Miután legyőztem forrófejűségemet, még ha a dühöm nem is enyhült a hazug, gonosz gyilkos iránt, sokkal ésszerűbben kezdtem gondolkozni és még azon csodálkoztam, hogy egyáltalán élek, annyi hibát vétettem ez alatt a pár pillanat alatt.
De, ha már így alakult, akkor ezt a lehetőséget nem szabad hagyni kárba veszni, meg kell próbálnom elfogni ezt a sunyi alakot, hogy népünk vezetői elé cipeljem, akik majd eldöntik mit kezdenek vele.
Remélem megtisztelnek majd azzal, hogy ott lehetek a kihallgatásán és akkor talán még többet megtudhatok a terveikről.
Na, de kicsit előre szaladtam, hiszen egyelőre még az sem biztos, hogy én kerülök ki győztesen kettőnk párviadalából.
A mágiámat azonban most már képes vagyok higgadtan használni, de valószínűleg Boko sem most találkozik ezzel először, mert ügyesen bújuk ki a növények kelepcéjéből.
Míg az erdő segítségével próbálom követni a mozgását, egy pillanatra minden összezavarodik bennem és a kapcsolatot is elvesztem segítőimmel és csak hajszál híja, hogy nem talál el a felém száguldó nyílvessző, az a mögöttem lévő fába csapódik.
Talán ez vagy valami más az, ami újra magamhoz térít és azonnal érzem is, ahogy az agyamba áramlanak az információk az elf hollétéről, ahogy a növények megpróbálják az útját állni, ahogy a bokája után kapnak, ruhájába akaszkodnak, de a fájdalmat is érzem, ahogy kitépi, kivágja közülük magát.
Aztán hirtelen elvesztem a kapcsolatot, mintha elnyelte volna a föld, vagy elrepült volna, mint egy madár. Feszülten néztem körbe, majd mivel a sűrűbb fák között már az íjamnak nem veszem hasznát, kivont karddal suhanok arra a helyre, ahol legutoljára éreztem.
Nem létezik, hogy így eltűnjön! Mikor közel érek már látom a mozdulatlan testet és akár mennyire fülelek nem hallom a lélegzetét sem, de hát ezt bizonyítják az engem eddig segítő növények is, mert nem reagálnak rá, mintha csak halott lenne.
Mivel sosem találkoztam még, csak a brutálisabb mágiájuk némelyikével, így ezt természetesen nem ismerem, de azért óvatos maradok, miközben kardom előreszegezve közelítek felé.
Mindenesetre újabb indákat biztatok keze és lába megkötözésére.

Az élettelen holttest makacsul nem mozdul sehogy sem.
Tudja jól, hogy ha esze van a fiúnak, akkor hamarosan ott kell hagynia őt rohadni, és ebben az esetben a távozó háta mögött egy pillanatra megmozdul egy szemöldök. A szürkés bőrű szemei mozdulnak csak ezen kívül, melyek hirtelen a távozó hátára szegeződnek és egy hangtalan varázslattal suhan újra az életerőcsapolás igézete. Nem kívánja megölni ellenfelét, nem tud az első hadvezér még az orkokkal nem rég kötött szövetségről, tart attól, hogy egy holttest felkelti a figyelmet és egy csapat helyi követné az ő nyomait. Így miután pár száz méter után jártányi ereje sem marad az erdőlakónak, elengedi a magába roskadtat.
~Meglátjuk, mennyire van igaza ezeknek az awyrisieknek. Szerintem a természet hálátlan egy teremtés. Kíváncsi vagyok, hogy ha összefutok azzal a farkassal vagy óriáspókkal, akinek könnyű vacsorát csináltam, vajon számíthatok-e valamiben is a jóindulatára?
*Kerülő úton folytatja tovább az utat, csak remélni tudja, hogy ezzel a kitérővel elvesztik azok a nyomait, akik kutakodni akarnának, mit keres itt egy haldokló elf.

*Ám, ha Viridien úgy dönt, hogy bizonyítékként magával viszi a testet, akkor bizony egy jó darabig nem tér vissza belé a lélek. Csendben bandukol utánuk, és a győztes úgy érezheti, mintha az erdő mögül figyelnék. De sem érzékszerveivel sem mágiával nem találja nyomát. Ez a kellemetlen benyomás elmúlik, ahogy több óra múlva a hadvezér újra nagyon lassan, ügyelve arra, hogy a több rétegű ruha alatt ne lehessen észre venni, újra lélegzik.
Ekkor már a zöld elfnek meg kell állnia pihenni, hiszen nem csak az éjszaki energiaelszívás fárasztotta ki, de a gyors haladás és az azt követő harc is. Az adrenalin vissza esik a szervezetében a normál szintre és Uráldur ebben az esetben arra számít, hogy hamarosan újra folytatni fogja a félbe maradt álmát. Az álmot, mely nem akar felüdülést hozni!
Csendben megmozdul pár óra múlva és ha meg van kötözve a keze, akkor fogai közé veszi és elkezdi komótosan morzsolni a szájában. Nem rohan sehova, hiszen akár egy órát vagy többet is rászánhat, mire az alvó felébredne.
Csak arra figyel, hogy ne csapjon zajt. Oda kúszik hozzá és erősen megragadva bugja a fülébe.
-Hé, kölyök! Ébredj, indulnunk kell! Az orkok ilyenkor járőröznek. Ebben a napszakban biztonságosabbak az ösvények.
*Talán meglepődik a fiú, hogy ugyan azokkal a szavakkal kelti fel a hulla, mint előző alkalommal. Ha a fegyveréhez nyúl, akkor lefogja a kezét és erősen megszorítja.

/Bocsi, hogy sok a feltételes benne, valamelyik verziót dolgozd ki!/

Egyáltalán nem bíztam sötétebb lelkű fajtársamban és bár úgy nézett ki valami érthetetlen okból kilehelte a lelkét, biztos, ami biztos alapon szorosan megkötöztettem erős indákkal, csak aztán mentem közel.
Nem láttam élet jeleit Boko-n és annak sem láttam semmi nyomát, hogy mi okozhatta vajon hirtelen halálát, ha egyáltalán meghalt. Nem nagyon ismertem a sötét elfek mágiáját, így semmit nem akartam a véletlenre bízni. Úgy határoztam, hogy magammal viszem, ha mást nem bizonyítékául annak, hogy ezek a gyilkosok nem nyugszanak és, hogy valószínűleg az orkok szorosan összejátszanak velük.
Különben sem kellett magamnak cipelnem, hiszen ott volt a lova, majd viszi ő helyettem.
Nem volt könnyű elvonszolnom a lováig, nem volt egy pille alkat és én nem voltam nagy termetű, de azért sikerült felráncigálnom az állatra, majd a kantárjánál fogva vezettem tovább, eredeti célom, az otthonom felé.
A kergetőzés, a feszültség és a furcsa fáradtság azonban hamar újra megállásra kényszerített és most nem volt, ami veszélyt jelentette volna, így egy fa tövében elvackoltam magam és pillanatok alatt mély álomba merültem.
Nem lettem volna ilyen felelőtlen, de teljesen kimerültem és semmi bajra nem számítottam.
Teljesen zavarodottan ébredtem a fülembe suttogó hangra, először azt gondolva, hogy még mindig álmodom, hiszen Boko halott volt, láttam!
Aztán olyan hirtelen tértem magamhoz, hogy minden ízemben megfeszültem,. Nem álmodom, ez a valóság! A mocskos gazember!
Persze, hogy a fegyveremhez akartam kapni, de ebben a nagyobb darab férfi megakadályozott.
- Miért nem ölsz meg? Mit akarsz tőlem? – sziszegtem dühtől villogó szemekkel , ami kétséget sem hagyott, hogy ha lehetőségem lesz rá, azonnal végzek vele, tovább nem kockáztatva. – Mégis csak kém vagy! De én nem mondok neked semmit!

A kimerült fiú elég hevesen ébredt. És ez bizony a fegyverhez nyúló kezei lefogásával járt.
-Ezeket elveszem. -mondta semmi kétkedéssel a hangjában, mint tényleg egy átlag katona, de utána kicsit megint megváltozott a hangja és kedvesebbé szelídült- Még mindig a láz gyötör. Nem tudnál harcolni.
*Az összes eddig látott fegyverét elszedte, nem kockáztatott többé. Annyit már lát, hogy ha nem kényszeríti, hogy ez a srác ne essen neki, akkor két tűz közzé szorul. Vagy megöli és jelentős gondot okoz neki, hogy tetemes időbe kerül a tetem eltüntetése vagy állandóan rá akar támadni. Az még annyira nincs kedvére.
-Mond csak! Miről álmodtál?
*Bár kérdése feleslegesnek tűnik, de kíváncsiság csillog a ravasz szemeiben.

Tehetetlenül nézem és érzem, ahogy elveszi az összes fegyveremet, amihez csak a fogamat csikorgathatom, hiszen dédapám íjának elvesztése a lalkemet is összetöri.
- Nem hiszek neked Boko. Szerintem semmi köze az állapotomnak a betegséghez, soha életemben nem voltam még beteg. Te vagy az okozója az életem tenném rá. – nyögtem fel mert azért elég ramatyul éreztem magam, még ha a düh erőt is adott egy-két percre.
Tényleg nem tudtam mi az oka, hogy még életben voltam, ha csak nem volt valami más, számomra ismeretlen célja és ez nem töltött el nagy boldogsággal, mert ez a fickó vaszélyes volt, nagyon veszélyes.
- Semmiről! – vágtam rá, mert ha álmodtam is volna valamit, biztos nem kötöttem volna az orrára.
De azok a ravasz szemek nem tetszettek. Megint miben sántikál?

A zevardai utolsó ötlete volt, hogy esetleg az egészet álomként feltüntetve ráveszi, hogy beszéljen a másik a történtekről. Nem véletlenül keltette fel ugyan azokkal a szavakkal, remélte, hogy ki akarja énekelni magát a szorult helyzetből és valami kapaszkodót kap, hogy később hogyan ne kapjon olyan váratlan támadást a hátába.
Zavaró gondolat volt, hogy bárkivel, akivel ez után találkozik, elképzelhető, hogy ráveszi őket, hogy harc nélkül folytassák az útjukat. És utána a magukat igazság meg jóság bajnokainak képzelők hirtelen íjat feszítenek a háta mögött.
Nem tudta eldönteni, hogy mi váltotta ki váratlan ismerőse hangulat változásait. Ugyan úgy kezdték, ahogy abba hagyták. Amikor először pillantottak egymás szemébe, akkor is nyílvesszőt mutattak egymás felé.
-Hát... -mondta rekedtes keresztapa hangján- Te mindig is az igazat szólod. Akkor legyen úgy, ahogy mondod! Legyek én a rossz állapotod okozója!
*Ezzel mivel túl közel volt a másik arcához, hogy az öklét használja, imádkozásra fonta kezeit és megfeszülő izmai segítségével úgy állcsúcson vágta a könyökével, hogy az minden bizonnyal elvesztette az eszméletét. (Ha nem, akkor még pár ötletet kipróbált, hogyan kívánjon szép, jó éjszakát neki.)
Semmi haszna, de egy vérző hulla még mindig csali, mely nem kívánt módon csalja utána a helyi barbárokat. Kis gondolkodás után a kötelekkel, amikből nem rég kiszabadult, megkötözte. Ott hagyta az ösvény szélén meghalni. Fegyvereit, melyeket nem akart magával vinni, hisz feltűnést kelt, hogy két íjjal, két karddal meg két tőrrel szaladgál, egy szép mozdulattal átdobta az egyik út széli bokor felett pár perc múlva.
~Mily groteszk! Egyik farkas megjelenik és el tudja küldeni. Egy medvét is. De lassan kimerül mágiában is, ahogy a test szenved és a sokadik felfalja azt, akivel egész életében testvériségben élt.

Zavartalanul hagyta a háta mögött az ork birodalmat, hogy az emberi uralom határszélein vágtasson immár lóháton merész terve megvalósítása felé.

/Köszönöm a játékot!/

Lehet, hogy meggondolatlanság nyíltan ellenségeskedni a sötét elffel, de egyrészt nem vagyok szokva a ravaszkodáshoz, másrészt még nem teljesen tiszták a gondolataim, ahhoz, hogy ne a valódi érzelmeimet mutassam felé.
Valószínűleg, ha sokáig akarom ezt a munkát csinálni, akkor ezen váloztatnom kell, még ha ez nem is tetszik túlságosan.
Azonban, bár naivnak látszódhattam, annyira azért nem, hogy egy idő után már ne lássak át rajta és bármit igyekezett volna elhitetni velem, már egy szavát sem hittem, így bármire is próbált az álmaimmal kilyukadni, ez nem jött össze neki.
- Már az elején végeznem kellett volna veled, hiszen olyan veszélyes vagy, mint egy kígyó. – néztem rá félelem nélkül, mikor végre színt vallott.
Felkészültem, hogy ez után biztosan végez velem, mert miért hagyna életben egy született gyilkos, ha lelepleződött, miért kockáztatna, hogy fény derül aljas játékára?
Olyan hirtelen mozdult, hogy még reagálni sem tudtam rá, aztán rám hullott a sötétség.
Ezek szerint eljött a vég és én vártam, hogy magába fogadjon a természet.

//Köszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem //