/Lazy/


Hősnőnk az ork sámánnál megejtett látogatásáról érkezik vissza. Ki tudja, milyen érzéseket táplál azon két lény iránt, aki nem törődött ellenkezésével és levágta jobb karját?
Hát a Mesélő most még biztosan nem tudja. Ám azt igen, hogy egyik éjszaka az itteni barlangok egyikében tervezte átvészelni az éjszakát. És ez sajnos csak terv marad. A vörös hajú elf lány szörnyű halált halt.
Hmmmm... Ez így elég rövid írás lesz. Valamit még hozzá kell csapni. Mondjuk kezdjük az elején! Mikor még csak felmászott a hegyoldalból nyíló hasadékba.
Talán épp tábor tüzet akart volna csinálni magának, mikor motoszkálást hallott a sötétből.

Végre haladhat visszafelé, alig várva már, hogy ismét kedvesével lehessen. Mozgalmasan telt az utóbbi időszak, így némi lassításnak örülne, bár biztos benne, hogy amint találkoznak, tovább is kell állniuk egy percnyi pihenő nélkül. Néha igazán nem tudja eldönteni, élvezi-e vagy sem ezt a fajta létet, persze van, akiért megéri megtenni minden egyes lépését, legyen bármennyire fáradalmas is.
Ahogyan az este egyre jobban közeledett, olyan buzgóvá vált egy biztonságos menedék keresésében. Növények híján nem tudna a levelek, lombok és kiálló gyökerek közt megbújni, így kénytelen az itt sokkal jellemzőbb barlangok közt válogatni, bár eléggé úgy tűnik, sikerült pont egy olyan részen haladnia, ahol kevés ilyen természeti képződmény alakult ki. Mikor már igazán bújna el a Nap a tengerek mélyére, szájharapdálva és futólépésben igyekszik, sietősen kutatva a hegyrészek minden szegletét, mígnem egy magasabb ponton meg is találja a tökéletesnek tűnő búvóhelyet. Csak reméli, hogy nem lakik benne senki és semmi, nem is azért, hogy ne zavarja meg esetleges álmát, inkább azért, nehogy egymás nyakának essenek. Egyetlen kellemetlen tényező, hogy másznia kell, és az bizony egy kézzel egy kicsit nehézkes, így keresi azokat a részeket, ahol könnyebben megoldhatja ezt.
Habár nem egyszerű, némi küzdés után sikeresen felér a nyíláshoz, lihegve dőlve előre a járat szájánál, kezét térdén pihentetve. A tábortűzhöz annyira nem ragaszkodik, nem is nagyon tudná cipelni az ágakat, neki bőven elég, ha csak elbújik addig, amíg alszik, nem válva tiszta és könnyű célponttá. Felegyenesedik, mélyet sóhajt, és néhány másodpercnyi várakozás után körbenéz, van-e bárki a környéken annak ellenére is, hogy aki rossz szándékkal szeretne közeledni, az már biztosan elbújt valahol. Erre gondolva kellemetlen szájízzel lép közelebb menedékébe, ám a motoszkálásra nyomban megdermed. Nem ösztönös a mozdulat, hogy minden fenyegető hanghatásra a kardjához nyúljon, így egyelőre csak megmerevedve áll, pánikolva gondolkodva azon, mit cselekedjen. Hátrál inkább néhány lépést a biztonság kedvéért, és inkább úgy kezdeményez beszélgetést:
- Van odabenn valaki? - Talán az egyik legbutább tett, amivel előrukkolhat, de jobb ötlete nincsen. Nem mehet tovább, hiszen fáradt és kiszolgáltatott ilyen állapotban, így muszáj ezt a pihenőt valahogy kiharcolnia, legalább egy kis részét, ahol alhat és feltöltődhet.

Majdnem egyszerre kérdeztétek meg az idegenekkel ugyan azt. Mire az utolsó is elmondta, hogy "Van odabent valaki?", addigra egész biztos lehetsz benne, hogy mindegyik nő. És némileg hasonlít a hangjuk a tiédre.
A nesz most megváltozik és gyorsan távolodik a barlang mélye felé.

Egy pillanatra felvonja a szemöldökét a visszakérdezésre, de hamar realizálja, hogy ez csupán visszhang, a bent lévő valami pedig behátrál a barlang mélyébe, így teljesen esélytelenné téve, hogy láthassa. Aggodalmas szájharapdálást követően körbenéz, hátha van a környéken valamiféle ág, amit felhasználhat, és ha talál, akkor maga elé teszi, táskáját lerántja hátáról, kiveszi belőle a gyúlékony anyagokat, sorba állítva maga előtt az üvegcséket, majd egy elhasznált ruhaanyagot is elővesz, amit az ág végére teker. Ezt követően ujjaival végigszalad az üvegeken, átgondolva, mi az, amit felhasználhat a tűz éltetéséhez, egyet kiválasztva pedig meglocsolja a szövetet. A többit gyorsan visszarakja táskájába, behúzza annak száját, és az egyik oldalzsebéből előveszi a gyújtóanyagokat, amivel kisebb üggyel-bajjal lángra lobbantja a hirtelen összerakott fáklyát. Az eszközöket visszadobja a helyükre, hátára rántja a táskát, és a fáklyát kezébe véve indul el a barlangba, persze csak óvatosan, ügyelve minden hangra és neszre, amit nem ő ad ki, figyelve, mit fednek fel a sötétségből a vörös lángok.
Ha fát nem talál, akkor csak minimálisan megy beljebb, annyira, hogy ne legyen feltűnő jelenség távolról, de annál mélyebbre nem mer. Az ismeretlentől való félelem kellőképp tartóztatja őt ahhoz, hogy így tegyen, és bár ennyitől megijedt, bizonyára a sötétben nagyon is jól lát, a helyszín ennek köszönhetően az idegen előnyére lenne talán túlságosan is. Ebben a helyzetben, kicsit kijjebb maradva, kevésbé kiszolgáltatott, noha a nyugalmas pihenést felejtheti, elvégre figyelnie kell mindkét oldalra, ha esetleg valaki úgy döntene, lecsap rá. Továbbmenni viszont nincs sok értelme, az éjszaka ugyanúgy rengeteg veszélyt rejthet, ráadásul akkor még kiszolgáltatottabb, mint itt, fedezékben. Akárhogy nézze, maradnia kell.

/Lazy/

/userrel egyeztetve privátban/


Lazy talál egy fáklyának való fadarabot, akár többet is. A hangok eddigre elültek. És ő óvatosan lépked befelé. Az első kanyar mögött egy újabb kiszélesedő barlang. És a fáklya által nyújtott csalóka fényben az árnyékok körtáncot járnak. Egy ember nagyságú alak mozdulatlan körvonala rajzolódik ki a túloldali homályban. Ekkor valami sokkal közelebb megcsillan a lángok fényében.
Ha szól is hozzá, nem válaszol az idegen. És hősnőnk óvatosan araszol ahhoz a részhez, ahol az imént a felvillanó fényt látta.


/Kockadobás: Hatos
1-3-ig -Bár leköti a vörös hajú elf figyelmét az alak szemmel tartása, még időben észreveszi a pókhálót és megáll.
4-6-ig -Túlságosan figyel a homályra, miközben a fáklya elől elrejtőzött a szemmel alig látható pókfonál. Áttetsző anyaga igen marasztalónak bizonyul.../

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 6

Most igazán sajnálja, hogy nincs meg a másik karja, hiszen így teljesen védtelen, legfeljebb a lángokkal tud hadonászni a legrosszabb esetben, az pedig nem a leghatásosabb harcmodor. Karddal a kezében némileg nagyobb biztonságban érezné magát, erről azonban le kell mondania látása javára, ezért elviseli a bizonytalanságot, amit a járatban való járkálás okoz. Hegyezi egyébként is hegyes füleit mindvégig, az árnyak közt keresi az alakokat, hogy mihamarabb képes legyen reagálni arra, ami várja őt a sötétségben, és ahogy egyre beljebb és beljebb megy, pár perc után egy alak rajzolódik ki messzebb. Kissé előrébb viszi a fáklyát, hátha jobban körvonalazódik a forma, azonban ennek nem sok sikerét könyvelheti el.
- Hahó...? - Nehéz lenne eldönteni, hogy a reszketeg hangsúly kérdő vagy kijelentő, valahol a kettő közt van, nem tudva megmondani, mi is lenne most a helyes lépés. Tagadhatatlanul aggódik amiatt, hogy esetleg ez az alak motoszkált és veszélyes lehet, viszont akárhogy nézi, nem reagál a jelzésére, mi több, még csak meg sem moccan. Furcsállón figyel tovább, majd észrevesz a táncoló lángoknak köszönhetően szeme sarkából egy csillogó valamit. Savanykássá válik arckifejezése, ahogy arra gondol, esetleg fegyver, de nem sokszor tekint az irányába; a forma fürkészése jobban leköti. Mindennek ellenére óvatosan és halkan araszolgat a pengének vélt dolog felé, nehogy az idegen a kezébe véve azt teljes fölényt szerezzen, ám hamarosan nem tud továbbmenni, ugyanis valami tartja őt.
Megmerevedik egy pillanat alatt, és nem mer az oldalára nézni, szinte sejtve, mibe akadt, mégis megteszi ezt a finom fejmozdulatot, irtózva fogva fel, mibe is ragadt bele. Nem mozdul részben azért, mert ez a legjobb, amit tehet, részben pedig azért, mert egyébként sincs hozzá bátorsága. Tudja, hogyha megrángatja a hálót, akkor tulajdonosa és lakója azonnal reagál, és úgy fogja megölni őt, akár az átlagos kisebb pókok a legyet. Szíve hevesen ver, gyomra erős görcsbe rándul, légzése is szaporábbá válna, ám ez utóbbit igyekszik mérsékelni, nyugalmat erőltetve saját magára, erőteljesen gondolkodva, mégis mit tegyen. Fogalma sincs, mennyire javasolt felgyújtani a pókfonalakat, hiszen nagy eséllyel az ő haja is lángra kap a ruháival együtt, aminek annyira nem örülne, így jobb híján természetmágiájához kell fordulnia. Talán nem lesz annyira nehéz, egy griffet is valahogy sikerült kicsit kedvesebbé tennie, bár az egy egészen hihetetlen történet, és nem kéne emiatt elbíznia magát.
Keresi a sötétben az alakot, és bár retteg attól, hogy most azonnal lecsap rá, azért megkísérli a mágia finom szálain keresztül elérni az élőlényt, hátha biztos távolságban tarthatja szavakkal és kérésekkel, amíg ő kimászik a saját bajából.

/Lazy/


A Hahó visszhangzik a járatokban és térnek vissza hozzád, mintha csak fejükbe vették volna, hogy minden kudarcot követően, ahol falba ütköztek és nem találtak értő fülekre, visszarohannak hírt adni neked és újra elszaladtak volna és így tovább...
Beleragadsz a pók hálójába és megpróbálod felvenni a kapcsolatot az alakkal. De fejed üres csendbe burkolózik. És ahogy szemed egyre jobban hozzászokik a félhomályhoz, meglátod, hogy egy nagyobb cseppkőoszlophoz beszélsz.
Ez rossz hír. EZ NAGYON ROSSZ hír, mert ezek szerint azt sem tudod biztosan, hol van maga a pók, ki ezt fonta. És ahogy izgulsz, késve ugyan, de megérkezik számodra is a tavasz. Iszonyú fájdalmak közepette újra növekedni kezdenek a rügyek és a középső kivirágzik. Most már elég hosszúak ahhoz, hogy kisebb tárgyakat meg tudj vele fogni. És hirtelen rájössz, hogy eddig is tudtad volna mozgatni őket. Csak vigyázz a virágra!
Rajtad áll, hogy felgyújtod-e a ruhádat vagy tovább figyelsz az óriás pók felbukkanására.

Újabb visszhang csupán a válasz, de semmi más, sem egy moccanás, sem egy rezzenés, még csak egy halk, meglepett nyögés sem, ami egyre nagyobb gyanakvással tölti el, bár fogalma sincs, pontosan mit sejt az eset mögött. Egyszerűen nem tud választani a lehetőségek közül, és szokásához híven inkább a legrosszabbra számít, ami jelenleg a megmerevedett, de egyébként teljesen eleven személy, aki csak arra vár, hogy megközelítse, majd leterítve őt ízekre szedje.
Míg felesleges figyelmet szán egy cseppkőre, addig sikerül beleragadnia a hálóba, amit esze ágában sincs megrángatni. Még a végén kellőképp magára vonja annak a bestiának a figyelmét, akinek ez otthont és biztonságot jelent, na meg természetesen táplálékforrást, így veszteg marad. A félelem is rásegít erre, fokozza érzékeit, de teljesen megdermeszti tagjait, mintha csak ösztönösen tudná, mit is kell cselekedni ilyenkor annak ellenére is, hogy soha nem került ilyen körülmények közé. Lehet, jobb ötlet lett volna kinn maradni vagy másik helyet keresni magának még úgy is, hogy teljesen kimerült és kiszolgáltatott, elvégre a jelenlegi körülmények határozottan sokkal rosszabbak.
A pánik egyre inkább úrrá lesz rajta, ugyanis fogalma sincs, mi lenne a legjobb lépés, amivel a legkevesebb kár éri őt is, mindemellett biztonságosan juthat ki. Egyszerűen hirtelenjében nem talál semmit, ami megoldásként szolgálhatna, és a kétségbeesés egyre jobban elborítja az agyát, ahogy keresi az egérutakat egyre több sikertelenséggel és zsákutcával, egyre biztosabbra véve, hogy itt fog pusztulni, ha nem talál ki valamit. A szíve szinte ki akar ugrani a helyéről, elfogja őt a hányinger a gondolatra, hogy egy pók vacsorájává válik pillanatokon belül, mielőtt azonban beleőrülne a félelembe és szabadulni vágyásba, elviselhetetlen fájdalom indul a vállából, ami talán rosszabb, mint mikor a rügyek kipattantak a helyükről. Muszáj felkiáltania, képtelenség ezt elfojtani, és még a fáklyát is sikerül a földre ejtenie csak azért, hogy a kínok forrásához kapja kezét. Ha nem lenne a háló, biztosan összerogyna a váratlanul jött szenvedésnek köszönhetően, jól megrántva azt, teljesen egyértelmű jelzéseket adva az itt lakó lénynek akár akarta, akár nem.
Zihál és izzad, nyög, ahogy lüktet még a válla, és szenvedve pillant az irányába, mire a lélegzete is elakad, hiszen káprázatosnak találja azt a látványt, ami fogadja őt. Még ebben a helyzetben is képes halványan elmosolyodni, és bár továbbra sincs fogalma, mégis mi lesz ebből, a virág látványa nagyon is megnyugtatja és biztatja. Nem tudná megmondani, hogy beszél-e hozzá vagy csupán teljes mértékben azonosul vele és beleivódik minden egyes sejtjébe és mozdulatába, de egyszerűen érzi, hogy úgy mozgathatja, mintha a sajátja lenne. Elmondhatatlan az érzés, hihetetlen és felfoghatatlan, mintha most fejlődne ki újra az elveszett karja, csupán egy egészen más formában, és már most alig várja, hogy Viridielt meglepje vele, előtte azonban ki kell innen szabadulnia, és vélhetően nem sok ideje maradt.
Baljával, mivel a fáklya leejtése miatt szabaddá vált, hirtelen nyúl hátán lévő kardjához, azt kirántva onnan egy lendületes mozdulattal vágja el a fonákokat, reménykedve abban, hogy nem annyira erős, hogy az élezett fém is beleragadjon. A tűz ennyitől még talán nem hunyt ki, és ha szerencséje van, akkor még meg is tudja tartani az egyszerű fadarabot a saját növényi csonkjával. Egyelőre azonban nem rohan előre: előbb a hálóból kell kivágnia magát.

/Lazy/


A pók még mindig nem került elő. Pedig a hangodat az előbb is hallhatta, és a sikoltásod most is visszhangzik. Talán csak vár és várakozik... míg eljön az ő pillanata.
Mikor a fejlődésnek indult rügyeid felé nézel, rá kell jönnöd, hogy az iménti pókhálóra odanézésedben a hajad és az arcod finoman hozzáért a pókfonálhoz. Ez nem jó hír, hiszen aprót rándított a hálón. De valamiért nem csap le bajba jutott áldozatára az állat.
Mivel nem a bal kezeddel át kell nyúlnod a jobb oldaladra, bármelyik feleden is ért hozzá a csapda -ezt rád bízom, hogy jobbot szeretnél vagy balt-, a fonal vészesen közel lesz hozzád. Ráadásul tudjuk, hogy kardod nem rövid, ezért nagyobb mozgástér kell az kihúzásához. Nem görbe, mely vágásra tökéletesebb. És emberek átlagos minőségű terméke. És még ilyen összeszedett gondolatoknál is kockázattal jár megpróbálni kiszabadulni az itt rejtőző bestia művéből...


/Kockadobás: Tízes
1-3-ig -Levágod magad a háló többi részéről, de a fejedre hullik a hosszú fonal és belegabalyodva elesel. A vége hirtelen lángra kap, ahogy szerencsétlenül pont a fáklya lángjába ér -avagy vergődésed közben te magad gurultál oda, rád bízom- és egész ruháddal együtt a pók nedve hamar lángra kap. Kisebb égési sérüléssel és teljesen pucéran szabadulsz ki. Még bőr felszereléseidből is kiégett a cérna...
4-6-ig -Sikerült elvágnod a fonalat és nem gabalyodsz bele sokkal jobban, mint amennyire kell. Hamarosan utolsó foszlányaitól is megszabadulsz és így nézheted karddal a kezedben a félhomályt.
7-10-ig -Kardod sajnos túl szerencsétlen módon lóg az oldaladon. Miközben félig kihúzod, könyököd beleragad a fonálba és vagy így maradsz mozdulatlanul, vagy vergődésed közben teljesen belegabalyodsz./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Tízes' : 9

Nem érti, hogy hol lehet a pók. Nem mintha siettetni akarná ideérkezését, de egyszerűen elképzelése sincs, mégis merre rejtőzködhet, ám mivel idáig nem jelent meg, némileg azért megnyugszik és hevessége is csillapodik. Van ideje, ezzel győzködi magát, ugyanakkor mihamarabb el akar tűnni innen, szabadulni ebből a borzalmas fogságból, ami annak ellenére is rengeteg rosszal kecsegtet, hogy még mindig nem látja a ragadozót. Egyértelműen meg kellett volna már jelennie, ám mielőtt túlságosan a magyarázatokat kezdené el keresgélni, inkább cselekszik. Az elképzelés maga jó, a kivitelezés körülményes, de reménykedik a sikerében - feleslegesen.
Kirántja a kardot, azonban könyöke a következő pillanatban ragad bele a hálóba, gátolva őt a további mozgásban. Ujjai közt még szorongatja a kard markolatát, ám néhány rándulás után be kell látnia, hogy itt nem fog haladni semerre. Elengedi a fegyverét, mire az visszacsúszik a tokjába, és megfordul a fejében, hogy talán olajokkal valahogy szabadulhatna, a jelenlegi helyzete miatt esélytelen, hogy egy üvegcsét is kihalászhasson a táskájából. Mély levegőt vesz egy szenvedő ábrázattal, amit aztán egy kellemetlen morgással enged ki, tűnődve, mégis mihez kezdjen lényegében teljesen kiszolgáltatottan. Esetleg próbáljon meg valamit kezdeni a fejlődő rügyekkel?
- Édes Természet Anya... - motyogja, érezhetően nyugodtabban kezelve a különösen kellemetlen helyzetet most, hogy teljesen tudatosult, a vadász máshol jár nagy valószínűséggel. Esetleg már nem is él...? Lehet, valami egészen más lény adta ki azt a hangot? Mondjuk akkor már annak is itt kéne lennie, hacsak nem a vergődését nézi élvezettel valahol a sötétben. Erre a gondolatra görcsbe rándul a gyomra, önkéntelenül harap alsó ajkába, és inkább elhessegeti az elképzelést, mielőtt túlságosan beleégne a kép elméjébe. Nem kéne ilyen helyzetben saját magát riogatnia, még a végén képtelen lesz az értelmes cselekedetek megtételére.
Felégetni még mindig csak a legrosszabb esetben akarja a hálót, a fáklyáját még talán elérné a lábával, egyelőre azonban inkább az apró ágakkal kezd valamit. Sajnos elég nagy esélyét látja annak, hogy az is ugyanúgy bele fog ragadni, mint bármi más, de egy próbát megér, sokat nem veszíthet vele. A fejlődő növényi részekkel igyekszik a testére tapadó fonákokat elválasztani magától, egy-egy rész köré tekeredve, és úgy próbálva eltávolítani a ruhájától és bőrétől a csapdát.

/Lazy/


Ahogy ficánkolsz, egyre jobban beleragadsz a hálóba. Még kevés mozdulatot tettél meg, ám azok is egyre inkább csak mélyítik a válságot. A kis növény már mozdulni sem tud, ahogy körbe fonod három ujjként a ragacsos anyagot. Ahogy fejed minden mozdulata is, ahogy körbenézel új lehetőségek után kutatva, csak apró lépések a teljes belegabalyodáshoz. Az ágakkal való babrálással azt ugyan eléred, hogy jobb "kezed" után már a balt sem tudod megmozdítani.
~Erdei tünde.~
* Eddig még soha nem tapasztalt állatfaj kommunikációja lép be az elmédbe és fordítod nyelvedre gondolkodás nélkül. Mély ravasz, rosszakarat sugárzik agyhullámaiból.
~Megölték Anyát. Felgyújtották rá a barlangot és megmérgezték, hogy ne tudjon elmenekülni. A legtöbb kis pókja is bent égett a lángokban. Most is hozta a tüzet.~
* Nyolc fehér pont jelent meg a sötétben. Ám ahogy figyelsz rá, nem csak ismeretlen fajok élnek itt. Egy vadkan alig öt percnyire megy el a barlang előtt esti makkot túrva a földben. Még ha ilyen magasan alig ha talál, csupán kevésbé ízletes gumókat és gyökereket helyettük.

Sehogy sem jó, sőt, inkább csak rosszabb lesz minden. Ahogy mocorog, egyre kevésbé tud nagyobb mozdulatokat megtenni, mintha a fonalak elevenek lennének és tudatosan tekerednének teste köré. A próbálkozás, ahogyan azt sejtette, teljesen feleslegesnek bizonyul, hiszen így már a növényi részével sem képes egyetlen mozzanatra sem. Alsó ajkát harapdálja, egyre inkább feladva, hogy innen egyhamar kijut, és lehet, talán megint Viridiel segítségéhez kéne fordulnia. Hogy ő mennyire el akarta kerülni ezt! Mondjuk annyival szerencsésebb a jelenlegi helyzet, hogy nem egy őrült sötételf liheg a nyakában a szó legszorosabb értelmében is.
Mielőtt telepatikusan megszólíthatná partnerét végső megoldás gyanánt, az üzenet, ami eljut hozzá, azonnal beléfojtja még a gondolati szavakat is. Keresi a tulajdonosát, már amennyire a körülmények megengedik ezt neki, mivel mihamarabb tudni akarja, mennyire van hozzá közel és mennyire gyorsan kell cselekednie akármit. Most már tényleg akármit.
Riasztó ez az egész már csak azért is, mert a pók egészen idáig meglapult a sötétségben, várt, és csak most bukkan elő, mintha tudatosan tett volna mindent. Nem beszélve arról, hogy tudja, milyen szerzet annak ellenére is, hogy fajtája nem jellemző errefelé, ráadásul nem éppen a legbarátságosabb szándék vezérli, ahogyan azt érzékeli, így a félelem ismételten összeszorítja a gyomrát. Riadtan kémleli a sötétséget, amennyire csak lehet, keresve az élőlényt, hallgatva a szavait, amik igencsak elkeserítőek, arcán pedig rögtön megjelennek a borús vonások. Azt azonban erősen kétli, hogy awyrisiak tették volna, rájuk nem jellemző ez a fajta cselekedet, bár ha saját családjából indul ki... Könnyedén megcáfolható a saját kijelentése és elképzelése.
~ Erdei elfek tették? Biztos vagy benne? A hozzám hasonlóaknak nem szokása az életek elvétele ~ veszi fel a kapcsolatot vele, csodálkozva meredve a nyolc pontra, csupán egy pillantást vetve a kinti makkot kutató állatra. ~ A tüzet nem azért hoztam, hogy felgyújtsam az otthonodat, viszont nélküle nem látok és nem is tudok védekezni a hideg ellen. Eszem ágában sincs bántani sem téged, sem senki mást, ha nincs rá szükség. ~ A tőle telhető legnagyobb higgadtsággal beszél, hogy meggyőzőnek tűnhessen, ne csak egy kétségbeesett vergődésnek, ami a menekülési lehetőségek megteremtésére szolgál.

/Lazy/


A négy párnyi szem megremeg és egy pók körvonalazódik ki a homályban, ahogy kicsit előre jött. És gyűlölködő hangon folytatja.
~ A te fajtád. Ha akarod, átküldöm a génjeinkbe égett képet, ami emlékeztet bennünket a szörnyűségre. Minden leszármazottat. Ahogy pont ezzel a módszerrel, amivel te próbálkozol a barátságunkba férkőztek, orvul hátba támadtam.. és... A tűz elképesztő borzalom volt. És az érzés, hogy Anya menteni próbálta a kicsiket, de nem... tudott megmozdulni.~
* Még ilyen távolságból is az eredeti helytől, ő ott sem volt, de valamiért megmaradt az emlék és a hátbatámadás emlékezete. De vajon miért? Nem adja át minden esetben Természet Anya, hiszen az ő vallásában a nagy hal megeszi a kicsit.
De ne ezen rágódjunk, hanem Lazy húsán!

Valahogy nem ismeretlen az a gyűlölet, amit felé tanúsít a pók, csupán keserédes égetés az, amit kivált belőle, de semmi szokatlan. Hosszú ideig el kellett viselnie mind az utálkozó tekinteteket, mind a számkivetetteknek szánt szavakat, így valamelyest erre felvértezték őt az évek, amíg csak kereste a boldogságát és jólétét. Határozottan állja a kutakodó négy pár szemet, a kelleténél azonban talán egy kicsit keményebbek a vonásai, ahogyan testtartása is feszesebb, mintha csak valami rosszat sejtene, rosszabbat a szokásosnál. Valahol azért mégis furcsa, hogy ilyen megvetéssel gondol bármelyik faj az erdeiekre, akiket általában tisztelnek, bár... pont ő beszél? Aki a saját fajtájában aligha bízik az ellene elkövetett bűnök miatt? A saját bűnei miatt?
Határozottsága meginog, mikor az akadozó szavak eljutnak hozzá, arcára újra kiül egyfajta sajnálat és részvét. Fejét elfordítja, belegondolva a veszteségbe, amit átélhetett az egész faj, mérlegelve mellette a lehetőségeit, de főként a múlt történésein gondolkodva, mennyire lehet valós az, amiről magyaráz. Az állatok nem szoktak hazudni, mindig segítik őket, lombtündéket, és soha nem fordulnak ellenük, amíg képesek megértetni magukat velük. Nem látja értelmét annak, hogy saját tapasztalatait megossza a pókkal, mivel jelenleg csak hirtelen kitalált élettörténetnek tűnne, nem valóságosnak, így ha fel is ötlik benne az elképzelés, azonnal el is veti. Csak rosszabbá tenné a helyzetet.
Bizonyítania kell, és nem szavakkal, mert azok ebben az esetben fabatkát sem érnek. Cselekednie kell, ám ez nagyon is kockázatos, de jelenleg sok választása aligha van. Ha nem bizonyít, meghal, ha bizonyít, kisebb eséllyel, de ugyanúgy meghalhat. Biztató kilátások, ám eléggé úgy tűnik, hogy a háló ura ad neki egy esélyt már csak abból kiindulva, hogy nem ölte meg őt azonnal. Talán nem veszett el végleg a hite az erdeiekben, és ha jól választ, kijavíthat egy régi hibát, és ez valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva hideg nyugalommal és elszántsággal tölti el.
~ Elfogadom ezt a felajánlást, mutasd az emlékeket, még ha nincs is jogom kételkedni a szavadban. Szeretném látni ~ fordul vissza felé határozottan, ám visszafordítja tekintetét a fáklya irányába. Ha kellő közelségben van, akkor rá nézve a lehető legfelelőtlenebb módon lábával odébb löki, hogy véletlenül se legyen képes elérni a fonalak fogságából baj esetén. ~ Ezt pedig vedd megelőlegezett bizalomnak és a szándékom határozottságának, hogy nem akarok bántani. Sokáig már úgysem fog kitartani a lángja egyébként sem, társaim pedig nincsenek, a kiáltásomra már régen iderohantak volna.
Határozottan feszültté válik, ahogyan mindezt megcselekszi, ugyanis a védtelenség egyre nagyobb erőt vesz rajta. Sokszor ismétli el magában, hogy egyébként is hiába csinálna bármit, a pók előbb fog lecsapni rá, minthogy képes legyen ügyetlen mozzanatokkal a lángokat a fonák felé irányítani, azzal pedig végleg elveszítené azt a kis reményt is, hogy változhat a tündékkel kapcsolatos véleménye.

/Lazy/


Miközben beszélsz, hallod a pók gondolatait közben. És a fáklya odébb rúgása után elindul feléd.
~Milyen puha a húsa! Mennyire finom lesz a kicsinyeim számára. Nem tudom megállni, bele kell kóstolnom, csak egy picit. NEM, NEM VEHETEM EL A KICSIKTŐL AZ ÉTELT! Csak egy kicsit...~
* Ahogy kilépett az árnyékból, látható lett szőrös teste.


Ám megáll tőled még mindig tisztes távolban. És közben egy éjszakai gyümölcsevő denevér indul az útjára, amit "meghallasz" a természet számodra megszokott, most különösen kiélesedő kommunikációs csatornáján keresztül.
A barlang mélyéről nagy nyüzsgés kezd el közeledni kifelé, de még nem tudod megmondani a füled alapján, hogy miféle lények indultak meg feléd.
Eközben megkapod a kért képeket. Elora hercegnőt látod, ahogy kommunikál közvetlenül Anyával, elmélyülten. Ekkor Viridiel és egy őt hősként néző self nő bukkan fel váratlanul, szerelmed mérgezett kristály nyilat lő az állat oldalába és valamiért egy sólyom is leszáll a barlang kijárata közeli egyik sziklára.
Mindegyikük mozdulatán süt az összehangoltság, hogy nem véletlenül vannak ott, az egyértelmű. És az is, hogy tudatosan gyújtották fel a pókodút.

Alapvetően semmi baja nincsen sem a rovarokkal, sem a legundorítóbb állatokkal és élőlényekkel, elvégre azok is a természet részei, de ennek ellenére sem bírja megállni a hatalmas, szőrös test láttán a borzongást. Míg apró társain alig lehet észrevenni a különböző testrészeket, ez olyan hatalmas, hogy képtelenség lenne elsiklani egy apró szőrszála felett is. Talán a megremegésnek köszönhetően még jobban belesüpped a fonalak összességébe, a félelelem pedig, bármennyire próbálja tartóztatni magát, akkor is beleég minden egyes részébe. Önkéntelenül is próbál elhúzódni, persze ennek nem sok sikere van, hiszen a háló tartja őt tisztes és kényelmetlen helyén.
~ Nem tanácsos az elfogyasztásom, biztosan látod, hogy a jobb karom helyén növényi részek vannak, ami az egész testemben szétágazik. Mi több, mérgezőek ~ tesz egy próbát, újra összeszedve magát, hogy szavai határozottan csengjenek, további győzködésnek azonban nincs helye. A hangok irányába fordítja a fejét kétkedőn és aggodalmasan. Talán az emlegetett kicsinyek lennnének? Vagy valami egészen más? Pár másodpercnél tovább nem tűnődhet rajta, ugyanis az emlékképek eleinte homályosan, foszladozón kerülnek lelki szemei elé, fokozatosan válva egyre intenzívebbé és élesebbé. A nőalakokról fogalma sincsen, sosem látta őket, egyedül Viridiel az, akit felismer a képekből egy pillanatnyi idő után. Már megszokta ezüstös fürtjeit, így először kissé összezavarja őt a barna árnyalat, és valamiért furcsán idegennek hat a férfi látványa, hiába ismeri már minden egyes porcikáját és apró izmainak rándulását. Távolinak és ismeretlennek tűnik most, másnak, mielőtt azonban túlságosan elmerenghetne a változásokon, a képek megmozdulnak. Furcsállja a sötételf jelenlétét és annak pillantását már csak azért is, mert a futár mélységesen megveti a fajtáját - esetleg ez a fogsága előtt történt volna? Mikor még "tiszta" volt? És... Miért húzza fel kedvese az íjat?
- Mit csinálsz...? - suttogja egyre elkerekedő szemekkel, nem látva a valóságot, csak a múltat, amit feltártak előtte. Mintha meg sem hallaná, figyeli a férfi apró rezdüléseit, amik arra engednek következtetni, hogy a következő pillanatban fogja elengedni a nyílvesszőt. - NEM! - üvölti egy hirtelen rándulással torkaszakadtából, egyértelműen indulna megállítani társát, de a háló továbbra is tartja őt, mi több, ez csak egy emlékkép, amin változtatni nem lehet, bármennyire is szeretné. Csupán látja, de úgy fáj neki a mellkasa, mintha a futár őt találta volna el a heggyel, ami megbénítja az élőlényt, aztán a tűz feltámadásával a sikoltások szinte darabokra tépik őt. A veszteség és gyász erőteljesen vonul végig rajta, a fájdalom belülről lüktet, és mintha a lelkét marná észveszejtő sebességben, borzalmas kínokat idézve elő saját, naiv világában.
- Ez nem lehet... Ezt nem tehették meg! Nem...! - Teljesen kétségbeesik, és tudja, hogy nincs értelme ezt megkérdőjelezni, mégis meg akarja. Egyszerűen elképzelése se volt arról, hogy Viridiel megteszi, noha biztos volt rá indoka, de... Mégis miért...? - Biztos amiatt a sötételf miatt volt, biztos ő vette rá, ő nem tehette ezt önszántából, ő... - keresi az indokokat és érveket, hitegeti magát, de jól emlékszik arra, hogy a férfinek van egy bevallott rossz oldala, amit egyedül nem tud legyőzni. Lehet, most is ez uralkodott el rajta? De nem látta azt a gyilkos hidegséget, amit a törpék területén az orkok társaságában megpillantott, ez más volt, talán féltés vagy kétségbeesés...?
Teljesen elhagyja magát, már csak a fonalak tartják őt, miközben próbálja csalódottságából, hitetlenségéből és a gyászból fakadó könnyeit visszatartani, ám ennek nem sok sikere van. Nagyon is érzékenyen reagál a halálsikolyokra, arra a szenvedésre, ami ott lezajlott, a pusztulásra, amit mindig is próbált elkerülni, amit sose bírt elviselni a környezetében, csak tenni nem tudott sosem ellene. Fáj belül, és ha tehetné, most megszabadulna érzéseitől, amik teljesen elgyengítik őt, képtelenné téve az egyszerű lógáson és halk, kétségbeesett zokogáson kívül bármi másra.
- Hogy képes bárki is ilyen szörnyűséget tenni ilyen kegyetlen módon? - suttogja hitét vesztetten. - Mi okuk volt egyáltalán kiirtani azt a fészket? - néz a pókra válaszra várva, bár sejti, hogy nem kap.

/Lazy/


Miközben az emlékképek terhe alatt gyötrődik hősnőnk, balsejtelmek gyötrik, melyek nagyon valósak. A sötétből egyre közelebb hallatszik a mini hadsereg és már tisztán kivehető a hangokból, hogy tarantula méretű gyerekek vagy félszáz méretű tömege özönlik kifelé. Hallja a gondolatukat, mely csak a kaja megérkezéséről szól.
~Nem ehetek belőle. Kell a kicsinyeknek. De olyan ínycsiklandozó bosszút állni Anyáért.~
* Kezded realizálni a csemeték fejében is visszhangzó gondolatot. Megvan, hol követték el Viridielék a hibát. A hercegnő telepatikus kapcsolatban állt az őssel és INTENZÍV kommunikációt folytatott. A mátrix használatakor bekövetkező trauma beleégett a természet kollektív emlékezetébe. Ám csak a leszármazottakra gyakorolt nagy lelki hatást.
Az óriáspók támadásba lendül, ahogy rémképeddel viaskodva rángatózol a csapdában. A Szerencse még befolyásolhatja, de elég valószínű, hogy bal karodba beleharap. Bódulatot érzel a fájdalom helyett és lassan realizálódik, hogy ez a méreg hatása. Ennyi evést eredményezett, egy pici húscafat, de gyermekei kellő biztatást kaptak, hogy finom a húsod. És csak a növényi részekkel vigyázzanak.
Azok pedig nem rohannak le egyből, megtorpannak előtted és felmásznak a falra, a plafonra és a számukra könnyen járható fonalakra. Míg a nagy testű bestia mögéd megy és ott kezd el szőni újabb hálót.
Az egész közeli természettel kapcsolatban vagy, de nem tesznek érted semmit, amíg nem kéred tőlük. Persze most már nagy kérdés, hogy mire mész vele, ha ők is bennragadnak. És egy ismeretlen vadászról kapsz hirtelen hírt pár száz méter távolságban.


/Kockadobás: Hatos
3 és 4 -Sikerül rúgással, erős hanggal vagy bármivel visszariasztanod az anyaállatot és nem mérgez meg gyermekei megérkezése előtt.
1, 2, 5 és 6 -A leírtak bekövetkeznek, a harapás megvolt./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 1

Rosszabbnál rosszabb döntések csupán azért, mert reménykedik a végtelenségig a jóban és abban, hogy más is képes a megbocsátásra, hiába ösztönlény. Nem először esik bele emiatt egy csapdába, és nem tud tanulni belőle, mintha egy része még mindig keresné a bukást, amiről már régen lemondott - vagy csupán egy rózsaszín álomvilág részeként akar tekinteni rá. A háló megrezdülésével tudatosodik benne, hogy túl sokáig várt, és teljes mértékben esélytelen bármi eredmény elérése; ő sem képes rá, és a beégett képek is kellően bántóak és mélyek ahhoz, hogy ne változzon semmi az ellenségességen. Természeti ereje ide vagy oda, talán túlságosan bízik benne, hogy pont ebből a szeretett közegből nem fogja őt kár érni, és lám, nem először bízza el magát.
Minden erejét összeszedi, hátha kiszakadhat a fonákból, ám pár erőfeszítése után a pók belefecskendezi testébe a bódító mérget. Kiáltana, de egyáltalán nem érez fájdalmat, kellemetlen érzést, csupán pillanatok leforgása alatt összemosódik előtte a világ, és eddig szabadulni vágyástól feszült izmai fokozatosan lazulnak el. Magában átkozódik, de ez is halványodik, miközben keresi az utolsó lehetőségeket és utolsó próbákat. A méregtől a pánik csak egy pillanatra bukkan fel, aztán elül, halálos nyugalommal függve a fonalak fogságában, de tudja, hogy még valamit keresnie kell megoldásként, hiszen várják őt vissza, méghozzá épségben. Kicsit talán lassú a reakciója, ám mivel az idegen anyag hatásának köszönhetően nem érzi a veszélyt, így a tisztább látás valamicskét könnyebb; hallja a hozzá eljutó szavakat, a vadász közelségét, és amelyik állathoz köti valamiféle kapcsolat, azt megkéri annak a személynek a mihamarabbi idevezetésére, mielőtt eleven elfogyasztására fog sor kerülni.
Amennyire éberen tud, figyel, foltokként látva maga előtt azt az apró hadat, amik formáját pontosan nem tudja kivenni, de tisztában van vele: ezek a kicsinyei. Ahogyan csak tudja, igyekszik folyamatosan mondani nekik, hogy ne tegyék ezt a legváltozatosabb indokokkal előállva, más, nálánál finomabb étkek ígéretét adva, ami hirtelen eszébe jut és csábító lehet az apróságok számára, és talán ez ad kellő mennyiségű időt a vadász ideérkezéséig.

/Lazy/


Ahogy a sok-sok gyermek, melyeknek tökéletesen pók formájuk van, ellepik a talajt, majd a barlang oldalát és végül a plafonon is közeledik néhány, a méreg egyre jobban dolgozik benned és ellazítja izmaidat.
Az anya fonalakat sző mögötted egy újabb csapdához, miközben kicsinyei először a téged egyre biztosabban tartó fonalakon keresztül rámásznak a kezedre, a hajadba, végül alulról is megindulnak, ahogy nem vált ki belőled testi reakciót jelenlétük és a csizmádon keresztül a lábadon át végül egy nagy nyüzsgő táborrá válnak. Sokan még mindig a sziklákon futkorásznak, miközben társaik a ruhád belsejébe is másznak.

Eközben a természet meghallja hangodat és a növények szétválnak a barlang felé vezető ösvényen, míg másfelé összeborulnak és több szúrós tüskét is növeszt. Csak úgy nem pazarolnák erőforrásaikat, de érzik rezdüléseidben, hogy nagy veszélyben vagy és a vészes időkre félre rakott tartalékaikból növekednek, hogy szinte kikövezzék az idegen útját feléd.
Az állatok is csalogatják, a barlang felé a madarak csiripelnek, apróbb állatok ugrálnak az aljnövényzetben, hogy felkeltsék érdeklődését. Míg mögötte elhalkulnak és meglapulnak.
-Ki vugy orvvadáh? Ne reftőz, me' irzem a szagodat! -nem jókedvvel lép be a barlangba az ork.

Borzalmas érzés, hogy a teste mozdulatlan, de a tudata dolgozik, és akármennyire akarja, küldje a jeleket tagjai felé, egyik sem tesz meg még egy rezdülést sem, olyan komoly hatással van rá a méreg. Bénultan figyeli a körülötte lévő apró mozzanatokat, a foltok változását, ami mindent ellep, ám feltartóztatni nem tudja közeledésüket. A bőre is egyre érzéketlenebb, így az apró lábak finom, de annál fenyegetőbb érzését sem fogja fel, csupán azt, hogy egyre több és több kerül rá. A hajába másznak, a karjára, hogy hamarosan teljesen beterítsék őt, és ez valahol kicsit emlékezteti arra, mikor gyerekként egy hangyaboly több száz tagja szaladgált fel-alá rajta ugyanígy, csak nem épp az elfogyasztásának szándékával.
Rázkódna és szabadulna, erőteljesen lendítené lábát és karját, hogy lerázza magáról az apró szörnyetegeket, de semmi reakció nem érkezik testétől. Türelmesen és szinte már holtan marad a helyén, rábízva magát a háló tartására, gondolati szavai pedig aktívan keresik a menekülésre a lehetőséget, és ebből csak egy van: a vadász. Keresi a mágia vékony szálait, amik összekötik őt a növényekkel és állatokkal, folyamatosan kérleli őket, könyörög nekik egyre kétségbeesettebben, bár arcán ebből semmi sem látszik. Üresedő tekintettel mered maga elé, ahogy a maradék erő, amit még magában érez, folyamatosan párolog el, mintha teljesen kiszipolyoznák belőle.
Az ismeretlen léptei visszhangzanak a barlangban, beszéde pedig élesen töri meg a fenyegető és halk morajlást, amit a pókok adnak ki. Nem valószínű, hogy meg tudná emelni a fejét, de nem is erre fecséreli azokat az utolsó erőfeszítéseket, amikre képes lehet. Ha szájával képes bármilyen szót megformálni, ha tüdeje és hangszálai összhangba kerülnek, akkor, amilyen hangosan csak tudja, figyelmezteti:
- Pókok... Segíts... - Ha az első sikeresen kiejtésre kerül, a második lehet, már csak tudatában ismétlődik el újra és újra. Innentől már csak reménykedhet, hogy kimentésre kerül, halála elutasítása miatt pedig teljesen kizárja az életétől való búcsúzkodás gondolatait. Hinnie kell abban, hogy kimenekül innen, kérlelnie Természet Anyát, hogy ne most hagyja őt cserben, ne ilyen módon. Ha már visszahozta a világ legrosszabb helyéről, ha már adott neki valamit, nem engedheti meg, hogy ekként legyen vége...
...ugye...?

/Lazy/


A vörös hajú hölgy hite népe istennőjében megingathatatlan, ám tartása csupán a pók művének köszönhetően az. Az apró csemeték továbbra is fel-alá rohangásznak testén és a hideg köveken. Lassan munkához látnak és apró, selyem vékony fonalakat maguk után húzva kezdik meg a gubóba csomagolásod.
Még bőven tudsz mozogni tőle, a tüdőd és a szád legalább is még engedelmeskedik. Más testrészedet már túlságosan átjárta az anyaállat mérge. És kicsinyei műve még csak félig kész, mikor megérkezik a megmentőd. Az Anyaállat pedig a hangjára visszahúzódik veled szembe.
-Minyjá' a kufa büdös Életve!
* Nekiindul, ám nem tudni, hogy van-e saját fáklyája, amit meggyújthat. Vagy csak a tiéd távolabbra rúgott, egyre gyengülő fényében kell tájékozódnia...


/Kockadobás: Hatos
3 és 4 -Saját lángja fényében meglátja a fonalakat, melyeket mögötted szőtt a bestia és kardjával gyors mozdulatokkal kaszálja el őket. Hamarosan kivág téged és ahogy a földre zuhansz, a rád hulló hálódarabok is feléd hullanak.
A két méternél is magasabb óriás pók viszont nem akar elengedni, még hátra van a megölése...
1, 2, 5 és 6 -Igen csak vakon botorkálva siet a segítségedre, de beleragad a hálóba./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 5