/a barlang előtt/


Lazyt egy távoli üzenet éri el. A griff pajtása üzent vissza a szelek szárnyán, hogy Raydanban van és azonnal indul a megmentésére. Egy képet is küld, ahogy épp szárnycsapkodva készül felemelkedni egy magasan kiugró sziklaszirtről.
Ám Viridielt egy jóval közelebbi üzenet éri el.
-Erdei elfek... A mocskos árulók. Ránk uszították természet mágiájukkal ezt a böhöm nagy állatot. Elkapni őket és laposra verni!
* Ezzel az ismeretlen törzsfőnök ott hagyja a csatát és két nagy társával meg egy kicsivel együtt utánatok rohan. A többiek hősiesen küzdenek tovább a bestiával.

Nagyot sóhajtok, ahogy Lash gondolatai újra és újra elárasszák a fejemet, hiszen ez azt jelenti, hogy ő is kezd megnyugodni és az ereje, ha lassan is visszatérőben van. Persze ez nem lesz egy rövid folyamat, hiszen sokáig volt mozdulatlanságra és sötétségre kárhoztatva és valószínűleg enni sem igen evett abból, amit a pókok adtak neki.
A tőröm elteszem és aztán sietve indulok a kijáratnak. Meglepve nézek a belém kapaszkodó kis ágkezdeményekre, mert mióta nem láttam a rügyekből bizony azok lettek és nagyon aranyosak voltak. Biztos, hogy közelebbről is meg fogom vizsgálni, de most az első a kijutás.
- Ez egy társ dolga, nem? Ezért ne hálálkodj kedvesem, hiszen te is megtennéd bármikor értem. – válaszolom mosolyogva, teljesen természetesnek gondolva azt, hogy akármikor az életem is odaadnám az övéért.
Próbálom úgy fordítani minél jobban magam felé, hogy kevéssé érje a fény, mert a nyöszörgésétől újabb nyugtalanság fog el és természetesen segíteni akarok, hogy semmi se fájjon neki.
A kinti csatával nem törődve minél messzebb és biztonságban akarom tudni, nem érdekelve a pók további sorsa, bár remélem felkoncolják, elég ork nyüzsög körülötte, még ha egyet-kettőt ő is elintéz közben.
Ám még a harc közben is észre vesz minket valaki és azonnal olyan következtetést von le, aminek semmi köze a valósághoz. Ezek nem ahhoz a csapathoz tartoznak, mint akikkel legutóbb találkoztunk. Azok vérszomjasak voltak, de az átlagnál okosabb volt a vezetőjük. Ami ezekről nem volt elmondható, hiszen azonnal minket gyanúsítottak.
Kezemben szerelmemmel nem futhattam el előlük, még akkor sem, ha igénybe veszem a mágiánkat és a szelek szárnyán könnyítenénk lépteinken, de ez így nem fog menni.
Egy fa tövében leteszem hát Lash-t.
- Pihenj csak, nekem van egy kis elintézni valóm pár agyilag eltévedt agyarassal.
Aztán szembe fordulok a felénk tartó három termetes fehér orkkal és egy kisebbel, akit az előbb tévesen embernek néztem.
- Nem mi uszítottuk rátok, mi is az életünkért küzdöttünk vele. Én sebeztem meg, ezért rohant kifelé, ti meg az útjába kerültetek. Csak el akarunk innen menni békévelés meg szeretném gyógyítani a társamat. – emelem meg az egyik kezem, a másikkal a kardom markolatát fogom, hogy kirántsam, ha kell és természetesen körülöttünk burjánzik a természet, így szólítanom őket egy pillanat műve csak.
De remélem békésen záródik a félreértés, fáradt vagyok egy újabb harchoz és Lash-t is szeretném kímélni.

Elgondolkodva nézne fel, de inkább meghagyja későbbre ezt a mozzanatot, tovább pihentetve szemeit. Csak néhány pillanatnyi csenddel reagál először, mintha próbálná felfogni mindezt, tudatosítani, mivel még mostanáig nem sikerült neki.
~ Csak még mindig szokatlan ez a szintű önfeláldozás és odaadás, ez a... ragaszkodás ~ keresi a megfelelő szót. ~ De nagyon melengető, és biztonságban érzem magam ~ bújik megint annyira, amennyire tőle telik, még többet kérve abból a nyugalomból, amit a férfi közelsége és a rettegés hátrahagyása okoz. ~ Szeretlek. ~ Hiába hangzott el az imént ez a szó és a viszonzás rá, egyszerűen igényli, hogy újra elmondhassa, még ha csak gondolatban is történik ez. Továbbá vízre is szüksége lenne, ám mivel még nincsenek biztonságban, egyelőre nem jelzi szomjúságát, ami mellett eltörpül az éhség. Előbb inna, de még az előtt megejtene legalább egy gyors tisztálkodást, ha legalább a kisujját meg tudná mozdítani. Egyelőre ez felejtősnek bizonyul, nem beszélve arról, hogy a környéken sem valószínű, hogy van bárminemű forrás, amiben megmártózhatna.
Örül, hogy a csatazajok távolodnak, egyre inkább engedve magát a ténylegesen feltöltő pihenés felé, azonban mielőtt a kezdeti félálom nyugalmas álommá válna, visszarántja őt egy ork agresszív hangja. Elégedetlenül morog, ami hirtelen szakad félbe, ahogy a grifftől gondolati képek érkeznek. Egy pillanatra kinyitja a szemét, mintha nem akarná elhinni azt, amit lát, de aztán csak halványan elmosolyodik. Ha az életveszélyt nagy eséllyel el is kerülték, azért a tényleges biztonságba menetelhez örülne a szárnyas segítségének, válaszként pedig megköszöni, és megnyugtatja, hogy a nehezén szerencsésen túljutottak, így véletlenül se felelőtlenül szelje az eget, de továbbra is elkélne azért a jelenléte. Mire ezzel végez, Viridiel lerakja őt, kérdőn figyelve rá, magyarázatára pedig megforgatja a szemeit.
- Hallom... - mondaná hangosan, de csak rekedtesen beszél, majd halk köhögésbe kezd. ~ Esetleg van nálad kulacs vízzel? Bármit megadnék pár kortyért. A táskámban is van, de félő, hogy a legalján ~ néz bocsánatkérőn társára, és ha kézhez kapja a kért dolgot, akkor hálásan elmosolyodik. Vesz egy mély levegőt, amivel felkészül karja megemelésére, és mivel nem akarja a náluk lévő minimális készletet azonnal elfogyasztani, tényleg csak pár kortyot nyel minden vágya ellenére, és máris jobbnak tűnik a beszéd; már ennyitől felfrissül. Még körbenyalja a száját, ajkait összepréseli, és most már tényleg olyan, mintha élne, vagy legalábbis mintha élőbb lenne.
- Hahó, láttok engem? - integet az ágaival elégedetlenül, azokkal tartva a kulacsot, mert egyszerűen semmi mása nem működik úgy, ahogyan azt szeretné. - Tudjátok, miféle szerzet vagyok? Bajba jutott hölgynek hívnak, akit állandóan meg kell menteni, mert mindenki őt támadja, és remélem, ennyi elég magyarázatnak. Ha nem, akkor még megtoldom: a cseppet sem kedves pókmama majdnem megevett. Szívesen mutatok pókmarást és hálódarabokat, de akár a ruhámat is megszagolhatjátok, ha vagytok annyira bátrak - morgolódik tovább, tekintete aztán a kulacsra siklik, és egy beletörődő sóhajjal iszik még belőle. ~ Ha ezek az eszetlen tökfilkók támadnak, én is fogok. Sokkal előrébb nem kerülünk, ha most meg ők kapnak el... ~ Nem érez magában több erőt, mint pár perccel korábban, de ha még mindig hátráltatják őket és még mindig nem hagyják őket nyugton, pedig már csak egy hangyányira vannak a szabadulástól, akkor megerőlteti magát szükség esetén.

Az orkok kitartóan a nyomotokban vannak és nem is kell sokat kergetőzni. Hamarosan Viridiel fölé tornyosul a legnagyobbikuk.
-Az majd kiderül. Most megkötözünk titeket és később kiszedjük belőletek azt, hogy mi is történt. A másik lehetőség, hogy harcolunk és agyon verünk titeket.
* Fegyverét szorongatja ő is, de nem kell elővennie, hiszen az imént harcolt vele. Nem támadnak, ha elfogadjátok a rabságot, de ha nem, akkor nagyon úgy néz ki, hogy akarnak.

A szavak melyek megerősítik szerelmemet, nagyon jól esnek és szívemet melegség burkolja körül, de csak megszorítom és még jobban ölelem magamhoz meleg testét.
Van még annyi időm mielőtt odaérnek az orkok, hogy a kezébe nyomjam a kulcsomat, ami tele van vízzel és megszidjam magam, hogy nem gondoltam erre előbb.
- Igyál csak nyugodtan, van a közelben forrás, így majd pótoljuk.
Az én javaslatom után megejtett magyarázata még egy mosolyt is csal az arcomra a helyzet ellenére.
Nem igen szeppent meg az orkoktól, de hát a pók után már nem is csodálom.
~ Jó, de csak legvégső esetben, ne merítsd ki magad, veszélyes lehet. ~
- Az nem fog menni agyaras. Nem fogunk a fogságotokba kerülni, elég volt már ebből. Egy társadtól nem rég váltunk el békével és barátsággal, ne csúfold meg az orkok vendégbarátságát. Szívesen veletek tartunk, de szabad elfekként. – javasolom, hiszen egy nagy csapattal biztonságban lehetnénk. – Népünk nem áll harcban egymással. Vagy…..küzdjünk meg, de vedd figyelembe, hogy mi van körülöttünk. – intek a növényekre és félig kihúzom a kardomat és kérdőn nézek rá.
Vajon elég okos, hogy jól döntsön.

Ez a néhány romantikus pillanat nagyon kellett már neki. Elképesztően igényli a férfi szeretetét és törődését, és hogy ilyen gazdagon jutalmazza őt, hogy így ellepje szerelmével és kedveskedő cselekedeteivel, megbolondítja. Többet és többet akar, de sem ereje, sem lehetőségünk nincs rá, ugyanakkor így is meglehetősen elégedett lehet, hiszen Viridiel karjaiban van továbbra is. Kissé úgy érzi, mintha csak most kerülne sor a kacér udvarlásra, ami jócskán elmaradt a pokolnak köszönhetően, de ez is ugyanolyan torz, mint ott vagy a lukoili cellában, nem beszélve a sötételf démonnal való találkozásukat követő órákról... Furcsán más ez a kapcsolat, de amíg kölcsönös a  vonzalom és odaadás, panasza nem lehet, és esze ágában sincs változtatni rajta.
A kulacsot mohón venné át, egyértelműsítve, mennyire is szükségét érzi már egy minimális folyadéknak is, de ezt próbálja visszafogni, és megtartani azt a higgadt, hálás mosolyt, amit egyébként is tervezett. A forrás említésére némileg élénkebbé válik, hiszen ez egy igazi örömhír, így akár még lesz is lehetősége gyorsan megfürödni. Vagy éppen lassan, segítséggel... A lényeg, hogy tisztára moshatja magát, megszabadulva a barlangban beléivódott szagoktól.
Határozottan ingerli őt az ork beszédének tartalma. Elképzelése sincs, mégis hogy képzel ilyeneket összehordani, mivel, ha jól emlékszik, akkor a két faj szövetségben van, nem pedig ellenségeskednek egymással, ahogyan ezt ők most nagyon is jól bemutatják. Tény, jelenleg ő sem viszi túlzásba a pacifistaságot, és inkább dühítő a megfogalmazása és a hangsúlya, de a pókkal való élménye után elmondhatatlanul felhúzza a vádaskodás és az akaratoskodás. Csak nyugalomban akar már lenni, egy egész napot eltölteni Viridiel ölelésében, most az egyszer nem engedve, hogy futári kötelességeit teljesítse. Csupán meg akar békélni a történtekkel - miért olyan nehéz ezt hagyni neki? Miért kell még nekik is közbeavatkozniuk? Legszívesebben most hisztis gyerekként kiborulna, mert elege van mindenből, hogy így elrontják azokat a pillanatokat, amikért élne-halna még akkor is, ha csak történetként hallaná: a hős lovag sikeresen megmentette a hercegnőt, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Egy nagyon picit szeretné, ha ehhez a megszokott befejezéshez hasonlítana ez az esemény, de hát az orkok... Azoknak most nagyon bele kell szólniuk.
~ Igen, tudom, nem állt szándékomban felelőtlenül cselekedni, akármennyire vagyok most hisztis. ~ Szinte fájdalmasan sóhajtja ezt a férfi gondolatai közé, fejét beletörődőn a fának támasztva.
- Mi több, én orkoktól jöttem, segítettem az egyik sámánnak gyógyfüveket szedni. – Valahol tudja, hogy feleslegesen beszél, de azért növényi részével ölébe ejti a kulacsot, hogy helyette az eddig ruhája alatt, a nyakán függő fogas díszt rángassa le, fejét kibújtatva. Azért egy próbát megér a mosolygós nyakék lobogtatása és zörgetése, amibe törzsi szimbólumokat véstek, bár csupán minimális esélyét látja annak, hogy változni fog a helyzet.
Viridiel javaslatára feszülten figyeli a rezzenéseket, és akármennyire fájjon a szeme, most hunyorogva bámulja az izomkolosszusokat. Milyen jó, hogy nem túl régen pont hozzá hasonló óriások közt tartózkodott, szinte már nosztalgikus és igencsak ismerős a temperamentum. Ha a harc mellett döntenek, első lépésként kéri meg a mögötte lévő fát, hogy lehetőleg rántsa fel őt a lombkoronájába, legyen bármilyen fájdalmas is a módszer. Először biztonságba kell kerülnie, ezzel tisztában van, és így Viridiel is higgadtabban teheti meg a saját akcióit a párviadalban. Tudja, hogy a férfit nagyon befolyásolja csupán az, ha őt veszélyben hiszi, így ez a legkevesebb jelenleg, amit megtehet, utána kiderül, mire képes a továbbiakban. Ha szabad elfekként velük kell tartsanak, akkor makacs módon csak és kizárólag Viridielnek engedi, hogy a karjaiba vegye.

Mint ahogy írtátok is, nincs bizonyíték, hogy épp egy ork törzstől jöttetek. Nem is lehet, hiszen Viridiel szárnyalt az égbolton, míg Lazy már napok óta a barlangban volt. Ám tárgyak felmutatása nélkül ez a törzsfőt nem is érdekli. Jól látja, hogy a hősnőnk magaslati védállást foglal el, miközben Turion fia a kardját markolászgatja.
Két nagydarab ellenfeletek egyszerre rohanja le a hős szerelmest és ekkora izomkötegeknél bizony az elején még a növények sem sokat érnek. Ahogy a pók, úgy ők is elszakítják az első gyökereket.
Fegyvereikkel igyekszenek a leütni őt, hogy foglyul ejtsék.


/Kockadobás: Hatos
1 és 2 -Viridielnek lehetősége támad a legnagyobbat halálosan megsebesíteni.
3 és 4 -Ki tudsz térni a rohamuk elől, noha erősen védekezned kell.
5 és 6 -A túlerő hamar legyűri hősünket./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 6

/folytatás, a javításra reagálva/


Lazy kaparászik az ágacskákkal a nyaka körül. Ám a férfiak szóváltása eldurvul. Már úton félig fent van a fa lombjai között, mikor Viridiel takarásából kijön és láthatóvá válik a nyakék, amit mutatni akart.
Körülbelül abban a pillanatban, mikor az összehangolt támadás eredményeként szerelme eszméletlenül a földre hullik. És dühösen néznek rá az agyarasok.
-Én senkit a földemre nem hívtam és nincs is okotok fegyvert rántani ránk. Először egy pókot küldtetek, még mielőtt beszéltünk volna. A vadak eltűntek az erdőből. És a társad azonnal a kardjához kapott, amint közeledtünk.
Egy barátom vadászát kerestük volna épp itt, aki pár napja eltűnt, erre ti növényekkel, állatokkal és varázskarddal megtámadtok!
* Hangja szinte süt a felháborodástól.

Egyáltalán nem áll szándékomban összerúgni a port ezekkel az agyarasokkal, de úgy látom elkapta őket a harci hév és nagyon nem bízom abban, hogy a szép szó eltéríti őket azon szándékuktól, hogy valakin leverjék a feszültségüket, mondjon bárki bármit. Ám én megpróbálom és bár nem látom Lash épp mit csinál, hiszen a hátam mögött van, de úgy vélem ő is valami bizonyítékfélét akar mutatni nekik, amivel enyhítheti a helyzet élét.
Valószínűleg rossz ötlet volt a kardomhoz nyúlni, de szerintem ez most úgy sem számított volna, hiszen ez a klasszikus „van kalap, nincs kalap” esete volt, mindenképpen nekünk estek volna.
Annyi  időm még van, hogy kirántsam a pengét és a markolattal képen töröljem az elsőnek támadót, a másiknak a könyököm szalad a bordái közé, de aztán szinte elsöpör az az izomtömeg, amit képviselnek és egy közeledő öklön kívül mást már nem látok, a világ sötétbe borul, mielőtt még figyelmeztethetném Lash-t.
Megint nem sikerült megmentenem, azt hiszem hiába hisz engem a hősének, csúnyán leszerepeltem ebben a minőségemben.

Még túl ügyetlen ahhoz a növényi részével - karjával meg gyenge -, hogy hamar lerángathassa magáról a fogaktól zörgő nyakéket. A fa, ahogyan azt tőle kérte, az első harci mozzanatnál felrántja őt, így még jobb rálátása lehet a szavait követő, már megállíthatatlan mozdulatra. Ha nem tekeredne rá ágaival az ékszerre, most biztos kiejtené a kezéből, így csak leengedi, és egy pillanat töredékéig félúton marad a lombok felé, miközben gyomra és torka újra összeszorul. Döbbenten mered az összeeső férfi irányába, és azonnal hozzá akar rohanni mindent elfelejtve, így elengedteti magát a fával, és mikor földet ér, realizálja gyengeségét. A lábai nem tartjak meg, így a talajra esve nyög fel fájdalmában és meglepetésében egyaránt, de nem áll meg ennyinél. Kihajtja magából a legkisebb szuszt is, csak kerüljön oda Viridielhez, és a növényeket is megkéri, húzzák hozzá.
Reményei szerint a közelébe kerülhet, és amint ez megtörténik, ülő pózba vergődi magát. Először az arcához hajol fülével pánikolva, közben kezét a mellkasára teszi, keresve szívének helyét, és amint meggyőződik, hogy a légzése is normális a szívverésével együtt, ölébe fekteti a fejét. Növényi részével óvatosan cirógatja vonásait, karjával húzva magához, és szinte izzó tekintettel vizsgálgatja az orkokat. Tudja, hogy ez nem fogja őket elijeszteni, de a védeni akarásból származó ellenségességet képtelen legyűrni.
- Te nem, de más igen - felel keményen, enyhén felcsattanva. - Az ok hiánya rólatok is elmondható, elhamarkodottan és gondolkodás nélkül döntötök; a társam nem támadott meg titeket, csak reagált a ti agressziótokra. Ti azonnal agyon akartatok verni, így szólt a parancs, mi több, foglyokként akartatok vinni, mintha sötételfekként rabszolgákká nyilvánítottatok volna. Nyilván úgy fogunk készülni, hogy harcolnunk kell, és megismételném a társamat: a pókkal küzdöttünk az előbb. Még jó, hogy egy ideig fenntartjuk a védelmünket. - Lenyeli az ork minősítését, ami kikéredzkedne belőle, illetve egy-egy lenéző megjegyzés kimondását is elveti. - Csapdába kerültem odabenn NAPOKRA, megviselt vagyok, nem hiszem el, hogy nem látszik! - Áldását adja azért az árnyéknak, hogy hunyorogva bár, de képes rájuk nézni, még ha egyelőre inkább látja őket sötét, magas sziluetteknek. Mondjuk még így is szúr, és a fájdalomtól könnyezne, ezt egyelőre megpróbálja kipislogni. - Akit most vertetek agyon, az mentett meg sikeresen - rántja meg a férfi ruháját, hogy megmutassa a rajta lévő pókmarást, illetve a saját karját is feléjük emeli utána. - A karjaiban vitt ki, ez feltűnt? Mikor visz bárki bárkit a karjaiban? Mikor erőtlen! Mikor megfáradt és az ájulás kerülgeti őt. Nem vagyunk hozzátok hasonló erős alkatok, akik képesek legyenek támogatás nélkül is menetelni tovább, mi több, én még nyomorék is vagyok - mutat rá hiányzó karjára, ahol már csak növényi részek tekerednek. - A barlangból nem láttunk titeket, mi is az életünkért harcoltunk, nem voltatok célpontjai ennek az esetnek egyáltalán. A potrohát már biztos teleszúrtátok, de mivel ebből a varázskardból feltételezhetően a környéken csak egy van, talán még megtalálható a nyoma. Persze nem hiszem, hogy ennek méregetésével és ellenőrzésével akarjátok elvesztegetni az értékes időtöket. Az a vadász pedig ugyanúgy próbált segíteni nekem, de elbukott. Beleragadt a pók hálójába, és az elfek istennőjére esküszve, próbáltam javítani a helyze... - Köhögésbe fulladnak a szavak, és az eddigi viszonzott felháborodás kétségbeesett kutatássá válik. A kulacs felé hajol, és újabb folyadékot kényszerít le magán, hogy csillapodjon torkának kaparása.
- Egyébként is... Ha támadni akartunk volna, meghúzódtunk volna a barlangban, és kivárjuk, míg végez veletek az az átkozott dög, nem lófrálunk errefelé feltűnően, hogy biztos elkapjatok... - teszi hozzá két korty közt.

/Lazy és egy eszméletlen Viri/


Eszméletlen jó a pasid!
Ám jelenleg még sem veled foglalkozik, hanem ehelyett egy nálad körülbelül kétszer nagyobb ork vadállat teszi ezt a néhány emberével együtt. Miután lesöpörték Turion fiát, felnéznek rád.
-Gyere le, kislány, különben én megyek fel!
* Fegyverére jól rámarkolt és két kézzel fogva ütéshez készülődött. Még ha ehhez neked is kell elé állnod, hisz terpeszállásban lecövekelve a beszéd közben aligha tudna hozzád elérni. De felindultságában a faj szeszélyeit ismerve az anyja sem tudná megmondani, épp mire készül.
De az sejthető, hogy ennek a legrosszabb szerepét neked szánja.

Lazy talán csak kedvese iránti aggódásból, de azonnal oda rohan a fehérhajúhoz. És a Mesélő megkönnyebbülten látja, hogy az agyaras fegyvere ugyan lefelé indul meg, de túl lassan ahhoz, hogy leszelje a leány fejét. Sokkal inkább úgy, mintha megnyugodva le akarná engedni maga mellé.
-Majd a faluban kivégzünk. -mondja.
* És mielőtt még átnézhetnéd, hogy történt-e helyrehozhatatlan baja szerelmednek, megragad a kezednél fogva és megindít a pók teteme felé.
Ha megpróbálod kitépni magad a szorításából vagy nem a legkedvesebb szavakkal mondod esetleges szándékodat, hogy vissza szeretnél térdelni hősöd mellé, akkor együtt érzőn elenged téged kezével.
Még ha csak azért is teszi, hogy utána azonnal egy pofonnal kiverje ezt a fejedből. És abban biztos vagyok, hogy egy egy hét-tíz méterrel tőled álló izmos oughwari karjaiban nyered vissza lelki békédet ebből, nem a párod ölelésében.
Semmi szexi nincs egy zsákként felkapott elfben, míg az imént említettnek férfiasságától majd szétcsattan a mellkasa.


/Köszönöm a játékot!/

Meg sem hallja az ork fenyegetését, ahhoz túlságosan leköti őt a szörnyű látvány, amiben részesítik. Szerette volna hinni, hogy innentől minden rendben lesz, a pókodúban átélt borzalmak után ismét helyrerázódik minden, és hosszasan élvezheti Viridiel társaságát néhány nyugodtabb futárútja során. Ehelyett a békés elképzelés helyett összeugrik a gyomra és kiszárad a torka, minden védelmét feladva azért, hogy a férfi közelében lehessen. Tudja, hogy semmit sem tehet támadóik ellen, hiszen állapota legyengült, valamint a növények sem bizonyulnak elegendőnek ahhoz, hogy feltartsák az izomhegyeket, mégis úgy szorítja magához kedvesét, mintha csupán a testével és fenyegető nézésével visszatarthatná őket. Ám hiába minden agresszív és ellenszenves kisugárzás és pillantás, az ittenieket egyáltalán nem hatja meg, amin túlságosan nem is csodálkozik; biztosan minden nap szembesülnek ökölharcokkal, hogy elsimítsák a nézeteltéréseket, és nem hinné, hogy azokat nem fűti harag. Egyáltalán nincs előnyös helyzetben, tisztán látja, mégis, ha állat lenne, vicsorogna rájuk vad morgással, utolsó erejével is védelmezve azt, aki a mindenét jelenti.
- Kivégezni? - háborodik fel, és azzal a lendülettel a kulacshoz kap, hogy a maradék vizet megpróbálja a képébe locsolni. - Nincs jogotok... - ragadja meg ebben a pillanatban a domináns alak a karját, elrántva Viridieltől. - Eressz el! Eressz el, te agresszív, idióta vadállat! - rángatja a kezét, hátha kicsusszanhat a vaskos ujjak közül, és ez így is történik, más kérdés, hogy rásegítenek. Egyáltalán nem hatja meg az a finomság, amivel szabadjára engedi őt az ork, csak az számít, hogy Viridielt megnézhesse, milyen az állapota, hogy mellette lehessen. Már fordul is felé, mellé lép, ám mielőtt lábai erőtlenségének következtében lerogyhatna, aggodalmasan vizsgálgatva párját, hirtelen fájdalmat érez, de csak egy pillanatra, még homályosan hallja és érzi, ahogy a földre zuhan, aztán már a sötétség fogadja őt.

Kábán tér magához, a feje lüktet, de nem moccan, azonnal tudva, hogy nem tanácsos sem körbenézni, sem megrándulni, mielőtt újabb ütéssel jutalmaznák egyetlen mozzanatát is. Ismerős Raydanból az erős, durva tartás, amivel viszik őt, és nem tölti el túl nagy boldogsággal, hogy gyakorlatilag a kivégzésük felé hurcolják őket. Megpróbálja Viridiellel felvenni a kapcsolatot a saját módszerük formájában, ám nem reagál, így a szíve hevesebben ver, de össze is szorul elképesztő aggodalmában és féltésében.

//Rip, naplementében való romantikus távozás, üdv, újabb fogság! Köszönöm én is //