még halványan el is mosolyodik. Őszintének tűnik az a kapocs, amiről beszámol, és maga a beszámoló is olyan, hogy nem feltételezi róla a hazugságot. Talán mégis van esélye bebizonyítani, hogy van lelkük és nem mindegyik gonosz a végtelenségig, csak hát Viridielnek ezt nehéz lesz megmutatnia a beleégett emlékek és élmények miatt. Valahol megérti, hiszen elég sok szenvedést kapott tőlük és kellett elviselnie miattuk. Mostanra ismeri az összes heget a hátán, a kés által belekarcoltak minden vonását, és beleborzong ezekbe a maradandó emlékekbe, beismerve, hogy nem kéne ennél is jobban a kezeik közé kerülnie.
- Rosszul teszem, ha azt mondom, te is másnak tűnsz? - érdeklődik, és mintha boldog lenne egy kicsit, legalábbis tekintetében a csillanás erről árulkodik, még ha halványan is. Ez még a sötét pillantással sem változik sokat, ám a számára igazán örvendetes szálat kénytelen kicsit későbbre halasztani, ugyanis tovább kell lépniük először az éjszakai program megtervezésére. Utána rátérhetnek erre, és mivel a szökés lehetősége felmerült, elkezd matatni a táskájában, kivéve a fiolákat, ami már csak azért is jó, mert közben érkezik meg Viridiel kétségbeesett üzenete. Így nem feltűnő, hogy csendben pakolászik, azonban kicsit rászorít az egyik olajos tartályra, némileg mintha merevebb is lenne a mozdulat, amivel a táskából a földre teszi, de utána minden megy tovább a maga zökkenőmentes medrében.
~ Nyugalom, Viridiel, tudom, mit csinálok. ~ Igazat megvallva nincs sok fogalma róla, csupán tapogatózik a sötétben, és reménykedik a legjobbakban, de inkább másképp számol be erről. Nem akarja, hogy ennél is nagyobb veszélyben higgye őt, bár ezzel is biztos elűzi egy életre a nyugalmat tőle. ~ A járat pedig nem szól visszafelé. Ha megérinted az állványt az awyrisi templomban, oda... nem is tudom, hogy lehet ezt mondani. Egy pillanat alatt a másik romos helyen találod magad, de visszafelé nincs ilyen lehetőséged rá. Nem tudok csak úgy visszamenni, így óvatosnak kell lennem, ha el akarom hagyni a birodalmat ~ magyarázza, kivéve az utolsó üvegcsét is, és a végére néhány tiszta rongy is az ágai közé kerül. ~ Nem kell féltened, tudok vigyázni magamra, te csak szervezkedj és használd majd a járatot. Kötelességed van, ezzel tisztában vagyok, és helyezd is előrébb. Megígértem, hogy sértetlenül találkozom veled, és hidd el nekem, be is fogom tartani, nem lesz bajom! Ki fogom használni a legjobb alkalmat ~ biztosítja meggyőzötten, és közben kiveszi a gondosan megmívelt fadobozt. Az ölébe teszi, egyszer meghatottan végigsimít rajta, miközben ágaival visszarakja a rongyokat a táskába, majd feltápászkodik, és közelebb lép a sötételfhez.
- Legyen akkor ez nálad addig, amíg utazunk - nyújtja oda a tárgyat. - Nem tűnik többnek egy átlagos doboznál, de ezt egy számomra nagyon kedves személytől kaptam. A legkedvesebbtől, aki a húgodhoz hasonlóan ugyancsak más: ő is segített nekem... mindenki mással ellentétben, így nem hagynám másnál semmiképpen sem - vakarja meg a tarkóját zavartan, aztán visszahátrál a táskájáig, hogy elkezdje visszarakosgatni a dolgait. - Egyébként a vacsorához így nem ragaszkodom, így is görcsölök, mi fog történni, étvágyam ezért nincs sok. Majd holnap este - néz meg önkéntelenül is néhány üvegcimkét, elolvasva a kissé megkopott írásukat. - Lashrael vagyok, de ha neked kényelmesebb a lombzabáló, levélevő és más egyéb megnevezés, maradhatunk annál is. De felőlem korcs, fattyú és félvér is lehet, azt is megszoktam már. Viszont ha a név mellett döntesz, akkor engem is érdekelne a tiéd - fordul vissza, ezúttal a combjára könyökölve és előregörnyedve, megkapva a kérdéshalmot. - Sok a kérdés - jegyzi meg, bár nehéz lenne eldönteni, hogy hűvös vagy baráti figyelmeztetés jellege van hangszínének. - Remélem, nem vártad el, hogy mindre válaszolok és ha válaszolok is, teljeskörű és igaz lesz. Ami rám érvényes, azt elárulom, de ami fajszintű, arra nem világítok rá, legyél akármennyire kitaszított. Így is patthelyzet van, és nem szeretném, ha az én elkotyogásom miatt kapnának az erdeiek sakkmattot - néz a sötételf szemébe komolyan, és vessen rá bármilyen sötét és gonosz pillantást, ez nem fog változni. Ha eddig nem esett bántódása, akkor nagy eséllyel a továbbiakban sem lesz komoly az esetleges sérülés, amit tőle kap, mi több, meglehetősen lazán kezeli őt annak ellenére, hogy éjtünde. Máshol és másvalaki sokkal jobban ellenőrizné őt, megkötözné és legyengítené annyira, amennyire csak lehet, hogy aztán biztosan rabszolgaként végezze. Nem tudná elképzelni ezek alapján róla, hogy itt egyoldalú kihasználásról lenne szó, amitől Viridiel annyira fél; ez kölcsönös kihasználás.
- Illetve remélem, az is tiszta, hogy csupán a csapatmunka érdekében vagyok hajlandó megosztani azt, amire képes vagyok és hasznos lehet, cserébe elvárom, hogy te is fedd fel, mit tudsz. Ez így elfogadható? - kérdez rá, érdeklődve vonva fel egy szemöldökét.

//Hirion//

Nem akarom kiadni magam, főleg nem egy ismeretlen zöldikének, aki ugyan eddig tartotta a szavát, de számítok rá, hogy ez csak addig lesz így, amíg nem érzi, hogy másként is szabadulhatna.
Kicsit megrándulnak az arcizmaim, amikor meghallom tőle a közbevetést, hogy én sem tűnök átlagosnak, de nem kommentálom, hiszen sajnos igaza van.
Aztán elkezd pakolászni a táskájába és én nem mondhatom, hogy nem vagyok kíváncsi rá, hogy mik azok az üvegek, meg hát tudnom is kéne, ha nem akarok valami váratlan meglepetést a képembe.
Már nyitnám a szám, hogy kérdőre vonjam, mert már túl sokáig tart a tevés-vevés, mikor feláll és egy díszes dobozkát nyom a kezembe. Láthatóan erdei elf munka és tagadhatatlanul szép.
A szavai meglepetésként érnek és egy darabig csak értetlenül tartom a dobozt, majd óvatosan felnyitva belekukkantok, hiszen csapda is lehet. Két virág van benne és már láttam ilyet, tudom mi az.
- Öööö……ez nagyon……szóval……nem tudom mit mondhatnék. – rázom meg zavartan a fejem. – Mondhatnám, hogy ezt lehet csak kitaláltad, de…..tudom mit érnek ezek a növények és tudom, hogy ostobaság, de…..hiszek neked. – bólintok végül. – Apám biztos leverné a fejemet a nyakamról, amiért ilyen hülye vagyok. – mormolom az orrom alatt.
Aztán észbe kapok, ahogy kezd visszapakolni.
- Mi van azokban az üvegekben? Méreg? Mert akkor most öntsd ki vagy add nekem oda. – figyelmeztetem.
Nem mondhatom el neki, hogy én holnap sem leszek éhes, meg utána sem, azért annyira nem nagy a bizalom, ám valahogy azt furcsának tűnik a saját szájából hallani, hogy milyen becsmérlő szavakat szokott hallani, pedig nem hiszem, hogy járt volna már nálunk, így ezt csak a saját fajtája aggathatta rá.
- Hirion vagyok. – vonom meg a vállam, ahogy elmondja, nem oszt meg velem mindent, de hát igazából nem is vártam - Engem elsősorban te …érdekelsz, a te képességeid, hiszen az életünk múlhat rajta.
Persze azt nem kötöm az orrára, bár talán magától is rájön, hogy ha az ő képességeit megtudom, akkor sok másban nem térhet el a fajától.
- Valószínűleg hamarosan meglátod, rosszabb esetben megtapasztalod mire vagyok képes, igaz nekem még messze nem teljes a mágia tudásom. Egyébként sem hiszem, hogy egy erdei sokra menne, ha látná a képességeinket, úgy sem tudná hasznosítani.
Hogy őszinte legyek egyáltalán nem hiszem, hogy életben fog, fogunk maradni, így bármit megígérhetek.
Bólintok.
- De most ha nem eszel, aludjunk.
Másnap újra úton talál minket a felkelő Nap.

A királynő útmutatása alapján keresem Hirannis-t, a lányt aki elméletileg velem tart a sötét elf birodalomba, de erősen gondolkoztat a dolog, hogy mit tegyek, használjam-e a templom teleportját, vagy maradjunk az eredeti, diplomata megoldásnál. Az előbbi gyorsabb, de könnyebb a lebukás is, az utóbbi pedig megalapozottabb jelenlétet biztosít.
Lash pedig további információkkal lá el és legnagyobb szomorúságomra a visszajutás gyors lehetőségét is elveti.
~ Tudom, hogy éles eszeddel feltalálod magad, de a harc……azt is tudom, hogy nem a te világod. ~ fogalmazok diplomatikusan. ~ Persze, hogy féltelek és aggódom érted, de megpróbálok uralkodni ezeken. Hamarosan már én is Zevadarban leszek így vagy úgy. Jelentkezz, ahogy csak tudsz, hogy tudjam jól vagy. Bízom benne, hogy hamarosan ismét együtt lehetünk, a királynő mindenben támogat minket. Szeretlek~ búcsúzom el, mert nem akarom elvonni a figyelmét, nehogy emiatt essen baja.

/Mindenki/


* Lazy és Hirion elkezdték megbeszélni a terveiket. És eközben lassan Viridiel is megtalálja Hirát. Könnyű dolga van, hiszen telepatikusan bármikor rákérdezhet nála, hogy épp merre van. De nem is csépelem a szót feleslegesen ilyesmire.
SzentKő városában az éjszaka leple alatt egy embert leszúrtak hátulról. A szörnyű tettről egyelőre senki nem értesült. Pedig feltehetően hasznos tagja lehetett volna a Zevadarba küldött csapatnak...
A Fekete Hegyek kietlen vidékén, ahol életnek alig van nyoma Lazynek bármelyik este próbálja, 40% esélye van elkapni egy dögkeselyűt vacsorára és további 10% esélye egy hiénával harcba kerülni. A lehetséges eredmények jelentését neki kell előre a reagjában leírnia és majd dobnia, amikor idejét látja a hús szerzésének.

Ám ezekben a hegyekben nem csak ő a vadász. Egy barghestet szólít jótevője. És érezni lehet benne, hogy nem tűr ellentmondást vagy bizonytalankodást.
~ Ideje, hogy visszaad a segítséget. Lehetséges, hogy egy éjtünde hadúrnőre akarják kicserélni az erdei elfek királyát. Ám nem épp érdekünknek megfelelő ez.
Elhiheted, hogy az idős és tapasztalt zöldike igen jelentősen növelné az erődet, ha egyben lenyeled. Ő lenne a kilencedik. És már csak egy választana el, hogy visszatérj.
Azt hiszem, talán nem is jó szó az, hogy szívességet tehetsz nekem. Öld meg az uralkodót és semmi képen se hagyd, hogy Drey szabadulhasson!
Megértettél?~

Láthatóan és hallhatóan nem jut szóhoz, ami érthető, hiszen lényegében odaadta azt az egy tárgyat, ami miatt mellette marad végig. Ez már önmagában egy baklövésnek tekinthető, ugyanakkor meglehetősen érthetetlen is, hiszen melyik fogoly az, amelyik önként ad zálogba bármit is a fogságáért? Jogos lenne így a kételkedés, ám azért a saját céljai érdekében igyekszik puhítani, hogy önmagát is meggyőzhesse, nem akkora butaság az, amit feltételezett mindig is: javíthatók.
- Tőlem is ugyanekkora ostobaság, hogy az egyetlen, számomra értékkel bíró tárgyat odaadom neked - vonja meg a vállát. - Nem láncolsz úgy magadhoz, mint ahogyan azt egy másik sötételf tenné, nem használod a testem a saját örömödre, mi több, meglehetősen nagy szabadságot adsz nekem, mintha csak tesztelnél vagy nem is lenne fontos a jelenlétem - fürkészi egy darabig társaságát, tekintetét aztán a saját dobozára vezetve, ami nem sokkal utána elsüllyed az éjtünde tatyójában. - Azt is elhiheted, hogy megvan az indokom a szabadulásom mellett is, amiért hajlandó vagyok veled tartani és segíteni. Tekintsd az előbbit egyfajta... Biztonságnak és anyagi oknak, ami a... az ideiglenes hűségemet jelenti. Talán így valamennyire kiegyenlítődik az engedékenység, amit felém tanúsítasz. Ha valami nagyon rosszul alakul, akkor fel is használhatjuk őket, azért kaptam - bök állával a termések feltételezett helye felé, nekikezdve a visszapakolásnak, amit félbe is hagy a feltételezések és kérdések hallatán. Hirionra néz, aztán vissza az üvegre, majd ismételten a férfire, és gonosz félmosoly kúszik az ajkaira.
- Igen, majd a legközelebbi kocsmában ezt fogom beleönteni titokban az italodba és csak nálam van az ellenanyag - bólint egyet határozottan mellé, mintha valóban mérget hordozna magával, de sokáig nem tudja tartani a komoly arcot; önkéntelenül is elmosolyodik, de már szórakozottan és ártatlanul. - Csak növényi olajok, semmi méreg, gyógyításra és egyéb kezelésekre használom őket. Mindegyik más, de jótékony hatású, noha nem tanácsos a szembe kerülésük. A tömények meg teljesen kikészítik az orrodat, ha komolyan beleszagolsz, legalábbis egy időre nagy eséllyel a tüdőd fogod köpködni. Egyébiránt ártalmatlanok, így ha ezt nem érzed fenyegetőnek, visszaraknám. De szívesen adok néhányat, ha szeretnél virágillatot érezni egész éjjel - folytatja a pakolászást, hacsak az éjtünde ki nem önteti vele, és őszintén reméli, hogy szemet huny felette. Lehet, hogy most nem sok hasznukat fogja venni, de azért nem akarja újra beszerezni őket, nem túl régen kerültek hozzá ezek egyébként is. - Alkohol van még nálam, de azt fertőtlenítésre használom, így ha hozzá mersz nyúlni azzal a szándékkal, hogy megidd, elszorítom a karodat, és úgy jársz mint én - köröz csuklóból párszor, rámutatva hiányzó jobbjára, mintha csak egy városi bohóc trükkmestert játszana, majd a maradék kinn lévő dolgait is visszateszi a helyükre. Visszahelyezkedik a neki kényelmes ülő pozícióba, szembefordulva Hirionnal, baljának tenyerébe helyezve arcát ismét.
- Ugyanez elmondható a helyismeretedről és a képességeidről - dobja vissza közönyösen; ennyire egyszerűen nem fogja kihúzni belőle, mit tud. Egyébként sem áll szándékában az összes képességét ellőni, és jelen körülmények közt az egyetlen, ami használható, az az állati alakja, illetve esetleg még az állatok szólítása, de más nem igazán. - Mondjuk biztos számítani fognak rád, már az elhangzottakból következtetve, így nagy eséllyel nekem kell bejárnom a helyszínt, hátha találok titkos bejáratot, hátsó ajtót, akármit, ahol észrevétlenül belopakodhatunk - tűnődik, noha nem szabad előrerohannia, ezzel tisztában van. Fogalma sincs, hogyan néz ki a főváros, illetve annak egy leszűkített helyszíne, ahol tevékenykedniük kell majd.
Hallgatja tovább, és nem úgy tűnik, hogy annyira meg akarna nyílni a tudásával kapcsolatban. Nem erőszak és nem is kényszer megosztani, de ha a cserekereskedelemnek titulált beszélgetésben nem nyit, akkor ő sem fog. Mély levegőt vesz, beletörődőn sóhajtva egyet.
- Ha te sem, akkor én sem. Majd ha láttam a helyszínt, akkor feldobom a saját javaslataimat a saját, felhasználható képességeimről - tárja szét a karját, majd bólint egyet a javaslatra. Nem úgy tűnik, hogy annyira folytatná a beszélgetést, szóval ráhagyja, bár azért lettek volna még kérdései. Láthatóan azonban nem egy barátkozós típus, ami érthető is, ő maga sem vallja túlságosan annak magát, de azért próbálkozik. Mindenesetre furcsállja, hogy ennyire nyugodtan kezeli az ittlétét, azt azonban nem tudná eldönteni, hogy óvatlanság, túlzott magabiztosság, esetleg a bugyutaság az, ami miatt nem ellenőrizte le őt tetőtől talpig. Így könnyedén megölhetné őt, egy pillanat töredéke alatt elvághatná a torkát, majd elszökhetne, megpróbálhatna állatként a határig menni, esetleg a romos épületbe visszakerülve megvárni Viridielt. Ezen még gondolkodik, előreláthatólag úgyis csak rémálmai lennének, az ébrenmaradás meg több jóval és hasznossal kecsegtet, mint az álmok...
~ Én is szeretlek. Már várom, hogy ismét együtt lehessünk ~ enged meg egy halvány mosolyt, némileg megkésve válaszolva kedvesének, akinek szívesen visszaszólna most, hogy mondja csak ki, mennyire tehetségtelen a harcászatban. Ugyanakkor ezt lenyeli; érzi és tudja, hogy partnere mennyire kétségbeesett, ő pedig nem szeretné tetézni azzal, hogy ócsárolja a kellemetlenül diplomatikusra sikeredett reagálását. Valahogy nem szereti ezeket a simulós reakciókat, de hát futárként nyilván beleszokott ebbe... Aggódik érte, és akármennyire legyen feszült ő is ettől a szituációtól, legyűri a kelletlen megjegyzéseket. Most csak győzködnie és biztosítania kell párját arról, hogy minden a legnagyobb rendben van, és nem a semmin fennakadni.
Hirion ugyan elhelyezkedik, ő nem nagyon változtatja a helyét. Nem érzi az álmosságot annak ellenére sem, hogy kimerült, ám ez is inkább lelkileg értendő. Fizikailag túl sok megpróbáltatás nem érte, csupán a belső világa került újabb kínok közé. Marad hát egy darabig ébren, gondolkodva, mégis mit tegyen, ugyanis ez egy nagyon is jó alkalom lenne a szöksére. Egyik esetben észrevétlenül visszavehetné a tárgyat, a másikban le is szúrhatná a csizmáiban lévő tőrök egyikével a férfit, ezzel még az esetleges üldözőt is eltűntetve. Csupán egy vágás kell, és vissza is mehet az általa annyira áhított karok ölelésébe, a biztonságba, nem kéne külön kitérőt tennie, nem kéne foglalkoznia ezzel, nem kéne jóformán semmilyen indokból sem törődnie a sötételfekkel. Egyetlen, csendes, nem számító gyilkosság, és szabad lehet, engedhet az önző vágyainak, és erre itt a jó alkalom, hiszen most az éjelf kiszolgáltatott és védtelen. Teljesen leengedte a védelmét, mert bizonyára azt hiszi, gyenge és sérthető, hogy nem fog bántani senkit, ám kimutathatja a foga fehérét, megmutathatja, hogy mennyire veszélyes is a báránybőrbe bújt farkas, az ártatlannak álcázott gyilkos, ugyanis ő az.
Mereven bámulja a pihenő alakot, miközben halkan előhúzza a csizmájából a egyik megmunkált tőrt, hallgatva a belső hangokat, amik suttognak és biztatják, hogy tegye meg. Csupán ennyi választja el attól, hogy visszakerülhessen, hogy Viridielt is megnyugtassa, semmi több, és ha úgyis kitaszított, mégis kinek fog hiányozni? A húga is jó helyen van ott, ahol, az anyja biztosan figyelni fog rá, nevelni fogja... Majd pont egy számkivetett lesz az, aki képes lesz foglalkozni vele biztonságosan, nem igaz?
Némán feltápászkodik, közelebb lép hozzá hangtalanul, hidegen bámulva őt, keresve a sérülékenyebbnél sérülékenyebb pontokat, ahol a piszkos munkával a legkorábban végezhet. Folyamatosan ismétli magában, hogy ez szükséges, hogy jóra fog fordulni minden, ha most ezt megteszi, nem kell törődnie a lelkiismeretével, ugyanis ez önvédelemből zajlik, nem szabad teherként kezelnie. Ő csak azért cselekszik így, mert ezzel saját magát menti a saját jövőjével együtt.
Megremeg a keze, miközben erősebben szorít rá a markolatra, fenyegetőn és óvatosan megemeli, megáll és figyel, kész arra, hogy megindítsa a pengét, aztán dühösen engedi le maga mellé egy hirtelen mozdulattal. Visszamegy a helyére, letelepedve pedig visszacsúsztatja a fegyvert a csizmájába, majd csendesen, de annál haragosabban káromkodik, durván markolva hajába, kuporogva, szenvedve tehetetlenségétől, lelkiismeretétől és gyávaságától. Csak tudná, mit lát ebben az egészben, hogy miért ismer saját magára mindebben, az eseményekben. Gyűlöli, hogy valami mindig megragadja őt, hogy valamilyen szilánkos darabjára ráismer, ami összhangba kerül a jelen történéseivel. Még mindig valahol a múltban van, hiába akarja már félredobni, képtelennek bizonyul az egészét levedleni, és ez egyre zavaróbb. Sokszor gátolják őt, mint ahogyan most is... Pedig tényleg nem kéne sokat tennie.
Állati alakba vált, és összegömbölyödve tér ő is nyugovóra, bár egy darabig még fortyog magában. Nem szeretne tündeként lepihenni, mert akkor nagy eséllyel nem fog felkelni a zajokra, így azért a felerősödött ösztönök és megérzések a segítségére lehetnek, ha esetleg éjszaka beüt a baj. Ha nem történik semmi, akkor a nap első sugaraira hunyorogva néz a pirkadat narancsos színe felé, körbenézve aztán visszaveszi alakját, ha továbbra is csak Hirion egyetlen társa.
- Nem féltél attól, hogy megpróbállak megölni? - érdeklődik komoran, miközben hátára rántja a táskáját.

Tudom, hogy ostobaságot művelek ezzel az erdei tündével, de valahogy…..valahogy nem érdekel. Néha annyira elegem van a fajtánk intrikáiból, hogy csak ebből áll az élet, hogy felkészüljek rá, mit fog hozni a holnap, ki akar az életemre törni, vagy átverni, vagy a szolgájává tenni. Ki akar kihasználni és ezt még a saját apám is előszeretettel űzi. Csak kicsit lazítani akarok, csak elengedni magam és nem állandóan azt nézni ki döfi a hátamba a kést.
Legalább Lashraeltől tudom mire számíthatok, hogy csak addig tartom pórázon, amíg azt hiszi elszabadulhat innen és ezt addig viszont önként teszi.
- Ahogy mondtad, én más vagyok. Mondhatnám kilógok a sorból. – adok választ a kétkedéseire velem, a viselkedésemmel kapcsolatban.
Az üvegcséivel kapcsolatban látom rajta, hogy eléggé ragaszkodóan tekint rájuk, de nem kicsit meghökkent a válasza, de mire reagálhatnék rá, már a felkunkorodó szája széle bizonyossá teheti, hogy a helyzete ellenére tréfálni próbál.
- Ez…….ez igen merész beszólás volt azért részedről, nem minden fajtársam érti a viccet és előbb reagál, aztán gondolkozik, bár talán nem is tartaná fontosnak, hogy gondolkodjon egy ellenség, egy rab megbüntetésén. – villan rá a szemem, de ezt inkább szántam a későbbiekre figyelmeztetésnek, mint megfélemlítésnek.
Volt valami ebben a törékeny elfben, valami tartás, ami sokakat viszont a megtörésére ösztönzött volna.
Elvehettem volna tőle azokat az üvegeket, de végül csak oda sétáltam és elvéve találomra az egyiket, szavai ellenére beleszagoltam, de csak felületesen. Megfacsarta az orrom az erős növényi illat, így egy fintorral dugóztam vissza és a kezébe nyomtam.
- Megtarthatod, de ……. – merőn a szemébe néztem és érezhette, ahogy egy röpke pillanatra átvillan rajta a fájdalom, ami tovaröppen ugyan, de az árnyékát otthagyja, benne. – Vigyázz, hogy meddig fenyegetsz, meddig tartom tréfásnak. – Egyébként mi történt a karoddal, vagy a népeteknél ez nem egyedi? – intek a karja felé, ahogy visszaülök a helyemre.
Nem szándékozom titokban tartani a képességeimet, de nem is csinálok cirkuszi látványosságot belőle.
- Igen, biztosan figyelni fognak, de arra is ügyelnek, hogy ők ne adjanak okot arra, hogy kérdőre vonják őket. Arra számítanak, hogy indulatból fejjel megyek a falnak és segítségem sem lesz. – bólintok, hogy észrevétele helyes és éles elmére vall, hogy ilyen kevés információból kikövetkeztette ezt. – Először a volt szállásomra megyünk, aztán felvázolom neked apán rezidenciájának alaprajzát és a húgom szobájának helyét, valószínűleg ugyan ott szállásolta el az anyja. Aztán kitalálok valamit, amivel elvonom a figyelmet, ami szerintem nem lesz nehéz. – mosolyodom el hidegen.
Természetesen nem lep meg, hogy nem együttműködő a képességek egyoldalú bemutatásától, de ez egyelőre nem zavar, más még ennyit sem tenne meg értem, ami végül is elég szomorú, nem?
A köpenyembe burkolózva fekszem a kemény földön és egyenletes légvétellel pihenek, ám eszembe sem jut, hogy gond nélkül elaludjak. Elég kemény kiképzést kaptam azért ahhoz, hogy ne bírjak ki egy-két napot kevés pihenéssel vagy akár alvás nélkül és kíváncsi vagyok, hogy szavai csak áltatások voltak, hogy bizalmat ébresszen maga iránt és figyelmetlenné váljak, vagy tényleg komolyan mondta.
Leeresztett szempilláim rejtekében figyelem, ahogy halkan mozog, ahogy elővesz a csizmájából egy tört és közben engem néz. Erőszakkal kényszerítem magam, hogy a légzésem változatlan maradjon, pedig elmém és izmaim is készenlétbe kerülnek. Tudom, hogy képes leszek egy pillanat alatt leteperni fájdalommal, fulladással, vagy őrülettel, így tovább várok.
Megvárom, hogy a közelembe érjen, hogy ott vívódjon felettem. Kivárok az utolsó pillanatig, amikor felemeli a kést, látom megvillanni a szemét, de nem látom benne azt az elszántságod, ami ahhoz kell, hogy le is sújtson. De persze nem bízom el magam. Készen állok, hogy olyan meglepetésben részesítsem, ami örökre elveszi a kedvét az orgyilkosságtól, aztán pedig eladjam az első rabszolgakereskedőnek, hiszen hogyan is bízhatnék benne ezek után.
Az utolsó pillanatban állítom le magam, bár talán a megdöbbenés miatt, hogy mi történt és miért, mert Lashrael meggondolta magát és leeresztve a kést, láthatóan dühösen visszament a helyére és kis hezitálás után felöltötte macskaalakját és eg idő után már hallottam csendes szuszogását.
Én egyáltalán nem alszom, bár egy-két órát félálomban töltök, a kiképzésben tanultak szerint pihenve.
Mikor a nap megjelenik az ég alján felkelek és felkapom a zsákomat is. Nem kell a lányt felkeltenem, mert magától teszi és emberi alakra is vált. Érdekes, hogy a ruhája is vele változik, ahogy a zsákja is, de most elég zaklatott vagyok, hogy morcos hangulatom uralkodjon.
- Tudom, hogy megpróbáltad. - morranok rá. – Miért gondoltad meg magad? És te nem féltél, hogy mit teszek veled, ha meglátlak? – dobom vissza a kérdést és jobb, ha az igazat mondja és el is hiszem neki, mert egy hajszál választ el attól, hogy tényleg kipróbáljam mennyi a fájdalomtűrő képessége.
- Tartogasd az erődet, napestig megyünk, nagyon kis pihenőkkel. - vágok neki az útnak.

Szomorú időket élünk. Épp hogy hazatértünk extrém kalandunkból, és a rabságba esett társaim elmesélték tapasztalataikat amiket e selfekkel tapasztaltak, rossz híreket sodort felénk a szél. Királyunk rabságba esett. Ő is a selfek karmai közé került. Sokan mondták, nem vagyok normális, de kezdtem abban bízni, van valamim amivel segíthetek. Anyánktól egy ajándék, amit ilyen helyzetekre felhasználhatok, hogy segíthessek. Totál feltöltött a gondolat, hisz alapból gerjedtem gonosz fajtársainkra //ilyennek érzem őket// különösen a gyűrű hatásának tapasztalása óta, hogy újra leléphetek és indulhatok valamerre, persze nem egyedül. Csapatban izgalmasabb. Szóval nyitva tartom a fülem, hátha épp ilyesmi mentőakcióra toboroznának valahol néhány életét veszélyeztetni kívánó, valagán nyugodtan megülni nem tudó buggyantat...Hát jelentkezem....

Ale

Végre itthon és hamarosan a saját házamban leszek. De előtte még jelentést teszek valakinél. És naná hogy most talál meg a hang és csak a száját járatja hisz nem tartozom neki semmivel se. Ezt szóvá is teszem.
~Nem tartozom neked semmivel, egyedül jutottam ki egyedül döglöttem meg majdnem. Te sehol se voltál hogy tartozást emlegess. De az ötleted tetszik, és megteszem, csak nem tartozásból hanem szívességből és így te jössz nekem ha szükségem lesz rád. ~bárki is légy hogy rohadjon le a beled, a fene akar innen lelépni erre te itt jössz a 9. el ... ~Megeszem a királyt de jobb tervem is van ennél átverjük az elfeket, nyami. Kiszabadítanak valakit de az már nem a király lesz. Hanem én. Csak az a zűrös kérdés Drey hol tartja azt a szerencsétlen vacsorának valót.

A figyelmeztetésére kíváncsian figyel rá, és bár tisztában van a helyzetével, keresi a határokat, meddig mehet el. Ha más, tudnia kell, miben másabb és mennyivel, majd elgondolkodón fordítja el a fejét, keresve a szavakat, aztán vissza.
- Egy átlagos sötételf szerintem helyben levetkőztetett volna, hogy a saját vágyait kielégítse. Én legalábbis ennyit láttam eddig a kultúrátokból és létformátokból: a kínzást és a testi kiéhezettséget, a féktelenséget - néz rá mereven, emlékezve a Sötét Vastelepen tapasztaltakra. - Ha már nem egy átlaghoz hasonlóval kerültem össze, megpróbálom azt a látszatot kelteni legalább a saját megnyugvásom érdekében, hogy normális körülmények közt vagyok, ahol nem egy kihasználható tárgyként kezelnek, hanem élő, eleven és legfőképp érző személyként. Ha hiábavaló ez a reménykedésem és ez a próbálgatásom, akkor majd megiszom a levét, de az utolsókig kapaszkodom a reménybe bolond módon - fejti ki, figyelve, ahogy felkapja az egyik üveget, ám az az arckifejezés mindent elárul és mindent megér. Alig bírja visszafogni a vigyorát, szinte nevetne, és bár a száját el tudja takarni kezével, tekintete lebuktatja: csintalan és gyerekes jókedvvel csillog egészen addig, amíg a fájdalom egy pillanatra belé nem hasít. Megmerevedik és maga elé bámul üresen, önkéntelenül is a szívéhez kapva, ágaival tartva az üvegcsét, majd lassan és leheletfinoman oldalra fordítja a fejét, nem nézve fel Hirionra. Némileg kedvetlenebbül pakolgat tovább, elrakva mindent, közben magyarázatot adva a kérdésére:
- Levágták - válaszol keményen és tömören. - Fél éve. Állítólag elfagyott és elrohadt, és továbbterjedt volna az egész testemre, pár nap alatt előidézve a halálomat, ha nem távolítják el. Egyetlen fejszevágás volt csupán, de soha nem hallottam és nem láttam az enyémhez hasonlót. Lehet, hogy a természettel élünk összhangban, de hogy növénnyé változott volna valaki vagy egy tagja ilyenné vált volna, nem fordult elő tudomásom szerint. Fogalma sincs senkinek, hogy mi lesz ebből és miért - fejezi be a matatást, visszafordulva társaságához, ám inkább beszél közönyösen, mint gyászosan vagy önsajnáltatón. - Talán évek múlva felemészt - vonja meg a vállát az esetleges jövőképre, ami bár nem túl biztató, annál elképzelhetőbb, sajnos, ugyanis fogalma sincs, mégis mit kéne várjon Természet Anyától. Sok megpróbáltatást szánt neki és talán még több csodát, egyelőre inkább a sötét oldalát látja az istennőnek.
- Akkor lesz egy kis meglepetésük - jegyzi meg inkább csak mellékesen, igyekezve saját magának a komfortérzetet visszahozni, ugyanis az alkalmazott képességgel jócskán csökkent a viccelődéshez és baráti beszélgetéshez a kedve. - Amíg nem engem vetsz oda eléjük, addig rendben van... - húzza el kissé a száját. - Megyek majd elsőként, hogy megbizonyosodjunk arról, tényleg abban a szobában tartózkodik a húgod. Biztos lesznek olyan járatok, ahol állatként elférek, és így felesleges kockázatot nem vállalunk - dörzsölgeti az állát. - De akkor a további részeket kitaláljuk, mikor megérkeztünk. Egyelőre kicsit lebegős és bizonytalan a dolog, de legalább alakul valami.

Láthatóan Hirionnak sincs jobb kedve, ám mikor a kérdésére megkapja a választ, felugrik a szemöldöke meglepetésében. Persze, számíthatott volna rá, hogy nem fogja ennyire hagyni magát, hogy csak a látszat kedvéért válik kiszolgáltatottá, egyébként készen van a visszavágásra, az önvédelemre, a fájdalom okozására... Naiv volt, ha azt hitte, képes lehet megtenni, és végső soron kétszeresen elbukott ezzel a kísérletével: a sötételf szemszögéből és önmagáéból egyaránt. Ennél nagyobb bukása igazából nem is lehetne.
Bűntudatosan fordul oldalra és tápászkodik fel, először csak megvonva a vállát kérdése hallatán.
- Ha tudod, hogy az egyetlen személy, akire számíthatsz és aki elfogad téged mindenki mással ellentétben, vár vissza és bármit megadna azért, hogy biztonságban lehess mellette, nem biztos, hogy azon gondolkodnál, mit fog lépni ilyenkor a feltételezett ellenfeled. Csak vissza akarsz jutni hozzá, hogy újra biztonságban érezhesd magad és újra boldog lehess - mondja halkan és gyászosan. - És hogy miért álltam meg? - nevet fel keserűen. - Két étvizeden keresztül bolyongtam a nagyvilágban keresve azt a személyt, akit elvettek tőlem, a kincset, akit soha többé nem láttam. Tőlem úgy szakították el őt, hogy láttam és tehetetlenül vergődtem a lefogó karok szorításában, hogy aztán minden nyom nélkül induljak utána. Teljesen eltűnt, mintha sohase létezett volna. - Esze ágában sincs Hirionra nézni, és nem azért, mert a tekintete elárulná őt bármivel kapcsolatban is; egyszerűen csak szégyelli magát mindezek miatt. A hangja és a múltjával kapcsolatos elkeseredése épp elég árulkodó, hogy ne kételkedjen senki a szavaiban annak ellenére sem, hogy kétségbeeséstől homályos tekintetét nem emeli fel. - Ennek a két évtizednek az utolsó néhány évét a saját halálom keresésével töltöttem, és... Akaratlanul is belelátom magam mindebbe. Hiába vagy sötételf, hiába kéne ellenségként kezelnünk egymást, hiába kéne gyűlöljelek, a tény, hogy hozzám hasonlóan kitaszított vagy, hogy csupán egyetlen személyre számíthatsz és őt véded mindenáron... - Kénytelen megállni, a levegőt kiengedve rázza meg a fejét. - Csak egy szánalmas lény szánalmas viselkedése az, amit láttál, aki próbál a jelenlegi világ normáinak megfelelni, de minduntalan a múlton rágódik és azon, hogyan kerülhetné el, hogy más ugyanarra a kétségbeesett, szakadékba vezető útra kerüljön, amire ő is rálépett jóformán élete elején, aki bolond módon azt hiszi, megláthat valamit a sötételfekben, amit más sohasem. Ennyi - néz rá egy halvány, megtört mosollyal, aztán visszafordul előre, sétálva mellette, tartva a lépést. - Nem várom el, hogy megértsd vagy elfogadd - folytatja, jóval visszább fogva az érzelmi kilengést. - Sőt, ki is nevethetsz, ha nevetségesnek találod, de akár meg is torolhatod a kísérletemet. Én is csak kínomban röhögök már a saját bugyutaságomon és gyávaságomon, hogy mennyire lehetetlen dolgokban próbálok hinni.

Az aggodalom teljesen kizökkent a szokásos munka menetelemtől és csak akkor jut eszembe, hogy telepatikus úton vegyem fel a kapcsolatot Hirannis-sal, amikor úgy, ahogy belenyugszom abba, hogy elengedjem Lash kezét és megbízzam benne, hogy tudja mit csinál.
Persze teljesen nem tudok megbarátkozni a dologgal, hogy nem lehetek mellette, így el kell terelnem a gondolataimat és a saját feladatomra koncentrálni, különben én leszek az, aki megszegi az ígéretét és ott hagyja a fogát a figyelmetlensége miatt.
~ Hirannis! Találkoznom kell veled. Viridiel vagyok Turon fia és a királynő megbízásából kereslek egy fontos megbízatás miatt. A feladat nagyon-nagyon veszélyes. A sötét elf birodalomba visz az utunk, hogy……..kiszabadítsuk királyunkat. ~
Egyelőre csak ennyit üzentem neki és reméltem, hogy a közelben van és hamar elindulhatunk, mert most nem akartam várni, ha esetleg messzebb van valahol. Akkor magam indulok el, csak semmi késlekedés!

Sosem voltam a felesleges kínzás híve, a megalázásról nem is beszélve. Megtettem, amit megköveteltek tőlem és amire az életösztön rákényszerített, de nem véletlenül akartam elhagyni a népemet még valamikor nem is olyan rég.
Láthatta a képemen, mert talán nem voltam képes eltitkolni az ellenszenvemet a mondanivalójával kapcsolatban. Soha nem tettem volna vele olyasmit. Talán eladtam volna, ha a viselkedésével rákényszerít és igyekeztem volna nem gondolni rá, hogy mi lesz a sorsa, de én nem vettem volna igénybe a testét csak azért mert megtehetem.
Tudom, hogy vette a figyelmeztetésemet, még ha nem is loptam be magam vele a szívébe, de hát egy kis fájdalom megérte, hogy ne legyen a a fájdalom nagyobb.
A karja ezek szerint nem volt mindig ilyen és nem is jellemző a fajára, így az érdeklődésem megnőtt, de ez ráér majd, ha túl leszünk a húgom kiszabadításán és még mindig élünk.
- Optimista hozzáállás. – emlékeztetem rá, hogy hol vagyunk és mire készülünk.

Láthatóan megleptem azzal, hogy kilestem a kis ténykedését az éjszaka folyamán és komolyan gondoltam, hogy jó védekezést adjon elő, hiszen nem kockáztathattam, hogy állandóan a hátam mögé kelljen nézni miatta. Akkor jobb, ha most tisztázzuk a helyzetet. Persze felkészültem a hazugságokra is, mert ez logikus lépés lenne.
Ellenben ezzel, amihez szokva voltam, olyan elkeseredettnek és őszintének tűnnek a szavai, hogy elbizonytalanodva pillantok rá. Nem egy boldog tünde látszatát keltette, az élet hozzá sem lehetett kegyes, ha elfogadom, hogy igazat mond.
De ennyi mindent nem lehet hirtelen kitalálni és már előtte, amikor a dobozt átadta is emlegetett a szívének kedves valakit. Ha lódít, akkor legalább következetesen teszi, ám, amit utána mond, túl életszerű, túlságosan emlékeztet arra, amin én is keresztül mentem, hogy ezt most kapja elő a semmiből. Persze elég éles eszű, hogy abból a kevésből, amit már elárultam neki a húgommal kapcsolatban, felhasználja és ezzel tompítsa a bizalmatlanságomat és mentse magát, de ezt őszintén szólva elvetettem. Egyszerűen nem néztem ki belőle és azt is a javára írtam, hogy végül is magától tett le gyilkos szándékától, nem tudhatta, hogy figyelem, minden mozdulatát.
- Legalább téged vár valaki, aki szeret. – vágtam egy grimaszt, de a fürkésző tekintetem már lesiklott róla az útra, amin lépkedtem.
Kis idő múlva megkérdeztem:
- Ki volt az……kit vesztettél el és miért?
Nem tudom miért érdekelt, csak valamiért olyan boldogtalannak tűnt……..
Hogy őszinte legyek a helyzete és szavai ellenére irigyeltem, mert volt hite és még ha volt idő, amikor elvesztette, mégis megtalálta újból.
Megráztam a fejem.
- Nem vagyunk egyformák. Még ha úgy is tűnik, hogy vannak az életünkben hasonló dolgok, soha nem bírálnak meg azonosan. Egy sötét elf mindig sötét elf marad, egy gyilkos, egy kegyetlen kínokozó, akit más nép soha nem fogadna be, míg egy erdei …….sosincs egyedül, még itt sem, mert van miért küzdened, nem igaz? Itt nincs összetartás, csak intrika és átverés, még a házasságok is a számításra épülnek. – fakadok ki és nem tudom kire vagyok most mérges, rá vagy az egész világra. – Hagyjuk! De ez volt az utolsó figyelmeztetésem Lashrael! Bár kitaszított vagyok és kilógok a sorból, de én nem vagyok ….te, ha kétségeim támadnak a segítséged felől véged! – vágom a fejéhez még mindig dühös zaklatottsággal, mert ez az egész eszembe jutatta, hogy mennyire más életre vágytam.
De hát a mi életünk nem arról szól, hogy megkapjuk amit akarunk, itt az erősebb kutya diktálja a szabályokat.

Halvány, meghatott mosollyal néz maga elé Hirion megjegyzésére. Bólint rá egyet finoman, dédelgetve azokat az értékes emlékeket és perceket, őrizve azt a boldogságot, amiben soha nem részesülhetett volna párja nélkül.
- Igen, végre - mondja halkan, és talán ennyiből is egyértelmű lehet, hogy nem áll fenn hosszú ideje ez az állapot és nagyon is megszenvedett végig érte. A gondolat, hogy mégis honnan húzta ki, innen, néhány hónap távlatából is elképesztő, és bár a gyászos elképzelései változtak és változnak továbbra is, egyre feljebb és feljebb kapaszkodva a pozitív világlátás felé, nem szabadult meg teljesen az árnyaktól. Amíg ilyen állapotok uralkodnak Neminrán, addig bizonyára nem is lesz képes letenni a paranoiásabbnál paranoiásabb és őrültebbnél őrültebb képzetekről, sokszor a látszat ellenére nagyon is féltve kedvesét, hogy valami baja esik.
Csendben menetel, nem érezve a kedvet ahhoz, hogy kérdezősködjön, meg egyébként is kapott elég apró jelzést, hogy Hirion annyira nem kíváncsi. Az eddigiekből kiindulva talán többet ér, ha némán tartja vele a tempót, és egyébként is nyomja vállait az éjszakai tettének döntése. Mostanáig nem sikerült eldöntenie, helyes volt-e vagy sem, ám mivel csak a saját élete forog jelenleg kockán, talán jobb, hogy visszavonult, hogy a lelkiismeretére hallgatott, nem arra a gyilkos valamire, ami betegségként lappang, várva a lehetőségét, a kiszabadulást, amikor kellően legyengül a gerincesség, a gát, a tudata annak, mi helyes és mi nem.
Már venne egy nehéz lélegzetet, amikor a sötételf megszólal. Meglepetten kapja felé a fejét, ugyanis egyáltalán nem számított arra, hogy érdeklődni fog; meg volt róla győződve, hogy közönyös és hideg gyaloglás lesz végig, mindenféle kommunikáció nélkül, elvégre mégiscsak megpróbálta megölni, még ha nem is tartott ki a szándék - vagy sosem volt igazán erős. Kicsit azért örül, hogy nem teljes szótlansággal tudja le a magyarázatát, hogy valamit talán jelentettek neki a szavak, azonban ahogy tudatosodik benne, mennyire kényes dolog felől puhatolózik...
Némi csend után halványan elmosolyodik, tekintetét visszavezeti az útra, még egy kicsit kitartva a szünetet.
- Ha azt mondom, hogy az egyetlen gyermekemet, elhinnéd? - figyeli az előttük álló vidéket egészen addig, amíg a kérdésének utolsó szava el nem hangzik, aztán a sötételfre néz. Szeretne boldog belenyugvással tekinteni rá, és a belenyugvás minden bizonnyal látszik, de az elképesztő és elmondhatatlan űr és fájdalom ugyancsak leríhat arcáról. Amennyire lehet, utóbbi kettőt a háttérbe szorítja, viszont realizálva, mennyire nincs ebben sikere, inkább elvezeti pillantását.
-A gyerek félvérsége és az irántam érzett gyűlölet volt az, hogy az első pillanatban elvegye tőlem az a néhány személy, akit akkoriban a családomnak neveztem. Soha nem találtam meg - teszi hozzá kicsit halkabban. - Ha szerencsésen felnevelkedett, akkor már rendes élete van, és nagy eséllyel nem fogom megtudni sose, mire jutott, ki is lett ő, hogyan is néz ki - folytatja, megtartva a gyászosságot. - De! - kapja fel a fejét lelkesebben. - Egy éve úgy döntött valaki, hogy betör hozzám és teljesen új fejezetet nyittat az életemben, mert az annyira vicces - tárja szét a karját látszólagos értetlenséggel. - Fogalmam sincs, csinált-e korábban hasonlót, de úgy rombolta le a védelmem és álcám falait, mintha semmiség lett volna. Tőle van a doboz is - biccent egyet Hirion táskája felé. - Neki köszönhetően rengeteg dolgon túltettem magam, és már nem kezelem az előbb elhangzottakat sem mérhetetlen titoknak, illetve sokkal több tettet felvállalok, mint azt előtte. És mindig megkapom tőle, hogy "jaaaj, Lashrael, vigyázz magadra nagyon, aggódom és féltelek téged, nehogy nekem aztán bajod essen! Sőt, veled megyek és megvédelek!" - túlozza el a felismerhetetlenségig a kifigurázást, úgy téve, mintha kardot rántana az oldaláról, szúrva kettőt előre a levegőben. - Én meg aztán mondom, hogy dehogy kell megvédened, önálló személy vagyok, aki elvileg tud vigyázni magára, aztán persze ez mindig megcáfolódik, mert újra és újra bajba kerülök... Most is ahelyett, hogy biztonságban lennék valahol, egy különc sötételffel beszélgetek arról Zevadar közepén, mekkora sz... Szóval mennyire kitolt velünk az élet - veszi könnyeden és mosolyogva, ám ezek a boldognak szánt szavak és vonások hamar lehervadnak, mikor Hirion is megnyílni látszik. Némi elképedéssel hallgatja őt, erre aztán végképp nem számítva tőle, teljes megrökönyödéssel fogadva, hogy ő maga is elégtelen a rendszerrel, amiben él és aminek bizonyára próbál eleget tenni. A figyelmeztetésére rázódik fel annyira, hogy felfogja, valamit válaszolnia kéne, és már lendül is előrébb néhány lépéssel, hogy vele szembe kerüljön, megállítva őt, legalábbis számításai szerint. Mélyen a szemébe néz, nem eresztve őt saját, világító kék tekintetével, megemelve kezét, hogy mutatóujjával a mellkasához érjen, szinte már rámutatva vagy megbökve őt ezzel.
- Rossz hozzáállás - mondja határozottan. - Mindenki mással beetetheted, hogy faji szinten ilyen és olyan megkülönböztetés és előítélet, számtalanszor megkaptam, hogy vigyázzak a sötételfekkel, mert árulók, mert kihasználnak, mert anyámtyúkja, tudom is én, mik hangoztak el már. De még annak a legkedvesebb személynek sem hiszem el ezeket a marhaságokat, aki visszahúzott életem mélypontjából és mocskából, aki megjárta az általatok... az éjtündék által kiépített poklot. Ha változtatni akarsz ezen a nézeten, változtass! Mi állít meg? A tömegek? Az ellenszenv? Azok, akiket hallhatóan megvetsz? - tárja szét a karját, mintha körbe akarna mutatni a semmiben, aztán megrázza a fejét. - Én hajlandó vagyok kockáztatni, és megadom neked azt a bizalmat, amivel a fajodat megbélyegző szavakat megcáfolhatod. Más vagy, te is mondtad, én is látom - bólint egyet, hátrébb lépve. - Bennem elhintetted a reményt, hogy nem vagytok javíthatatlanok, és lehet, hogy nem számítok semmit, mert a sokaság szemében egy félvér szuka vagyok, számodra is biztosan tűnök egy senkinek, de ettől függetlenül is ez egy elég nagy előrelépés az eddigiekhez képest, nem? - érdeklődik, aztán visszalép mellé, hacsak arra nem kényszerült, hogy mindezt végig mellette sétálva mondja el. - Ha kétségeid támadnak velem kapcsolatban, vállalom a következményeit, és nem csupán azért, mert nincs más választásom - jelenti ki határozottan. - Szeretnék és akarok is azokon segíteni, akik megérdemlik és rászorulnak.
Mostanra már biztosan állítja, hogy jól döntött, ennek így kellett lennie. Talán Természet Anya is jóváhagyta azt az irányt, amit húszéves bolyongásában próbált követni?

Bár nem mutatom a lánynak és úgy figyelek az útra, hogy a hajam is takarja az arcvonásaimat, de nagyon megdöbbent, amit Lashrael a népével kapcsolatban elmond nekem, hogy az elfek sem azok a jóságos tündék, akiknek el akarják hitetni magukat a többi fajjal. Hogy ők is tudnak kegyetlenek lenni, hiszen elvenni valakitől a gyerekét annál nagyobb kín gondolom egy anyának nincs. Ez még azért nálunk sem gyakori, csak nagyon különleges helyzetekben, hiszen van elég árva így is.
- Miért ne hinném el. – vonom meg a vállam. – Minek találnál ki ilyet, csak, hogy sajnáljalak? Az ostobaság lenne, mégis csak egy éjelfnek magyarázod, mi a kegyetlenség? – nevetek fel keserűen.
Csendesen hallgatom a hirtelen érzelmi váltását, ahogy arról a férfiről kezd lelkesen beszélni, aki segített neki kimászni a kilátástalanságából és annyira félti és szereti, hogy ennek elmondásától teljesen elfelejti, hogy hol van és kivel sétál éppen a lehetséges vagy inkább valószínű halála felé.
Legszívesebben ráeresztenék egy Fulladás átkát, hogy hallgasson el végre, hogy ne lássam az arcára ülő vágyakozást és szerelmet, mert ez megfájdítja a szívem, emlékeztetve rá, hogy mi az ami üressé teszi az életemet. De miért is érzek én így? Miért nem tudok olyan lenni, mint a többiek?
- Hallgass! – szisszen ki a fogaim közül, de nem bántom, csak a fejem rázom meg. – Hallgass el!
Bohóckodása nem javít az érzéseimen, nem mosolygok vele, csak gyorsabban kezdek menni, hogy messzebb kerüljek tőle és ne érezzek kísértést a mágiámat használni.
Aztán kitörök és magam sem értem, hogy mi üt belém, miért pont ennek az erdei tündének öntöm ki a lelkem. De talán pont azért mert nem self.
Hirtelen torpanok meg, ahogy majdnem átesem rajta, amikor elém pattan.
A szemem bogara megrökönyödötten nagyra tágul, ahogy mondani kezdi a magáét és szabályosan kioszt, mint valamikor az első oktatóim és már azt várom, hogy mikor lendül meg a keze, hogy nyomatékosítsa a szavait.
Aztán észbe kapok és kissé hátrább lépek összehúzva a szemem, hogy fenyegetőbbnek tűnjek, bár ez eddig sem rettentette meg. Komolyan mondom, hogy míg az előbbi érzelmessége elkomorított, ez a mostani majdnem nevetésre késztetett.
- Miért ….hinnél bennem? Nem is ismersz, nem tudod ki vagyok. Nem tudod, hogy a fajtám miért tart gyengének, még a saját apám is. És hidd el, tudom miről beszélek, amikor azt mondom mindenhol ott az előítélet. Megpróbáltam!
Nem tudom honnan veszi, hogy megváltoztatható ez a világ és pont ő, vagy pont én leszek az, mert ez ostobaság.
- Hidd el Lashrael, azoknak van igaza, akik félnek tőlünk, itt senki nem akar megváltozni, én …… - nehéz kimondani, de azért kijön belőlem az amit belém neveltek. – egy selejtes darab vagyok. Ne belőlem indulj ki.
Hogy kétségeim támadtak-e? Igen, de ez természetes volt. Nem bízhatok senkiben…..soha, de elfogadom a segítségét. Neki is meg van az oka és nekem is.
- Én nem, de a húgom…… a húgom megérdemli, hogy szabadon éljen és nem Al-Nuszra bábjaként.
Ez eszembe juttatja, hogy jobb lesz igyekezni mielőtt valami visszavonhatatlan történne.

/mindenki/


Lazy az éjszakai alvás közben egy hang nélkül vágta el Hirion nyakát. Majd merengéséből felébredve visszakozott a tettétől, nem sejtve, hogy a fiú végig figyelte. Remek kiképzést kapott assassinként.

Közben Viridiel már rég beszélgetett eddigre Hirával. Nem messze járt tőle a mindig csatangolós leány. És már a telepatikus üzenetben tudatta a fő célt. De azt, hogyan oldják meg... Nos, még senki sem tudja. De ideje azt is átgondolni, hogy mit visznek az útra.

Másnap reggel a vörös hajú hősnőnk a fattyúval beszélget az úton és még nem kell zavartatniuk magukat semmitől. De hamarosan felmásznak egy hágó legmagasabb pontjára és mellettük az egyik sziklán egy szellem jelenik meg hirtelen. Egy tizenéves self áttetsző alakja.
-Üdv! Elvesztetted az egységedet? Mit keresel itt egy rabszolganővel?
* Már sejthetitek, hogy nem bolyonganak az üres hegyekben véletlenül lidércek, számukra irreleváns dolgokról beszélni idegenekkel. Hamarosan rá fogtok jönni, hogy az emelkedő által még takart részen veletek szemben több ezer zevadari katona menetel. Pár perc már csak, hogy a sok száz élen haladó lovas első alakjainak fejét megpillantsátok.

Egyetértőn elmosolyodik egy biccentés kíséretében, ugyanis ugyanerre gondolt. Nincs oka hazudni ilyenekről, főleg nem egy sötételfnek, akit nagy eséllyel egyébként se érdekelnek ezek a személyes élmények, mi több, ha hazugságon kapná, csak rosszabbul járna. Nem sajnálatot vagy szánalmat akar ébreszteni a másikban, szimplán megértést és rálátást, hogy nincs egyedül az elveszettek útján, és habár nem tartja magát jó vezetőnek vagy tanácsadónak, és nem is volt hasonlóval dolga, azért igyekszik, mert nem reménytelen. Egyáltalán nem az, önmaga miatt tökéletesen tudja.
Mikor elkezdi elcsendesíteni néhány szóval, szinte saját magát látja, azt az egyént, aki nagyon is vágyik az elhangzottakra, de ellöki magától a benne dúló dac és kiábrándultság miatt. Érzi benne az elviselhetetlen űrt és hiányt, a bizalomra való vágyat és képesség visszaszerzését, amit egykoron önmagában, és tökéletesen tud vele azonosulni, noha lehet, ezzel most teljesen félrevezeti saját magát. Lehet, túl sokat akar mindebbe látni, túlságosan magáénak érzi mindezt, de ha nem erőlteti, ha nála sem erőltették volna...
Hiába van tisztában azzal, hogy megannyian élhetnek ugyanígy, őrlődve és szenvedve, próbálva megfelelni annak, amit neki szántak vagy rá akarnak kényszeríteni, mégis elkeseríti őt. A látvány, a hangzás, az elfojtott érzések - elszomorító és segítségért kiált, és éppen ezekért egyre személyesebbnek kezdi érezni mindezt.
- Miért ne? - dobja vissza a kérdést, enyhén megemelve az állát, mintha csak kihívná. - Nem adtál indokot arra, hogy ne bízzak benned, ezt inkább én tettem - ismeri be kelletlenül . - Valóban nem tudom, ki vagy, de ugyanez igaz rád is. Valóban fogalmam sincs arról, hogy miért tartanak gyengének, de rosszul hiszed, ha úgy gondolod, nem tudom, miről beszélek. A vörös hajam miatt minduntalan megbélyegeztek, kinéztek a saját fajtámból, félvérnek hívtak azok az erdeiek, akiket megmentettem úgy, hogy ők gyáva férgekként húzódtak be egy sarokba, amíg én elvégeztem a piszkos munkát. Kockára tettem értük az életem, hogy aztán hálátlanul visszakotródjanak a biztonságba. Fattyú korcsnak hívott a saját apám, később édesanyám is, és ez futótűzként terjedt abban a körben, ahol éltem. Szörnyként tekintettek rám a gyerekkori társaim, féltek tőlem, hogy valami fertőző betegséget hordozok magammal. Szerinted ezek alapján nem tudom, mi a baj és mit érezhetsz? - Az általa vártnál is kicsit indulatosabbra sikerül a kirohanása, de nem tudja visszafogni. Buknak ki belőle a szavak megállíthatatlanul, dacosan és dühösen a múltban történtek miatt és attól, hogy ez mással is előfordulhat ugyanolyan mélyen. Egyáltalán nem fél attól, hogy elhallgattatja mágiájával - eddig nem tette. Valamit lát vagy hall mindebben, reagál rá, próbálja lerázni őt, de nem fogja tudni.
- Próbáltam ellene tenni, évtizedeken keresztül dolgoztam azért, hogy ne így legyen, hogy elfogadjanak, és mielőtt azt hinnéd, változott bármi, el kell keserítselek, de nem. Nem értem el semmit, hiába edzettem úgy, ahogy akarták, hiába igyekeztem annyira, amennyire lehetett. Miért? Mert nem kerestem jó helyen, olyanokhoz próbáltam fordulni, akik elfogultak voltak és nem nyitottak felém. Viszont számít ez onnantól, hogy valaki elkezdett hinni nekem és elfogadni? - kérdez rá, majd nemlegesen megrázza a fejét. - Nem. Attól a ponttól, hogy valaki elkezdett őszintén és tisztán hinni nekem, elfogadni úgy, ahogy vagyok, nem érdekelt semmi. Azoknak az orra alá dörgöltem az általuk feltételezett félvérséget, akik végig sértegettek, akiktől félnem kellett volna, mégis büszkén vállaltam a másságom. Persze csak módjával, azért nem kell belőle öngyilkosságot csinálni... - jegyzi meg az utolsó mondatot halkabban, önmaga kijavításaként, aztán kis szünetet tart. - Nem egyforma a történetünk, de sok a hasonlóság az eddigiek alapján - folytatja ezúttal együttérzőn. - A lényege ugyanaz, csupán más köntösben. És ha te selejtes darab vagy, akkor én is, és fogalmam sincs, hogyan, de be fogom bizonyítani, hogy nem vagy az. Tudom, hogy a szóval nem érnék semmit, én se hinném el magamnak és másnak, ha csak úgy odaböknék nekem: értékes és jó vagy, te érdemled a világon a legjobbat. Azzal is tisztában vagyok, hogy mindehhez bizalom és idő kell, ami ilyen körülmények közt nem sok van, de vésd fel az eszedbe: nálam nyitva az ajtó, és Természet Anya látja lelkem, ki fogok tartani melletted addig, amíg el nem árulsz vagy ki nem derül, hogy játszottál velem. A szavamat nem adom erre, mert annak tényleg nehezen lehet hinni, de a cselekedeteim majd beszélni fognak helyettem, arra mérget vehetsz, és ha már a húgod is említésre került, akkor csipkedjük magunkat! - ragadja meg furcsa lelkesedésében a csuklójánál vagy alkarján a ruháját, igencsak lendületes léptekkel indulva meg.
Te egy idióta vagy, Lashrael.

//Egyelőre szerintem nem reagálom le a mesélőit, majd következő posztomban, így is termetes papolás lett //

Ahogy fülelek ezen a vonalon egy ismerősnek vélt gondolatot, hangot hallok meg. Hallom ahogy a nevemen szólít. Épp egy jázmin csokorral a kezemben indultam meg a palota felé, hogy találkozhassak a királynővel és átadhassam neki jókívánságaimmal együtt, mikor a dolog történt. - És igen!....Veszedelmes kaland. Kaland a selfek birodalmába....Megmenteni a királyt...Sima ügy. Csak jó párszor hallhatunk meg közben - gondolom. Annyira felvillanyoz hirtelen mindez, hogy a csokrot egy közelben padon üldögélő idősebb asszony kezébe, nyomom és már száguldok is az illető irányába. - Ez a fickó. Viridiel, hát persze de rég láttam már. Remélem jól nézek ki...- pörög tovább az agyam és magamat meg se hazudtoló pechhel vagy épp szerencsével, egyenesen nekifutok a pasinak. A legrosszabb nem az, hogy sikerült magammal rántani a földre, hanem az arcom színe volt. A közelben páran nevetve segítettek talpra kászálódni...Néhol a ...Ne itt szerelmeskedjetek fiatalok, inkább menjetek szobára...gondolat is felvillant.
Hát ennyit rólam. Néha elképesztően be tudok kattanni. Csak álltam Viridiel előtt, és igen jól emlékeztem. Tényleg jól néz ki. De most nem ez a fontos, meg ki tudja lehet azóta családja is lett.
- ŐŐŐ ne haragudj. Csak annyira vágytam már rá, hogy újra csinálhassak valamit, hogy az üzenettől teljesen elment az eszem. Szóval ha akarod már indulhatunk is. De előtte szedjük össze amit kell vinni és mesélni is akarok valamiről. De azt nem itt...- mondom, vagy jobban mondva hadarom el elfúló hangon. És mindent megadnék, ha láthatatlan lehetnék már pillanatra...

Olyan vehemenciával kezd beszélni a lány, hogy önkéntelenül is rácsodálkozom, bár az arcom merő közömbösség. Viszont közel és távol senki nincs, az út még hosszú előttünk, így nem állítom le, mert minél többet beszél, annál többet árul el magától, ráadásul különös hallani, hogy valaki, egy más fajból, mennyire hasonló életet mondhat magáénak. Ez furcsa nekem. Én azt hittem csak a mi népünk az, aki ennyire hidegen számító, ám ezek szerint egyik nép sem kivétel.
- Ez mind szép és jó, amit elmondasz, de valahogy pont az a meggyőződést erősíted bennem, hogy hiába tettél meg mindent, ami az erődből telt, nem tudtad megváltoztatni még a körülötted élők véleményét sem, nem, hogy egy egész népét. – csapok le rá, ahogy befejezte. – És bár nagyon bízol abban, aki szerinted kihúzott ebből az egészből azzal, hogy elfogadott téged, az ami vagy, még akkor is, ha ez nem az általános és elfogadott, de ettől mi változott meg? Megmondom: semmi….SEMMI! – vetettem oda neki emeltebb hangon, de már nem dühösen, csak tényszerűen.
Mi értelme lett volna rajta elverni a port, talán levezettem volna a feszültséget, de akkor megint ott tartottunk volna, ahol az elején, hogy talán egyik éjjel elpattan nála valami és meg akar ölni.
Nem hiszem, hogy ellenfél lett volna nekem itt, a saját területünkön, a saját mágiájától valószínűleg erősen megfosztva, de míg volt remény, hogy segíthet, csak végszükség esetén öltem volna meg.
Különben is, legalább volt társaságom és eléggé tűzről pattant, már rég beszéltem összesen ennyit.
- Ha én elkezdeném azoknak az orra alá dörgölni a véleményem, akik bántottak, akkor hamar holtan végezném. Nem vagyunk ugyanabban a helyzetben, hiába próbálsz párhuzamot vonni kettőnk életútja között. Nekem olyan ellenségeim vannak, akiktől rémálmaid lennének. Semmit nem láttál még a népemből, hogy véleményt alkoss. Nem láttál démonokkal lepaktáló hadurakat, sötét praktikákat, holtakat feltámasztó mágusokat, nem tudsz te semmit! Ez részemről nem öngyilkosság lenne, hanem …..nem is tudom mekkora bődületes ostobaság. Bár követtem el párat és lehet most is azt teszem, hogy szembe akarok szállni egy hadúrral és nejével, de ez túl tenne mindenen. Ráadásul birodalmunk Első Lordja is alig várja, hogy a keze közé kapjon, hogy megszerezze a mágikus követ, ami é………- majdnem, majdnem elmondtam neki.
Dühösen szorítottam össze a szám, amiért elfeledkeztem magamról, annyira elbódított a sok szöveg, a sok mézesmadzag, ami könnyen beszipkázhatta az embert.
Bár igazából mi van, ha megtudja? Talán akkor jobban meg akar ölni? Lehet, de előbb-utóbb csak feltűnik neki, hogy engem nem az étel és ital tart életben.
- Nem azért vagyok ebben a helyzetben mert szeretek így lenni, de a mi társadalmunk nem a tiétek, egyszerűen ezen a helyen csak így tudsz megélni. Csak nézz körül! – intek a kietlen tájra. – Itt semmi nincs, csak kő és kő és kavics. Ha akarunk valamit, akkor más területre kell menni és ott megszerezni. Ahhoz túl büszke a self faj, hogy kérjen vagy könyörögjön másnak, így elveszi, ami kell neki. Itt csak katonák vannak és rabszolgák, nincs köztes lét. És, ha meg akarsz tartani valamit, állandóan ébernek kell lenned, a bizalom ……a bizalom ismeretlen fogalom. Itt csak a félelem tart kordában.
Megállok, ahogy megragadja a kezem és különös érzés magamon tudni a kezét. Megfeszülök és önkéntelen a tőröm felé mozdul a másik kezem és elmém már formálja az igézetet, de aztán egy sóhajtással elengedem magam.
- Nem ígérek…..ígérhetek semmit erdei. Meglátjuk……

Egy dombtetőre érkezünk, amikor megjelenik a lidérc. Megrezzenek, de csak épp, hogy, ám szavai sokkal nagyobb veszélyt jeleznek, mint ő maga, bár az, hogy jelent rólunk már nem jó.
Látni még nem látok semmit, de már érzem a talpam alatt a talaj lüktetését, ahogy sok ezer láb tapodja azt.
- Nem vagyok a sereg tagja lidérc! Egy megbízatásból térek haza – és ez még igaz is, bár a megbízom az erdeiek vendégszeretetét élvezi, de ezt neki nem kell tudnia, - és Capitalba tartok. A többihez semmi közöd. Tűnj el.
- Szedd a lábad nyomorult lombevő. – lököm meg látványosan Lashrael-t arrafelé, amerre a város húzódik.
Muszáj eljátszanunk a szerepünket, nem akarok a sereg közelébe menni.

Nem tudom, hogy elérte-e a lányt az üzenet, mert nem kapok választ, ezért már készülök megismételni egy kicsivel később, ám ekkor egész egyszerűen elsodor valaki, heves lendülettel, annyira, hogy elterülök a földön és az a valaki rajtam fekve szorít le egy pillanatra.
Komolyan nem számítottam ilyen támadásra és ha nem hallottam volna meg a felém, vagyis felénk szálló gondolatokat, akkor azt hittem volna, hogy az ellenség lelt valahogy rám és én kelepcébe estem.
Aztán már látom is a „merénylőt”, a lányt, akit felsegítenek a földről és aki vöröslő arccal kezd szabadkozni, miközben én is felállok és leporolom magam.
Nem tudom, hogy mérges legyek rá, vagy zavarba jöjjek az áradozásától, vagy tegyek úgy, mintha nem történt volna semmi…….
~ Édes Természet Anya! Ő Hirannis! Már emlékszem rá……~
- Nem…..nem haragszom, csak……csak megleptél és…..mostanában nem jól viselem a meglepetéseket. – intek végül neki, hogy ne szabadkozzon. – Azonban nem tudom…….tudod, hogy hová készülünk? Biztos, hogy ezt…..hmm……be akarod vállalni?
Ha igent mond, akkor nincs mit tenni, megígértem a királynőnek, hogy mindent elkövetek a férje kiszabadításáért, de így nem elég, hogy Lash-ért aggódhatom, most itt van HIra is……..
- Nekem meg van mindenem, de elkísérlek, hogy te is össze tudj pakolni. Közben majd elmondhatod amit akarsz, de ha nem akarod, hogy mások is hallják, telepatikusan is elmondhatod. – nézek rá kérdőn.

Egy pillanatra sem inog meg, úgy néz Hirionra mindvégig, mintha egy minimális kételyt sem váltanának ki a szavai, és ez belül ugyancsak így van. Ismeri azt a kétségbeesett elveszettséget, tudja jól, hogy milyen mélyen ringatta magát a reménytelenségbe és változtathatatlanságba, és ez a reakció meg sem lepi, és ezzel együtt szilárdan állítja, hogy gyógyítható. Ő is minduntalan elutasította volna a magyarázatokat, és akármilyen megközelítéssel próbálkoztak volna nála, semminek sem hitt volna, csupán a cselekedeteknek, de annak is csak egy idő után. Bizonyára itt is, a férfi esetében is ez a helyzet, szóval másképp kell nekiugornia ennek. Nem fog lemondani róla, habár az idő nem egy ilyen csökönyös és valahol önös érdekű feladatnak kedvez, a helyszín annál inkább játszhat az ő kezére, habár tagadhatatlanul veszélyes. Biztosan nem fog tudni olyan hatásossá válni, mint amilyen Viridiel volt, de akkor is meg akarja tenni azt, amit lehet, mielőtt elérhetetlenné válna.
- Igenis változott, de ezt egyelőre hiába ecsetelném, úgysem értenéd meg és nem is látnád be. - Őszintén rossz látni és hallani a kilátástalanságot, és nagyjából így már átérzi, párjának milyen nehéz is volt kezelnie ezeket, és elérnie azt, ahol most tartanak. Ha a helyzetek nem úgy alakultak volna, ahogy, talán még mindig bizalmatlansággal fordulna felé... Egyelőre itt is csak egymásra támaszkodhatnak, ami bár pozitívan hangozhat a másik meggyőzése szemszögéből, nem fog meghalni érte vagy vele együtt, mint ahogyan azt a futár tette. Fontos neki mindez, de annyira nem, hogy a saját életét végérvényesen elvegye magától, így ez egy pengeélen táncolással ér fel; nehéz lenne elválasztani a hatásos lépést a biztos haláltól.
Vissza kéne vonulni.
- Rémálmaim? - nevet fel keserűen, aztán nemlegesen megrázza a fejét. - Csak szerinted nem tudok semmit. Csak szerinted nem láttam semmit a sötételfekből, paktumot kötő halálhozót és annak az undorító förmedvényét. Csak szerinted nincs félelmetes ellenségem, akitől engem is rémálmok gyötörnek, és az rosszabb egy sötételfnél. Attól még, hogy lombtünde vagyok és kicsattanó boldogsággal és bizalommal próbálok járni mindenfelé, és nem vagyok besavanyodott, a végtelenségig elkeseredett, mint előtte, nem jelenti azt, hogy nincsenek meg a rossz tapasztalataim és félelmeim. Félek most is, de ha hagyom, hogy gúzsba kössön a félelem, semmit sem fogok érni, és én nem akarok semmi lenni; eleget voltam tehetetlen a gyávaságom miatt - szögezi le határozottan. - Az emlegetett dologra meg nem fogok rákérdezni, nem is kell folytatnod. Nem bízol bennem, így nem várom el, hogy közöld; majd ha kiérdemeltem - teszi hozzá kicsit kedvetlenebbül, de nem kevesebb elhivatottsággal, hogy igenis változtatni fog mindezen, a továbbiakat pedig gyászosan hallgatja. Nem egy pozitív világkép az itteni, és semmiképpen sem élne itt, ez tagadhatatlan, de akkor is, csak azért is akar találni valamit, amivel változtathat. Nem saját magán, hanem ezen a vidéken, az itt élő népen, hátha... Hátha egyszer elérheti őket valahogy, valamiért...
- Én megmondtam, amit megmondtam. Ha életben maradunk a húgod kimentése után - márpedig életben fogunk -, nálam nyitva lesz az ajtó. Ha szeretnéd, megmutatom a bizalmat és csomó mást is, amit itt nem kaphattál és tapasztalhattál meg. Nem kell követned őket, én sem követem a sajátjaim - vonja meg a vállát a végén, azzal megragadva a csuklóját indul neki az eddig tartott irányba, válaszolni pedig úgy válaszol, hogy még csak hátra se néz a válla felett. - Nem kell ígérned. Ahogy mondtam, a szavak megbízhatatlanok, majd tettekkel megmutatod, ki vagy, noha nekem már az biztató, hogy egyáltalán végighallgattál és reagáltál. Tudom, hogy más már ezerszeresen megtorolta volna.

Vegyes érzésekkel menetel tovább, egy darabig tartva a vezetést, aztán lelassítva mellé. Morcos és lelkes egyszerre, és nehéz lenne megállapítani, mégis mi az, ami dominál a megannyi színfoltból. Felkavarta ez az egész, a felismerés, hogy mennyivel másabb kívülről, mint belülről, és fáj, hogy nem tud azonnal segíteni rajta. Szeretne, de be kell látnia, hogy ő sem tudja normálisan kezelni, hogy ide türelem kell, ami bár van, csak idő nincs. És nagy eséllyel lehetőség sem lesz... Feszült emiatt, ugyanis Hirion jelenleg az egyetlen kapaszkodó lehet, ami a sötételfekhez vezetheti őt, ami segíthet a megértésükben és elfogadásukban, amit annyira szeretett volna évek óta megtalálni. Nem hagyhatja csak úgy elveszni, és hiába szeretne elvonulni kedvesével, addig nem teheti, amíg veszélyben vannak vagy veszélyben lehetnek. Nem hátrálhat meg mindig, és ha visszakerültek Awyrisba, már tudja, mivel fogja kezdeni ennek a visszahúzódásnak a felszámolását. A múltjával már leszámolt valamelyest, most a jövőjének szörnyeit kell elűznie.
Hol fortyog magában, hol visszafogottan és szinte már szégyenkezve bámul maga elé, ahogy egymást kergetik a gondolatok és képzetek, nagyon is tanakodva, mit és hogyan tegyen. Tudja, nála mi vált be, tisztában van azzal, mégis mit kéne tennie, de egyszerűen annyira nehéz annak mentén haladni, annyira küzdelmes... És be kell vallania, hogy elmondhatatlanul frusztráló is egyben, és nem azért, mert a másik viselkedése váltja ki ezt belőle. A saját tehetetlensége és az idő hiánya, illetve a környezet kegyetlensége az, ami felhúzza őt. Mindeközben ráadásul olyan érzése támad, mintha nem is realizálta volna igazán, Viridiel mit tett érte és vele, a szerepek megmásításával meg jócskán másabb rálátása van minderre.
Ha lenne időm... Mégis mivel és hogyan kéne kezdenem?
Tűnődőn néz néha Hirionra, mintha a vonásaiból kiolvashatná a választ, persze ugyanolyan tanácstalansággal fordul vissza. Egyetlen értelmes ötlet sem jut eszébe, amit itt megvalósíthat. Biztosan ki kell várnia a húga mentését és ott letenni az asztalra egy olyan eseménysort, ami után meg sem fordul a fejében, hogy kételkedjen benne, azonban félő, hogy ez a saját halálával vagy rabságával végződne...
A szellem megjelenésére olyat ugrik, hogy öröm lenne nézni, ha egy átverés lenne, és egy pillanatra a döbbenettől le is cövekel. Csak nézi az áttetsző alakot, aki ráadásul egy fiatal gyerek, ami csak fokozza elképedését. Már-már leesne az álla és értetlenkedne, mire Hirion meglöki, de olyan váratlanul és olyan erővel, hogy azt hiszi, menten hasra esik. Még időben sikerül megtartania az egyensúlyát, és azonnal kapcsol, hogyan kell viselkednie. Kezével azt a felületet simogatja, ahol taszítottak egyet rajta, fülét-farkát behúzva lépdelve.
- Mi történik? És mi volt ez? De ha már itt tartunk, az apád micsoda tulajdonképpen? - kérdezi halkan, amikor egy kicsit távolabb érnek.

/Mindenki/


Alie választ kap a zsörtölődésére.
~ Ne feszítsd túl a húrt! Úgy teszel, ahogy belátásod szerint a legjobb.~
* Hamarosan hírt kapsz, hogy Uráldur mozgósította seregét egy szinten tartó hadgyakorlatra. Már úton van a dél-nyugati határszakasz felé, ahol a Lápvidék nagyobb területet foglal el a Fekete Hegyek lábainál és életben gazdagabb.
Ám több információt tudhatsz meg valószínűleg a városban arról, hogy merre keresd a zöldikék királyát.

Eközben Awyrisban szélek szárnyán terjednek a hírek. Hira két elf kalandozó társa hamar jelentkezik talán a legrosszabb időben, hogy bizony kihagyhatatlan kellékei így a küldetésnek. És nem lenne szép tőlük, ha egy öngyilkos akcióra a mindig megfontolt oawát és a harcolni szerető ember társukat nem vinnék magukkal.
És a felszerelések lehetséges listája csak bővül, de a végleges nem jutott közelebb ahhoz, hogy elkészüljön.

Hirion hamar odébb akarja inteni a szellemet, ám az folyton előttük lebeg.
-Miféle küldetés? A legfőbb katonai vezető jobbkezeként tudnom kell, ha kémek új hírekkel értek haza.
* Megvárja a választ, majd attól teljesen függetlenül egy pillanat alatt eltűnik a szemek elől. Nem elrohan, elsuhan, hanem egyszer ott volt, de utána hirtelen már nincs sehol, a szem nem látja.
Ahogy mentek tovább, előbukkannak az első fejek. És ha kicsit vártok, a katonák egyenruhájára nyolckarú, fekete pók ábrája van hímezve.

Nem, még nem tartott ott a bizalom, hogy eláruljam neki a titkomat, ami életben tartott. Igaza van, semmi nem bizonyítja jobban, hogy nem ellenségként tekint rám, ahogy mondja – bár nehéz ezt elhinnem, - mint, hogy megmenti egy szerettem életét, vagy legalábbis segít benne.
Az, hogy végig hallgattam? Hát nem igazán tehettem mást, mivel félbe sem tudtam volna szakítani, olyan gyorsan hadart néha és igen, megtehettem volna, hogy erőszakkal szakítom félbe, de ha nem is mutattam érdekelt, amit előadott.
- Csak ne vidd túlzásba, tudod, hogy velem sem játszhatsz büntetlenül. – morogtam, mert adnom kellett a sötét elf imázsomra.

Mikor megjelenik a fiú szelleme, azonnal sikerül úgy tennem, mintha tényleg Lash a rabszolgám lenne, mivel ha nem így teszek, akkor azonnal gyanús leszek és egy mellettünk menetelő sereg, nem jó társaság.
- Hahaha! Na ne nevettess! Te csak egy lótifuti balkéz lehetsz maximum, nem egy fontos ember jobbkeze. És semmi közöd hozzá, sőt a vezetődnek sem, hogy mi járatban vagyok. Mint mondtam már nem vagyok katona, nem tartozom neki felelősséggel, húzz el!
Ahogy eltűnik, gyorsabb menetre biztatom a tünde lányt, bár nem megyünk sajnos olyan gyorsan, hogy ne lássuk meg a menetelő sereg első katonáit.
Ha van valami fedezék, nagyobb szikla vagy mélyedés, oda húzom Lash-t, hogy ne lássanak meg.
- A fene, ezek Uraldur Első Lord katonái, mi a bánatot keresnek pont itt? - szisszen ki a fogaim közül. – Az apám egy szellem, aki valamiért úgy gondolja, ha életében nem foglalkozott velem, akkor halálában majd fog, de eddig csak halálos veszélybe sodort legtöbbször.
Persze ez enyhe túlzás, hiszen valamit nyertem is vele, de közben jó pár nagyhatalmú ellenséget is beszereztem mellé. akik az általam megszerzett könyvet szívesen magukénak akarták.
- Húzzuk meg magunkat, míg elvonulnak. – mondom a lánynak.

Ale

A hang durván letol, de kit érdekel immár a célomra hajtok. Ami megakad ott hogy Uráldúr hadgyakorlatot tart. Nos az ismeretlen hang se vitathatja, hogy némi tisztelet kör és jelentés uramnak nem hátráltatja a jutalom feladatomat. És amúgy is gyorsabb vagyok bármelyik eszetlen fajtársamnál. És én Uráldurhoz vagyok hű, teszek a birodalom érdekeire. Néha még a sajátjaimra is. Ő az első és pont, mindenki más le van ejtve még az istenek is. Az lehet hogy a város jobb info forrás de hát a kegy már csak kegy marad és kérhetek valami futár munkát a főváros felé. Vidáman nevetek fel, hisz végre láthatom uramat.
-Rendben, ügyelek a feladatomra nem hagylak cserben,-max ha más jön közbe például a kis vörös aki kezd felnőni. De most irány a hadgyakorlat. Roham tempóban.