Hősnőnk egy kis időre elvált Viridieltől. Van bőven közös kalandjuk, amit fel kell dolgozna lelkileg. De valószínűleg nem csak ez vezetett odáig, hogy külön úton induljanak el Sötét Vastelepig.
Lazy még mindig önsorsrontóan szeretne kutakodni a sötét elfek titkai után. És a legalkalmasabb társ erre minden bizonnyal a király futárja, ki már számtalan alkalommal esett az ő fogságukba, de még mindig ki tudott szabadulni.

Elhagyva az Emberi királyságot egy rövid szakaszon nyílt füves területen szeli át a tájat. Kisebb ligetek adnak egyedül fás árnyékot és a távolban nagytestű patás állatok vonulása látható nem ritkán. És hamarosan egy szokatlan csorda is.
Törpöket lát egy szekértábornál ügyködni. Lehetnek úgy 100-150-en. És első látásra szervezetnek, összehangoltan dolgoznak. Ám ahogy közelebb érsz, igen sokan sima oldalú, kocka alakú köveket pakolgatnak.
Bár e néptől nem idegen a kő, ám erre felé nem látni eddig egyet sem. És a szokásos értékek, melyeket a föld mélye rejt és amikért eme bányász faj szíve dobog nem látni a kezükben.
De ne szaladjunk ennyire előre!

Furcsa érzés ismét egyedül róni az utakat és erdőket; a délosi kalandot követő pár napban egészen hozzászokott, hogy van mellette valaki, akivel kölcsönösen vigyáznak egymásra, most pedig ismételten magányosan utazik. Noha ez nem végérvényes, hiszen hamarosan találkozik Viridiellel, akinek el kell intéznie futárkötelességeit, attól még érzékeli annak az erős biztonságérzetnek a hiányát, az újra visszatérő csendet, ami főleg az elmúlt két évtizedben vette őt körül. Szájában ízleli azt az ismerős keserédességet, ami a magány egy furcsa megnyilvánulása, és bár körülötte vannak a növények, az egyre kietlenebbé váló területen egyre kevesebbet ér a jelenlétük. Ők nem olyan társak, akik hosszasan kísérhetnék őt, csupán egy rövidebb időtartamig vannak mellette, ráadásul rájuk aligha számíthat, ha egyszer bemerészkedik a sötételfek területére. Belegondolva csak oda nem ment még, mert túl veszélyesnek ítélte meg, és a gondolat, miszerint esetleg ott kéne keresnie gyermekét...
Alsó ajkába harapva hessegeti el az elképzelést, és inkább nem próbálja meg eldönteni, melyik a jobb: megbizonyosodni arról, hogy meghalt, vagy az éjtündék keze alatt teljesen megtört, életképtelenné vált. Nem engedheti meg, hogy a remény kihunyjon, hinnie kell még a legnehezebb pillanatokban is, nehogy a kétségbeesés lesújtó markába kerüljön, mely lemoshatatlan, undorító, fekete masszaként telepedne meggyötört, gyenge lelkére, hiszen már számít valahol valakinek, még ha ezt el is akarta kerülni. Nem erős, még csak nem is nevezné magát kitartónak, és még azt se tudná eldönteni, bátor vagy ostoba, hogy a koromsötét reménytelenségben mégis az életet választotta annak idején. Most már főleg nem... Egyszerre érzi azt, hogy jól döntött, hiszen lett egy igazán értékes kapcsolata, de mellette ott van az, hogy ez csak egy hátráltató tényező lesz, ami egy hatalmas, könnyen megcélozható gyenge ponttá növi ki magát, mely a vesztét fogja jelenteni.
Csendben van végig. Nem nagyon beszélget semmivel és senkivel, csak teszi egymás után a lépéseket egy általa sem ismert célt követve, és míg Természet Anya teljes, óvó biztonságát élvezi, amíg a környezete figyelmezteti a veszélyre, elmerül önmaga labirintusában, ahonnan sose fog kijutni. Ahhoz túl nagy... És talán a kijáratának kapuját is egy hatalmas lakat zárja.
Hamar érzékeli, mikor lépi át az emberek területét. Itt jóval kevesebb az erdősség, a füves vidékek uralkodnak errefelé, így sokkal éberebbnek kell lennie, hogy korábban kiszimatolhassa a veszélyt. Talán állatként biztonságosabb lenne a közlekedés, azonban ezzel a bundájáért való levadászását kockáztatná, ahol az ösztönök nem feltétlenül segítenek rajta. Főleg nem akkor, ha csapdákat rejtettek el a földön... Így hallhatja, ha valami baj van.
A nyílt tájon gyorsan észreveszi, társasága akadt, nem egy, nem kettő, hanem legalább száz fő, noha ez csak egy nagyjából megcélzott érték. Számolgatni nem áll meg, és bár fenyegetően sokan vannak, nem jelent rájuk nézve veszélyt, így talán nem is fogják őt ellenségnek kezelni. Lassan közelít, szemlélve, mit csinálnak, a csiszolt - vagy legalábbis megművelt - kövek láttán viszont felvonja a szemöldökét. Rögtön szöget üt a fejében, hogy mégis mit csinálnak itt távol otthonuktól, ennyi nyersanyaggal a semmi közepén ahelyett, hogy szeretett bányáikban, csákányokkal a kezükben hordanák otthonukba az alapanyagokat. Azt se nagyon hinné, hogy építenének itt valamit, bár... Mégsem tartaná kizártnak, ha valami őrtornyot akarnának itt emelni, elvégre veszélyes idők járnak főleg talán errefelé. Megkockáztatná, hogy ők, tündék vannak a legnagyobb biztonságban a természet védelme miatt, persze ez is cáfolható, hiszen a sötételfek még így is képesek voltak meglopni őket...
Talán beszélnie kéne velük, de mégis hogyan kezdeményezzen? Különösen bizonytalan így, egymagában, és egyre csábítóbbnak tűnik az egyszerű továbbállás gondolata. Azonban mi van akkor, ha tudnak valamit az éjtündék lakta bányáról? Akkor csak kezdeményeznie kéne legalább egy rövid társalgást... Na meg lehet, jó lenne tudni, mit akarnak itt.
Mély levegőt vesz, lassan engedve ki azt.
- Mi hasznosat művelnek errefelé a híres bányászok, ahol semmi nyersanyag nincs? - érdeklődik hangosan, megtartva egy nagyobb távolságot, nehogy visszájára forduljon a barátságos közeledési szándék.

Közeledve a szekértáborhoz egyre jobban kivehető számodra is, hogy egy jókora területen megtisztították a növényektől és falként hosszú sorban egymásra rakosgatják a köveket. Valóban az az érzésed, mintha erődítményt vagy más hasonlót kezdtek volna el építeni a semmi közepén.
Ahogy elkezdesz hozzájuk beszélni, dühös szemekkel fordulnak feléd, ám helyettük inkább az egyik szekér mögül kilépő ősszakállú ember felel.
-Jó napot! A nevem Pelindont, kőmíves mester. Egy karavánpihenőt kezdtünk el építeni. Mi járatban erre felé?
* A munkások még mindig durcás képpel, de páran odavakkantják neked.
-Jó szerencsét!

Nem érti, mi folyik itt. Távolról még nem adott volna nagy esélyt annak, hogy itt építkezés folyik, de ahogyan látja a növényektől mentesített területet... Kérdés, mit akarnak itt létrehozni, mert egy egyszerű toronyhoz kicsit nagy helyet taroltak le, erődítményhez meg... Hát az még lehet, de nem túl előnyös ezen a nyílt téren, így ezt a lehetőséget kizárja. Nyilván sokkal jobban járnának, ha valami domb tetején, esetleg hegyek közt tennék ezt, ez a füves vidék viszont egyáltalán nem alkalmas arra, hogy védelmi pontot hozzanak létre. Mindenhol nyitott, körülvehető, és bár könnyen lehet észlelni az ellent, esélytelenné válik a menekülés onnan.
Persze nem mintha értene hozzá... Szimplán ösztönből próbálja kitalálni kérdésére a választ, de rögtön elszállnak a gondolatok, ahogyan érzékeli magán a dühös pillantásokat. Némileg megkeményíti vonásait, határozottan állva a rászegeződő tekinteteket, az ember látványára azonban felszalad a szemöldöke. Na meg amit mond! Mindenesetre barátságosabbnak tűnik, mint a munkások, akik közül néhányan ugyan szólnak hozzá, nem tudná megállapítani, ez közöttük egy üdvözlési forma, vagy egy jele annak, ne nagyon cseverésszen az öreggel.
- Szép napot - biccent egyet. - Lashrael vagyok, egyszerű vándor - mutatkozik be ő is, bár vándorsága annyiban vonható kétségbe, hogy egyáltalán nincsenek nála táskák, és ami ki is lóg a látványból, az továbbra is az elrongyolódott, nyakába kötött ing, semmi több. Na jó, a vörös haja... Meg a tetoválása lenne, ha nem fedné azt teljes mértékben ruha. - Csak átutazóban vagyok - vonja aztán meg a vállát. - Annyira gyakran járnak erre, hogy megérje kiépíteni a pusztán? - érdeklődik, bizonytalanul közeledve egy kényelmes távolságig. Óvatos ugyan, és bár nem érzi teljes mértékben fenyegetve magát, nem venné biztosra, a törpék értékelik a megjelenését. - Én egy picit könnyen megtámadhatónak vélem a helyet, de nyilván a karavánokat nem küldik útra őrizet és védelem nélkül - néz körbe, érzékeltetve a vidék nyitottságát.

Az egyik törpe félig felegyenesedik és rákönyököl az épülő kőfalra.
-Nocsak, köszönni is tud a kisasszony? Jó szerencsét!
Árulja már el félelf hölgyem, hogy maga szerint akkor miért építjük ezt a tákolmányt? Csak tán nem fog elesni az első roham alatt! De ha ennyire ért hozzá, akkor talán adhatna tanácsot.
* Többen abba hagyják a munkát és csendben figyelnek téged. Úgy tűnik, felkeltetted a figyelmüket. De nem épp barátságos most sem a pillantásuk. Az építész pedig igyekszik magára vonni a figyelmed.
-A karavánpihenőket a karavánok útvonalán kell elhelyezni és nem a szekereket felvinni hegyekre. A környéken kell minden féle képen. És nem kaptam utasítást arra, hogy mesterséges dombot vagy várárkot építsünk. Talán mert a szekerek nehezebben tudnának felmenni, ha fáradt a ló.
* Könnyen észreveszed, hogy ezekről a mélyben élő népnek nem sok fogalma van.

Nyelvére harap, mielőtt megeredne az éles szúrás és sértés hallatán, realizálva, gyakorlatilag semmi sem változott a régmúlthoz képest - a futárt leszámítva. Ugyanúgy félelfnek nézik őt, mint ahogy sokan mások is, minden bizonnyal emiatt lenézve őt, méghozzá nem kicsit. Nem tudná megmondani, mi lenne, ha felfedné tisztaságát, bár arra tenné a voksát, hogy nem hinnének neki, ha igen... Akkor talán kivívhatná a tiszteletüket, de nem azért van itt, hogy velük hadakozzon erről. Már régen megtanulta kezelni ezt a vádat, hiszen gyakorlatilag egész élete erről szólt: küzdés a kitaszítottság ellen. Csak hát... Ez a szándék az utóbbi két évtizedben igencsak elhalttá vált. Ugyanakkor nem tagadhatja, hogy ez egy újabb, apró, szivárgó sebet ejt rajta, és már ennyitől az ész korholja az érzelmes oldalát, számon kérve, mit is hitt, hogyan élhette bele magát egy tiszta indításba. Az eddigi keserédes íz teljesen keserűvé válik, ahogy tudatosul benne: ugyanolyan minden. Nincs új kezdet.
Persze a remény még ott van... Egy másik lehetőség még ott lóg a levegőben, és ha van olyan szerencséje, akkor felnézve megtalálja azt, hogy utánanyúlhasson, egyelőre azonban leszegett fejjel jár amiatt, ami ő: szégyen. A mozdulataiba, a testébe, a sejtjeibe ivódott ez az elképzelés, teljesen megbéklyózva őt, és nehezen lehet megváltoztatni nézeteit, leoldva a láncokat, noha ez mérsékelődött Viridiel mellett, aki egyenértékű társként kezelte mindvégig, igen sokat téve azért - még ha eleinte talán akaratlanul is -, hogy megbízzon benne. Ugyanakkor ő most nincs mellette, és az ilyen támogatás hiányától ismételten előtérbe kerülnek azok, amiket eddig is gondolt magáról: szellem, csalódás, átok...
- Jómagam nem tanultam ilyenekről, csupán a véleményemet közöltem. Nem szakember vagyok, hanem vándor, aki számol a veszélyekkel, és gondoltam, a meglátásom talán segít, ha már úgyis nagy valószínűséggel én vagyok az, aki a felszínen a legtöbbet jár-kel, látva, mire képes egy-egy portyázó csapat. Lehetnek akár errefelé járó orkok is, őket például aligha fogják megállítani a falak - magyarázza fejét ingatva a végén, megtartva higgadtságát és határozottságát, hiszen ha észreveszik, az elhangzottak nem peregnek le róla olyan könnyen, mert lelki falai meggyengültek az alatt a pár kellemes nap alatt, folytatni fogják. - De elnézésüket kérem, hogy így megzavartam a munkálatokat a butaságommal. Esetleg meg tudnák mondani, hol találom mindennek a fizetőjét? - tér inkább ki, mielőtt nyílt vitába kezdene, és egy a száz elleni küzdelemre kerülne sor. Nincs ilyen képesítése, és láthatóan nekik sem, így hiába is adna fejtágítást a maga gondolkodásmódjával, úgyis gúnyos nevetés lenne a vége a részükről, és nincs kedve megalázottan távozni. Inkább felkeresi a fejest, mert igencsak kíváncsi, ő mennyire ért ehhez... Mert hogy itt, háborús időben egyáltalán nem biztonságos megpihenni, ráadásul úgy, hogy távol van a lakott település, az biztos.

Bár nem tudták, de a lány elevenébe találtak azzal az egy szóval. Mély sebeket szakítottak fel. És ez csak növelte a szakadékot közöttük. Bár nem tudhatta, de nem sokba nézték azt az elf fajt, aki megígérte nekik, hogy több fát hoz ide, ha hatalmas erdejükben van elég vihar által kidöntött vagy más módon feleslegessé váló. Márpedig Amerith királynő szerint kell lennie.
Ám eddig nem kaptak túl sokat, csak pár kisebb szállítmányt. A beígért katonai erősítés is dolgavégezetlenül ment haza. De erről sem tud főhősnőnk. Bár a diplomácia nem ellenséges a két nép között, de uralkodóik az utóbbi időkben hibát hibára halmoztak ezen a téren.
-Az ork fosztogatástól nem félünk annyira. Inkább a sötét elfek jelentenek veszedelmet. De semmi kedvem félkész munkát végezni. Az nem törpéhez méltó. Vagy a legjobb szállást építjük meg és a legbiztonságosabbat, vagy semmilyent! -mondja dühösen immár a kőművesünkre nézve- Helléna tanácsosasszony egészen biztosan nem ezért fizetett és nem is fog egy aranyat se, ha nem lesz biztonságos! Alapanyag van bőven.
* Az ember férfi védekezően emelte fel maga elé a kezét és továbbra is magabiztos hangon válaszolt.
-Engem a királyuk tanácsa nem hatalmazott fel, hogy árkot és magaslatot tervezzek. Annyit kértek tőlem, hogy egy kőépítményt tervezzek meg, mely ellenáll a rohamoknak. A falak kiváló kivi...
* Ám most már mindenki abba hagyta a munkát és köré gyűltek szerszámokkal a kezükben.

Ahogy megüti a fülét a tanácsosasszony kifejezés, rögtön ódzkodni kezd attól, hogy találkozót szervezzen le vele. Semmi kedve hatalmi játszmákba belekerülni - még ha a király futárával így is sikerült igencsak bizalmas kapcsolatot kialakítania -, ő csak egyszerűen megy a saját feje után a maga nyugalmában, felderítve azt, amit nagy valószínűséggel senki sem próbált.
... ami persze nem csoda, hiszen a sikerre vitelének esélye egyenlő a nullával...
Mindenesetre most már tényleg minden porcikája irtózik attól, hogy vitába keveredjen, és bár itt egy sehonnani félelfnek nézik, ami olyan szempontból jó, hogy nem róhatják fel később fajtájának ezen apró hibáját. Az eddig őt ért harag aztán átirányul az emberre, aki láthatóan csak a neki kiadott parancsot szeretné teljesíteni, se többet, se kevesebbet, de akkor úgy tűnik, ő az, aki annyira tapasztalt, és úgy helyeztet el mindent, hogy biztonságos legyen... Humoros.
Kelletlenül megvakarja a tarkóját, miközben az ember magyarázkodik, a törpék viszont cseppet sem tűnnek türelmesnek és megértőnek. Nem mintha az előbbi érzésről lennének híresek... Na meg eléggé úgy látszik, szeretik azt a személyt, aki fizet, már csak indulatukból ítélve, és ez örvendetes.
- Hé-hé! - próbál beférkőzni a munkások gyűrűjének közepébe, az ember elé állva. - Nehogy nekiessetek, meg lehet ezt oldani beszéddel is - jön elő pacifista oldala, noha nem hibáztatja a bányász nép tagjait ingerültségük miatt. Ő se akarna egy olyan épületen dolgozni, ami esetleg valaki más halálát okozza, mert nem ügyeltek eléggé a folyamatnál, vagy csak mert valaki felelőtlenül osztotta az észt, hanyagul kiadva az alapokat.
- Végső soron ő csak a feladatát teljesíti, ami miatt nem lehet hibáztatni. Ha nem adtak semmi konkrétumot, akkor nem adtak, ő meg lehet, a legjobb belátása szerint cselekszik.
~ Vagy csak mihamarabb be akarja fejezni a munkálatokat, és eltűnni a pénzzel...
- De most megkockáztatok néhány kérdést. Van a közelben egy település? Legalább egy kicsi - néz körbe, bár inkább az emberre számít, ő talán ismerősebb errefelé. A maga részéről nem nagyon figyel már arra, merre jár, arról kap tájékoztatást a növényektől és állatoktól, ha véletlenül ismét megfordul ugyanazon a terepen. Bár ez ritkaság, elég nagy a kontinens ahhoz, hogy a céltalan vándorlással ne ugyanoda lyukadjon ki állandóan.
- És ha van, érdekel az én nézőpontom? Mert ha nem, akkor nem is kezdem el, mit javasolnék kívülállóként és állandó utazóként, akinek első és legfontosabb dolga, hogy biztonságban legyen... - hangsúlyozza ki a végét, hátha kiválthatja ezzel a kellemes érdeklődést, persze számít az ellenkezőjére is a düh egyre nagyobb jelenléte miatt. Ugyanakkor, mivel nem adtak semmi támpontot ennek az öregembernek, talán változtathat rajta, biztonságosabbá téve a karavánoknak is az utazást.

Hősnőnk eddig úgy hitte, hogy valaki saját pénzből vállalkozott egy nagyobb, útszéli taverna felépítéséré. És csupán tapasztalatlansága vagy más okán sikerült félre a terve megvalósítása. Ő nem tudott pár trükkről, amivel az emberek biztonságosabbá tehetik nagyobb váraikat, a felfogadott mester pedig nem nagyon erőltette.
Ám most hirtelen kiderült, hogy a gazdag megrendelő mögött nem magánszemély áll, hanem maga a törpék királysága tervez erre felé valamit. Méghozzá egy karavánpihenőt. Ám még nem annyira világos, hogy miért is pont ezen az elhagyatott helyen.
-Hova indult, hölgyem, hogy azt sem tudja, hol jár? -kérdez rá nem túl udvariasan a hangadó törp- Ezen a vidéken egyáltalán nincsenek falvak vagy városok. Ez a nomád törzsek földje, akik vándorolva legeltetik állataikat és néha felhajtják a Raydani-hegységbe, hogy ott a bőröket, húst és más eladnivalókat kicseréljék sóra, fémtárgyakra vagy az északabbról lejövő földműves emberek gabonáira, más termékekre.
A királyom úgy döntött, hogy új karavánutakat épít és éjszakára biztonságos szállásokkal védi. Helléna Silvermoon tanácsosasszonyt bízta meg a feladat részleteivel. Elsőként, hogy a várak építésében jártas embereket fogadjon fel és kösse össze a királyságot az északon, az orkok hegyeiben lévő aranybányánkkal.
De akkor hogy is van az a várárok meg mesterséges magaslat? -fordult vissza a tervrajzot papírra vetőhöz.

Az udvariatlan kérdésre némi elégedetlenséggel teszi karba a kezeit, és amit hozzáfűzne megjegyzést, lenyeli. Továbbra is ő van hátrányban létszám szempontjából, és bár igencsak bicskanyitogató modoruk van, nem szájalhat csak úgy, felelőtlenül. Csak ő fogja kárát látni, annyit meg nem ér az eset, hogy itt verjék el érte. Mindemellett még mindig ott van az a tényező, hogy ők jobban értenek ehhez, ugyanakkor azok a bamba fejek, amiket itt talált... Az pedig már az ő saját baja, hogy nem bízik a falak védelmében, csak a természetében, hiszen ilyen körülmények közt nevelkedett.
- Én továbbra is úgy hiszem, őrültség háborús időben a semmi közepén csak és kizárólag falakkal védelmet nyújtani - rázza meg a fejét. - Nem tudom, mit tervez a király és miként szeretné kivitelezni ez a bizonyos tanácsosasszony ezt az egészet, de ha aktív lesz ez a kereskedelmi útvonal, nagyon remélem, őrséget is küldenek ide. Az épület feltűnő, ezt senki sem tagadhatja, a fosztogatóknak továbbra is könnyű célpont - Más kérdés, hogy alapból nem annyira tetszetős neki, hogy akire rábízták a feladatot, az nincs jelen, hogy ellenőrizze a munkálatokat. Nemcsak a sötételfek megbízhatatlanok, de emberek közt is megannyi szélhámos van, akik nem feltétlenül fogják olyan lelkiismerettel végezni a munkájukat, mint a törpék. Persze meglehet, kicsit sok a dolga... Bár nehezen tudna elképzelni fontosabbat egy igencsak jelentős útvonal kiépítésénél. Elég felemás véleménnyel van így erről, és kicsit a tipikus magas rangúak hibája szagát érzi ebben, akik sok mindenhez értenek, de pont a paraszti eszükre nem figyelnek kellőképpen, ami ilyenkor az egyik legfontosabb lenne.
Arra már inkább rá sem kérdez, hogy a nomádokkal mi a helyzet, csak mert hogy ők nem kifejezetten fognak örülni, hogy itt-ott épületeket emeltek a területükre, tagadhatatlan. Mondjuk nem tudja, volt-e tárgyalás velük, de nem hinné, hogy ennyire alaposak lettek volna... Ha már pontosan nem állapították meg, hova is kéne lerakni az alapokat és ennyire szabad kezet adtak az öregnek... Naivság.
- Én csak javasolni tudom, hogy legalább egy kis erőfeszítést tegyen a biztosabb védelem érdekében - fordul az emberhez. - Ha már úgyis a királytól kapja a bérét, nem hiszem, hogy szűkmarkúan adományozná a pénzt, és ha kitart, később még hálásak is lesznek érte.

A törpék továbbra is bíznak a falakban. És az emberek tudományában. Egyedüliként ők, de így élték túl az évszázadokat. Raydanban másként védekeznek a felszín veszélyeivel szemben. Egyszerűen csak nem engedik le a mélyben.
Az már most látszik, hogy sokat kell tanulniuk az apróságoknak, ha meg akarnak honosodni a felszínen. És talán jobban jártak volna akkor, ha ezt a saját hegyeik tetején kezdik. Ahol ismerős a táj és ismerősök az ellenfelek.
Az erdei elf fülét megüti valami. A füvek tengere érkező nomádokról fecseg. Százan vannak legalább és épp ide tartanak. Több száz állatot hajtanak és fegyvereik is vannak. Hamarosan már a látóhatáron is feltűnhetnek, de egyelőre szem nem látja őket. Arról érkeznek, amerről ő is.
-Én nem tehetek semmit. -szabadkozik a mérnök- Ha azt akarjátok, hogy ne csak a karavánpihenőt körbe vevő fal álljon, hanem más is védje az itt megpihenőket, akkor az megoldható, de többe fog kerülni. És többet kell dolgozni.
* A természetre valami borúlátó feszültség telepedik rá.

Érdeklődve pillant a föld felé, a fűre, óvatosan kapkodva tekintetét a szálakon, és az, amit súgnak, cseppet sem bizalomgerjesztő: egy nagyobb csapat halad ebbe az irányba, mintha csak megjósolta volna. Létszámuk nagyjából vetekedhet az itteniekével, mi több, fegyverrel felszereltek... Noha az állatok miatt nem feltétlenül kell támadó szándékkal érkezniük, attól még aggodalommal tölti el, hogy az esetleges diplomáciai tevékenységek kihagyásának itt komoly következményei lesznek.
- Fogadni mernék, hogy így is annyi aranyat kap a tervekért, hogy még másik két generációnak elegendő lesz... - morogja, és mivel nincs semmi érték nála, aligha fizetheti le ezt az alakot, hogy normális munkát végezzen, ha már a törpök nem biztosították ezt. Mindegy, nem hibáztathatja őket, hiszen nem a felszínen élnek, őket védik a barlangrendszerek és hegyek, így hát mit is tudhatnának ők erről az egészen más világról? De attól még ingereli őt...
- A nomádokkal mennyire beszélték meg, hogy az ő területükön kezdenek építkezésbe? - érdeklődik mégis erről, még ha korábban nem is állt szándékában feltenni ezt a kérdést, feltételezve a csoport tudatlanságát. - Ugyanis hamarosan társaság várható, és nem szeretnék egy véres csata vagy annak előszelének részese lenni - néz ismét körbe, hátha valaki tud valamit, de már jóval kevesebb kedvvel és barátságossággal, mint az elején. Nyilván nem ellenséges, inkább egy kellemes közönyösséget mutat feléjük, enyhe jelét adva, megelégelte az itteni felkészületlenséget és azt, ahogyan kezelik őt. Mondjuk mit várt? Nem illedelmes és udvarias tündék társaságába került, hanem nyers modorú törpök közé.

Miközben lágyan lengedeznek a fűszálak a pusztában, Lazy és a törpék az emberrel próbálnak egyezkedni az épp épülőfélben lévő menedék terveit illetően. És egyre közelebb jönnek az első látogatók, akik hamarosan bekapcsolódnak majd a nem túl szerencsés megbeszélésbe.
-Ha a törpék szavukat adják, hogy megkapom a plusz aranyakat, akkor lebontjuk a falakat és elkezdjük ásni az alapokat. De már így is sokat kockáztattam. Az emberi uralkodó nem fog örülni, ha megtudja, hogy féltett hadititkokat használtak fel szövetségesei új terveikhez, melyek kiváltanák a már meglévő kereskedelmi utakat.
* Nem csak a nomádokkal, de szinte egyetlen embercsoporttal sem állapodtak meg erről az új terükről és ez hamar kiderül. Ki tudja mi volt Helly terve mindezzel, de csak a Mesélő tudja, hogy egy sokkal fontosabb dolog érdekében nem felügyeli személyesen az építkezést.
Ám ez egyetlen jelenlévőt nem nyugtat meg. És végül az egyik munkás a gallérjánál fogva ragadja meg az akadékoskodót és löki le a földre.
-Ha nem akarsz megdögleni, akkor most azonnal elkezdjük rendesen megépíteni ezt az erődöt.
* Eközben a távolból feltűnik az első lovas és csapatuk gyors vágtába kezdenek az állatokat is rohanásra ösztönözve. És néhány raydani értetlenül néz fel a jelenségre, a többiek inkább az építés irányítóját fenyegetik.

Némi ellenségességgel figyeli az öregembert, mikor követelni kezdi a kiegészítő összeget. Hihetetlen, hogy mekkora fukarság szorult bele...
- Féltett hadititkok? - vonja össze a szemöldökét, de nem kifejezetten vár erre választ, úgyse fejtené ki, hiába van egyedül sok ellen. Mindenesetre felelet nem érkezik a kérdésére a diplomáciával kapcsolatban, és ezt egy egyértelmű nemnek veszi, mire a szerencsétleneknek szánt arckifejezéssel csapja homlokon magát. Ötlete sincs, mit gondoltak; hogy csak úgy, egy szó nélkül felhúzhatnak néhány épületet MÁSOK területén, amit ŐK fognak használni? Nevetséges.
- És még csodálkozunk, hogy háborúzunk... - sóhajtja, a következő pillanatban pedig már az egyik törpe dühös kirohanásában a földre nyomja az embert. Ösztönösen mondaná, hogy "nyugalom", ugyanakkor tisztában van vele, hogy az csak még jobban felhúzná a jelenlévőket. Legalábbis magából kiindulva.
- Ezzel nem érünk semmit - ingatja meg a fejét újra, a legingerültebb törpének szánva szavait. - Figyeljen, nincs abban a helyzetben, hogy ellenkezzen, egyrészt, másrészt szerintem a király könnyen talál más építészt, aki rendesen, felelősségteljesen elvégzi a munkáját, és ebben az esetben az összes aranyérmének búcsút inthet - fordul az emberhez, viszont egyre kiélezettebbé és kaotikusabbá válik a helyzet, ahogy a távolban megjelenik a lovasság, közelről pedig egyre élesebbé válnak a nyelvek. Pár pillanatot vár, legyűrve az ideget, ami az eszetlenségből kialakult, erősen behunyt szemekkel számolva el tízig, azonban a kintről érkező zajokat nem tudja kizárni, így ez a nyugtatási módszer sikertelen.
- ELÉG LEGYEN MÁR! - fakad ki dühösen, a lehető legnagyobb hangerővel, túlharsogva a többieket, ellentmondást nem tűrően kiejtve a szavakat, mit sem törődve azzal, hogy kívülálló, valamint hogy könnyedén kerekedhetnek főlé. - Természet Anya szerelmére, komolyan ide jutottunk?! Háború van, egy istenverte háború, ahol a leginkább van szükségünk a másikra, nehogy már a másik népet hátráltassuk és fenyegessük, ha már segíthetnénk is egymást! - fújtat. - És ha már korábban nem figyeltek rám, tisztáznám: TÁRSASÁGUNK akadt, és nem hiszem, hogy barátságosak lesznek, ha meglátják EZT - mutat először a távolba, aztán az építkezés helyszínére, a megkezdett falakra. - Ha szerencsénk van, nem fognak támadni, viszont MINDENT össze kell pakolni és MINDENKINEK el kell innen kotródnia, míg DIPLOMÁCIAILAG egyeztetésre nem került MINDEN! Addig mindez... - mutat körbe egy íves mozdulattal. - ... csak olaj lesz a tűzre, és ahelyett, hogy végre békét köthetnénk MINDENKIVEL FESZÜLTSÉG NÉLKÜL, csak egymásnak ugrasztjuk magunkat. Erre megy ki a játék? Mert akkor én továbbálltam, és ahelyett, hogy vállalnám a főszónok szerepét, hagyom, hogy mészárlás alakuljon ki - emeli kezét ismét a távolban lovagló alakokra, egyértelműsítve, hajlandó lenne kimenni eléjük, hogy a nézeteltéréseket valamennyire elsimítsa a magas rangúak helyett is.

A vörösnek nem igazán válaszolnak, de mivel csak egyetlen faj birtokolja a tudást, mellyel várakat lehet építeni és ez ráadásul túlélése alapja is az évszázadok vihara közepette, ahol azt is hozzá kell tennünk, hogy a jelenlegi nagy háború alatt is egyik szövetségesével többet csatázott, mint a sötét elfekkel...
Nos talán elég tapasztalt vándor már Lazy ahhoz, hogy rájöjjön félszavakból is, hogy miért tekintenék hazaárulónak azt, aki más népeknek megtervez és segít felépíteni egy erődöt. És talán a lustaság és a sietség mellett más is vezérelte a kőműves mestert abban, hogy könnyen megostromolható építményt tervezzen faja közelébe?
Miközben csak pillanatok választják el a két fajt -kik jelenleg az építkezésen nem képviselnek egyenlő egyedszámot-, hogy összeverekedjenek, a lovasok vágtatni kezdenek és állataikat is rohanásra késztetik.
És ekkor pattan el a húr hősnőnknél és üvölt rájuk. Nem hiába, a nyugtató számolás meg a nagy levegő csak egy nagy tévhit. Nem segít semmit sem, ha az ember -vagy elf- élete közvetlen veszélyben van.
-Miért támadnának meg minket? A nomádok békés népek.
* A törpe teljesen értetlen, a saját birodalmuk felszíne sem volt eddig fontos, csupán másokat nem szerettek volna, ha a fejükre telepednek. Ezek a kisebb-nagyobb csapatokban vándorló szabad emberek pedig kiváló kereskedőpartnereik, ők ételt nem tudnak maguknak termelni odalent, a törzsek pedig a mély kincseit nem tudják kitermelni maguknak.
-Miért akarnának megtámadni? -kérdezi megint már sokkal inkább gyanakodva, látva az érkezők sebességét. És hamarosan mindenki valamit a kezében szorongatva várja őket, de nincs páncéljuk. A többség előhalászik egy magával hozott fegyvert, a többiek pedig a föld meglazítására hozott és eddig nem használt csákányokat kapják két kézre.
Ahogy néhányszáz méterre megközelítik a közeledők a karavánszeráj alapjait, ők is kézbe veszik az íjakat és meglepett arccal, de harcra készen jönnek még egy kicsit közelebb. És elérkeztünk a ponthoz, ahol a lombtünde pánikolhat.

A szövegelése nem ért semmit, csak annyit, hogy idióta kérdést rakjanak fel neki, ami, ha már nem lenne túl a kitörésen, most segítené elő ennek eljövetelét.
- Ti talán nem támadnátok meg azt, aki engedély nélkül épít a területetekre valamit, bármit?! Kit érdekel, hogy vándorolnak vagy letelepedtek?! A terület az ÖVÉKÉ és NEM a TIÉTEKÉ! - rivall rájuk ingerülten, azzal elégedetlenül verekszi át magát a törpék gyűrűjén, véglegesen megelégelve félkegyelműségüket.
- Békesség ide vagy oda, a tündék is békések, mégsem néznék túl jó szemmel, ha csak úgy bevackolnák oda magukat más népek képviselői azzal a szándékkal, hogy keresztülgázoljanak az országukon - morogja. - SENKI sem szereti, ha a saját területére lépnek ilyen tervekkel, de úgy látszik, nektek nincsenek ilyen határaitok - indul el a lovasság felé, válla felett beszélve a bányász nép tagjainak. - Ostobák vagytok, ha azt hittétek, erre nem érkezik ellenséges válasz - veti még oda, azzal futásnak ered, nagy iramban haladva az íjakat elővett lovasság fele, látványosan, mindkét kézzel intve nekik, kinyújtott ujjakkal, ezzel jelezve nekik, fegyvertelen és védtelen, nem áll szándékában a harc.
- ÁLLJ! - kiáltja, ezúttal szája köré tölcsért alakítva tenyeréből. - NE LŐJETEK! - szól még, aztán megáll, kitárt karokkal, fohászkodva, hogy ne eresszenek bele néhány nyílvesszőt. Tudja jól, hogy ez öngyilkosság és őrültség egyszerre, de akármilyen buták legyenek is, nem hagyhatja, hogy életek hulljanak el a szeme láttára, még ha egyedül aligha állíthat meg száz-száz főt. Egyszer már megtörtént, hogy előtte öltek meg rengeteg embert, itt viszont nem a jelenlévők a hibásak, hanem a felsőbb hatalom részei, akik nem intézték el, hogy biztonságosan lemehessen az építkezés. Nem kéne kockáztatnia, hiszen továbbra sem az ő dolga, az önérzete és a lelkiismerete azonban nem engedi meg neki, hogy egyszerűen távozzon. Ha aztán eközben bekövetkezik a legrosszabb, legalább Viridiel nem kerül miatta veszélybe. Ennek is megvan az előnye, nem igaz? Noha minden porcikája a menekülésre akarja rávenni, hogy alakuljon át, és állatként a környezetbe olvadva távozzon, mentve a bőrét, ezekre a szimpla életösztönökre most nem fog hallgatni, mert máskülönben egy életen át kísérteni fogja őt ez a pillanat.

Lazy kirohan az érkezők elé béketárgyalni, miközben kétszáz intelligens lény felkészül a harcra. Egyikük sem vállalkozik rá szívesen, de valahogy a levegő megtelt balsejtelemmel, hogy itt és most elkerülhetetlenül rossz dolgok fognak történni.
Hősnőnk gondolatában is ez van, szinte már érzi a húsába vágódó nyílvesszőket, mikor kiabálására megállnak és lentebb engedik az íjakat. És türelmesen megvárják, míg odamegy hozzájuk, hogy ne keljen teljes torokból ordítozniuk. Ha elsőre nem is ez lenne a nő választása, egy kézmozdulattal jelzik ezt számára.
-Mi történt itt? Mi ez a sok kőtörmelék? Megtámadta valami a törpök karavánját?
* A törzs gazdagon díszített ruhájú vezetője lehetséges, hogy legalább annyira naiv most még, mint a raydaniak, akik idejöttek. Ám legalább nem kapkodnak a vérengzéssel. És lehetőséget adtak Lazynek, hogy beszéljen.
Eddig jól ment neki és a másik oldalon már sok hibás döntésre és tervezésre felhívta a figyelmet.

Szíve hangos dübörgéséről tudomást sem vesz, mint ahogy az egyre nagyobb pánikról sem, ami eluralkodna rajta, ha nem lenne kellőképp céltudatos és nem akarná ennyire elkerülni a vérontást. Észre sem veszi, mennyire zihál a ránehezedő súlytól, ami azért van, mert gyakorlatilag két kisebb sereg közé szorult, és mivel egyikük pártján sincsen, könnyedén érheti mind elölről, mind hátulról támadás. Sose volt még ilyen körülmények közt, sose került kereszttűzbe, főleg nem a csatát megállító szerepében, és bár ez jelentéktelen harcnak tűnik a két nép között, az így is pattanásig feszülő kapcsolatokat könnyedén elszakíthatja, legyenek akármilyen közeli kereskedelmi kapcsolatban. A háborúnak mindegy, kik kereskedőpartnerek... Jelentős szál, de nem annyira, hogy ne törhessen meg, ne fordíthassák egymás ellen a népeket már csak a kapzsiságtól vezérelve is.
Ott áll, középen, egyedül mindenféle támogatás nélkül, egyszerre elengedve az életet, de egyszerre titkon vágyva is arra, túlélje, hiszen még lenne mit tennie. Még vannak feladatai, még ha azok ugyanúgy egy szakadékba vezetnek... Attól még talán tehet valamit, hogy egyszer, valamikor egy szebb napra virradhasson mindenki, ahol már nincs a szeretetben gyűlölet, a biztonságban bizonytalanság és félelem.
Behunyja a szemét, nem bírva küzdeni a felé közeledő látvánnyal, inkább így várva a testébe mélyedő nyilakat. Erősen ajkába harap, fájdalmas vonásokkal teli arcát lefelé szegi, de karjait még mindig védőn és megadón fönn tartja, torka összeszorul, ahogy akaratlanul is eszébe jut, mit veszíthet, mit kéne maga mögött hátrahagynia, és itt bizonyosodik meg arról, az életben tapasztalt értékek mennyire hátráltatóak lehetnek. Naiv elképzeléseket szülnek, beteljesíthetetlen reményeket...
Mielőtt teljesen beletörődhetne szomorú sorsába, a patadobogás elcsendesedik. Döbbenten pattannak fel szemhéjai, hogy meggyőződhessen róla, jól hallotta, a látvány pedig egyszerűen sokkoló. A lovasok várakoznak, és ahogy a teher hirtelen leszáll róla, eddig teljesen megfeszülő izmai ellazulnak, mire lábai összecsuklanak alatta, szája elé emelve a kezét. Nem hiszi el, hogy túlélheti, hogy megállíthatja a küzdelmet, hogy ő, egyedül... Hogy megkímélhetett két népet egyszerre.
A megkönnyebbülés végighullámzik rajta, kis híján elsírva magát tőle, és még a homályosodó látása ellenére is észreveszi: a lovasok intenek, magukhoz hívják őt. Rögtön feláll, ügyetlenül ugyan és majdnem visszaesve a földre, de némi bizonytalan lépés után már tempósan halad feléjük egy halvány, örömteli mosollyal. Mikor odaér, kissé szaporábban veszi a levegőt, viszont ahogy egyszer benntartja lélegzetét, ez csillapodik, az ismeretlen kérdésére pedig nemlegesen megrázza a fejét.
- Nem érzem úgy, hogy hazudnom kéne, így tisztességesen és őszintén elmondom azt, amit megtudtam - pillant fel a díszes ruhájú vezetőre. Még nem találkozott vele, legalábbis nem rémlik, hogy valaha összefutottak volna sem ilyen alakban, sem állatként. - Nem tartozom hozzájuk, de nem is akarom, hogy egy visszafordítható dolog miatt kelljen harcolni és felesleges áldozatokat hozni - teszi még hozzá, és még egyszer vesz egy mély levegőt, csillapítva a belső, várakozásban kialakult űrt megtöltő káoszt. - És az elhangzottakért ne őket hibáztassátok és ne rajta toroljátok meg, ha esetleg ez a hamarosan elhangzó információk miatt felmerülne - mutat hátra, a törpékre. Még egy darabig hezitál, hiszen lehetősége van mégis hazudni, teljes mértékben kimenteni őket, ugyanakkor tisztában van vele, hogyha így tesz, az később sokszorozottan fog visszaütni - nem rajta, hanem a két népen. Őt, vándorként ez aligha fogja érinteni.
- Fogalmam sincs, a nomád csapatoknak ez mennyire nagy sérelem, de a törpék királya karavánutat akar kiépíteni a pusztaságon keresztül, egészen az orkok területéig - figyeli a másik ábrázatát, lehetőség szerint azonnal nyugtatón reagálva, ha ingerült vonásokat fedez fel rajta. - Ahogyan én tudom, hiányos a felkészülés, nincsen megbeszélve semmi, az alkalmazottak pedig csak tették azt, ami ki lett nekik osztva. Gyakorlatilag senki sem tudja, a háttérben mennyit rendezett a király vagy az, akit erre a diplomáciai feladatra kijelölt - rázza meg a fejét. - Nem túl régen találtam az akkor még éppen építő törpékre - tekint hátra. - Mielőtt a csapatával feltűntek volna a távolban... - néz vissza a nomádok vezetőjére. -..., elkezdtem őket rávenni a visszavonulásra, és hangsúlyoztam az előzetes megbeszélés szükségességét - enged meg egy esetlen mosolyt, ami egy csendes bocsánatkérés is, hogy nem járt még teljesen sikerrel. - Szeretném, ha sikerülne elsimítani ezt anélkül, hogy egymásnak esnénk.

A lovasok megálltak és te odamész. Bizonytalan járásod és főként még bizonytalanabb felvezetésed szinte átragasztja a vezérre és embereire azt a kételyt, melyet a törpök sugároznak fegyverrel a kezükben. Talán ha megmaradtak volna a svindlis építész megpüfölésénél és úgy érkeztek volna meg, akkor az emberek csapata sem érezte volna úgy, hogy fenyegetnék őket.
-A bányászok át akarnak verni minket? -kérdez bele az első félve kimondott mondataid után.
* Végig hallgat téged és arcán egyre nagyobb a káosz. Egyáltalán nem tudja mire vélni a látottakat és az általad mondottakat. Ám most már el van szánva rá, hogy kideríti.
-Ha tudunk itt venni sót, akkor megállunk és nem megyünk tovább. Minekünk is jó lesz a karavánpihenő. De mégis miért néznek ránk ilyen ellenségesen? Ha nem hoztak sót, akkor meg mi értelme, hogy itt vannak és építkeznek?
És ami a legfontosabb... Nem szántják fel a környékbeli földeket és nem tiltják ki onnan az állatokat?
* Igen mérges szemekkel néz hol téged, hol a felfegyverkezett munkásokat. És még nem döntötte el, hogy mi legyen. De érzi, hogy nem kerek így a történet.

- Én is csak most csöppentem bele ebbe az egészbe, nem látom át teljesen - rázza meg a fejét. - Nem tudom, mi jár a törpék fejében, elvégre nem tartozom hozzájuk. Vándor vagyok, alapvetően nincs szerepem sem a diplomáciában, sem semmi másban - fejti ki jobban, talán ezzel levéve a gyanút magáról. Még pont őt szemelnék ki áldozatnak... Nem kifejezetten hiányzik neki, hogy itt is ő húzza a rövidebbet azzal, hogy segíteni próbál. Mindenesetre attól némileg megnyugszik, hogy nincs ellenükre a karavánút - ez az egy szerencséjük van, és nem kell még jobban szabadkozni... Persze így meg felesleges volt a félelem, de még mindig jobb így tenni, mint aztán megijedni.
- Annyit tudok csupán, hogy meggondolatlanul ugrottak neki az építkezésnek, felügyeletlenül hagyták őket, és egy ember irányítja a folyamatot, bár igencsak... Ellenséges vélemények alakultak ki róla, jogosan - vakarja meg a tarkóját. - Hogy só van-e náluk, úgyszintén nem tudom, de erősen kétlem, hogy hoztak volna magukkal, hiszen most kezdték el a karavánút kiépítését. Feltételezem, főként az általuk megemlített, orkoknál lévő aranybányájukat akarják ezzel összekötni a birodalmukkal a gyorsabb és biztonságosabb szállítás érdekében, de ismétlem, nem látok mögé, csak azt tudom, amit kívülállóként megtapasztaltam és paraszti ésszel összekapcsoltam - emeli fel védekezőn a kezét, mielőtt eluralkodna a káosz, ami a vezető arcára kiül. - Olyan falakat akarnak felhúzni, amik védelmet nyújtanak a támadások ellen. Bevallom, beleszóltam a munkálatokba, mivel az egyszerű falak nem fognak megállítani mindent, és gondoltam, ezt megosztom velük... Az ellenségesség meg... - fordul a törpék irányába pár pillanat erejéig, aztán vissza. - Valószínűleg átterjedt az aggodalmam és félelmem, hogy rosszul fognak reagálni az itteni népek a hirtelen felhúzott épület láttán, így ez az én hibám. További terveket viszont ugyanúgy nem tudok, ennyire kifejteni nem volt idő - rázza meg a fejét. - De könnyebb lenne, ha néhány fő kiválna mindkét csoportból, és úgy középtájon könnyebben meg tudnánk beszélni ezeket, csak hogy senki se érezze magát kényelmetlenül vagy veszélyben. Mindemellett minden tisztázódhatna így a két fél között, még ha nem is hivatalos körülmények közt - ajánlja ezt a lehetőséget, ami mindenképpen mentesítheti őt az ide-oda rohangálástól. Nem szeretne hirtelen futárrá válni, viszont a sok beszédnek is véget kíván vetni. Úgyis csak folyamatos "nem tudom" a válasz, ennél többel nem tud szolgálni, bármennyire várják tőle a megvilágosodást. Ő is ugyanolyan sötétségben tapogatózik annyi különbséggel, hogy van fogalma róla, milyen bugyuta módon vágtak neki az egésznek.

-Miféle ember? -kérdezte gyanakodva.
* Diplomáciai javaslataidat a törzsfőnök csak egyetlen kézlegyintéssel elintézte. Ez a hátranyúló, majd előre lendülő jelből értették a többiek, hogy vele együtt előre mennek. Nem vesződtek félúttal és kijelölt tárgyalókkal. Az egyenes, szemtől-szembe beszédnek a hívei. És itt ők vannak otthon, az ő szokásaik számítanak.
-Szép napot! Mi járatban vannak erre felé? A kis hölgy azt mondta, hogy tán sót árulnak erre felé. És valami sólerakat készülődik. Fogytán vannak a készletein és szívesen feltöltenénk.
* Arcáról hamar leolvasod, hogy nem értette félre a szavaidat. Egyszerűen ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból. És döntését egyszerűen csak az billentette egyik vagy másik oldalra, hogy jelen pillanatban kényelemsebbé tudja-e tenni az életét egy az újítás.
Nem kell hosszú leírás, hogy NEM. És ez hamar ki is derül. Tovább kell menniük és a hegyek között eldugott völgyben vásárolni, ahogy eddig. És ez a törpök kiutasításához vezetett a területükről.
-Fogják ezeket a kavicsokat és meg ne lássam magukat itt ügyködni még egyszer! Semmi haszna várakat építeni, ha mi sem tudunk kereskedni benne. És ahol ezek megjelentek az ő fajtáját követően -mutatott a kőmívesre- mindenhonnan kiutasítottak minket és a földeket beszántották. Nagy a puszta, van elég hely legeltetni az állatainkat. De jobb őket és a kőrakásaikat távol tartani tőlünk.
* Végül mégis igazad lett. Noha sokkal nyitottabbak, ha nem meglepetésként jelenik meg a területükön, melyeknek semmi haszna számukra. Ám a megfeszülő száz ij jelzi azt, hogy pusztító nyílzáporra számít az, aki továbbiakban a megkérdezésük nélkül kísérletezik ilyenekkel.
Téged viszont nem bántanak őszinteséged miatt.

- Egy idősebb férfi, aki elvileg ért az építészethez, ha minden igaz, őt bérelték fel a pihenők kiépítéséhez - vonja meg a vállát. - Bár ahogy észrevettem, nem végzi túl felelősségteljesen a munkáját - teszi hozzá mellékesen, majd mikor a megbeszélés talán legfeszültségmentesebb ötletét felhozza, a főnök egyszerűen csak int, jelezve a törzsének: mindenki megy. Pár pillanatig köpni-nyelni nem tud, annyira ledöbbenti, de végső soron ez az ő területük, itt ők parancsolnak, és úgy tesznek, ahogyan akarnak. Nem mintha arra számított volna, hogy bárki is hallgatni fog rá, vagy legalább megállíthat egy ilyen eseményt egyedül, szóval az eddigiek miatt már eleve büszke magára. Noha most aggódik, vajon a törpék mit fognak lépni erre...
Mindenesetre miután pár ló előrébb tört, ő a harmadik-negyedik sorban követi őket ütemes léptekkel, tartva a négylábúak tempóját, miközben alsó ajkát harapdálja, félve a következményektől. Csak adja Természet Anya, hogy ne rohanják le őket, hogy legalább ne legyenek ENNYIRE buták... Halkan még el is mondja párszor kérését, rákoncentrálva egy biztatóbb jövőre, igyekezve kizárni a rossz lehetőségeket, nehogy véletlenül bekövetkezzen az, amitől annyira tart. Nem szeretné bevonzani, persze már csak ösztönösen is keresi a menekülőutakat és lehetőségeket néhány lopva megtett pillantással.
Feszülten álldogál, egyik, majd másik lábára helyezve testsúlyát, nem tudva megállapodni semmilyen könnyed pozíciónál. Élesen hallgat, bár ha tehetné, egyszerre dugná be a füleit, hogy semmiképpen se jusson el hozzá semmilyen részlete az egésznek, és egyszerre jegyezne meg mindent, amit csak lehet. A vezér szavai miatt nem sok híja van, hogy elkiáltsa magát: nem így mondta, viszont ahogy az arcát fürkészi oldalról... Biztos terve van ezzel, hiszen egyértelműen hallhatta azt, amit kristálytisztán megfogalmazott mindenféle körítéssel és részlettel, hangsúlyozva, ő így gondolja. Hogy a valósághoz mennyire igazodik, más kérdés.
Háta mögött elkezdi ujjait tördelni, figyelve a lovak takarásából a törpéket, akik hamar megadják a választ: nincs náluk semmiféle nyersanyag, amivel szolgálhatnának a nomádoknak. Vezetőjük azonnal értékeli mindezt, és tartva attól, ő is a kiutasítottak közt lesz, felhúzza a vállait, fejét lehajtja, míg várja az ítéletet, ám nem érkezik egyetlen felé irányított szó sem. Meglepetten tekint fel, és attól még, hogy a törpéket és az embert kiparancsolják innen, örül annak, őt nem. Kicsit megérdemeltnek érzi az építészek ítéletét, és reméli, ez egy jó lecke lesz a magasabb rangúaknak, hogy alaposabb munkát végezzenek legközelebb.
- Üzenem a nagytiszteletű vezetőségnek, hogy legközelebb a diplomáciát helyezzék előbbre, mert ha mások háta mögött akarnak cselekedni, csúfosan fog csattanni az ostor az ő hátukon! Valamint az alaposabb kutatómunkát sem érdemes elhanyagolni, így legalább két-három fővel tervezzenek a kultúra számára ismeretlen építményeket! - szól a törpéknek talán nagyon is bátran, de nem tehet arról, hogy gyakorlatilag a nomád sereg mögötte áll íjakkal a kezükben, akikhez csak ezt követően fordul. - Köszönöm, hogy nem bántották őket - hajol meg mélyen, elegáns kézmozdulattal kísérve, ahogyan annak idején tanították neki. - Noha nem tudok semmivel sem szolgálni szavakon kívül, amivel hálámat kifejezhetném, mert tárgyi értékek nélkül járom a nagyvilágot - emelkedik fel. - Visszakísérik őket a határig vagy őrizet nélkül hagyják a visszamenetelüket? - érdeklődik.

A törpék háborúskodás nélkül visszamennek a szekereikre pakolva a szerszámaikat a köveket pedig ott hagyva. És ez a nomád törzsnek is megelégedésére van. Ott maradnak még egy kicsit és távolból szemlélitek a konvojt, mikor megkérdezed tőle az utolsót.
-Követni fogjuk őket a határon túl is. Hiszen egy felé mennek. A törpék hegyeik közt néhány völgyben vannak széles területek, amik alkalmasak a kereskedelemre. És nem csak a hús tartósításához kell a só. Az állatok nyáron könnyen hőgutát kapnak, ha nem adunk nekik rendszeresen sótömböt, amit nyalogathatnak. Ráadásul kiváló mesterei a fém megmunkálásának is.
Igazából jó lenne egy kereskedelmi központ, ami máshol is árulja a termékeiket, de nem azon az áron, hogy a királyság emberei beköltöznek és itt is szolga sorsba döntenek mindenkit és parancsolgatnak.
Minden embernek joga van eldönteni, hogy szabadon él vagy letelepedve. És mi ehhez tartjuk magunkat.
* Hamarosan nők is érkeznek kétkerekű homokfutókon és a kisebb patás állatok, mint a kecskék és a birkák hajtása mellett baromfiak is akadnak páran. És persze a zsivajgó gyerekek! Ők sárkányt eregetnek vagy pónikon lovagolnak és jókedvűek. Semmit sem éreztek meg abból a majdnem kirobbanó csatából, ami itt volt a szemed előtt.

Halványan elmosolyodik, hiszen nagyon úgy tűnik, egy darabig társaságban lesz, méghozzá igencsak nagyban, és nem fognak feltétlen figyelni rá. Bár... Kívülállóként lehet, sokkal több szem fog rászegeződni, mint amit szeretne, de annyi baj legyen. Ha szerencséje van, talán a megmaradt távot lóháton teheti meg, ha már úgyis ugyanarra tartanak. Persze utána ő megy tovább, megkeresve azt a sötételf bányát, aminek nem meglepő módon eddig nem hallotta hírét, hiszen nem kifejezetten volt érdekelt ilyen ügyekben egészen idáig.
A módszerre csak meglepetten vonja fel a szemöldökét, és igyekszik emlékezetébe vésni, ha esetleg valaha sor kerülne rá, felhasználhassa. Noha ért az állatokhoz és növényekhez, az erdő hűvösében, a lombok árnyékában aligha volt ilyesmire szükség, így ezt a tudást nem is adták át neki. Na meg nem is az volt az elsődleges a taníttatásában, hogy állatgondozó és -nevelő legyen, hanem hogy egy harcra kész, talpraesett íjász, akinek a nyilai sosem vétenek célt. Apja elvárásait ilyen téren nem tudta teljesíteni, de legalább mágiailag túlszárnyalt mindenkit a családból. Nem mintha ez mára annyit számítana...
- Ötletem sincs, a szolgasorba taszítás mennyire merült fel bárki fejében is, mikor ezt az utat tervezgették - vonja meg a vállát. - Bár az eddigiek alapján szerintem semmit nem vettek számításba, csak a felhőtlen sikert... - húzza el a száját. - De ez most már a múlté, remélhetőleg nem lesznek túl erőszakos és fenyegető következményei. Talán sikerült csírájában elfojtani... - néz az egyre távolodó törpök irányába, kicsit remélve, átadják az üzenetét, ezzel némileg odapörkölve az üres fejeknek. - A kereskedelmi pontot viszont én megvalósíthatónak tartom, csak itt tényleg a megbeszélés és a feltételek szabása hiányzott. Ha valóban ilyen jó kereskedőpartnerek, könnyen virágzásnak indulhat - enged meg egy bizakodó mosolyt, aztán a távolból felhangzó zsibongásra figyel fel. Füleit hegyezi, némileg összébb húzza szemeit, hogy könnyebben koncentrálhasson a távoli alakokra, átnézve a lovakon, és csak egy széles vigyorral reagál a megjelenőkre. Így, ennyit látva a nomádlétből, kellemes lehet, még ha meg is vannak a maga nehézségei, és főleg a most érkező csoportosulás tűnik szórakoztatónak, már a gyereknevetésből ítélve. Tény, nem tudna örök tudatlanságban élni, félig-meddig harcra nevelték több-kevesebb - inkább kevesebb - sikerrel, és ilyen környezetben hamar kivívná, hadd csatlakozzon a fegyveresek közé. A család és az otthon védelme a legfontosabb, és ez az elv biztosan itt is érvényben van, nem csak otth-... Awyrisban.
- Szerencsések, hogy ilyen védelmük és vezetőjük van - jegyzi meg az emlegetettre pillantva. - Egyébként ez friss jelenség? Már a szolgasorba taszítás és terjeszkedés a királyiak részéről... Sajnos annyira nem vagyok jártas más népek történelmében, amire rásegít, hogy állandóan a vadonban tartózkodom - tisztázza gyorsan, mielőtt csúnyán néznének rá, csak mert ugyanolyan tudatlan, mint a törpe vezetők. Mondjuk ő legalább kérdez is, mielőtt cselekedne vagy tervezgetne, esetleg alaptalan következtetéseket vonna le részinformációkból...

A nomádok vezetője elmosolyodik a megjegyzésed hallatán. Igen jól esik neki, hogy dicséred. És ez az arcára van írva. Meg az is, hogy mindent igyekszik megtenni a többi felnőtt férfival, hogy megfelelő védelem legyen a csöppségek számára.
-Remélem én is, hogy nem terveztek összefogni a királysággal. Régen nem volt különbség földműves és állattartó között. Mindenki saját képessége és tanulása során választotta. És a családok békésen éltek egymás mellett.
Ám néhány generáció óta a földet megművelődik egyre arrogánsabbak lettek. Kőerődöket emeltek és körülöttük csak szántóföldek lehettek. Akinek állata volt, az távolabb kellett legeltesse. És törvényeket alkottak egyetlen személyre, a királyra hivatkozva. Ezek nem szolgálták az emberek érdekeit. Egyesek nem dolgoztak többé, csak másokon éltek. A többieket pedig szolgasorsba taszították.
A Nagy Füves Puszta megmaradt a miénk. Oda megyünk és azt csinálunk rajta, amit akarunk. De a bástyák látóhatárán belül katonákat uszítanának ránk és nem tűrnék, hogy tovább szabadok legyünk.
* Úgy tűnik nem csak a királyságon belül van káosz és ellentét az emberek között. Bár nem harcolnak egymással, de a nomádok és a király alattvalói sem igazán férnek meg egy tető alatt.