Óvatosan körbenéz Hirion, miközben szóval tartja a boszorkányt, mert el tudja képzelni, hogy a többiek is ott ólálkodnak a közelben és csak az alkalomra várnak, hogy nekirontsanak, de egyelőre nem lát senkit.
Meglepődve húzza fel a szemöldökét a nő szavaira, bár az nem igen láthatja ezt a sötétben.
~ A kis ravaszdi Mester! Most meg az álmaikban befolyásolja őket! De mit akar vele? ~
Eléggé simogatja az önbecsülését, ahogy a varázserejéről esik szó, még ha sejti is, hogy a nő erős túlzásokba esik, mert nagyon akar tőle valamit, amiért még arra is hajlandó, hogy egy – számára valószínűleg gyűlölt – selffel is szóba álljon.
- De hiszen a Mesternek kutya baja! –értetlenkedik egy sort, de kellemesen megborzong, ahogy a boszorkány keze hozzá ér. – Szerintem csak az bántotta meg, hogy hagytátok a merénylőt meglépni és nem álltatok érte bosszút. Ezért vagyok én most itt! – ad magyarázatot, maga sem tudja miért a nőnek. – De, ha segítetek, akkor én is megteszem amit csak tudok, hogy megbocsásson nektek és visszatérjen.
~ Ugye Mester? Szívesen játszadoznál velük továbbra is, ha jól sejtem! ~
- Mit gondolsz? Tudunk együtt………dolgozni? – teszi rá a mellkasán nyugvó kézre a sajátját.

/A Boszorkánymester/





A lányt nem olyan könnyű becsapni, ahogy azt Hirion gondolja. Bár elvégzi helyette ő a munkát. De a démon életben levése meg megsértődése most sem jött be, nem olyan hiszékeny teremtés, mint amennyire látszik.
-Egészen biztosan nem él már. Ezt érzem. Tudod... közöttünk igen különleges kapcsolat volt. Sosem hagyott volna itt önszántából. De ezt te nem értheted.
*A másik kezét a fiú kezeire rakja a mellkasán. És apró, alig észrevehető mozdulatokkal a hüvelykujjával még masszírozza is.
-Én úgy hiszem, hogy mi mindenre képesek vagyunk... együtt. Te egy különleges srác vagy.
*Ha van bármi ötlete a fattyúnak, akkor ideje vezetnie a boszit. Mert őneki egyelőre csak egy ötlete van. Megszilárdítani a társulásukat.

Hiába próbálja Hirion meggyőzni a boszorkányt arról, hogy a démont nem lehet megölni, csak esetleg kitartóbban kéne próbálkozniuk a megidézésével, bár lehet maga a Mester unt rájuk és már dobta őket. Ezt nem kötötte az orrára és azt sem, hogy mit akar most tőle, hogy ide parancsolta a temetőbe, ahol már majdnem megölte egy szörny, aztán meg egy temetőőr, most meg, bár nem nagy szakértő a csábításban, - sejtése szerint a boszorkány pont ezt tervezi vele, hogy a maga oldalára állítsa.
- Öööö…..a kapcsolatot szerintem értem, a démonok ebben az esetben eléggé…hmm…kiszámíthatók. – jön zavarba kicsit egyrészt a nő közelségétől, másrészt a szavaitól.
Egészen elakad a lélegzete, ahogy a nőszemély kényezteti a masszírozásával és dicséri, mint aki tényleg lát benne valamit és Hirion nagyon szeretne hinni neki.
- Mire gondoltál…..konkrétabban? Mit vársz tőlem….izé…..még a nevedet sem tudom….. – növekszik a zavara, bár most kezd egy kicsit hátrálni, mert úgy érzi valaki figyeli a háttérből és biztosan jókat röhög rajta. – Bennem semmi különleges nincs. – rázza a fejét.

/A Boszorkánymester/





A férfi elutasítására a nő is hátra húzódik. Arca megkeményedik.
-Jó. Én csak fel akartam ajánlani, hogy együtt dolgozhatnánk, de úgy látom, hogy neked se kedved se ötleted nincs, hogy hol kezdjük a keresést. Boldogulj magad, ha úgy érzed, hogy nélkülem könnyebben sikerülni fog.
*Megigazította a vállán a ruhát és elindult a város felé a sírok között botorkálva. Úgy tűnik, most már mégsem akar semmit a fiútól. És bővült egy újabb személlyel a lista, akit Hiriont ellenségnek tartják.

Hirion továbbra sem érti mit akart igazán tőle a nő, vagyis azt érti, hogy a démont szerette volna visszakönyörögni, de az összedolgozás kérdését már nem nagyon, talán nem volt elég találékony ebben a témában, vagy csak nem esett le rögtön neki, hogy az érintés és a szemébe szegeződő igéző pillantások mire utaltak.
Hát hiába, nem volt valami tapasztalt az e féle boszorkányos praktikákban……még.
Ennek aztán meg is lesz a következménye, mert a nő megsértődik és éppen arra készül, hogy a fiút faképnél hagyja, ami nem lenne túl jó, hiszen már így is jócskán vannak ellenségei és méghozzá elég befolyásosak, ha a pletykáknak hinni lehet, így nem hiányzik neki még egy.
- Héé, boszorkány! – szalad utána, hogy megragadja a kezét. – Értsd már meg, hogy nekem nem kell keresni, hiszen itt van. – int körbe és azon imádkozik, hogy most az egyszer a démon ne szórakozzon vele. – Ő a mesterem és talán hajlik majd rá, hogy továbbra is tanítson benneteket, ha mindent elmondtok arról a nőről, aki megsértette. Én csak ennyit akarok.

/A Boszorkánymester/





A fiú utána szalad a lánynak és igyekszik őt még egyszer meggyőzi, hogy tudja miről beszél. A lány most kicsit megenyhültebben néz. Bár a legcsekélyebb mértékben sem gondolja, hogy a Mestere csak úgy ok nélkül otthagyta volna őket és a kényeztetéseiket.
-A kölyöknek igaza van.
*A fattyú háta mögött megszólaló démon kísértet láttán a boszorkány hófehérre sápad, szája elé teszi a kezét enyhén szellősen és sikítás hagyja el olyan erővel, hogy a temetőben csoda, hogy nem ébredtek fel a holtak.
-Fontos dolgok miatt kellett távol maradnom, köztük beszerezni egy egész jónak tűnő boszorkánymestert.
*Előbb a jósnőnek csak tátogva nyílt és csukódott fel-le az állkapcsa, majd elkezdett dadogva beszélni. Ha Hirion megfordul, akkor egy oszladozó testű árnyképet lát, mi a patrónusának oszló alakja.
-Egy bo szo boszorkánymester?
-Amíg el nem éritek a bűvös számot és el nem kezd növekedni bennetek az igazi mágikus erő, addig nem tudok mindent egyedül intézni. A drow vazallusom és ti fogjátok átvenni egyre nyíltabban a város felett a hatalmat.
Ám előbb meg kell találnunk a fekete hajú démonvadászt, aki ellopta tőlem azt a varázstárgyat, amivel anyagi világba át tudok jönni!
*A nőnek már teljesen ki ment a fejéből, hogy tartozik egy bemutatkozással.

Nem szeretné Hirion, ha a boszorkány fellármázná a várost, hogy ha másnap beteszi oda a lábát, akkor a nyakába kapja a jónépet, vagy az őröket, inkább békíteni akarja és ráadásul igazat is mond.
A nő végül megáll és lehet ugyan, hogy nem hisz teljesen neki, de már láthatóan nem akarja leharapni a fejét.
Nagyon remélte eddig is, hogy a vén kujon Mestere végre ide tolja a képét és segít neki a boszit meggyőzni, de az utóbbi percekben már kezdett lemondani róla, így eléggé meglepi mikor mégis meghallja az ismerős hangot.
Míg ő meglepődik a nő felsikolt, amire ijedten rezzen össze, de aztán elkapja a kezét és megszorítja.
- Felordítod az egész környéket! Azt akarod, hogy meglássanak? – sziszegi hadarva, remélve, hogy az ostoba asszonyszemély elhallgat.
Szó se róla, amikor Hirion meglátja, milyen alakban jelent meg a lény, nem csodálkozik a nő reakcióján, azonban magában megforgatja a szemét, mert a démon ragaszkodik hozzá, hogy ő belőle valami nagy boszorkánymestert farag, de a fiú már jól ismeri saját magát.
- Ez igen jó kérdés. – jegyzi meg a boszi kérdő szavaira. – Boszorkánymester? – ismétli meg szkeptikusan.
Most már azonban legalább megtudja, hogy mit akar vele és a boszikkal a démon. Hallhatóan elég nagy fába vágta a fejszéjét, hogy egy egész várost akar az uralma alá. Persze ez nem megy egyszerűen: kell a varázstárgy vagy mi.
- Mi az a tárgy és tudod hol van? – tér a lényegre. – És tudjátok hol a démonvadásznő, vagy mi lett vele? – szól a következő kérdése a nőhöz, mert sejti, hogy mit fog várni tőle a démon.

/A Boszorkánymester/





A nő sok erejébe került, de lenyugodott az észérvek, leginkább a váratlan látogatók gondolatára. Pedig abból neki nem is jutott ki ezen a sötét éjszakán annyira, mint Hirionnak. Ám démon tanítójuk, pártfogójuk úgy tűnik hajthatatlan.
-Egy apró tű az -mutatja kezeiben a méretét, mely két hüvelyknél nem nagyobb- ritka svihák égkőből. Erre van szükségem.
*Fején belül is megszólal a hang, ám nem azt mondja, amit füleivel hall. Arra biztatja, hogy ne higgyen el semmit, mert csak a nőt akarja feltüzelni, hogy bosszút álljon érte.
-Majd a lányok megszerzik számomra. Neked fiam nagyobb szerepet szántam. A főpapnők bemutatnak a városi elöljáróknak és átveszed az irányítást.
*A boszorkány elkezd enyhén remegni. Bár még nem döntötte el, hogy a félelmében vagy a dühtől. Azért jött ki ide ilyen hidegben, hogy mestere kedvében járjon és ezzel beelőzze a szektát vezető három nőt. Vagy legalábbis egy szintre hozza fel magát. Most pedig őt küldenék egy veszélyes vadász után, amitől kirázza a hideg a hátát. Míg ez a srác, akit megpróbált elcsábítani és nem fogott rajta a praktikák, most behozhatatlan előnyre tesz szert csupán azért, mert ő már tud varázsolni. És ő hogy fog a város csúcsára kerülni? Ha valahogy el is tudná lopni a tárgyat Angeltől... mert abban biztos, hogy nem lenne mersze megölni, akkor is milyen jutalomra számíthat?
-A nőt meg akarták lincselni aktív munkák eredményeként. De ügyes volt és elmenekült Braslov felé. De az utolsó hírek szerint az orkok megtámadták és mindenkit elpusztítottak arra. Talán neki is ez a sors jutott.

Hamarosan választ is kapnak a kérdéseikre és Hirion figyelmesen hallgatja, milyen varázstárgy az, amiből a démon az erejét meríti, hogy e világon megtestesüljön. Soha nem lehet tudni, hogy mire is jó egy ilyen információ.
Viszont nem úgy néz ki, hogy őt szánta arra, hogy megkeresse azt a ravasz démonvadászt, aki elvette ezt a Mesterétől, neki egészen mást tartogat, ami viszont a boszinak nem igazán tetszik és ezt még titkolni sem igazán tudja.
De gondolataiba a szavak mellett befurakodik a démon erős utasítása, mely szerint nem kell figyelembe vennie, amit hall, mert azt a boszorkánynak címzik, akit valamiért provokálni akar a démon.
Ettől függetlenül nem tudja megakadályozni, hogy a szemöldöke fel ne szaladjon attól, amit hall.
Azonban hatásosnak hatásos, mert látszik a nőn, hogy mennyire zokon vette, bár az is lehet, hogy csak fél attól a kísérteties lénytől, ami most démonura helyett szól hozzá.
Azt, hogy ez mire jó Mesterének megint csak nem tudja kitalálni, talán a hűségét teszteli a nőnek, de az láthatóan erőt vesz magán és beszélni kezd, ellátva a legutolsó információval ellátni őket, amit a démonvadászról tudnak.
- Akkor nehezebb lesz fellelni azt a tűt, mint egy szénakazalban! – jegyzi meg lemondóan Hirion. – De csak tudtok valami kereső varázst csinálni, hiszen azért kaptatok némi hatalmat, vagy nem? – teszi fel a kérdést naivan.
Mestere nem sok mindenbe avatja be, így lehet néha ostobaságokat kérdez, de hát már megszokta, hogy néha úgy néznek rá, mint egy gyengeelméjűre.

/A Boszorkánymester/


A démon nagy levegőt vett -volna ha lenne fizikai lénye- és mikor mellkasa visszasüllyedt, akkor érezhetően nyugalmat magára erőltetve szólalt meg.
-Hű tanítványom! Tudnál velem jönni, hogy megbeszéljünk veled néhány dolgot?
*Ezzel választ sem várva ellibegett egy bokrokkal sűrűben benőtt, a temető elhanyagoltabb része felé. Ott a boszorkány hallótávolságán kívül mondta le neki.
-Most látom be, hogy micsoda hibát követtem el. A lányokat gondosan válogattam ki, sok közülük amikor jött, már az első alkalommal elszaladt. Kimondottan jó alanyok a terveim eszközéül lenniük. Azt hittem sötét elf vér folyik ereidben, és eltekinthetek nálad. De nagy hiba volt. Most mégis mit mondjak ennek a kis szajhának? Hogy megtanítok neki egy olyan varázslatot, amit én sem ismerek? Velük nem az a célom, hogy mestermágust faragjak belőlük.
Visszatérsz Zevadarban és megmondod Uráldurnak, hogy azt csináljon veled, amit akar! De nekem nem kell ilyen segéd. Egyszerűnek tűnt megbosszulni a halálomat és helyemet a város irányításában átvenni egy sötét elfnek.
Ám tévedtem.

Hirion csak annyira izgatott most, mint amennyit a kíváncsiság a démonvadász miatt érez, de teljesen ártatlannak érzi magát abban, ha butaságokat kérdez vagy épp olyat mond, ami a démonnak nem tetszik.
Így aztán teljes lelki nyugalommal követi Mesterét, bár a mesterkélt bájolgása a démonnak kicsit gyanússá teszi ezt a kettesben történő megbeszélésre invitálást.
De, hát mit tehetne egyebet, mint követi a jelenést be a bokrok közé, ahol már nem hallja őket a boszorkány.
Aztán csak leesett állal hallgatja a démon szavait, amivel kimondatik rá, hogy megint csak elbukott és nem alkalmas arra a feladatra, amire kijelölték.
Szegény fiú se köpni, se nyelni nem tud, csak lehajtja a fejét és kétségbeesetten agyal azon, hogy most hogyan tovább.
- De ez nem igazság! Soha nem mondtál nekem semmit és most meg kidobsz. – füstölög azért bátorságát összeszedve kipirosodott arccal szégyenében.
Tudja, hogy nem mehet vissza Uráldur-hoz ismét kudarccal a zsebében, így nem sok választása marad, vagy megöli magát, vagy világgá megy.
Dönt és ez utóbbit válassza, remélve, hogy fajtársai sosem találják meg.
- Remélem a boszorkányok is felismerik majd kibe fektették bizalmukat. – néz a nő felé még utoljára Hirion, aztán hátra sem nézve szinte futva nekiered az útnak, el a várostól, el a világ elől.

/A Boszorkánymester/


A fattyú úgy érzi, hogy már nincs ereje szembenéznie fajtársaival és kudarcaival és dühös szavak kíséretében ott hagyja Mesterét és a küldetését. Egy perce még a kánaánban volt, a démon egy idegen város urává akarta tenni és többek között a leányai bálványává, akit irigyelve még jobban összeláncolja a csapatot.
Hiszen az ő pokoli gondolkodása ugyan olyan volt, mint a self társadalom. Csak az irigység és egymás letaposásának vágya tartotta őket egyben egy érdekközösségben. A boszorkányok bizonyságot kaptak volna arról, hogy valaki elérheti a mágiát és fejlődhet. Egyben elnyomót is, akitől félhetnek, hogy magukra haragítják vagy csupán kegyvesztetté válnak és elvesztik a többi nővel szembeni helyzetüket.
Hirion ennek az örökké versengő társadalomnak mondott búcsút és lépett be abba a világba, amelynek poros útjait -kémként- már most is járta igazából. Az ellenkező oldal világát, ami megveti a Pokol teremtményeit és a drow társadalmat. És egy másik kegyetlen civilizációt épített fel, mely egy rész jóságból és pátoszból áll, két rész alvilági szélhámosokból és nem kis részt mindent átitató összetartozás tudatból.
Egy olyan élet felé vette az irányt a bokrokon átgázolva, amiben életben hagyják a hamiskártyást és az önzetlen lovagot egyaránt. És amely sokszínűségébe csak egy szín nem fér bele!


/Köszönöm a játékot!/

Talán most telt be a pohár, most lett elege abból, hogy az élete egy merő csődtömeg, hiszen apja lemondott róla, odadobta a királynak, barátai sosem voltak, állandó célpontja volt társai otromba tréfáinak, aztán valaki az életére tört és még most sem tudja miért, nem felelt meg katonának, mert túl gyenge volt, nem felelt meg kémnek, mert nem volt hozzá elég kitartása és nem felelt meg egy démon tanítványának sem, mert se nem elég intrikus, se nem elég kegyetlen hozzá.
Szóval ő a sötét elfek selejtje, így jobb, ha további életében nem kerül Uráldur szeme elé, inkább választja az örökké tartó vándor életet és ha az a sorsa a halált.
Talán valahol befogadják és leélheti az életét, mint egyszerű paraszt vagy inas, ha egyáltalán szóba állnak vele és nem verik agyon, vagy csukják börtönbe örökre, de már ez sem érdekli.
Ő egy senki!


//Én is köszönöm a játékot, sajnos megint megbuktam //

/Újra itt van a nagy csapat/


Lisbeth újra Nini-Well utcáit járja. Ezúttal kedvese csapatával érkezett, akik Össznépinél zajló csata után alaposan felszerelték magukat. Javarészt az idegenektől elvett jellegzetes tárgyak. Kör alakú fa pajzs volt mindegyik vállán átvetve, hogy szükség esetén baljára csatolja. Övükbe több-kevesebb hajító balta. Megtartották a toborzásnál kapott hosszú lándzsájukat. Ám voltak ilyen-olyan jellemzően emberi eszközök is. A szerencsések láncinget hordtak, sokak oldalán kard lógott. Nem csak az északi emberek orrvédős sisakjai fordultak meg a milicisták fején, de más fejfedők is. És persze szép számmal voltak a hátukra szíjazva csatabárd, néhol íj és más egyéb.
-Néhány napra megállhatnánk pihenni, Drágám. Még hosszú az út a várig és bizonytalan, mennyire tudták visszaépíteni Braslovot. Nem szívesen futnék bele a belső területeken sem fáradt emberekkel egy ork portyázó hadba.
*Aligátor most a lova nyergében haladt az önkéntes haderő előtt és ha csak nem választotta szerelme tudatosan a gyaloglást, akkor ő is ott ül mögötte. Újból napi zsoldot kapva a seregtől gyógyítóként, noha senki előtt nem volt titok semmi. Az sem, hogy tisztjüket nem Aligátornak hívják, de valahogy megszokták idő közben ezt a nevet.
-Ha gondolod, keressünk egy fogadót!
*Ketten hallottak pletykát arról, hogy a várost behálózó néhány varázslónő(jelöltet) elítélték nem rég. Ahogy emlékezhet a lány arra is, hogy volt az egyiknél egy varázstárgy. Ám eddig nem találkoztak jelével annak, hogy igaz lenne ez a szóbeszéd. Ehhez a főtérre kell menniük. Vagy a férfi tanácsának megfelelően inkább a legközelebbi taverna után nézni...

/Újra itt van a nagy csapat/

Furcsa érzésekkel lovagolt be párja oldalán, vagyis inkább csak vele együtt meg még egy jó nagy csapatnyi katonával Nini-Well-be. Hiába volt aránylag régebben, amikor itt járt, majd menekülni kényszerült a boszorkányok elől, de még élénken élt benne.
De most marcona haddal érkezett, olyan férfiakkal, akik vitézül küzdöttek az idegen behatolókkal és győzedelmeskedtek is, amit felszerelésük is mutatott.
És már ő sem volt az a védtelen kis hamis boszorkány.
- Jó ötlet. – bólintott szerelme szavaira. – Pakoljunk le egy fogadóban és aztán menjünk a főtérre. Kíváncsi vagyok, hogy tényleg igazak-e a pletykák erről a boszorkány ítéletről. Nehéz elhinnem azok után, amit itt tapasztaltam, de ha mégis igaz, akkor szükségem van tőlük egy talizmánra. Nem lenne értelme ha magukkal vinnék a sírba. – magyarázta Aligátornak, remélve, hogy támogatja a dologban.

/Újra itt a nagy csapat/

/A hsz 16+ elemet is tartalmaz./

-Rendben, de vigyázz magadra! Nehogy véletlenül azt higgyék, ártalmas varázslatot akarsz vele csinálni! Tudod milyen körmönfontan kérdeznek az inkvizítorok. -nem akarta megbántani, csak az aggódás beszélt belőle.
Lassú léptekkel kopogott a macskaköves úton a fehér ló patája. Nem az első lova a férfinak, de megkedvelte és egy jó ideje vigyáz rá. Mögötte a csapat gyalogosokból állt. Bár már nem azok az egy szem lándzsával harcba küldött frissen toborzott önkéntesek, ám Aligátor meg volt győződve róla, hogy ha az ostromnak vége, ezek a hazafias egységek hamar szélnek lesznek eresztve. A legtöbben szinte biztosan nem térnek vissza annyi vér után az addigi életükhöz, hanem útszéli rabló bandát alakítanak. Őt pedig vissza helyezik a király könnyűlovasai közé csak minden bizonnyal magasabb rangban.
-Itt is van egy. Ez elég nagynak tűnik mindannyiunk számára. Remélem jó nagy ágyak vannak bent és egy szobába többeket is rakhatunk.
*Ezzel bal kezét nyújtotta oldalra, hogy kapaszkodót adjon kedvesének a leszállásnál. Majd végül ő maga is leugrik hátasáról és kikötve a pejt a taverna elé benyit az ajtón. Odabent nagy világosság van. Be sem csukják a kaput, amíg át nem jött rajta mindenki. Az asztalok fele üresen áll és Aligátor a pult felé megy jobbján Lisbeth társaságában.
Nem véletlenül nem siet tovább. A pár nap pihenő jó alkalmat ad neki arra, hogy gyakorlatoztassa embereit. Ha ilyen hosszú út által egy újabb végvárat kell elérniük, arra csak egy magyarázat lehetséges, szerinte. Olyan ork sereg tűnt fel azon a környéken, akikkel nem tudnak megbirkózni az ottani erők és több más erősítés is úton lehet. Ezért is aggódott amiatt, hogy valamelyik előre törő kisebb csapatukba beleszaladnak. A városfal viszont védelmet nyújt.
-Jó napot! Szobákat és vacsorát akarnánk. El tudná szállásolni a katonáimat. Váltót állítanék ki rá a hadsereg nevében.
*Nem volt szükségük sok pénzt vinni magukkal a menetoszlopban és őrizgetni. Az írás, mely bizonyítja, hogy bizonyos dolgokat a hadsereg lefoglalt elegendő volt. Persze amikor ezt elfogadták. Hiszen telt ház esetén eszébe se jutna senkinek. Ám ha bőven van hely, mint most, akkor megteszi a vállalkozó is, amit a haza kér tőle. És ilyenkor az is benne van a pakliba, hogy túlzásnak vélve az ügyeletes tiszt némi részt lecsíp a jussból, csak egy részét fizeti ki. Így a menetelő katonákat nem fenyegette, hogy értékes kincsesládákért megpróbálják kirabolni. De nem akarta Aligátor azokat, akik követték, szétdobálni külön szobákba több vendéglőbe. És ezt nem a spórolás kényszerítette rá. Ha három-négy hotelben szállnának meg, szinte garantálni lehetne, hogy reggel nem szedi össze az összeset minden gond nélkül.
-Hármat tudom egy szobába rakni legfeljebb. Vannak üres szobáink, de többre nem futja. És az ételre várni kell, adják le a rendeléseket és folyamatosan hozzák a konyhások, amint elkészül.
-Rendben! Addig a párommal úgy is azt terveztük, megnézzük a főteret lefekvés előtt. Egy dupla ágyas szobát adjon nekünk, a többieket meg ahogy el tudja tenni!
-Én nem tenném a helyükbe.
*Körbe nézett a bárpultra tenyerelve és közel hajolt hozzájuk. Ám a szavai jól érthetőek voltak, nem suttogott.
-Nem úri hölgyeknek való hely. Néhány boszorkányt vízbe fojtottak ott és pár városi tanácsost a családjukkal, akik állítólag bujálkodtak a nőkkel. Nem kellemes látvány. Ha a piacot keresik holnap, a város mellett egy erdőszéli tisztásnál van. Ott szoktak árulni, amióta ez történt.
*Megcsóválta a fejét és ha még mindig menni akarnak -ami csak a sarlatánon múlik-, akkor engedi.
-Mi rántottát kérnénk három tojásból. Nem kell sietni vele, üzenem a szakácsnak. -mondta oda elmosolyodva elindulás előtt még.
*Aligátor viszont valamiért úgy érzi, nem jó gyalog menni ez után a figyelmeztetés után. Hű lovára felszállnak ketten, ha Lis menni akar és hamarosan ki is érnek az egykori piactérre. A jól ismert omladozó templom, melynek bejáratánál néhányan járkálnak fegyverrel, többnyire az inkvizíció jól ismert ruhájában. A szentéllyel összeépített kocsma viszont teljesen üres, a múltkor itt lévő fogadósné mára már bezárt, ajtó és ablakok bedeszkázva. A tér szélén egyenlő távolságokban egy akasztófa alakú tartóra felhúztak egy-egy vas ketrecet. A rácsaihoz csuklónál fogva egy-egy nő hullája van kötve. Ha ért a nyomokhoz az álboszorkány és van kedve jobban szemügyre venni, akkor felismerheti a vízbefulladás jeleit a meztelen holttesteken. Élő víz nincs a közelbe, így lehet messzebbről hozták. De a fa állvány végén lévő csigák jelenthetik azt is, hogy a ketrecet nem egyszerűen felhúzták a lánc segítségével, hanem alá tettek valami nagy dézsát és abba beleengedve végezték ki áldozataikat. És a csuklónál a kötés arra szolgál főként, hogy halála után is olyan legyen a felpuffadt tetem, mintha még mindig könyörögve az életéért rázná a rácsot, ahogy a nyilvános előadáson.
Ha utána kérdez majd a történteknek, akkor hamar igazolást is nyer ez a feltevés. De ha nem, akkor is lesz biztosan, aki elmeséli neki a kocsmába visszatérve. Akár maga a tulaj is. És mivel a szűz nővérek, aminek hirdették magukat életükben, teljesen meztelenek most, csak a karjukat rögzítő kötés az egyetlen ruhadarab, a medál nincs a főboszorkányoknál, sem a követőiknél. Ám beszélgetés során az is kiderül majd, hogy azok a tér belső részein ide-oda neki támasztott zsákok, amik láthatóak, azok is kivégzetteket tartalmaznak. A fekete mágia üldözői azt a sorsot szánták a sötét szektát segítő tanácstagoknak és családtagjaiknak, hogy élve belevarrták egy zsákba és szintén a dézsába dobva ők is az életüket vesztették. Mivel őket kevésbé akarták meghurcolni, mint a főbűnösöket, így holttestüket és utolsó vergődésüket nem tették közszemlére, a vászon szövet volt hivatott elrejteni. Ám figyelmeztetésül, hogy senki ne kísérelje meg segíteni a városba érkező ártó természetfeletti lényeket vagy igénybe venni a képességeiket, szolgáltatásaikat, ezért elrettentésül ott maradtak a zsákba mindörökké.
A démon szeretőinek kézfejét, mely kilóg a vaskalitkából, a hollók és varjak erősen megcsipegették, de a többi részükhöz nem fértek hozzá, így az még most is oszlik fertelmes vízihulla bűzt árasztva magából.
-Azt hiszem legkönnyebben a nyeregből éred el őket. -mondta Aligátor szája elé egy kendőt tartva egyik kezével- Gyorsan végezzünk, mert kezd hányingerem lenni!

Lis már egészen megszokta, hogy a sereg lett a második otthona és mindenhová marcona, fegyveres férfiakkal érkezik. A tisztességes, gyógyítói munka is egészen a vérévé vált és már nem igen gondolt rá, hogy régebben milyen veszélyes módon kereste meg a kenyerét. Valahogy élnie kellett akkor is és soha nem esett nehezére eljátszani a „boszorkányt”, amivel hitelessé tette a jóslási mesterkedéseit.
Egy egyszerű földi halandónak nem hittek volna úgy, mint amikor azt gondolták róla, hogy a démonokkal praktizál.
Na de meg is itta a levét és majdnem szerelmét is nagyon nagy bajba sodorta vele, így most, hogy szinte a csodával határos módon kiszabadult és együtt lehetett párjával, már csak elvétve akarta belekeverni magát holmi gyanús praktikákba.
Most sem állt szándékában, azonban az az amulett, amit az itteni erős boszorkánykör vezetője viselt, erősen piszkálta a fantáziáját.
- A legkevésbé áll szándékomban bajt keresni magamnak, csak emlékszem, amikor itt jártam, mindenki odáig meg vissza volt a nővérekért, azokért a boszorkányokért, akiket állítólag most elítéltek és ki is végeztek. Ha igaz is, nem lenne rossz megszerezni a főnöknő talizmánját, az egy erős varázstárgy és még hasznát láthatom a gyógyításomban is. – magyarázza Aligátornak meggyőzően.
A férfi szerencsére nagyon is megérti őt és segíti, ezért türelmesen kivárja, míg katonáinak és maguknak is elintézi a szállást és az ételt is, hogy mire visszaérnek vacsora és puha ágy várja őket.
Azonban a fogadós váratlanul figyelmeztetően szól, ami egy kicsit megakasztja Lis-t, de rájön, hogy csak a lelkivilágát félti a látványtól, amire könnyedén legyint.
- Nem kell félteni engem, hiszen a sereg egyik gyógyítója vagyok, láttam én már különb dolgokat is.
Nem sokára már a kedvesem mögött ült ismét a lovon, ahonnan belátta az egész teret és meg bizonyosodhatott róla, hogy a pletykák igazat mondtak. Ott volt az egész díszes társaság és mind halottak voltak. Csúf és kegyetlen halált haltak mindazokkal együtt, akik addig óvták és becsülték őket.
Lisbeth arca fintorra húzódott a terjengő szagok miatt, mert azért az nem volt semmi, azonban a teret árgus szemekkel figyelő inkvizítorokat láthatóan alig zavarta.
- Nem kell közel mennünk kedvesem, innen is láthatod, hogy a boszorkányok teljesen csupaszok. Ott a főnöknő, de nincs rajta az amulett. – mutat óvatosan az egyik szélső ketrecre, ahol a ketrecben lógó holttesten még mindig kivehetők a gyönyörű vonások, amiket eltorzított a kín és a bomló hús látványa. – Valószínűleg a ruháik között maradhatott, nem hiszem, hogy azok ott – int a papokra, - felvennének ilyet. Vagy elásták valahol. – sóhajt lemondóan. – Menünk innen, talán a fogadóban megtudunk még valamit. – javasolja, ha párja nem mond mást.

A katona megnyugvással fordította meg a lovát és közepes tempóban ügetve hagyták el ketten a baljóslatú teret. Hamarosan már visszaértek a tavernához, ahol újra a pult mögött ügyködő tulajhoz mentek. Az pedig már szinte várta őket.
-Nos, eljutottak oda?
*Aligátor Tábornok kedvesére nézett, hogy ezt válaszolja meg inkább ő. Neki valahogy nem volt kedve beszélgetni az ott látottakról. És nem is pont az oszló holttestek miatt. Valamiért férfi lelkét felkavarta a nőket így látni. És biztos volt benne, hogy nem a meztelenségük miatt. Nem tudná közelebbről megmondani, hogy mi zavarta.
-Az inkvizítorok az egyetlenek, akik bírják a látványt. A legtöbben messze elkerülik azt a teret. Ők beszállásolták magukat még Nini-Wellbe érkezésük után a szentélybe. Addig a kutya nem ment arra, de most olyan nagy a nyüzsgés!
-Azt hiszem, ez nem a mi dolgunk. Végezzék csak a maguk feladatát, ők nem a hadsereg alá tartoznak. Elkérhetnénk a szoba kulcsát?
*A kocsmáros nem is feszegette tovább a dolgokat, gyorsan rákérdezett, hogy felvitesse-e az ételt? A katona ránézett Lisre, hogy lássa mit szól hozzá és ha nem tiltakozik, akkor helyeslően válaszol. És gyorsan felvezeti kedvesét az emeletre. De nem úri asszonyokhoz illően, az utolsó húsz méteren bizony már mögötte halad és egyre kevésbé tud ellenállni, hogy lentebb ne kalandozzon a keze a kelleténél.
-Mondtam már, hogy kívánlak, Drágám? Úgy várom már, hogy megnézzük milyen ágyunk is lesz estére!
*És ha csak nem csitítja le nagyon határozottan a nő, akkor a szobába belépve nem is fogja vissza magát még ennyire se. Forrón öleli és hamar „betuszkolja” a próba helyszínére.
Lelkes ostromokat követően a kedvese hátát szemlélve, simogatva, néha csókot hintve rá köszörülte meg a torkát.
-Édesem! Tudod arra gondoltam, hogy... Azt hiszem újból elő fognak léptetni, ha a harcokon túl leszünk. És tisztes tiszti fizetésből... Van kedved hozzám jönni feleségül? Persze attól még, hogy remélhetőleg egy százados neje leszel, még folytathatod a gyógyítást. Csak szeretnélek magam mellett tudni mindörökké.
*Ekkor kopogott valaki az ajtón és egy fiatal lány hangja szólalt meg, hogy a vacsorát felhozta.

Szerencsére úgy nézett ki, hogy nem hívták fel magukra az inkvizítorok figyelmét, hiszen más nézelődő is a térre tévedt, miközben ők a közszemlére tett hullákat vették szemügyre.
Gond nélkül visszajutottak a szállásukhoz, ahol a fogadós kíváncsian fogadta őket, nyilván azért látta rajtuk, hogy nem felhőtlen a kedvük.
- El és igaza volt, nem szép látvány, de miért kellett pucérra vetkőztetni őket? Talán a ruhájuk is kárhozott volt vagy mi? – firtatta Lis, bár csak olyan tessék-lássék módon, mint akiben ez csak úgy felmerült.
A kocsmáros az a közlékeny fajta volt, ezért magától is elég sokat elmondott, amiből megtudhatták, hogy nem igazán szereti a nép az inkvizítorokat és, hogy a tér a főhadiszállásuk.
De miért maradnak ennyien? Talán még kutatnak valami után? Ez érdekes!
Kedvesének azonban ennyi elég volt mára a boszorkányokból és nagyon mehetnékje volt a szobába, de ahogy Lis vetett a szemébe egy pillantást, úgy vélte más hátsó oka is van az igyekezetének, amire nem is cáfolt rá a lépcsőn felfelé menet. Nem hiába volt olyan jó jós a lány!
- Hogy te milyen virgonc lettél hirtelen! – kacagott fel és nem túl komolyan a férfi kezére csapott. – De nem vagyok, holmi markotányosnő, hogy rossz helyekre tedd a kezed nyilvános helyen. – fedte meg cinkos kacsintással szerelmét, de ő is gyorsabban igyekezett felfelé.

Jóleső szuszogással simította párja mellkasának a hátát, miközben kimerülten, de boldogan pihent.
Mikor azonban a férfi szavait meghallotta, villámgyorsan fordult meg és emelkedett a könyökére, miközben tágra nyílt szemekkel fürkészte a „tábornokot”.
- Ezt ismételd meg még egyszer, mert szerintem rosszul hallottam! Mintha azt mondtad volna…..mintha….megkérted volna a kezem!
Talán egy pár hónappal ezelőtt még meg sem fontolta volna és nemet mond, de azóta sok minden történt, ami rádöbbentette, hogy …..hogy szereti ezt az esztelen kópét, aki már nem is olyan esztelen és ha komolyan gondolja……
- De, ha komoly….akkor…..igen. – lehelte és maga sem tudta miért, de olyan melegséget érzett a szíve körül, mint még soha sem.
A kopogást szinte nem is hallotta, így Aligátorra bízta, hogy válaszoljon.

Aligátor Tábornok nem ismétli meg a kérdést, Lisbeth hiába is várja. Hallja a kopogást, de nem zavartatja magát miatta. Keze átkulcsolja kedvese derekát és hosszú csókot hint az ajkaira. Még mindig összetapad a két ajak, mikor a takarót fentebb húzza magukon, hogy semmit ne lásson belőle a belépő lány.
-Jaj bocsánat! Azt hittem üres a szoba.
*Zavarában a földre néz, de a férfinek van egy olyan sanda érzése, hogy látott ő már ennél cifrábbat is. Egyik kezével az asztalra mutat, ahová leteszi a szobalány a vacsorájukat és kimegy. Noha a belépés után nem sokkal -természetesen- megszakítják szerelmi légyottjukat, még a katona sem érzi fontosnak beszélni ebben a gyönyörű percben.
Másnap pedig ideje felkészülni a menyegző megszervezésére! Hiszen alig várja már, hogy oltár elé vezesse élete párját.

/A történet hamarosan folytatódni fog./

Kép otthonról

Nem kell a szavakat hallania Lis-nek újra, hogy lássa párja szemében a szerelmet és azt, hogy halálosan komolyan gondolta, amit mondott és nem csak az imént felhevített vére mondatta vele.
Amúgy is alig vett tudomást a halk kopogásról, de a csók még azt is elsöpörte, így hamarosan már a belépő cselédlány mentegetőzésére riadt fel, bár szerencsére Aligátor volt olyan elővigyázatos, hogy a nyakukig húzta fel a takarót.
Halkan kuncog egyet zavarában, de a lány már ott sincs, így zavartalanul vacsorázhatnak és huncutkodhatnak az éjszaka további részében is.

//Köszönöm a játékot, kíváncsi leszek a folytatásra. //

/Bűn és Üldözés/





Hatijá kopog a főnöke ajtaján. A régi, már omladozó templomban találtak maguknak helyet. Itt választotta ki dolgozószobáját a nő főnöke is.
Az utóbbi időben sok minden megváltozott. Régen a fővárosban székelt a hivataluk és igen büszkék voltak arra, hogy az egész országra kiterjedő hatalmuk van. Ha valahol gyanús dolgokat tapasztaltak, néhány inkvizítor kelt útra, hogy megvizsgálja, tényleg mágiatudó-e az, akit megvádoltak? És fontos kitétel, hogy vajon ártott-e másoknak természetfeletti hatalmával?
A középkori boszorkányégetéseket el kell felejteni! Neminrában a király maga is támaszkodik a papoknak is nevezett elemi mágusokra, kiket gyakran fontos feladatokkal bíz meg. És nem utolsósorban a hadsereget is segítik a csatákban. A baráti népek között pedig szintén mágiatudók is vannak.
Ám a veszély még hatalmasabb eme hivatal szerint. A varázslatnak rengeteg ága ismeretes számukra, és nagyon sok közülük csak az ártani szándékozó, gonosz emberek számára elérhető. Ám ha valaki nem is romlott a szívében, a kicsapott papok is kísértésbe eshetnek és önös érdekeikre használhatják fel tudásukat. A hétköznapi polgárok pedig tehetetlenek ilyen zsarolás vagy támadással szemben. Ezért is kell komoly következményeinek lennie az efféle kihágásoknak.
-Uram! Rendben visszatért a nappali őrjárat és semmi különöset nem tapasztaltak. Ha nincs szükség rám, akkor elindulnék az éjszakai váltással a városba.
*A barna hajú hölgy igen lelkes volt munkáját tekintve. Ám hangjába mégis hiányérzett bújkált. Nem olyan régen terjedt el a híre, hogy Délosban zavargások törtek ki az inkvizíció ellen és az uralkodó jobbnak látta teljesen átszervezni a hivatalt. Már nem a fővárosból kiküldött különlegesen képzett emberek. Minden nagyobb városban külön hatóságot szerveztek a tapasztaltabb régi tagok vezetésével. Ki tudja, honnan jött az ötlet a járőrözésre, ám a lakosok között gyorsan növelte a Nini-Wellben egyébként nem túl jól álló hírnevüket. De inkább a bűnözők -tolvajok és bérgyilkosok- elleni katonai szolgálatként tekintettek erre, mint sem rettegtek volna, hogy eme hatóság fegyveresei meglátnak valami gyanús jelet, ami fekete mágiára utalna. Kolomppal és egyenruhával zsiványt fogni... Tartja a mondás.
~Már legalább egy hónapja csináljuk és semmi eredménye!~ gondolta a nő ~Amikor meglepetésre ide lettünk küldve, azonnal fogtunk jó pár boszorkányt és cinkosaikat. De ezek a séták teljesen hiábavalóak. És ha ez veszi el az időnk nagy részét, akkor az újak nem fognak tanulni annyit, mint mi annak idején.~
*A városi tanács úgy látta, hogy a Délosban bevezetett gyakorlat nem jelentett viszályt a nép és eme hivatal között. Az ottani selfvadászokat szerették sokáig az lakosok. Így 100 fő létszámmal pénzt ajánlottak fel arra, hogy itt is legyen ilyen alakulat és amelyet sikeresen összetoboroztak azóta.

/Lisbeth, Az Oltár és egy Küszöb/


Lassan közeledik a nagy nap a hadsereg gyógyítója életében és mindenki az előkészületekkel van elfoglalva. Ahogyan ennek így is kell lennie. Most is épp a  jól ismert szállodában van a menyasszony, amikor valaki hirtelen megáll a háta mögött. Ez nem is lenne olyan dolog, amire fel kéne figyelnie, hiszen észre sem venné, ha nem szólalna meg.
-Sok boldogságot az ifjú párnak!
*Többet nem tesz hozzá egészen addig, amíg az ara szembe nem fordul vele. Egy elegánsan öltözött, körszakállas, enyhén idősödő férfi áll egyenes derékkal, kicsit kidülledő pocakkal. És széles mosollyal az arcán. És szája apró mozdulatain jól látszik, hogy mondani szeretne valamit még nagyon.
-Van egy fél pillanata rám, Lisbeth Kisasszony? Szeretnék gratulálni az egész város nevében önnek és sok boldogságot kívánni a férjével.
*Kicsit izeg-mozog, de ahogy az illem megköveteli, hagy időt a lánynak, hogy kicsit levegőt kapjon és mondjon valamit a szép szavakra. És mivel fontos ügyben érkezett, ezért nem is kellene lerohanni udvariatlanul élete legfontosabb napja előtt nem sokkal a boldog pár egyik felét. Csak ez után folytatja majd kis szünetet is beidőzítve.
-Úgy gondoltam a fiúkkal, hogy összedobhatnánk egy kis ajándékot a lagzira, hiszen nálunk lesz és így tulajdonképen a mi kis városunk menyegzője lesz az alkalom, nem igaz? Hirtelen nem tudtuk, minek is örülnének igazán, így hát az jutott az eszembe, hogy miért is ne kínálhatnánk állást a csodás alkalomra?
*Kedélyesen elnevette magát és szétnézett, hogy más is ilyen fura és egyben jó ötletnek véli-e. Aligátor csapatának közelben lévő néhány tagja inkább másnak nézte az ötletet... is, meg a fickót is. De nem akarom ezzel összekeverni Lisbeth gondolatait.
-Nos, kisasszony, nekem jutott a megtiszteltetés, hogy közöljem önnel, hogy a férjének állást ajánlunk a helyi városőrségnél. És hogy lássa a jó szívünket a neves napra, ezt megtoldjuk még azzal, hogy pontosan abban a rangban helyezzük át, amelyben most a katonaságnál van. Persze, csak ha vállalja. És minden alatta szolgálónak ugyan ezt az ajánlatot fogjuk közvetíteni.
Kérem, fontolják meg közösen jó alaposan! Végül is most kezdődik az igazi közös életük. És ha távolibb jövőre tekintenek, a katonaság nem igazán ideális a gyereknevelés vagy a hazalátogatás számára. Mi helyben kínálunk a szerelmeseknek munkát, garantáltan estére otthon lesz és nem vállalkozik veszélyes kalandokba. És pláne nem megy el több hétre, ügye! Nem jó, ha egy férfi ilyen sokáig távol van a kedvesétől, ha érti mire gondolok.
Nézze el a tolakodásomat és kérem jól fontolják meg kicsiny városunk ajánlatát. Mással nem tudok szolgálni a menyasszonytánchoz, de nagy öröm lenne számomra, ha elfogadnák.

Mióta megkérte Aligátor a kezét Lis nem is tudja, hogy ennyire boldog is lehet valaki. Fél lábbal a mennyben járt és magában dúdolgatva készítgeti a ruhát, amit az esküvőre vett, így majdnem sikítva ugrik egyet, amikor egy ismeretlen férfihang megszólal a háta mögött.
Cifra káromkodás készül elhagyni a száját, de még időben észbe kap és lenyelve mérgét egy mosolyt erőltet az arcára a szavak hallatán, amit jól öltözött fickó mond, aki valami tótumfaktum lehet itt a városban.
- Köszönöm! – bólintott végül tömören, majd a kérésére is, mert láthatóan nagyon kikívánkozott belőle valami még.
Az ajándék hallatán azért szélesedett az eddig mérséklet mosolya Lis-nek, de a további szavak hallatán ráncba szaladt a homloka.
~ Állás? ~
- Mi? – nyögte ki.
Szerencsére tovább mondta, de ettől még továbbra is meglepetten nézett rá a lány.
Az tagadhatatlan, hogy egy „normális” ifjú párnak csábítóbb ajánlatot nem is tehettek volna, de azt azért abban enyhén kételkedett, hogy ezt csak a mi két szép szemükért adták volna, miközben nem is ismerték őket és nászajándékkal sem szoktak minden erre járót így megjutalmazni.
Biztos, hogy van valami hátsó szándék a dolog mögött, bár lehet csak volt jósnőként és állandó üldözöttként ilyen gyanakvó.
- Öööö…..ez igen váratlanul jött, tisztelt uram és mivel ez főleg a leendő férjemnek szól, kérem adjon nekünk egy kis haladékot, hogy megbeszéljük. – szólalt meg Lis egy kis szünet után. – És még egyszer köszönjük a kedvességüket. – igyekezett azért továbbra is udvarias „úriasszony” maradni. – Az esküvő után megkapja a választ. – ígérte meg.
Persze gyanúját majd megosztja Aligátor-ral is.

A jól öltözött úr bólint a nő kérésére. És arcán a megkönnyebbülés jelei látszanak.
-Természetesen! Megértem, hogy jelenleg nagyon elfoglaltak és sokkal fontosabb dolgokra kell figyelniük. Hiszen ez lesz a nagy nap. Minden apró részletnek a helyén kell lennie.
És ha bármiben állhatok a rendelkezésükre, ne habozzanak segítséget kérni. A városházán hamar megtalálnak. Ó, be sem mutatkoztam! Milyen udvariatlan vagyok. Alpedett tanácsos úr, a szolgálatára.
*Ezzel meghajlik színpadiasan, ám szomorúbb folytatást szán.
-Most viszont el kell mennem. Nem is zavarom tovább Önt sem. Ha megbocsát...
*Ezzel jó kedvűen távozik, hogy Lisbeth várhassa kedvesét és elmondhassa a nagy hírt. Aligátor pedig a délelőtti gyakorlatoztatás után ebédnél meg is jelenik. Haza húzza a hasa a férfit. Bármit is jelentsen most az otthon és a fogadó kosztját kell mind a kettejüknek enniük. Igaz, nem rossz a főztjük.
Amikor elmondja kedvesének, az már közben letette a kanalat és egyre komorabb arccal nézi menyasszonyát.
-Ez igen érdekes. És nem is tudom, hogy mit mondjak. A király nyilván okkal küld minket. És nem titkoltam előtted sem, hogy abban reménykedem, hogy újra a lovassághoz helyeznek át. És hát a csudába, mégis csak száz honvédnak dirigáltam! Nem véletlenül törtem magamat, hogy mindig felette legyen az önkéntesek száma.
Nem olyan veszélyes a végvár sem, mint hangzik. Ha újra egy lovas csapat élére kerülök, akkor kénytelenek lesznek századosi rangba átvenni. És ezek a fiúk még sosem ültek lovon. Vagy őket kapom meg vagy néhány újonc kiképzésével tölteném az elkövetkezendő három-négy évet. Csatát addig nem is látnánk.
Ha városőr leszek, akkor ezek szerint maradok tizedes. És ők nem foglalkoznak lovakkal. A városban minden egészen más.
Te mit szeretnél, Édesem?
*Bal kezével megsimította szerelme kézfejét.