Az volt a szerencséje Flint-nek, hogy a törpék nem siettek sehová, így fájós lábával is tudta őket követni, bár néha már ott tartott, hogy hagyja a fenébe az egészet, de most már teljesen eltévedt, így nem sok választása maradt, csak összeszorítani a fogát és vonszolni magát a két vándor után.
Még így is azon töpreng már, mikor délutánba hajlik az idő, hogy feladja, lepihen egy fa tövében és ott marad, míg el nem jön érte a lassú halál, de új erőt ad neki, ahogy megpillantja a változó vidéket, mert sejti, hogy talán a két bányász útja is a végéhez közeledik, és akkor ő is megállhat végre.
A hasa már így is nagyon fáj, hiszen az éhség szinte már mardossa, útközben csak pár marok bogyóval és némi patakvízzel olthatta a éhségét, szomját.
Majdnem lebukik mikor végre kibukkannak az erdő utolsó fái közül és egy barlang nyílásban tűnnek el, annyira eltompultan követi őket.
Hirtelen nem tudja mit csináljon, mert fél az odabenn tátongó sötétségtől, de aztán a kétségbeesés előre hajtja, hiszen hová is mehetne. Pihennie és ennie kell és az csak ott várja, ahol élőlények vannak. Így aztán beoson a nyíláson és ezt igyekszik minél halkabban és láthatatlanabbul tenni.



Lisbeth azért nem várt karba tett kézzel, míg visszatér a kölyök, akiről már kezdett lemondani, hiszen azért már jelentkeznie kellett volna. Mérges volt, de le kellett nyelnie, viszont, ha nem akarta, hogy kidobják, ha elfogy a pénze, akkor magának kellett megkeresnie. Így a fogadó egyik homályos sarkában telepedett le és ott fogadta azokat, akik kíváncsiak voltak, mit hoz számukra a jövő. Szerencsére azért ez mindig csábítja az embereket.
Azonban a legújabb kuncsaft, kicsit erőszakosabbnak mutatkozott, de mikor felnézett kissé elsápadt. Nem mindennapi csúfság nézett vele farkas szemet és mondanivalóját egy súlyos buzogánnyal erősítette meg.
- Én csak nem régen érkeztem jó ember, fogalmam sincs milyen kölyökről beszélsz. – rázta meg fekete fürtjeit. – Ha viszont a jóslatomra vagy kíváncsi, azt nem fegyverrel, hanem csengő érmékkel kell kérned. – mosolyodik el hidegen és keze az egyik méregfiolára tapad, ami ha bőrre kerül, maró fájdalmat és izomgörcsöt okoz. – Tehát ezt vidd innen. – int a buzogányra, - és ha nem tudsz fizetni, akkor magadat is.

Ahogy a fiú beosont a járaton, még látszott az első kanyarban a fény, mikor egy melléküregből beszélgetés hangja hallatszott. Bent két ork és egy törpe kártyázott.
-Kettes pár és dáma pár! -csattant fel a szakállas.
-Nem tudom, hogy csinálod. Mindig neked van szerencséd. Nem hiszek a szerencsétlenségbe!
-Tán nem célozgatni akarsz valamire? A törp becsület megkérdőjelezhetetlen.
-Én nem célozgatok, hanem eltalálom a leggyengébb pontot mindig!
*Az alacsony növésű nép képviselője a székéhez támasztott csatabárdját szorongatta és mérges szemekkel méregette a két cimboráját. Könnyűnek tűnt volna beleállítania az egyik fejébe, akkor már csak egy az egy ellen maradnának.
-Hát amikor neki volt három királya? Nyertetek ti is ugyan úgy. Egyszerűen csak egyszer neked kedveznek az istenek, máskor meg én nyerek. Nem kell ezen csodálkozni.
*Igyekezett lehiggadni, mert ha a két játékos társával végez is, tudta jól, hogy ide lent is még a társainak több agyarassal kell szembe néznie majd. Jobb lesz úgy terelni a gondolataikat, hogy vissza vonják a vádakat.
Az ajtóhoz nem messze a kályhán sült csirkecomb sült, jó illatokat árasztva, ám a három méter több, mint amiért észrevétlenül be lehet nyúlni. Vagy ügyesnek kell lennie.




A félork gyűlölködő szemekkel nézte a varázslónőt. Ám a buzogányát lehúzta az asztalról, kis karc nyomot hagyva mögötte.
-Ne játssz a türelemmel, boszi! Persze, hogy tudok fizetni.
*Ezzel megnyitotta a pénzeszsákja száját és egy kevés aranyport szórt ki rá.
-A kis lopósra vagyok kíváncsi. Merre kószál.

Kicsit szoknia kellett a fiú szemének a félhomályt, de nem volt teljesen sötét végül is, amire számított, a barlangot kísérteties fénybe vonta az egyik kanyarban éppen csak eltűnő fáklya lángja, ahol a törpék mentek.
Már osont volna tovább, mikor meghallotta a hangokat és gyorsan a barlang falához tapadt, úgy óvakodott a falva vájt másik üreghez.
Valószínűleg a bánya őre üthették el ott az időt egy kis kártyázással, akiket egy törpe és két ork alkotott és akik nem éppen egymás keblére borulva vitatkoztak azon, hogy kit mennyire segít a szerencse. Flint nem egyszer volt tanúja, ahogy ezek a kártyázások véres verekedésbe torkollottak és a hangulat itt sem volt kevésbé feszült, ahogy érzete és kivette.
Azonban úgy látszik a törpe nem volt bolond, hogy a két rámeredő orkra támadjon, mert az nem biztos, hogy neki kedvezett volna, arról már nem is beszélve, hogy ez a föld már minden valószínűség szerint az orkok vidéke volt, bár ebben a kölyök nem volt biztos, csak a hegyeket valahogy velük azonosította. Na, nem mintha a törpékhez nem lehetett volna. De végül is neki mindegy volt, őt leginkább azok az illatok vonzották, amik a kályha felől érkeztek és szinte belefájdult a hasa.
Igazán jól jött volna neki, ha ezek ott hárman egymás torkának esnek, akkor talán el tudta volna csórni azt a finom kis húst.
Az ajtóból semmiképpen nem érhette el, viszont be sem mehetett észrevétlenül, itt hagyni meg végképp nem tudta.
Látott jó pár nagyobb követ a lába körül, így felszedett párat, majd a nyílás a barlang felé eső oldalához lapulva, a kijárat felé dobált párat, hogy zajt keltsen. Azt remélte az őrök kiszaladna és akkor……neki csak egy-két pillanat kellett…….
A fény talán el is vakítja kicsit a férfiakat és akkor szépen eltűnik a sötétben, azokkla a finom sült combokkal együtt. Most csak erre tudott gondolni.



Lisbeth mindenesetre megkönnyebbülten látta, hogy szavainak azért volt hatása, nem kellett tudnia a félvérnek, hogy a szíve majd kiugrott közben. Adnia kell a látszatra, hogy nem ijed meg holmi tapló vendégtől, hiszen akár meg is átkozhatja, amit talán el is süthetett volna a méreg hatására, de jobb volt nem kipróbálni, mennyit bír el a fickó.
- Látom értesz te a szóból, nagyember. – nézett az elé szórt aranyporra, bár érméknek jobban örült volna, azért talán ez is megteszi, igaz még ebben a formában csak hallott az aranyról. – Akkor ne húzd az időt, ülj le oda, - intett a mellett lévő székre, - aztán nyújtsd ide a tenyered, hogy megnézhessem ki az a kölyök, akit annyira óhajtasz. – nyújtja ő is előre a kezét, hogy a másikét megfoghassa.
Ha az hajlandó megtenni ezt, akkor sóhajtozni kezd, de közben azon gondolkozik, hogy megéri-e neki kockáztatni, de nagy valószínűséggel akkor nem úszná meg és vagy használja valamelyik mérgét, vagy innen is menekülhet, ha tud.
- Láttam elfutni és, mintha valami kis szütyő lenne nála……..erdőt látok………barlangot…..
Persze ezeket nagyjából most találja ki, csak a környezetéből következtet, meg a fiúból, hogy ha keresik, biztosan menekül, erdő meg a város körül van elég és valahol csak el kell bújnia.
Ha a fickó elmegy, akkor már jó és végül is, ezt mindig meg lehet magyarázni.

A törpe kapott az alkalmon és figyelmét a zaj felé fordította. Nagy bátran indult meg kifelé, közben érezte, hogy fokozatosan csökken a feszültség. Mivel ő vállalta magára a veszélyt, hogy kikutassa a történteket, így kihúzta a lábuk alól indirekt a talajt, hogy tovább forszírozzák a kényes témát. Bár úgy vélte, hogy senki nem merte megtámadni a titkos tárnát, így ténylegesen kevés kockázatot hordoz tette, mégsem köthetnek bele akkor, mikor majd visszatér.
Számításai helyesek voltak és hamarosan az egyik oughwari is csatlakozott hozzá, gyorsan beérve pár nagy lépéssel. Így még csak nem is kellett egyedül szembe néznie azzal, ha egy troll vagy bármi félelmetes settenkedik odakint.
Ám a harmadik társuk bent maradt és felhajtotta a lapok széleit. Erősen gondolkodott azon, hogy a saját rossz leosztását kicseréli egy erősebbre, ám nem hagyta a becsülete. Végül hátra sandított és ha a kölyök nem épp akkor próbálta ellopni a kaját, akkor a bedobott téteket rendezte kicsit át. Úgy szólván visszavett pár bedobott érmét.
Ha Flint nem a rossz pillanatban nyúlja le a kajájukat, amikor váratlanul hátra sandít, akkor el tud bújni a visszatérők elől és észrevétlen marad. Ám ha rosszkor indult meg, akkor a hátra maradt őr felveri az egész bányát és már csak az marad hátra neki, hogy megpróbáljon a kettő között átbújni vagy kicselezni őket valahogy. Ám ennek vége van, mint a botnak ebben az esetben, ami egy fegyver nyelében materializálódik. Ő meg a földre huppanna.




A harcos pap rosszallóan morog valami érthetetlent.
~Vajon csak a mocskos kezem és füst szagú ruhám miatt találta ki ezt a kuruzsló vagy tényleg lát? Ez így elég rövidke és ha valóban a bányában van, akkor már mindegy. Ott biztosan elkapták.
*Vicsorítja a fogait majd elhatározza magát.
-Nincs még valami?
*Ha Lis kiegészíti még valamivel, azt figyelmesen meghallgatja. Ha nem tud mást mondani, akkor elég sok is ott hagyja a fizetséget, mert a boszorkány nem tudhat a kincs rejtekéről. Csakis természetfeletti képességei adhattak ilyen víziót.
Minden képen jó hírét viszi a jósnak, csak a mértéke a kérdés.

Visszafojtott lélegzettel lapul a falhoz Flint, hogy minél jobban beleolvadjon, eggyé váljon vele, mikor meghallja, hogy valaki igyekszik dörmögve kifelé. Persze izgul, hogy ne csak egy valaki menjen felderíteni a zaj forrását, mert akkor hiába volt minden, de mikor meglátja a törpe hátát, hallja az utána igyekvő másikat is.
Azonban hiába reménykedik a harmadik társuk, az egyik ork nem tart velük, így hamarosan a kölyök megkockáztat egy kis leselkedést befelé, ahol látja, hogy a fickó, kihasználva társai távollétét a maga malmára akarja hajtani a helyzetet.
Ha hozzá akar jutni az inycsiklandozó húshoz, ezt kell kihasználnia, mert különben lassan visszatérnek a többiek és elillan a kínálkozó alkalom.
A veszélyérzete szinte kiabál a fülébe, de a gyomra szinte görcsbe rándul az illatoktól. Már lassan két napja, hogy nem evett és ez még neki is sok.
Ez merészebbé teszi, mint egyébként, de azért nem bolonddá. Megvárja míg az ork a hátát mutatja felé és elmélyülten rakosgatja a téteket, akkor hangtalanul oson a tűzhelyhez, amiről lekapja a húst.
A nyelvébe harap, ahogy az megégeti a kezét, de el nem engedné, iramlik is kifelé, nem törődve vele, hogy úgy is észreveszik az étel hiányát, most csak az a lényeg, hogy megtömje a hasát.
Azonban a két őr hamarabb jön vissza, mint gondolta és a félig a szájába tömött combbal, zsíros kézzel csak egy választása van, a váratlanság segítségét hívni és elsurranni a befelé igyekvők között.
Azonban valami megakasztja és Flint jó nagyot esik, majdnem megfulladva a szájában lévő ételtől, de ki nem köpné.



Nagyon jól ismeri már az embereket a boszorkánynak látszani akaró Lisbeth ahhoz, hogy tudjon olvasni belőlük, az arcukról, a viselkedésükből és a rajtuk található nyomokból és itt még az is segít neki, hogy ismeri az enyves kezű kölyköt.
Blöfföl, de az ösztöne és tapasztalatai segítik, ráadásul nem gondolja, hogy a malac szemek mögött túl sok értelem húzódna meg. Bár az azért furdalja az oldalát, mit akar ez a behemót a fiútól.
- Nem látom tisztán,……talán, ha mondanál valamit arról, miért keresed? Akkor talán tisztulna a kép, jobban rá tudnék fókuszálni. – magyarázza számítóan, de úgy gondolja, már így is elég jól járt azzal a porral és még csak számon sem kérheti a félvér, hogy nem mondott igazat, ahhoz elég homályosan fogalmazott
Azért, ha a férfi annyiban hagyja, akkor azért érdeklődik majd róla a fogadósnál, ahogy a furcsa porról is.

Flint hamar feltápászkodik a földről. Ám nem saját érdeme, mert segítenek neki.
Az ork szálkás baljával ragadja meg a torkát és nyomja úgy a falhoz, hogy le sem ér a lába. Egy rozsdás szablyát lóbál dühösen, míg háta mögött egy fa nyelű csatabárdot szorongató törpe néz szigorúan. Érezheti, ahogy sokkal gumiszerűbb az agyaras tapintása, mint amit az emberek között megszokott.
-Mit keresel itt, te kis szélhámos tolvaj? -kérdi a nyakát markolászva és a vasa markolatával gyomron vágja- Köpöd ki de azonnal!?
-Még hogy kiköpni? Ha vissza adja az ételt sem eresztjük. Nem beszélhet senkinek se a búvóhelyről.
*Valahogyan ki kell szabadulnia a délosinak és amint ez sikerül, meg se álljon a lába az első ember lakta faluig! Az most mindegy, hogy nem tudja az irányt, de a hegyekben maradásnál minden jobb lesz. Ha már a sajátjai között lesz, majd utána kérdez annak, ahová el akar jutni. Választhatja Sziszit, akinél az életét már meg tudja váltani elég hasznos információval. De Braslovot is kérdezheti, hogy a természetfeletti erők védelmét kérje. Vagy választhatja a nyomtalan felszívódást is.




A félvér a legkevésbé sem akart még halvány utalásokat sem adni, hogy miért keresi őt. Nem tudja, hogy hány áldozat kell még, hogy az istene ilyen hatalmat adjon neki, mint amit a nő birtokol, ám elégedetten morran oda a kérdésre.
-Azért, mert elszámolni valóm van vele.
*Ezt a választ már különleges ráérző képesség nélkül is jóval korábban kikövetkeztethette bárki. Ám elfordulva az ajtó felé vette az irányt. Néha hangosan horkantott, mintha valami facsarná az orrát.
Viszont a kuncsaftjánál többet mond a sarlatánnak a kocsmáros.
-Mostanában sok ilyen van. A törpök hozzák, főleg ők adják, mikor valamit vásárolnak. Tőlük kaphatta az a félszerzet is, akivel az előbb beszélt. -biccentett oda az ajtó felé, látta a találkozást és a kincs átadását is- Én elfogadom fizetségként, mert nem tudok mást tenni. Ha nem fogadnám el, akkor sok vendégem mostanában azt se tudná, hogyan fizessen.
*Ez jó hír annak, aki szintén nem tudta eddig biztosan, hogyan alapozza meg a közeljövőjét helyben és hogy ne dobják ki a mostani szobájából. Ám ha többet akar ebből a valutából, akkor ezek szerint jó viszonyban kell lennie a kibocsátóival. És véletlenül sem szabad együtt látnia senkinek őt a zsebmetszővel.
Így vált a fiú eltűnése balszerencséből ideiglenesen mázlivá.

Mire feleszmél a hústolvaj máris egy kemény szorításban vergődik a nyakánál fogva, nem elég, hogy a hús is félig fojtogatja. De az már az övé, úgy ragaszkodik hozzá, mint kutya a csontjához, még az ork és a törpe szúrós tekintete sem tudja ebben megfélemlíteni.
Hátát nyirkosan tapintja a barlang fala, ahogy hozzápasszírozza az agyaras és pár pillanatig nem tud levegőt sem venni, éppen ezért teljesen tisztán hallja, hogy ezeknek az őröknek nem csak pár nyakleves a céljuk a lopás miatt, hanem az, hogy örökre itt tartsák és ezt nehéz lenne félreérteni.
Ha akarna sem tudna válaszolni a szájában a cupákkal, bár a gyomrát ért kemény ütéstől csak öklendezni kezd és amit eddig nem tudott lenyelni az kijön belőle.
Ezt azonban lehetőleg az ork képébe köpi, majd meglendíti fájós lábát, de most nem törődik vele és teljes erőből ágyékon rúgja fogva tartóját. Aztán kihasználva a nyálkás falat, máris csúszik lefelé és még négykézláb rohan a törpe gyomrának felöklelve azt, majd ha sikerül meg sem áll, rohan mintha a sátán lenne a nyomában.
Végig rohanja az utat a patakig szinte, aztán annak folyását követve egy kisebb faluban lyukad ki, ahol egy jó lelkű paraszt vet neki egy kis kenyeret is és útba is igazítja merre találja a főutat, amivel eljut a Testvériség vezetőjéhez. Úgy dönt nem akarja összeakasztani a bajszát a boszorkánnyal, inkább megpróbál kiegyezni Al-Sziszi-vel.



Hiába próbál a kissé lassú gondolkodású fickó bizalmába férkőzni, az nem sokat mond Lisbeth-nek, bár nem azért mert gyanakodna rá, hogy valamit ki akar húzni belőle, láthatóan ez fel sem merül benne, a maga részéről a leglogikusabb választ adja, amit csak tud. A lány egy nagyot sóhajt és legszívesebben megforgatná a szemét ezen az okos válaszon, de hát első a vendég.
Azért örül, mikor a félork elhordja az irháját és inkább további kérdéseivel a helybéli kocsmáros ifjonc felé fordul, aki tényleg többet segít neki, mint amire számít.
- Szóval akkor fizethetek ezzel is. Nagyszerű! – veszi ki a szavakból, ahogy azt is, hogy talán Flint most nagyobb bajba keveredett, mint amivel el tud bánni és, hogy most kimondottan hálás érte, hogy a kölyök nem bukkant fel még.
El is határozza, hogy ha meg is látja, akkor elzavarja, mert sokkal nyugalmasabb lehet itt az élete, amíg távol tartja, ráadásul, ha a törpék ilyen holmival bukkannak fel, akkor jó darabig leszedheti itt a sápot.
- Azt hiszem kibérelném azt az asztalt hosszú távra és te sem jársz vele rosszul. – mosolyog a srácra sokat mondóan.

A két őr még egy jó darabig futott az ember fia után, ám koránt sem annyira kitartóan, mint az őrült harcos pap tette. Ez volt talán a szerencséje, hiszen bármennyire is most evett, több kilométert nem tudott volna lefutni ennyi koplalás után. Neki is idő kell, míg megemészti. Ám az erdő széléig csak pár száz méter volt és utána hamar elment a kedve a követőinek, hogy a nyomát kutassák.
Hosszú bolyongás után ért el az első ember lakta településre, ahol azonnal Délos után kérdezősködött. A jó lelkű földműves nem csak megmutatta neki, de még ételt is adott, hogy új energiát szerezzen és folytassa.
Így már nem volt nehéz visszajutnia szülővárosába. Út közben amikor megállt, könnyedén lopott magának annyit, hogy éhen ne haljon.

Történet folytatása itt:
https://neminra.hungarianforum.com/t150p165-delos-kapu-a-tengerre#2668

/Szolgálunk és vétünk, folytatás Délosból/


Egy szekér nyikorog el egy határvidéki vár mellett. A dombra épített erődből jól szemmel lehet tartani az utat, mely a periféria illegálisan épült települései felé visznek. Olyan jórészt apró és jelentéktelen községek, melyek alig haladják meg a pár száz főt. Csak néhány nő nagyobbra, mint például a kereskedő telepből kifejlődött Braslov.
A kocsin ketten ülnek, egy elf kereskedő és gyermeke. Gyanakvó pillantásokat vetnek rá a mellettük elhaladóak. A kölyök képe egyáltalán nem hasonlít a félelfekére. Csupán emberi vonásokat mutat. Így a maszkos szülője lehet, hogy egy korcs teremtményt takar?
Megmagyarázná, hogy miért hagyta el szeretett erdejét. És azt is, hogy miért fogott bele ilyen aljas munkába. Mások kemény munkáján üzérkedik, hogy a tejről leszedje a tejszínt. Ám csak kevesen szólják meg, mert kell a minőségi áru erre a jó részt mezőgazdaságból élő vidékre. És ha kap is egy két kirohanást, a szülő nyakát behúzva konokul hallgat. Pedig hegyes fülével igen nehéz elengednie mellette.
Az áru egy vászonnal van letakarva, ki tudja mit fújt erre felé a szél!
-Szólj, ha rossz felé megyünk! Ha engem elkapnak, akkor téged is fellógatnak az első fára. Tudod-e?
*Nem sokat szólt és ha mégis, akkor is csak ilyen esetekben, amikor épp nincs senki a közelükben.

/Szolgálunk és vétünk/

Nem azért lett utcakölyök – na, nem mintha túl sok választása lett volna, mi lesz, - mert egyébként olyan áldott jó gyerek lett volna Flint. Persze mikor már elég esze volt, kitanulta a tolvajlást és nem csak a koldulásból tartotta fenn magát, azt is megtanulta, hogy mindig vannak olyanok, mint a Lidércek, vagy most a Testvériség, akik mások nyomorúságából is hasznot húznak, de ezzel egyidejűleg hazudni és színészkedni is legalább ennyire jól megtanult. Tudta, hogyan titkoljon el a sápot beszedők elől néhány garast és, hogy miként mutassa szánalmasabbnak, vagy félszegebbnek magát, mint amit valójában érez.
Most is csak addig gondolta engedelmesnek magát, míg muszáj volt tartania a Testvériség embereitől és amíg nem lehet benne biztos, hogy nem éri el őt már a kezük. Bár egyelőre úgy nézett ki, hogy elég messzire. Szóval most meghúzta magát és nem nagyon igyekezett idegesíteni szótlan kísérőjét, aki szerinte biztosan Al-Sziszi egyik orgyilkosa volt, ezt az életében le merte volna fogadni.
Neki sem volt sok kedve beszélgetni, így az útjuk nagy része csendesen telt el, csak akkor váltottak több szót, mikor a magát kereskedőnek álcázó nő, aki sosem vette le a maszkját, vagy csak olyankor, ha Flint nem látta, a falusiakkal üzleteltek.
Néha a kölyök nem bírt magával és a kezével, így gyarapította a vagyonát, kilesve a kereskedés során, ki hová teszi a pénzét, de ezt nem akarta Élian, ha így hívták egyáltalán, orrára kötni.
Most is a szekéren zötykölődtek, mikor a ritka pillanatok egyikén a nő szólt hozzá, bér azt is csak azért, hogy ismét tudatosítsa benne, hogy a nyakán ott a nyakörv.
- Én csak egy kölyök vagyok, majd rád kenek mindent, hogy te rángattál bele, úgy, hogy vissza lehet venni az arcodból. – vonja meg a vállát a kölyök, mert az nem volt feladat, hogy jóban is kell lenni a piócájával, úgy sem csinálhat vele semmit. – Különben meg nincs kedvem eltévedni.

Élian nem szólt egy szót sem. Hang nélkül mutatta ki az érzéseit. Flint egyik oldalába olyan görcs fájdalom hasít, hogy örülhet annak is, ha hirtelen el tud kapni valamit és nem esik le a szekérről. Hiszen a váratlan és megmagyarázhatatlan nyilallás pont arra felé húzza, amerről leszállna a kordélyról.
Az utastársa egyáltalán nem is gondolkodott még azon, hogy a menet közbeni fusi után bármit is elkérjen, ha észre vette volna. Neki csak azt mondta a Főnök, hogy amikor elérik a rejtekhely környékét, akkor gyűjtse a kölyöktől az aranyat!
Ha leesett és nem sikerült fent maradni, akkor meghúzza lassan a gyeplőt, mire a lovak kényelmesen megállnak. Máskülönben szemrebbenés nélkül haladnak tovább, míg elérik a térképen kijelölt környéket.
De vajon Braslovba sikerül-e jutniuk vagy másfelé visz az útjuk, ha a térképet követik?

Abból is látszik, hogy Flint-nek nem nőtt még be a feje lágya, hogy most is szemtelenkedik, pedig már megtanulhatta volna, hogy ezeknél az elfeknél jobb, ha megfontolja mikor, mit mond.
És bár tudja, hogy a főnök képes olyan mágiát alkalmazni, amivel fájdalmat okozhat, és azt is, hogy talán a többiek is képesek varázsolni, most mégis kiprovokálja, hogy a nyakába vart bandatag, meg is mutassa képes ő is rá.
Hát, ha arra volt kíváncsi Flint, hogy tud e fájdalmat okozni, anélkül, hogy felemelné a kezét, akkor most megtudja, bár meg kell vallania, hogy nem ez volt a célja, csak mérges volt és feszült, hogy még meg sem melegedhetett Déloszban, máris jöhetett vissza, amit a háta közepére sem kívánt, hiszen nem szép emlékekkel távozott és nem felejtette el, hogy valószínűleg többen is vadásznak rá.
Szerencséje van, nem esik le, de csak egy hajszálon múlt. Nyögve kapaszkodik elfehéredett ujjakkal az ülésbe, az oldalát szorongatva.
~ Dögölj meg! Dögölj meg! Hogy a varacskos ragya verjen ki! ~ szitkozódik magában és gyűlölködve pillant fel az álarc takarta arcra.
- Ha bajom lesz, nem tudod majd elvinni az aranyat és akkor neked véged. – figyelmezteti az elfet halkan. – Ráadásul nélkülem oda sem találsz.
Azért sem adja fel. Nehogy már ez a nyomorult uralkodjon rajta, elég neki, ha Al-Sziszi a markában tartja.Az utolsó kanyart nem jól írta le, mert nem akar Braslovaba menni egyenest, hiszen lehet a boszorka számon kéné, vagy az a ronda félvér is keresheti. Az a kis falu a cél, ahol a jószívű paraszt adott neki kenyeret. Csak akkor merészkedik majd a városba, ha látta nyugalom van.

A kis nézeteltérés után csendben megérkeztek a faluhoz. A tolvajlásban még járatlan kísérő pár mérfölddel a beérkezés előtt meghúzta a gyeplőt és oda fordult az enyves kezűhöz.
-Nem tudom, hogy szoktátok. Menjünk be együtt és ott leszállsz vagy itt váljunk külön...
*Nem kommentálta az úton, hogy mi a véleménye Flint tervéről, hogy neki semmi baja nem lenne baj esetén, mindent a tündére hárít. Ám ez kiderülhet majd akkor, ha a pici faluból elfogy az utolsó arany is és egy zsák alját nem töltenének meg belőle, nem hogy egy szekeret! Bár mostanában többen fizetnek a közeli város piacán arannyal az ételért azoknak, akik oda mentek árulni a portékájukat. Ám igen sok falunál kell padlássöprés arany terén, ha a céljukat meg akarják valósítani.

Dacos hallgatásba merül Flint, miután a tünde demonstrálta, hogy bizony megvannak az eszközei a kölyök megrendszabályozására és nem szereti, ha feleselnek vele.
Azonban a csendet végül az elf töri meg, aki egy igen csak jogos kérdést tesz fel. hiszen tényleg nem lenne jó, ha együtt látnák őket, ha egyikük lebukik, akkor nem rántsa magával a másikat, bár Flint-nek ez nem lenne ellenére, de csak akkor, ha a tünde húzná a rövidebbet.
- Itt váljunk el, én majd besurranok, te meg időzz el a fogadóban, míg körül nézek. Egyébként nem szándékozom itt maradni, de körül kell szimatolni Braslov-ban, nem tudom mennyire „várnak” oda vissza. – igyekszik finoman a orgyilkos tudomására hozni, hogy ne rohanjanak nagyon azzal a gyűjtögetéssel.
Persze egy szekérnyi arany összeszedéséhez minden lehetőséget és helyet meg kell ragadni, de a fő cél a város és az ott időző törpék.
Ha nem látja sem a félvért, sem más gyanús dolgot, akkor nincs kifogása ellene, hogy Élian a szekérrel a városban telepedjen le, de ő igyekszik meghúzni magát észrevétlen, és csak éjszaka bemászni a nőhöz.

/Angel/

Egy messziről érkezett nő közeledik a határ menti városhoz. Egészen pontosan egy újabb messziről érkezett nő közeledik. Hiszen elég sokan vannak, kik a zsúfolt belső területekről kiköltöznek. Még ha terveik és indokaik különbözőek is. Egy út menti tisztáson pihen meg, amikor mozgást vél hallani a sűrűből. Ahogy utána néz, mi lehet az, furcsa nyomokat láthat. Nem tudni, mi okozta a neszt, de a fa törzsein több napja begyógyult nyomai vannak hatalmas karmok itt jártának.
De ugyan mihez kezd ezzel? Neki áll levadászni a bestiát vagy folytatja az útját a városba, hogy utána kérdezzen?

Miután a börtöncellában felébredtem az őr azonnal kitessékelt onnan, és ismételten egy csapat dühös csőcselék között találtam magam, akik először éles kövekkel hajigáltak meg, majd fáklyákkal vettek üldözőbe, miután az életemet mentve elrohantam mellettük.
A lábamon lévő seb szerencsére már úgy-ahogy begyógyult, így eléggé gyorsan tudtam haladni, és hamarosan lehagytam üldözőimet, így egy kis tisztáson végre megpihenhettem, és gyógyfűvekkel elláthattam sebesüléseimet. A hűvös érintés jól esik sebeimnek. A koránt sem veszélytelen kaland után pedig igencsak jó érzés megpihenni kicsit, így hát épp vállamat az egyik közeli fának vetem, és élvezem a csendet és a nyugalmat.

Ezt azonban nem sokáig élvezhetem, ugyanis hamarosan vájatokat tapintok a fa kérgén, s hátrafordulva egy nagymacska karmainak nyomát veszem észre rajta.
- Remek - gondoltam magamban. - Újabb bonyodalom - sóhajtottam. - Bár akár úgy is tehetnék, mintha mi sem történt volna, és élvezhetném végre a jól megérdemelt pihenésemet ezen a szép kis tisztáson. Ez egyébként sem az én dolgom - próbáltam győzködni magamat, hogy tudomást se vegyek a dologról, nem sok sikerrel.

Végül morgolódva felálltam, magamban búcsút mondva a nyugodt, stresszmentes napomnak, és elindultam a város felé. Úgy okoskodtam ugyanis, hogy egyszerűbb lesz előbb körbekérdezősködnöm, hogy nem-e látott valaki valami furcsát erre felé. Valamint még a Nővérektől megszökött boszorka után is járhatok, ha már úgyis erre járok, és betérek a város forgatagába. Két legyet ütni egy csapásra nem is hangzott olyan rosszul.

/Flint/

Ahogy a városban settenkedik, könnyen kiszimatolja, hogy a félvér több napja eltűnt már. Nagy szerencsére, hiszen ha újra összefutnának, akkor egészen biztosan elkapná a grabancát. Ám a törpöket is hiába kémleli, csak nem találja. Biztos hagytak hátra kis sárgát -és most nem az éjszakai ivászatról beszélek, mert híresen jól bírják az italt- a helyi kereskedőknél.
Az egyik lánytól a külvárosból megtudja, hogy az asztalostól igen sok munkát rendeltek elmenetelük előtt. A vele egykorú beszélgetőtárs gyanútlanul mondott le neki mindent. Nem is sejtve, hogy az új srácnak nem a játékokon jár az esze. Nem is lenne ideje többet játszani vele, mint amennyi alatt kiszedi az infókat. Bár azt is megemlíti, hogy az ötvösnél is jártak, de arról keveset tudni.
Visszatérve már nagyon várja legújabb barátja, na nem az előbb említett kislány, hanem... egy nagyobb. Már igen csak unja, hogy ugyan azoknak árul ugyan azt. És retteg, hogy nem jól alakítja a szerepét. Így halkan a kölyök fülébe súg.
-No? Megtelt a zsák, amit adtam?
*A szekéren csak eladni való étel van, aminek nem nagy keresete van egy faluban. Noha a kufár meg nem igazán akar nagy pályát befutni ebben a szakmában. Inkább olyasmire vágyik, mikor a Raydan-hegyek lábánál megölt és kirabolt egy kalmárt egy pásztor fajtársa küldetése miatt.

/Angel/

A nini-welli boszorkányokkal vívott harc után, melyben a szörnyvadász megölt egy démont, egy számára eddig meg nem látogatott várost látogatott meg. Feltűnt a megállásnál, hogy itt bizony tényleg az ork portyákat nyögő határszélről van szó, ahol igen csak elszaporodtak a nagyvadak. Vagy csak őneki volt szerencséje egynek a nyomaival összefutni.
A Saloon nevű tavernában meg is találhatja igen könnyen Lisbethet, a keresett boszorkányt. Nincs nehéz dolga, hiszen a hölgy egyáltalán nem igyekszik elrejteni magát a kérdezősködők elől, még ha ez a vesztét is okozhatja.

/Amíg csak a rémvadász és a sarlatán beszélget odabent, addig valószínűleg nem írok külön mesélőit, de majd jelentkezem. Flintnek viszont menni fog közben./

Már olyan sokszor megjárta, így most nem akar óvatlan lenni, ezért amíg körül nem szimatos, hogy mi újság van a városban, nem nagyon akar mutatkozni. Talán a Boszorkány nem orrolt meg rá nagyon, bár vele sem akar összefutni, ha nem muszáj, de lehet, hogy az már odébb is állt.
Minden esetre jobbnak látja, ha óvatosan tesz pár kört, ahol kitapasztalja mi a városban a helyzet. A félvért sehol nem látja, pedig elég szembetűnő jelenség, így kicsit megnyugszik, viszont a törpék sem mutatkoznak, ami már nem túl biztató.
Reményt csak annak a lánynak a szavai nyújtanak, akiinek sikerül a bizalmába férkőznie, és elmondja, hogy azért a kis emberek valószínűleg még megjelennek, hiszen munkát rendeltek meg, nem is kis mennyiségben.
Mikor visszatér a szekér mellett rosszkedvűen gubbasztó, kerekedőnek álcázott orgyilkoshoz, az azonnal letámadja.
- Nem. Egyelőre várni kell, nincsenek itt a reménybeli bányászok. – morogja vissza, mert azért, ha a Testvériség embere nem is ért a lopáshoz, azt azért felfoghatná, hogy nem rabolhat el egy zsáknyi aranyat pár óra alatt, különben már mindketten valami szellős bitón lógnának. – A főnököd a lehetetlennek határos dolgot kért, de ha már meg akarjuk tenni, legalább légy türelmes. – inti meg az idősebbet, hisz mégis csak ő a szakértő.

A keresett boszorkának igen hamar a nyomára bukkantam egy kis tavernában, és még a nevét is sikerült megtudnom. Furcsa módon Lisebeth nem igen igyekezett elrejtőzni, sőt, mintha csak várta volna, hogy valaki felkeresse őt, pedig azok után amiket hallottam, ez nem tűnt épp okos lépésnek, de hát nem panaszkodtam, elvégre így legalább nem kellett a fél várost felkutatnom utána, amihez valljuk be, túlságosan nem fűlött volna a fogam egy ilyen nehéz nap után.
Így hát ha másért nem is, de ezért kimondottan hálás voltam az ismeretlen idegennek, főleg hogy egy ilyen kellemes és kényelmes helyet választott magának. A taverna ugyan bár kicsi volt, de igencsak barátságos, ráadásul nem is volt túl zsúfolt, márpedig most leginkább nyugalomra vágytam.

- Lisabethez van szerencsém? - mentem oda az egyik legcsendesebb helyen álló kis asztalkához, melynél egy húszas évei végén járó, furcsa kinézetű nő ült, láthatólag a gondolataiba merülve.
A nő lassan rám emelte a tekintetét, de a válaszát meg sem várva bemutatkoztam neki és folytattam a mondókámat.
- Én Angel lennék, és nemrég sikerült némi összetűzésbe keverednem Nini-Well Nővéreivel, s úgy hallottam, neked is volt "szerencséd" megismerni őket. Tudnál nekem mesélni róluk? Egyáltalán hogy kerültél közéjük? - kérdeztem tőle, és anélkül hogy ülőhellyel kínált volna, leültem a vele szemben lévő székre, úgy várva válaszát.

Miután szerencsésen megúszta, hogy összekössék a kis enyveskezűvel, már egészen elégedett is lehetett a helyzetével, bár azért biztos kapott volna pár nyakleves a kölyök, csak úgy a mihez tartás végett, ha előkeveredett volna. Na meg még megfenyegette volna, hogy békává változtatja, csak azért, hogy tudja, vele nem érdemes kukoricázni.
De Flint nem került elő, neki meg lassan megyegetni kezdett az üzlet, még úgy is, hogy a keresete egy részét átadta a fogadósnak, aki az asztalt biztosította neki.
A kocsma és a falu is fellendülni látszott, elég sokan megfordultak itt, így nem panaszkodhatott, sokan kíváncsiak voltak a jövőjükre és ő nem okozott csalódást.
Mikor megjelent a lány, aki a nevén szólította, nem nagyon lepte meg, úgy gondolta először, ő is azért jött, amiért a többiek.
Már éppen felvette a vendégeknek tartogatott mosolyt, mikor a lány folytatta és ő azonnal visszavonta a kezdődő szájkunkort és gyanakvó tekintettel kezdte méregetni, még akkor is, ha összetűzést emlegetett azokkal az átkozott sátánimádókkal.
- Az én nevem már tudod ezek szerint. – bólintott - Nem tudom honnan veszed, hogy közöm volt hozzájuk? – tapogatózott, hogy mit tud a nő, mert nem zárhatta ki, hogy ők küldték utána, hiszen az egész város őket védte és talán még a hatalmuk is nőtt azóta. – Azért jöttem el onnan, mert nem tetszett a város. – óvatoskodott, de felkészült, hogy védekeznie kell.
Jó, ha az embertől tartanak, mert azt hiszik van hatalma, de az is jó, ha semmit nem tudnak bizonyítani. A bizonytalanság az ő egyik fegyvere.

A nő láthatólag nem örült annak, hogy a Nővérekkel való közös múltjáról kérdezgetem, mert igyekezett kitérő választ adni kérdésemre. Nem igen szerettem az óvatoskodó alakokat, elvégre azok mindig titkolnak valamit. A legtöbb esetben pedig az a valami eléggé sötét titkot rejtett magában.
A jósnő kinézete sem igazán nyűgözött le, meglehetősen kihívónak és figyelemfelkeltőnek találtam. Emiatt el is csodálkoztam azon, hogy a Nővérek még nem kapták el, elvégre nem volt nehéz rábukkannom, és még csak a kinézetével sem próbált meg elbújni a tömegben. Emiatt úgy véltem nem túl okos emberrel van dolgom, és az előtte heverő, olcsó kristálygömb meg a kártyalapok sem tették túl szimpatikussá, de persze nem barátkozni jöttem. Mindenesetre érezhető volt a kettőnk közötti kölcsönös bizalmatlanság.

- Hallottam ezt-azt - válaszoltam vállat vonva, igyekezve minél kevesebbet elárulni.
- Ami pedig Nini-Wellt illeti, nekem sem igazán nyerte el a tetszésemet a hely- mondtam, s ha úgy-ahogy nem tudtam volna a valósi okot, akkor sem hittem volna el, hogy pusztán ez volt az oka hirtelen távozásának. Azonban ezt nem tartottam jó ötletnek hangoztatni, így továbbra is csevegő hangvétellel, és némileg visszafogottan próbáltam faggatni Lisabettet. Nem lett volna okos húzás a részemről ha ajtóstul rontok a házba, és egyből rázúdítom az összes kérdésemet.

- A Nővérekhez visszatérve - folytattam óvatosan, áttérve a számomra lényeges részhez -, tőlük valami afféle pletykát hallottam, hogy egykor közéjük tartoztál. Vagy legalábbis megpróbáltak bevenni a kőrbe. Igaz ez? - kérdeztem tőle kíváncsian.

Kéretlen asztaltársa nem tudhatta, bár láthatóan pont ezt akarta kihúzni Lisbeth-ből, hogy milyen sebbel-lobbal és mennyire rémülten hagyta el azt a várost, miután szembesült azzal, hogy azok a némberek nem csak olyan álboszorkák, mint ő, hanem tényleg egy démoni lénnyel kötöttek alkut és még csak nem is akár milyet. Még mindig kirázza a hideg, ha arra gondol, ami ott a tisztáson megjelent és, hogy mit akart tőle. Persze nem a szemérmesség az, ami visszatartotta, hanem a félelem, hogy el kell köteleznie magát a gonosznak, és bár alapjában az emberek kihasználásából és megtévesztéséből élt, azért ennyire nem akart „gonosz” lenni.
És most itt van előtte ez a nő, aki nem tűnt valami anyámasszony katonájának, sőt, kimondottan úgy nézett ki, mint akit esetleg a nővérek a nyakára küldhetnének, ha akarnának.
Viszont azon is elgondolkozhatott, hogy ha annyira meg akarnák öletni, akkor már valószínűleg rég halott lenne, hiszen ebben az aránylag nyugodt és távoli kisvárosban nem álcázta magát, bár a mentségére legyen mondva, nem is nagyon akart maradni, de itt ragadt, így, ha a nővérek küldték volna a nőt, akkor nem kérdezősködne, mert ráismerne.
Ezt végig gondolva, már kevésbé gyanakvóan hallgatta a másik mondanivalóját és így kicsit más színezetet vett a dolog. Lehet, hogy a lányt is megkörnyékezték? Nem tűnt olyannak, mint ő.
- Hát elég érdekes ott az igazságszolgáltatás. – bólintott kissé enyhültebben. – De ezen kívül nem sokáig időztem ott, de talán ezt is hallottad.
Azonban ismét kissé szúrósabbá vált a tekintete, ahogy Angel megemlítette, hogy tőlük, tehát a boszorkányoktól hallott róla ezt-azt.
- Sosem tartoztam közéjük. – vágta rá halkan, hogy ne hallja senki. – Igaz, megpróbáltak bevonni, de először azt hittem ez csak valami bolond szekta csak, aztán mikor megláttam, ahogy az a ……akit imádtak megjelent…….elmenekültem. – sóhajtott, mert végül mégis kimondta, de hát végül is tényleg nem és valószínűleg így sosem lesz igazi boszorkány. – Ennyi az egész. Talán ők küldtek? – néz a lányra és megmarkolja az övén lévő kis üvegcsét.

Miközben a két nő beszélget, két család jön be kintről. A két szülő és az egyiknél négy- a másiknál hat gyerek vonult egész a pultig.
-Jó napot! Szeretnénk pár éjszakára itt aludni, mert orkok pusztították el a falunkat és amíg nem rendeződnek a dolgok és nem mehetünk vissza, addig meghúznánk itt magunkat.
-Csak egész természetesen. Két nagy szobát adok, hogy kényelmesen elférjenek. Az egyik foglalt, de igyekszem megbeszélni a bérlővel, hogy költözzön egy kisebbe. Végül is megérti az ember... Az árak a táblán vannak. -mutat a kiírásra egyik ujjával a tulaj.
-Mi azt reméltük, hogy esetleg befogadna minket pár napra. -mondta az asszony esdeklőre vált hangon- Tudja, nagyon szegény volt a falunk. És annyink sem maradt.
-Itt nem igazán tudunk ilyenekkel foglalkozni. Nekem sem fizet semmit a város meg a király kincstára, hogy elhelyezzem a hajléktalanokat. Láthatja, hogy megértő vagyok és igyekszem a bajba jutottaknak a legnagyobb kényelmet biztosítani, de ha önöktől nem kérek pénzt, akkor ide fog jönni az összes olyan alak, aki valaha is elvesztett valamit és ingyen zugot akarna magának.
*Miközben a vékony, fiatal srác széttárta a karját, világossá vált az esetleges hallgatózóknak, hogy nem ismeri a Máltai Szeretetszolgálatot. Oly annyira nem, hogy még az alapokhoz szükséges fogalmakból Máltáról sem hallott soha semmit. De ezzel mindenki így van az asztaloknál is. Ők közül mégis jó páran meg vannak győződve -nem tudva saját tudatlanságukról-, hogy a Szeretet fogalmát sem ismeri. Így nem meglepő, ha senki nem áll fel, hogy bármilyen magyarázatba bele kezdjen arról, amiről gőzük sincs, mi az.
Ám Lisbet és Angel valószínűleg annyira el van foglalva a saját beszélgetéseikkel, hogy még csak fel sem merül bennük, hogy ide figyeljenek vagy szentbeszédet mondjanak az Ég alatt termtett bármely lénynek.

Lisabeth végül röviden mégiscsak beszámolt az eseményekről, ami meglehetősen hasonlított az én történetere, azt leszámítva, hogy ő nyilván más célokkal akart beférkőzni közéjük, és hogy ő velem ellentétben inkább csapot-papot otthagyva, eszét vesztve menekült, amint meglátta a démoni szerzetet. Így hát az a tudat, hogy nekem volt merszem szembeszállni vele, és ráadásul még legyőznöm is sikerült az undorító bestiát, kimondottan büszkévé tett, így nem volt kérdés, hogy eldicsekedjek ezzel a hősies tettemmel sorstársamnak.
Ám mielőtt ezt megtehettem volna, nekem szegezte a kérdést, hogy nem-e ők küldtek-e rá engem, így ezt a szándékomat kicsit későbbre kellett halasztanom. A feltételezését hallva egyből felnevettem.

- Ha ők küldtek volna, akkor már minimum megköveztelek volna, vagy a városi fogdában csücsülhetnél egy meglehetősen kényelmetlen és szűk, sötét cellában - válaszoltam nevetve.
- Ami azt illeti velem is hasonlóképpen jártak el, de ez mellékes - jegyeztem meg. - Eleinte én is úgy véltem, hogy ezek csak egyszerű sarlatánok, és álmomban sem hittem volna, hogy ilyesmire képesek. Démont idézni legalábbis minden bizonnyal tudnak, így veszélyesebb helyzetbe keveredtem, mint azt az elején gondoltam... Igencsak meglepődtem tehát, mikor szembetaláltam magam a khm... mesterükkel. Hát még mikor megtudtam, mit is akarnak tőlem... - rosszallóan megráztam a fejemet, jelezve, hogy nekem sem túl kellemes élmény visszaidéznem a megtisztelő találkát a sötét teremtménnyel.

Épphogy befejeztem mondókám ezen részét és némi hatásszünetet tartottam a beszámolómban, egy igencsak nagy család jelent meg a fogadóban, és szabad szoba után érdeklődött. Elmesélte a fogadósnak, hogy milyen tragédia sújtotta őket, és igencsak megsajnáltam a pórul járt családot, főleg miután a fiatal srác kidobta őket onnan, mert szegények nem tudtak fizetni.
Tenni azonban bármennyire is szerettem volna semmit sem tudtam, elvégre én sem voltam túlságosan eleresztve pénzzel, és otthonom se volt, amit felajánlhattam volna nekik. Az meg a másik, hogy épp egy fontos beszélgetés kellős közepén vagyok, és még a furcsa vad után sem sikerült kérdezősködnöm, nem mintha nem lett volna elég ember a városban, akitől ez utóbbira rákérdezhettem volna. A tavernában azonban nem úgy tűnt, hogy bárkinek is szándékában állt volna segíteni nekik, és beszélgetőpartneremből sem igen néztem ki egy efféle kedves és nagyvonalú gesztust.

Hát őszintén megvallva Lisbeth nem volt olyan nagyon eszes, csak nagyon jó beleérző képessége tette alkalmassá a szerepére, mert egyébként jóval kevésbé feltűnően kereste volna meg a kenyerét és nem annak határán egyensúlyozott volna, hogy esetleg valaki mégis úgy gondolja boszorkány és bizonyítékot sem akar rá, csak egyszerűen máglyára küldi.
Ezért ár minden alkalmat megragadott, hogy veszélyesnek nézzen ki, azért közel sem volt ő annyira bátor, hogy mikor a valós alvilággal került jóformán testközelségbe, akkor felhasználja, inkább elfutott előle és azóta is rémálmaiban szerepel a megjelenő vörösbőrű, szarvas, patás alak, akivel a Nővérek örömmel üzekedtek. Az fel sem merült benne, hogy ártalmára tenne, hiszen olyan félelmetes volt.
Persze rosszul esett, hogy Angel kinevette a feltételezéséért, de végül is ő is erre lyukadt ki. Mivel nem változtatta meg a külsejét, a boszorkák elmondása szerint biztosan megismerte volna és nem lett volna szükség még szavakkal történő megerősítésre.
- Veled is? – nézett rá meglepetten a jósnő. – Nem nézel ki bo…..szóval olyannak, akit ez érdekel. – javította ki magát még időben. – Igen, így voltam vele én is, - sóhajtott, ahogy felidéződött benne a démon képe, - azt hittem csak valami hókusz-pókuszt akarnak, de az a…..lény. – borzongott meg – Még csak nem is volt jóképű…..És te megtetted? Tudod……..odaadtad magad neki? – kérdezte kissé közelebb hajolva a lányhoz.
Lisbeth fél szemmel észlelte a közben a kocsmába érkezett népes csoportosulást, de nem figyelt a beszélgetésre, így arra sem, hogy nehézségbe ütközne az elszállásolásuk és a fiatal tulajdonos, nem nagyon akart pénz nélkül segíteni nekik. Mondjuk, ha hallotta volna sem változik semmi, valószínűleg igazat adott volna a vele szemben ülőnek, ha látja a gondolatait, nem volt a nagyvonalúságáról híres, hiszen ő sem lopja a pénzt. Ráadásul a fiúnak igaza volt,, ha az ujjadat nyújtod, legközelebb a karod akarják.