/a pókodú/


A hüllővacsorából az gyanítható, hogy Robert még mindig... vagy már megint, fene se tudja, de azt képzeli, hogy sárkánnyal és nem ízeltlábúakkal viaskodik. Az viszont egészen biztos, hogy csatlakozik Viridielhez, aki szintén szóban fenyegeti a nőstényt. Ám futárunk kívánsága valóra válik és a két választás közül a bestia végre találkozik vele és a gubók fölé kapaszkodva fentről támad, megpróbálva egyik lábával felkapni őt és a barlang mélyébe hajítani.
A hős szerelmes mögött egyre jobban terjed a tűz, ami Robert gyújtogatásából fakad és lassan rájöhettek, hogy őt pont a fáklya miatt nem merik támadni. Ahogy Lazyt sem annak idején, amíg el nem rúgta magától azt a bizonyos égő gallyat.
Ám a harci szerencse nagyon sok mindent befolyásol. Az nem, hogy hamarosan elérik a BJH-nkat a lángok. És azt sem, hogy az anyaállat támadásával egyidőben a közelben tartózkodó fél tucat kis pók is újabb hullámban indít offenzívát ellene, igyekezve megmarni őt.
Ám a Robert kezében lévő pók kommunikálni kezd vele és figyelmezteti, hogy ha továbbra is beavatkozik, akkor ő is meg fog halni.


/Kockadobás: Hatos
1-3-ig -Viri sikeresen eléri az első gubót és egy csontváz hullik ki belőle.
4 -Egyik kicsiny sikeresen megharapja a fehér hajú férfit és fájdalmában megtorpan. Az anya állat támadása elsuhan előtte ártalmatlanul és ő lassan érzi, hogy homályosabban lát. Mielőtt elérné, a két gubó lángra kap.
5 és 6 -Felkapja a szörny és a háló közepében landol, jóval beljebb. Immáron biztosan átrepült Lazy felett./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 3

Az én Pókanyának tett javaslatomhoz csatlakozik azonnal egy másik is és akármilyen súlyos a helyzet, azért egy mosoly kúszik az arcomra, ahogy a hosszúra nyúlt mondókáját hallgatom, mert ha nem is tojják össze magukat az itt lévő ízeltlábúak tőle, az biztos, hogy a döbbenettől lemerevednek egy kis időre és ez nekünk kedvez, főleg ha hozzáadom a terjedő lángokat is.
Így még időben hajlok el a felém lóduló csáprágók elől, amik a feltűnő óriáspókhoz tartoznak és ha elkaptak volna, akkor most már egy hálóban adhatnám át az édes és halálos pihenésnek.
De már nagyon közel vagyok az első gubóhoz ezzel, bár igaz, elég nagynak tűnik a törékeny Lash-hoz képest. Azonban nincs időm ezen agyalni, mert újabb pókhullám közeledik, na meg a tüzet fogott hálókon keresztül a lángok is.
- Szerinted mit csinálok? – kérdeztem vissza a noszogatásra. – Csak pár igen csak mérges nyolclábú akarja belém mártani a méregfogát és szeretném elkerülni.
Az utolsó szavaknál érem el az első gubót és metszem át a szálait, majd kissé hátrább lépek a kihulló csontok láttán. Mivel Lash-sal folyamatos a kommunikáció, az biztos, hogy nem ő az, ráadásul ezek jócskán nagyobbak egy emberénél.
- Sajnos nem nyert. – kiáltom keserűen. – Lash Már csak pár lépés, készülj! – biztatom szerelmemet, aki csak a másik gubóban lehet.
Már csak kb. hat kisebb és egy óriás ízeltlábút kell eltakarítanom az útból.
Amit heves kardcsapásokkal igyekszem is megtenni.

Robert

Miközben gyakorlatilag a halál arcába bámulok, és ez a kis vakarcs azt hiszi félek tőle vagy az aprólék testvéreitől, hát nem. Ellenben az anyjuk aggasztóan sunyi.
-Te engem ne fenyegess, mit ugrász. Pláne ne halállal, már rég haldoklom szóval tedd a csáprágód takarékra vagy megsütlek. -Majd Anyu és Viri közé lépek kicsit se lelkesen- Most kérlek utoljára királynő, vagy a lángjaim elemésztik gyermekeidet, takarodj vissza a helyedre-lobbantom lángra a szemem és hozom közelebb a halálom-vagy az egész hóbelevancot felégetem de csak az ízeltlábúak és én fogunk holtan maradni. Választhatod az életet némi veszteséggel vagy a biztos halált számodra és a fészked számára.
Nem érek rá hülyékkel foglalkozni a fáklyát először a kis lepcses közelébe tolom majd Virit fedezem kitérve az esetleges támadások elől.

Hangok, de ezek már nem a fejében és nem is az övéi, amik vádolnák vagy kinevetnék őt, hanem kívülről érkeznek, ráadásul egészen közelről. Viridielt azonnal felismeri, és ha a gubó nem gátolná, biztosan megpróbálna kitörni belőle újult erővel, a tudattal, hogy kedvese csupán pár lépésre van tőle, és ugyanennyi kell ahhoz, hogy megszabadítsa őt a megelevenedett sötétségtől. Szinte már tapintja maga körül az ölelését, azokat a féltőn szerető karokat, amik fonákjában biztonságban és végtelen nyugalomban érzi magát. A másik hang ugyanakkor meglepi. Ismét kinyitja a szemeit érdeklődve, de lassan, mintha keresné az alakot, ám a burok még mindig körülötte van, így aligha láthat bármit is. Az idegen hosszas beszédére mintha halkan nevetne, enyhén fejét rázná, és valahol örül, hogy van más is párjával, lényegesen biztonságosabbá téve így a kijuttatását.
A háló ismét megrándul, ahogyan a pók lejjebb mászik, és nem tudja eldönteni, mihez kezdjen; próbálja továbbra is gyűjteni az erejét vagy fecsérelje az anyapókra, hátha valamilyen hatást elérhet nála? Igyekszik a hangokból tájékozódni, elképzelni, mi történhet körülötte, de annyi ideje tartózkodik már ebben a feketeségben, hogy fogalma sincs, pontosan hogyan nézett ki a környezete, hiába figyelte meg alaposan bejövetelekor.
~ Kerüld is el, nem éppen kellemes a pókmarás, az anyáét semmiképpen se akard megtapasztalni. ~ Habár konkrét érzésre nem emlékszik ezzel kapcsolatban a bódulaton kívül, a látvány halványan hullámzik előtte. Szinte biztos benne, hogy az anyapók harapása hegként megmarad karján, de ez már nem fog számítani, mikor kijutott, csupán emlékeztetni fogja őt, hogy ezzel a fajjal sokkal óvatosabban kell legközelebb eljárnia.
A háló megrándul, először összeszorul a gyomra az elképzelésre, hogy az óriáspók támad, méghozzá sikeres eredménnyel, ám sem kiáltás, sem puffanás nem hallatszódik, így megkönnyebbülten engedi ki a tüdejébe szorult kevéske levegőt. Pár másodperccel később a mellette lévő burok zizegve feltárja tartalmát, ahogyan minden bizonnyal felvágják, aztán csörgés - csontoké. Alsó ajkába harap az emlékre és a tudatra, hogy miatta pusztult el megannyi élőlény, de sokszor ismétli el magában, hogy a saját túlélése érdekében muszáj volt.
Viridiel szavaira azonnal nyitja száját, és ha nem hagyja őt cserben hangja sem, illetve nem is száradt ki annyira, akkor szóban válaszol, más esetben gondolatok útján folytatja a kommunikációt:
- Készülök, de vigyázz... - Továbbra is erőtlen, ezt nem tudja rejtegetni, viszont amennyire csak lehet, tényleg felkészül. Közben megkeresi a mágikus fonalakat, amik az anyapókhoz vezetik őt, és erősen koncentrál rá, még egyszer megkísérelve, hátha tudja befolyásolni a mozdulatait. Ha más nem, egy pillanatnyi hezitálás is tökéletes, csak dermedjen meg arra a minimális időre, amíg Viridiel elvágja az ő csapdáját vagy ki tudja kerülni esetleges támadását.
Hirtelen rándul meg, mikor ugyancsak közelről meghallja az ismeretlent. Nem hinné, hogy az idegen fenyegetésére visszahúzódnának, bár a tűz elég erős érv, mégse ér rá ezen tűnődni. A saját halálának emlegetése ugyanakkor elég nagy bökkenő, és ez meg is akasztja a természetmágia használatában, de a siker közelében csak egy pillanat töredéke szükséges hozzá, hogy visszazökkenjen annyira, amennyire tőle telik.
Csak ne történjen semmi baj... Már annyira közel járnak, Természet Anya biztos figyeli őket, és nagyon reméli, nem most fog másfelé fordulni.

/a pókodú/


A tűz veletek együtt rohan előre, émelyítő bűzzel töltve meg a barlangot, ahogy az előemésztett állatok maradványai felszabadulnak a gubókból. A Viridiel által elpusztított kis pókokat is hamar a lángok emésztik fel.
Turion fia kiszabadítja Lazyt, aki erőtlenül magától még csak talpon sem tud maradni. Közben Robert sikeresen fedezi a szabadító manővert. Olyannyira, hogy a plafonról egyenesen rá ugrik a hatalmas állat, mellső négy lábával megpróbálva megfogni őt és csak a hátsókra érkezve. Elsőre úgy tűnhet, hogy egyből le akarja harapni a fejét, de ahogy kinyílnak a csápok, egy hatalmas emésztő savköpet érkezik, ha sikeres a támadása, akkor leharapja a tér-idő mágus fejét.

/Kockadobás: Hatos
1-3-ig -Robert kikerüli a rohamot és lehetősége van a fenyegetését beváltani.
4-6-ig -Mágusunk hősi halált halt.
/

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 5

Robert

A mentés mondhatni gyanúsan könnyű, de az élet úgy is kínos helyzetekbe hoz. Viri végre kimenti a lányt, amikor a NŐ úgy dönt a veszélyesebb prédával végez először, de erre rá fog baszni. De dulván. Négy lábával lök földre hogy lefogjon, ami lássuk be tökéletesen sikerül neki. Elmosolyodom, majd a lángot a hasára irányítom illetve irányítanám de kapok egy kis savat a képembe. Nem mintha lenne mit le marni és a láng elemészti ugyan úgy ahogy a bőrömet is.
Az élet fintora hogy a fájdalom meg maradt ettől még, és tudom mi következik. Meghalok, már megint úgy hogy, nem a lángtól. Pedig az jó lett volna de ne siessünk előre. El nevetem magam miközben a csápjai felém tartanak.
-Erre durván rábaszol kicsi pók-ennyi és a filmnek vége a fejem elvált a testemtől én meg malmozom testen kívül. De valami megváltozott és nem jó mert (ha jól sejtem) egy új helyszín alakja veszi fel magát körülöttem és ez nem az amit megszoktam. Kérdés vajon ki nyúlt már megint bele az életembe?

Nagyon kell sietnem, hiszen lassan minden lángra kap körülöttem és félő, hogy megelőz és a másik gubóba is belekap, ráadásul már így is orrfacsaró bűz és füst kezd terjengeni.
Mivel Robert megjelenése és szavai elterelik az anyapók figyelmét, a kisebbeket meg elég könnyen elsöpröm az útból pár kardcsapással, már semmi nem választ el, hogy az előttem lévő gubót is felmetszem egy finom mozdulattal. Kardom vajként szeli át a szálakat és elém tárul a legszebb látvány, hiszen Lash bár elég sápadtan és elgyötörten, de életben van.
Egy pár pillanatig teljesen leköt a megkönnyebbülés és az, hogy kisegítsem onnan, bár csak fél kézzel tudom támogatni, mert a másikból nem merem letenni a kardot. Még egyszer nem veszíthetem el kedvesem és mindent el fogok követni, hogy ebben ne akadályozzon semmi.
Ahogy megfordulok még épp a tanúja lehetek, ahogy a nyolclábú démonfatty maga alá gyűri a mágust és savat köp rá, belőle meg kék lángok törnek elő, ahogy a szigeten is.
Már akkor tudom, hogy semmit sem tehetek érte. Nem érnék oda időben, hogy bármit is tehessek, hiszen a pók őrjöngve a gyűlölettől és a fájdalomtól hajol csáprágóival a férfi fejéhez……….
- Ne nézz oda szerelmem, ne nézz oda! – súgom a lány felé, akit szinte elemelve a talajtól húzok kifelé, magamban fohászkodva Robert–ért Természet Anyához.
Nem volt időm őt igazából megismerni, de ha valaki ennyi idő után az életét áldozza, hogy megmentsen egy számára idegen embert, csak mert a társa párja, akkor az a szememben minden tiszteletet megérdemel.
Az utolsó szavaiból sem hangzik félelem, mintha valami erőt adna neki, hogy a szemébe nevessen a halálnak és abban már csak reménykedni merek, hogy ez az utolsó cselekedet, valahogy a pókok végét is jelent.
Ettől függetlenül annyira messzire cipelem Lash-t, ameddig csak bírom és akkor óvatosan a földre eresztem és magam is mellé roskadok.
- Ha minden igaz ….vége…….Természet Anya, add, hogy Robert halála ne legyen hiábavaló és adj neki örök nyugalmat erdeinkben!
Kezemmel próbálom végig tapogatni kedvesemet, hogy meggyőződjek róla, nincs nagyobb baja.
- Hogy érzed magad édesem?

A burok egyre lazul, és talán arra még képes, hogy egy apró lendülettel Viridiel karjaiba dőljön, megszabadulva az eddigi szorítástól és bénultságtól egy hatalmas, mély légvétellel. Annak ellenére is szomjasan szívja magába a levegőt, hogy körülöleli őket a bűz és egyre terjedő lángok füstje, hiszen végre teljesen kitöltheti tüdejét. Mintha az is bepókhálósodott volna, annyira régen használtnak érzi, ám a testébe itt-ott belenyilall a fájdalom, ahogy kissé megelevenedik, amit halk, szenvedő nyöszörgés kísér.
Akárhogy próbálkozzon, a tagjai többre nem képesek azon kívül, hogy lógnak tehetetlenül, egyszerűen nem reagál semmije sem, hiába parancsolja, hiába akarja. Nem hinné, hogy az anyapók mérge még mindig ennyire aktívan szerepet játszana benne, inkább a hosszú ideig tartó dermedtségnek véli köszönhetőnek jelenlegi állapotát. A vérkeringése biztos lelassult az életfunkcióival együtt, mintha ketté akarták volna szakítani a lelket és a testet, utóbbi pedig most próbálja felvenni a megszokott ritmust egy hirtelen váltással, ami okozni fog néhány órányi kellemetlenséget és kiszolgáltatottságot.
- S-Sajnálom... - suttogja halkan és erőtlenül, hogy többre nem képes, de ezt is úgy kell kipréselni a fogai közül. Érzi a szárazságot a torkában és a szájában, és ahogy kicsit oldalra fordítja a fejét, már vezeti is vissza, Viridiel mellkasába fúrva arcát a tűz okozta világosság hatására. Elképesztően fájnak tőle a szemei, amik hozzászoktak az állandó sötétséghez, és szinte menekülne vissza a koromfeketeségbe, de tagjai mit sem tesznek ezen kívánságának megvalósítása érdekében. A férfi fákra emlékeztető illata, amit még a borzalmas szagok ellenére nagyon is jól érez, hamar megnyugtatja, növényi kacsójával kapaszkodva ruházatába annyira, amennyire tud.
A figyelmeztető szavakra meg se moccan, és kellemetlennek érezve a beszédet, inkább a gondolati kommunikációt választja:
~ Egyébként sem tudnék, a fény bántja a szemem ~ felel keserűen, sejtve, hogy valami rosszul alakult, esetleg akkora mennyiségű pókhullát gyűjtöttek össze, amíg ide beverekedték magukat, hogy jobb lenne nem látni. Egy idő után már nem számolta, hány hajszálszerű mágiafonal szakad el a közelében, hanem a menekülésére koncentrált, és ha csupán fohászra jutott tőle, egyre inkább úgy tűnik, megérte. A körülötte lévő hangok azonban közel sem ennyire biztatóak, így gyomra erős görcsbe rándul, ahogy akaratlanul is elképzel néhány torz jelenetet. Hallott mostanság eleget, hogy a legkisebb zajra is úgy gondoljon, mint a legkegyetlenebb és legbrutálisabb eseményre.
A fény változik egy kissé, de nem meri sem kinyitni szemeit, sem a menedékéből elfordítani fejét, ugyanis szemhéjakon keresztül is elképesztően rossz érzésnek bizonyul szembesülni a világossággal. Nem tudná meghatározni, meddig mennek, továbbra is lassan reagál, illetve tagjai is érzéketlenek, de aggasztja, hogy csak Viridiel lépteit hallja, a másik hang tulajdonosáét nem. Csupán a tűz ropogásának eltűntével tudja megmondani, hogy elhagyták a barlangot, és ahogyan a természeti hangok felváltják az eddigre megszokottá váló csendet, minden átértékelődik.
A menedék hamarosan eltűnik, és kénytelen elviselni az egyelőre még gyengének bizonyuló napsütést. Karját ettől függetlenül is próbálja tekintete elé vezetni, és Viridielt szinte meg sem hallja, annyira a környezetét füleli; a madárcsicsergést, ahogyan a szél játszik a környező ágakkal, fűcsomókkal, végigszaladva a sziklákon, és mintha még egy gyík teljesen néma surranására is felfigyelne, ám lehet, ezt már csak beképzeli. Végre nem az az állandó motoszkálás várja őt, nem hallja már azokat a halk lépteket, amit csupán a halálsikolyok és félelemtől telt üvöltések váltanak fel, a megkönnyebbülés és helyzetének erőteljes tudatosodása pedig azonnal sírásra fakasztja. Alsó ajkát beharapva igyekszik egy darabig visszafogni ezt, ám nem sok sikerét leli benne.
- Azt hittem... Azt hittem, meghalok - takarja szemeit továbbra is alkarjával. - Soha nem féltem a természettől, soha nem fordult ellenem ennyire komolyan... - Végig suttog, alig találva meg remegő hangját, amit az elmúlt időben ugyancsak nem használt. - De ez a lény egyáltalán nem hallgatott rám - nyel egyet kényszeredetten. - Mintha semmit sem ért volna az, amit elértem, amire idáig törekedtem... - Egy végtelenül lassú mozdulattal emeli meg karját, hogy tenyerét végighúzza arcán, letörölve a könnyeket, és ugyancsak kábán fordul Viridiel felé, a fénytől való fájdalomtól továbbra is behunyt szemekkel, vakon próbálva közelebb húzódni társához. - Köszönöm, hogy értem jöttél, köszönöm, hogy segítettél rajtam, köszönöm, köszönöm... - motyogja el még párszor a szót, és a merev bénultságot lassan felváltja az erős reszketés, mintha fázna, pedig csak a félelem ennyire letaglózó, ami utólag éri őt el.

/a pókodú/


Viridiel az istennőjéhez fohászkodik Robert lelki üdvéért és igyekeznek átjutni a tűzön, melyet a mágus gyújtott. Nagyon gyorsan halt meg az idegen. Alig tudta feltartóztatni a hatalmas szörnyeteget.
Ez a kis idő elég volt Lazy kiszabadításához a gubóból, ám alig tesznek meg pár lépést az őket elérni készülő lángok felé, egy hatalmas test repül el a fejük felett. A pókmama hatalmas ugrással kerülte ki, hogy ő is az otthona sorsára jusson. Egyre több gyermeke válik a lángok áldozatává és ezt ti is érzitek.
Megpróbál visszalökni titeket két elülső lábával, hogy ugyan arra a sorsra jussatok, amivel... már olyan rég terrorizáljátok a családját.


/Kockadobás: Tizes
1-5-ig -Sikertelen a kísérlet.
6-10-ig -Lángra kap a ruhátok, ahogy repültök befelé mindketten./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Tízes' : 1

Annyira borzasztóan emészti a lelkemet is, hogy Lash-t ilyen tehetetlennek látom, mert tudom, hogy gyűlöli ezért magát. Már azzal a démoni sötét elffel való találkozás is alaposan próbára tette, ezért is akart megtanulni harcolni, de ez a mostani, lebénított állapota, melyben az agya viszont gőzerővel működhetett, biztos, hogy teljesen maga alá teszi.
Nem akarom ezt még azzal is tetézni, hogy végig nézze a mágus borzasztó halálát, mert az még nekem is sok.
- Cssssss……ne erőltesd magad. – próbálom megnyugtatni, különben is érzem, hogy ez is nagy erőfeszítésébe kerül, amit az is megerősít, hogy utána már csak telepatikusan beszél hozzám, azt is olyan erőtlenül, hogy alig hallom.
Pont ezért örülök, hogy a mellkasomba temeti az arcát, bár erre egészen más oka van, ami újabb szomorúság hullámot kelt bennem.
- Ahogy mondom, ne erőltesd, majd szép lassan visszatér minden, de addigra már kinn leszünk ebből a csapdából. – suttogom a fülébe, ahogy kifelé igyekszem vele, elfogadva Robert áldozatát, hogy mi elmenekülhessünk.
Ám úgy látszik, akármit is tervezett, az nem volt elég ahhoz, hogy a hatalmas pók elveszítsen minket szem elől.
A lángok ugyan már mindent felfalnak mögöttünk, de az anyaállat egyszerűen átugrik felettünk és aztán ellenünk fordulva próbál visszalökni a tűzbe, de elszámítja magát.
Mivel már közel a barlang szája, a fákat szólítom, hogy gyökereikkel vagy ágaikkal fogják le, rántsák a földre, miközben én a kristálykarddal az első két lábát igyekszem lecsapni…….aztán jöhet a többi.
Persze hátrányban vagyok, mert Lash-t közben sem akarom elengedni, így a mozgásom elég korlátozott.

Csak a hallására támaszkodhat, és elképzelése sincs, Viridielnek mennyi mindenre kell most figyelnie; rá is, a pókokra is, a kijutásra, az őket körülvevő tűzre, ami hangosan ropog, bár több helyen viszonylag hamar elcsendesedik. Erősen behunyva tartja továbbra is a szemeit, mert olyan, mintha ezernyi tűt szúrnának bele.
~ Igyekszem ~ biztosítja, csak sajnálatos módon ez az igyekezet nem elegendő, nem változtat semmin. Mi több, érzi az anyaállat mozgását, minden rezdülését, és tudja, hogy csak pár pillanat szükséges neki ahhoz, hogy megpróbálja őket megállítani, ez ellen pedig, úgy tűnik, semmit sem tehet, bárhogy is próbálkozik. Nem kell kinyitnia a szemeit hozzá, hogy lássa a mozgását, épp elég időt töltött el itt ahhoz, hogy minden egyes mozzanata a fejébe férkőzzön, és emiatt alsó ajkát harapdálja. Nem akarja, hogy sikerüljön eléjük vágnia, nem akarja, hogy megállítsa őket, hogy Viridiellel együtt itt kelljen elpusztulniuk, erősen kapaszkodik abba a jövőbe, amit megálmodtak és építgettek egyelőre még csak szavakban. Egyáltalán nem akarja elengedni, és próbál ebből erőt meríteni, de teste továbbra sem reagál semmire, hiába gyűjti magában az akaratot.
Az anyaállat hatalmas teste puffan előttük, gátolva a kijutásukat, mire önkéntelenül kapja irányába a fejét, döbbent keserűséggel figyelve pár pillanatra azt a borzalmas alakot, ám a fény azonnal marni kezdi tekintetét. Lenyeli a kiáltást, ami a váratlanság miatt kikéredzkedne belőle, és visszahúzódik annyira, amennyire lehet.
~ Engedj el, Viridiel, így csak hátráltatlak, nélkülem könnyebb. Tegyél le, majd ha végeztél vele, visszajössz értem ~ szedi össze magát kellőképp ahhoz, hogy újabb gondolatokkal tolakodjon a férfi elméjébe. ~ Kérlek, sokkal biztonságosabban tudsz úgy küzdeni, én úgyse rohanok sehová ~ teszi még hozzá, megkísérelve egy kedélyesebb hozzászólást is.

/a pókodúban/


Most már nincsenek trükközések, nincsenek taktikázások. Csak a hatalmas állattal álltok szemben. Vagy mégis?
Bár a barlang bejárata még nincs pont itt, de már elég közel került ahhoz, hogy a növények hatalmas, hosszú gyökereket növesztve benyúljanak és megpróbálják megragadni a szörnyanya hátsó két lábát. Bár nem küldik padlóra, de legalább ha nem szakadnak el a hatalmas erejétől, akkor egy kis ideig korlátozzák őt az előre mozgásban.
Viridielt pedig Lazy hátráltatja, akit fél kézzel fognia és tartania kell. Ám ennek ellenére rohamot indít és vagy sikerrel jár vagy kudarcot vall. Milyen összetett és bonyolult gondolkodás, ügye?
A pók igyekszik elszakítani a növényeket és megmarni a bal kezét, amivel kedvesét tartja. Míg Viridiel a mellső lábait próbálja meg levágni. A mérge, ha sikerrel járna a bevetés, akkor erős bódulatot okoz, ahogy Lazyt is elkábította. Ám savat ezúttal nem vet be.


/Kockadobás: Hatos
1-4-ig -Viridiel sikerrel jár a hátul megfogott bestiával szemben.
5 és 6 -Az anyaállat kitines lábáról lepattan a kristálykard és belemar hősünkbe./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 5

Dühös vagyok! Iszonyúan dühös, hogy amikor már alig pár pillanat választ csak el minket a szabadulástól, akkor újabb akadályba ütközünk, ráadásul Robert áldozata is hiábavaló lesz, ha most bukunk el. De nem! Nem hagyhatom, hogy Lash ismét átmenjen azon a poklon, amin már eddig is át kellett mennie. Tudom, hiszen éreztem minden elsuttogott szavából, minden reményvesztett gondolatából, hogy már a végső tartalékait emészti és ezt nem fogom hagyni!
Viszont kényszer helyzetben vagyok, mivel a termetes ízeltlábú nem sérült meg annyira, vagy csak még vannak tartalékai, hogy ne kelljen minden erőmet bevetnem ellene és ebben igaza van Lash-nak, most az ő támogatása lehet, hogy mindkettőnk vesztét jelentheti.
Ezért bár a szívem szakad bele, de óvatosan leengedem, ám ügyelek rá, hogy mögöttem, testem takarásában maradjon, hogy a pók ne érhesse el.
- Ha én nem bírnák el vele…….-nyögöm ki, mert a szavak nem akarnak a torkomra jönni, - ha nem tudnálak megvédeni………végső megoldásként……- nyomom az erőtlen ujjai közé a tőrömet és nem merek ránézni közben, hogy értette-e mire irányulnak szavaim, igaz a figyelmemet így is a pókanya köti le, melynek mozgását nehezítik a kérésemre őt lekötő gyökerek.
Támadásom azonban még így is sikertelenül végződik, olyan kemény a bőre, hogy még a különleges kristálykard sem tudja megsebezni, legalábbis a lábát nem, viszont cserébe a bal vállamba kap.
Szinte azonnal érzem a vérembe áramló méreg hatását, látásom homályossá válik, de még előre vetve magam megpróbálom beledöfni a kardot a védtelenebb hasába döfni.
- Nem…..adom….Lash-t. – szisszen a fogaim közül.

Eléggé úgy tűnik, hogy pillanatnyi hezitálás után szavai nyitott fülekre találnak, és Viridiel leengedi őt. Magára erőltet egy mosolyt, ezzel is biztosítva a férfit, hogy helyesen cselekszik, illetve ezzel az apró gesztussal kéri Természet Anya áldását rá. Meglepetten ugrik aztán fel a szemöldöke, mikor a futár beszélni kezd, résnyire nyitva fájó szemeit, megpillantva feszült vonásait, mire összeszorul a torka. A hatást csak fokozza, mikor a tőrt ujjai közé nyomja, és annyira szívesen ölelné most magához rengeteg bizakodó szóval, hogy erre nem lesz szükség, hogy kijutnak innen, teste azonban még mindig mozdulatlan, így nem is tudja, mit mondhatna. Fogalma sincs, ilyen helyzetben mi erre a helyes reakció, és bár kerültek életveszélyes szituációkba, mióta egy párként játják a vidékeket, talán sosem volt ilyen mélységesen reménytelen.
~ Együtt ~ válnak keserűvé a vonásai, ahogy visszaemlékszik, milyen körülmények közt használták ezt az egy szót megannyiszor. ~ Meg fogsz tudni védeni, biztos vagyok benne. Természet Anya vezesse a kardodat.
Önkéntelenül rászorít a tőr markolatára, behunyva a szemét, hevesen imádkozva istennőjükhöz, hogy segítsen Viridielnek, hogy ne legyen szükség saját életük elvételére, hogy folytathassák tovább. Nem akarja elhinni, hogy a pokolból való megmenekülésük után itt lenne vége a történetüknek, úgy érzi, a visszahozásuk sokkal többet ígér, hogy sokkal többre hivatottak ennyinél. Szánalmas befejezés lenne, ha csupán eddig jutnának, mégis valahol fájdalmasan valóságos.
Hallja a pattanást, ami egyáltalán nem kecsegtet túl sok jóval. Szinte látja maga előtt, ahogyan a kardot visszaveri az óriásira nőtt pók, és muszáj kinyitnia a szemét, hátha megnyugszik a látványtól. Nem érdekli őt a fény, ami szinte kiégeti a tekintetét, tudni akarja, mi folyik körülötte, és rémülten veszi tudomásul, hogy az anyaállat belemart Viridielbe. Kiáltana, tiltakozna és sikítana, félrelökné, ha képes lenne mozdulni, de továbbra sem reagál egyetlen tagja sem, emiatt úgy érezve, mintha cserben hagyná szerelmét. Döbbenten bámulja a marás nyomát, nyúlna a férfi felé, és mikor egy pillanatra megtántorodik, szinte tudja, hogy vége. A maradék vér is kifut a fejéből, és ha nem feküdne, most biztosan összeroskadna.
Természet Anya mégsem figyelt rájuk az utolsó pillanatokig...
Észveszejtő tempóban keresi magában a megoldást, kutatja a kapcsolatokat, amik a környezetéhez kötik, zavarosan gondolkodik, mégis ki vehetné fel a versenyt ezzel a megtermett, talán mostanra már kifárasztott állattal. Ki az, aki a hegyekben ugyanúgy egy hatalmas bestia, aki maga alá gyűrné ezt a szörnyeteget, aki pillanatok alatt győztesen térne ki ebből a csatából? Halványan felsejlik előtte az ismerős, zöld szőrmés tollazat, a felismerés pedig villámcsapásként éri. Fogalma sincs, merre járhat, elképzelése sincs, egyáltalán ezen a vidéken él-e, de talán... Egyszerűen nincs más, csak a lehetetlen, a kétségbeesés pedig erre is képes őt rávenni: a lehetetlenre is. Mozdulni nem tud, de gondolatai aktívan száguldanak, keresve az előtte egyre részletesebben megjelenő lény mágikus fonalait. Ha Viridielt teljesen leteríti a bénító méreg, egyetlen kiút lehet az a griff, akivel még akkor találkozott, mikor a saját pusztulását kereste, és majdnem meg is találta személyében. Más ismerőse nincs, senki másra nem támaszkodhat rajta kívül Viridiel után, és akkora erő sem lenne senkiben, ha másokkal is összeismerkedett volna az elmúlt időszakban. A mágia szálain keresztül igyekszik megtalálni őt, intenzíven kutatja, hátha... Hátha képes megszólítani, hátha képes őt idehívni, hátha megmenti őket, hátha Természet Anya engedi, hogy eljusson hozzá az üzenet - hátha még életben van, és nem pusztult bele a magányba.
- Viridiel... Szerelmem... - suttogja leginkább csak magának, miközben nyúlna társa felé, aki elkeseredett rohamot indít, és arcára van írva, hogy százszor és még annyiszor is bocsánatot kérne mindezekért. - Én hősöm... - erőltet magára egy mosolyt, sűrűn pislogva a szemeit ért fájdalomtól és a gondolattól, hogy nagy eséllyel ez lesz a vége mindkettejüknek.
Egyetlen pillanatról sem akar lemaradni, emlékezetébe akarja vésni a harc minden egyes mozzanatát és áldozatát, megkönnyezve azt a kitartást és makacs védeni akarást, ami Viridielé; amivel őt oltalmazza. Ha nem is jutnak ki innen élve, a halála után is hálás lesz azért, amiket érte tett, megígérve magának, hogy a következő életben, ha ismét találkoznak, sokkal többet fog cselekedni azért, hogy kiérdemelje őt.

/a pókodúban/


Viridielnek ez csak egy balszerencsés megingása egy sikeres mentőakció közben. Bár meginog a méreg hatására, ám szerencsére nem ragadt bele pókhálóba, mint Lazy. Neki nem volt lehetősége, a hatalmas bestia egy szinte már mozogni is alig képes áldozatra támadt ezzel a méreggel. És miután sikerrel járt, hagyta a gyorsan ható szert dolgozni. Esélye sem volt visszatámadni.
Ám a futár nincs megkötözve és a lehető legjobb irányba céloz. A bestia maga alá húzza a potrohát és egy Pókemberes hálóvetésre készül. Így pont még jobban felkínálva a hasát.  Csak egy szúrás kell, mely pontos. A méreg ez ellen dolgozik, de még mindig van esély. Ha ez sikerül, akkor a lény kimegy visítás közben a napfényre és már nem támad rátok tovább.
Ha viszont nem sikerül eltalálni a lemezek közötti rést, akkor  kezei összeragadnak...


/Kockadobás: Hatos
1-4-ig -Viridiel sikeresen támad.
5 és 6 -A pók behálózta a futárt./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 2

Nagyon erős a pók mérge és én kimerült vagyok a harctól, az ide vezető úttól, ami még ha pegazus háton is történt (vagy valami hasonlón), akkor is fárasztó volt. Az aggodalom meg a lelkem merítette le, a tartalékaimat éltem fel, mert nem akartam elhinni, hogy Lash ne éljen tovább, vagy, hogy egy ilyen ocsmány, gonoszkodó dög élelme legyen, esetleg addig szipolyozza ki, amíg csak kedvesem lelke végképp megadja magát a sötétségnek.
Csak ezért voltam még talpon és egy utolsó rohammal lendültem az ízeltlábú legérzékenyebb testrésze felé, már nem figyelve a mögöttem elsuttogott szavakra, amik csak elszorították volna még jobban a szívem, ami az erőlködéstől, amúgy is majd kiszakította a mellkasom, úgy dörömbölt.
És igen………a szépséges kard, úgy fúrta keresztül magát a pók védettebb kitines lemezei között, mintha valami láthatatlan erő irányította volna.
Elterülök a földön, de zene füleimnek a pókszörny visítása és bár gyengén hallom már, de a távolodó lábak dobogása.
Megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaimat mielőtt rám tör a szédülés újabb hulláma és talán még egy-két pillanatra el is vesztem az eszméletem, de aztán szerelmem felé mászom.
- Ki….kell……jutnunk….innen. – hunyorgok, hogy fókuszálni tudjak az alakjára. – Ki….kell….jutnunk! – nyújtom felé a kezem, hogy kifelé húzzam, nem tudom mennyi erőm marad és meddig tart ki.

Ha a végső pillanatok kétségbeejtően rosszul is alakultak, Viridiel utolsó lendületével kockázatos, de annál hatásosabb és sikeresebb lépést tesz meg. A szenvedés hangjai soha nem töltötték el boldogsággal őt - egészen idáig, ugyanis ez azt jelenti, hogy a kard eltalálta az óriáspókot, ami képes lett volna őket vacsoraként tálalni gyermekeinek. Halványan mintha látná, ahogy gyors mozdulatokkal eltávolodik, ki a napfényre, messze el a saját otthonától, ahonnan elűzték őt, és a tüdejében akadt levegőt hirtelen engedi ki megkönnyebbülésében. Ez azonban hamar átcsap aggodalomba, mikor a férfi összeroskad, és kínzón hosszú másodpercekig nem cselekszik semmit, csak fekszik mozdulatlanul.
~ Viridiel? ~ szólítja meg egyre inkább pánikolva, hogy a póknak nem csupán bénító mérge volt, hanem halálos anyagokat is termelt, csak azt ilyen vészesetekre tartalékolta. Szaporán kezdi el venni a levegőt, és ez a megszokott csendességgel ellentétben nagyon is hangos, ahogy belassult szervezete időben próbál reagálni nem sok sikerrel. Szeretne megmoccanni, magában kiáltja, hogy mozduljon meg valamije, és rászorítva a kapott tőrre emeli meg karját, teste mellett elejtve a fegyvert vergődve fel magát. Kegyetlenül fáj mindene, zsibbadt és elgémberedett az összes porcikája, mintha jégbe fagyott volna, és most törné szilánkosra magában az összes izmot és csontot.
- Viridiel...? - suttogja, a beáramló fénytől hunyorogva kutatva a férfi alakját a földön, keresve az árulkodó jeleket, de nem sokáig tudja nézni. Leengedi a fejét a földre, amint sikerült hasra feküdnie, takarva tekintete elől a fájdalmas világosságot, de aztán újra a futár irányába fordul egyre jobban összeszoruló torokkal. Mikor újra megszólítaná őt, már mozdul felé, és az eddig tartogatott búcsúkönnyek örömkönnyekként gördülnek végig arcán, nem tudva visszafogni a széles mosolyt, legyenek bármennyire kimerültek is, legyen bármennyire mocskos és büdös a környezete, égjenek mögötte akárhogy a lángok, mely a pokolhoz képest semminek tűnnek. Túlélték, élnek, megmenekültek, és elsöprő erejű az a nyugalom, ami emiatt rátelepszik.
Ahogyan tőle telik, ő is próbál közeledni, bár jócskán lassabb, hiszen minden egyes mozdulat igazi kínszenvedés az eddigi merev állapottól, nem beszélve az alapvető lassúságról is, ami a háló és a méreg utóhatása.
~ Mutasd a sebed ~ kéri gondolatban, mielőtt elindulnának kifelé, tartogatva annak a pár szónak a kiejtésére a most összekapart apró erejét. Reményei szerint Viridiel nem fog ellenkezni, ám ha mégis, akkor igyekszik mihamarabb meggyőzni őt ennek szükségességéről. Kell az erő, el kell távolítani a bódulatot, és hiába menekültek meg, nem tudhatják, mikor jön vissza a bestia, és ha már ő mozdulni nem tud, legalább a férfiról leveszi a kábaság terhét, amit a méreg okoz. Ha sikeresen a seb fölé hajol, elmormogja azt a pár szót, amire nagyon régen tanították őt, és a sima, sós cseppek közé kerül néhány aranyszínű is, amik a sebre ráesve lehet, kicsit csípni fognak, de legalább elindítják a gyorsabb regenerálódást, illetve a méregtelenítés is felgyorsul, talán el is tűnteti néhány perc leforgása alatt. Amint felszívódik ez a kevéske folyadék, hogy a vért megtisztítsa, újra teljesen tehetetlenné válva fekszik oldalára, fárasztónak találva még azt is, hogy könyökén támaszkodva tartsa magát.

/a pókodú/


A szörny visítva kimenekül és Viridielben egyre jobban hatni kezd a méreg. Ám szerelme fölé hajol és potyogó könnyei arany színűvé válnak, és hirtelen minden méreg eltűnik a hős megmentő szívéből és egész testéből. Talán még a lány kezét is átjárja a fehér ragyogás, ahogy a nem túl komoly harapásnyomnak felgyorsítja a gyógyulását. Ez esetben a vér nagyon hamar megalvad és pár óra múlva már szépen varratosodott hegek látszódnak majd.
Ám odakintről nem csak az elmúlás hangjai hallatszódnak. Érthető szavak kiáltanak el és valakik felveszik a harcot az anyaállattal. Ha kimennek a barlang elé pár, pár nagydarab orkot és vagy fél tucat ember nagyságút látnak. Ez utóbbiból az egyiket épp egyben nyelte le a bestia, ahogy megpróbált lándzsával felé döfni...

Gyengeségem ellenére halvány mosoly kúszik az arcomra, hiszen nem is Lash lenne az, ha nem azonnal a gyógyításomra gondolna, még akkor is, ha mozdulni sem tud.
- Szeretlek! – mondom neki váratlanul, ahogy elérem a kezét és tulajdinképpen egymáshoz húzzuk magunkat.
Sejtem mit akar csinálni, hiszen én is ismerem a mágia ezen formáját, de magamon nehéz lenne alkalmazni, bár azt sem tudom működne-e, valószínűleg nem.
Csak azért engedek a kérésének mert ez nem meríti le még jobban és én meg visszanyerhetem az erőmet, amit muszáj, mert egyrészt a tűz és a füst egyre jobban terjed felénk, másrészt a pók is bármikor visszatérhet.
Ha már elértünk némi sikert, meg kéne ragadni a lehetőséget és biztosabb helyet találni.
Hűs simogatásként érzem, ahogy mágikus könnycseppje a vállamhoz ér és máris végigsöpör rajtam a megkönnyebbülés, bőrömön kiütnek a méreg cseppjei és véglegesen távoznak a szervezetemből.
Ahogy csökken a hatása a méregnek, úgy nyerem vissza az erőmet. Szerelmem pedig nem áll meg ennyinél és azt a kis tartalékát is belém önti gyógyításával, ami még benne van, csoda, hogy nem ájul el ott helyben, ahogy a vállamon a marás gyógyulni kezd.
- Állj meg Lash! Elég lesz, neked is regenerálódnod kell, tartogasd arra az erődet. – simítok végig az arcán, aztán felállok, próbálgatva mit bírok.
Úgy néz ki minden rendben, biztosan állok a lábamon. A kardomat a helyére csúsztatom és lehajolok, hogy a karjaimba vegyem kedvesemet és sietősen indulok vele a világosság és a biztonság felé.
A barlang szájánál meglassulnak a lépteim, ahogy meghallom a hangokat, de már akkor tudom, hogy harc van odakinn, amikor még nem is látom.
Óvatosan araszolok kifelé, ha vannak bokrok, azok takarásában és nem lep meg, hogy a pók az egyik fél, a többiek azonban igen. Orkok és……emberek?
Az agyarasok jelenléte persze még érthető is, ráadásul volt a barlangban ork maradvány is, de mit keresnek velük emberek?
Minden esetre úgy vélem vannak elegen ahhoz, hogy egy sérült, kimerült döggel végezzenek, én először Lash-t akarom biztonságban tudni, így elindulok vele ellenkező irányba.

Halkan és erőtlenül kuncog a váratlanul érkező szóra, és biztosan szégyellősen csavargatná a haját, ha nem álldogálna már így is a végkimerülés szélén, még a megmenekülés és biztonság felemelő hatása alatt maradva. Jelenleg így csak kedvese szemébe nézve mosolyog fáradtan, de sokatmondóan, ám szíve szerint inkább egy csókkal fejezné ki érzéseit, csak hát a bénultság...
~ Én is szeretlek téged, drága hősöm ~ válaszol a tőle telhető legerősebb jelenléttel a férfi gondolatai közt, alig érezhetően szorítva rá ujjaira, bőrének érzetére pedig legszívesebben belesimulna az ölelésébe. Először azonban gyógyítania és méregtelenítenie kell, különben sosem kerül sor annak a biztonságnak újbóli megtapasztalására, amiért ölni tudna. Szerencsére van annyi ereje mindehhez, a határait feszegetve és azon túllépve veti be minden minimális energiáját, azt az utolsó löketet, ami felszabadult benne a szabadság vágyától. Természet Anyának hála képességei nem hagyják őt cserben, és Viridiel látványos felépülésére a megkönnyebbült sóhajjal szinte kileheli az utolsó, mozgásra bíró szuszt is, amivel rosszabb esetben megkísérelte volna az újabb próbát. Így viszont mosollyal az arcán fekszik el úgy, mintha puha ágyon lenne a kemény föld helyett, virágokkal teli szobában, ahol nem emésztenek fel semmit a lángok, illetve a füst is tiszta szellő.
~ Tudod, hogy nem állok meg addig, amíg Turion hős fia teljes épségben nem lesz. A délosi végkimerülésem csak a kezdet volt; azzal, hogy egy pár lettünk, annál is tovább elmegyek érted ~ nyitja résnyire a szemét, a férfi arcát vizsgálgatva egy pimasz félmosollyal. Ha tehetné, biztos Viridiel tenyerébe dörgölőzne, most viszont csak békés mosollyal csukja be a szemét, teljes mértékben élvezve finom, biztonságot sugárzó érintését, ami kifejezetten jólesik neki az elmúlt három nap sötétsége és folyamatos félelme után, valamint az azt megelőző utazások fáradalmait követően. A kard visszacsúsztatásának sercegésére növényi részét megemeli, és ha már mászásra és vonszolásra egyáltalán nem alkalmas erőtlensége miatt, azért a tőrt magával húzta.
~ Ezt se hagyd itt ~ lengeti meg egy kissé, az ágakkal szorítva a markolatot. ~ Nekem még mindig van kettő a csizmámban ~ emlékezteti, még ha bizonyára semmi szükség sincs rá. Fejben is lassacskán kezd szétcsúszni, és az eddigi koncentráltsága és feszült figyelme rohamosan épül le annyira, hogy már csak érzékeli az ingereket, de aligha reagál rájuk. Az emelésre halkan felnyög, de a pillanatnyi szúrások hamar elmúlnak, ahogy a védelmező karok ölelésének érzése eljut tudatáig, kiirtva a pánik utolsó magvát is, a kellemetlen bűzt felváltja fa és avar illata, erőteljesen fokozva a nyugalmat és megváltást. Önkéntelenül is bújik, gyengén nyomva fejét a férfi mellkasának, ami kissé kényelmetlen és kellemetlen a páncélzat miatt, de ez zavarja most a legkevésbé. Az ágakkal is belekapaszkodik a ruhájába ott, ahol éri, mintha csak közelebb akarná magához húzni.
~ Nem tudom, hogyan érdemelhetnélek ki, hogy miért lettem ilyen szerencsés. Néha irigylem magamat miatta, a jóságod miatt, hogy ennyire védesz és figyelsz rám.
Ahogy haladnak ki, a napfény erősödésére nyöszörögve fordítja el fejét, teljesen elrejtőzve a futár mellkasában, ha már karjának megemelésére nem érez magában kellő összeszedettséget. Valahol átkozza a barlang sötétjét, hogy ennyire képessé válhat tönkretenni a napfény élvezetét, de ezek a szitkozódó hangok is csak halkan susmorognak kába elméje hátuljában. Nem kérdezi meg, hogy mi a hangok forrása, egyszerűen nem kíváncsi rá, csak a természet kellemes duruzsolására akar már figyelni, hogy egy életre elfelejthesse a veszélyre utaló halk neszezést, noha tudja, amint a megmenekülés már-már bénító érzete múlik, sokkal rosszabb lesz. Maga mögött akarja hagyni az árulásokat, amiket kénytelen volt elkövetni saját életének hosszabbítása és megtartása érdekében, a veszteségeket, és azt, hogy ezzel bizonyára egy fokkal lejjebb került a tisztességesség ranglétráján. Talán egyáltalán nem kéne aggódnia miatta, de a most és a múltban elkövetett tetteinek köszönhetően ismét előkerül halványan a gondolat, miszerint egy sötételf is megirigyelhetné. Belebújik az ártatlanság bőrébe, kiszolgáltatottnak és gyengének tetteti magát, és tetemes mennyiségű áldozatot hoz össze, csak idő kérdése...
Elzárja ezt a gondolatot, mielőtt elhatalmasodna, és mély levegőt vesz, beleringatva magát a tündérfátylak éjszakájának emlékébe.