//Mivel a mesét átvettem, amiben karakterként is benne vagyok, egy nagy posztban lerendezem a csak engem érintő részt, hogy haladjunk. Külön dobtam magamnak RENGETEG esetben, így a poszt eseményei, szerencséi és szerencsétlenségei a kocka alapján dőltek el.

Az előzmények egyébként itt találhatók.//


Lényegében az üvöltöző nyomában halad végig, mielőtt elkezdenék szólítására harmincan felkutatni a kínzókamrákat és megtalálják őt. Nem fog kockáztatni semmiképpen sem, ugyanis nem itt akar elpusztulni, és bár fontos neki ez a feladat, inkább Viridiel mellett fogadja el a végzetet. Azért reméli, hogy nem fog ilyen balsorsot venni az élete... Egyiküké se. A fogságot se szívesen vállalná, de amíg mindketten életben maradnak, addig még azt is képes elviselni a maga szenvedéseivel, nem adva fel a legvégén sem a reményt.
A fenti ajtó csapódik fémesen, hallja az egyre halkuló visszhangot, amit ver, és amíg összegyűlnek a sötételf katonák a riadóztatásra, hogy letrappoljanak a lépcsősor aljáig, felkutatva mindent, addig ő bebújik az egyik üres ketrecbe, sietősen felugrik az ablakába, kiszuszakolja magát a rácsokon, hogy rohanjon tovább, messze innen, kikerülve a kereső szemek látóköréből, és...
Kis híján leesik. Hirtelen fékez le, ahogy zihálva néz le a mélységbe, hátranyomva a rácsoknak testsúlyát, és bár néhány méternél nem lehet mélyebb, attól még nem kockáztatná meg a leesést. Lehet, hogy talpra esne, három lábon közel sem olyan biztos, mintha négyen mozogna, még egy láb elvesztésével pedig teljesen kiszolgáltatottá válna. Jobb a biztonság és békesség, marad inkább a keskeny párkányon, amin alig fér el. Az izmai feszülnek még egy darabig, keservesen néz körbe, hogy legyen valamilyen másik út, amit bejárhat, elkerülve a fogságot, és jobbra meg is pillant egy ablakot, ugyancsak vékony párkánnyal. Nincs annyira messze, lábizmai kellően erősek ahhoz, hogy megtegye ezt a távot, az érkezési hely keskenysége viszont annál nagyobb aggodalmat okoz. Habár azon az ablakon nincs rács... Ha be is esik, valószínűleg egy szobába fog, ami, ha Természet Anya figyel rá, üresen fogadja őt.
Hallja, hogy mögötte már csattognak a léptek, fémek koccannak össze, bizonyára fegyverek és páncélok, de a cellába még nem pillantanak be. Biztosan elsősorban az alsó szinteket fogják átkutatni, habár semmi mozgást nem tapasztalhatott senki, illetve a szökés is esélytelen a rácsok mögül, így nem igazán érti a felfordulás miértjét. Talán paranoiásak, de igazából maga se tudja. Nem is érdekli, inkább megteszi a következő lépést, vagyis ugrást: nekirugaszkodik, macskásan rákészül, azzal ellöki magát a keskeny kőrészről, hogy a másik keskeny kőrészre érkezhessen.
Nyekken egyet, ahogy majdnem sikerül elvétenie a célt, túlságosan arra koncentrálva, hogy jól érkezzen. Egyik lába lecsúszik a párkányról, és kis híján viszi magával az egész súlyát, de még utolsó pillanatban sikerül valahogy megkapaszkodnia körmével és mancsával, elkerülve így a zuhanást és az eddigi út megtételének megismétlését. A szíve zakatol, alig mer megmozdulni, ugyanakkor a remegést nem bírja megállni, ami erőt vesz rajta, és amint kényszeresen emelkedik fel, szinte látja maga előtt, ahogy másik hátsó lába is lecsúszik a párkányról, ezzel esélytelenné téve a felhúzódzkodást. Szerencsére azonban ez nem történik meg, és ha lassan és félve is, de sikeresen a párkányon áll, reszketve, felborzolt bundával és ijedten.
Elnézve a szobában nincsen senki. Elsőre hatalmasnak tűnik, főleg állatként, berendezésileg is elég tehetős birtokosra utal. Hosszúkás asztalok húzódnak végig az egész termen, rengeteg szék; talán egy megbeszélésre használt terem, bár ahhoz túl nagynak tűnik és túl sok a férőhely. Inkább a katonák étkeztetésére alkalmazhatják, ami kevésbé lenne meglepőbb, valahol elvégre őket is etetni kell, hogy képesek legyenek szolgálni. Amint beleszimatol a levegőbe, az is a nem túl régi ebédidő illatait hordozza, noha az ételek az izzadtságszaggal keveredve nem hozzák meg túlságosan az étvágyát. Mindemellett, jobban körbenézve a hátul lévő tányérokat is észreveszi, melyek némelyikén ételmaradékot talál, még inkább meggyőzve őt, mire szolgál ez a helyiség.
Óvatosan nyújtóztatja a nyakát, kémlelve, biztosan bejöhet-e és tényleg nincs itt senki, így beugrik, gyanakodva szagolva még azért a levegőbe, érezve, hogy nem túl régen itt volt rengeteg katona. Egy részük most biztosan a kínzókamrák közt járkál, kutakodva, hogy ki a betolakodó, de nem fognak senkit találni. Legfeljebb a rabokat kérdezhetik, hogy történt-e bármi furcsaság, de ha meg is említik őt állatként, erősen kételkedik abban, hogy hinni fognak ennek a katonák, elvégre egy macska nem tudná kinyitni azt a szobát. Aztán lehet, erejük nem lesz arra, hogy ilyet kinyögjenek, noha nem irigyli őket egyik eshetőségben sem, hiszen meglehet, egyet-egyet elővesznek, hogy válaszoljanak, még akkor is, ha fogalmuk sincs, mi történt, kínozva őket azokon a brutális szerkezeteken. Nem szeretné sem látni a szenvedésüket, sem hallani az üvöltésüket.
Beleborzong a gondolatokba és képzetekbe, de rögtön fel kell eszmélnie néhány közeledő lépésre a bal oldali ajtó felől. Halkan dúdol mellé, így nem nehéz felfigyelni rá, ezért gyorsan az egyik asztal alá bújik. Figyeli mindvégig az érkezőt, akinek bár arcát nem látja, szoknyájából ítélve cselédlány lehet.
Végig úgy mozog, hogy kiessen a látószögéből, akár két asztal közt is átsurranva, ugyanakkor nagy eséllyel egyébként sem számít rá, szóval mozdulatlanság esetén se biztos, hogy feltűnne neki a jelenléte. Mondjuk így is hevesen ver a szíve, ugyanis nem Hirionra szabad alapoznia, aki elviseli azt is, ha a nyakában sálként elfeküdhet, halkan dorombolva jó dolgában. Ha megpillantja őt és felsikít, akkor biztosan mindenki ide fog beözönleni, így nem kockáztathatja meg itt sem a tényleges lebukást. Egyvalami azonban nagyon zavarja: egyelőre nagyon másnak tűnik ennek az egész épületnek a felépítése. Nem arra számított, hogy azonnal a foglyok és kínzókamrák közé kerül, hanem egy teljesen véletlen szobában köt ki, azonban nem így történt, mi több, titkos járatról aztán végképp nem volt szó, noha erről Hirion is aligha tudhatott. Ha további termek sem fognak stimmelni, egyértelműen vagy máshol van, vagy jelenlegi társa informálta őt rosszul akaratlanul is.
Oson, sunyin és némán, bár hiányzó mellső mancsa miatt kissé megtörnek a mozdulatai, de sikeresen bújik egyik faeszköz után a másik alá, amíg a lány összeszedi a maradék tányért. Semmit sem sejt, bizonyára a katonák tevékenységét is egy hirtelen jött gyakorlatnak véli, ami talán nem is lenne meglepő. Biztos rengeteg ilyen vészhelyzeti akciót csinálnak, hogy formában maradjanak, persze nem ennek a kiderítéséért jött, inkább örül, hogy nem olyan éber és gyanakvó.
Halkan zörrennek a tányérok és evőeszközök, ahogy egymásnak koccannak, majd a léptek közelednek a dúdolással együtt, aztán a bal oldalra lévő járaton a hangok tulajdonosa távozik, lábbal behajtva maga mögött az ajtót. Bizonyára ott van a konyha és a mosoda, vagy legalábbis arrafelé, szóval abba az irányba aligha mehet. Meg kell próbálnia akkor előre menni. Ha az sem jó, akkor marad a jobbra irány, mivel ott is van egy járható opció, de azzal nagy eséllyel visszakerülne a kínzókamrák közé, és ahogy hallgatózik, az onnan érkező zajongás is erre enged következtetni.
Sietősen teszi meg a távot a túloldalra, lassan dugva ki a fejét, és kellemetlenségére egy járkáló őrt pillant meg. Pont elfordul, így nem veszi észre vöröslő kobakját, viszont nagyon veszélyes arra menni első elképzelésre. Nem biztos, hogy ugyanazt az ösvényt járja be minduntalan, illetve arról sem lehet meggyőződve, hogy csupán ő mászkál itt. Ha harmincan le is mentek, ahogyan azt korábban elképzelte, attól még másik háromszáz lehet ebben az épületben, így igazán kimerítőnek ígérkezik a felfedezés. És sajnálatos módon, ha valóban más az épület, mint ahogyan arra Hirion emlékezett, akkor minél többet fel kell fedeznie és meg kell jegyeznie, hogy biztonságosan eltaláljanak oda, azt viszont nem tudja, Hirion miként fog bejutni és addig a szobáig eljutni feltűnés nélkül. Esetleg akkor, ha van egy láthatatlanná tévő köpenye... Akkor talán, noha a korábbi megjegyzését illetően biztos van elképzelése, miként juthatnak be. Reményei szerint nem úgy, hogy cserekereskedelmet folytat: őt átadja rabszolgának a húgáért cserébe. A sötételfekből sajnos kinézi ezt, azonban az anyai kötődésben nagyon is bízik jelenleg. Tagadhatatlanul nem örül annak, hogy egy gyereket el kell szakítania a szülőjétől, de ha veszélyben van, akkor muszáj megtenni ezeket a lépéseket. Adott esetben ő is így tenne; a gyermeke biztonsága élvezné a legnagyobb elsőbbséget, az lenne a legfontosabb, legyen bármilyen fájdalmas is az elválás. Minden mást feladna csak azért, hogy ne fenyegesse őt veszély, hogy ne érje őt semmiféle bántalom, és talán ezért is adta fel mostanra a keresését. Nem akarja, hogy csalódás érje őt.
Visszahúzza a fejét, gondolatban elengedve egy mély sóhajtást, hogy ez a várt egyszerűségnél sokkal nehezebb lesz. Jobbra nem mehet, mert ott vannak a katonák, előre nem mehet, mert ott járkáló őrök mászkálnak, balra meg azért nem kéne mennie, mert a cselédlány munkálkodik, de még talán őnála a legesélyesebb, hogy mindenféle baj nélkül megússza. Vagy ha észre is veszi, akkor talán nem fogja azonnal kidobni őt... Egy macskáért meg talán nem fognak őrséget kiáltani.
Kellemetlenül ugyan, de elindul végül a cselédlány után, besurranva a behajtott ajtó résén, meg sem mozdítva azt, nehogy a nyikordulásával magára hívja a figyelmet. A halk dúdolgatást még mindig hallja, noha egyelőre nem látja a tulajdonosát. Gyors terepszemlével újabb utak válnak elérhetővé a számára: előre és jobbra. Talán balra is van egy járat, de nagy eséllyel az egy ablak, ami kivezeti őt, jelenleg azonban nem az a célja, hogy eltűnjön. A konyhai berendezések mögött hamarosan megpillantja a lányt, aki egy hatalmas fémedénybe pakolt evőeszközöket mossa a ki-kiloccsanó vízben. Lassan mozdul, nehogy a szeme sarkából észrevegye őt, át a szemközti ajtón, ugyanis a jelenlegi jobbra szerint a folyosót fogja ott találni, ahova ugyancsak nem akar kimozdulni. Még a lélegzetét is visszafojtja, annyira figyel minden egyes mozzanatra és minden egyes rezdülélsre. A legkisebbektől is megijed, ami majdnem felé irányul, és ahogy a lány elcsendesedik és megáll, de olyan hirtelen, mintha elvágták volna az életfonalait, megdermed. Gyanúsan néz valamit, és követve a pillantását rájön, hogy tükröződik a fémedényen alakja, még ha eltorzultan is.
Basszus!
Csupán ennyi fut át az agyán, többre nincs ideje, ugyanis a lány hirtelen kapja felé értetlen és meglepett pillantását, de hamar felfedezi benne a haragosságot is. Rögtön ellép az edénytől, egy valahol megbújó seprűt vesz elő.
- Takarodsz innét, te rühes dög! A kajáért jöttél, mi? Tűnés innen, kifele, kifele, hogy tépnének szét a kutyák! Nem kapsz semmit! – kiáltozik, és már indul is felé az eszközzel, hogy kizavarja minimum a konyhából, legjobb esetben az épületből. Esze ágában sincs azonban az ablak felé menni – amitől láthatóan egy ajtó egyébként is elválasztja -, viszont az előrefelé vezető járatot a nőszemély elzárja. Csak a folyosó marad hátra, ahova ugyancsak nem akar menni, más választása azonban nemigen akad így. Hátrál pár lépést, riadtan nézve a nőnek a szemébe, és vészes közeledésével az ösztönök felülkerekednek, és inkább menekül addig, amíg esélye van és nincs sarokba szorulva. Nem érdekli őt, merre, hova, annyi a lényeg, hogy elindul, ki a folyosóra, szeme sarkából észrevéve egy jövő őrt, aki csak megáll meglepetésében, megvakarva a fejét a kiáltozásra, egyébként nem tesz semmit.
Rohan, ahogy három lába bírja, az ajtót elhagyva balra fordul azonnal, észrevéve a picit jobbrább lévő ajtót és szobát, ahova besurranhatott volna, így viszont csak a folyosó várja őt. Nem sok után jobbra kell fordulnia ismét, aztán újra balra, mire szemben zsákutcával találkozik, így elfogja a mély rettegés, ahogy hallja maga mögött csattogni a nőnek a lépteit. Néz jobbra-balra, keresve egy járatot, keservesen kívánva, hogy legyen, ugyanis nem szeretne az ügyességével pengeélen táncikálni, abból kapni fog úgyis eleget. Az iramot tekintve el is hagyja az egyetlen ajtót, ami mentsvára lehet, kis híján felpréselődve a kőfalra, lekushadva figyelve a nyomában lévő nőt. Sarokba szorult balszerencséjére, viszont nem állhat meg, menekülnie kell, ha nem akarja biztosan bundaként végezni, ezért megiramodik, nagyot lökve magán, hogy minél hamarabb a szobában találja magát, menekülőutat biztosítva magának.
Nem sok választja el attól, hogy fogságba kerüljön, ugyanis a nő lábai közt kell átrohannia, valamint egy seprűt is elkerülnie, és bár az előbbi sikerül, az utóbbiban kevésbé bizonyul ügyesnek. Úgy csapja a fenekére az eszközt, hogy jócskán meglöki őt, állára esve és nyelvére harapva, ahogy elveszti az egyensúlyát. Nyekken is mellé a hirtelen fájdalomtól, de ez mit sem számít, mikor az életéről van szó, így gyorsan összeszedi magát, talpra áll, és rohan tovább remegő, de fürge léptekkel, pont kicsusszanva a nő kezei közül, érezve, hogy majdnem megragadta őt érzékeny farkánál fogva. Még jó, hogy rövidebb az átlagos házimacskákéknál, különben már fejjel lefelé lógna...
A szoba, amiben találja magát, ugyancsak jól berendezett, habár sok ideje nincs a megfigyelésekre. Annyi a biztos, hogy néhány, öltözékéből ítélve jelesebb figura sétál éppen kifelé innen, és kihasználja, hogy nem számítottak ilyen szituációra. Ismét átsurran a lábak közt, hátha elveszti így őt a nő, aki balszerencsésen neki is ütközik a felbukkanó sötételfeknek, nem tudva megtorpanni a nagyságos alakék előtt.
- Ez meg mégis mit jelentsen?! – hall egy dörmögő, dühös hangot, némi ruhaigazgatást, és mivel az őt kergető cseléd csak nyökögni tud érthetetlenül, vélhetően nagyon gonosz pillantást is kap mindemellé.
- Én csak... Én csak, izé, hát... – makog, amit még hall a szomszédos szobából – mely egyébként ismét a konyha -, de nem várja meg, mi lesz ennek a vége. Addig kell kihasználnia a felfedezést, amíg a többség mással van elfoglalva, viszont most, hogy a konyha is üres, körbeszaglászik, lehetőség szerint elcsenve nem kevés ételt, hogy legyen későbbre is. Itt azonban csak maradékokat talál, szóval meg kell kockáztatnia azt az egy ajtót, amit még nem próbált ki, reménykedve abban, hogy az az éléskamra vagy valami olyasmi, ugyanakkor nagyon rizikós jelen körülmények közt tündelaakját használnia. Elrugaszkodik, felugrik, és mancsával igyekszik lenyomni a kilincset, és bár lecsúszik tappancsa a fémről, kellően sikerül lenyomni egy pillanatra ahhoz, hogy belátása legyen a benti részre.
A nyál is összeszalad a szájában, amint megcsapja orrát az előkészített húsok illatát. Gyorsan körbenéz, ám mivel továbbra sincs senki, a szomszédságban meg még mindig a szidalmazás zajlik, beoson, benyomja fejével az ajtót. Egy darabig nézelődik, elvégre nem szabad továbbra sem elhamarkodottan cselekednie, és nem szeretné, ha meglepetésként érné őt egy itt tartózkodó alak. Amint gyorsan körbejárta a kis termet, visszaveszi tündelakaját, és becsukja az ajtót, majd a táskáját maga elé rántja, elkezdve a raktárban lévő élelmiszerek közül válogatás nélkül belepakolni mindent, amit csak tud. Az egyikbe még mohón bele is harap, eszeveszetten rágva és nyelve, és hiába evett nem túl régen, a két nap éhezést attól még érzi. Szerencsére a szoba tele van dobozokkal és ládákkal, amiknek tartalma kevésbé romló ételekből áll, de nem érdekli, hogy főként gyümölcsök és zöldségek ezek, és az sem foglalkoztatja, hogy Zevadar nem túl kedvező vidékei miatt nem is a legzamatosabbak. Étel!
- Hol vagy, te nyomorult dög?! Bundát csinálok belőled, de olyan ocsmányat, hogy te is sajnálni fogod! – hangzik a vészcsengőként szóló kiáltás, a közeledő trappolással pedig elég egyértelmű lehet, hogy nem szabadult meg olyan hosszú időre a cselédtől.

//Itt már inkább a szadista vágyaimat követtem, mert előző körben a kocka sokszor kedvezett nekem. Hirionon a sor, hogy írjon! A leánymentés beindul innentől //

- Hol vagy, te nyomorult dög?! Bundát csinálok belőled, de olyan ocsmányat, hogy te is sajnálni fogod! – hangzik a vészcsengőként szóló kiáltás, a közeledő trappolással pedig elég egyértelmű lehet, hogy nem szabadult meg olyan hosszú időre a cselédtől. Még nyúlna egy adag húsért, ám végül lemond róla a saját biztonsága érdekében, és inkább visszaváltozik: a lehető legjobbkor, ugyanis bevágódik az ajtó a lehető legidegesebb sötételffel, akivel valaha találkozhatott.
- Nyomorék dög túl gyorsan mozog ahhoz, hogy elkapjam, átkokat meg egy ilyen nyomorult nem érdemel… - morogja halkan, lassan téve meg a lépteket, alaposan szemügyre véve mindent, neki pedig nincs hova bújnia. A sarokba húzódni tud csupán, ugyanis egyetlen tárgy sem biztosít megfelelő rejtekhelyet vagy menekülési lehetőséget, lényegében csapdába szorulva. – De jó, ha azt mondja a nagyságos, akkor csinálom… - hallja a hangját, és hogy minden egyes léptével halkan simul a hideg kőhöz. Tudja, hogy nem sok esélye van, így meggondolja magát, és ahelyett, hogy a leghátsó sarokban várna, beszorulva a nő és néhány láda közé, ablaktól és ajtótól egyaránt távol, némán odasétál a dobozok széléhez. Füleit hegyezi, nem nézve ki, különben lebukna, így csak hallására támaszkodhat, minden egyes néma rezdülésre felfigyelve. A szaglása sajnos itt nem sokat segít, ugyanis elméjét elborítja a hús íncsiklandós illata, amire szíve szerint még mindig ráugrana.
A meglepetés ereje vele van. Meghallva a legközelebbi lépést, belemar a lábába, átharapva a vékony szoknyát, mire a nő felsikít fájdalmában és meglepetésében egyaránt. Tervei szerint a következő pillanatban már szökik is, azonban akkorát ver rá a cseléd, hogy nyekkenve nekivágódik miatta az egyik ládának, nem érdekelve, hogy szemfogaival húst is téphet ki. A nő hangosan káromkodik,dobbant párat elégedetlenségében, és ha eddig nem volt ideges, akkor most még inkább az.
- Te korcs! Ha elkapok tőled valami fertőzést…! – fenyegetőzne, de idő közben rájön, hogy feleslegesen teszi.
Kétségbeesetten áll föl kissé bénán, szédelegve az őt is meglepetésként érő ellentámadástól, de azonnal mozgásra bírja magát. Lendül úgy, annyi erőt beleadva a mozdulatba, amennyit soha, hogy aztán fájdalomtól roskadjon össze, először döbbenettől némán fogadva minden porcikájának sikoltását, majd veszett, keserves nyávogással vergődve a földön. A legkülönbözőbb helyeken hasít bele a fájdalom, elviselhetetlenül égetve, és úgy érzi, az a hang, amit kiad, kevés ahhoz a kínhoz képest, amit most át kell élnie. A tagjai egyszerre fel akarnak robbani és összepréselődni, az izmok görcsös gyötrelemben feszülnek, az elméjét elborítja a szenvedés, és míg eleinte magában üvölti, hogy képes ellenállni, hogy ez csak egy elmével játszó mágia, hamar átveszik ezeknek a gondolatoknak a helyét a saját keserves sikolyai. Elképesztően szenved, hol kínzón feszülnek meg az izmai, hol remeg, és még arra is telik tőle, hogy ismét felálljon, de csak azért, hogy vánszorogva nekirontson a közeli ládának, hátha ezzel enyhíthet az egész testét érő borzalmon. Semmi sem változik, próbálkozzon bármivel és bárhogyan, még azt is megkísérli, hogy a nőbe karmol, de az egy könnyed mozdulattal lép odébb, cserébe fokozza a fájdalmait azzal, hogy a gerincébe ver a seprűnyéllel, teljesen tehetetlenné téve őt. Végül, hosszas szenvedések után megragadják a bundáját a tarkójánál, szemmagasságba emelve őt, nem tartva kizártnak, hogy bizony nem egy percet fecsérelt el az életéből ez a cseléd, hogy büntessen egy állatot. Teljesen kimerült, alig van a tudatánál, annyi külső hatás érte, és már közben is azt hitte, hogy vagy az eszét, vagy az eszméletét fogja elveszíteni, de most már pihenhet. Legalább egy kicsit…
- Na, kicsi cicus, most leszel bunda… - mosolyog elégedetten, hogy legalább a mérgét kitölthette valamelyest, ugyanakkor lehet, az új, ingyen ruhadarab gondolata boldogítja annyira.
Fáradtan emeli rá a tekintetét, de alig tud – vagy inkább alig mer – megmozdulni, tartva attól, hogy ismételten megtapasztalhatja a kínokat, és fel sem fogja, hogy mi zajlik körülötte. Gyengén leejti a fejét, és legszívesebben belemerülne a puha sötétségbe, ami most megkörnyékezi és hívogatja őt a szenvedéstől való megszabadulás megkönnyebbülésétől. Egy pillanatra még a szabadulás vágya, a veszélyérzet ösztökélése is elhal benne a határozott célokkal egyaránt, ahogy szinte félálomban függ az ujjak közt, próbálva valami olyanra gondolni, ami segíti őt a életre rázásában, de hirtelenjében nem jut eszébe semmi és senki. A némaság fogadja és valami fájdalmas érzés, hogy elkapták őt annak ellenére is, mennyire óvatosan próbált közlekedni, újfent elbukva és ezáltal lényegében elárulva valakit. Remélte, hogy tovább tartják fel az őt elkapó nőt, hogy lesz ideje egy kicsit megpihenni, ám ezúttal a számításaival elbukott, és nincs több ereje, hogy megmozduljon.
Homályosan látja a szürke köveket, visszhangozva eljut hozzá az elégedett dudorászás, és csak haloványan van előtte néha-néha, hogy mégis miért történik ez, beletörődve a sorsába, miszerint innen nem kerül ki. Tündeként talán kevesebbet kapott volna egyszerre, de több adagot, így abban az esetben zokogva igyekezett volna elviselni mindent, most azonban jóformán teljesen kimerítették őt. Talán, ha a tartalékaihoz nyúlna, akkor még tudna valamit csinálni, de lenne értelme? Ugyanúgy rászórja az átkait, és ugyanott fognak tartani, semmivel sem kerül ezzel előrébb, Hirionon meg végképp nem fog tudni segíteni.
A gondolatai lelassulnak, és vezetik őt az üresség felé, nem hallva már meg a lépteket, ám azt, ahogy egy férfi leszólítja a nőt, még igen. A szavait nem érti egyáltalán, de nem is tudja rávenni magát, hogy a füleit hegyezve hallgatózzon, értelmet adva a jelenleg értelmezhetetlen hangoknak. Továbbra is csak lebeg valahol, furcsán ismerősnek találva a bekapcsolódó hangját, de talán csak az utolsó utáni reményeiben kapaszkodik, .
Viri…diel…? Vagy talán… Hirion…?
Fogalma sincs, hány lépést tett meg a nő, lehet, már a fél kastélyt bejárta, annyi biztos csupán, hogy gazdaváltás történik, érezve nyakán egy nemtörődöm tartást. Tekintete lassan fordul a kéz tulajdonosa felé, hogy lássa, ki az, de nem az, akikre először gondolt, persze az előbbi ittléte egyébként is esélytelen. Ő más irányban halad, máshova tart és talán biztonságban van – még -, de…
Nem mozdul. Tekintetét visszavezeti, és hagyja, hogy tartsák a sötét szobában, majd a férfi leteszi őt az egyik… talán székre, de csak a sima felületét és keménységét érzi. A nő ismételten kiabálni kezd, ugyanolyan dühösen, mint előbb, míg a társasága próbálja csillapítani valahogy, és az a tévképzete alakul ki, miszerint jöttek kimenteni őt. Fókuszál annyira, amennyire tud, és felfogva, hogy a fickó a cselédet nagyon az ágy felé terelgeti, nem is lát jobb lehetőséget a szökésre. Már csak az a kérdés, mégis miként fog kimenni innét, ugyanis az ajtót biztosan becsukták, hogy ne zavarja őket senki. Hátrapillant azért, óvatosan és lassan mozdulva, figyelmen kívül hagyva az ütlegelést, amivel bizonyára a cseléd jutalmazza a katonát, és nagyra tágult szemekkel fogja fel, hogy résnyire nyitva van az ajtó. Azon ki tud szökni!
Rögtön ugrana, de fájó tagjai nem engedik a hirtelen mozdulatokat, ami talán valahol szerencsés is, elvégre még mindig felfigyelhet rá valamelyikük. Mély lélegzetet vesz, noha ennek nehézségét is érzi, aztán felvergődi magát egy olyan pozícióba, amivel lecsusszanhat a székről, ahová lerakták, mert bizonyára azt hitték, megdöglött. A szobatársak hangzavara miatt nem fél attól, hogy kicsit hangosabban érkezik, ahogyan azt tervezte, és már csak pillanatok kérdése, hogy elhagyja ezt a helyiséget, talán nem hatszáz másik katonával szembekerülve.
A folyosó üresen kong nagy megkönnyebbülésére, bár látásában egyre kevésbé bízik, többet látva a falakból és tárgyakból, mint amennyinek lennie kéne. Elvánszorog azért néhány ajtó előtt, de egyiket sem találja ismerősnek egyáltalán, és… A földszinten van még vajon vagy van ennek az épületnek emelete is?
Akárhogy is, nem tér ettől jobban magához, így az első ajtón, amit nyitva talál, minden mindegy alapon benéz. Keresnie kell egy menedéket addig, amíg összeszedi magát és képessé válik folytatni ezt az öngyilkos feladatot, mert ilyen állapotban egyértelműen csak a halálába rohan. Egy szobában biztosan lesz legalább egy bútor, ami alá nem néznek be, és a cseléd sem fogja felkutatni őt egy más személynek kiadott területen, legalábbis reményei szerint. Ebben bízhat már csupán, mert hogy ezen a helyen senki sem jönne érte, biztos. Ha Viridiel jön is, talán már túl későn, elvégre neki a királyt kell előrébb helyeznie, nem a fajuk szempontjából értéktelen és kitaszított tagját.
Képtelen már a sunyi osonásra, így ahogyan tudja, úgy teszi meg a távolságokat, nem érdekelve, kihez is tévedt be egészen addig, amíg valaki mögé nem lép és hóna alatt fel nem emeli. Riadtan emeli meg a fejét, rögtön kapálózva, még ha gyengén is, de megkísérli a szabadulást, mielőtt másvalaki is megpróbál belőle bundát csinálni, és mikor meglátja a kislányt és meghallja csitító hangját, megáll. Figyeli a vonásait, de olyan elképedéssel, hogy még az idegen is elmosolyodik rajta.
- Nem láttam még olyat, mint amilyen te vagy – emeli a magasba mosolyogva, aztán magához öleli. – Anya! – kiabál, és kíváncsian kémlel az érkezőre, aki láthatóan teljesen ledöbben.
- Mégis… Mégis mit keres itt egy állat?! Odakintről jött? Dobd el azonnal, még a végén megfertőz! – rohan oda hozzá, hogy kitépje a kezéből.
- De puha és tiszta a bundája, nézd meg! – mutatja, a nőt azonban nem úgy tűnik, mintha ez érdekelné. Már szólna valamit, mire valaki belép az ajtón, és mindketten riadtan fordulnak az irányába.
- Thea, beszél… - kezdi, és rendesen felszalad a szemöldöke, amikor meglátja a macskát. – Ez meg mégis mit keres még mindig itt? – jelennek meg elégedetlen ráncok az arcán, de a nő azonnal simulékonyan lép hozzá, végigsimítva nyugtatón a karján és a mellkasán, majd az arcán is, finoman maga felé fordítva a fejét.
- Semmi baj, mindjárt leviszi – erőltet magára egy mosolyt. – Kincsem, vidd le, kérlek – bök állával a kijárat felé. – Aztán siess vissza! – szól még neki, majd figyelmét visszafordítja a férfi felé. – Miről szerettél volna beszélni?
- Valaki járt itt… Vagy csak valaki figyelmetlen volt…
Még látja a nőre kiülő döbbent vonásokat.
- De mégis hogyan? Ha valaki lenne itt, akár az a… korcs… - válik gyűlölködővé a hangja az utóbbi szónál. -, akkor már régen elkapták volna, nem? – hallja még, aztán becsukódik az ajtó.
- Kár, hogy nem tarthatlak meg… - dünnyögi a lány a folyosón haladva, majd játékosan leugrál a lépcsőfokokon, ezzel okozva néhány kellemetlen pillanatot Lashnek, de a név és az események hatására nem kifejezetten foglalkozik vele. Csak döbbenten bámul maga elé, néha felfelé, hogy lényegében egy karnyújtásnyira van a cél, csupán itt nem veheti fel az alakját, mert akkor minden elveszik… Gyűlöli ezeket a helyzeteket, amikor tehetetlenül kell várnia, hogy kicsússzon a kezei közül a megoldás, ám tudja, hogy nem hamarkodhatja el. Muszáj várnia, különben az eddigieket teljesen feleslegesen tette meg és kezdhetik vagy az elejéről, vagy még hátrébbról. Bármennyire csábító, el kell engednie annak érdekében, hogy a végén sikerre vigyék ezt a küldetést.
A lány kiviszi őt a bejárathoz, és figyelembe véve a kutyákat, felrakja őt egy magasabb pontra, ahol nem érhetik el őt. Egészen gyámoltalannak érzi magát, ahogyan kuporog és erőtlenül hagy mindent megtörténni maga körül, továbbra is hatalmasra tágult szemekkel bámulva a fiatal sötételfet, aki sietősen visszaindul a hatalmas kastélyba. Még mindig sajnálja, hogy nem tudtak itt lecsapni, viszont az őrök is résen vannak, ennél fogva az utcán is nehezen tudják őt elragadni, akárhogy próbálkozzanak. Mindenütt lila ruhás katonák járnak-kelnek, és talán ezért sem volt annyira sok odabenn. Vagy lenn rontják a levegőt, rendezik be újra a kínzókamrákat, esetleg megkínoznak néhány alakot, amitől még mindig rosszul érzi magát…
Megborzong, és amint egy kutya odamászik mellé, rávicsorogva és morogva azzal a szándékkal, hogy vagy elijessze, vagy kifejezze, mennyire szívesen széttépné, felborzolt bundával fúj rá ösztönösen, kimutatva hosszú szemfogait. Néhány másodperc után észbekap, hogy meg kéne keresnie Hiriont, így, a fájdalmat még mindig egész testében érezve vánszorog vissza arra a helyre, ahol elváltak egymástól. A tetőn vár egyelőre, hiszen biztonságosabb pont jelenleg nincs, és azt is reméli, hogy sötételf társa nem bonyolódott semmi problémába hozzá hasonlóan. Ha megtalálja őt némi várakozással vagy anélkül, akkor ügyetlenül ráereszkedik – vagy inkább ráesik -, kis híján a földön kötve ki, még mindig képtelennek bizonyulva fókuszálni és megmondani, a kettő alak közül a harmadik-e az igazi. Ha nem jelenik meg sokáig, akkor egymaga indul el visszafelé, amint kellő energiát képessé vált összegyűjteni ehhez.

//Hirion//

Határozottan egyre idegesebben nézegetem apám vagyis most már annak a nyomorult Al-Nuszra-nak a házát, ahová Lashrael macskaalakban bement egy örökkévalóságnak tűnő idővel ezelőtt.
Természetesen nem ácsoroghattam ott még úgy sem, hogy találtam egy sötétebb beugrót, ahonnan leskelődhettem, de az el-elhaladó őrjáratok előbb-utóbb felfigyeltek volna rám és kérdőre vontak volna. A mi világunkban nem kell sok indok, hogy a birtok ura elé ráncigáljanak, még ha ők maguk nem is ismernek fel és akkor igazán nagy bajba keveredtem volna, sőt minden bizonnyal soha nem kerültem volna ki annak az épületnek a falai közül.
És bár néha szívesen hagytam volna el e földi poklot, abban a tudatban biztos nem akarta, hogyha húgom, Elethea (adjunk már neki nevet) ebben a házban nőjön fel, mostohaanyám keze között.
Tudom, hogy a lánya és talán nem bántaná, de a saját fiát sem tudta megvédeni Al-Nuszra hatalomvágyától és biztos vagyok benne, hogy ha nem menekítem ki onnan testvéremet, akkor ő is áldozatul fog esni neki, még ha nem is úgy, hogy megöli, de vannak egy lánynak ennél sokkal, de sokkal borzalmasabb végzetek is.
Több kört tettem meg, mindig nagyon óvatosan kerülgetve az utcák labirintusában az épületet, mindig egy rövidebb időre meg-megállva ott, ahol elindítottam útjára az erdei elfet.
Sokáig már nem maradhattam és az idegességem a tetőfokára hágott, egyrészt fura módon valahogy kötődni kezdtem a lombevőhöz, másrészt ha felfedezték, az esély is nagyot csökkent, hogy meg tudom szöktetni onnan a húgom.
Gondolataimba merülve támasztottam a falat a beugróba, mikor valami puha és szőrös a fejemre, majd a nyakamba zuhant. Nem sok híja volt, hogy ösztönösen megragadva el nem hajítottam, de még pont időben fogtam fel, hogy ez Lashrael állati alakja.
Elég kábának tűnt, szemei tétován villantak rám és eléggé fókuszálatlan volt és ha nem tartom meg, le is csúszik rólam, persze nem örültem volna, ha a karmaival igyekszik megtartani magát, így szorosan megfogtam a karomban.
- A démonok atyjára, mi történt? Üldöznek, megsérültél? – tapogattam végig és kihajolva néztem végig az utcán, valahol azt várva, hogy az egész testőrgárda rohan felénk.

//Mesélői + Lash//

Sikerül jó helyre érkeznie, legalábbis a lábai ezt mondják neki, a látása nem kifejezetten. Hamarosan aztán Hirion vállára csúszik, és kis híján majdnem onnan is lezakózik, még mindig érezve a fájdalom hasogató érzését az izmaiban. Felpillant még azért, biztosan meggyőződve, hogy annak a sötételfnek a karjaiba pottyant, akinél viszonylag nyugalmasan képes megpihenni. Lassan és szenvedve áll össze a kép, halk dorombással hunyva be aztán a szemeit, egy rövid ideig magában kántálva, hogy minden rendben lesz. Közben érzi a finom, óvatos mozdulatokból, hogy kihajol, és csak egy futkosó egyenruhást vehet észre, aki sorra rohan a katonákhoz, valamit magyaráz nekik, a katonák meg megvonva a vállukat indulnak az épület felé. Bizonyára ezt még el fogják játszani párszor, de egyértelműen nem az egész, városba kiküldött sereggel, csak a környékbeliekkel.
Amint Hirion megérint egy fájó részt, ingerülten és fenyegetőn felmorran, és bár megrándul egy kissé, idegesen rángatva farkát is, mást nem tesz. Kis bámulással aztán rájön, hogy van elég helye a rejtett zugban Hirion mögött, hogy visszaváltozzon, így erőt vesz magán és kibújik a férfi szorításából. Leugrik a földre, de ez is olyan ügyefogyottan sikerül, hogy nem csodálkozna, ha csámpázását megmosolyogná a sötételf vagy bárki más, de végül bemászik a sarokba, és ott változik vissza, kuporogva, fájdalomtól eltorzult arccal, ahogy a korábban rá mért ütések helyén kicsit megnyomja, érezve gerincének közepén is a lüktetést.
- Egy cseléd volt csak... Menjünk vissza, és mindent elmesélek, itt nem biztonságos, te is tudod... - mondja halkan, azzal visszaveszi az alakját, odamászva Hirionhoz, és remélhetőleg felveszi őt. Így is fog fájni a háta, de legalább kevésbé, mintha ugrana és úgy mozogna, ám ha nem veszi a vállaira, akkor ő kísérli meg az ugrást, kicsit fájdalmas, karmolós megoldással.
Az úton visszafelé nincsen gond, a kiküldött katona egyértelműen behívja a kastélyba a környező őröket, így ritkásabban találni lila ruhás egyéneket. Ők is inkább próbálják kitalálni, hogy mi történt, ami miatt be kell menniük a szokásos járőrözés helyett. Ha vetnek is a macska-sötételf párosra pillantást, különösebben nem foglalkoztatja őket, elmennek tovább, meg sem állítva titeket. Egyelőre sehol nem tudni semmit, így ha a kocsmába visszatértek, akkor az ebédidő elteltével kicsit kevesebb fővel benne várakozik az épület, noha a tulajdonos figyelő tekintete okozhat néhány izzasztó másodpercet. Ugyanakkor továbbra sem állítják meg a macskás uraságot, hagyják, hogy a szobájába vonuljon, ahol Lash visszaváltozhat.
A megérkezéssel még bizonytalanul Hirionra pillant, és ha ő is áldását adja, akkor leugrik róla, már kicsit biztosabban állva a lábain, köszönhetően a számára pihentető félálomnak, amit vagy a vállain, vagy a karjaiban tölthetett - noha határozottan nem ér fel a Viridiel mellett töltött idővel. Persze ha társa gondolja, le is rakhatja, ő nem fog ellenállni, inkább most csak könnyebbség, hogy nem azt érzi földre éréskor, ketté törik a gerince, ugyanis alaposan ráhúzott azzal a seprűvel a lány. Nyújtózkodna, de most nem mer, inkább visszaváltozik, majd lerántja hátáról a táskát.
- Teljesen más az épület - kezdi, lerakva a táskáját, és ahogy lehajol, felnyög a hátába és oldalába nyilalló fájdalomtól. - Az a némber nem sajnált... - motyogja fojtottan, kiszűrve a szavakat fogai közt, inkább az asztalra rakva a táskáját, úgy kutatva benne. - Szóval nem úgy van kiépítve, ahogyan azt te lerajzoltad, legalábbis én egészen más felépítéssel találkoztam - nyúl bele a táskájába, ám kitapintva az első tárgyat, megáll és sóhajt egyet. - Nem láttak meg elf alakban, efelől biztosíthatlak, a cseléd és mindenki más is úgy hitte, egyszerű macska vagyok, amelyik kintről szökött be a kajáért - pillant rá, aztán a lopott ételeket kiteszi sietősen, míg az egyik ágával egy alulról előhalászott, tiszta ruhaneműt már félre is rak. - De a húgod odabenn van - áll meg ezekre a szavakra, komolyan nézve Hirionra, gondolva, hogy főként ez érdekli őt. Nem tűnik olyannak, mint aki egyik pillanatról a másikra kétségbe esik, de jobb megelőzni, nehogy mégis pánikolva és kapkodva kezdjen el valami egészen mást csinálni. - Thea az anyja, ugye? Mert akkor biztos, hogy őt láttam. Thea is és a feltételezetten férje is kinti mocsoknak kezelt - érdeklődik, de már visszafordul a saját cuccaihoz, folytatva a gyors pakolászást, ezúttal már az üvegcséit rakosgatva. - Mindjárt felrajzolom azt, ahol jártam - olvas el egy újabb cimkét, a hozzá tartozó üvegcsék tartalmával együtt meg félrerakja, míg a többit sietősen visszapakolja. A textíliát összecsavarja, hogy kényelmes legyen fogni, és a lepattintott tetejű üvegcse szájához emeli, amit finoman megdönt, benedvesítve az egyik növényi kivonattal. - Hol van a papír és az írószer hozzá? - érdeklődik, és amíg előkerül, az oldalán fájó csíkhoz nyomkodja finoman a nedves részt. Ha kell, akkor segít ágaival kutakodni, és amint előkerült az íróeszköz a papírral együtt, átnyújtja Hirionnak az újra benedvesített ruhadarabot. - Megkérhetlek rá, hogy ezt nagyjából a hátam közepén párszor húzd végig? Egy vörösödő folt biztosan fog segíteni megtalálni, hol kell - enged meg egy fájdalmas mosolyt. - Közben akkor elkezdek rajzolni.
Ha Hirion elveszi tőle, akkor hátat fordít neki, ágaival felhúzza a ruháját annyira, amennyire kell, hajlékonyságából adódóan kényelmesen tartva, míg baljába veszi a ceruzát vagy szenet, hogy egy nagyjábóli rajzot elkészíthessen.

//Hirion//

Mivel érzem az erdei gyengeségét, amit egyelőre, nem tudok mire vélni, hiszen nem tudok vele kommunikálni, így csak azt tehetem, hogy erősen magamhoz szorítom, hogy nehogy leessen.
A kis beugróból kilesve, látom, hogy az őrség felbolydul ugyan, de nem a környéket nézik át, hanem inkább a házba rendelik vissza őket. Vajon mit csinált Lashrael odabenn, hogy oda kell a sok ember?
Azonban ez nem biztos, hogy nekem jó, hiszen ha ez azt jelenti, hogy megerősítik Elethea védelmét, akkor meg leszek lőve, hogy szabadítom ki?
Na, de a találgatással nem sokra megyek és mivel a macska ingerülten mozdul meg a karjaimban, lazítok a fogásomon, amikor is kiugrik a kezemből, bár elég nyögvenyelősre sikerül ez, és mögöttem egy pillanat alatt alakot vált. Már a mozdulatokból is tudtam eddig, hogy fájdalmai vannak, de az arcára rá van írva minden. Mielőtt még kérdezném, már mondja is, bár eléggé szaggatottan lélegzik.
- Igen…..igen…. – morgom ismét kipillantva az utcára, de mire visszanézek már ismét az állati alakjával nézek farkasszemet. – Akkor menjünk vissza a fogadóba…..gyere. – emelem fel, de most nem bízom benne, hogy megmaradna szegény a nyakamban, így a köpenyem alá, az ingembe rejtem, ott kényelmesen ellehet, míg visszaérünk.
A fogadóban igyekszem úgy fordulni, hogy ne nagyon lássanak semmit, bár akkor is csak egy bogaras selfnek tartanának, aki egy macskát dajkál. Nem mondom, hogy mindennapos a látvány, de hát ennél őrültebbeket is láttam már.
A szobába puhán leteszem az ágyra, hogy kényelmesen át tudjon változni és beszélhessünk végre, mert már megöl a kíváncsiság.
Ismét látom a fájdalmat, amikor már elf alakban van, de meg kell mondom őszintén, elálmélkodok, hogy mennyire erős és, milyen bátran viseli, mart egy jajszó sem hagyja el az ajkait, hanem mintha érezné, hogy mennyire tűkön ülök már, azonnal a lényegre tér.
Döbbenten hallgatom, mert tényleg nem számítottam rá, hogy átépíthetik esetleg a belső részeket, vagy lehet, hogy már ennyire megfakultak az emlékeim, hát akkor csak azt mondhatom, hogy szerencse, hogy nem én mentem be elsőnek.
Mintha kitalálná közben a gondolataimat a lány, mert magyarázatot ad arra, hogy őt magát nem láthatták meg, bár nagy ribilliót csaphatott, ha egy macska miatt vágták készültségbe az egész Al-Nuszra testőrséget.
- Mit csináltál azzal a cseléddel? Kikapartad a szemét? – vetettem közbe, de a következő mondata belém akasztja a szót, hiszen a húgomat hozza fel.
Látom, hogy a pakolgatás is abba marad részéről is és a szemembe néz, hogy mit szólok ehhez.
- Láttad? – nyelek egyet és igyekszem megőrízni a hidegvéremet. – Mond már, hogy van? – bukik ki azért belőlem a sürgetés.
Azt sejtettem, hogy Thea odabenn lehet, de az, hogy Al-Nuszra is itt van, na az már kicsit megkavarja a dolgokat, őt nem lehet könnyen félvállról venni, hiszen nem a két szép szeméért lett vezér.
– Őket is láttad? – kérdeztem jóval halkabban és így kevésbé hallatszott a fogcsikorgatásom. – Az őrséget berendelték az épületbe, ha nem is láttak meg eredeti alakodban, Al-Nuszra gyanakszik valamire. A francba! – rogytam le az ágyra elkeseredve és magamba roskadva, nem is figyelve, mit ügyködik Lashrael. – Ne érts félre, hálás vagyok, hogy kikutattad a dolgokat. – temetem a kezembe a fejem, - de elég nehéz lesz így Elethea közelébe férkőzni, a kijutásról már nem is beszélve.
Azért végül felemelem a szemem, hogy keressek eszközöket a rajz megalkotásához, amit a lábamnál lévő zsákból elő is halászok, aztán csak nézem a kinyújtott, fehér gyolcsot tartó kezét.
- Öööö…..hát persze….. – jövök némileg zavarba és átadva a papírt, elveszem a rongyot.
Tekintetem a fokozatosan feltáruló bőrét követi, de csak akkor mozdulok meg végre, amikor már talán türelmetlenül fészkelődni kezd. Mondhatni, nem igazán volt sok hasonlóban részem……..
- Bocs…..már látom…….húú……ez egy igen csúnya és nagy zúzódás, még jó, hogy ki tudtál vele jönni……Erős vagy…. – halkul el a hangom, ahogy óvatosan a hátához érek. – Elég lesz ez a gyógymód, lehet, hogy elreped a csontod is. – motyogom.
Olyan fehér a bőre…….., amilyet még sosem láttam így, ilyen közelről, az én kezem meg durva, hiszen bár nem a kenyerem, de a fegyverforgatás meglátszik rajta.
- Nem maradhatok itt sokáig, mert valaki be fog árulni előbb-utóbb, ma éjjel meg kell próbálnom bemenni. – próbálom elterelni a gondolataimat és a feladatra koncentrálni.

Dorombolással hálálja meg Hirion segítségét és törődését - legalábbis a felemelését ennek tudja be, és hogy még a köpenye alá rejti, magához szorítva... Igazából nem tudja, mit érezzen. Önkéntelenül is biztonságosnak találja, így elkényelmesedik, és biztosan el is alszik közben a fájdalom okozta kimerültségben, nem akarva már a szédelgést sem tapasztalni. Menekül a mozdulatlan sötétségbe, meg sem kérdőjelezve ennek helyességét, innentől már mindegynek találva a továbbiakat. Ha lebuknak, az már nem tőle fog függni, és ha menekülésre kerül a sor, akkor majd igyekszik nem hátráltatni. Egyelőre viszont pihen, kelleni fog az energia, a biztonságérzet és a test melege a szívverés hallgatásával segíti őt, gondolatban Viridielt ölelve.
A fogadóban ébred fel, bizonyára az ottani ételek és italok szagától, a bent ülő személyek bűzétől, de csak a fejét emeli fel egy kissé, szándékosan nem téve hirtelen mozdulatokat. Az ajtónyílás biztosítja arról, hogy lassan mindketten megpihenhetnek egy időre, és megbeszélhetik a történteket, az viszont meglepi, hogy az ágyra rakja. Hatalmasra tágult szemekkel mered a sötételfre, némi értetlenséggel néz körbe, de aztán nem pocsékolja tovább az időt; lemászik az ágyról és visszaváltozik.
Az első kérdésekre csak nemlegesen megrázza a fejét.
- Nem. Elkezdett kergetni, én menekültem előle, aztán mikor csapdába kerültem, beleharaptam a lábába, hátha kimenekülhetek. Kaptam egy seprűnyelet az oldalamba, a hátamba, aztán a fájdalom átkát is megtapasztalhattam ájulásig - enged meg egy keserű, kényszeredett mosolyt, noha ez a pokolban tapasztaltakhoz képest lényegében semmi, talán azért sincs miatta annyira kiborulva, vagy csak az elhatározása és elhivatottsága kellően erős. Tény azonban, hogy fáradt és még mindig halványan lüktet az izmaiban a görcsös kín.
- Jól van, teljesen - bólint egyet határozottan. - Véletlen pont az ő lakrészükhöz másztam menedék reményében, és a húgod vett fel. Thea pedig ki akart dobatni, de ahogy megjelent ez az... Al... Al-akárki, velem együtt küldte ki. A húgod meg kihozott onnan.
Nem okoz neki túl nagy meglepetést Hirion hirtelen elkeseredése; teljes mértékben átérzi, elvégre közel a cél, mégis annyira messze. Nem tudja azt sem eldönteni, hogy melyik a rosszabb: mikor tudod, hogy hol van, de elérhetetlen, vagy mikor semmit sem tudsz róla, de keresed, talán hiába. Mindkettőnek megvan a maga fájdalma és keserűsége, amit nehéz cipelni, egyedül főleg. Neki is kellett valaki, aki segített a továbblépésben, valaki, akire támaszkodhatott, akiben bízhatott. Lényegében párja előtt ugyanott tartott, mint Hirion most: egyedül valami hatalmas ellen. Ő akkor már nem volt ugyan gyerek, de azt mindig tudatosították vele, hogy magában van, még ha nem is bántották őt mindig. A sötételf jóval fiatalabb nála, de már akkora a reménytelensége, mint neki hatvan év leforgása alatt.
Egy darabig részvéttel figyeli őt, gondolkodva, mégis miként próbáljon támogatni, ugyanis a beszéd itt aligha érhet bármit is. Visszagondol, neki ilyenkor mi esett volna jól, mit szeretett volna attól, akiben megbízott - ha lett volna ilyen -, aztán leül mellé. Bátortalanul megemeli a kezét, figyelve Hiriont, majd mereven előre nézve ér hozzá, még előtte egy pillanatig habozva. Párszor végigsimít a hátán, ha engedi, aztán veszi a bátorságot, hogy vigasztalón átkarolja, egy kicsit még magához is húzva.
- Ki fogjuk onnan hozni. Megígértem, hogy segítek - mondja halkan, a férfira pillantva komolyan. - Valamit kitalálunk mindenképp, csak ne add fel, jó? Tudom, hogy a jelenlegi helyzet elkeserítő, de meg fogjuk oldani. Ha a szavam nem is számít sokat, attól még a szavamat adom rá - mosolyog visszafogottan és bizakodón, aztán feltápászkodva a helyéről kezdi el intézni a gyors növényi olajos borogatást. - Esetleg valahogy én ki tudnám csalogatni őt állatként - szólal meg, míg Hirion az eszközöket keresi. - Ha kellő felfordulás van odabenn és nem figyel rá senki, szerintem el tudjuk őt hozni, de nem tudom, korábban hogy gondoltad a kihozását. Őrök így is, úgy is vannak, cselédek szintén - gondolkodik hangosan, és ahogy előkerülnek az eszközök, biccentve átveszi őket.
- Köszönöm - teszi le az asztalra, gondolkodás nélkül húzva fel a felsőjét, inkább az épület kialakításán gondolkodva, hogyan is volt nagyjából. Nagyon sok részt nem fedezett fel, és reméli, hogy ez nem baj, bár... Jobb lett volna mindent, csak hát a cseléd beleköpött a levesébe.
Hirion nem csinál semmit, így néha megáll, hátra-hátrapillant a válla felett, nem igazán értve zavarodott ábrázatát.
- Mi az? A tetoválásom furcsa? - próbál hátára ránézni sikertelenül, és ahogy a fájdalom belenyilall, nyöszörögve abba is hagyja a fészkelődést. - Ezt se én akartam egyébként. Akkor találkoztam másodszor a kedves lovagommal, mikor ez készült. Belekerültünk egy alvilági ügybe, ahol tökéletes portékának tekintettek a férfiak számára, és végig egymást mentettük, állandóan felváltva a másikat a fogságban... - kuncog. - És hogy ne rontsanak az értékemen, ezt kaptam - meséli, folytatva a firkálást és gondolkodást. A következő szavak hallatán csak nevetni tud jókedvűen, ám mikor az erőst emlegeti, leteszi a ceruzát, mély lélegzetet véve.
- Nem... - rázza meg a fejét nemlegesen. - Nem vagyok erős - támaszkodik az asztalra, szomorúan vallva be. - Azt hiszik, hogy erős vagyok, de nem látják a milliónyi darabot, amivé széttörtek és amiből próbálok a párom segítégével felépülni. Nem értek a fegyverekhez, nem értek a harcászathoz, nem értek semmihez, amivel túlélhetnék ebben a világban, csak menekülök addig, ameddig lehet, elbújok oda, ahova lehet, még a saját fajtám elől is, mert nem akarom ismét magamon érezni a lenéző pillantásukat. A napokban kiálltam magamért, de belül attól még fájt, ha nem is látta senki - vonja meg a vállát keserűen, visszavévea végén a kezébe az íróeszközt, befejezve a "remekművet".
- És hogy kívánsz bejutni? Vannak ablakok, amiken bemászhatsz, de a sötételfek a te esetedből kiindulva éjszaka is elég jól látnak - fordul felé kérdőn, de csak óvatosan.

//Mesélői majd pár kör múlva jön, itt még hagyom a beszélgetést.//

~ Hát egy fokkal jobb, mintha kikaparta volna a szemét. ~ jegyzem meg, de csak magamban, ahogy a kérdésemre megkapom a választ a harapásról, de a többi már hangos beszédet hoz magával.
- Sajnálom……..azt hiszem a fájdalom okozása nálunk annyira természetes reakció egy támadásra, mint, ahogy nektek a természettel való kapcsolat.
A magyarázat, hogy miként találkozott húgommal és a két ellenségemmel teljesen tükrözi a valóságot, mert Elethea melegszívű, aki azonnal megsajnál egy kóbor állatot is, de a hárpia anyja és a hadvezér, maga a kegyetlenség.
- Igen ez jellemző Elethea-ra…..- mosolyodom el, aztán viszont maga alá temet a kétségbeesés, mert egyre reménytelenebbnek látszik a helyzet.
Pont e miatt, egy kurta pillanatig nem is veszem fel, hogy simogatni kezd a lány, de aztán megmerevedek, hiszen eddigi életemben soha senki nem azért ért hozzám, hogy vígaszt nyújtson, hanem, hogy bántson, fájdalmat okozzon, így ez egy spontán reakció, de….
De nem ugrom fel és taszítom el, amikor még meg is ölel, hanem a szavaira, lassan, bizonytalanul, de ellazulok némileg.
Ha kívülről, objektíven látnám magunkat, biztos gúnyosan felkacagnék, hogy pont egy erdei elf lány az, aki erőt akar önteni belém, aki ki akar húzni a pácból, de……de nem látom kívülről magam, csak azt tudom, azt érzem, hogy……jólesik.
- Nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e újból bemenned oda, miután majdnem bunda lett belőled. -ráztam meg a fejem, igyekezve összeszedni magam, ahogy eltávolodik mellőlem. – Van egy ……egy lehetőségem, hogy a…..testem nélkül megmutatkozzam előtte. – próbálom megmagyarázni úgy, hogy azért mégse áruljak el mindent, de végül feladom, mivel vagyok olyan hülye, hogy megadjam a bizalmamat, de hát ez vagyok én…. – Szóval ki tudok lépni a testemből, ami halott lesz, vagy annak tűnik és így védtelen is és a szellemem el tud jutni Elethea-hoz. – magyarázom, - de a kő – mutatok a hasamra, hiszen azt már említettem neki, - kékes fénybe vonja és így nem tudok láthatatlan lenni, de tagadhatatlanul könnyebben mozgok. Akár a falakon is áttudok menni. Így talán ki tudnám vezetni, amihez inkább az lenne a jó, ha kinn lenne ribillió, ami elvonja a bentiek figyelmét.
A gyógyírt igyekszem a lehető legóvatosabban rákenni a bőrére, amit megigézve bámulok, persze a tetoválást is, aminek megszületésébe is bepillantást kaphatok a magyarázatában.
- Hát…….azt hiszem a te életed sem volt egyszerű. – bököm ki. – Szerencsés is vagy azonban, mert van aki nagyon szeret…..
A kezem is megáll a masszirozásban, ahogy bővebben is beavat abba, hogy milyen az élete és megdöbbenve hallgatom, bár eddig is éreztem, hogy nem mindennapi ez a lány, de most azt kellett hinnem, hogy a sors valami oknál fogva, olyan valakit sodort az utamba, aki pontosan ugyan azt az utat járta meg, mint én, csak …….csak erdei elf……..a legnagyobb ellenségünk alakjában.
- Igen, ahogy mondod, nagyon tud fájni – mondtam halkan, - de már megtanultam együttélni vele.
Ahogy ismét rajzolni kezd, én is visszatérek a kék folt törölgetéséhez.
- Ahogy már említette, csak ez az egy mód jut most eszembe a bejutáshoz, főleg most, mert bár terveztem azt is, hogy egyik őrt leütve, annak álcájában megyek be, de most biztos, hogy nagy lesz az ellenőrzés, így ez nem fog beválni. – térek vissza a tervezgetéshez. – Mond, használ ez valamit? – emelem meg a gyolcsot.

A bocsánatkérésre meglepetten fordul Hirion felé, nem igazán értve, miért kéne elnézést kérnie azért, amit nem is követett el.
- Öhm, nem gond...? - válaszol bzonytalanul. - Nem te okoztad, így nem igazán értem, miért kérsz érte bocsánatot. Már hozzászoktam így is, hogy bántanak. Korábban említettem apámat, ő se kímélt, miközben próbált belőlem katonát faragni. Meg a törpéknél lévő bányátokat is megjártam már, és nem volt túl szép vége... - jelenik meg egy kényszeredett mosoly az arcán, bár ez inkább hasonlít egy fintorra. - Egyébként ő kezdett el üldözni, és amúgy is megvert volna, ha bántom őt, ha nem. El akartam osonni, csak szerencsétlenségemre az éléskamra is ott volt - mutat az ellopott ételekre. - És feltételezte, hogy az az elsődleges célom.
Amit a húgával kapcsolatban mond, csak halvány mosollyal hallgatja, örülve annak, hogy hallhatóan és láthatóan törődik Eletheával. Jólesik neki ilyet tapasztalni a sötételfeknél, és nem érdekli, hogy ez ritkaság, ugyanúgy reményként kezeli, na meg bármit megadott volna egy ilyen bátyért. Kicsit szomorúan fordítja el a tekintetét, ahogy visszaemlékszik, mennyire kiutálták őt a másságáért, hogy az apjuk mennyire képes volt elhitetni mindannyiukkal a korcsságot, annyira, hogy még ő maga is megkérdőjelezi önnön tisztaságát még most is.
A keserű gondolatokból Hirion még nagyobb elkeseredése rántja ki, eleinte tanácstalanul álldogálva, aztán már sejtve, hogy mit kéne tennie. Habár ő elutasító volt, mikor Viridiel hasonlóan próbált közeledni felé, ő pedig hisztérikusan és ellenségesen reagált, nem bízva teljesen a férfiban, még akkor is kétkedve a tetteiben és szándékaiban, félve a csapdától, reméli, itt nem erre kerül sor. Csak semmi hirtelen mozdulat, türelmesen és lassan, finomkódón és puhatolózva, ugyanis nem tudhatja, mi esik jól Hirionnak. Biztos benne, hogy hasonlóan éreznek, hogy tisztában van azzal, min megy keresztül, attól még az esély ott van, hogy másképp kéne felé fordulnia és vigasztalnia. Fél valamelyest az elutasítástól, ezt le se tagadhatná magában, de meg kell kísérelnie, hátha ezzel segít Hirionon valamelyest, na meg talán nem úgy fogják otthagyni így a másikat, mint két idegen.
Elképesztően megkönnyebbül, mikor érzi az izmai ellazulását, a megnyugvását, és egy pillanatra elgondolkodik azon, vajon Viridielnek is ilyen jó érzés volt-e a siker, hogy megbízik benne végre, hogy nem elutasítást kap, hanem elfogadást és ragaszkodást. Elmosolyodik, még egy kicsit jobban szorítva magához a sötételfet, emlékezetébe vésve ezt a pillanatot, amiről talán nem is hitte igazán, hogy megtörténhet. De most itt vannak, és az elképesztően furcsa esetet élheti meg, hogy egy éjtündét vigasztal, egy olyan fajnak a tagját, akik hírhedt gyilkosok, és annyira nem érdekli ez. Elhiszi, hogy ugyanolyan törődők is tudnak lenni, mint bárki más, hogy ugyanúgy szükségük van a támogatásra, egy normális társadalomra, ahol nem arra vannak rákényszerítve, hogy harcoljanak nemcsak más népek ellen, hanem egymás ellen is. Tisztában van azzal, hogy mekkora bizalmat kapott ezáltal, és semmiképpen sem fogja elárulni, emlékezve még, mennyire égetően fájdalmas, mikor az árul el, akinek az érintésében megbízott.
Megmutatom, milyen az elfogadás és támogatás. Megmutatom a bizalmat, ahogyan azt ígértem.
Még egy kicsit marad, meghagyva Hirionnak, hogy elkényelmesedhessen ebben az érzésben, sejtve, hogy nem igazán tapasztalhatta meg idáig. Ő már megkapta mástól, és azóta is minden alkalommal átélheti a kellemes bizsergést, mikor együtt töltik a napokat, és most rajta a sor, hogy megismertesse mással ezt, továbbadva azt, amit ő is átélhetett. Csendben van végig, nem mond semmit, csak finoman simogatja a felkarját, csupán a vigasz szándékával, ám nem maradhatnak a végtelenségig így. Feltápászkodik egy idő után, hogy előrelendíthesse az eseményeket és hamarosan megkezdhessék a szabadítóakciót. Borogatás közben hallgatja a férfi ötletét, és mikor a képességről mesél, eszébe jut a Sötét Vastelep.
- Óóóuuff, erre emlékszem, ezzel egyszer tőrbe csaltak... - rázza meg a fejét kellemetlenül, emlékezve arra a rémületre, amit akkor érzett, abban az elborult pillanatban, mikor majdnem kielégíthette a halálvágyát. Olyan mély és sötét másodpercei sem voltak azóta... Szerencsére. Ugyanakkor az ötlet, ami ehhez társul, igencsak ígéretes, mégis van benne néhány bukkanó.
- Hmm, igen, ez is jó lehet, de ha Thea ott van? Nem hiszem, hogy magára hagyná Eletheát, ha számít az érkezésedre - veti fel. - Jó, először inkább felrajzolom azt, amit felfedeztem, utána gondolkodjunk - javasolja, mielőtt még jobban belemásznának ebbe a témába.
A tetoválással kapcsolatos történet utáni megjegyzést egy bólintással reagálja le.
- Nem, de még mindig kevésbé fáj, mint a családomtól kapott sebek. Mocsok egy hely volt, de a becsületem megmaradt - vonja meg a vállát. - És a szerencsésségemet se tudom tagadni - mosolyodik el. - Csak hat évtizednek kellett eltelnie... - teszi hozzá kicsit keserűbben. - De már nincs okom a panaszra. A sérüléseim még fájnak, viszont innentől már nem fognak mélyülni, legalábbis remélem. Jó lenne gyógyulni és felépülni most már. Viszont a húgod miatt te se vagy egyedül, meg én is támogatlak.
Érezhetően komorabbá válnak mindketten, osztozva egy eddig el nem ismert közös fájdalmon, ám Hirion utóbbi szavai bizonyítják a számára, hogy beismerte a hasonlóságokat. Az út során eleinte hangoztatta, hogy mások, hogy fogalma se lehet erről az egészről, most viszont sokkal érzékenyebbnek tűnik, és mint ahogy ő Viridielnek, Hirion is előbújt a védelme mögül. Furcsa a másik oldalon állni, másként látni és tapasztalni ugyanazt a helyzetet, egyszerre sajnálva, hogy Hirionnak is ugyanabban kellett részesülnie, valahol mégis örülve ugyanennek, hiszen van, akivel osztozzon ezen, van, aki a legromlottabb mélységéig megérti ezt, mert Viridielnek beszélhet erről akármennyit, tapasztalatok híján ennyire nem fogja tudni átérezni soha. Ugyanez van az éjtünde fogsággal is; Viridiel élte át, ő pedig csak felszínesen képes megérteni, a teljes sötétségét nem, és hiába mondaná azt, hogy teljes mértékben átérzi, hazudna.
- Mást nem lehet tenni, csak megszokni, ha nem akarsz komolyan megsérülni - maszatol a papíron, az ajtók vonalát halványítva. - Ha sikerül jó helyen keresned, akkor szerencsés vagy, de többször nyúlsz tövisbe, az biztos. Nagyon sokat kerestem azokat a személyeket, akikhez fordulhatok, de egészen idáig árulásban végződött, és bár rengeteg dolog változott, továbbra sem osztom a bizalmam ingyen. Még mindig félek a tövisektől, noha ezt a félelmet és ellenszenves elutasítást nem tapasztalhattad tőlem.
Egy darabig elnézi a térképet, amit csinált, és nem kifejezetten elégedett a ténnyel, hogy ilyen foghíjas, de hát többet nem tud vele kezdeni. Kissé elhúzza a száját, közben hallgatva Hiriont, és figyelmét annyival jelzi, hogy kissé megemeli a fejét, némileg felé fordítva.
- Hogy használ-e? Idővel remélhetőleg fog, annyit viszont biztosra tudok mondani, hogy jólesik - vigyorog hátra a válla felett. - De most már elrakom, köszönöm - nyújtja a kezét, leengedve a ruháját. Gyorsan elrakja a ruhadarabot, és tesz egy lépést oldalra, a térképet a másik irányba tolva.

Térkép:

- Tudom, hogy nagyon hiányos, de a cseléd miatt nem sok lehetőségem volt - vallja be kellemetlenül, már-már bűntudatosan vakarva meg a tarkóját. - Ez... - mutat az X-re. -... az, ahol leraktál, és ez... - vezeti ujját az alsó sarokban lévő körre. - Ez egy börtönrész csigalépcsővel, körülötte rácsokkal és foglyokkal. A legalján van egy titkos terem - mutat lejjebb a négyzetre, ami a körhöz csatlakozik. - Észrevettem a falon egy hold alakú jelet, az ágaimmal pedig ugyanazt a formát kialakítottam, hozzáérintettem, és kinyílt a terem. Aztán föntről jött le valaki, így kénytelen voltam elbújni, és nem volt időm visszazárni. Vagy inkább bátorságom nem volt, mert féltem, hogy felfedeznek - sóhajt. - Emiatt hívták be a katonákat, de nagyon remélem, hogy belső tagra gyanakszanak, nem arra, hogy valaki külsőleg betört. Őrültség lenne, őrzött vasajtó zárja el ezt a kínzókamrákkal teli helyet, ahonnan úgy lehet kijönni, hogy kopogsz és ellenőriznek is - teszi csípőre a kezét némi ingerültséggel. - Mindenesetre kimásztam egy ablakon... - bök rá a körnél lévő kis körre. - És átugrottam ide - vezeti ujját az egyes terembe. - Ez egy étkező. Ez pedig... - kerül sorra a kettes. - A konyha, mellette pedig a raktár. A szélén ezek az izék pedig ablakok - mutat a vonalon lévő firkákra, majd a hármasra tér át. - Ez egy fogalmam sincs, milyen szoba, de ez itt... - kopogtat a vonalazott kockán. - Lépcső. Az üres, vékony rész pedig a folyosó, a nagy halvány vonal itt lent pedig a tényleges ki- és bejárat. Mellette pedig a felső szint van. Itt - mutat a négyesre. - a cselédtől szöktem meg, ez bizonyára az ő szobája. Csak annyi volt a szerencsém, hogy az egyik őr lefoglalta őt néhány szolgálatra, amit bizonyára nem szívesen teljesített. Viszont kellően szédelegtem, hogy ne tudjam, merre indultam, az a biztos, hogy ez - bök az ötösre. - Elethea, Thea és Al-Nyuszi lakhelye. Az ajtótól lényegében egyenesen haladva a lépcsőn találjuk magunkat. Nem tudom, mennyire értelmezhető, és tényleg tudom, hogy kevés és nem is biztos, hogy segít...

//Mesélői, mert mégis beletrollkodom egy kicsit így is//

Pihenés és tervezgetés egészen jól zajlik, de nem szabad annyira megnyugodnotok, mint ahogyan azt tettétek. Egészen idáig nem zavartak titeket, és nagyon valószínű, hogy most sem fognak, elvégre ezt a szobát nem adhatják ki kétszer! Talán fel sem figyeltek a folyosón közeledő párosra, akik egyáltalán nem foglalkoznak azzal, ki hallja meg őket és ki nem. Jókedvűen beszélgetnek a nőkről, az alkoholról, amolyan tipikus dolgokról, az oldottságuk meg eléggé arról árulkodik, hogy pár kört már legurítottak, de kellően észnél vannak ahhoz, hogy ne legyenek azonnal áldozatok egy balszerencsés esemény következtében. Az viszont lehet, meglep titeket, hogy kopogás nélkül nyitnak be, így jóformán pár másodpercetek van kitalálni, hogy mit kezdetek, ami nem olyan gyanús, mint az egyenrangú beszélgetés. Biztosra vehetitek, hogyha az éppen fennálló kellemes társalgást folytatjátok, gyanakodni fognak és nem hagynak majd békén titeket.

Nem is veszem észre a nagy elkeseredésemben, hogy az a képessége a selfeknek, hogy halott testüket hátrahagyják, nem lepi meg, hanem egyenesen tud róla, bár az én kivetülésem biztos kiverné nála a tűréshatárt.
A megjegyzésére, hogy Elethea mellett esetleg ott lesz az anyja, vagy más, csak bólintok, hiszen ez az, ami engem is aggaszt miután minden emberüket bevonták az épületbe.
Arról én is tudnék mesélni, hogy milyen életem volt, pedig úgy általában egy katona élete sem fenékig tejfej a mi kis boldog birodalmunkban, de engem a sors és a származásom különös kegyetlenséggel vert, a mostohaanyámról nem is beszélve, aki csak akkor lesz boldog, ha valahol a nagyterem falán, a többi trófea között láthatja a fejemet.
Egyszerűen sosem értettem, miért vagyok ennyire a bögyébe, mi az ami ennyire irrítáló bennem.
- Igen, Elethea az egyetlen, aki szívből szeret engem, ebben nem tudta megakadályozni az anyja. – hagytam jóvá, egy kicsit felderülve.
A szavai okosan hangzanak és igazak is valószínűleg, mert az erdei elfek általában még akkor is igazat mondanak, ha az érdekeik nem ezt diktálnák, de azért szerintem épp eléggé bizalmatlan volt Lashrael az elején, csak a józan megfontolás és az érdek kötötte hozzám, hiszen csak rám számíthat abban, hogy kijuthat innen valaha is.
- Az érdekeink közösek. – jegyzem meg kurtán, mert azért nem akarom megbántani, okot nem adott rá, de én selfből vagyok.
Közben úgy látszik a kenegetés is elég lesz és a rajzolgatást is befejezte, így már ismét egymás mellett ülhetünk és nézhetjük meg, mik is a lehetőségeink.
- Ha vaktában kellett volna bemennem, akkor valószínűleg már halott vagy fogoly lennék, hiszen az emlékeimben eléggé másképp élt, így ne szabadkozz, ez is előrelépés. – intek a térképfélére.
Követem az ujjait és a hozzáfűzött magyarázatot is igyekszem megjegyezni, nem mintha túl bonyolult lenne, de jó ha az elffia tudja merre szaladjon, ha megszorongatják.
A börtönnek a közelébe sem szándékozom menni, mert az egy zsákutca, még ha a titkos kamra érdekes is, bár gyanítom, hogy ez Al-Nuszra kis külön játéktere. Igaz, nem tudni kiknek tartogatja, ha ennyire dugdossa?
- Minden hadúrnak van saját kínkamrája, bár nem is dugdossák ennyire gondolom, így ez számomra is érthetetlen. – vonom meg a vállam.
A legjobban a be és kivezető utakra koncentráltam és persze Elethea feltételezett szobájára, ami persze az emeleten volt.
- Sokat segít, mert célirányosan az emeletre koncentrálhatok, talán a tető felől kéne közeledni. – vakargatom meg a tarkómat, ahogy jár az agyam mit kéne tenni.
Az biztos, hogy bármit, azt elég gyorsan, még ma este.
Talán pont az a szerencse, hogy egy rövid időre csend üli meg a szobánkat, mert így feltűnik a folyosóról behallatszó jókedvű beszélgetés, ami persze egy fogadóban, ahol van pár szoba, nem meglepő, de az utolsó pillanatban szólal meg a vészjelzés a fejemben, amikor az ajtónknál megtorpanni vélem őket és már nagy lendülettel nyílik is az befelé, mögötte két selffel, akik legalább annyira meglepődnek láttunkra, ahogy mi. Csak, hogy nekik nincs rejtegetni valójuk, míg nekünk van és az pont ott ül mellettem teljes erdei elf valójában.
A gondolataim egy pillanatra megdermednek, aztán elárasztanak, számtalan rosszabbnál rosszabb jövőt előre vetítve, hiszen elég ha csak elkiáltják magukat és máris a nyakunkon az egész fogadó meg az őrség.
Lehet, hogy az egyikkel tudnék végezni egy átokkal, de a másiknak pont elég ideje lenne és azt eléggé takarja a másik, hogy a tőröm se érje el. Ez tehát nem jó!
Nincs idő újabb haditervre, így kénytelen vagyok rögtönözni és csak remélni merem, hogy Lash esze pont annyira gyorsan jár, ahogy számítok rá az eddigiek alapján.
Nagyot taszítok rajta, hogy elnyúljon az ágyon és ráförmedek, mintha csak az előző mondatomat fejeztem volna be, nem zavartatva magam a betoppanóktól.
- Eddig nem voltál eléggé a kedvemre, de még nem fejeztük be! – változott dühössé az arcom, amit már az idegenek felé is fordítok. – Mi van? Mit akarnak? Elég pénz adtam a fogadósnak, hogy ne zavarjanak egy kis hangoskodásért! Még be kell törnöm a kicsikét! Szóval, ha nincs más dolguk, kifelé! – intek az ajtón kifelé.
Nagyon remélem, hogy beveszik a kis színjátékot, de nem vagyok túl jó ebben.

Halványan mosolyog, elkönyvelve egy sikernek, hogy Hiriont meg tudta nyugtatni valamennyire. Külön örül annak is, hogy közelebb engedte magához és hagyta, hogy ölelje - vagy inkább átkarolja másik kar híján -, amit egy igencsak nagy haladásnak lát, idővel azonban biztos letagadásra kerül a férfi részéről. Ilyen dolgokhoz elvégre nem alacsonyodik le, nem igaz? Ahhoz elég magasan hordja fenn az orrát, akárcsak ő, bár nem titkolja, ha jólesik valami. Most már nem.
Mosolyogva fordul a papírhoz aztán, bólogatva hallgatva a sötételfet, és mikor az érdekeikre kerül sor, válla felett hátranéz rá.
- Az érdekeink is - hangsúlyozza ki az utolsó szót, főként a múltjuk közös pontjaira gondolva ezalatt, illetve bizonyos érzésekre, amik ugyanolyanok. Még egy enyhén pimasz mosolyt megejt, aztán visszafordul, a térképféle elkészültével pedig őszintén kellemetlenül érzi magát, elvégre így látva nem segít annyira sokat. Kellemetlen szájrágással hallgatja aztán Hiriont, aki szavakkal próbálja őt megnyugtatni, hasznos lesz, és csak reménykedik benne, hogy ez így is van. Bemenne még egyszer, hogy még többet fedezzen fel és még jobbak legyenek az esélyeik, de tényleg nem biztos, hogy akkor azt túlélné. Még most is érzi a hátát és az oldalát, olyan verést meg nem szívesen kapna még egyszer, habár apja se sajnálta annak idején... A kardmarkolat se jobb, ahogy a térd se.
- Teljesen zárt volt, egy szerkezetet találtam benne, gondolom, kínzásra használják, rengeteg könyv a szoba falaihoz állított szekrényeknél, és egy asztal, benne jegyzetekkel, korábbi vallatásokról... - sóhajtja kellemetlenül, visszaemlékezve a szöveg egy-egy részletére, jobb vállához érve, egy pillanatra azon tűnődve gyászosan, hogy ott is elveszíthette volna a karját.
- Az nem lesz magasan? Szerintem legalább még egy emelet van, de lehet, kettő is - néz Hirionra, megpróbálva maga elé képzelni az épület nagyságát, ám állatként nehéz lenne megítélni, akkor jóval másabbak az arányok, mint egyébként. Bár így is nehéz megítélni, és ő egyébként is rossz volt ezekben mindig is, elvégre mégsem azzal foglalkozik naphosszat, hogy egy építmény milyen magas, a fák nyújtózása jobban leköti őt, ahol...
Mielőtt teljesen kivörösödne, gyorsan elveti a gondolatokat, folytatva a tűnődést, még egy-egy firkát odabiggyesztve, amiknek jelentőségük nincs, de talán segítik őt a szervezkedésben. Eközben fel sem tűnik neki, hogy megálltak az ajtajuk előtt, csak bámul maga elé, igyekezve valami zseniálissal előrukkolni, ám ahogy kattan az ajtó kilincse, felkapja a fejét. Hátrafordul, hogy lássa, mégis ki az, aztán súlyosan tör elméjébe a gondolat, hogy sötételf területen van, ahol a jelenlegi felállás annyira nem elfogadott. Ő itt rabszolgának tekintődik, nem társnak, és ez teljesen kiment a fejéből, így le is blokkol, bepánikolva, mihez kéne kezdenie. Átváltoznia? Vagy amolyan rabszolgás dolgot csinálnia? A céljuk érdekében képes elég messzire elmenni, hogy túléljenek, még ha nem is szívesen, de bizonyos szintű intimséget is képes elfogadni, ha ezzel szabadon maradhatnak.
Lehetőségből egyre többet talál, de a teste nem mozdul, ám Hirionnak bizonyára nem ez az első eset, hogy ilyenben találja magát. Hirtelen taszít egyet rajta, és már csak a hátába belenyilalló fájdalomtól is felsikít, elterülve az ágyon, riadtan nézve fel rá. Egy pillanatra komolyan megrémül a megannyi elképzelés és opció miatt, de hamar tisztul a feje és a látása egyaránt, felfogva, hogy ez egy színjáték, és a férfi nem most fogja őt rabszolgának befogni. Kétségbeesett pillantással fordul az idegenek felé akkor, mikor Hirion rájuk förmed, majd visszafordul, felülve az ágyon, a földön térdre ereszkedve, úgy közeledve az éjtündéhez, könyörgőn nézve fel rá.
- N-nagyuram, kérlek, ne... Ne bánts megint, bármit megteszek, csak ne bánts... - suttogja reszketegen, és csupán elég az apjára gondolnia, hogy kellő keresűség és elveszettség kerüljön a hangjába. Mindeközben belekapaszkodik az éjtünde öltözékébe, igyekezve úgy emelni a karját, hogy legalább a szája takarásban legyen a kint állók számára.
Üss meg! - formálja a szavakat némán, ha esetleg nem lenne elég bátorsága megtenni.
- Úgy csókollak, ahogy kívánod, akkor elégítelek, ki, amikor akarod, csak kérlek... Könyörgöm, ne bánts megint...!
Az ajtóban állókra nem mer nézni, félve, nem is... Rettegve attól, hogy ennyi nem lesz nekik elég, és fogalma sincs, mennyit kell tennie és bevállalnia ahhoz, hogy elmenjenek innen. Ezeknek a kétségbeejtő gondolatoknak következtében még a reszketését sem kell tettetnie; a tagjai remegnek megállíthatatlanul, néha így meg-megrántva Hirion ingjét, amibe kapaszkodik.

//Mesélői//

Teljesen megilletődnek az őket fogadó látványra, és egymásra néznek értetlenül. Aki benyitott, az előveszi a zsebéből a kulcsot, megmutatja a társának, egyértelműen azon tanakodva, hogy elvileg ez az ő szobájuk, majd akkor fordulnak vissza, amikor Lash elkezd könyörögni. Az egyikük erre kicsit megigazgatja a gatyáját, ugyanis érezhetően ínyére van a könyörgés, míg a másikuk felnéz az ajtóra, keresve rajta a számot, gyanakvón vonva össze a szemöldökét, majd mintha megvilágosodott volna, kezdi el mondani:
- Bocs, elnéztük a... - kezdené, teljesen érdektelennek bizonyulva a benti eseményeket illetően, de társa más véleményen van a dologgal kapcsolatban, és ő be is lép, de úgy, mint egy kiskirály, aki megtiszteli a bentieket a jelenlétével.
- Szabad lesz? - érdeklődik, de meg se várja a választ, a háttérben maradt sötételf meg a homlokára csap egy nehéz sóhajtás kíséretében. Lash még bizonyára térdelni fog, mikor leguggol elé a férfi, gonosz vigyorral figyelve őt, és ha nem néz rá, a szemeibe, akkor hirtelen parancsol rá, durván és ellentmondást nem tűrően: - Nézz rám! - Ha esetleg nem tenné, akkor kiabálva elismétli ugyanezt, és amint ránéz, a vörös teste teljesen megmerevedik a bénítás átka alatt. Amint látja az ebből fakadó rémületet a tekintetén, elégedetté válnak a vonásai, ujjait végigvezeti az arca ívén, le a nyakán, majd a ruha alá a domborulatokra.
- Yzorth, elég lesz! - szól rá türelmetlenül a kinti. - Nem a te rabszolgád, és ha lecsapják a fejed, nem foglak sajnálni...
- Most miért? Csak egy rabszolga, azt csinálunk vele, amit akarunk. És most nézd, milyen kis aranyos pofája van, biztos vagyok benne, hogy a sikítása is ugyanilyen édes - hajol kicsit odébb, hogy a kint lévő is jól láthassa, persze közben egy pillanatra sem távolítva el ujjait tisztes helyükről, majd Hirionra pillant érdeklődőn, megerősíti-e ezen véleményét vagy kiábrándítja ebből.

//Lashre nem dobok, korábban már volt, de megismétlem, hogy totál elfogadta, hogy nincs semmiféle immunitása a self képességek ellen, köszönhetően, hogy a hülye kocka mindig úgy dobott Hirion pedig bármikor közbeavatkozhat, ha úgy ítéli meg, ebben az esetben meg is beszélhetjük, mi módosul az adott ponttól. Ha kivárja mindezt, akkor marad így.//

Nem kellett csalódnom Lash gyors eszejárásában, mert, ahogy befejeztem az ordítozást, már meg is jelent az arcán a fájdalmas alázatos kifejezés és lehuppanva a földre térdepelve kúszott oda hozzám, a hangja maga volt a könyörgés és kérelem. Az biztos, hogy a színjátéka még engem is majdnem bekebelezett és nem sok kellett hozzá, hogy a leesett állam keresgéljem vagy, hogy zavarba ne jöjjek, hiszen én soha nem tudtam volna igazából ilyen kegytelen lenni. Ha meg ez kiderül, akkor csak magam okolhattam volna, ha bajba kerülünk, az erdei elf lány mindent megtett a cél érdekében.
Épp ezért összekapartam magam, hogy ne essek ki a rabszolgatartó szerepemből és haragos szemekkel meredtem a ruhámat rángató lányra épp azon agyalva, hogy most valamit kéne csinálnom, valami még meggyőzőbbet, amikor megláttam, miféle szavakat formáznak hangtalanul ajkai.
Még jó, hogy lefelé és rá néztem, mert biztos elárult volna a megdöbbent tekintetem, ami ugyan csak egy pillanatra tűnt fel és azonnal fegyelmeztem magam, de ha a két idegen meglátta volna, biztos leesik nekik, hogy valami nem stimmel.
Akármi történik is, arra képtelen lettem volna, hogy csak úgy megüssem, de végül a lábamat lendítettem meg, amibe kapaszkodott és azzal löktem el őt magamtól.
- Hagyj, ne érints rabszolga! Majd ezt eldöntöm a végén, ha elég készséges voltál. – emeltem meg arrogánsan az orrom.
Rosszul esett látni a lány elesettségét, még ha meg is játszotta azt a remegést, de reméltem, hogy ez elég lesz, hogy a két betolakodó csak azt lássa, hogy itt minden rendben van és elhúzzon végre.
Csak, hogy sajnos egy olyan alakkal hozott össze minket a rossz sors, aki úgy látszik kéjes élvezetét leli a rabszolgák kiszolgáltatottságában, mert ahelyett, hogy hallgatva társára, akinek leesett, hogy rossz helyre tévedtek, elment volna, inkább beljebb ette a fene, egyenest a még mindig a földön lévő Lash-oz.
Egy percre megmerevedtem és hol az ajtóban a szemét forgató férfire, hol a ,lány mellett guggoló társára ugrott a pillantásom, aki máris úgy parancsolgatott, mintha otthon lett volna, mert feltételezem ott is ezt csinálta, annyira olajozottan ment neki.
Hát ez nem mehet így! Nem hagyhatom, hogy ez a tulok itt mocskos mancsát a lányon jártassa és szinte láttam azokat a kéjes és kegyetlen gondolatait, ami már a szemében is ott csillogott. Különben is az ÉN rabszolgám, nem?
A férfihez ugrottam és máris a nyakának feszült az egyik tőröm, hogy csak egy moccanás kellett és kilyukasztja a bőrét.
- Yzort, azt hiszem jobb, ha hallgatsz a barátodra és megtartva az életedet, szépen elballagsz a szobátokba és a saját rabszolgáidat cseszegeted. – mondtam olyan jeges halk hangon, hogy még magam is alig ismertem rá. – Adtam engedélyt rá, hogy megérintsd? Adtam engedélyt, hogy utasítgasd? ADTAM????? – ordítottam el magam és megráztam a hajánál fogva. – Adtam? – néztem az ajtóban álló másikra kérdő, de aránylag normális erejű hangon.
Szerintem totál őrültnek néztem ki, miközben a szívem majd kiesett a helyéről, hiszen ha valaki feljön még és esetleg megismer, akkor nekem végem.
- Tűnjetek el a szobámból. – löktem a fickót az ajtó felé. – MOST!

Amint megformálja a két szót, észrevéve a férfi döbbenetét, sejti, hogy nem fogja megtenni, mégis számít egy pofonra, amivel a földre küldi. Ehelyett egy kíméletesebb módszerrel áll elő; a lábával löki félre, ő pedig a zúzódásai fájdalmából fakadóan felnyög, kicsit odébb csúszva a földön, minél észrevétlenebbül és minél kisebbre húzva magát, a reszketéstől ügyetlenül távolodva. Vörös fürtjei közt felpillant az itt ólálkodó sötételfekre, várva, hogy továbbálljanak, és bár az egyikük menne, a másikuk elmondhatatlan rettegésére önkényesen belép a szobába. Lépteit felé irányítja, és mikor leguggol mellé, összerezzen, arra meg főleg, mikor parancsot ad neki. Alsó ajkát harapdálja kínjában és félelmében, sejtve, hogy mit akar, emlékezve a délosi megalázottságra könyökölve fel, de még mindig nem nézve a szemébe. Mikor kiabálva és türelmetlenül ismétli el a szavakat, néz fel rá, néhány fejrántással lökve odébb a haját valamelyest, hogy az éjtünde számára és jól megfigyelhető lehessen égkék tekintete. A szívét marja a félelem, és bár számít arra, hogy Hirion segít neki, tudja, hogy jelenleg egymást támogatják, arról fogalma sincsen, hogy mennyit fog hagyni a betolakodónak, mert végül is megteheti, hogy átadja neki néhány órára...
A gondolatot megpróbálja kiverni a fejéből, de akaratlanul is elkezdenek burjánzani a rosszabbnál rosszabb lehetőségek, amiktől vizessé válik a tekintete. Mozdulna, hogy távolodjon még jobban, behúzódva egy sarokba, ám döbbenten kell tapasztalnia, hogy képtelen egyetlen tagját is megrezdítenie. Kétségbeesetten kezdené el rángatni a karját, a lábait, de egyik sem akar engedelmeskedni; gúzsba kötve, szorosan leláncolva a padlóhoz maradnak a helyükön, őt pedig végérvényesen elfogja a rémület. Lebénult, védekezni sem tud, az emlékképek a tetoválása elkészítéséről pedig be-bevillannak, a molesztálások, az akarata ellen történő kéjes érintések. Jól emlékszik a bordélyházi vérengzésre, hogy képesek lettek volna még vérben fürödve is magukévá tenni, és legszívesebben sírva rohanna ki innen, de nem tud. Meredten bámulja a tekintetét, a könnyeit viszont érzi végigfolyni az arcán, miközben a sötételf mindenről árulkodó érintése végigfut az arcán, a nyakán, aztán...
Itt sikítana legszívesebben, de nem tud, és bár engedne bizonyos dolgokat annak érdekében, hogy álcájuk megmaradjon, nem egy kéjsóvár idegennek, aki biztosan túlzásokba esne. Már nem akarja bevetni azokat az eszközöket, amiket nőként kihasználhatna, nem kívánva ezzel sem a saját kapcsolatát kigúnyolni. Nem akar és nem is fog úgy érintkezni egyetlen férfival sem Viridiel kivételével, ami több egy baráti simításnál vagy ölelésnél, csak és kizárólag akkor, ha az életük múlik rajta, de ez, így... Kiszolgáltatottan feküdni, érezni minden egyes perverz mozzanatot, elviselni, hogy valaki tárgyként kezeli és nem is érdekli őt, miként érez, aki tekintet nélkül azt és úgy csinál vele, amit akar... Ebből biztosan nem az a fajta emlék lenne, amit aztán nevetve hozna fel évek múlva egy találkozón.
Annyira megalázó... És nem tehet ellene semmit, még lehajtani se hajthatja le a fejét, a szemeit se csukhatja be, mert minden egyes apró izom görcsösen marad a helyén. Formálná a szót, könyörögne, hogy hagyja békén, ne kínozza a lelkét se emlékekkel, se borzalmas tapasztalatok adásával, de nincs se hangja, és a szája sem akar mozdulni, hogy megformálja hangosan is gondolatait, és mindez kínosan lassan telik. Látja az előtte lévő sötételfnek a vonásait, szinte hallja a gondolatait, ami fokozza elkeseredését, végképp nem akarva a kezei közé kerülni, ugyanakkor Hirionra sem akar könyörgő pillantást vetni, tudva, hogy mennyire nehéz a saját fajtája ellen fordulni. Megérti a félelmeit, és így teljesen a saját problémájaként kezeli a fennálló helyzetet, ám önnön tehetetlensége teljesen kiborítja.
Elmondhatatlan döbbenet lesz úrrá rajta, amikor Hirion az őt terrorizáló éjtündét megfenyegeti, fegyvert tolva a nyakához. Még a könnyei is elapadnak, annyira meglepi őt ez a fordulat, egyáltalán nem számítva, hogy ilyen szinten ki fog állni érte, elvégre jelenleg ő csak egy rabszolga, nem feltétlen fontos, hogy kié... De az a jegesség, ahogy beszél... Borsódzik a háta, és most nem szívesen lenne Hirion ellen, úgy fut végig a kellemetlen, jeges borzongás az egész gerincén, minden porcikájával inkább hátrálva - vagy mögé bújva. Az ordítással még jobban letaglózza őt, úgy kifakadva, ami megrémiszti, és ha nem lenne lebénulva, a szavak is biztosan megrekednének a torkában ennek hatására. Szinte sokkos állapotban figyeli az elmérgesedő helyzetet, megkönnyebbülten tapasztalva, hogyha a mágia még rajta is van, legalább az érintést a domborulatain nem kell éreznie.
A továbbiakban nagyon reméli, hogy távoznak, és ha közben a sötét varázslat hatása megszűnik, rögtön a falhoz vágódik ügyetlenül, a fájdalom pedig most egyáltalán nem érdekli. Csak szabaduljon meg a zaklatótól, csak hadd maradhasson távol tőle...
Megrökönyödve figyeli Hiriont, ha a két alak távozott a szobájukból, hallgatva a távolodó lépteiket. Néhány másodpercig utána biztosan mély csendben hallgat és várakozik, egyértelműen fel sem fogva, hogy a sötételf egy ilyen kockázatos eseménybe beleártotta magát, majd feltápászkodik lassan, hitetlenül nézve az éjtündét továbbra is. Nem tudja eldönteni, hogy sírjon a feszültségtől vagy nevessen a megkönnyebbüléstől, így boldog zokogással lép társához közel, hogy megölelje. Talán hagyni fogja.
- Köszönöm... - mondja halkan, fojtottan, belebeszélve a mellkasába, így tompán hallatszódik. - Köszönöm, hogy nem adtál oda nekik, köszönöm, hogy megvédtél! Köszönöm... - kacag és sír felváltva, de csak halkan, mielőtt bárki más betévedne gyanakvása által vezetve.

//Mesélői//

Szerencsétlenségetekre akár meggyőző az alakítás, akár nem, Yzorth így is belép, hogy a rabszolgának hitt Lasht kicsit kezelésbe vegye a szó legszorosabb értelmében, így őszinte reményeitek hiábavalóak. Yzorth arcára van írva, hogy már azon gondolkodik, néhány órára kikölcsönzi Lasht Hiriontól, persze bőségesen osztva neki érte a csilingelő érméket, mielőtt azonban felvethetné ezt a javaslatot, Hirion cselekszik, mindenkinek meglepetést okozva. Vagy legalábbis Yzorthnak biztosan az, elképedéstől megnyúlt arcát látva. A kint álldogáló egy pillanatig ugyanúgy ledöbben, nem számítva arra, hogy egy fiatal fiú ekkora nyomást gyakorolhat másra, aztán arcát tenyerébe temeti, fejét csóválva egy mély sóhajtás kíséretében. A bénultság átka elmúlik, így Lash gyorsan a háttérbe húzódhat, onnan szemlélve tovább az eseményeket.
Amint Hirion durván belemarkol a hajába, a férfi felszisszen, ugyanakkor jelentős mozdulatot megtenni nem mer, csak összeszorított fogakkal tűr. Tudja, hogyha megérzed az átkot, amit megpróbálna rád bocsátani, meghal, így nem próbálkozik semmivel. Na meg enyhén ittas is, nyilván nem azon fog gondolkodni, miként teríthet le, hanem hogy miként szabadulhat meg... Mivel aztán elengeded, haragosan néz rád, és bár fenyegetőn megemeli a kezét feléd, hogy ezt még vissza fogja neked fizetni, szó nélkül kiviharzik a szobából, becsapva maga mögött az ajtót, magára hagyva az elfeket.
- Valami gond van? - érdeklődik valaki odalennről, talán egy katona.
- Nem, semmi! - szól a józanabbik. - De mégis lenne valami... - indul meg a lépcső irányába, ahonnan felhangzott az ismeretlen szava, pillanatokkal később pedig már trappol is visszafelé. - Na, lesz néhány csinos pofa a szobánkban is, jobbak, mint az a vörös ott benn... - Szinte látni, ahogy a szoba felé bök állával, a lépteik távolodnak, hamarosan pedig egy ajtó is becsapódik, így ezzel végérvényesen megúsztátok a találkozót.

Általában nem vagyok erőszakos másokkal szemben, pont ezért is lógtam ki mindig a sorból és apám is ezért volt velem mindig elégedetlen, hiszen nem az ő vehemenciáját és kegyetlenségét örököltem.
De most…….Tudtam, hogyha nem állok a sarkamra, akkor olyan dolgok történhetnek, amit nem akartam. És bár mások értetlenül állnának ez előtt, hiszen „csak egy” erdei lombzabálóról van szó, és valószínűleg fizikailag nem sok baja lenne, ha átadnám ennek a perverz kujonnak, hiszen az sok pénzébe kerülne és még bíróság elé is citálhatnám a megkárosításom miatt, még is úgy éreztem, hogy nem ér ennyit az egész, legalább meg kell kockáztatnom előadni egy keményebb színjátékot.
Talán kinézik belőlem, hogy durva és kegyetlen vagyok, aki nem osztozik senkivel.
Mindenesetre az biztos, hogy sikerült alaposan meglepnem mindkettőjüket, főleg a lányba teljesen belefeledkező fickót. Még a Lashraelt bénító átka is elröppen, ahogy megérzi a nyakán a pengét.
Remélem, hogy nem próbálkozik semmi mással, mert megölni nem biztos, hogy hidegvérrel tudnám, de mindent megteszek, hogy azt olvassák le rólam, hogy nem haboznék.
Persze ilyen közelről, ha rám is igézetet próbálna tenni, nagyot kockáztatna és bízom benne, hogy nem annyira részeg, hogy ezt ne fogja fel.
A fenyegetésére csak megemelem a kést, de nagyon örülök, amikor végül dühösen ugyan, de kiviharzik a szobánkból és magunkra maradunk.
De nem könnyebbülhetek meg, mert máris kíváncsi kérdés harsan a lenti ivó felől és megmerevedek, hogy most ránk hozzák az őrséget, hiszen, amilyen dühös volt……….
Az aggodalom végighullámzik rajtam, ahogy a másik társa lemegy, hogy beszéljen a kérdezővel, aki bárki lehet és csak akkor engedek fel, amikor meghallom, hogy mi is volt a kis kitérője célja.
~ Legalább kiveri a társából az előbbi fiaskót! ~ sóhajtok fel magamban.
Még mindig úgy állok ott, azzal a fenyegető tartással, ahogy a férfi ott hagyott. A feszült figyelem csak lassan hámlik le rólam, így majdnem ugrom egyet, amikor a lány hirtelen átölel, mert nem rá figyeltem.
Ám amikor feltörnek a könnyei, én is leeresztek, mint egy levegővel telt ballon, amikor kiszúrják. Csak a férfiúi büszkeségem gátol meg abban Lashrael előtt, hogy ne remegjek meg.
Ma már másodszor ölelnek meg és ezt még akkor is szoknom kell, de nem akarom megbántani a legalább akkora vagy nálam is nagyobb sokkon túleső elf lányt.
- Tudod…….. – nyögöm a hajába, mert a hangom alig akar engedelmeskedni, sokat kivett belőlem ez a nagy bátorság, - tudod…….a közös érdek…….
És kinek hazudok igazából?
Magamnak is, hiszen nem akartam, hogy baja essen, főleg nem ilyen mocskos baja.
- De……azt hiszem, jobb ha másik szállást keresünk, mert reggel lehet, hogy nem hagyják annyiban, de úgy vélem amúgy sem jönnénk ide vissza, mert vagy így, vagy úgy de végzünk itt. – utalok arra, hogy lehet jó és lehet rossz vége a tervünknek.

Egyáltalán nem nyugszik meg, amíg az a kéjenc a szobában van, az átok viszont nem szorítja tovább őt a földre, és már ez is haladás. Zaklatottan zihálva figyel tovább, a könnyei potyognak, de nem mer hangot kiadni a kapkodó légzésén kívül. A teste megállíthatatlanul reszket, és nem biztos benne, hogy most képes lenne felállni és elrohanni. Az emlékek túlságosan maguk alá temették ehhez, élénk fantáziája pedig rásegít erre, és egyáltalán nem szeretné, ha mindez bekövetkezne, ám sajnos a rémképek csak gyengítik őt.
Összerándul, mikor az idegen becsapja az ajtót, közben mellkasánál a ruhát összébb húzva, begubózva, amíg odakinn beszélgetnek. Igyekszik megnyugodni, elfojtani az érzéseit, a félelmét és hirtelen megkönnyebbülését, ami csak addig sikerül, míg ki nem derül, miért megy vissza a józanabbik fele a párosnak. Onnantól azonban képtelen; kétségbeesetten keresi a közelében lévő egyetlen biztos pontot, akire most számíthat, teste pedig önkéntelenül mozdul, hogy magához szorítsa Hiriont, nála zokogva ki magát.
Az éjtünde szavai hallatán nem bírja megállni a halk nevetést.
- I-igen... az... az érdek... - kuncog megkönnyebbülten és hüppögve, a következőkre azonban elcsendesedik, oldalra pillantva. - Nem - szipog, hangja gyászos komolyságából pedig egyértlemű lehet, jól tudja a végkimeneteleket és melyik a valószínűbb jelenleg. Mégsem adhatják fel, mégsem fordulhatnak most vissza, ha már idáig eljutottak, és ezek után már szíve se lenne magára hagyni Hiriont. Eddig talán lett volna, hajlott volna az ötletre, de a beszélgetéseik során meggyőződött arról, hogy képtelen lenne vele megtenni ugyanazt, mint amit nála megtettek nagyon régen.
Hirtelen kap észbe, hogy még mindig öleli a másikat, így némi zavartsággal engedi el és hátrál egy lépést.
- Öhm, ne haragudj - hajtja le a fejét, megvakarva a tarkóját. - Biztos... furcsa - keresi a szót, kínosan nevetve hozzá. - Csak... elragadtattam magam, és... hálás voltam és vagyok is, és... - törölgeti meg a szemeit, nagyon hiányolva maga mellől Viridielt. Ezt is ő tette vele, ezt a közvetlenséget, hogy már nem magába fordulva akar mindenáron megnyugodni, nem akar mindenkit ellökni, hanem keresi a biztos pontokat. Különös ezzel szembesülni, ezekkel a változásokkal, és egyelőre nem tudja, mennyire örül neki. Viridiel esetében ezekkel a reakcióival semmi gond nincs, az ő közelségéhez van főként hozzászokva, hogy mellette van végig, de másoknál ez kifejezetten... Más, és nem szeretné kényelmetlen helyzetbe hozni, főleg úgy, hogy sejti, sötételfként nem épp ez a megszokott.
- Mikor fogunk indulni amúgy? - érdeklődik, váltva a témán. - És... indulás előtt esetleg visszakaphatom a dobozomat a gyümölcsökkel együtt? Talán most már nem kell zálogértéknek, hogy végigcsinálom veled ezt az... őrületet - enged meg egy halvány mosolyt. - És ha nem bánod, lehet, megpróbálnék aludni is... Legalább egy kicsit, persze csak miután összepakoltam - magyarázkodik tovább, és már neki is lát, hogy elrakosgassa a felszerelését, utána meg, ha Hirionnak nincs ellenvetése, az ágy szélére telepszik. Egy darabig gondolkodik, aztán bebújik a takaró alá, tényleg megpróbála kicsit aludni, igyekezve teljesen más dolgokra gondolni.
Hiányzol - gondolja, erősen koncentrálva Viridielre, felidézve megannyi alkalmat, amikor az ölelésében aludhatott el, a szót azonban nem küldi el. Nem akarja megzavarni semmiképpen sem, hiszen nem tudhatja, éppen milyen körülmények uralkodnak nála. Talán csak veszélybe sodorná, így bármennyire is esne jól kicsit beszélgetni vele, visszafogja magát.

//Mesélői//

Ezt megúsztátok, remélhetőleg nem fogtok ismét találkozni ezzel az Yzorth alakkal, mert nagy eséllyel nem állna jót magáért.
Míg Lash pakol, addig - vélhetően - a kifizetett nőszemély végigtipeg a folyosón, a szomszéd szobának ajtaján belép. Halk, érthetetlen beszélgetés veszi kezdetét, valaki kijön ugyanonnan, elindul a másik irányba, valószínűleg iszogatni az épület megfelelő részébe. A szomszéd szobában meg megkezdődik a játék, és bár tompán hallatszódik át a hangjuk, nem igazán titkolják a tevékenységük mibenlétét. Néha a fickó kiabál valamit, egyszer-egyszer mintha ütne is, de ez lényegtelen a részetekről; ti csendben folytatjátok a saját dolgotokat, és ha nincs mit megbeszéljetek már, akkor kivárjátok a megfelelő időpontot.
Ha esetleg Hirion az ablakon ki-kiles, akkor az őrök szokásukhoz híven mászkálnak a városban, és eleinte még kevesen vannak, fokozatosan nő a számuk a megszokott értékre. Vélhetően bent rendeződtek a dolgok, de lehet, parancsot is kaptak, mindenesetre nem tűnnek túl megviseltnek vagy buzgónak, mintha minden menne tovább a maga megszokott rendjén. További figyelem esetén feltűnhet, hogy néhány katona betér a fogadóba, a szándékuk viszont ennyiből kérdéses.

- Nem……nem haragszom… - szalad ki a számon, mert annak ellenére, hogy szokatlan és egy pillanat erejéig megdöbbentő az ölelés, azért tagadhatatlanul jól esik, hogy valaki ilyen lendületes érzelemnyilvánításban részesít, hogy valaki így köszöni meg a segítségemet….
És bár én magam javasoltam, hogy el kéne hagyni a fogadót, elgondolkoztam rajta, hogy ezt vajon mikor kéne megejteni. Mivel a két bunkó egyelőre nem hívott segítséget, így úgy véltem egy éjszaka már nem oszt, nem szoroz és Lashraelre ráfért a pihenés, eléggé megviselték az eseményke.
- Korán reggel, még mielőtt az a két élvhajhász felébredne.- döntöttem el egy kis szünet után.
Aztán a lány előállt egy javaslattal, ami a megállapodásunk újraértelmezését jelentette, hiszen biztosítéknak adta az útunk elején azt a ládikát, benne a sárkánygyümölccsel.
Persze átsuhant a gondolataim között azonnal, hogy vajon miért akarja most vissza és kissé elhúzódtam tőle. Mindig mindenkinek vannak hátsó szándékai, talán már kiokumlálta, hogyan szabaduljon meg innen és nem kell hozzá az én segítségem?
- Talán pont most döbbentél rá, hogy mire vállalkoztál és hallottál Al-Nuszránál valamit, ami segítené a szökésedet…….Nem……..- ráztam meg a fejem, hogy próbáljak ezektől a gondolatoktól szabadulni, hiszen nem adott rá okot, de nem bújhattam ki a bőrömből, annyian átvertek már, - nem adhatom oda……..így.
Aztán más jutott eszembe.
- Tudod mit……..ha el akarsz menni most mond meg……tessék vissza adom, - kotortam bele a zsákomba és a kezébe nyomtam a dobozt, - Jobb, ha tudom miként állunk, nem rántalak magammal, hiszen több, mint valószínű, hogy otthagyom a fogam.
Minek is akarjam, hogy ez a lány velem jöjjön, megtette, amit megtehetett, most már rajtam a sor.
- Reggel elviszlek a kapuhoz és elmehetsz, remélem kijutsz Zevadarból. El nem kísérhetlek, a húgom nem várhat. – teszem hozzá és leülök az egyik székre. – Persze pihenj csak, én most úgy sem tudnék. – intek neki.
Inkább a fogadó zajaira figyelek. Nem nehéz kitalálni, hogy a két fickó találta magának játszópajtást, bár a hangokból ítélve, csak az maradt a szobába a szajhával, aki Lashraelre is rányomult, a másik lement az ivóba. Igyekszem nem arra arra figyelni, hogy a mellettünk lévő szobából milyen hangok jönnek, de néha igen csak összeszalad a szemöldököm, nem hiszem, hogy a szajha élvezné a dolgot.
Kicsit később az ablakhoz megyek, hogy elenőrízzem, minden rendben van-e. Úgy látom az őrség megint teljes létszámmal üzemel, talán mindent megnéztek a kastélyban és rendben találtak.
Abban sem látok kivetni valót, hogy pár katona a fogadóba is betér, hiszen akkor is voltak, amikor mi megjöttünk és nem szokatlan, hogy lehajtanak egy kis frissítőt időnként a fogadós kontójára persze.
Még van időnk hajnalig, így visszaülök a székbe, hogy ne zavarjam a lány álmát.

Amint Hirion biztosítja őt, hogy nem haragszik, elmosolyodik, némileg bátrabban, de továbbra is csak halványan. Ez azért megkönnyebbülés, mert tényleg nem szeretné, ha kényelmetlenül érezné magát, rosszabb esetben meg fenyegetésnek venné, és mikor az időpontra terelődik a szó, kipillant az ablakon. Annyira késő még nincsen, meg eredetileg arról beszéltek, hogy éjszaka mennek kimenteni a húgát, és ezt szóvá is teszi:
- Nem várnánk akkor túl sokáig? Éjszakára beszéltük meg először, olyan sokáig meg nem tart az odáig való kilopakodás, hogy reggelig kelljen várnunk - vezeti tekintetét vissza Hirionra. - Mármint félre ne érts, nekem mindegy, mikor megyünk, de gondolom, éjszaka az éjtündék is alszanak. Legalábbis a többség, így én támogatnám az elsőnek felvetett ötletet, hacsak nincsenek más terveid.
A javaslat nem nyűgözi le ideiglenes partnerét, és elhúzódásával keserűvé válnak a vonásai, belül pedig elszomorodik egy kissé. Engedi az ölelést, elvállalta a felderítést, igyekezett hasznos információkkal visszatérni, bátorította, de úgy tűnik, közel sincs még ahhoz, hogy a bizalmát megadja neki. Még ezek után is azt hinné, hogy az érdek vezeti őt? Ezt ő se gondolhatja komolyan, ugyanakkor tudja, tudja jól, hogy ebben az állapotban már nem számítanak az észérvek, csak az egyszerű tapasztalatok, amikbe görcsösen ragaszkodik és képtelen elengedni őket. Képtelen elfogadni az újat, a jobbat, a másabbat, mert annyira kiábrándult mindenből, és így lehajtja a fejét, ahogy ezt realizálja, le is ülve az ágy szélére kissé magába roskadva. Rossz mindezt látni, rossz, hogy más is ugyanolyan reménytelen és hitetlen, de nem hagyhatja ezt ennyiben. Csomó mindent meg szeretne neki mutatni, szeretne segíteni, de ezt nem fogja látni egészen addig, amíg valami kockázatosat a szeme láttára meg nem tesz, ezzel tökéletesen tisztában van. És lehet, még akkor sem fog benne bízni... Szeretné elnyerni a bizalmát nagyon is, de vajon megéri a saját életét kockáztatni érte, mikor más már várja őt? Annyira nehéz, mert lehetne önző, nem kéne foglalkoznia egy sötételf bajaival, de végtelenül nagy bűntudata lenne, ha ennyiben hagyná. Egyszerűen nem megy neki, képtelen lenne magára hagyni, képtelen lenne elárulni őt most már. Nem mondaná mélynek a kapcsolatukat egyáltalán, de az elmúlt rövid időszak alatt olyan dolgokat tudtak meg egymásról, amit nem sokaknak tárnának fel, mi több, osztoznak ugyanazokon a fájdalmakon, még ha más közegben is tapasztalták azt. Nem érzi helyesnek, hogy egy ilyen társat csak úgy faképnél hagyjon, nincs ehhez gerince. Tudva az érzéseit, ténylegesen átélve azt a sötét korszakot... Nem. Soha nem akarta, hogy bárki másnak részesülnie kelljen ebben, és ha tőle függ, nem is fogja hagyni. Viridiel is biztos megértené, kivéve a sötételf részt.
A ládát meglepetten fogja meg, és mintha csak meg akarná kísérteni, úgy kerül elő a szabadulás lehetősége, ami újabbat csavar a gyomrán. Annyira vonzó a lehetőség, annyira vágyik arra, hogy visszakerülhessen párjához, hogy nem nélküle kell innentől cselekednie, mert tagadhatatlanul hiányzik, és bár elboldogul nélküle, attól még nagyon is érzi, hogy nincs mellette. Szeretné elfogadni, ujjaival rá is szorít a dobozra némileg, erősen gondolkodva, hogy Hirionra hagyja a továbbiakat, majd egy mély levegőt vesz, aztán szeretettel végigsimít a megmunkált fán, nosztalgikus boldogsággal emlékezve vissza a néhány hónapja történtekre. Mennyivel megsűrűsödtek az események onnantól...
- Hirion... - mondja halkan, felnézve rá. - Nem csupán azért ajánlottam fel a segítségem, hogy túléljek. Eleinte tényleg mindösszesen ennyi vezérelt, hogy életben maradjak és visszakerüljek ahhoz a személyhez, aki szeret, de... Ezt nem a te károdra szeretném elérni. Ahogy beszélgettünk, megértettelek, és nem akarlak elárulni semmiképpen sem, ami most üres beszédnek tűnhet, olyannak, aminek nem tudsz és nem is akarsz hinni, de nem foglak cserben hagyni - emeli felé a dobozt. - Ha neked biztonságosabb így, akkor legyen továbbra is nálad, mert hát... Ha meghalunk, onnantól mindegy, ha túlélünk, utána vissza tudod adni - enged meg egy mosolyt. - Noha így nem biztos, hogy meg fogod látni a cselekedeteimben a tiszta szándékot, de itt most a húgodról és a lehető legbiztonságosabb kimentéséről van szó. Nem szeretném, ha miattam feszengenél, ha azt hinnéd, az utolsó pillanatban átadlak itt bárkinek, és ha szellemként jelensz meg előtte, valakinek vigyáznia kell a testedre, nem igaz? Vedd csak vissza, ha ennyire nem bízol bennem, ne ezen bukjon.
Ha elfogadja, akkor egy helyeslő bólintással tér aludni, ha nem teszi, akkor elrakja, de még biztosítja Hiriont, hogy nem kíván Capital kapuihoz menni addig, amíg a Elethea nincs velük.

//Mesélői majd következő körben jön.//

Elgondolkoztam azon, amit az akció kezdésével kapcsolatban mond és azonnal rábólintok, hiszen igaza van, csak ez a kis közjáték teljesen összekavart.
- Igen, persze, de inkább időzítsük egy-két órával napfelkelte előttre, akkor általában a legálmosabban az őrök és mivel közel már a hajnal, a figyelem is lanyhul.

Hiába minden tett és elfogadásra irányuló erőfeszítésem, azonnal feltámad bennem a gyanakvás, ahogy tesz egy olyan javaslatot, ami kicsit is a bizalomra épül. Nem tudom levetkőzni népembe belenevelt előítéletet és beidegződést, hogy mindenki az életemre tör és sosem érezhetem magam teljes biztonságban és ez megmérgez minden kapcsolatot, hiába próbálok kitörni ebből már, oly régen. Valószínűleg ezért nem sikerült, soha máshol megvetnem a lábam, már méregként beleette magát a lelkembe ez a felfogás.
Látom, hogy megbántottam, hogy sebet ütöttem rajta, hiszen az eddig hálás arckifejezése szomorúvá válik, de csak álltam ott dacosan.
Ez vagyok én!
Aztán mégis megérint valami……az, amit a húgom felé is érzek, hiszen miért is kéne Lashrael-en levernem az életem gonoszságait. Ő is megszenvedte a saját démonait és ennek ellenére velem tartott, sőt segített.
Én nem vagyok olyan, mint aza barbár, aki az előbb a szobánkba tört, de ha most magamhoz láncolom, akkor miben is különbözöm tőle?
Így aztán gyorsan elő kapom a ládikát és felé nyújtom, mielőtt megint elfelejtem, hogy mitől is akartam megszabadulni eddigi életemben. Ha apám most látna mélységesen szégyellné magát miattam, mert egészen más elképzelései vannak, hogy mitől is kéne, meg hogyan „erőssé” válnom.
Eddig is tudtam, hogy nem én vagyok az ideális örököse, de most már biztos voltam benne.
Lash meglepődve veszi el a ládikát és olyan szeretettel simít végig rajta, hogy ha nem tudnám az elmondásából, kitől kapta, akkor is sejteném és a gyomromban görcsként csavarodik egy pillanatra a féltékenység. Jó lenne, ha valaki engem is így szeretne……
Egy sóhajjal elengedem ezt az érzést és inkább a mondandójára figyelek, ami meglep. Miért nem fogadja boldogan a szabadulás esélyét és fut el tőlem minél messzebbre?
Kétségekkel telve pillantok a szemébe, de ott csak elfogadást és igazságot látok. Nem értem!
A húgom számára egy idegen, mégis feláldozná magát érte……és értem.
Bizonytalanul és önkéntelenül fogom meg a visszanyújtott dobozt.
De aztán megrázom a fejem és felé tolom.
- Nem! Tedd el! Nincs szükségem rá. Fel nem igen fogom, hogy miért teszed, amit teszel, de elhiszem, hogy komolyan gondolod és mivel én meg amúgy is elengednélek, szabadon döntesz. – mondtam ki halkan, aztán hagytam pihenni, miközben a saját gondolataim kötöttek le, az előző reagban leírtak szerint.

Megerősítőleg bólint az időpont elhangoztával, jó ötletnek tartva akkor menni, és így ő is teljes mértékben kipihenheti magát, ha már az elmúlt napok elég feszengve és szenvedéssel teltek, az egyik fele meg éhséggel. A kastélyban kapott verés és fájdalom átka is elég sokat kivett belőle, habár az adrenalin és az őt körülölelő veszélyérzet miatt ezt aligha érzékelte idáig. Tudna pihenni, csupán nem mer, de rá fogja magát kényszeríteni, hogy ne hátráltasson, ha rajta múlik egy lépésük, és tudja, hogy nehéz lesz, sőt, talán halálos és nem lesz lehetősége elbúcsúzni Viridieltől...
Gyorsan kiveri a fejéből ezeket a gondolatokat, mielőtt bevonzaná ezeket az eseményeket, ugyanis nem szeretné a valóságban megtapasztalni. Félti a saját életét, mert még le akar telepedni és családot szeretne, boldoggá akarja tenni a párját addig, amíg Természet Anya magához nem szólítja őket, illetve jó lenne segíteni is másokon. Hirion vesztét is elképesztően sajnálná, ugyanis jó lelke van, akivel nem így kellett volna bánni, változtatni ezen azonban már nem tudnak. Csak próbálkozhat tovább, hogy elnyerhesse a bizalmát, aztán ez vagy sikerül, vagy nem, többet aligha tehet, ha sikertelennek bizonyul a barátkozás, de ha mégis... Ha Viridiel meg is őrül tőle, akkor is foglalkozni fog vele, és ez egy széles mosolyt csal az arcára. Szinte hallja a tiltakozó szavakat, az aggodalmaskodó megjegyzéseket, amikkel előállna, a féltését és szeretetét, és ettől csak még jobban hiányzik, még vonzóbbá téve az elmenetelt. De nem teheti, még nem. Végre tehet valamit a saját céljai érdekében, végre van erre lehetősége, nem most fogja elengedni és magára hagyni azt, akinek szüksége van rá és meg is érdemli, hogy segítsenek rajta, mert bár kegyetlennek látszik és ijesztőnek, nem az. Biztos ő is ugyanúgy sóvárog egy törődő társra, mint ahogyan azt ő is tette éveken, évtizedeken keresztül, biztosan örülne az őszinte és tiszta támogatásnak, amit most már ő megkap, és szeretné neki is megadni ennek megtapasztalására a lehetőséget. Szeretné megmutatni neki, hogy még ha elkeserítőek is a körülmények, nem teljesen lehetetlen a barátok szerzése, nem mindenki áruló, mert ő is ezt hitte nagyon sokáig, de ha közelebb engedi magához, ha hagyja magát, illetve ha ő is elég óvatosan közeledik, akkor megmutatja neki a barátságot. Természet Anya legyen erre a tanúja.
Biztatón biccent egyet Hirion felé, mikor habozik a doboz elvételekor, és bár megfogja a kis tárgyat, végül mégis nála hagyja, amitől újra meglepetten szaladnak fel a szemöldökei, de aztán elmosolyodik, visszafogottan és barátságosan.
- Később biztos megérted - tápászkodik fel, hogy berakja a táskájába az ajándékot, összehúzza tatyója száját, aztán tényleg lepihen, hogy hajnal előtt meginduljanak, és bár az alvás nem hoz álmot, nagyon jó érzések töltik el őt. Halkan motyogja párja nevét, és egy pillanatra felébred teljesen abban a hitben, hogy a férfi mögötte van, azonban a következő pillanatban, mikor látása tisztul, csalódottan fordul vissza, hogy csak képzelte, de a belső melegséget érzi, és tudja, hogy gondol rá, hogy mélyen szereti. Milyen jó is ez...
A délutánt teljesen átaludja, az estét is, és nagyjából éjfélkor ébred fel álmoskásan és ásítozva. Nyújtózik egyet, de csak óvatosan, mert a zúzdások helye még mindig fáj és lüktet, és ezt igyekszik ezúttal mágikus képességeivel enyhíteni valamelyest. Az elszíneződött bőr fölé emeli a kezét, kékes-zöldes fénybe vonva a tenyerét, ahogy legfeljebb pár percig megkísérli a gyógyulás gyorsítását, majd az asztalra pillant, meglátva rajta az ellopott ételeket és néhány nyers húst, és mivel még van némi idejük, felveszi először a táskáját, aztán az állati alakját, hogy úgy fogyassza el kései vacsoráját. Úgy sokkal jobb az íze, és ha nem is halad vele túl gyorsan, biztosan jóízűen falatozik indulásig, állati alakban maradva, ugyanis úgy biztonságosabb közlekedni odakinn. Ha Hirion felveszi vagy engedi, hogy ismét a nyakában utazzon, akkor halk dorombolással dörgöli fejét hozzá, kényelmesen elhelyezkedve vállain.

//Mesélői//

A délután Lashnek elég nyugodtan zajlik, tekintve, hogy alszik, Hirion pedig élvezheti a szomszédság hangoskodását egy darabig. Pár óra múlva a kopogó hangokból ítélve a nő távozik a szobából, de már a lépteiből érződik az elégedetlenség és hogy annyira nem tette boldoggá őt ennek a vevőnek a kiszolgálása. Halk morgolódás még be is hallatszik, mikor közvetlenül az ajtó előtt elhalad, aztán csend. A katonák sem akarnak semmit iváson vagy evésen kívül itt, nem zavarnak és nem is keresnek senkit, bár néha odakinn össze-összesúg egy-egy járőrcsapat, ha összefutnak. Szinte már kiábrándítóan unalmasan telnek az órák, talán Hirion is egy kis pihenés mellett dönt, hiszen ő sem vitte túlzásba az utóbbi időben az alvást.
Az este elérkeztével kicsit többen vannak a fogadóban és hangosabbá is válik az épület, vacsoraidőre megduzzasztva a létszámot. Akár most is elindulhatnátok, így könnyedén elvegyülve és nagy eséllyel akadály nélkül távozva, de kitartotok az éjszaka végéig. Lash is nyugodtan megeheti a lopott ételeket, majd Hirionnal elindulhatnak. A szobákat elhagyva az ivó részben nem sokan éjszakáznak, egy-két sötételf issza magányosan a rendelt borát, valaki háttal ül, még egy katona is betévedt, ez utóbbi a pultnál üldögél, a tulajjal cseverészve, aki láthatóan nem túl érdeklődő.
- Úgy van, lefejezték, de szó nélkül - meséli a kocsmárosnak azért. - Al-Nuszra nem sokat gondolkodott, pedig fiatal egy kölyök volt... - mondja még bele a poharába. Ha nem érdekel a beszélgetés, hanem tüstént elhagyjátok a helyiséget, akkor megtehetitek szabadon, és amint elindultok a kastély felé, pár perc múlva Hirionnak hamar lehet egy olyan érzése, mintha figyelnék őt. Ha körbenéz, pár sötételfet lát lődörögni az utcán, de igazán semmi ténylegesen gyanúsra nem figyelhet fel. Talán mondani sem kell, de ha nem a paranoia okozza ezt a kellemetlen érzést, akkor valaki rejtőzködve követi őt.

Egy idő után elhallgatnak a nyikorgó, nyögő és csattogó hangok a szomszédban és hamarosan meghallom a szajha lépéseit, ahogy sietve távozik a fajankó szobájából és nem meglepően nem túl elégedetten, ha a fülem nem csal.
Néha még vetek egy-egy pillantást az utcára, de semmi gyanúsat nem látok, ha találkoznak is az őrök, csak pár szót váltanak és már mennek is tovább. Este még van egy roham a fogadó ivójában, ahogy egy vacsorára betérnek az utazók és a helyiek, de aztán egyre jobban elhallgat a környék, ahogy mélyül az éjszaka, így el-elszunnyadok én magam is, de csak felületesen, ám arra elég, hogy kicsit pihenjek.
Azonnal magamhoz térek, ahogy Lash megmozdul és bár nem mozdulok, kíváncsian nézem, ahogy tenyerében feltámad az a fura kék-zöld fény, amit aztán végighúz a testén. Tudom, hogy a pletykák szerint az erdeiek jó gyógyítók és most magam is megtapasztalhattam, hogy képesek rá, mert mi mást csinált volna. De megtartom ezt a gondolatot magamnak.
Mikor az asztalon lévő ételek felé indul, már én is felállok és ismét az ablakhoz lépek, végig tekintve a jóformán kihalt, sötét utcán. Minden tisztának tűnik.
Mire visszanézek a lány már nem lány, hanem ismét macska és vígan falatozik.
- Jó étvágyat! – biccentek felé egy halvány mosollyal, mert láthatóan nem kell biztatni.
Az evés végeztével rám néz és sejtem, hogy nem fog már alakot váltani és kész az indulásra, így felveszem a zsákomat, aztán intek a cicusnak, hogy elfoglalhatja a megszokott helyét a nyakamban, hiszen így a legfeltűnésmentesebb a kijutásunk és az, hogy ne szakadjunk el egymástól vészhelyzetben sem.
Úgy véltem ebben az órában már kevesen lesznek, legfeljebb csak azok, akiknek nincs pénze szobára és az ivóban töltik az éjszakát és azok is alszanak már, de mégis csak valami éjjeli bagoly társaságot fogtunk ki, mert azért páran ébren vannak, köztük a fogadós maga is, na meg még egy őr is. Remek!
Halkan, kapucnimat a fejembe húzva és igyekezve a homályba olvadva eljutni az ajtóig és már a kezem a kilincsen, amikor meghallom a katona szavait.
Egy pillanatra megtorpanok és végigszalad rajtam a szánalom Al-Nuszra újabb az ismeretlen áldozata iránt, aki lehet azért halt meg, mert összetévesztették velem, bár ennél a gazembernél az is lehet, hogy csak a szokásos agresszivitását élte ki.
Nem hívhatom fel magamra a figyelmet, így gyorsan kisurranok az ajtón és megindulok apám volt kúriája felé.
Mindig óvatos vagyok és most még több okom is van rá, ezért hamar kialakul az az érzésem, hogy valaki lyukat éget a hátamba a tekintetével.
Egy beugróba húzódva a sötétből fürkészem végig a környéket, de pár részeg vagy hajléktalan selfen kívül nem látok semmi gyanúsat, de ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy valaki vagy valakik szemmel tartanak.
- Nem tudom megmagyarázni, de van egy érzésem, hogy nem vagyunk egyedül. Igyekszem minden sötét sarkot kihasználni, amíg eljutunk a kastéllyal szomszédos épülethez, ahol tudok egy feljáratot. – súgom a nyakamat melegítő lánynak.

Nehéz lenne állatként megköszönni a jókívánságot, míg heves rágás közben felnéz Hirionra, de halk dorombolással igyekszik ezt kifejezni. Most bátorító dörgölőzésbe nem fog kezdeni, ahhoz túl éhes és mohó, de talán ennyi is elegendő, azt meg belül boldogan fogadja, hogy a sötételfet mosolyogni látja. Elgondolkodik, idáig volt-e bármi örömteli vonás az arcán, vagy ami hasonlított volna erre a húga gondolatát leszámítva, és nem rémlik neki egy eset sem, amikor ne a káröröm egy fajtája vagy kényszeredettség ne lett volna jelen. Míg egy húsdarabot próbál elválasztani a nagyobbról, oldalasan tartva a fejét, figyeli a vonásait, belül ő is mosolyog, utána már csak eszik, boldogan ízlelgetve a különféle nyers étkeket, amiket egyébként nem enne meg.
Megvárja, amíg Hirion magára veszi a táskát, miközben jóízűen nyalja körbe többször a száját, és jelzésével némi rákészüléssel a nyakába is ugrik, majd néhány barátságos fejdörzsölés kíséretében kényelmesen letelepszik, sálként simulva a vállakra. Az elindulással még egy picit helyezkedik, nehogy véletlen leessen és arra kényszerüljön, hogy a karmaival kapaszkodjon meg társa ruhájában, kellemetlen fájdalmat okozva ezzel, de hamar megtalálja a megfelelő pozíciót, csak egy kis igazgatás kérdése. A háta és az oldala már kevésbé fáj, azonban továbbra is érzi, ám ez a legkisebb gondja jelenleg; a gyomra egyre nagyobb görcsbe rándul, ahogy arra gondol, hova is tartanak és miért, illetve mi lesz ennek a következménye. Egyáltalán nem boldogítja a tudat, de ha ott nem élik túl, akkor nagy eséllyel odakinn sem tartana túl sokáig az élete, és még mielőtt találkozhatna Viridiellel, kimúlna... Nem mer kockáztatni odakinn, inkább majd megkéri Hiriont, hogyha lesz pontos célhely, vigye el oda, viszont többre nem fogja kérni, nincs hozzá képe.
Fülei megrezzennek, ahogy hallgatja a katonát, és egy aggodalmas pillantást vet Hirionra, de nem sokat fészkelődve rajta. Vöröslő bundája így is kirívó lehet, de nem akar ennél is jobban feltűnősködni, elvégre az éjtünde is a beolvadásra törekszik, ennek pedig nem kíván ellenmenni, nehogy aztán pórul járjanak. Ideiglenes gazdája láthatóan nem akad fenn a szavakon, még ha a fiatal kölyök megnevezés utalhat sokakra, és bár megfordul a fejében, hogy esetleg Eletheáról van szó, az valószínűleg nem terjedne el a katonaság körében. Talán egy társuk volt és talán épp azért került sor a kivégzésére, mert megvádolták a titkos helyiség nyitvahagyásával, és ennek az eshetőségnek nagyon örülne, hiszen ez rájuk nézve igazán szerencsés lenne. Fény azonban nem derül minderre több részlet hiányában, így nyugodtan fekszik tovább a vállakon - vagy legalábbis próbál az lenni.
A kinti levegőt mélyen és jólesőn szívja magába a benti nyomasztó és fullasztó szagok után, de ez csak egy nagyobb lélegzetnek tűnik. Mozdulatlanul pihen egészen addig, amíg meglepetésére be nem húzódnak a sarokba, majd mikor Hirion mozdulatlanná dermed, némileg megemeli a fejét, hogy kényelmesen ráláthasson az arcára, érdeklődön figyelve a vonásait. Tekintetéből bizonyára kiolvasható a kérdés, hogy mire fel a bújkálás, de erre azonnal meg is kapja a választ, mintha csak gondolatot olvasna. Tekintve, hogy nincs ellenére az ötlet, visszateszi a fejét a helyére, ismét nyugalmi állapotba helyezkedve, bár azért fülel, hogy mennyire van igaza Hirionnak és mennyire beszél belőle a paranoia. A körülöttük mászkáló járókelők miatt nem hallhatott semmi gyanúsat idáig, de ha nem túl népes ösvényeken fognak járni, könnyen jelezhet, ha valaki ténylegesen őket követi. Persze aztán lehet, hogy túl némák ahhoz a léptei, hogy érzékelje...