Mivel eléggé éhes voltam már, így a legközelebbi fogadót választottam, ami a templom mögött helyezkedett el. Másrészről úgy véltem, hogy mivel ennyire közeli barátságot ápol, s majdhogynem össze is forrt a templommal ez a kis taverna, talán több mindenről értesülnek, és pontosabb és frissebb információt kaphatok, mint egyéb helyeken.
A fogadósné szerencsére nagyon készséges volt, és egy igencsak érdekes történettel ajándékozott meg, ami nem kicsit keltette fel az érdeklődésemet, de az első napon még nem akartam túl sokat kérdezősködni, nehogy gyanússá váljak a számára.

Sajnálatos módon pénzből is híján voltam már, így lassan valamilyen úton-módon szereznem kellett valamicskét, hogy a szállást ki tudjam majd fizetni. Mindig is gyűlöltem a pénzt, felesleges dolognak tartottam. Megszoktam, hogy ha kell valami, azt elveszem, megszerzem magamnak, s kivívom azt, hogy az enyém lehessen. A vadonban nem kellett pénzzel vacakolnom, az erdő mindent megadott nekem, amire csak szükségem volt. A fák otthont és védelmet nyújtottak a számomra, az állatok élelmet biztosítottak, a bogyók és különböző növények gyógyszert jelentettek, és a patakok színtiszta vize oltotta szomjúságomat. Ugyan meg kellett küzdeni ezekért, az erdő sem adta ezeket teljesen ingyen, meg kellett dolgoznom érte. Itt azonban a városban teljesen mások voltak a játékszabályok. Ha meg akartam élni itt, alkalmazkodnom kellett az új felálláshoz. Azonban munkát találni egyrészt lehetetlen vállalkozás lett volna, másrészt nem is igen akartam alantas dolgokkal foglalkozni, és ebben a porfészekben ragadni. Így hát úgy döntöttem, hogy lopással, csalással szerzem meg a napi betevőre valót.
Figyeltem hát a fogadóba látogató vendégeket. Sok gyanús alak megfordult ott, nem egy pitiáner tolvaj is. Szánalmasnak találtam ezeket a semmirekellő alakokat, így hát úgy döntöttem, egy kis Robin Hoodosdit játszok, csak gazdag polgárok helyett tolvajokat zsákmányolok ki, és kissé önző módon ezt a pénzt csakis saját magamra fordítom.

Egy-két nap telt el az ideérkezésem óta. A fogadóba visszalátogatók többségét már kezdtem kiismerni, és pár értelmesebb, jóravalóbb polgár is akadt azért köztük, akiket hamarosan sikerült teljesen megnyernem magamnak. A tolvajokkal és csirkefogókkal azonban eléggé haragos viszonyt alakítottak ki, hiszen nem egyet lóvá tettem közülük. Ezek a tagok mind haragos pillantásokat vetettek rám, vagy épp fenyegetően az öklüket rázták felém, én pedig kitartóan álltam tekintetüket.
Az egyik törzsvendég, egy idősebb olyan 50 év körüli öregúr bizalmát pedig teljesen sikerült elnyernem, amikor is az egyik szélhámos megpróbálta kirabolni őt, én pedig ezt az egész kocsma szeme láttára megakadályoztam, és elég gyorsan visszaszereztem a pénzét, amit kivételesen vissza is adtam tulajdonosának. Az öregúr ezután kedvesen megköszönte segítségemet, majd hosszasan mesélt nekem a város történetéről, és a legelső Nővérről is.

A sánta fogadósné igen kedves volt... minden fizető vendégének. És lelkesen mesélt, hogy eltájékozódjanak a nála megszállt idegenek a város apró-cseprő dolgai között. És megannyi polgár is van, akit megismerhet.
Nini-Wellt, a tévelygők és megtérők városát nem kerülték egy a banditák és egyéb alvilági alakok sem. Hamarosan rablás révén gyorsan megszerzi Angie azt a pénzt, amivel biztosíthatja, hogy a vendéglős ellássa minden szükséges dologgal; szobával, étellel, jó tanácsokkal.
Ám ahogy közeledik a szombat, úgy sűrűsödnek az események. Egyre több haragost szerzett a helyi alvilágban a rablásokkal és ezek sokszor fényes nappal kötekedésbe és ha nem vigyázott, verekedésbe is torkollottak. Ám ha nem ölte meg áldozatait, akkor még nincs olyan súlyú vád ellene, amiért aggódhatna. Ám a hatóságok már felfigyeltek a mindig bajba keveredő természetére.
A nyomozók és jóakarói már a nyomában vannak és ha nem dönt úgy, hogy a Nővérek meghívását mégsem fogadja el, angolosan távozva, akkor érdemes megnézni, mit is kínálnak ezek a lányok. Az öreg úr, kinek vagyonát megmentette, mindent elmond, ami hirtelen eszébe jut.
-Tudod, lányom, régen ők csak egy voltak azt itt letelepedő ezoterikusok és szekták között. Nem nagyon foglalkoztak velük az emberek, mert úgy gondolták, nincsenek istenek. Vagy ha léteztek is, mára már eltűntek és a világ magára maradt. Különben miért tehették meg a sötét elfek, amit megengedtek maguknak?
Egy napon a városba látogató egyik inkvizítor megvádolta az egyik társukat, hogy fekete mágiát használ és hatalmát gonosz, önző célokra használja, nem a közjóért. A peren, melyben a király embere vádolt, részletesen kifaggatták a lányok, hogy ugyan miféle következtetéseken keresztül leplezte le a szemmel nem látó átkot? Volt olyan balga, hogy részletesen ismertette módszereit és vizsgálatát. Először csak kedvesen megkérték, hogy a per végéig segíthessenek az inkvizítornak -a tőle kapott tudással-, hogy kik lehetnek még bűnösök. Az öreg nem tudott mit tenni, nem mondhatta azt, hogy csak ezt vagy csak azt vetheti alá kérdéseknek, mert a többieknél ez nem lenne tudományos! Amikor már a legbefolyásosabb személyek feleségeiről is kiderült, hogy ezen eszközök segítségével rossz boszorkányok, hát kitört a botrány. Hamar beismerte pár városi tanácsnok, hogy ők állnak a kínos helyzet hátterébe és uszították az itt élő felekezetekre a királyi nyomozást. A bűnösöket a közharag elkergette és az óta a Szűz Nővérek mint a város megmentői és a kártékony üzelmek távol tartói nagy tiszteletnek örvendenek.
Sokan hisznek benne, hogy látnoki képességeik nem evilági erőkből származnak, mások csak mesének vélik. Ám ez óta az eset óta a legtöbben inkább hozzájuk fordulnak tanácsért, mint a papokhoz vagy szektavezérekhez.
*Ha úgy dönt a szörnyvadász, hogy megnézi a szombati összejövetelt, hát hét lányt láthat a város melletti liget tisztásán, ahogy táncolnak. Három társuk pedig egy nagy kondér körül sertepertélnek.

Az öregúr sok érdekes dolgot mesélt el nekem, amiért nagyon hálás voltam neki, s tisztelettudóan megköszöntem neki a segítségét. Szerencsére a fogadósné is ellátott pár hasznos információval, így valamivel magabiztosabban indultam el a szombati összejövetelre.
Úgy gondoltam, túl nagy veszedelembe nem keveredhetek, de a biztonság kedvért a ruhám alá rejtettem néhány különböző fajtájú tőrt, köztük a boszorkától vásárolt kevésbé hatékony ezüstözött pengét is, ha esetleg szükség lenne rájuk. Így sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, egyébként sem szokásom fegyvertelenül közlekedni, legalább egy acélt mindig magamnál tartottam szükség esetén. Reméltem, hogy nem kell majd használnom, de hát fő az óvatosság.

Mikor odaértem a megbeszélt tisztásra, eléggé furcsa látvány fogadott. A liget közepén egy felállított üstben fortyogott valamilyen furcsa, aranyszínű folyadék, amibe különböző érdekes hozzávalót (élő békát, állati vért, levendulát, sáfrányt, hamut és valamiféle pikkelyt) dobáltak bele a körülötte álló Nővérek.
A többi hét boszorkány eközben egy számomra ismeretlen (talán még csak nem is létező) nyelven kántáltak valamit, és körbetáncolták az üstöt és a körülötte tüsténkedő Nővéreket.
Úgy tűnt valamiféle szertartás kellős közepébe kerültem. Az általam megismert jósnő a kőr közepén volt és a kondér mellett felügyelt. Amint meglátott, kilépett a körből, és széles varangymosollyal fogadott, és mellém sétált. A többiek eközben tovább folytatták a táncot és a kántálást, ügyet sem vetve ránk. Én pedig érdeklődve fordultam a mellettem álló boszorkányhoz, és vártam, hogy mi sül ki ebből az egészből, s hogy miféle szerepet szánnak nekem ezek a különös emberek.

A szörnyvadász elmegy a találkozóra, mikor eljön a szombat és a tisztáson tíz nőt lát. Aki meginvitálta őt, az épp a főzés közelében tevékenykedik, ám a három titokzatos társától hamar elszakad és inkább az újonnan érkező felé veszi az irányt. Miközben sétál, a középen álló elővesz egy még élő és mozgó patkányt és az üst fölött levágja a farkát, hogy beledobja azt, miközben a kiömlő vérből is jócskán csorgat bele. Ám hamar eldobja a jószágot és további megfejthetetlen funkciójú mozdulatokat tesz.
Ahogy másodjára is megnézi a hét körbetáncoló leányt Angie, hamar feltűnhet neki, hogy hol közelebb mennek, hol eltávolodnak a tűztől. És miközben a középen állók egész megfontoltnak tűnnek, ők enyhén imbolyognak.
-Szia! Örülök, hogy eljöttél. Kérsz egy húzást? Segít ellazulni.
*Nyújt oda egy flaskát az ismerősének a piacról. Lehelete alkohol szagú, arca jó indulatúan mosolyog.
Igyekezni fog beszélgetésbe elegyedni vele és minél több felületes dolgot megtudni. A sok kérdés közben felfedi a kérdésre a választ.
-Ha minden jól megy, ma megtudhatod, miért hívnak minket a Szűz Nővéreknek. És ha tanulni akarsz, akkor -nevet egy kicsit, mint a részeg- akkor épp jó helyen jársz. Nálunk szakavatottabb boszorkányokat nem találsz a környéken.

A nő egy egyszerű flaskát nyújtott elém, melyben a szagából ítélve pálinka lehetett. Haboztam. Nagyon jól tudtam, hogy nem lenne túl jó ötlet elfogadnom az italt, mindenképpen józan akartam maradni. Egyébként sem tudhattam, hogy mit tettek bele, simán lehet, hogy valami olyasmit, amitől a kelleténél jobban megered a nyelvem akár egyetlen kortytól is, vagy esetleg elvesztem az eszméletemet, vagy akár még rosszabb. Viszont azt sem találtam jó ötletnek, hogy elutasítsam ezt, így egy-két percig kissé tanácstalanul meredtem az üvegre, majd mégis az első variációnál döntöttem, és lassan megráztam a fejem.

- Nem, köszönöm - mondtam. - A mai este túl különleges ahhoz, hogy itallal rondítsak bele. Szeretnék majd emlékezni minden egyes pillanatára - mosolyogtam rá a banyára. Reméltem, hogy elfogadja ezt a magyarázatot, és nem veszi sértésnek a visszautasítást.

- Miféle szertartás közepébe csöppentem? - kérdeztem tőle kíváncsian. - Gondolom valami nagy erejű, komoly varázslatról lehet szó- mondtam neki, habár magamban továbbra is úgy véltem, hogy csak egy nagy humbug ez az egész, de azért szerettem volna mihamarabb megtudni, hogy mégis mi folyik itt.
- Mesélnél nekem egy kicsit erről a szent kőrről, és arról, miért is hívnak titeket Szűz Nővéreknek? - tettem fel a kérdést.

A jósnő még közelebb jött hozzám, alkoholtól bűzlő lehelete még erősebbé vált, s szinte facsarta az orromat. Egyik kezével még át is karolt - valószínűleg az elfogyasztott alkoholmennyiség hatására -, és úgy vezetett oda a kőr belsejébe, a kondér köré álló boszorkákhoz vezetve engem, közben pedig lázasan magyarázott.

Amikor a rémvadász visszautasította az italt, a barátnője csak egy jól látható fintort vágott. Nem erőszak a disznótor. De sosem fogja megérteni, hogyan lehet elrontani egy bulit egy kis szíverősítővel.
-Nem gondolod, hogy milyen nagy erejű. Megidézzük a tanító mesterünket. Hidd el, bírni fogod!
*Ám az utolsó mondatokra csak homályosan válaszolt. Éreztetve erősen, hogy ez a meglepetés lesz.
~Remélem nem ez is olyan szokásos antialkoholista, amik mindig beparáznak a végén! Kellene rajta kívül is még egy varázslónő.
*Beszédében inkább felszínes dolgokról próbált meg társalogni. Arról, hogy nem csak tanulásra lesz lehetőség, de számos szolgáltatást szívesen vesznek igénybe a polgárok tőlük. És egyre inkább úgy tűnik, hogy a fontosabb dolgok tudói inkább a főzöcskélő főpapnők lehetnek.
Ahogy közelebb lépkedtek, a táncoló lányok megfogták egymás kezét és ha nem ellenkezik, akkor beveszik az új érkezőt is. És már egyre inkább közös ütemre táncolják körbe az üstöt.
A három -láthatóan józan- társuk pedig elkezdett az érthetetlen kántálásból érthetően beszélni.

-Sötétség Fejedelme, hívunk téged
Várjuk útmutatásodat és segítséged
Minden, mi mások boszit sújtó átka
Váljék a kimondó kárhozatalára

*Ezzel egy fénylő csík tekeredett ki a levesből és a három főboszorkány teste körül tekeredett. A középen álló nyakában felragyogott a nyaklánca ugyan olyan sárgás-zöld színnel. Végül a tűz füstje egyre tömörebb lett a kondér mellett és hamarosan egy alak materializálódott belőle. Patás lábfeje, vörös bőre és szarvai igen kísérteties jelenséggé tették.
A három főző ledobta ruháit és átadta magát a vad ölelésnek. Fehér bőrüket a vastag, háromszög alakú körmök igen csak összekarmolták, de úgy tűnt, teljesen belemerültek a mámorba. Ekkor pedig megszólal az egyikük.
-Egy új nővérünk van, kinek ez lesz az első Boszorkány Szombatja, Fényhozó. Feláldozzuk szüzességét a te hatalmad oltárán, hogy erősebb legyen vele a szövetségünk.

Már meg sem lepődtem azon, hogy a kérdéseimre nem kaptam egyenes, kielégítő választ. Nem is vártam mást. De legalább már azt megtudtam, hogy egy idézésen vagyok, s méghozzá a "tanítómesterüket" tervezik megidézni. Le mertem volna fogadni, hogy valamiféle démonról lehet szó.
Nincs is veszélyesebb annál, mint mikor egy magukat boszorkányoknak képzelő kőr démonokat idéz meg. Egyre inkább kezdtem élvezni a helyzetet, hiszen a veszély a lételememmé vált. Áldottam az eszem, hogy jó szokásomhoz híven jó pár fegyvert elrejtettem ruhám alatt.

Amint a táncolók közelébe értünk, megragadták a kezemet, és magukkal rántottak, de aztán sikerült a tudtukra adnom, hogy szeretnék inkább a kőr belseje felé továbbhaladni, így elengedték a kezemet, és kisvártatva újra kísérőm mellett találtam magam.
A boszorka meredten, szinte áhítattal figyelte a fortyogó folyadékot, így én is arra emeltem hát pillantásomat, s lélegzetvisszafojtva vártam, mi fog történni.

A kántálás ekkor érthető szöveggé változott, s egy cseppet sem tetszett, amit hallottam. Főleg a Sötétség Fejedelme megnevezés keltett bennem egyre nagyobb bajsejtelmet. Ha ezek valamilyen fődémont hívnak elő, akkor ugyanis vajmi kevés esélyem lesz egyes-egyedül ellene. Bármilyen vakmerő is vagyok, és bármennyire szeretem is a veszedelmet, nem szívesen vittem volna vásárra a bőrömet egy kis kalandocska miatt. Csak remélni mertem, hogy a megidézni kívánt teremtmény, ember, vagy isten tudja mi nem fogja túllépni képességeimet. Máskülönben nem igazán tudom, miképp fogok kikeveredni ebből a slamasztikából. Egy valamit azonban tudtam; bármi történjék is, nem fogok megfutamodni.

Amint ezt elhatároztam magamban, az üstből az eddigi legfurcsább s egyben legfélelmetesebb lény bújt elő. A Sátán volt az maga, és amint a Nővérek bemutattak neki, egyenesen felém fordult, én pedig igyekeztem leplezni rettegésemet.

- Üdvözöllek, Lucifer! - köszöntöttem, és meghajoltam előtte. Ugyan nem volt szokásom bárki előtt csak úgy behódolni, de jelenleg nem igazán volt más választásom. Magával az Ördöggel csak nem dacolhattam. Nem tehettem mást, mint hogy hagytam, hogy az események láncolata magával sodorjon. Csak a csodában bízhattam, hogy élve, és épp lélekkel sikerül kikeverednem innen.
- Miben lehetek szolgálatodra? - kérdeztem tőle készségesen, mintha minden vágyam az lenne, hogy eleget tehessek minden kívánságának.

"Majd csak megoldod valahogy... Okos vagy, kitalálsz majd valamit, hogy miképp keveredj ki ebből. Voltál már bajban korábban is, bár tény, hogy ekkorában még soha" - mondogattam magamban.

Az ifjú démonvadász egyre jobban belemerül a ceremóniába. Bár egész lénye borzong a gondolattól, hogy boszorkánnyá váljon és főleg, hogy egy démon hálójába kerüljön, elkerülhetetlennek látszik a sorsa. A rítus utolsó sorai hátborzongató és rémes dolgot vetít elé, a Pokol legerősebb démonának megjelenését.
A hatásos belépő után úgy dönt, hogy inkább továbbra is úgy viselkedik, mint amilyen szerepet szántak neki és tisztelettudó szavakkal ajánlja sorsát a teremtménynek. És várja a kedvező pillanatot, amikor kiutat talál majd esetleg.
-Helyes és rendjén való dolog! Asszonyomul fogadlak és hatalommal ruházlak fel, ahogy egyre többször egymáséi leszünk.
Már csak egy szűz kell, hogy teljessé váljon a tizenkettő. Ha teljes lesz a kör, jobban érezni fogjátok a varázserőt, mellyel a föld porát manipulálni tudjátok. És mint gyom eső után, úgy nőtök a földtúró fűszál fölé. Már a tanácsnokokat sem kell a tucat erejével ennyire elkényeztetni. Felére csökkenthetitek az utolsó rendtag beszervezése után a nekik juttatott pénzt és végre nem kell az ágyaikban hagyni, hogy elhallgattassátok a kétségeiket. Akkor már sugározni fog rólatok a hatalom és ők is behódolnak nektek, nem kell külön alkukat kötni senkivel.
*Bár a szavai alapján a paráznaság vele épp oly fontos a boszorkány erő megszerzésében, ám ez úttal csak megsimogatta Angel arcát gyengéden. Vigyázott még arra is, hogy az éles körme ne sértse fel a bőrét. Ám régebbi hitveseivel kevésbé fogta vissza magát. Vad ölelkezésbe kezdtek, és láthatóan feldobta őket a tudat, hogy egy karnyújtásnyira vannak a várva várt hatalomtól és igen készségesen adták oda magukat ezért.
Vajon mit reagál erre a leány?

Szavai hallatán kirázott a hideg. Nyájas modorától és a gondolattól, hogy ennek az - ő szavaival élve - asszonya legyek... ha lehet még jobban megundorodtam ettől az egyébként sem túl vonzó teremtménytől, és minden idegszálam azt sikította, hogy meneküljek innét, amilyen gyorsan csak lehet.
Valószínűleg minden normális ember ezt is tette volna, nekem azonban nem volt ínyemre ilyen könnyen meghátrálni. Ugyan a helyzetem teljességgel kilátástalannak tűnt, de mégis úgy gondoltam, hogy okosabb kivárni, és akkor több esélyem lehet, mintha elkezdek hanyatt-homlok rohanni, mint egy gyáva nyúl. Ez nem igazán lett volna méltó hozzám.

A boszorkányság gondolata egy cseppet sem csábított, sosem vágytam efféle varázserőre, így az ezzel kapcsolatos mondatainak értelmezésére még csak egy gondolatot sem fecséreltem. Sokkal inkább azon járt az agyam, hogy valami jó kis tervvel rukkoljak elő, így csakis arra koncentráltam, amik ebből a szempontból fontosak lehettek. Így hát mindösszesen annyit raktároztam el ebből, hogy fontos eleme vagyok ennek az egész hókuszpókusznak, és azért, hogy én a kőr részesévé váljak, szinte bármire hajlandóak, s megpróbálják számomra minél kecsegtetőbbé varázsolni ezt a meglehetősen pajzán és undorító alkut.

Ezt az elképzelésemet a Démonok Démona nemsokára meg is erősítette gyengédnek szánt érintésével, melyet szótlan tűrtem ugyan, de bárhogy is igyekeztem, nem tudtam nem megborzongani mocskos érintésétől, amit természetesen azonnal észrevett, és kaján vigyor terült el rusnya képén, félreértelmezve testem reakcióit.
Szerencsémre azonban úgy tűnt, Lucifer nem készül azon nyomban leteperni, s helyettem a többi boszorkánnyal kezdett el hemperegni, és vadul ölelkezni. Úgy tűnt, hogy én leszek számára a desszert.
Ez számomra mindenesetre csak jót jelentett (már ha lehet ebben az esetben bármit is pozitívnak mondani), ugyanis így több időm volt a tervem kiforralásához, ami lassan kezdett körvonalazódni fejemben.

Végül aztán úgy nagyjából két-három óra múlva Lucifer végre megelégelte a kéjelgést a többi Nővérrel, és ismét rám szentelte "megtisztelő" figyelmét. Ez idő alatt jó pár alkalmam lett volna megszökni, míg nem figyel a hatalmas pokoli úr, mivel ilyenkor mindig csak egy-két boszorkányt rendelt mellém, hogy "megóvjanak" engem, én pedig könnyűszerrel legyőzhettem volna őket, de az túl könnyű lett volna. Egyébként sem hittem, hogy lenne még egy ilyen jó alkalmam, hogy magát a Sátánt küldjem vissza a Pokol legmélyebb bugyraiba. Ezt a kiváló alkalmat pedig nem szalaszthattam el.

Lucifer lassú, kimért léptekkel közeledett felém, a boszorkányok pedig lélegzetvisszafojtva várták a "nagy pillanatot". Mikor aztán odaért elém, ismét megsimogatta az arcomat (ezúttal már képes voltam hidegvérrel tűrni ezt, mert megerősített elhatározásom), majd közelebb hajolt hozzám, és a fülembe suttogott:
- Készen állsz életed nagy pillanatára, Angel? - kérdezte.
- Itt? - néztem körül felvont szemöldökkel, majd kacéran rá nevettem, és én is a fülébe suttogtam:
- Keressünk valami meghittebb helyet, ahol senki sem zavarhat minket - javasoltam neki, majd határozottan magammal húztam a pokol urát.
Ha velem tart, lesz lehetőségem megpróbálni megölni őt, ha nem, akkor is, elvégre a kedvenc, valódi ezüstből készített tőröm mindig kéznél volt, így még most is ott lapult a ruhám ujjában. Ruhám alatt egyébként is számos tőr kapott helyet, és a szüleimnek hála - nem mintha túl sokat köszönhetnék nekik - elég jól értettem a tőrökhöz.

A démon igen csak kiélvezi a tíz hű asszonyát. Ám érezte az új leányban a félszt, így direkt nem erőltette az elején a játékot. Nem régiben egy hasonló sorsú új áldozat annyira megrémült a helyzettől, hogy ijedtében elszaladt és mielőtt utol érték volna a város felé rohanva, már össze is kapta a holmiját és azóta sem látták.
Nem volt fékezhetetlen mohóság a Pokol mélyéről jött vendégbe, bár meglepődött az ajánlaton. Gyengéden karolt bele Angeibe és kísérte őket az irigy szemektől kísérve a sűrűbe.
-Ha nem mered itt, hát megejthetjük ott. Néha az jut a legmesszebbre, kibe a leglassabban csörgedezett bele a bűvös manna. Még nagy jövő is várhat rád, Moonlight.
*Az orgia közben -mint kiderült- megtudta a teljes nevét. És ha eljátssza az engedelmes menyasszonyt, hát elcsalhatja egy-két fenékfogdosás árán a Szűz Nővérek mentorát a rémvadász.
Ideje hát szembenézni azzal, melyet a Sors szövője neki szánt már akkor, mikor eljött eme találkozóra.

A Démonok Feje mindent elkövetett, hogy a kedvembe tegyen, s megpróbált a boszorkányság irányába csábítani, nem sok sikerrel, habár ezt ő valószínűleg nem is sejtette, ahogyan azt sem, hogy mire készülök. Elvégre én csak egy fiatal lány vagyok, mégis miként tudnék ártani neki, nem de bár?
S én pontosan ezt akartam kihasználni, ezt a túlzott elbizakodottságát, hogy neki senki és semmi nem árthat, sőt, eszébe sem jutna ez senkinek sem, elvégre ki merne dacolni a Pokol Urával? Naná, hogy senki! Csak én lehetek annyira ostobán vakmerő, hogy egyáltalán erre még csak gondolni is merjek!
Ezen gondolatokra elégedetten elmosolyodtam, ami szerencsére pont jól jött ki, mert éppen azt ecsetelte, hogy milyen sokra vihetem, így még csak gyanús sem volt tőlem ez a gesztus.
A hízelgése - bármennyire is próbáltam ezt letagadni - jól esett, elvégre tudtam, hogy ebben tuti nem csalnak az ösztönei. Mindig is tisztában voltam azzal, hogy kivételes tehetséggel bírok, és a mágiára is igencsak fogékony vagyok, habár sosem használtam efféle eszközöket.
Azonban hamar úrrá lettem elbizakodottságomon, hiszen egyből eszembe jutott az első számú szabályunk, miszerint sosem szabad elbíznunk magunkat és alábecsülnünk ellenfelünket. Főleg akkor nem, ha magával Luciferrel készülők épp végezni...

Lucifer kicsit távolabb vezetett a Nővérektől, a bozótos mögötti kis erdős részre. Arra számítottam, hogy amint megállunk, és ő kijelöli a helyet, ahol "belém csörgedezhet a bűvös manna", egyből rám veti magát, nem vesztegetve az időt, nehogy meggondoljam magam, de legnagyobb meglepetésemre nem ez történt, hanem türelmesen várakozott, mintegy várva a jelre, hogy mikor kezdhetjük el, én pedig magamban fohászkodtam, hogy beváljon a tervem.

A démon gyengéden rántja meg a nő karját, mikor már elég távol kerültek. Ám még vár, hogy ő kezdeményezzen. Csalódnia kell, hogy eldugva a többiek elől nem kap az alkalmon, hogy elkényeztesse őt, ám felvállalja a férfi szerepet és közelebb hajol, hogy megcsókolja. Ketté ágazó villás nyelve már izgatottan le-fel mozog a résnyire nyitott szájában, hogy hamarosan akcióba lépjen.
Ha most szúr a rémvadász, akkor súlyosan megsebesítheti a pokoli teremtményt és egy felfúvódó fekete buborék pukkan ki hamarosan a szájában, miközben üvölt fájdalmában. Ahonnan jött, ott sokan lenézik azért, ami. Nem rettegett zsarnok, csupán csak egy alacsony szintű démon faj tagja, melyek előszeretettel jelennek meg boszorkányok és ördögidézők hívására és vonják szép szavakkal, ígéretekkel a bűvkörükbe őket. Persze igyekeznek eltitkolni, hogy jóval kevesebb a tényleges varázserejük, mint amit állítanak és inkább ördögi tanácsokkal emelik magasra patronáltjaikat.
Ha az első lehetőséget választja a démonvadász, akkor igyekszik a pokolfajzat ellökni őt magától és egyelőre még csak védekezik. Bár legyőzhető, de nem szabad azért alábecsülni.

Ha inkább visszacsókol a megtévesztő, gonosz teremtménynek, akkor jóval súlyosabb sebet okoz az első támadás. Ám továbbra is erősen magához szorítja ez esetben a Lucifer-utánzat és nem engedi el.

A Démon végül - mikor végre rájött, hogy nekem eszem ágában sincs kezdeményezni - közelebb hajolt hozzám, és villás nyelvével birtokba vette a számat, mire erős késztetést éreztem, hogy ellökjem őt magamtól, és akcióba lépjek, de végül sikerült tartanom magamat az eredeti tervhez, és undoromat legyőzve visszacsókoltam, mire a démon merészebbé vált.
Ez már elég volt ahhoz, hogy fittyet hányva tervemre ellökjem magamtól a gonosz teremtményt, és erőteljesen hanyatt lökjem a füvön, amit láthatólag a szenvedélyem jeleként értelmezett.
A szememben fellobbanó harag tüzét pedig szintén ennek vette, ami hihetetlen előnyhöz juttatott engem, így ugyanis lehetőségem adódott fölé hajolnom, s a démonban még akkor sem tudatosult kiszolgáltatott helyzete, mikor lovaglóülésben ráültem mellkasára, mintegy leszorítva ezzel őt a földre. Minden bizonnyal azt gondolta, csupáncsak kényeztetni akarom.
Ennél jobban nem is alakulhattak volna a dolgok. Megengedte magamnak egy elégedett, gonosz vigyort, majd szépen lassan kigomboltam ruhámat, mintha csak csak az ő kedvéért akarnám levetni ruhámat. Élveztem a helyzetet.
A gombokat kigombolva mindvégig ügyeltem arra, hogy a ruhám alatt rejtőző fegyverek takarásban legyenek, ám amikor ez már-már lehetetlenné vált, egyszerűen széttéptem azt, felfedve előtte fegyverarzenálomat, majd ugyan annak a mozdulatnak a folytatásaként két kezemmel kirántottam egy-egy tőrt a ruhám két oldaláról, és mindkettőt teljes erőből a döbbent démon mellkasába döftem.

Nem evilági teremtmény, de üvölteni evilágon is hallhatóan tud. Fekete, nyálkás buborékok tódulnak a sebzett szörny torkából a szabad levegő felé, ám még a szájában kipukkannak és csak néhány undorító trutymó jut ki onnan, néhány épp Angel arcába.
Ez viszont önmagában nem okoz sem maró sem mérgező hatást. Nem veszélyes, csak visszataszító. Ám annál jobban kell figyelnie arra, hogy a démon megragadja egyik combját és kibuggyan az ember leány vére, ahogy bele mélyeszti háromszög körmeit. És jobb karjával lendül, hogy elkapja a nyakát, ha nem védekezik valahogy ellene.
A tisztás felől nők ijedt hangja hallatszik. Ami kivehető belőle, úgy tűnik a Nővérek futnak megnézni, mi történt...

A lény szájából furcsa, fekete trutymó szivárog ki, de a nagy része elkerült engem, s csak egy-két cseppnek sikerült megtalálnia arcomat. A démon vére szerencsémre nem mérgező, így emiatt nem kell aggódnom. Az üvöltése annál nagyobb galibát okoz számomra, elvégre erre a hátborzongató, gurgulázó, fájdalmas kiáltásra biztosan felfigyelnek a tisztáson várakozó Nővérek is.

Sok időm azonban nincsen ezen a problémán elmélkedni, mert a démon (akiről immáron biztosan állíthatom, hogy nem lehet maga a Sátán, hiszen vele nyilván nem lett volna ilyen könnyű dolgom) karmos kezével megtalálja a combomat, és teljes erejéből belevájja háromszög alakú, pengeéles karmait, mire elkezdett szivárogni a sebből a vérem. Felkiáltani azonban se időm, se energiám nincsen, ugyanis  másik kezével máris támadásba lendül, és megpróbálja vasmarkába fogni védtelen és számára minden bizonnyal meglehetősen törékeny torkomat. Ám mivel remek reflexekkel áldott meg a sors, így időben el tudtam kapni felém kapó jobbját, és egy cseppet sem kímélve ellenfelemet kicsavartam kezét, majd egy újabb tőrt előrántva a földhöz szegeztem azt, mire a lény még erősebben végigkarmolta jobb combomat, melyből immáron patakokban csurgott le a vér, és azzal fenyegetett, hogy némi méreg jut majd így a szervezetembe.
Úgy tűt bal karja sokkal erősebb a jobbjánál, mert bármennyire is próbáltam, képtelen voltam lefejteni magamról azt, s minél jobban próbálkoztam, karmai annál mélyebben fúródtak bele húsomba.
Ráadásul tisztában voltam azzal is, hogy fogytán van az időm, mert ha a boszik ideérnek, akkor még nehezebb dolgom lesz, így hát a keze lefejtése helyett inkább mással próbálkoztam.
Az undorító lény továbbra is szabadulni próbált, és vergődött alattam, láthatólag még mindig elég sok erő maradt még benne. Miközben így dühödten próbált kiszabadulni fogságomból, néhány tőr esett ki ruhám alól, melyeket a dulakodás közben nem tudtam elkapni a levegőben, így ezek mind a démon mellett, a földön landoltak.
Ezt a számomra szerencsétlen helyzetet a démon egyből ki is használta, és elengedte combomat, majd felkapta az egyik tőrt maga mellől, és felém döfött vele, de még időben sikerült legurulnom róla, így a penge célt tévesztett, a démonnak viszont így sikerült kiszabadulnia szorításomból. Ahhoz azonban már túl gyenge volt, hogy futásnak eredjen, és feltápászkodni is alig maradt már ereje.
Üvöltve rántotta ki kezéből a tőrt, mely a földhöz szegezte, majd felém hajította azt. A penge a fejemet súrolta, és fel is karcolta a bőrömet a szemem fölött, de nagyobb kárt nem tett bennem.
Ekkor elhatároztam, hogy véget vetek ennek a játéknak, és ezúttal biztosra megyek, és még az utolsó, megmaradt pengémet (melyet a boszorkától vettem alig egy hete) egyenesen a szívébe hajítottam, a démonnak pedig már nem maradt ereje kikerülni a felé tartó pengét, így végül összeesett, és nem mozdult többé.

Sajnos nem tudtam sokáig gyönyörködni a látványban és élvezni diadalomat, mert szinte azon nyomban megjelentek a Nővérek, és elhűlve nézték, hogy mit tettem, én pedig vártam, hogy mit lépnek erre, elvégre sebesült lábammal esélyem se lett volna elmenekülni, nem mintha szándékomban állt volna. Tisztában voltam azonban azzal a ténnyel, hogy ha velük is meg kell küzdenem - amire azért valljuk be, elég nagy az esély -, akkor nagy szerencsémnek kell lennie ahhoz, hogy sikerüljön átverekednem magamat rajtuk is, ugyanis a démonnal való küzdelem jócskán kifárasztott, és a lábamon lévő seb is eléggé komolynak bizonyult. Alig bírtam két lábon megállni, mert jobb lábam folyton össze akart csuklani a megerőltetéstől. És ha ez még nem lett volna elég, azért az sem utolsó, hogy ők sokkal többen vannak, én pedig fegyvertelenné váltam, így hiába vagyok sokkal jobb és kitartóbb harcos náluk.
Mindezek ellenére dacosan néztem a Nővérek szemébe, és emelt fővel vártam, mi vár még rám ezen a hátborzongató, teliholdas éjszakán.

A boszorkányok megvetéssel teli károgtak, mint a varjak. Becsmérlő szavakat vágtak új nővérük fejéhez, ki nem becsülte meg a jó létet.
A démon testét hatalmas tűz nyelte el és baljós hahotázások közepette tűnt el teljesen a bele vágott késekkel együtt. Csak egy ezüst pengéjű maradt két méterrel Angeltől a földön és a küzdelem lenyomata a talajba mélyedve.
Ám ez nem riasztotta el a lányokat attól, hogy az árulóra vessék magukat. A főboszorkány, kinek a nyakában a medalion volt, egy üveget lökött a földre a közelbe, melyből zöldes füst terjedt szét. A démonvadásznak a sebei fájni kezdtek és köpni-nyelni nem tudott. A füst marta a szemét, mint a paprika spray és el kell döntenie, hogy könnyező szemeivel pislog-e, hogy tisztuljon a retinája vagy minden idegszálát megfeszítve tartja kinyitva. Szájában hirtelen termelődik annyi nyál, hogy úgy érzi, akkor is csak forrásként zubogna ki egyvégtébe, ha arccal előre dőlve kitátja nagyra a száját. Noha ez tévképzet és szapora nyeléssel le tudja tuszkolni a torkán.
Nem sok ideje van, mert egyszerre négy banya indul meg, egyik eltöri a fatörzsön az üvegét és a törött nyakkal üt előre. Másik egy bunkós bottal próbál nagyot sózni, melyet most talált az avarban. Harmadik késsel szúr előre, míg negyedik társuk egy földről felkapott nagyobb kődarabbal szeretné fejbe vágni.
Távolból figyelő többiek közül is hárman felmarkolnak nagyobb köveket, ám egyelőre várakoznak.

A boszorkányok egytől-egyig rám vetették magukat. Mindenféle eszközt bevetettek ellenem, ami csak a kezük ügyébe került. A fő Nővér pedig egy fiolát vágott hozzám, amiből valamilyen furcsa zöld füst terjedt szét és vett körül engem.
Az üvegben valami maró gáz volt, mely rettentően csípte sebesült lábamat, minek következtében azonnal a földre rogytam, s bárhogy próbáltam, nem bírtam talpon maradni. Ez azonban nem volt elég, mert a füst a szememet is csípni kezdte, és próbáltam kipislogni azt, hogy legalább lássam támadóimat, s úgy-ahogy tudjak védekezni ellenük. Szájamban pedig rengeteg nyál keletkezett, melyet azonban szapora nyelésekkel sikerült hamar eltüntetnem, így ha más nem is, de legalább ez a problémám megoldódott, nem mintha ez nagy vigaszt jelentett volna számomra.
Amint hogy kitisztul a látásom egyből egy csapat dühös boszorkát látok, magam körül, akik körülvéve engem különféle eszközökkel szinte egyszerre lendültek támadásba.
Nagy nehezen sikerül ugyan feltápászkodnom, és elhajolnom a bunkósbot elől, és a kő sem talál célba, de a késsel már nem volt ilyen szerencsém, és az a vállamba fúródik, minek következtében felkiáltottam. A találat azonban újból erőt ad nekem, s érzem, amint elárasztja véremet az adrenalin, s ez elég ahhoz, hogy a fájdalommal nem törődve, dühödten neki essek újbóli sebesülésemet okozómnak, és rövid úton a földre kényszerítsem őt, aki olyan szerencsétlenül esik, hogy fejét egy kőbe veri be, minek következtében ájultan terül el a földön.
Ez kissé megrémíti az eddig rám támadó boszorkákat, s a zavarukat gyorsan ki is használom és felkapom a földről a közelemben heverő bunkós botot, így végre van mivel megvédenem magam. Az eddig várakozó társuk azonban mintha csak erre várt volna, fenyegetően elindult felém.

A hirtelen rohamot jórészt állta a vadász, bár a késsel sikerült elérnie az egyiküknek. A mára már elég erősen kicsorbult penge még így is öt centire mélyedt a húsba. Ám sikerül ellentámadásba lendülni és fellökni, melynek következtében egy kőbe beveri a fejét a bökő tulajdonosa és ez hullámként hat a többiekre is. A közelharcot választók igyekeznek hátrálni, míg a magukat kővel hátul felszerelők előre lendülnek és igyekeznek minél gyorsabban hajigálni Angelre.
Érdekes, hogy a megölés ezen lehetőségét választják. Hiszen minden magát boszorkánynak valló feje felett ott van, hogy esetleg egyszer őt is sötét praktikákon érik és nyilvános megkövezéssel igyekeznek véget vetni üzelmeinek.
Ha az erőd sűrűbb részei felé veszi az irányt a szörnyvadász, akkor van esélye elmenekülni. Vagy megpróbálhatja felvenni a harcot a többi lánnyal. Immáron két kés hever a földön nem messze tőle, az imént még a vérét nyalogatót akár fel is vehette a bunkóval együtt, hogy elrakja. A másik, az ezüstös sincs olyan túl távol, elmehet érte.
A főboszorkány az elsőhöz nagyon hasonló üvegcsét vesz elő közben. Így számítani lehet arra, hogy ő a háttérbe húzódva még mindig tervez valamit.

Hamar felmértem a helyzetemet. A bunkósbot meglehetősen jó választásnak tűnt, habár nem igazán preferáltam az efféle barbár és primitív harci eszközöket, de ebben a helyzetben nem igazán válogathattam. A vállamat csúnyán megsebesítő tőr pedig közvetlenül a lábam mellett hevert a földön, így habozás nélkül azt is a kezembe vettem. Nem messze tőlem az ezüstözött pengét vettem észre, de nem mertem megkockáztatni, hogy elmenjek érte, és akár egy percre is levegyem a szememet támadóimról. Ugyan a hátam mögött szabaddá vált az út, és akár a menekülést is megpróbálhattam volna, de sebesült lábammal nem lett volna túl sok esélyem. Ahhoz még mindig túl sokan voltak, hogy ha hátat fordítok nekik és rohanni kezdek (vagyis inkább csak sántikálni, mert többre nem igen lettem volna képes), ne érjen utol engem legalább egyikük. Így hát továbbra is a harc mellett döntöttem.
A főboszorkány közben újabb üvegcsét vett elő, ami bajsejtelmet keltett bennem. Az előző fiola tartalmának hatásait se élveztem túlságosan, és nem igazán repestem az örömtől, hogy lehet megint megismétlődik az akkor megtapasztalt, korántsem kellemes élmény.
Ezen morfondírozni azonban sok időm nem maradt, mert a három eddig háttérbe húzódott Nővér ekkor előre sietett, és elkezdtek engem kővel hajigálni, amit nem igazán értettem, ugyanis nem voltak túlságosan hatásosak ezek a próbálkozásaik. Fele kőmennyiség tökéletesen mellé ment, ami meg viszonylag jó célzásnak minősül, az elől még így sebesülten is könnyen el tudtam hajolni, egy kettőt pedig a bunkósbotot ütőként használva sikerült messzire elütnöm. Egyik ilyen ütésem ráadásul olyan jól sikerült, hogy az egyik boszit fejbe találtam vele, így a másik kettőnek is elment a kedve a hajigálástól.
Megkönnyebbülni, vagy a sikeremnek örülni azonban nem volt időm, ugyanis ekkor a főboszi felém hajította a gondosan előkészített üvegcsét, ami a lábam előtt ért földet. Egy pillanatig semmi sem történt. Aztán hirtelen elsötétült előttem a világ, és csak remélni mertem, hogy ez a vakság (mert abban biztos voltam, hogy nem ájultam el) csak átmeneti lesz.

A kuruzsló asszonyok próbálkozása hatástalan maradt, hogy távolról igyekezzenek súlyos sebeket okozni áruló társuknak, még az egyikükhöz vissza is repült az egyik kő és a fejéből bőségesen ömleni kezdett a vér. Így nem csak felhagytak ezzel, de már vissza is vonultak volna, mikor vezetőjük egy újabb üveget dobott a rémvadász lábai mellé.
-Előre, gyávák! Most nem lát. Üssétek agyon őt!
*Az egyik túl hamar lendült támadásba és Moonlight hallhatja, ahogy felkiált.
-Áááá! A szemem!
*A szétoszló méreg felhő egy nem várt áldozatot szed. Ám a többi megindul botokkal a fejét verni. Egyedül az a lány nem így cselekszik, aki az új tagot ide hívta.



Ő inkább lehajolva próbál elrohanni mellette, hogy a térdére hátulról vágjon rá.

A megvakulásomat hamar kiderül, hogy ahogyan azt sejtettem is az üvegcse tartalma okozta. Valami koromfekete füstszerűség volt ez, amitől semmit sem láttam. Egyik támadóm bele is rohant ebbe a füstfelhőbe, és így ő is ártalmatlanná válik, hiszen vakon semmit sem árthat nekem.

- Remek, még egyel kevesebb - gondoltam magamban. Jelen pillanatban minden kieső ellenfelem gondolatától jobban éreztem magam, még a - remélhetőleg átmeneti - vakságom ellenére is. Ugyan így védekezni nem igazán tudtam, de minél kevesebben vannak, annál jobb nekem. Valamint továbbá még abban is reménykedtem, hogy ha ez az ellenfelem megvakult, akkor talán a többiek is így járnak majd, és akkor újabb előnyre teszek szert, ugyanis szüleim sokat tanítgattak engem a sötétben való harcolás művészetére is. Nem egyszer bekötötték a szememet és úgy vívtunk, vagy úgy kellett vakon célba találnom íjammal a céltáblánkba. Ugyan az kissé más helyzet volt, de ennek most mindenképpen hasznát vehettem, mert megtanultam miképpen bízzak ilyen esetben az ösztöneimre. Ők pedig nyilván nem kaptak efféle kiképzést.

Egy ideig úgy tűnt, hogy egész jól működnek a reflexeim, mert jó pár támadást sikerült kikerülnöm hallásomra és más érzékeimre hagyatkozva, de az egyiknek botjával sikerült a bordáim közé találnia, amitől majdnem a földre hanyatlottam ismét, de nagy nehezen sikerült talpon maradnom. Ez azonban csak pár percig sikerült, ugyanis nem sokkal ezután hallottam, ahogy egy másik Nővér elrohan mellettem. Először azt hittem, menekül, de hamarosan rá kellett jönnöm, hogy tévedtem, ugyanis egészen mások voltak szándékai, és hátulról rácsapott fájós térdemre, minek következtében azonnal összeestem, és a fájdalomtól el is vesztettem az eszméletemet.

Az állandóan menekülő harcos élete újabb fejezethez érkezik. Amikor kinyitja a szemét, egy börtön cellában ébred. Éjszaka van, de már az utolsó negyedben jár a Hold. Így tud következtetni arra, mennyi idő is telhetett el az óta.
Léptek hangja visszhangzik az üresen kongó folyosón és hamarosan kulcs zörög a zárba. Ahogy az őr belép, szikár termetű, erősen középkorú ember jelenik meg. Tekintete nem sok jót sugall.
-Végre felébredtél. A Nővérek megint jól jósolták, mikor várható. Kiengedlek és eredj békével!
*Utolsó mondata csak akkor volt érthető, mikor a torony bejárati ajtóján kikísérte és egy nagy lökéssel a hátán gyorsan becsapta mögötte a kaput. Odakint hatalmas tömeg várt, fáklyákkal a kezükben.
-Üdvözöllek Angel Natalie Moonlight! A távollétedben a bíróság bűnösnek talált sötét praktikákkal üzérkedés vádjában. Ezért téged megkövezésre és vesszőfutásra ítélt.
*Valamit tátogott még, de az nem hallatszott a hirtelen kitörő üvöltésben, mellyel egy időben több száz kő repült felé, kiválogatva a legélesebb, legártalmasabbnak tűnőket. Nem sok választása van az ifjú harcos teremtésnek, ha életben akar maradni el kell kezdenie rohanni. Amint a tömeghez közelebb ér, már nem fogják dobálni, hanem fáklyákkal verni, ahol érik.
Egyetlen dolog, talán, ami még eszébe jut, hogy az emberek említették a boszorkányt, ki nem régen ő előtte csatlakozott a Nővérekhez, de már egy ideje nem látták. Páran úgy tudták, Braslov felé vette az irányt.

A játék folytatása itt:
https://neminra.hungarianforum.com/t177p45-braslov-udvozoljuk-varosunkban#2795

/A karim nem tartózkodik a helyszínen. Játék a bérgyilkos párral./


A vadászok tini bérgyilkosaik már több napja kutatták Angel Moonlight nyomait, amikor végre találtak valamit. Csak nem készültek fel, hogy ekkora valamit találnak.
Már hallhattak róla, hogy sokan hisznek a Szűz Nővérek boszorkánytársulatnak, talán utána is néztek, kifélék ezek. Persze csak óvatosan, hogy le ne bukjanak véletlenül sem. Hiszen fontosabb feladatuk is van, mint vidéki kuruzslókról kideríteni, valódi hatalom birtokosai-e.
De térjünk vissza a nyomra, amire bukkantak! Hát az tényleg óriási volt. Épp csak agyon nem taposta őket. A város fogdájáról hamarosan kiengedik az áruló rémvadászt. Csak oda kell menniük és titokban követniük.
Ám kis komplikáció akadt, míg a háttérben figyeltek. Óriási tömeg gyűlt össze az ítélet végrehajtására. És ez jelezte számukra is, hogy a szekta túlnőtte a jósok megszokott hatalmát.

El kell döntenie Jamienek és Rebecának, hogy ezen a lincshangulattól ittas keddi éjszakán az elfutó nyomait követik-e vagy alaposabban szemügyre veszik a város szokásait?

Történet mottója: „A guillotine egy primitív és könnyen kijátszható szerkezet. Csak maradj NYUGODT és NE VESZÍSD EL A FEJED!” (Ősi Vogon Bölcsesség)

Évekig bujdostunk és városról-városra vándoroltunk, így próbálva meg megszökni az árvaház és az igazságszolgáltatás emberei elől. Becával szerettük ezt az életet, hiszen szabadok lehettünk, még akkor is, ha sohasem maradhattunk pár hétnél tovább egy helyen. Sőt a legtöbb esetben már pár nap múlva távoztunk, jó nagy káoszt hagyva magunk után. Ezeken a kalandokon pedig utólag mindig nevettünk, és jót szórakoztunk a naiv embereken, akiket könnyűszerrel átvertünk, és némi pénzt csikartunk ki tőlük. Ahogy múltak az évek, úgy lettünk egyre jobbak és jobbak. Először csal tolvajlásból és csalásokból szereztük meg a napi betevőnket, élvezettel számolgatva a pénzt, amit nagy munka árán szereztünk, majd később már a gyilkolástól sem riadtunk vissza, ha arról volt szó. Lassanként pedig már megbízatásokat is kaptunk egy-egy bűnözőtől, ami egy cseppet sem volt veszélytelen. Eleinte ezek a pitiáner, enyveskezű tolvajok és gyilkosok természetesen megpróbáltak átvágni vagy ne adj' Isten megölni minket, de hamar megtanulták, hogy mi fiatal korunk ellenére nem vagyunk azért annyira kispályások. Ehhez persze az kellett, hogy ezeknek a nyakát szegtük, majd egyből tovább is álltunk, eltüntetve minden hozzánk vezető nyomot.
Ezeknek köszönhetjük, hogy végül egy démonvadász társaság felfigyelt ránk, és vezetőjük, egy bizonyos Ulrik Argent nevű pasas felkeresett minket, és egy remek ajánlatot tett a számunkra, amit eleinte én vissza akartam utasítani. Nem bíztam az ürgében, de Becca arra kért, hogy hallgassuk meg, és végül így esett, hogy neki köszönhetően elfogadtuk az ajánlatát. Azóta nekik dolgozunk, és be kell vallanom, kimondottan hálás vagyok Beccának, hogy rábeszélt erre, hiszen elég szépen megfizetnek. Ráadásul semmiben sem szenvedünk hiányt, és még jó kis fegyverekkel is elláttak minket. Egy szó mint száz, ha úgy vesszük befogadtak minket, és ami a legjobb az egészben, hogy ők nemcsak hogy elismerik tehetségünket, de ezzel még a hasznukra is válunk, és eszük ágában sincsen minket megváltoztatni.

Cserébe pedig pusztán annyit kértek, hogy végezzünk el számukra egy-két feladatot, amit mi ezer örömmel megtettünk. Eleinte csak néhány orknak meg alacsonyabb szintű démonnak kellett ellátnunk a baját, vagy egy-egy embert kellett elhallgattatnunk. Végül pedig fő feladatnak megkaptuk egy régebben közéjük tartozó lány felkutatását, akit Angel Natalie Moonlightnak hívtak, és figyelmeztettek minket, hogy legyünk résen vele szemben, ugyanis az egyik legtehetségesebb vadászukról van szó, aki elárulta őket, s bár nem sokkal idősebb nálunk, de elég ügyes, és jobb nem alábecsülnünk őt.

Így hát egyből a keresésére indultunk Beccával, a nyomok pedig ebbe a lepukkant, szekta vezette, furcsa kisvárosba vezetett. A Nővérek nevezetű társasággal túlontúl sokat nem foglalkoztunk, csak éppen annyit, amennyit feltétlenül szükséges volt róluk megtudnunk. Kérdezősködéseinknek köszönhetően hamarosan megtudtuk, hogy Angel bizony tényleg a városban van, és a Nővérek dolgaiba igyekszik beleütni az orrát, ami ha engem kérdezett volna bárki is erről, nem tűnt túl okos dolognak, hiszen a hatalom itt az ő kezükben volt.
Aztán sajnálatos módon elvesztettük a nyomát, de ez nem tartott túl sokáig; hamarosan a fülünkbe jutott, hogy a rémvadászt boszorkánysággal vádolják, és másnap engedik ki a börtönből, a tömeg pedig meg akarja kövezni a bolond nőszemélyt, aki vette a bátorságot ahhoz, hogy belefolyjon olyanok ügyeibe, amihez neki semmi köze sincs.  

Mikor ez a hír eljutott hozzánk, Beccával eléggé döbbenten néztünk össze. Úgy tűnt a Nővéreknek még annál is nagyobb befolyása van, mint amit eddig hittünk. Ez viszont számunkra semmiképpen sem volt jó hír, hiszen ebbe akár bele is halhat, nekünk pedig élve kell őt visszajuttatnunk a családjához. Ráadásul mire a börtön elé értünk már elég szép kis tömeg gyűlt össze, hogy mindenki részt vehessen a boszorkánysággal vádolt lány agyonverésébe, így esélyünk se volt közel kerülni a lányhoz, aki amint kiszabadult, azon nyomban futásnak eredt, és valahogy sikerült utat törnie magának a tömegen, majd eltűnt a szemünk elől. Ugyan megpróbáltuk követni őt, de nekünk nem volt olyan szerencsénk, mint neki; a tömeg megakadályozott minket abban, hogy előre haladjunk. Mire pedig nagy nehezen kiverekedtük magunkat a csőcselékek közül, a lány már eltűnt, mi pedig bottal üthettük a nyomát.
Káromkodva fordultunk hát vissza a város felé, újabb információk után kutatva, hátha megtudunk valamit arról, pontosan mibe is keveredett a vadász, és merre folytathatta útját. Valamint ha már itt ragadtunk még egy ideig, jobban utána nézünk ezeknek a Nővéreknek, hátha van valami rejtegetnivalójuk, amiért megérné némi plusz pénzért megdönteni hatalmukat, és eltüntetni ezeket a kuruzslókat a föld színéről is.

A nyüzsgő városban több felé is indulhatnak és mindenhol más élményük lesz. Ám egyelőre csak egy utat járhatnak be a háromból. Így a másik kettő mintha meg sem történt volna, nem tudnak róla.
Így természetesen a jó öreg Kocsma Hivatalok is nyitva, hogy pletykák és szóbeszédek tárházával fogadja őket. Ha betérnek inni, bizony nem engedi a párt a légkör és már a pult felé haladva is elkaphatnak egy félmondatot, mely a történtek mélyebb megismerését kínálja.
-..., hogy nem komplett az a nő. Mindenki füle hallatára azt állította a bíróságon, hogy valami Pokolból jött teremtményt ölt meg puszta kézzel. Bizonyíték persze egy szál se és a bíró bepöccent. Pedig szegénnyel nem volt minden rendben. Nem volt boszorkány. Sok hülye kiment és meg akarta ölni, pedig csak. -hirtelen elhallgat és a szót keresi- Vannak ilyenek má...
*Nem lenne célszerű letámadni őt és kifaggatni arról a bíróságról részletesen, amire még az érdeklődő két fiatal sem emlékszik, hogy hallott volna valamit róla. Ám ha már van valami a kezükbe, hát oda szegődhetnek majd az asztalhoz, hogy kicsit felmelegítsék a témát, miközben kezük a sörös poharat melegíti. Esetleg a Nővérekre kérdezni rá.

Akár a város rendjére ügyelő katonaság egyik épülete körül is szaglászhat egy ifjú szerelmes pár. És egy papírt szegez fel épp az egyik öreg baka a hirdető táblára, mikor oda érnek. Jobban megnézve ismerősük képét láthatják rajta tíz ezüstért hirdetve. Ha kézre kerítik, a család többet fizet jócskán és több hasznos dolog nem olvasható le, amit már ne tudnának. A vén baka pedig mellettük elhaladva ballag befelé az őrszobára.

De akár a legkézenfekvőbb irányba is indulhatnak és az utcán még mindig nagy számban lézengőkkel beszélgethetnek akár az éjszaka történtekről, akár a várost kezükben tartó szektáról.