/A Boszorkánymester/


Hideg, esős és mindenek előtt sötét éjszaka volt. Novemberben leesett az első hó, mikor megérkezett végre Hirion újra a városba. Új tanára már igen sokat mondott arról, hogy szerinte mennyire feltűnően és -hétköznapi szemmel nézve- nevetségesen öltözne egy igazi nagy hatalmú varázsló. Ám annyi varázslatot megtanított közben neki is, mint amennyit az itteni szüzek tanultak tőle, amikor még élt.
A faja alkalmazkodott a hóhoz és a ködhöz, a mostani időjárás nem teszi próbára a szervezetét, mint egy emberét tenné. És a sötétre már volt elég ideje átállnia a szemének. Mondhatni ha nem is ideális a környezet, számos előnnyel rendelkezik ilyenkor a többi halandóval szemben.
El kell döntenie, hogy megpróbál bekéredzkedni a városba vagy az erdőben alszik. Esetleg dönthet úgy is, hogy a városfaltól nem messze lévő temetőben kezdi leróni tiszteletét Halottak Napjára tekintettel új élete előtt.

/A Boszorkánymester/

Mire ismétel Nini-Well városa közelébe érnek Hirion már sok mindent megtanul a démontól. Persze nem túl nagy horderejű dolgokat, de legalább nem panaszkodhat, hogy hanyagolják.
Azonban a lény öltözködési tanácsai az agyára mennek, mert abszolute nincs képben az emberek öltözködési szokásairól.
- Nem fogok bohócot csinálni magamról, mert te azt hiszed, minden varázsló lökött, vagy feltűnési mániában szenved. – dohogott sokadszorra, miután visszautasította a démon újabb javaslatát, hogy valami rikító színű anyagokból összetákolt köpenyt vásároljon egy vándorkereskedőtől, a csúcsos, ormótlan süvegről már nem is beszélve.
Kivételesen jól érezte magát fekete, bélelt ruházatában, ami megvédte a hideg éjszakáktól, bár az emberek földjének téli időjárása őt egyáltalán nem viselte meg, akár még egy ingben is ellett volna, bár nem kapott katonákhoz hasonló, kegyetlen kiképzést.
Már sötétedett, de elf szeme alkalmazkodott a gyengébb látási viszonyokhoz, így nem okozott gondot, hogy még kicsit tovább menjen. Már látta a város fényeit is, de nem akart sötétben bemenni oda, hiszen akkor minden bizonnyal még jobban ódzkodnának tőle.
Így nem messze a városfalaktól, az előrenyúlt erdő szélénél ver tábort. Messzebb kicsit látja a temető sírhalmait, de nem fél a szellemektől, elvégre ő egy sötét tünde, akinek egy démon a mestere.

/A Boszorkánymester/


Az éjszaka csendesnek ígérkezik és az utazó ledőlt egy fa tövében, hogy kis pihenéssel várja meg a reggelt. Ember nincs, aki egy temető környékére merészkedne. Aki meg igen, az rosszban sántikál. A természet idegen hangjai veszik körül, valaki huhog a fák között és szöszmötölés hangja az aljnövényzetből. Hirtelen ébred álmából, hogy valaki jár a temetőben! Ide látszik homályos alakja, melyet még éjtünde szemeivel is nehéz kivenni. Tiszta feketébe öltözött nagy darab valaki.

/A Boszorkánymester/

Elég fáradt a több napos vándorlástól, így nem kell neki sok, hogy a köpenyébe burkolózva, egy vaskosabb fa tövében eldőlve azonnal álomba merüljön. Tényleg nem tart semmitől, hiszen a város közel van, így valószínűleg sem rablók, sem vadállatok nem háborgatják majd.
Azonban mégis felébreszti valami. Először nem tudja mi lehet az, de lassan, a szeme sarkából valami mozgást észlel. A hangokat is próbálja beazonosítani: huhogás, mocorgás.
Nem moccan, de szeme fokozatosan fókuszál a temetőben mozgó termetes alakra, akit még éles szeme is alig vesz ki a fekete ruhájában.
Nem akar magának bajt, így nem mozdul, csak lélegzet visszafojtva figyel. Az a valaki nem hasonlít temetőlidércre, vagy ghoulra, inkább hús és vér alak, de vajon mit keres a temetőben éjszaka? Akármit is biztos nem örülne, ha sejtené, figyeli valaki, így Hirion igyekszik beleolvadni a tájba.

/A Boszorkánymester/


Ahogy távolról figyeli a self az alakot, az a legváratlanabb időben fordul be és megy más felé a sírok között. Csak apró, pici időkre megáll, szinte csak egy szusszanásra, de azonnal megy is tovább az útján. Néha előtűnik egy lámpás fénye mellette, máskor pedig nincs is jele annak, hogy bármi ilyen lenne körülötte. Néha egy furcsa alakú fegyver megvillan a kövek között a kezében.
Végül sokkal közelebbről bukkan fel egy jól kivehető hang.
-Én nem éjszakáznék egy ilyen veszélyes helyen. Kihasználnám, hogy itt vagyunk és valamelyik boszorkány ágyában vészelném át a hideget.
*Kitalálható az, hogy ki mondta. Még ha látni nem is lehet őt.

/A Boszorkánymester/

Hirion nem mozdul, alig lélegzik és feszülten figyeli a hajladozó, ide-oda mászkáló alakot ott a temetőben. Akármennyire is figyeli, nem tudja megállapítani, hogy mi világíthat időnként ott mellette, vagy, hogy van-e nála fegyver, vagy nincs, bár azért nem akarja közelebbről megvizsgálni.
Csak menjen isten vagy démon hírével, nem kell, hogy zavarják egymást.
És csak emlegetni kellett persze!
- Olyan jó tanácsokkal tudsz ellátni! Ha sötétedéskor bemegyek a városba, akkor lehet, hogy pórul járok és nem, hogy egy boszorka ágyában, de egyenest egy mély tömlöcben találhatom magam. Ha meg nem hangoskodsz itt, akkor veszély sem fenyeget, mert senki észre sem vesz, nem igaz? – replikázik vissza, mert a frász törte ki, a váratlan hang hallatán. – Mit keresel itt? – suttogja morcosan mesterének.

A boszorkány démon jót röhécselt a fiú válaszán. Igyekezett nem felverni az egész környéket, csak visszafogva kiadni jó kedvét.
-Te félsz attól a helytől? Akkor fényes nappal sem kéne betenned a lábad oda. Szerinted én hány akasztáson vettem részt? Elárulom: sokan. És soha nem végeztek ki hozzám hasonló nagymenő alakokat. Csupán olyan tolvajokat, akik kicsit loptak, nehogy feltűnjenek bárkinek.
Kéne neked egy sokszínű ruha, amivel bevágódhatnál a varázs társadalomban. Vagy talán nem láttad a lányaimat? Megkaptam őket, pedig nem szerettek. És soha nem kaptak tőlem semmit. Csupán elhitettem velük, hogy egyszer majd nálam is erősebbek lesznek és hagytam abba ringatni magukat, hogy megszabadulnak tőlem.
Én sokkal nagyobb étvággyal kezdenék bele az élet élvezésébe, ha újra születnék. Mert így a tiéd el fog múlni, miközben el sem kezdődött. Csupán mások éltek helyetted, akik nem aggodalmaskodtak mozgatni téged.
*Ekkor a temető felé nézett és elmosolyodott.
-Ideje végre, hogy valami hasznosra tanítsalak, ha végkép lúzerré avanzsáltál. Akarom mondani maradtál. Menj a temetőbe és ott találkozunk.
*A mentor eltűnt, de bármit csinál Hirion, valaki érdeklődését már így is felkeltette a hang. És csak pár perc, hogy megjelenjen tekergőzve.




/A tanuma leírása Neminra Élővilágában megtalálható./

Sötéten néz maga elé Hirion, mikor a démon kineveti, de nem szól egy szót sem, hiszen már megszokta, hogy állandóan gúnyolódnak rajta, miért pont ez a sötét lény lenne a kivétel, ráadásul nincs is mitől félnie, a fiú és valószínűleg senki más sem tudja bántani.
Viszont ő nem ilyen szerencsés, ismeri már jól, hogy milyen gyorsan kerülhet kelepcébe, ha azok a nők rátámadnak, vagy felhergelik ellene a lakosságot.
- Te könnyen beszélsz, neked nem eshet bajod, de én nem szeretném bitófán végezni egy ilyen helyen. És én nem vagyok te, nem értek a………lányokhoz. – pirul el és most örül, hogy sötét van, így ezt a démon nem láthatja.
Nem tetszik a démon vigyorgása és a hangja sem, ahogy a temető felé tekintget, bár eddig még nem sodorta veszélybe a tanításával, de van egy olyan sejtése, hogy ami késik, nem múlik.
Ezért aztán nem csoda, hogy habozik elinduljon-e a sírhantok felé, igaz sok választása sincs, hiszen a démon a mestere és nem akarja kipróbálni, mi történik, ha a tanonca nem engedelmeskedik neki.
Ezen azonban nem sokáig törheti a fejét, mert szinte a földből nő ki előtte valami…….azaz rémülten ismeri fel a rettegett tanumát. Ritka egy fajta, így erre számított a legkevésbé és jó nagyot ugrik is hátra, hogy messze kerüljön tőle.
- Tűnj innen! Én démonnal vagyok! – kiált fel elcsukló hangon.

/A boszorkánymester/


Hirion már rutinosan ellenáll annak, hogy mentora egy feltűnési viszketegségben szenvedő személyt csináljon belőle. Ám nem tud kibújni a parancsai alól. Így neki vág a temetőnek. És nem is sokat tesz meg, egy roppant ritka szörnybe botlik.
- Tűnj innen! Én démonnal vagyok!
*A jelek szerint a lény érti a beszédet, mert kissé hátrébb megy és ott kúszogat fel és alá. Nagyon gyorsan tekergőzik és kígyószerű testéből nagyon gyorsan hajlik a felső teste. Eközben a temetőben az alak épp távolodik tőlük.

Igazából nem az izgatja Hirion-t, hogy éjjel egy temetőben kell járkálnia, hanem az, hogy fogalma sincs mit akar neki mutatni, vagy tanítani démoni mestere, aki valószínűleg most sem fogja csak úgy egyszerűen a tudomására hozni, hanem úgy, hogy örökre az emlékezetébe vésse és ennek a legegyszerűbb módja szerinte, ha bedobja a mélyvízbe.
Soha nem készült arra, hogy szerencsétlen kis életében találkozni fog egy tanumával, főleg az nem, hogy vajon mi a fenét kezdjen majd vele, vagy, hogy kell ellene védekeznie.
Feltételezi, hogy a démon valahol jól szórakozik azon, ahogy ott állnak egymással szemben és az az egy szerencséje, hogy ez az igen csak félelmetesen kinéző és igen csak fürgének tűnő lény valamit érthetett abból, amit első ijedtségében kiabált neki, mert kicsit távolabb ment és nem támadott, csak tekergett ott.
- Menj innen! Ne állj az utamba, akkor békében elválhatunk. – mondja a lénynek némileg nyugodtabban, de azért egy pillanatra sem veszi le róla a szemét.
Fél szemmel látja, hogy a legelőször kifigyelt, nagy alak viszont már távolodik.
És még mindig fogalma sincs, mit akar tőle a mestere.
- Mester? Itt vagyok a temetőben, ahogy kívántad és most mit tegyek?

/A boszorkánymester/

A szörny láthatóan megérti, amit mondanak neki, mert tisztes távolságot tart. De az is lehet, hogy csak buta agyában egy mágia aktiválása volt a cél. A saját varázslata.
Hirion elbódul és biztonságban hiszi magát, nem is sejtve, hogy egyre jobban a lény hatalma alá kerül, mikor hirtelen előre lendül és bele harap a self jobb kezébe. A fogak összezárnak és nem eresztenek, miközben a farka is támadásba lendül a feje felé.
A támadásig még nem volt elég ideje elérni a temetőt, bár ez nem sokat változtat azon, hogy a tanuma ellen nem kap segítő tanácsot mesterétől. Nem is sejti, hogy miben sántikál a démon. És a pokolfajzat sem sejti, hogy épp élethalál harcot vív tanítványa.

Hirion tévesen azt hiszi, hogy a fajzat megértette, amit mondott neki és azért húzódott vissza és nagyon szerette volna, ha ez így is marad és mindenki szépen megy a maga útjára.
Neki nem volt baja ezzel a szörnnyel, de ránézésre sem akart vele összetűzni, az a kígyózó, fürge mozgás, a fegyverként is használható farok, az ezer tűhegyes fog, neki túl sok volt.
A démon által tanított trükkök, amik jók voltak a városi asszonyok elbódítására és arra, hogy elcsábítsa őket, itt nem nagyon vált hasznára a kölyöknek.
Szavai után megpróbál eloldalogni a furcsa teremtmény mellett, beleélve magát, hogy most már nem lesz baj, mikor becsap a ménkő és a tanuma olyan hirtelen csap előre, hogy alig bírja szemmel követni. A kezébe éles fájdalom hasít és önkéntelenül rántaná el, de nem tudja. A lény beleharapott és úgy csüng rajta, mint egy jól nevelt vadászkutya, csak ennek tízszer annyi foga van.
Előre görnyed és ezzel eléri, hogy a tanuma farka elsuhan a feje felett, ezzel megúszva, hogy jól kupán vágják és nem ájul el, különben valószínűleg neki annyi lett volna. Olvasott már ezekről, hogy mivel táplálkoznak és kilelte ettől a hideg.
- Fulladj meg te aljas dög! – kiáltja falfehérre sápadva és ezt az átkot is veti a szörnyre, remélve, hogy ezzel az elengedi, aztán azonnal futásnak ered a temető felé, hogy ott sírja el fájdalmát a mesterének, aki lehet hogy már ott várja.
Eszébe sincs leállni karddal csapkodni a tanumát, mert valószínűleg úgy sem tudná megölni és mire az magához tér nem akar a közelében lenni.

/A boszorkánymester/


A ragadozóra hat a sötét elf mágia és el kezd fuldokolni, ahogy az átkot rászórják. Hirion pedig már jól felkészült, hogy kiugorjon mellőle jó nagyot, ha elereszti a fogával és utána szaladjon a temetőbe. Ám ez nem következett be.
A szörny állatként reagál és a harc közben torkát szorongató érzés a másik állkapcsának szorítását juttatja eszébe. Így még erősebben harap arra az egy végtagra, amit fogával elért és farkával pedig visszacsap a testét megkerülve és most a fattyú sérült, fogás alatt lévő karjára zúdítja minden erejét.
Aw törvénytelen gyermekének nem jött be az a számítása, hogy fegyverét nem rántja elő, így sokkal védtelenebb, noha a varázslat már dolgozik ellenfelén.



Tőle egy fél kontinens távolságban egy közismert özvegy párja jött haza. Vacsora közben kerülték egymás tekintetét és a férfi benti dolgairól mesélt. Jó téma volt ahhoz, hogy ne merüljenek fel az itthoni dolgok és a kettejük kapcsolata. Ám a lesütött tekintet hirtelen annak szemébe vágott, mikor arról beszélt, hírt kapott a régi házigazda törvénytelen fiáról, aki külföldi úton jár a kémek szolgálatában.
Kikerekedett szemekkel és megfeszült arccal nézte gyűlölete tárgyát, aki egy még jobban gyűlölt fiúról beszélt.
~Hát engem mindenki elárul?

Olyan jól eltervezte Hirion, hogy miért pont ezt az átkot alkalmazza, de úgy látszik még sem tanul eleget ahhoz, hogy ilyen határozottan álljon elő a tudásával, még mindig tanácsokra szorul, de most nincs itt senki, csak ő és ez a rém, aki úgy rágörcsölte az állkapcsát a karjára, hogy ha levágnák a fejét akkor is úgy kellene lefeszegetni róla.
Aztán jön a következő csapás, amit a más lassan elviselhetetlenné váló fájdalom miatt nem észlel időben és szinte hallja a reccsenést, ahogy a karcsontja ripityomra törik.
- Mester! Hol a fenében vagy, amikor a legnagyobb szükségem lenne rád! – ordítja bele a semmibe, de aztán könnybelábadt szemmel, fogát csikorgatva rántja elő a kardját és döfi előre, bele a lény fejébe, ami ott van előtte, hiszen a karját tartja szorosan a fogaival.
Tervei szerint addig szúrja és csépeli, amíg csak cafatokra nem szakad és most már ha elengedi is, akkor sem hagyja abba, teljesen bezizzen a kíntól.

/A boszorkánymester/





Az ifjú kém karja sérült és bár csak megreped a csontja, az is pokoli fájdalommal jár egy becsípődő ideg miatt. Dühödten esik neki bal kezével és előrántott elf pengéjével a rémséges teremténynek és védekezés nélküli támadásba kezd, ami az elején talál is.
Oly annyira, hogy a tanuma visszakozik és elengedve a harapását kígyózva tér ki a csapások elől, miközben egyre inkább hátra szorítja a self. Ám az állat mozgásába egy idő után már nem csak fürge mozgása vegyül, mellyel már szinte lehetetlen eltalálni, de egyre inkább szorongató torka.
Jól látható, hogy nem sok van már neki hátra, ha fent tudja tartani az átkot Hirion, ám még mozog. És nagy kérdés, hogy ez módosítja-e az elhatározását, hogy mindenáron a végsőkig fog támadni?

Talán a katonaság is azért nem ment neki, mert igazából soha nem akart ártani senkinek, talán ezért is kerülték a többiek vagy csúfolták mert nem volt benne vérszomja, de most először életében úgy érezte, hogy apró cafatokra tudna tépni valakit és ezt a karjába hatoló kín csak még jobban felerősítette.
Bal keze ugyan ügyetlenebb volt, de ez most mit sem számított, mert nem harcolt a kardjával, hanem csépelt, mint valami szántóvető paraszt, ütött-vágott, mintha valami bunkósbot lett volna nála és közben üvöltött, ahogy a torkán kifért.
Hadonászott még akkor is mikor a lény végül elengedte, talán azt hitte tényleg valami megveszekedett démonnal hozta össze a sorsa.
Persze mivel nem volt sok kontroll Hiroin mozgásában, egy idő után fáradt is, meg a tanuma is el-elmozgott, így már nem nagyon találta le. Lihegve megtorpant, de az átkot fogcsikorgatva tartotta.
- Meg….döglesz….nyomorult…..féreg. – sziszegte és csak a szörnyre koncentrált, most nem érdekelte semmi más, sötét függöny ereszkedett köré, mintha csőlátása lenne. Ölni akart!

/A boszorkánymester/





A fiú már a győzelem kapujában volt, amikor kifáradva vélte magát, nem is sejtve, hogy ma esti megpróbáltatásainak koránt sincs vége, és lelassítva már csak a varázslattal foglalkozik. Úgy hiszi, hogy ellenfele kezdi végleg feladni az életért való harcot, amikor az erejét összeszedve egy utolsó támadás sorozatba kezd. Mint egy kígyó vetőd összetekeredett testpozíciójából és a levegőben a farkával propeller szerű pörgő mozgást végez lent.
A taktikája két részből áll. Míg a kitátott szájával harapni akar, az alsó testével Hirion lábait keresi, melyet megpróbál erőteljes mozgásával kisöpörni, de ha ez nem megy, akkor legalább rátekeredni és onnan dühödt támadásokat hajtani.
Csak két-három ilyen ugrásra van ereje, míg az átok hatására végleg ki nem múlna. De addig egy sérült sötét elf számára igen veszélyes és gyors ellenfél. Ráadásul a fattyú sem tett még semmit, hogy kikerüljön a lény hipnotikus-szerű mágiájából.

Ha sikerült végezni vele, akkor már végre szabad az út a temetőig, ahol nem a tanító szellem, hanem egy nagy darab ember várja.
-Megvagy, te huligán!
*A messziről már ismerős alak hirtelen ugrik ki az egyik sírkő mögül és rövid futással igyekszik legyőzni a távolságot. Egyik kezében gyalogsági ásó van, melyet fegyverként akar használni az elf kém ellen, míg baljában egy fekete szövettel letakart lámpás lobog.

Eléggé kifáradt már a fiú és a vérszomja is kezd csillapodni, mikor látja, hogy ellenfele visszavonulót fúj, különben is láthatóan kezdi kifejteni hatását az átok és már amúgy sem húzza sokáig.
Ezért fogja vissza a kardját és erősít rá az igézetre, de nagyon is alábecsülte a tanuma-t, bár mentségére legyen mondva még életében nem találkozott hozzá hasonlóval.
Nem számít hát a támadásra, nem is tud ellépni előle, ahogy a lény farka elkaszálja a lábát keményen a hátára esik és alig kap levegőt, talán még a torkát is simán átharapná a szörny, ha nem rántaná maga elé önkéntelen mozdulattal a kardját, ami egyenesen a tanuma harapásra tátott száján keresztül szaladva, annak tarkóján jön ki.
Mindketten a földön kötnek ki és Hirion csak percek múlva tud annyi erőt összekaparni, hogy legörgesse magáról a dögöt.
- Legalább ilyen örömmel nyiszálnám el a Mester torkát is……ilyenkor. – füstölög magában.
Lassan vánszorog a temető felé, sérült jobb kezét dajkálva, egészen megfeledkezve a nagydarab árnyékról, amikor az elé ugrik a frászt hozva rá.
- Hogy a ghoulok lakmároznának a májadból, idióta! – ugrik egyet a fú és kaszál felé a kardjával. – Mi a fenét akarsz te is tőlem? A haverod már kinyírtam és te sem számíthatsz jobbra. – vicsorog a támadóra, aki éppen észreveheti, hogy Hirion csurom vér.
Nagyon ki van már bukva, így a máskor olyan félénk és határozatlan fiú, most nagyon is veszélyes.

/A boszorkánymester/


Hirionnak szerencséje van, mert amikor a dühödt vadkanként rohamozó temetőőr meglátja a felé oldalról érkező acélt, saját lendületét akarja kihasználni. Feje felett két marokra szorítva indít keresztütésre a fiú bal vállára, melyet az ásó éles-hegyes széle ér el pont a csúcson és végig vág vele az élesre fent oldallapjával.
Ám ez azt is eredményezte, hogy a minden erőt a támadásba adó ütés mellett nem védte ki az ő vágását és a hasánál hosszan egy kereszt irányú, mély vércsík jelezte, hogy az ő fegyvere is talált. Noha a megtermett gondnok mozdulatában iszonyú erő volt.
A futást azért nem hagyta abba és vállával a másik mellkasába fúródva csapódott be, ha nem lép el a self. Ha sikerül ledöntenie a lábáról, akkor a gyalogsági ásóval elvakultan kezdi csapdosni. És kénytelen lesz megölni ebben a helyzetben.
-Hogy a kezetek törne el, nyomorult sírgyalázók!
*Ám ha kitér a kísérete útjából, akkor némileg visszafogva magát az eszközt védekező állásban maga előtt szorongatva vicsorog rá.
-Hát nem szégyenlitek magatokat, hogy más nyugalmát háborítjátok? Pénzéhes gazemberek!
*De természetesen az is lehet, hogy mire ezt kimondaná, már mögé is került a drow és megölte. Ha nem így van, akkor van esélye tisztázni, hogy nem sírrabló vagy rongáló. Bár nagyon nehéz megmagyarázni, hogy akkor mégis mi. És a menet közben elejtett lámpa fényénél miért tűnik olyannak, mint aki elf... emberek ruhájában.

Még nem is sejti, hogy pont azt szeretné mestere, amivel alaptalanul megtámadták. És pár perc múlva nagy sietve megjelenik, hogy közölje majd, hogy ki kell ásnia egy holttestet és fel kell támasztania az ő bölcs vezetése alatt.

Hirion egyáltalán nem érzi szerencsésnek magát, csak nagyon kétségbeesetnek és…….és dühösnek, mivel úgy érzi Mestere csak szórakozik vele és valahol, az ő érzékelésén túl jót röhög rajta.
Figyelmetlenségének és a koncentrálás hiányának meg is lesz az eredménye, mert ugyan érzi, hogy kardja eltalálja a nagydarab fickót, de nem igazán örülhet neki, mert szinte azonnal iszonyú fájdalom hasított a vállába és érezte, ahogy melegség ömlik el rajta, önnön vére.
Persze nem állhat ott, mint egy ostoba bolond és szerencsére életösztöne még működő képes, ezért a bikaként közeledő férfi elől egy gyors lépéssel ellép, hagyva, hogy a férfiz messzebb sodorja tőle e lendület.
A fickó fröcsögő szavai lassan állnak össze az agyába, de aztán végre leesik neki, hogy valakivel összekeverték.
- Nem vagyok sírrabló! – háborodik fel kardját még mindig maga előtt tartva készenlétben. – Itt aludtam a közelben és csak a mozgásra figyeltem fel, aztán meg megtámadott egy tanuma. Maradjon nyugton, akkor szépen elválhatnak útjaink. – tesz egy marasztaló mozdulatot a kezével a nagydarab irányába, de ez rossz ötletnek tűnik, mert a karjába olyan fájdalom hatol, hogy minden vér kifut az arcából és majdnem elájul. – Én……..én elmegyek, vagyis a városba…..indultam……. – kezd el hátrálni.
El kell látnia magát, ha nem akar elvérezni.

A fickó vérző hassal felnevet, majd rögtön összegörnyed a fájdalomtól.
-Egy tanuma, mi? Széttépett volna téged kölyök ilyen ügyetlen kardforgatással. Még nekem sem biztos, hogy lenne esélyem ellene. Valld be, hogy lopni jöttél ide éjjel és akkor békével elkísérek a városi kapitányságra! Így lesz a legjobb, mert ha folytatjuk ezt a dolgot, akkor biztosan meghalsz.
*Igyekezett nyugodt hangra váltani a végére és meggyőzni. Egy percig nem hitte le ezeket a képtelenségeket. És Hirion szerencsére nem tűnik fel neki a sötétben a hegyes fülek sem. Így nem gyanakszik arra, hogy mágiát lenne képes használni.
Ám ezekbe az érzékeny fülekbe egy hideg hang érkezik, mintha valaki a túlvilágról beszélne. A mágia oktatója suttog csak a fattyú számára hallhatóan. Ölje meg ezt az embert és akkor igazi erőt ad neki. Ölje meg az ő kedvéért és olyan ajándékba részesül, ami az egekbe repíti.
Megérkezett a vén kujon. És tervezgeti tovább a pártfogoltja jövőét.

Egyáltalán nem lehet azon csodálkozni, hogy a fickó nem hiszi el a fiúnak, hogy az előbb egy tanuma-val találkozott, hiszen maga Hirion is alig akarta elhinni. Mikor már kiejtette a száján sejtette, hogy ezzel el is játszotta a renoméját a temetőőr előtt, mert innentől kezdve egy szavát sem hiszi.
Nem nagyon volt más esélye, hogy meggyőzze és az sem igen volt opció számára, hogy engedjen a férfi szavainak és önszántából elsétáljon vele a városi őrséghez, mert még ha hinnének is neki, hogy nem sírrabló, azért kötnék fel, mert sötét elf és nem hiszi, hogy nagyon örülnének neki.
A fickó is azért beszélget még vele ilyen „békésen”, mert nem tudja, hogy kicsoda, nem látja a sötétben.
Persze Mestere, ahogy sejtette nem hagyta magára, csak épp kiélvezte a helyzetet és most, ha nem is hús-vér alakban, de jelentkezik, hogy Hirion fülébe suttogjon, hogy csábítson és ígérjen, ahogy mindig.
De a fiú még mindig nem gyilkos és bár nem érez szánalmat a férfi iránt, oka sincs, hogy végezzen vele, amiért csak a dolgát végzi. Persze nem habozna, ha megtámadná, de hidegvérrel nem fog gyilkolni, ahhoz talán nincs elég mersze és talán soha nem is lesz.
A fájdalom átkát bocsátja rá, aztán ha azzal sikerül földre küldenie, mellé sétál és egyszerűen leüti.
- Nem végzem el helyetted a piszkos munkát. – rogy le a földre és próbálja elállítani a vérzést a vállánál.

/A Boszorkánymester/

A fiú újabb ellenfelét újabb átokkal igyekszik legyőzni, ami könnyű is, mert a harcias ámbár harcban még nem igen jártas sírásó, aki igyekezne megvédeni elhunyt szeretteink földi maradványát és nyugalmát bizony összeesett a fájdalomtól és nem is tudta, mit kéne tennie. Egyszerűen erre a fordulatra nem számított és tudatát sokkolta, hogy mit tehetne egy ilyen hatalommal szemben, aki láthatatlan módon ilyen valós, érezhető hatást okoz neki. És szavai ellenére azért észrevette, hogy ő kapta mégiscsak a mélyebb sebet az első próbálkozásnál.
Eszméletlenül fekszik a fickó, mikor egy karcsú alak lép ki óvatosan az egyik sír mögül.




-Hát megint te vagy az, sötét elf? -meglepetés van a hangjában és kezét hátra kulcsolva támaszkodik az egyik kőnek. Ám valamiért most nem olyan vádló és elutasító, mint amilyenek a többiekkel a múltkor voltak.

Hirion elég dühös volt ahhoz, hogy sikeresen ellenálljon Mestere provokációjának és már csak azért se bántsa a semmiről sem tehető sírásót, aki csak a dolgát végezte.
Ezért aztán nem ölte meg a földön fekvő sebesültet, hanem csak leütötte, miközben azt lefoglalta rábocsátott átok, aztán már utat engedett fájdalmainak, amit a szörny és most nem rég a férfi okozott az ásójával. Nagyon örült, hogy tudta mozgatni a karját, ami azt jelentette, hogy legalább nem törte csontját, bár a szeme szikrát szórt a kíntól.
Ügyetlenül bekötözte a sebet és már arra készült, hogy távozzon erről a helyről, akár mit is akart mutatni neki a dmon, mert elege volt belőle, hogy bokszzsáknak használja és nem magyaráz semmit, hanem csak bevágja a mélyvízbe, hogy vagy kievickéljen vagy megfulladjon.
Most időben jelzi füle, hogy megint közeledik valaki és nagyon reméli, hogy nem a tanuma tért vissza, mert sem sok ereje, sem kedve nincs mg egy menethez.
De majdnem, hogy megkönnyebbülten felsóhajt, ahogy meglátja nem erről van szó, bár kérdés a boszorkány vajon mennyivel jobb, mint a hegyes fogú lény.
- Megint! – bólint jóváhagyólag Hirion, hiszen nincs mit tagadni. – Mit akarsz tőlem boszi? Én nem akarok nektek semmi rosszat, a múltkor sem akartam. Végül is még azt is mondhatnám egy oldalon állunk. A démonotok gyilkosát keresem. – dől neki ő is egy sírnak elgyötörten.

/A Boszorkánymester/





A lányt szemlátomást nem nagyon zavarta a self megszólalása. Nyugodt arccal nézte továbbra is a sírnak támaszkodva és lágyan válaszolt.
-Igazából én is pont a démon miatt vagyok itt. Ha hiszed, ha nem hiszed, de megjelent álmomban és ő mondta nekem, hogy jöjjek ki ide. És olyan valóságosan irracionális volt...
*Elkezdett lassan közelebb lépkedni a fiúhoz.
-Bármennyire is hihetetlen, én azt hiszem, hogy nem véletlenül találkozunk újra. Tudom, hogy a múltkori nem sült el valami jól, de mégis csak erős a varázserőd, még ha nem is tudod még használni olyan jól, mint mi. Talán... Mi szövetkezhetnénk és ha nagyon átgondolod a dolgot, van remény a Mester felélesztésére.
Gondolj csak bele! Én főpapnő lennék. Te pedig elismert igéző.
*Kinyújtotta a jobb kezét és Hirion mellkasára tette.