Flint egyre jobban pánikolt és az vesse rá az első követ, aki nem tette volna a helyében, hiszen most már két rémlény is szorongatta és amelyik a bokáját fogta egyáltalán nem tűnt úgy, hogy le akar mondani róla, egészen addig, míg hirtelen el nem engedte, majd egy nyikkanás nélkül elpárolgott a temető sötétjében.
A kölyök meg ott maradt rekedtre kiabált torokkal, ziháló mellkassal és remegő izmokkal a földön.
íA ghoul pedig közeledett. Flint kimeredő szemei mindent lelassítottak és felnagyítottak, amitől a szíve majd kiugrott a helyéből és még azt is látta, hogy mi volt a szörny utolsó vacsorája, ami nem lehetett túl friss, ahogy elnézte.
Borzongva csukta be a szemét és mikor újból kinyitotta, egy puha ágyban találta megát és egy kedves nő borogatta a homlokát, akire legalább annyira nagyra nyitott szemekkel nézett, mint az előbb a rémre, ráadásul egy szavát sem értette. Hirtelen úgy érezte, hogy valaki fejbe csapta, amitől megint be kellett hunynia a szemét és…………és újra a rémálomban találta magát.
- Ez nem ér! – nyikkan fel kétségbeesetten. - Azt hiszem én túl rágós lennék az étrendedhez, talán még a torkodon is akadnék. – kiáltotta és nem, nem attól jött meg a hangja, hogy összeszedte a bátorságát, hanem attól, hogy meglátta az az ocsmány dög a kezében, vagy a karmában, vagy akármilyében tartotta a nehezen megszerzett kis vagyonát és ez egy tolvajnál rosszabb volt, mint a halálfélelem.
Azonban nem valószínű, hogy a ghoul megértette vagy, ha igen nagyon érdekelte a kölyök mondandója, így Flint épp az utolsó pillanatban gördült arrébb, hogy nem szögezzék a földhöz azok a méretes karmok, melyek mellette szántották végig a földet.
- Az az enyém! – ordította, olyan gyorsan felpattanva, hogy még magát is meglepte, majd kikapta a kis szütyőt a szörny kezéből és a nyakába szedte a lábát, hátra sem merve nézni.
És, ha sikerül elmenekülnie az első háznál hagyta el az ereje és reszketve rogyott össze, ekkor fogva fel mit tett.

Flint elkeseredetten küzdött a szajréért és sikerült kikapni a förtelmes teremtmény kezéből kikapni, mikor hátrált és elesett egy sírdombban. (A franc ebbe az átkozott kreténbe, aki nem volt hajlandó a kavicsokkal és kisebb kődarabokkal szenvedni!)
Mire megmozdult volna, a zombi már rajta volt és karmos kezeivel cséphadaróként püfölte. Az első pár csapást még ki tudja védeni a délosi karcolás nélkül, de ha nem talál ki valamit, akkor hamarosan csak egy horzsolás is elég és a nagyon élő pályafutása nagyon hullaként fog folytatódni. Hiszen ezeknek a dögöknek mérgező az ejtett kis seb is. Esélye nincs, ha csoda nem történik, hogy ne ilyen szép körmökkel térjen vissza a felügyelőjéhez.

Valószínűleg elment Flint esze, hogy nem használta ki az alkalmat és menekült el már akkor hanyatt-homlok, amikor az Éjmostoha elengedte a lábát, hanem még nekiállt replikázni a ghoul-lal, sőt még a kis pénzes erszényét is vissza akarta szerezni tőle, mert egyszerűen képtelen volt túltenni magát rajta, hogy elveszik tőle a megszerzett javakat.
Ha egyszer ezt túléli, akkor biztosan nem fog tudni erre magyarázatot találni, hiszen remegett a félelemtől és mégis legyőzve azt, ugrott neki a rémnek és kapta ki az ujjai közül a zsákmányt, majd fogta volna menekülőre, de valami agyatlan olyan összevisszaságba rakta a sírokat, hogy elvétette a kölyök a lépést és nyögve zuhant hanyatt.
Természetesen a ghoul már rajta is volt mielőtt kettőt pislanthatott volna és öklei gyorsan csaptak le rá. Szerencsére nem veszítette el az eszméletét, így az első ütéseket sikerült jobbra-balra hajladozva kikerülnie, de tudta jól, hogy ez nem mehet sokáig és, ha a szörnynek alkalma lesz megkarmolnia, sebet ejteni rajta, akkor neki befellegzett. És egyáltalán nem volt kedve ilyen formában látnia magát, még ha eddig nem is volt fenékig tejföl az élete.
De hát mit tehetett volna? Kezei vadul kerestek valamit maga körül, talán csak akad itt egy hegyesebb bot, amit belevághat vagy egy élesebb kő, amivel szétverheti a fejét………..
Közben azért visít és sikít, bár már rekedtebben, mert nem adja fel, hogy meghalja valami jóravaló lélek.

Élőholt, fiatal, bűzölgő támadóm harci kedve eléggé meglepett, a fegyverét pedig nem bírtam kettészelni kardommal, amit a kis csirkefogó azon nyomban ki is használt és egy rést találva a páncélomon megsebesített. A sebből azonban alig-alig csordogált a rubinvörös folyadék, így hát nem is sokáig törődtem vele; szinte azon nyomban vissza is támadtam, és kardommal szíven döftem a rémet, visszalökve őt a legközelebbi sírba, amiből az előbb kimászott.
Az agyarasból rendkívüli mennyiségben folyt ki a vér, elárasztva az alatta lévő temetőlakót, akiből azonban láthatólag nem maradt már túl sok. Az ifjú ork talán sokkal inkább volt élő, mint holt, mint amennyire az elsőnek látszott. Egy ideig még ott álltam, és ha a nő nem húz magával, lehet tovább elmélkedek ezen, de így hamarosan felocsúdtam, és már másztunk is át a falon, amilyen gyorsan csak tudtunk.
A falon túl egy percre megálltunk és kicsit kifújtuk magunkat. Végre fellélegezhettünk. Arcomra ismét visszatért az elégedett vigyor, majd kézen fogtam az igencsak kiérdemelt "jutalmamat", és hamarosan eltűntünk a messzeségbe, hátra sem nézve. Nem hittem volna, hogy egyszer ennyire örülni fogok, hogy magam mögött hagyhatom Braslovot, az egykor virágzó, szép nőkkel teli várost.

/Flint/

A tolvaj elkeseredetten küzd az életéért és a kezébe akad egy egész hegyesnek tűnő botocska. Bele tudja vágni az ellenfele egyik szemébe vagy el tudja törni a bőrén, ha akarja. Nem hiába! Az ember megkérgesedik a háború viszontagságaiban. És sokkal inkább halott lesz belülről is.
De az életére törő lény tovább csapkodja a földet körülötte, igyekszik kivárni, hogy Flint mikor nem hajol el végre és felfalja utána elevenen. Friss húsra vágyik és ez az éhség másfajta, mint amit az alvilági emberek éreznek, ha egy újonc érkezik köreikbe betöretlenül.

/Ha gondolod, vissza hozhatom az Éjmostohát és szorongathatja a torkodat. Nem tudom mennyire vágysz társaságra valóban./

Flint kétségbeesetten tapogatózó keze végül beleakad egy letört vaskosabb ágba, amit azonnal fel is használ és a ghoul egyik szemébe vágja, remélve, hogy az az agyáig hatolva végre hatásos lesz annyira, hogy kiszabaduljon a ránehezedő büdös, oszladozó testtől.
De nincs szerencséje, amiből amúgy is híján van mostanság és a rémre ez egyáltalán nincs hatással, legalábbis semmi látványosra, mert továbbra is minden vágya, hogy a kölyökből hasonmást csináljon, de még előtte valószínűleg alaposan meg is rágcsálná.
Nincs más ötlete, mivel senki nem jön segíteni neki, mint, hogy felrántva a térdét, minden erejét megfeszítve hatalmasat lökjön ellenfelén és, ha egy kis rés nyílik kettőjük között, már pattanjon is meg.

Flint nem biztos, hogy felmerte volna tenni abban a pillanatban az aznapi fogását egy fogadáson, hogy túléli-e egyáltalán a támadást, ám a félszemű szörnyeteget sikerült a csépelés közben megbillentenie és végül lerúgnia.
A szajrét tartalmazó kis bőrtasakot gyorsan felkapja, ha már szó szerint értékesebb az életénél az a megmaradt pár aranyfoga, és iszkol is átjutni valahogy a városfalon, mely régebben biztonságot adott a fosztogató orkokkal szemben, ezen az éjszakán leginkább a menekülés utolsó akadálya számos lakónak és kalandornak.
Ahogy a falu felé szalad a réten valami megcsillan a fűben. Ahogy alaposabban megnézi egy katona holtteste a lova mellett. Jó néhány nyíl áll ki mindkettőből. Az arany kardján csillant meg az éjszaka halovány fénye. Jaj, persze nem az egész színarany, csupán a markolat egy része. De attól még értékes. Némi aprópénz maradt még a zubbonya zsebében. Hihetetlen, hogy az agyarasok nem kutatták át ezt a részt, csak lövészekkel védték majd eltűntek.
A tolvaj még talál egy kést, amiből vacsorára valót hasíthat ki a döglött állatból is. Vagy ha van még benne elég erő a két szörnnyel való csatározás után, akkor maga után vonszolhatja az egész lótetemet, ahogyan őt húzta nem rég az Éjmostoha.
Ha nincs elég ereje, de nem tud lemondani a tömérdek kajáról, akkor akár maradhat is és reggel majd elrejti egy fán valahogy vagy kitalál valami tervet.

/A szörnyvadász és az álboszorkány/

A menekültek hosszú oszlopát hagyták maguk mögött Aligátor tábornok, Lis és Angel. A közlegény azzal az ürüggyel kérezkedett el felettesétől, hogy barátnőjét az egyik rokonánál szeretné hagyni, aki egy farmot vezet a környéken és nem tartaná fel a katonát a sebesült húgával együtt.
A szélhámos nőnek persze nem volt rokona itt és ezt nem is állította. Csupán egy rövid eltávot akart a lovas. Így érkeztek meg a tanyára, ahol egy pocakos gazda sétált ki eléjük a kutya ugatására.
-Jó napot kelmednek! Be tudna fogadni két védtelen leányt, akik a portyázó orkok elől menekülnek?
*A tulaj már épp nyitotta volna a száját, mikor nem hagyta a férfi és tovább fűzte a szót.
-Kérem! Az egyikük megsebesült.
-Hát természetesen! -mondhatott végre valamit a meglepett házigazda.
*A kedvesét a Tábornok lesegítette a paripájáról, majd maga is leugrott, hogy magához húzva megcsókolja.
-Maradj itt, amíg a részleteket megbeszélem ezzel a kedves úrral!
-Nem kell. Természetesen mindjárt szólok az asszonynak és megveti a vendégágyat. Ez a legkevesebb, hogy befogadjuk.
-Csak nagyon aggódom az én virágszálamért.
*Elég határozottan intett a szemével az istálló felé, így a lovát maga után vezetve ment az idegen földművessel. Kis idő után már egyedül gyalogolva, jó kedvűen fütyörészve jött ki onnan és ismét derékon ragadva a boszorkányt nézett mélyen a szemébe.
-Most el kell mennem, mert a Haza veszélyben van. De ígérem, pár napon belül vissza jövök hozzád. Csak az őrnagy ne harapja le a fejemet!
*Szabad kezével egy érmét csúsztatott a nő ujjai közé. Sóvárgó tekintettel nézett válla felett a fehér vályog házra, minden bizonnyal vonzotta őt egy gondolat, hogy mégsem kellene sietnie annyira, pár percet még beszélgethetne Lisbeth társaságában kettesben az ágyon. Az őrnagy úgy is mérges lesz rá, amiért gyalog megy vissza, de hát... A még magasabb rangú felettesek úgy sem fogják firtatni, hogy miért is történt ez egy csatában. Kiadnak neki a király méneséből egy újabb lovat.

A kölyök semmire sem mert volna fogadni, főleg nem egy ghoul és közte kialakult csata győztesével kapcsolatban nem, ha egyáltalán akart volna erre gondolni. De NEM akart! Egyáltalán nem akarta, hogy köze legyen ezekhez a rémekhez és nagyon szerette volna, ha visszakerül abba a puha ágyba és a gondoskodó puha kezek közé, ahelyett, hogy vastag, koszos, véres karmokat kerülget.
Úgy érzi, hogy lassan ereje végére jár, de még utoljára összeszedi minden erejét, hogy hátha levetheti magáról a szörnyet. ÉS SIKERÜL!
Innentől már hátra sem néz, csak rohan, ahogy a lába bírja, a városfal felé, hogy végképp a háta mögött tudja e kísértet járta helyet.
Már jócskán eltávolodott Braslov-tól, mikor valami csillogás üti meg a szemét, hiszen ebben azért gyakorlata van, mint a szarkának. Mivel nem lát mozgást oda merészkedik, miközben kapkodva kortyolja a levegőt és ahol egy lenyilazott katonát talál a lovával együtt. A lovas kardján csillant meg a hold fénye, annak arany markolatgombján, amit nem is hagy parlagon fekve a kis tolvaj, ahogy magáévá teszi a halott megmaradt pénzét és tőrét is. Valószínűleg az orkok kihagyták ennek a területnek az felkutatását, így lehetett Flint most gazdagabb ezekkel.
Gyorsan kikanyarít a lő combjából egy darabot is, hogy majd elverje az éhét, de eszében sincs most megállni, a nyílt mezőn, inkább majd, ha kivilágosodik, akkor keres valami nyugalmasabb táborhelyet és süti meg, mielőtt még visszatérne a Testvériséges hátulmozdítóhoz.

/Flint/

Ahogy a tolvaj megérkezik, az elf megint ott ül a kocsiján és unott hangon hívogatja a vásárlókat. Olyan, mintha egy vihar söpört volna végig rajta, néha megy csak el mosdani a közeli patakba és sosem volt jó képessége a kufársághoz, de már nagyon unja, hogy minden nap egy pöttöm faluban mondja ugyan azt. És elmenni előtte is alig halad el néhány járókelő, nem hogy vevő akadna. (Nem mintha jobban felvillanyozná egy sűrű város, ahogy egyfolytában zaklatják a kérdésekkel. De így meg majd bele hal az unalomba.)
Nem tudni, hogy Flint miről akar beszámolni. Az aranytárgyakat gondosan elrejti, a kard legalább viszonylag jó sok helyet elfoglal, és ahogy az elf végig simítja a pengét, látni rajta, hogy egy ilyen szeretővel foglalatoskodna szívesen, nem idióta ügyfelekkel.
Ha szűkszavúan nyilatkozik, akkor csak helyben hagyja és majd holnap újra bemegy a kölyök a városba lopni. Ha értesíti őt arról a zsebmetsző, hogy egy egész portyázó hadsereg vonult végig a közeli vidéken és lakatlan pusztát ütöttek a tájban, akkor egy hangszínen kérdezi meg:
-Akkor most hogyan tovább? Áttelepülünk egy másik város mellé és folytatjuk tovább?
*Láthatóan csak azzal foglalkozik, hogy parancs teljesítése nélkül ne kerüljenek Sziszi elé. Most még nem is érzi, hogy mennyi védelmi különbség van egy falu és egy város között. Nem az ő ellenségei, nem az ő feladata a védelem. Ezt másoknak kell megoldani.

Aligátor "tábornok" egy kis tanyára vezetett minket, ahol a gazda azonnal, szinte kérés nélkül a szolgálatunkra bocsátott két szobát, habár a pocakos úr elég meglepettnek tűnt, de azért igencsak készségesnek bizonyult. Mindenesetre készségesebbnek, mint a katona, aki inkább szerelmével foglalkozott, és még a lováról is lesegítette a szinte sértetlen nőt, míg nekem úgy kellett lekászálódnom a makacs állat hátáról, de túl fáradtnak és elcsigázottnak éreztem magam ahhoz, hogy ráförmedjek ismét a katonára, hogy igazán segíthetne a sebesültnek is. Így hát csak magamban morgolódtam, és igyekeztem nem hasra esni, ami nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam, sebesült lábam ugyanis beleakadt a kantárba, és nem sokon múlott, hogy nem a porban kötöttem ki, de valahogy sikerült elkerülnöm ezt a fajta szégyent. Nagy nehezen végül sikerült talpra érkeznem, és ránehezednem sérült lábamra, s a szamarat használtam egyfajta támaszték gyanánt, egészen addig, míg a farm tulajdonosa el nem vitte a jószágot, így pedig hamarosan támasz nélkül maradtam, ami semmiképpen sem jelentett jót a számomra. Lábam nem éppen volt olyan állapotban, hogy hosszadalmasan itt ácsoroghassak vele, ráadásul a "tábornok" és Lisbeth eléggé hosszadalmasan búcsúzkodott, legalábbis nekem abban a helyzetben igencsak hosszúnak tűnt.
A végén már-már csillagokat láttam a fájdalomtól, de azért csak odaszúrtam még egy utolsót Aligátornak:

- Jól is teszi, a Haza talán többre megy majd magával, mint mi. Legalább végre tesz is majd érte valamit. Csak aztán nehogy megölesse magát! - kiáltottam a távolodó katona után.
- Mi pedig egész jól megleszünk itt pár napig maga nélkül, elhiheti - tettem még hozzá, de ezt már suttogásnál alig hangosabban, s a "tábornok" már egyébként sem hallhatta meg, mert addigra elnyelte őt a messzeség. Még épp láttam, amint eltűnik alakja a távolban, aztán pedig elsötétült előttem a világ.

Lisbeth-et egyáltalán nen érdekelte, hogy miket hazudozott össze felettesének a kedvese, amíg támaszkodhatott az erős karjára és kímélhette lábát a gyaloglástól, ha csak ezért kicsit kedvesnek kellette lenni a katonához. Ez nem esett nehezére, főként, mikor egy tanyához vezette őket, ahol a gazda, aki láthatóan nem éhezett, fogadta őket.
Minden esetre Aligátor most sem tagadta meg magát, ahogy azonnal lecsapott a férfire és szinte szóhoz sem hagyta jutni, máris rábeszélte, hogy befogadjon minket, bár ehhez biztos volt azért köze az egyenruhának is.
A gazdának nem nagyon volt választása, ha nem akart magának nagyobb bajt, meg hát még sem mondhatta ki nyíltan, hogy nem segít két sebesült nőn, biztos nem tett volna jót a hírének.
Aztán máris lent találta magát a jósnő a katona karjaiban, aki nem habozott ismét csókot lopni, de most Lisbeth sem tiltakozott annyira, csak olyan tessék-lássék.
- Hidd el nem rohanok sehová. – vonta meg a vállát az ajánlatra, bár nem tudta mi az amit még meg kell ezen beszélni, de hát nem is fogja megakadályozni, ha már ilyen szépen virágszálnak becézték.
Rámosolygott a katonára, aztán pár lépést tesz Angel felé, mikor látja annak keserves képét, de addigra az már a földön áll, igyekezve láthatóan kímélni a sebesült lábát.
Mielőtt azonban kérdezne még valamit, már meg is jelenik Aligátor, de a lova nélkül és ahhoz nem kell nagy tudomány, hogy a nő rájöjjön mi lehet ennek az oka.
Döbbenten mered a katonára, nem tudva mire vélni ezt. Kezdi tényleg nem érteni a férfit.
Hagyja, hogy az magához ölelje, de kérdőn néz rá, főleg mikor a kezében megérzi az érmét.
- Miért? Oké…..rendben……én itt leszek. – hebeg kicsit zavartan, mert érte nem szoktak ilyet tenni az emberek és ő is csak érdekből szokott kedves lenni, de most….olyan furcsán érzi magát, hogy még Angel szavai is csak jókora késéssel érnek a füléhez. - Eladta a …lovát……miért? Pénz adott…….- dadogta és önkéntelen a lányhoz lépett, hogy megtámassza. – Te érted? – ingatja meg a fejét a katona után nézve és egy nagyot sóhajtott.
Aztán már csak arra eszmél, hogy Angel teste elnehezül.
- Gazduram, segítsen! Elájult! – kiáltott ijedten a ház felé és gyengéden a földre ereszti társnőjét. – Gyógyító kellene.

Élian láthatóan nem repes az örömtől, hogy kereskedőt kell alakítania, hiszen nem túl nagy a forgalom, na meg aztán melyik orgyilkos örülne, ha ilyen feladatot kéne csinálnia már lassan hetek óta. Hát Al-Sziszi embere sem örül! Sőt határozottan rosszkedvűnek látja Flin-t, mikor végre visszaér a rosszul alakult kirándulása után, bár legalább életben maradt és a hasát is megtömhette. A kölyök, amúgy sem szokott túl sokat merengeni a múlton, most is csak az érdekli, hogy a kardon kívül, mást sikeresen el tudjon dugni a semmirekellő elf elől, aki itt csak a seggét mereszti, míg ő kockáztatja a bőrét, szó szerint.
- Ugye szép kard? – kérdezi büszkén a kölyök. – Biztos sokat ér. – folytatja ravaszkodva, mert látja, hogy mennyire tetszik a tündének, aztán nekiáll, hogy elmondja mi a helyzet Braslov-ban. – Az orkok elpusztították a várost, teljesen kihalt és csak ghoulok, meg Éjmostohák kószálnak benne. Majdnem otthagytam a fogam. – panaszkodik keserűen, hátha meghatja a másikat, de ez láthatóan nem jön össze. – Hogy mehetnénk másik városba? Hová mennénk? Tele a környék büdösszájúakkal! Én ugyan nem megyek a közelükbe sem. A bányászok sem hülyék, hogy kockáztassanak. – ingatja meg a fejét.
Reméli, hogy a bandatag is belátja, hogy itt nem terem számára babér és elmennek innen, lehetőleg vissza Delos felé.

/Flint/


A nyurga testalkatú tünde üres szemekkel nézett az enyves kezűre. Neki aztán tényleg mindegy, hogy az orkok közelében szedi össze a kért összeget vagy kicsit távolabb tőlük. Az ő hadseregük mindig elverte ezt a szedett-vedett hordát és ha lecsapnának ide, akkor hamar megtudnák, hogy miért ne kötözködjenek egy sötét elf orvgyilkossal.
Közönyös szemekkel nézte, ahogy a srác próbálja felvilágosítani a veszélyekről. No, persze a gyerek élete valóban veszélyben lehet, ha ennyire így akarja nézni, mert ő biztos nem rohanna mindent itt hagyva, ha megtudná, hogy a büdös szájúak lecsaptak arra a kis falura -vagy városra-, ahol épp a tolvajunk garázdálkodik. De ezt mégsem mondhatja, csupán igyekszik szavak nélkül tudatni a helyzet komolyságát. Majd egy kompromisszumos javaslattal él.
-És inkább a kapitányhoz mennél vissza, hogy a démonokkal sütögesse a lusta húsod? -mivel beszéd közben jött rá, hogy ilyet nem szabad mondani az emberek előtt, mert nem tudhatják meg, kik állnak erősítésként a fajuk mögött, ezért igyekezett mosolyra húzni a száját és csak tréfaként felfogni a dolgot- Vagy ha ennyire el akarsz menni, megállhatnánk a fővárosban menet közben. -közelebb hajolt, hogy egy titkot súgjon oda a fülébe- Az egyik itteni asszony véletlenül elszólta magát és megtudtam tőle, hogy a király kincseskamrája tele van arannyal. Ismerem Al-Sziszit. Neki csak az eredmény érdekes, a módszer nem izgatja. Ott pár napon belül megszerzed a szükséges mennyiséget és senki nem kérdez semmit. Délosban pedig a többi lopós fölé nősz ezzel a rangsorban.
*Élian egyenesen a bűntársa szemébe nézett. Kiolvasható benne, hogy akár mennyi nyakat elvágna csak azért, hogy végre vissza menjen Délosba és ne kelljen a hangját koptatnia egész nap. És az már részlet kérdés, hogy az épp nézett illető nyaka benne van-e a sorban.



/az ifjú szerelmesek/

A bérgyilkos pár hatalmas menekült oszloppal találkozik, ahogy gyalogolnak Braslovba. Nem sejthették, hogy egy éjszaka sem fog eltelni Angel odaérkezése után, már földszintig verik az orkok a várost. Szó szerint a föld színéig.
De vajon a lány közönye érvényesül, aki nem rajong a detektív munkáért? Vagy a srác megszólít-e valakit? Sokféle szerzett van és felsorolni is hosszú lenne, kivel tudnak beszélni, ha megszólítják. Tisztek, katonák és ezernyi menekülő. Köztük vannak a kereskedők, földművesek, céh legények, kalandorok és alvilági figurák is.
A válságos körülmények ellenére terülj, terülj asztalkám.

Nagyon igyekszik a kis tolvaj, hogy meggyőzze a nyakába akasztott orgyilkost arról, miért nem maradhatnak itt és miért lenne jó, ha hamarost tovább állnának. Flint nem nagyon gabalyodott még összetűzésbe orkokkal, kivéve a bányánál, bár az nem nevezhető nagy ismeretségnek, mert hamar véget vetett neki, de nem is állt szándékában megvárni, hogy egy hordába ütközzenek. Lehet, hogy ez az elf nőt nem izgatta különösebben, de a fiú inkább kerülte volna őket.
Ám láthatóan ez cseppet sem hatotta meg Elian-t, akiről már egy idő után feltételezte, hogy talán nem is hallja, amit mond, annyira közömbösen hallgatta.
Persze számíthatott rá Flint, hogy valami hasonlót mond majd és Al-Sziszi-vel ijesztgeti, de igaza volt egyáltalán nem szerette volna magának ezt a jövőt, és még ha a démonokkal való rémítgetést azért magára is vette, még ha erről az orgyilkos mit sem sejtett. A kapitányról minden kegyetlen dolgot feltételezett, hiszen volt is elég nagy hírhedtsége, na meg hallotta, amit hallott.
- Nem akarok bajt magamnak Elian. – fintorgott a kölyök, a kezét emelve és már azon agyalt, talán mégis csak el kéne pályáznia és megkockáztatni egy idegen vidéket, ahol lehet számtalan veszély, de legalább Testvériség nincs.
Bár őszintén, nem tudott olyan világrészt elképzelni, ahol ne lettek volna bandák, valaki biztos a nyakára ül a fajtájának.
Azonban a tünde felvetésére a fővárossal és a kincsekkel kapcsolatos szavakra felcsillan a szeme, de azért óvatos duhaj.
- A király kincseskamrája? Gondolom számtalan katona őrizheti, különben már miért nem lopták volna el? – néz gyanakodva a nőre, hogy mit akar ezzel.
Persze jó lett volna megcsapni azokat a kincseket és letudni a Testvériség nyűgét, de nem volt bolond, hogy azt gondolja, ez valami könnyű kis munka és könnyű zsákmány. Mégis csak a királyról volt szó! Az is biztos, hogy ha sikerülne viszont, akkor olyan híre lenne, hogy……….ő lehetne a tolvajok királya!
- Ha nem is tudjuk a királyt megkopasztani, azért a fővárosban többet tudnék lopni…… - teszi hozzá, elgondolkozva, el sem vetve, de el sem fogadva az elf ajánlatát. – Innen mindenképpen mennünk kéne.
Rajta biztos nem fog múlni, hogy tábort bontsanak és a főváros épp olyan jó, mint bármi más egyelőre.

Nagyon elegem volt már abból a porfészekből a, a vitatkozó lakói és a háttérből ügyesen irányítgató Nővérekkel együtt, így örültem, hogy végre magunk mögött tudhattuk, még akkor is, ha egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy jófelé indultunk. Elvégre egyáltalán nem biztos, hogy az emlegetett másik nő, az a Lis vagy kicsoda Braslovba indult és, ha igen, akkor Angel-t is ott találjuk.
- Jobb lett volna kicsit jobban körülnézni valami nyom után, arra, ahol utoljára látták. – morfondírozom magamban, míg Jam mellett rovom az utat. – Szerintem felesleges időpocsékolás az egész. – teszem hozzá rossz kedvűen, mert ez az egész, amilyen jól indult, úgy kezd el elromlani. – Hé! Nézd már! Mi ez? – állok meg meglepődve, ahogy meglátom a szemből közeledő sok embert.

A fiú tudta, hogy Becca nem rajong a gondolatért, hogy a másik nő nyomait kövessék, de utálta annyira a hátunk mögött hagyott várost, hogy még ezt is bevállalja, csak szabaduljon onnan.
Jam meg annak nem volt a híve, hogy tétlenül ücsörögjenek és ez tűnt a legjobb ötletnek, hogy talán ismét Angel nyomára bukkanjanak, hiszen senki nem tudott semmi biztosat. Talán, ha megtudják, miért kötött nyúlcipőt a Nővérek szerető karjaiból ez a Lis, akkor rájöhetnek Angel céljaira is és ismét a zsákmányunk után eredhetnek.
Ekkor hallja meg Becca hangját, de már ő is látja mire utal, hiszen valóságos tömeg hömpölyög velük szemben.
- Eléggé megviseltnek tűnnek. – néz végig rajtuk figyelmesen. – És katonák is vannak köztük, láthatóan harcoltak is. – fűzi hozzá, nem kerülve el a dolog a figyelmét.
- Uram! – szólít meg egy egyenruhást. – Mi történt? Valami harc van arra? Épp Braslovba tartunk, talán nem kellene?

Ájulásom után valami furcsa, nehéz álomba merültem, melyből bárhogy próbáltam szabadulni, sehogy sem tudtam, hiába "viaskodtam" azokkal a fránya álomdémonokkal, amik fogvatartottak engem. Semmiképp sem eresztettek el, s minél jobban próbáltam szabadulni, annál mélyebbre húztak engem az álom fekete mancsai. Maga az álom hosszú volt és zavaros, s mikor nagy nehezen kinyitottam álomtól elnehezült szempilláimat, már semmire sem emlékeztem belőle, de egy valamit biztosan tudtam; az egész rettenetes volt. Ruhám, mely rajtam volt - valamiféle pizsamaszerűség - teljesen átázott az izzadságtól és a hideg verítéktől. Körülnézve azt is megállapítottam, hogy egy puha ágyban fekszem, lábamat pedig bekötözték, ami azonban átázott a vértől. A szobában senki sem tartózkodott épp, az ablakon viszont beszűrődött a Nap halvány fénye.
Fejem zúgott, és rettentően gyengének éreztem magam, valamint hihetetlenül éhes és szomjas voltam. Szájam teljesen kiszáradt a szomjúságtól, így hát azon nyomban kikeltem fekhelyemből, ám egyből meg is inogtam, mert megszédültem a hirtelen mozdulattól. Azután szép lassan elindultam az ajtó felé, mivel a lábam még mindig eléggé fájt, de legalább már rá bírtam állni. Aztán, még mielőtt kinyithattam volna az ajtót, az magától kinyílt.

Ahogy az élen haladó lovas katonát megszólítja a fiú, az kisorol az oszlopból és az út szélén megáll a lovával. Egy gyilkos arcával néz a tinédzser párra, akik előtt egy olyan valaki ül a nyeregben, aki nem habozott az agyarasok vérét ontani egy reménytelen csatában. És ugyan ilyen szilárd magabiztossággal kardlapozná végig ezeket az embereket, ha egy király ellenes gyülekezetet kellene szétszórnia. Vagy akár lépne fel bármelyikkel szemben, akár az őket megszólító fiatalokkal szemben is, ha azok felkelésben mesterkednének. Szó szerint mestersége a Halál. Csupán annyi választja el a verőlegényektől és bérgyilkosoktól, hogy ő ezt a törvény keretein belül teheti meg és a becsület meg a hűség omlós fogalmaival fűszerezi tettét, mint ahogy egy kis nádcukrot szokott szórni a málnára, ha sikerül szereznie egy kis tányérral.
-Braslov nincs többé már. Az orkok kifosztották és felégették. Pusztán ezek az emberek maradtak meg, akik keveseket sikerült időben kimentenünk. A többiek mind meghaltak.
*Szavai pattogósak voltak és kemények. A katonák habozást nélkülöző stílusában.

Angel pedig a ház úrnőjével, a paraszt feleségével találja magát szembe.
-Jaj, Édesem! Nem szabad még felkelned. Hozok mindjárt egy kis húslevest. Biztosan megéheztél a lábadozás alatt. Feküdj vissza az ágyba, hogy kíméld a lábacskádat!
*Ezzel ott hagyta az új kötszert, amit épp be akart hozni és hamarosan egy tál finom levessel jött be, hogy ha engedelmes beteg lesz a démonölő, akkor segítsen etetni őt.

Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy elképzeljem, milyen menet ez, csak rájuk kell nézni. Látszik, hogy a legtöbb ember szedett-vedett, épp magára kapkodott ruhában, kevés holmival felszerelkezve, elcsigázott, reménytelen arccal vánszorog és ilyet már máskor is láttunk.
Menekültek az biztos, de honnan és miért?
Mivel éppen arra tartottunk, amerről ők érkeztek, igen csak érdekelt a dolog, ezért is állítottam meg az egyik katonát, hogy információt kapjunk arról, amit mondani tud, remélve, hogy hajlandó szóba állni velünk, bár miért is ne tenné, hiszen olyan ártatlannak néztünk ki.
Azonban láthatóan nem loptuk be magunkat a szívébe, bár félrehúzta a lovát, de úgy meredt ránk, mintha valami orgyilkosok lettünk volna. Jaaa, hogy azok voltunk? De, hát akkor is, ha nem gondolatolvasó, ezt nem tudhatta, így akár meg is sértődhetnék, nem?
- Orkok? Braslov-ban? – adtam a meglepődöttet, bár ezt nem is kellett nagyon tettetnem. – De hogyan? Hiszen nem állunk velük háborúban, vagy igen? – kérdeztem tovább, nem hátrálva zord szavaitól.
Nem annyira az érdekelt, hogy mi lett a város lakóival, hanem, hogy miként fogunk így Angel vagy a másik nő, Lis nyomára jutni.

- És csak ennyien maradtak, akik itt vannak? – bukott ki Becca száján, mert neki elsőnek is az jutott eszébe, hogy ezzel talán lőttek Jam egyetlen nyomának,de eszébe jutott, hogy talán ez elég furcsán hangzik, ezért gyorsan hozzá teszi. – Ez borzasztó!
Igaz, nem úgy néz ki a férfi, mint aki sajnálkozást vár, nem látszik érzelmes léleknek.
- Egy ……ismerősünket keressük, egy nőt, aki egyedül lehet most, jellegzetes fekete-fehér haja van - idézi fel, amit a kocsmában hallott, - nem látom itt, remélem nem esett baja, nem látta véletlenül? – ragadta meg a lehetőséget.

Amint kinyílt az ajtó, a parasztasszonnyal találtam szemben magam, aki épp az új kötszereket hozta, s amint meglátta, hogy az ajtó előtt állok, egyből vissza is kísért az ágyhoz, amire nyögve rogytam le, de újból visszafeküdni nem voltam hajlandó, így végül az asszony beletörődött abba, hogy csak ott ülök, a kötszert pedig otthagyta az éjjeliszekrényen, majd kiment, hogy egy kis levest hozzon nekem.
Én nem sokat teketóriáztam; míg ő kint a levessel foglalatoskodott, addig én nekiálltam beteg lábam ápolásának.
A ház úrnője hamarosan megjelent a beígért levessel, és megpróbált megetetni vele, mire én elvettem tőle a tálat, és így szóltam:

- Nem vagyok már gyerek, tudok egyedül is enni - morogtam, majd valamivel kedvesebben hozzátettem: - A levest viszont köszönöm, nagyon finom és tápláló.

Miközben a levest ettem néhány kérdést intéztem a nő felé:

- Egyébként mennyi ideig voltam eszméletlen? És Lisbethel mi van? Itt van még, vagy már ellovagolt a katonájával a naplementében? - érdeklődtem tőle.

A tiszt válasza rendíthetetlen volt, mint a zsoltár.
-Ők mindenki, aki túlélte. Több szerencsés nem volt. Ha nem érünk oda időben, akkor ennyien sem maradnak.
*Ám ahogy folytatta tovább a lány, úgy világosodott meg az elméje.
-Á, a boszorkány és a nővére! Ők egy közeli tanyán maradtak, mert a sérült lábuk miatt nem tudtak már tovább menni. Az egyik közlegényem vitte addig is el a lován, mert nem volt szíve az út szélén hagyni őket.
*A hangjában valami megváltozott. Már cseppet sem volt olyan szikla szilárd. De nem az érzelmek lágyították meg, hanem a szinte bizonnyal sejtett hazugság. Ám nem fog civilek előtt magyarázkodni senki nőügyei miatt. Náluk minden rendjén zajlik és nincsenek kihágások vagy személyes részre hajlások az ügyek intézésében.
-Ha jól emlékszem az egyik családtagjuk kis gazdaságánál álltak meg. Mivel önök is a rokonaik, ha jól sejtem, oda fognak találni. Remélem az erősítés hamarabb oda ér, mint a büdös szájúak. Már három emberöltője szövetségeseink, és azóta is rabolják azokat a településeket, ahová nem tudunk elég katonát küldeni.

Angel ez alatt a felépülésén fáradozik, sokkal jobb erőben volt, mint mikor elvesztette az eszméletét. Szívós kis démonvadász, az egyszer biztos. Lábain még mindig látszanak a Nini-wellben vívott csata nyomai is.
-Nem kell sietni sehová. -mondja lágy hangon az asszony- A nővére elment az urammal. Alig fél napot, csak ki kellett pihenned magad. Biztosan megterhelt a menekülés. És sok vért is veszítettél.
*Ha nincs több kérdése a betegnek, akkor megvárja, míg megeszi a tyúkhúslevest és szerényen távozva kiviszi a tálat is elmosogatni. De ha van még kérdése, akkor válaszol rá.

Az asszony nagyon kedves volt és készségesen válaszolgatott a kérdéseimre. Jól esett ez a fajta törődés; olyasfajta volt ez, amit eddigi életem során elég ritkán tapasztalhattam meg. Családomtól nem túl sok törődést kaptam, bár mikor még kisgyermek voltam, azért én is kaptam valamicskét ebből a fajta anyai szeretetből, de már idejét sem tudom, mikor volt ez már. Nehezemre esett bevallani, de kissé hiányzott ez a fajta anyai gondoskodás.
Családom nagy része erős, harcos férfiakból állt, én pedig viszonylag hamar becsatlakoztam a családi "vállalkozásba". Talán túl korán... A vadászok körében eléggé megedződtem, mind fizikailag, mind lelkileg egyaránt, és nem igazán engedhettem meg magamnak, hogy elgyengüljek. A férfiak társaságában igazi harcossá váltam, így nem igen vágytam a törődésre, ezért anyámat hamar eltaszítottam magamtól, s rideggé, elutasítóvá váltam vele szemben, holott ezt semmivel sem érdemelte ki. Sosem gondoltam még bele ebbe, de most, a nő kedves szavait hallgatva felébredtek bennem gyermeki emlékeim, és arra eszméltem, hogy megbántam azt, hogy így bántam anyámmal. Ez azonban tudtam, már késő bánat, elvégre a családom minden tagja árulónak tart, így kevés esélyt láttam, hogy valaha is kijavíthassam azt a hibát, amit vele szemben elkövettem. Nem hinném, hogy a családom látni akarna engem, legalábbis élve biztosan nem, s ami azt illeti, én sem vágytam túlzottan a közelségükre. Anyám pedig miért is gondolkodna másképp, mint ők?

Ezek a keserű gondolatok cikáztak a fejemben, így kissé késve fogtam fel az asszony szavait Lisbethet illetően. Kicsit meglepődtem, amiért a jósnő a gazdával ment el; azt gondoltam, hogy majd a katonája jön érte.

- Hová mentek? S mikor jönnek vissza? - tettem fel a kérdést a nőnek.
- Aligátor "tábornok" járt itt azóta? A városban lévő jelenlegi helyzetről lehet tudni valamit? Még mindig ott annak az orkok, vagy már továbbálltak? - érdeklődtem tőle.

Úgy gondolom itt van a lehetőség, hogy nyíltan rákérdezzek arra, ami minket ebben a szedett-vedett gyülekezetben érdekel, mert semmi gyanús nem lehet abban, ha ezek után „aggódva” érdeklődünk egy ismerősünk, vagy rokonunk iránt.
Ehhez még elővettem a lehető legártatlanabb pillantásomat, azzal ajándékoztam a meg a zord katonát, aki bár közlékenynek bizonyult, de azért úgy beszélt, mintha csak a beosztottai állnának előtte.
- Hát ezt nagy szomorúsággal halljuk, uram, ez tényleg borzasztó, még szerencse, hogy ilyen hős védelmezőik akadtak. – eresztek meg egy örömtelen mosolyt, de hát azt csak én tudom miért nem vagyok boldog a hírektől.
De alig telik bele egy pillanat máris felkelti mondandója az érdeklődésemet, hiszen olyat hallok, hogy legszívesebben ugranék egyet örömömben.
Nem hiszen el, de Jam-nak tényleg igaza lett, hogy erre jöttünk! Valahogy nagyon sem tűnt véletlennek a boszorkány és a nővére variáció.
Beszédesen csillogó szemekkel néztem a társamra
- Ez nagyon jó hír viszont! Talán beszélhetnénk az emberével, hogy többet is megtudhassunk róluk?

Egészen kezdte a fiút lelombozni, amit ez a nyers harcos elmond. Orkok, elpusztított város, kevés túlélő. Hát nem ez az a hír, amit szívesen hallott. Máris azon törte a fejét, hogy mégis csak vissza kéne menni a Nővérek városába, hátha ott másik nyomot találnak, mert mi értelme lenne tovább menni egy lerombolt, kihalt település felé, ahol valószínűbb, hogy orkokba, mint bármi másba botlanának.
Nem lepődött meg Becca nyílt kérdésén, a lánynak nem volt kenyere az óvatos nyomozgatás és most úgy néz ki, hogy még célt is ér vele, mert ekkor böki ki a lovas, hogy mégis van más túlélő, méghozzá a nő, akit keresnek és vele a „nővére”.
Ő is sokat mondóan néz harcostársára, hiszen eddig semmilyen nővérről nem hallottak és az talán egy biztató nyom.
- Igen jó lenne megtudni attól, aki utoljára látta őket, hogy jól vannak-e. – erősíti meg a lány kérését, főleg mikor kiderül, hogy nem kérdezhetnek rá, hogy hol az a gazdaság, mert akkor rájönne a katona, hogy nem mondanak igazat.
- Régen jártunk már erre, nem szeretnénk eltévedni mert ezek szerint orkok kószálnak a környéken. Talán igaza van, veszélyben lehetnek a …..rokonaink. Nem tudtuk, hogy ennyire rossz a helyzet, bár hallottunk pletykákat. – tette hozzá, hogy ne tűnjenek azért annyira „gyereknek”. – Jobb lesz, ha ezek szerint sietünk.
Reméli, hogy beszélhetnek a katonával, aki segített a nőknek és megtudhatják tőle, hol hagyta őket.

A menekülteket kísérő csapat vezetője csak közönyös arccal hallgatta a magyarázatokat az újabb kérdéshez. Mégis mit várnának tőle? Hogy azt mondja, hogy egy katona még nem érkezett meg két nő egyszerű lepakolásából? Hát nem érkezett meg, de el tudta képzelni, hogy miért nem. És csak egy isteni személy az, ki megmondhatná, hogy vajon a sánta csaj vajon nem szállt-e be a dologba, ebbe az előre várt késlekedés okai közzé. Abból a férfiból ezt is kinézte volna, ha hagyja magát Angel.
-Most épp kicsit messzebb teljesít szolgálatot. Az utánunk jövő orkokat lassítja le, ha túl közel merészkednek. Nem hiszen, hogy okos dolog lenne vele beszélni.
De biztosan megtalálják, itt évszázadok óta minden változatlan. Csak arra ügyeljenek, hogy ha felgyújtott magtárakat látnak, ne menjenek a közelébe, mert még lehetnek ott oughwariak!
*Ezzel megfordította a lovát és búcsút intett. Ideje újra a menetoszlop élére lovagolnia.


-A katonája azóta sem tért vissza. Nem is fog. Az ilyenek nem szoktak. Csak egyszeri ismerkedésnek tekintik a megmentéseteket. Ne bízz az ilyenben.
Viszont a testvéred hamarosan vissza fog térni. Nem tudom mit csinál, csak beszaladtak ketten vásárolni meg ez meg az.
*Úgy tűnik, nem aggódik a férje miatt annyira, mint a vendégekért. Pedig egy középkorú magányos nő túl sok mindenre képes azért. Akár férjes pasik elcsábítására is. Bár ilyen sok kellemetlenséggel a háta mögött kötve hiszem, hogy Lisbethnek ebben a pillanatban a férjhez menés jár a buksijában.

Egészen felvillanyozott a hirtelen meglepő módon számunkra jóra forduló helyzet, hiszen eddig csak a megérzéseimre hagyatkozva vettem rá Becca-t, hogy kövessük annak a nőnek a nyomát, aki majdnem hasonló helyzetben távozott, mint a mi kis Angel-ünk, de most mondhatni tálcán hullott az ölünkbe az információ és ezt nagyrészt társnőm „csapjunk a közepébe” stílusának köszönhetjük.
Én még biztos óvatoskodtam volna, meg igyekeztem volna előbb puhítani a katonát, jobban elnyerni a bizalmát, de most úgy látszik ez volt a célravezetőbb. Igaz máskor könnyen rosszabbul is alakulhatna, amire azért volt már pár példa és harcoltunk is már miatta, bár kétlem, hogy ezt Becca ne élvezte volna.
- Szóval nincs itt az a jólelkű harcos, akinek ezt megköszönhettük volna és még mindig az életét kockáztatja….kár. – bólintok értőn és teszek úgy, mint aki nem veszi észre a habozását, elvégre én is férfi vagyok, így sejtem mi lehet, amit nem mond el. – Köszönjük a tanácsait, uram, igyekszünk megfogadni. – intettem utána egy jókedvű mosollyal, amit már nem tudtam visszafojtani. – Az irányt megtaláltuk, keressük meg azt a farmot. – fordultam Becca felé.

Bosszúság söpört végig egy pillanatra a lány arcán, ahogy megtudja, a „hölgy” mentő különítmény nem tért vissza és bár nagyon fiatalnak nézett ki, azért nem volt Becca olyan tapasztalatlan, hogy ne tudta volna mit értett ez alatt a lovas.
Pedig jól jött volna, ha kifaggathatják a katonát és akkor biztosra mehettek volna, most meg kutathatják át majd a környéket és még számíthatnak a nyomorult agyarasokra is.
De hát nem akart gyanút kelteni azzal, hogy lássák rajta a rosszkedvet, mikor elvileg jó hírt kapott a rokonairól, így kipréselt magából egy halvány mosolyt a katonák parancsnokára nézve, mikor az végül elbúcsúzott.
- Nem kell azért minket félteni. – morogta az orra alatt és meg sem várva Jam-ot elindult arra, amerről a menekülők jöttek, visszaszólva a fiúnak. – Mire vársz még?