Ha belegondolna Lisbeth, hogy mit művel, biztosan kitépkedné az összes haját, hogy miként keveredett ebbe bele, de szerencsére nincs ideje gondolkozni, mert akkor a nyakába szedné a lábát és már olyan messze járna, amennyire csak tud. És ez valószínűleg Angel szerencséje is. Nem lehetne azt mondani, hogy a jósnő gyáva, sőt a mostani tettei alapján még merésznek is lehetne mondani, de sosem szerette kockáztatni feleslegesen és főleg nem másért a bőrét.
De most már nincs nála távolabbra ható méreg, talán csak valami viszkető vagy tüsszögést okozó szer, de hát azzal nem menne sokra, így marad a lába és a keze.
Miután ellöki a lányt, máris igyekszik leamortizálni az ork szaporítószervét, aztán átrendezni az arcát, bár azon sok kárt már nem tud okozni, bármit is tesz.
Aztán, bár valahonnan hallja Angel kiáltását, hirtelen tótágast áll Lisbeth-el a világ, egy pillanat múlva, mikor megszűnik a szédülése riadtan mered a fölé tornyosuló agyarasra és hirtelen tudatosul benn, hogy milyen ostoba volt. Aztán rázuhan a fickó, mint egy hegyomlás és Lisbeth sikít, ahogy a torkán kifér, remélve, hogy ha mást nem a hangjával öli meg az orkot.
El kellett, hogy teljen egy kis idő mikorra rájött, hogy a büdösszájú nem mozdul, ő meg alaposan berekedt.
- Menjünk mielőtt újabb orkok jelennek meg erre a hangzavarra. – nyögi ki zavartan, rekedten, miután kimászott a test alól.
Úgy érzi, hogy teljesen összetört, alig bír mozogni, de azért dühösen belerúg a hullába.
- Jó döfés volt! Azt hiszem kvittek vagyunk. – kunkorodik azért felfelé a szája, ahogy elköti a szamarat és, felsegíti rá Angel-t. – Húzzunk innen.
Kiérve, végig nézve a káoszba fulladt utcán még látja, ahogy a szájhős katona megáll egy háznál és meglepi, hogy a szíve hevesen kalimpál a látványra.
Nem létezik, hogy érez valamit a kurafi iránt, még ha az nem is túl nagy érzelem, de valami…..

A kiáltásom hiábavalónak tűnt, ugyanis Lisbeth nem figyelt rám: teljes figyelmét lekötötte az oughwari fosztogatóval való hadakozás, aki megelégelve a jósnő - egyébként eredménytelen - karmolásait egy hatalmasat lekeverve neki fölé kerekedett, Lisbeth pedig kecsesen, bevert képpel elterül a földön, az ork pedig győzelmének teljes tudatában vigyorog az előtte fekvő nőre, és épp készülne újabb támadásra lendülni, mikor eltalálja őt a feléje hajított vasvillám, aminek egyik ága a mellkasába, a másik kettő pedig kissé célt tévesztve a vállába fúródik. Ez azonban bőven elégnek bizonyult ahhoz, hogy leterítse lábáról az agyarast, és az arcára fagyott vigyorral, holtan zuhanjon rá teljes súlyával Lisbethre. A nő láthatólag elsőre nem fogta fel, mi történt, mert eszeveszett sikoltozásba kezdett, nagy bosszúságomra, ezzel ugyanis csak annyit ér el, hogy felhívja ránk a figyelmet.

- Hé, nyugodj már meg, ez az ork már nem jelent veszélyt! Hagyd abba a visítozást, és inkább haladjunk tovább, mielőtt még a többi agyaras ideérne! - szóltam rá az eszeveszetten sikoltozó jósnőre, miután én a sikeres dobást követően elvesztve egyensúlyomat visszazuhantam a szénarakásra, és kényelmesen elhelyezkedve vártam, hogy Lisbeth végre abbahagyja a felesleges pánikolást.  

Úgy öt perc elteltével úgy tűnik a nőnek végre leesik, hogy a rajta fekvő ork már halott, így végül zavartan kikecmereg alóla, és igyekszik úgy tenni, mintha az előbbi hangzavart nem pont ő okozta volna, mire megforgatom a szemem, de nem szólok semmit sem.

- Hát látod így jár az, aki ujjat húz velem! - mosolyodtam el, mikor kijelentette, hogy ezennel kvittek vagyunk.

Ezek után elkötjük a méltán kiérdemelt szamarunkat, és elindulunk kifelé a városból, ám a szamár egyszer csak megtorpant, én pedig kérdőn néztem rá Lisbethre, aki épp az imént minket faképnél hagyott katonát bámulta. Valószínűleg a szamár is emiatt állhatott meg... Felsóhajtottam. Úgy tűnik a városból való távozás még várat magára.

Úgy tűnik szerencsém van; az ork támadásait sikerrel védtem ki, és a páncélzatom is tökéletesen ellenállt rohamainak, mágiám pedig lassan regenerálódott, és éreztem, hogy már csak egy kicsit kell kitartanom ahhoz, hogy újabb varázslattal álljak elő. Már éppen készültem volna egy újabb tűzlabda kilövésével odapörkölni az agyarasnak, mikor egyszer csak ütést éreztem a hátamon; valami nagy csattanással pattant le hátsó acéllemezemen. Ez a nem várt fordulat megzavart, és arra kényszerített, hogy gyorsan hátrapördüljek, szembenézve égett kezű barátommal, aki az imént esett nekem, és próbált meg hátulról kárt tenni bennem.

- Nem mondták még neked, hogy hátba támadni valakit nagyon csúnya és aljas dolog? - kérdeztem tőle, miközben elhajoltam baltája csapása elől.
- Egyébként pedig azt hinné az ember, hogy tanultál az előbbi esetből... - ingattam a fejemet.

Számomra ez az új fordulat eléggé megnehezítette egyébként sem fényes helyzetemet, így ugyanis immáron két oldalról is kaptam a csapásokat, márpedig nekem egy felé is bőven elég volt figyelnem. Azonban mivel mágiám ismételten feltöltődött, így pusztán úgy kellett irányítanom a dolgokat, hogy ellenfeleim egy oldalra kerüljenek, akkor ugyanis egy jól irányzott széllökéssel könnyűszerrel földre küldhetem őket. Az a varázslat egyébként sem jelent annyira nagy erőfeszítést, és még egy tűzlabda megidézése is beleférne utána, amivel végleg elintézhetném ezt a két bűzös fosztogatót.
Ennek kivitelezése viszont nem tűnt olyan egyszerű dolognak, mint vártam; az orkok felismerték, hogy a két oldalról való támadás milyen nagy előnyükre válik, így hát eszük ágában sem volt egy oldalról megrohamozniuk engem, megkönnyítve ezzel a dolgomat.
Legyöngített ellenfelem csapásai viszont nem voltak túl erősek, azokat könnyű szerrel kijátszottam, de a két agyaras elkezdett összejátszani ellenem, ami elég nagy problémát jelentett számomra, még úgy is, hogy reflexem sokkal jobbnak bizonyult középszintű kardforgató tudásomnál, így támadásaik többségét sikeresen kikerültem, égett kezű barátomat pedig egy jól irányzott kardcsapással sikeresen le is fegyvereztem, és egyből fel is kaptam a földről a kezéből kiejtett csatabárdot, majd a másik felé hajítottam azt, ami azonban jócskán célt tévesztett, ámbár legalább kissé megzavarta őt egy-két pillanatra, én pedig a helyzetet kihasználva egy tűzlabdát küldtem felé.

Braslov egyre több utcáján hangzanak fel női sikolyok és élet-halál harcok hangjai.
Ebből csak az egyik az, amit az állovag és két orkja művel, ám az éles fülű és szemfüles szeme egyből kiszúrta, hogy nem neki kell segíteni, hanem a vágyakozón rá pillantó kedvesénél van jelenése.
Megfordította lovát és szélnél sebesebben vágtat vissza Lisbethhez és Angelhez. Majd erős marokkal megrántva a kantárt, megállítja a paripáját, mely valamikor -talán csak színtévesztése előtti időkben- még talán fehér is lehetett, ám most éppen barna. De megenyhíteni a szerelmese szívét.
-Elkísérhetem a hölgyeket, amíg biztonságba nem érnek?
*Szája szélén bujkáló mosolyára úgy sütött le a Nap, mintha csak piknikezni akarna elmenni élete egyetlen párjával. Noha szemei a démonvadász csinos combját is végig mérte, aggódó szemekkel, hogy nincs-e nagy baj.

Eközben a papnövendékből lett nőcsábász sikeresen szereli le újfent a fegyvereit mindig elvesztő bajkeverőt, majd egy balta után egy tűzgolyót is hozzá vág a jóval keményebb diónak bizonyuló másik agyarashoz. Annak pont a szeme között csapódik a lángoló gömb és immáron örökre megvakulva tapogatja kezeivel sebeit.
Ám nem rest a kétbalkezes ellenfele sem kihasználni a helyzetet és hátulról azonnal átkarolja és elképesztő erővel szorítva ki belőle a szuszt vezeti neki a falnak. Majd a kétségbeesett nő kiabálása mellett a konyhaszekrény sarkának. Az agyaras kap egy serpenyőt a fejére, de mit sem törődik vele, dulakodásuk között kiszakad még az ajtó is és hamarosan a földön hemperegnek, piszkosan.
Ha ott lett volna még mindig Aligátor „tábornok”, akkor már csak kötelességből is keresztül szelné a fosztogató mihasznát. Ha ott lett volna. De ha lentebb adunk a kívánalmakkal, még egy valamire való katona is megtenné ezt.
Ám nincs ott egy sem. A kicsapott varázslónak így kell megoldania a helyzetet. Miközben Angel már láthatja őt, ahogy ugyan ez a helyen nem rég Lis a katonáját is láthatta. Az ajtóban pedig a gyönyörű özvegy nézheti végig eme pusztakezes küzdelmet.

Eléggé szégyellte magát Lisbeth, miután rájött, hogy az a nyomorult ork, aki majd belepréselte a földbe és a frászt hozta rá a halálfélelemmel együtt, már halott, ő meg közben úgy visított, mint egy szopós malac. De hát nem itt akarta bevégezni az életet, egy koszos istálló padlóján, egy agyaras jóvoltából. Őszintén szólva sehol, senki által nem akarta bevégezni egyelőre.
- Legalább kiegészítjük egymás hiányosságait. – sóhajt egy nagyot Angel szavaira, aztán igyekszik úgy tenni, mintha semmi különös nem történt volna és megsürgetni inkább a távozásukat.
Miután viszonylagos csend telepszik rájuk, már nem lehet nem meghallani, hogy az utcákon bizony tovább folyik az ork horda rablása és asszonyszerzése, aminek hangjai megborzongatják a jósnőt és igen csak szeretne már innen távol lenni.
Ha sikerül Angel-t felküszködni a szamárra, már fordul is a kapuk felé, de még egy pillantást vet a megbolygatott városka széles főutcájára, ahol meg is látja a nem régen, viharos gyorsasággal távozott hadfiját, akivel kapcsolatban bizonytalan érzések szállják meg és egy villanásra talán a tekintetük is összeakad.
Indokolatlanul nagyot dobban áruló szíve, amikor az feléjük robog, bár az arcvonásait igyekszik közömbössé fegyelmezni, nem szeretné, ha bárki is a veséjébe látna.
Kissé azért hátrahőköl, ahogy alig pár méterre tőlük állítja meg a „kapitány” vágtató hátasát, de aztán egy sanda oldalpillantást vetve a társnőjére, majd öntudatosan felszegve az állát, nagylelkűen bólint.
- Remélhetőleg ezt a biztonságot meg is tudod adni nekünk, bár egész jól megtudjuk védeni magunkat, ahogy látod. – int a nyitott ajtón keresztül látható halott agyarasra. – De mégse illik elvenni ilyen dicsőséget a tapasztalt katonáktól, nem? – kacsint egyet Angel-re. – Talán a lovad is felajánlod egy fáradt hölgynek? – utal természetesen magára, bár olyan messze álla a”hölgy” titulustól, hogy azt nem is feszegetné. – Már, ha a szemed nem esik ki közben. – válik fagyosabbá a hangja hiába süt melegen az a Nap.

- Kiegészítjük egymást, mi? - nevettem el magam a megjegyzésétől. - Mondjuk a figyelemfelkeltésben mindenképpen remekelsz - mondtam neki -, míg nekem a rejtőzködés az erősségem, szóval fogjuk rá - válaszoltam mosolyogva. Most, hogy sikerült ezt az akadályt is legyőznünk, jóval felszabadultabbnak éreztem magam; biztosra vettem, hogy most már szabad az út előttünk, és nemsokára vége lesz ennek az igencsak fárasztó kalandnak.

- Viszont most már jó lenne mihamarabb magunk mögött hagyni ezt az orkoktól hemzsegő, lángoló várost - tettem még hozzá, immáron jóval komolyabb hangnemre váltva, hiszen tisztán kivehető volt a várost ostromlók és védők között dúló élet-halál harc, amiben nem szívesen vettem volna részt, legalábbis nem a jelen állapotomban. Bármennyire is szerettem ártatlanokon segíteni, ezt a harcot most inkább ki akartam hagyni, ahogy a jajveszékelések hangjait is ki akartam már zárni tudatomból.

Alighogy aztán elindulunk szamarunkkal, feltűnik a láthatáron az előbbi kurafi, és felajánlja nekünk segítségét, nem mintha már túl nagy szükségünk lenne rá. A férfi megjelenése nem tölt el túl nagy örömmel, a lóháton utazás gondolata viszont annál inkább.

- Ami azt illeti, valóban nem igazán kell félteni minket - erősítem meg Lisbeth szavait.
- Azonban ha ragaszkodsz hozzá, és némileg kényelmesebb utazást biztosítasz számunkra, akkor állok elébe, és elfogadom nagylelkű ajánlatodat - válaszolom kérdésére, és persze nem kerüli el figyelmemet sóvár pillantása, amellyel mindkettőnket végigmér.

Ekkor látom meg a földön viaskodó "lovagot", aki szokásához híven meglehetősen nagy pácban van, de mintha ezt fel se ismerné, rendületlenül vigyorog. Egy pillanatig felmerül bennem, hogy a segítségére küldöm ezt a katonát, elvégre csak az adósa vagyok, hisz nemrég megmentette látványos közbelépésével életemet, de végül leteszek róla, és csak ennyit morgok az orrom alatt:

- Jellemző. Bajba keveredik ez az idióta az ő középszintű tudásával, s mint mindig, megint csak örülhet, ha élve megússza a kalandját. Azon csodálkozom, hogy eddig húzta - csóválom meg a fejem tusakodását látva.

Bár nem volt az erény és a becsület őszinte bajnoka, azért a két szép hölgyet csak nem hagyta cserben a bajban a katona. Az álboszorkányt megfogta derekánál fogva és egy hirtelen rántással emelte fel magához. Ismét megpróbálkozott egy csóklopással, majd a szamarat fél kézzel vezetve, másikkal továbbra is Liset átölelve elindult kifelé a déli kapu irányába.
Ügetve haladtak, mintha nem is az életükért futnának. Ám szerencséjükre egyik oughwari sem szemelte ki őket célpontjának. Talán sikerült legalább a menekülők útvonalát biztosítani a többi lovasnak? Vagy csupán oly jelentéktelennek tűnt megtámadni egy magabiztosan lovagló egyenruhást és két hölgyet a kíséretében? Sosem tudjuk meg, de mire elérték a város széli erdőt, ahonnét biztonságban tovább mehettek volna, egy újabb menekülőhullám indult meg Braslovból. Mintha cowboyok terelnének marhákat, úgy kísérték a maradék lakosságot Aligátor bajtársai. Eddigre már az északi falon át özönlő támadók reménytelenné tették a további ellenállást. A lovasegységnek is csak közel fele maradt meg.

Ahogy ellovagoltak az állovag szenvedéseit szemlélve a barátai, valami furcsa történt. Az özvegy lassan feleszmélt, hogy a sikítás itt nem fogja megmenteni. De ez az ismeretlen férfi sem... feltétlenül. Az ereibe még mindig adrenalinnal telített vért pumpált a szíve és most kellő erőt érzett, hogy ellenálljon. Talán az is segített, hogy ráeszmélt, hogy az agyarasnak nincs fegyvere.
Megmarkolta az első súlyos tárgyat, ami a kezébe került, nevesül megboldogult férje ajtó mellé állított ásóját és azzal rohant ki, hogy egy jó nagyot verjen az őt megerőszakolni kívánó gazemberre. Az ork nem volt túl ügyes eddig a fegyver kézben tartásában, de annál szívósabb dög. Még csak el sem bódult, mikor tarkóját érte az ütés. Csak fájdalmasan felnyögött. A kerti szerszám lapátjának fekete vasán ott barnállott a föld rászáradt maradványa. Ám ezúttal rozsdavörössé színezte egy csíkban a vér.
Még újra és újra lesújtott, ha kellett, ám a lovagnak is valamit tennie kell...

/Lis és Angel megmenekült, de a lovag története még folytatódik./

Láthatóan Angel is megbocsát már a „tábornoknak”, amikor az lelkesen visszavágtat hozzájuk, hogy karját, kardját és lovát ajánlja fel nekik, de abban most is téved, hogy a paripát neki szánja a nagyszívű hős, hiszen már a szamáron ül, ezzel valószínűleg ezt elintézettnek is veszi.
Azonban majdnem sikerül begyűjtenie tíz karomnyi karmolást a képére, mikor váratlanuk derékon kapja a jósnőt, hogy maga elé emelje a nyeregbe, mert Lisbeth elég zaklatott még az előző orkkal való küzdelme miatt és még benne van a lendület.
De szájára tapadó ajkak végül megenyhítik, bár azért kissé, a látszat kedvéért, taszít egy kicsit a férfin.
- Héééé! Fogd vissza magad, még nem vagyunk megmentve, ezért nem jár jutalom. – pirít rá a katonára, de az enyhe pír eléggé elveszi szavai élét, és ahogy elindulnak a kapu felé puhán simul az erős karokba.
- Úgy látom nem marad segítség nélkül. - int a boszi az ásóval felbukkanó nő felé.
Láthatóan sokan menekülnek ugyan arra és a katonák is inkább az ő kíséretükbe szegődnek, valószínűleg már feladták a várost az egyre szaporodó agyaras támadókkal szemben.
- Pedig volt benne lehetőség. – húzza el Lisbeth a száját, kihúzva Braslov-ot a „visszatérek” listájáról.

//Köszönöm a játékot, nagyon élvezetes volt //

A "tábornok" úgy tűnt valóban segíteni akar nekünk, mert egy szó nélkül felkapta és maga elé ültette Lisbethet, így sajnos én kénytelen voltam a szamárral megelégedni, ami így, hogy már csak én utaztam rajta, sokkalta kényelmesebbnek bizonyult, így hát ha azt vesszük nem is jártam olyan rosszul.
A katona viszont nem igazán akart sietni, ráérősen baktatott lovával, és ügetve hagytuk el szép lassan a várost magunk mögött, ám szerencsékre az orkok nem terveztek megtámadni minket, talán épp a kísérőnk miatt hagytak futni minket.

- Hát rajta lehet már ez sem segít - feleltem a jósnőnek. - Mindenesetre azért remélem egyben marad, ez a félnótás. Elvégre csak megmentette az életünket - tettem hozzá.

A városból kifelé menet egyre több menekülttel találkoztunk; a brasloviak láthatólag már feladták a harcot, és inkább próbálták menteni ami menthető. Így hát végül egy teljes katonai díszkísérettel hagyhattuk e várost magunk mögött, ami feltehetőleg egyikünkben sem keltett maradandó élményeket. Bár jobban belegondolva Lisbeth lehet nem éppen így gondolja... Aligátor tábornok valószínűleg maradandó élményekkel gazdagították őt, itt tartózkodása során, így hát megértem, miért mondja, hogy volt benne lehetőség.

- Ahogy mondod - hagyom rá a dolgot. - De minden jó kaland véget ér egyszer. Egyszer pedig minden elkezdődik. S egyszer talán ez a város is újra felvirágzik, s újabb lehetőségeket teremt majd mások számára - mondtam, és még sokáig néztem a lángoló várost, míg az végleg el nem tűnt a szemünk elől.


// Én is köszönöm a játékot, s én is nagyon élveztem. Jó volt veled játszani. //


Ezerszer átkozom a sorsot, amiért ilyen veszélyes szituációba keveredtem, holott én pusztán hatásos belépőt szerettem volna kedvenc városomba, lenyűgözve ezzel a nőket, de ez a tervem teljesen fordítva sült el. Úgy terveztem, hogy a tűzlabdám bevetése után azon nyomban bevetem magamat a szűk utcácskák labirintusszerű rendszerébe, amit én ugyebár tökéletesen ismerek. Legalábbis én azt hittem, hogy remekül kiigazodok benne, csakhogy meglepetésemre minden átrendeződött legutóbbi itt jártam óta. Ennek köszönhettem most szorult helyzetemet. De hát mégis ki a fene gondolná, hogy pusztán pár év alatt ennyi minden változik, a teremburáját neki!
Na, de hát már nincs mese, ha már belekeveredtem valahogy csak ki kellett húznom magamat a csávából. Sajnálatos módon azonban ezek a dögök nagyon kitartó ellenfeleknek bizonyultak, főleg az égett kezű bajkeverő, akit hiába fegyvereztem le immáron másodszor, újfent rám veti magát, ráadásul ismételten hátulról.
Meglepetésemet pedig egyből ki is használja, és először a falnak, majd a konyhapult sarkának vág, és immáron a fejem is sajog. Előre nyúlva kezem egy serpenyőt tapint ki, így hát felkapom azt, és teljes erőből fejbevágom vele az agyarast. A serpenyő nagyot koppan fején, ám ez sem tántorítja el; csak egy kicsit inog meg ütésem következtében és tesz ugyan hátra pár lépést, de aztán újfent nekem esik, és kiszakítva az ajtón kiránt a szabadba, maga alá utasítva engem.
Földet fogva úgy érzem, mintha menten kinyomná belőlem ellenfelem a szuszt, aki teljes erővel rám nehezedik. Egy percig még a (ekkor még nem létező) fogkrémreklámokba illő vigyoromat is lekaparja arcomról, ugyanis levegőt is alig kapok, de aztán sikerül valahogy föléje kerekednem, és újra visszakerül arcomra a vigyor. Ezután a földön fetrengve dulakodni kezdünk, ami a szenvedélyes éjszakai kalandjaimat idézik fel bennem egy pillanatra, amik természetesen sokkal jobb élményt jelentettek ezzel a pöcegödör szagú agyarassal való viaskodásomnál.
Ekkor újfent váratlan dolog történt: a házból egyszer csak kirohant az a gyönyörűség, akit épp megmenteni szándékoztam, és egy ásóval jól fejbe vágta ezt a mihaszna dögöt, ám még ez is hasztalannak látszott, az ork még csak meg sem érezte ezt, holott fejéből vékony csíkban csordogálni kezdett a vér.
Az asszony újfent lecsapott rá, de a bűzös gazfickó továbbra is kitartott. Ám a nő próbálkozása erőt adott nekem, elvégre milyen lovag az olyan, akit egy fiatal asszonynak kell megmenteni? Így hát gyorsan összeszedtem magam, és letaszítottam magamról az orkot, majd ismét előrántottam kardomat, és a torkának szegeztem fegyverem, és így szóltam:

- Hord el magad, bitang, különben átvágom a torkodat! S jegyezd meg jól: rosszul jár az, aki Johny lovaggal akasztja össze a bajszát!

Ezután, ha az ork végre feladva a harcot elszelet, a nőhöz fordultam.
Ellenben ha az ork további csetepatéra vágyik, akkor folytatom vele a küzdelmet, újabb varászlatot bevetve ellene, immáron azonban pusztán egy felé irányított széllökéssel fogom a közelben lévő, egymás hegyén-hátán tornyosuló, mindenféle áruval megpakolt dobozok közé lökni őt, és ha szerencsém van, akkor a dobozok szépen a fejére esnek, és kiütik őt, s akkor ezután fogok csak a csinos asszonykához fordulni:

- Köszönöm segítségét, asszonyom, de megoldottam volna önmagam is. John Garroway a becsületes nevem - fogom meg a kezét, ha engedi, és megcsókolom azt.
- Kaphatna e megfáradt lovag egy kis vizet, meg valami harapnivalót, kegyedtől? Hosszú útról jöttem, és ezelőtt a két agyaras előtt még vagy egy tucattal hadakoztam a városba érkezvén, így hát eleve megfáradtan dacoltam e két gazfickóval, ki az Ön és szegény megboldogult férje életére tört. Ha már itt tartok... őszinte részvétem a veszteségért - mondtam neki udvariasan, továbbra is kissé meghajolva előtte.

A szoknyavadász igen csak megszomjazott a harcba és bár az újra szabad feleség egy tétova oldalt pillantással még végig néz a városon, nem tud ellenállni a férfinak.
-Oda bent van pohár. Jöjjön be! Adok inni.
*Sietős léptekkel indul meg a bejárat felé, hogy ezzel is elfordulva leplezni igyekezzen zavarát. És tettre kész teremtésként persze még megkérdezte.
-Vízzel, limonádéval vagy esetleg valami erősebbel kínálhatom? Férjemnek nagyon jó ízlése volt a borokhoz és rövid italokhoz, mindenki dicsérte.
*Igyekezett jó gazdasszony benyomását kelteni.

Az asszony kimondottan vendégszeretőnek bizonyult, és azon nyomban beinvitált a házba is, hálája jeléül pedig nemcsak vízzel kínált meg, de még megboldogult férje jó borait és rövid italait is felkínálta nekem, amit eszem ágában sem volt visszautasítani. Egyébként is udvariatlanság lenne.

- Ó, hölgyem, köszönöm kérdését, szíves örömest elfogadnék egy pohárka bort. Jól esik a magamfajta férfi embernek egy ilyen fárasztó küzdelem után - válaszoltam kérdésére, és anélkül, hogy hellyel kínáltak volna, levetem magam az egyik székre.

- Remélem ön is iszik velem, asszonyom. Tudja nem szeretek magamban inni. A mondás is úgy tartja, hogy csak ökör iszik magában - kacsintok rá a szép nőre mosolyogva, s remélem hogy csatlakozik hozzám és sikerül rávennem őt, hogy velem együtt fogyassza el a finom bort, és végre megszerezhetem magamnak ezt a gyönyörű teremtést, elvégre igencsak megdolgoztam érte. Két orkkal is viaskodtam az életemet kockáztatva, csak hogy egy éjszakáig boldogítsam ezt a csinos asszonykát, ezzel pedig rekordot döntöttem. Még sosem mentem ilyen messzire egy nő miatt. Az esetek többségében elég volt csak a nemlétező hőstetteimről regélni nekik, most pedig valódi hőssé váltam a kedvéért. Mindenesetre elhatároztam, hogy nem ismétlem meg még egyszer ezt egy nőért sem, elvégre nekem nem szokásom az életemet kockáztatni egy éjszaka kedvéért. Így hát nagyon reméltem, hogy fáradozásaim meghozzák a gyümölcsét, és nem lesz hiábavaló mindazon véres verítékem, amit ma az orkok miatt szenvedtem el.

A nő szívesen kínálja az otthon lévő tartalékokat és bár meglepődik a kérésen, kis gondolkodás után mégis megszakítja azon hagyományát, hogy az erősebbik nemre hárítja eme szokásnak hódolást. Főleg még mindig a padlón, vérében fekvő ura látványába botolva pláne ráfér egy ksi szíverősítő.
A szíverősítő méghozzá itatja is magát, ahogy azt most veszi észre életében először és nagyon gyorsan fejbe vágja mindkettejüket. Már kuncogásba merülő beszélgetésbe merültek, mikor nagyobb embertömeg elrohan az ablakuk alatt.
Hamarosan újabb tömeg tűnik fel, az első három be is tér hozzájuk. Az oughwariak, kik a menekülőket üldözték, gyorsan rájuk vetik magukat, az egyikük középtájt kicsorbult pallosán már vöröslött a vér, fura látványt nyújtott a kard, melybe egy félhold alakú kivágás mélyedt. Ám a gerellyel az ijedten hátráló nő felé szurkálni készülő fiatal mintha még meg sem érezte volna a portya szelét. De a tomahawkját feje felé emelő, szájhősre rontón sincs semmi piros!
Úgy tűnik, be akarják pótolni. A kétkezes kardot forgató valamit, ami jó indok megölni a páncélost, míg két társa... az olvasó fantáziájára bíznám igazából mind hármójuk gondolatvilágát. Ki tudja egyébként is, hogy mi jár a fejükben?
Még nem érzi John lovag, de az alkohol már kifejtette annyira a hatását rajta is, hogy nem tud a mágiához kellően összpontosítani. Így most e nélkül kell újból egy ostoba helyzetből kikeverednie.

Az asszony végül beadta a derekát kérésemre, és hamarosan kettecskén iszogattunk és együtt nevettünk vicceimen, illetve színes élménybeszámolóimon, melyek persze mind másoktól hallott vagy épp általam kreált hőstettek voltak, a nőt pedig már úgy tűnt, sikerül behálóznom, mikor három ork rontott be a házba, és vetett véget az idilli estémnek.
Ráadásul ezek az agyarasok igencsak fel voltak szerelkezve, és egyiküket leszámítva mind sértetlennek tűnt. Szerencsémre azonban a fiatalabbik - aki ha lehet még társainál is frissebbnek és harciasabbnak látszott - inkább az asszonyt szemelte ki magának, a másik, sebesült ork pedig a menekülési útvonalat igyekezett elzárni előlünk, s mintegy őrt állt az ajtónál. Valószínűleg úgy gondolta, hogy társai majd elvégzik helyette a piszkos munkát, ő harcolt ma már eleget, így csak akkor fog minket kezelésbe venni, ha a másik kettő nem boldogul velünk.
Ám a felém tartó tomahawkos sem tűnik épp könnyű ellenfélnek, így túlságosan nem könnyebbülök meg amiért csak egyel kell egyszerre felvennem a harcot. Küzdöttem ma már én is eleget, igazán megérdemeltem volna már azt a pihenést! Erre ezek az agyarasok újfent belerondítanak. Kezdett már nagyon elegem lenni ezekből a bűzösszájúakból.
Először mágiával próbálkoztam, de hamarosan rá kellett döbbennem, hogy mágiám cserben hagyott, mert még a legegyszerűbb varászlatot sem tudtam megidézni, így hát maradt a kard... Elő is rántottam azt, de a bor sajnos már megtette hatását, és éreztem, hogy az jócskán a fejembe szállt. Hátrálni kezdtem, majd a borról eszembe jutott valami, ami talán kicsit feltartóztatja majd az agyarast, így mikor elhaladtam az asztal mellett, felkaptam onnan az üveget, és egyenesen az ork képébe vágtam azt, és vihogva mondtam neki:

- No, úgy látom téged is fejbe vágott az a bor rendesen! - nevettem ahogy az üveg szilánkosra tőrt fején, és tartalma beborította ellenfelemet, és borfolyam ömlött ki a padlóra. Az agyaras persze meg sem érezte ezt, habár néhány üvegszilánk felsértette bőrét, de inkább csak felhergeltem őt vele, így ordítva rontott nekem. Vagyis csak akart, ugyanis a borfolyamban megcsúszott, hanyatt vágódott, és beverte a fejét az asztal sarkába, ami ha lehet még tovább fokozta derültségemet.
Társa erre, aki eddig az ajtónál őrködött egyből felém vette az irányt ezt látva, ami azon nyomban elvette a kedvemet a nevetéstől. Védekezésképp felkaptam székemet, és pajzsként magam előtt tartottam, míg másik kezemben görcsösen szorongattam kardomat, majd a szoba végébe hátráltam, és összeszorított fogakkal vártam az újabb rohamot, remélve, hogy a szék felfog majd valamicskét az ork csapásaiból, és megmenti majd az életemet.

A lovag jókedve és önbizalma kitart, még a túlerő láttán is, ám kapatos állapota ellenére sem bízza el önmagát. A bor nem önt bele meggondolatlan bátorságot, csupán egy óvatos merészséget. Megpróbálja felvenni a harcot az újabb életére törőkkel és sikereket is ér el ebben, mikor a széttört üvegszilánkok apró sebeket ejtenek a törzsi harcos fején, amiből szorgosan kezd szivárogni a vér. És a pallosos nem is kockáztat tovább, teljes testsúllyal lendül feléje, nehogy kedvezőtlenre forduljanak az arányok.
Eközben a nő, akit védelmébe próbál a férfi venni ijedten hátrál és félelmében felsikolt, mikor a rövid lándzsával sikerül megdöfnie őt a rá jutó ellenségnek. Gyorsan fogy a hely közte és a fal között, ahová a kicsapott pap is tart. A kezében lévő szék majdnem darabjaira hullik, mikor rácsapnak a kétkezes karddal.
El kell döntenie, hogy kimenekül-e a hátsó bejáraton, amit berúgott, mikor az asszony sikolyát meghallotta nem régiben és megpróbál a sikátorok felé egérutat nyerni vagy kihasználja az alkalmat, hogy alkalmi védelme nem esett szét és visszatámad a kardjával...


/Flint, pár nappal a lovag után/

A kölyök még mindig a szomszéd faluban bujkál, rendszeresen besurranva a közeli városba, hogy ellenőrizze, nem érkeztek-e vissza a törpék. Ám egyszer csak olyan hírt hoz valaki, hogy az orkok ostromolják Braslovot. És döntenie kell.
Vagy azt tanácsolja a mellé kapott kísérőnek, hogy térjenek vissza Délosba és jelentsék főnöküknek, hogy túl forróvá vált a talaj és önhibájukon kívül el kellett jönniük. Vagy megpróbálhatja óvatosan felderíteni, hogyan áll most a helyzet.
Mire oda ér, már sötétedés felé járna az idő, így választhatja azt is, hogy inkább reggel megy el, hogy ha valaki el akarja kapni, azt lássa.

A szék, melyet magam előtt tartottam védelem céljából, recsegve fogja fel az ork támadását, ám nincsen időm még csak felsóhajtani sem, mert máris kapom a következőt, amit csodák-csodájára továbbra is kibírt székem, habár láthatólag több támadást nem igazán tud már felfogni az igencsak megviselt ülőalkalmatosság.
Ekkor a nő, kinek védelmére keltem, mellém ér, sebesült vállát az enyémnek vetve. Tudom, hogy sokáig már nem bírom feltartóztatni ezeket az agyarasokat. Hátrálásom közben azonban meglehetősen közel kerültem a nemrég általam kirúgott hátsó ajtóhoz, amit talán el tudok érni, és sikerül egér utat nyernem. El is határozom, hogy itt az ideje lelépni, ám nehéz szívvel hagynám itt ezt a gyönyörűséget három bűzös orknak, így hát megkísérelem magammal húzni a nőt is.
Ha sikerrel járok, akkor amint kellő távolságra tudom magamtól az agyarasokat, az ölembe kapom a sérült asszonyt, hogy gyorsabban haladjunk, ha viszont nem tudom a nőt is megmenteni, akkor nem fogok tovább hadakozni az oughwariakkal, és fájó szívvel bár, de a sorsára hagyom a gyönyörű teremtést.

Egyáltalán nem halad az arany szerzési projekt, hiszen nem bukkannak fel a törpék, a lakosoktól, meg az átmenő kereskedőktől, nem nagyon lehetett nagyobb összegekhez jutni, ezért aztán még egy láda sem töltődött meg, nem, hogy egy egész szekér.
Flint igyekezett nem túl sokat a kísérője szeme elé kerülni, hogy ne vonhassa kérdőre, inkább a környéket járta, hogy híreket kapjon, így tudta meg, hogy állítólag orkok támadták meg Braslov-ot és ez nagyon katasztrófa helyzetnek kezdett tűnni.
Most már szinte biztosra vehette, hogy ha ez igaz, akkor egy fia aranyat sem fognak szerezni, mert mindenki messze el fogja kerülni a helyet. Meg kellett róla győződnie, aztán valahogy rávennie a sötét elfet, hogy menjenek vissza, vagy talán tűnjön el mindenki szeme elől? De hova mehetne, ahol a Testvériség nem fogja megtalálni?
Nem is foglalkozik az idővel míg a város közelébe nem ér, csak akkor érzékeli, hogy már lassan sötétedésre jár. Flint fürge és vékony, így végül úgy dönt tovább megy és nem vár reggelig, hiszen a sötétség elrejtheti a kíváncsi tekintetek elől.
Ha orkokat lát, úgy is felköti a nyúlcipőt, nem azért jött, hogy megmentse a várost.

/Flint/

A gyerek már csak kiégett, üszkös romokat talál ott, ahol még pár nappal ez előtt is virágzott az élet. Új reményektől hajtva kiköltözött emberek próbáltak szerencsét és Lishez hasonlóan sokan hittek őszintén az új aranyban. És abban, hogy ez minden tekintetben jobbá fordítja életüket.
Az egykori kis kereskedő telep cölöp kerítése már viszonylag régen kitartott és bizonyult a kisebb fosztogató brigádok számára áthatolhatatlan akadály. Így eluralkodott az aranyláz előtt is már a biztonság hamis érzete az itt lakókon.
Ám amire nem készülhettek fel eléggé, hogy nincs állandó, jól felszerelt katonaságuk. Itt nincs helyőrség és király katonái csak időszakos őrjáratban fordulnak meg, nem ritkán megpihenve, míg a környező falvakban is ellenőrzik nappali kilovaglásaikkal, hogy minden rendben van-e. Éjszaka pedig puha ágyban alszanak. De ettől ez még nem mérhető egy komolyabb védelemmel és főleg szervezett irányítással. A legtöbb fegyverforgató helyi önkéntes volt, akik nem bizonyultak elegendőnek még a menekülők pánikjának kezelésében sem.
Összegezve már csak tűzoltás maradt Flintre, hogy a kiégett házak között vagy körbe nézzen, hogy tud-e némi itt hagyott értéket összekaparni, ami elkerülte a győztesek figyelmét, vagy azonnal sarkon fordul és inkább a B Tervhez ragaszkodik a pusztulás és az utcán heverő hullákat látva.
Ha úgy dönt, akadhat még itt valami értékes, akkor az utcán heverő hullák között kell osonnia a sötétben. Nem tudhatja, hogy az agyarasok visszavonultak-e roskadva a gazdag zsákmánytól vagy dél felé vették az irányt a menekülteket üldözve.
Ha a kutakodást választja, három aranyfog, egy rugós, arany zsebóra és konyha kövén talált ezüst kanál a jutalma addigra, míg nem a temetőhöz közeli egyik ház felől valami mozgás halk hangját nem hallja.
Ha a leégett város láttára azonnal sarkon fordul, akkor üres zsebbel, de zavartalanul juthat vissza elf kísérőjéhez, hogy beszámoljon a történtekről.


/ostrom/

Jhony lovag egészséges ösztönökkel van ellátva és nem öleti meg magát azért, hogy meghaljon és egy gyönyörű, megbecstelenített asszony sírjon érte, hogy nem lehetett az övé. Inkább angolosan próbál távozni és kedvese igen csak egyet ért a húzásával és nem is ellenkezik ellene.
A szűk utcácskákban bár még a menekülők sem ismerik ki magukat teljesen, annyi helyismeretük azért maradt régről, hogy nehézségek és hosszú kergetőzés árán, de lerázzák a három nem kívánt útitársukat.
Ám el kell dönteniük, hogy a főutca felé veszik-e az irányt vagy a temetőben próbálnak átmászni a falon. Így olyan helyen kijutni ebből a Pokolból, ahol nem számíthatnak rájuk. Esetleg elbújni valamelyik kriptában.

Az asszony szerencsémre nem ellenkezett megfutamodásomat látva, hanem inkább örült, hogy igyekszem őt is kimenteni szorult helyzetéből, így mindenféle ellenállás nélkül velem tartott. Először a főút felé vettem az irányt, de aztán meggondoltam magam, elvégre ott sokkal könnyebb célpontokat jelentünk, s ki tudja, hány agyaras járja még az utcát, így hát végül a temető mellett döntöttem. Úgy okoskodtam, hogy azon keresztül könnyebben megléphetünk.
A nő láthatólag megriadt, mikor rájött, mire készülök, de úgy tűnt bízott bennem annyira, hogy ne hátráljon meg, és hagyja, hogy bevezessem őt a hátborzongató temetőbe. Már esteledett, így mindenképpen jó lett volna sietni. A hely is arra ösztönzött, hogy minél gyorsabban magam mögött hagyjam ezt a várost, amilyen gyorsan csak tudom. Még így, bortól kissé megrészegülve is baljós érzések kerítettek hatalmukban, amint átvágtunk a kripták és sírok között, s végig olyan érzésem volt, mintha figyelnének. Reméltem azonban, hogy pusztán paranoiás vagyok, és semmi ilyenről még csak szó sincs, s mindenféle gond nélkül elérjük a falat, hogy átmászva rajta megszabaduljunk a borzalmak birodalmából.

Az egyre erősödő félhomályban Flint óvatosan és a mélyebb árnyékokba húzódva közeledik a baljósan hallgató város első házaihoz, ami már előrevetíti, hogy valami baj van, hiszen azért ilyenkor is szokott élet lenni a falak között és annak hangjait már hallania kellene.
Nem nehéz észrevennie a beszakított kaput, pár helyen a kidöntött cölöpöket, ahol összetört szekerek romjai akadtak fenn, valószínűleg ezt használták a benyomulók, hogy átszakítsák őket. Égett fa és belevegyülő édeskés szag csapja meg az orrát, amit már ismer, hiszen járt már felégetett faluban, ez a megégett emberhús szaga, mire elhúzza az orrát és meg is torpan.
Fejét forgatva erőlteti füleit, hogy hátha meghall valamit, izmai ugrásra készen feszülnek meg, hogy bármi gyanúsra, azonnal elszeleljen. Nem hall egyelőre semmit, még az állatok mindig jelenlévő neszezését sem.
Most már biztos benne, hogy igazak voltak a hírek és az orkok valószínűleg kifosztották a várost, bár úgy néz ki már el is hagyták, azért a nagy csend.
Talán hagytak azért valamit! Talán nem volt idejük, hogy mindent felforgassanak, na meg nem olyan ravaszak, mint a tolvajok, és nem ott keresték az értékeket, ahol Flint tenné.
Azért erősen habozik mit tegyen. Üres kézzel visszatérni sem lett volna jó ötlet, ahogy lelécelni sem, hiszen valamiből élnie kéne és ráadásul idegen vidéken, ha nem akar összefutni a Testvériséggel. A csend meg egyre hívogatóbbnak tűnt, talán találna ezt-azt.
Végül dönt és tovább surran, egymás után kutatva át a már kifosztott házakat, de kitartsa meghozza gyümölcsét, hiszen azért még talál pár az orkok szemét elkerülő dolgot, amit az ingébe gyömöszöl.
Mikor a mozgás zaját meghallja szinte lépés közben dermed meg. A zaj a temető felől jön, amit már bejárt régebben mikor még a városban volt pár napig.
Az épület sarkához lopakodott és próbálta a szemét mereszteni, hogy lát-e valamit. Remélte, hogy ő elég halkan dolgozott ahhoz, hogy ne hallják meg, így övé az előny, hogy előbb látja meg mi a hangok okozója.

/Flint/

A kis enyves kezű hulla rabló nagyon csöndesen surran a ház oldalán végig, majd belesne a sarkon. Nagyon erős női parfümöt érez az utolsó métereken az orrában. Talán ez megnyugtatja, hogy egy viszonylag gazdag hölgy jelenlétére utal. Talán még óvatosabbá teszi, hiszen egy olyas valakire utal, aki mindig is egy piszkos utcagyereknek fogja látni, aki bűnöző életet él. Kívülről megjósolhatatlan, hogy az anyai törődés reménye költözik a szívébe valami alvilági számítással fűszerezve vagy félelem, hogy valaki kedvességét tettetett bájolgással kell majd esetleg viszonoznia.
Ki tudhatja? Én tudom. Flint tudhatja ezeket a kérdéseket egyedül. A kívül álló csak találgathat, miközben vadul zakatol az agya a sok gondolat feldolgozása alatt. Belesne az utcasarkon, amikor egy lépéssel előtte valami megfogja a jobb lábát a kezeivel. Mire lenézne, már kirántódik alóla a talaj és az a valami vonszolja őt a sarkon túl, az árnyékon túl...
Egy női hulla meztelen testén húzza át a sötétbe vesző alak. Érezheti a meztelen bőr tapintását és egyik keze pici ujjai pedig a bársonyos hajzuhatagokba gabalyodnak, mely tapintása olyan, mintha hullámos lett volna. Illetve még mindig az. Ha jó kapaszkodónak tűnik, csak annyit ér el, hogy elrablója tovább húzza maga után vele együtt. Igen erős teremtés, bármiben próbál fogózkodni a ház árnyékos oldalán, ahová még a Hold fénye sem tud most eljutni és gyenge világítást adni, az egyszerűen nem marad meg a kezébe. Vagy jön vele együtt. Noha persze akadnak tárgyak, melyeket kitapinthat tolvaj keze, miközben végig vonszolják a házfal mellett. Egyenest a temető irányába.
Ahogy vége a háznak, vége az árnyéknak, végre megláthatja azt, ami ennyire görcsösen szorítva bokáját viszi a sírok felé.



Bár nem volt gyerekkora, így szülei nem rémisztgették azzal, hogy ha nem jön haza időben, elviszi az Éjmostoha, ám néha azért a sötétben dolgozva, hajnali részegek kizsebelésén ügyködve rászólt néhány délosi őr, hogy mit csinál egy mitikus teremtmény a gyerekkel, akik ilyenkor is az utcán lófrálnak.
De vajon mit csinál? Ez csak egy legenda. Senki nem hisz benne, aki ijesztget vele, az a legkevésbé. Flint pedig hamar felnőtt keserű sorsának köszönhetően, hogy kortársaihoz képest felnőttesebben gondolkodjon.

/Éjmostoha leírása olvasható Neminra élővilágában./


/az ostrom/

A fejnélküli lovag. Ja, még nem tartunk ott, gyerekek? Majdnem elaludtam. Hol is volt az utolsó sor...
Szóval, aszongya... A lovag, aki fejvesztve rohant a menekülés halvány ígéretével a megszállt és épp lerombolás közben lévő város szűk sikátoraiban a temető felé, hát sikeresen el is érte azt. Sajnos az itt letelepedetteknek szörnyen rossz szokása volt, hogy nem pont egymás mellé helyezték a holtak nyughelyeit. Bár a többség ebben nem volt ludas, egyedül egy részeges temetőőr, ki ellátta a kertészeti munkák egy csekély része mellett a sírásó, koporsókészítő és számtalan más munkát. És nagyon nem szerette, ha az ásó, kapa (meg a nagyharang) első néhány vágás után elakad egy kőben. Babonásan hitte, hogy ahol egy ilyen kavics van három lapát föld kigórása előtt, ott borzasztóan sok is van. Így ilyenkor kicsit odébb ment és az előző temetés jobbja vagy bal oldala helyett mondjuk a nem rég elhantolt lábánál állt neki új gödröt vájni a földbe.
Ez a furcsa szokása a ma este megboldogult gondnoknak vezetett oda, hogy a sírkert inkább hasonlított egy dominó kirakós játékához, ahol a puzzle darabkák nem hézagmentesen illeszkednek egymáshoz, de szinte meggyőzte első ránézésre az embert, hogy számok helyettesíthető a sírkő és a láb felőli részhez és ahogy a dominóban az egyeshez egyest illesztesz a sorba, úgy adja ki a fura játékot a régi szeretteink emlékezete.
Na, de ha ma este meghalt a gondnok, akkor miért húzom az idejét az élőknek halott szokásaival? Azért, mert így nem voltak egyenes utak és a kicsapott papnak és legújabb szerelmének úgy kellett átugrálnia a kegyelet fizikai megjelenései felett. Nem túl kegyelem teljesen néha rátaposva szökkenésük közben néhány gyereksírra, máskor felbukva a túl magasra építettekben.
Kripták és komor fák jelentettek valami halvány útmutatót ahhoz, merre is volt régen a városfal. Mikor egy zombi emelkedett ki előttük és a megboldogult ork sírjából kikelve meredt rájuk. A lándzsája hegye földtől folt koszos, mintha most kaparta volna ki magát a mélyből.
A groteszk és nagyon rémisztő helyzet eszébe juttatta az özvegynek az egyik furcsa viccet, melyet még régebben hallott. A temetőőr a sötétben bóklászva elfelejtette, hol van a másnapi temetés sírgödre és véletlenül bele esik. Dideregve kiabál, hogy húzzák ki, mert nagyon fázik. A részeg arra jár, lerövidítve a haza felé vezető utat, mikor oda megy és rá kiállt: „Úgy kell neked! Minek rúgtad le magadról a földet?”
De holt sápadt asszony nem merte ezt elmondani az állovagnak, nehogy megzavarja vele. Ugyanis az idegen a városba érkezve nem biztos, hogy ismerte a temető gondnokát. De a nő igen. És egyáltalán nem így nézett ki és abszolút nem volt ork. Zakatolt az agya pár pillanatig, hogy mikor temették el ezt a nyavalyás élőhalottat ide, mikor rájött, hogy férjével friss házasként nem túl régen költöztek ki ide, így nem is ismeri a legtöbb kő alatt kik nyugszanak...!
Úgy állt ott ez a kölyök képű agyaras és ha Jhony nem mozdul meg, akkor a nő is, mintha csak többiektől elszakadt fosztogató lenne, aki jobb szerette volna azokat kirabolni, akik már biztosan alulról szagolják az ibolyát és túl kevés bizalma lett volna fegyverében, hogy ezeknél gyorsabban mozgó célpontot vegyen célba.
Ám az oughwari azért nemsokára feleszmélt és lándzsáját mereven előre szegezve rohamozott neki. Miközben a két férfi harcol, bár eme furcsa szerzeten -még- nincs nyoma sebnek vagy a halála okának, az özvegy meg van győződve róla, hogy végük és sikítani sem mer, nehogy még több ghloulokot vagy más halott teremtményt ide vonzzon.
(Természetesen a nő téved.)

Még mielőtt bármit is látna, Flint orrába finom parfűm illata hatol, ami sok gondolatot indít meg a fejében, de az óvatossága talán még jobban fokozódik, hiszen egy lerombolt, felgyújtott, kirabolt faluban vajon mit keres a temető környékén egy finom hölgy, aki ilyesmit használhatna? Vagy csak valaki magára fújta próbaként? Egyáltalán nem bízta el magát abban, hogy mit találhat, ha kidugja a fejét, mert még ha tényleg egy finom úrinő állna ott, akkor sem biztos, hogy pont egy koszos, tolvajkölyök lenne az, amit szívesen látna, az egyre jobban sötétedő estében. Ha meg kiabálni kezd, akkor mást is idevonzhatna. Szóval Flint inkább csak halkan és igen körültekintően dugja ki a fejét a ház sarka mögül, hogy megnézze kivel is van dolga.
Mivel mindent megtett, hogy nem hívja fel magára a figyelmet, igen csak meglepődik, mikor hirtelen valami megragadja a bokáját, majd még felkiáltani sincs ideje, máris elvágódik, ahogy a merénylő megrántva azt, keményen hanyatt vágódik, amitől a levegő is kiszalad a tüdejéből.
Aztán valaki már vonszolja is a temető mélyebb sötétje felé. Flint ujjai vadul próbálnak megkapaszkodni bármiben, ami az útjába esik. A gondolatai szétszóródnak és most csak a menekülés körül forog, de hideg veríték önti el és megborzong, ahogy megérzi maga alatt a hideg, merev testet, aminek lágy fürtjeiből tudja, hogy egy halott nőről lehet szó. Nem markol bele, kezei más fogódzót keresnek, hiszen a hullának nem veszi hasznát, de nem talál semmit, amit ne rántana ki kezéből az őt vonszoló erő, amitől már zsibbad a bokája.
Mikor kibukkan  a hold és meglátja mi az, ami fogva tartja és a sírok között hurcolja, egy pillanatra elkerekedik a szája és a szeme, még a hiábavaló kapaszkodásról is megfeledkezik, ahogy végigszáguld a fejében, ami eszébe jut a látványtól, a görnyedt, gnóm alaktól, a szőrös , vörösen csillogó testén, a parázsló tekintetén. Éjmostoha! Soha nem gondolta volna, hogy a rémmesék alakja tényleg létezik, hiszen már jó ideje az utcán élve, soha nem botlott belé…..na, nem mintha e látottak után hiányolná!
Aztán felenged a rémítő görcs és Flint megélénkül. Hányja-veti magát, rugdalózik, kapálózik és ordít, ahogy a torkán kifér, nem érdekli ki hallja meg vagy ki jön segíteni, csak jöjjön valaki. Most még pár orknak is nagyon tudna örülni.
- Engedj el! Engedj el! Segítség! Segítség!

/Flint/




A rém szinte teljesen hangtalanul viszi zsákmányát az odúja felé és ügyet sem vet a gyermek szívfájdító próbálkozásaira, hogy kiszabaduljon. Szemérmetlenül mászik át négykézláb a sírköveken és zöld fűvel benőtt dombokon. Ám a lárma, hogy felverje a halott várost, végül célt ért. Flint reményei valóra válnak és egy ork bukkant fel az egyik sírgödörből.
Bár ez csak utolsó gondolata volt, melyet még elfogad, de tény, hogy egy nagyon szájából agyarak kilógnak, nagyon bőre zöld és nagyon gonosz tekintetű ork igyekszik szintén négykézláb mászva feléjük.
A szörny megpillantva őt azonnal irányt vált és minél távolabb igyekszik kerülni tőle. Pár percbe beletelik, mire a furcsaság világossá válik, miért nem két lábon fut utánuk megmentője. Ahogy közeledik feléjük, egyre jobban kivehetőek a részletek, a tűhegyes fogak és... az irreálisan hosszú körmök. Szinte már karmoknak mondhatni, olyan hosszúak, amilyen csak a ghouloknak van.
Flint sikeresen felverte a halottakat. Vagy legalábbis egyet közülük. Fülei szinte hallják a mennyei kórus hála adó ódáit, hogy most már kirángatja valaki -csak idő kérdése- az éjmostoha karmai közül.

Flint tényleg mindent megtesz a szabadulása érdekében, de hát ezen valószínűleg senki nem csodálkozna, ha látná, milyen rémség cipeli magával a ki tudja milyen csúnya vég felé. Ezt a kölyök semmiképpen nem szeretné megtudni és bár sok nehéz helyzetből vágta már ki magát, most nagyon szívesen vett volna minden segítséget, mert nem úgy nézett ki, mintha az Éjmostohát bármi is eltéríthetné a szándékától, bárhogyan is próbálkozott a kis tolvaj.
Az, hogy megfordult a fejében, hogy egy orkot is szívesen látna most megmentőjeként, az már mond valamit arról, hogy milyen helyzetben érzi magát, még ha nem is gondolja azért teljesen komolyan, de mikor meglátja, hogy egy földtől koszos, agyaras, villogó szemű alak emelkedik ki mögüle az egyik sírból, már az sem érdekli, csak valaki szedje ki a szörny karmai közül.
Aztán mikor közelebb ér, meglátja, hogy nagyot tévedett! A közeledő alak nem egy ork volt, hanem egy ghoul, legalábbis úgy gondolta, bár ehhez a rémhez sem volt még „szerencséje”.
De azok a hosszú karmok és a több napos rothadó hullák zölden csillogó bőréhez hasonló kinézet, a kutyaként utánuk ugráló mozgás, meggyőzi, hogy bizony itt nem biztos, hogy segítség lohol utánuk.
Azonban az Éjmostoha látszólag nem akar összeakaszkodni a másik szörnnyel, mer irányt vált, Flint meg döcögve vonszolódik utána, még jobban rugdalózva és tovább visítozva, mert már olyan mindegy ki hallja meg, rosszabb már aligha lehet a helyzete. Nagyot rúg az őt vonszoló könyökébe, szinte teljesen kicsavarva magát, miközben kapaszkodó kezébe egy vastag fahusáng akad végre.

A temetőben botorkálni nem volt valami életre szóló élmény, főleg, mivel a temetőkertész valamilyen furcsa megfontolásból össze-vissza, érdekes alakzatban rakta le a sírhelyeket, és ráadásul nem egy kiásott, ám üres gödör is árválkodott. Olyan volt az egész, mint valami bizarr akadálypálya, melyek jócskán megnehezítették a menekülésünket, s kezdtem megbánni, hogy ezt az utat választottam a kényelmes és széles főút helyett. Jó pár sírt megtapostunk, nem egyben pedig majd' orra buktunk, egy ízben pedig társnőm majdnem beleesett az egyik mélyre ásott gödörbe, magával rántva engem is. Szerencsére azonban csak épphogy megcsúszott az árok szélén, én pedig erős karjaimmal magamhoz húztam a nőt, ami a körülményekhez képest kifejezetten kellemes volt, az asszonynak pedig nem is nagyon akaródzott engem elengednie, amivel ismét visszacsalta arcomra a vigyort.

- Ne féljen, hölgyem, míg engem lát! Az orkoktól már megvédtem, egy kiásott sírhely már nem jelenthet akadályt! - súgtam a fülébe, de sajnos tovább nem élvezhettem ki ezt az igencsak előnyös helyzetemet, elvégre sietnünk kellett, ha nem akartuk, hogy további agyarasok a nyomunkra bukkanjanak, így hát kénytelen kelletlen elengedtem a nő derekát, de a kezét továbbra is fogtam.

A hold ezen az éjjelen nem tündökölt az égen, így pusztán a kripták és a fák jelentettek némi útmutatást a számunkra, merre is menjünk, s hol található a városfal. Az asszony továbbra is szorosan mellettem lépkedett, egy pillanatra sem eresztve el a kezemet, ami nagy elégedettséggel töltött el. Jól érezhetően félt ezen a helyen, én meg igyekeztem bátor férfiként, magabiztosan lépkedni előre, holott engem is kirázott a hideg ettől a helytől, bár azért a nő közeledése sokat javított kedélyállapotomon.
Önbizalmam azonban hamar elpárolgott, amint megláttam az előttünk földből kibújó agyaras élőholtat, aki lándzsával a kezében állt a temető közepén, mint valami bizarr kriptaőr, aki feladatának tekinti távol tartani a betolakodókat. Lándzsáján még ott volt a földnek maradványa, és némi rászáradt vér. Elhúztam a számat, és ezt motyogtam az orrom alatt:

- Remek... Nem elég, hogy eleve egy bűzös agyaras, de még halott is. Ha már zombi, igazán lehetett volna egy csinos nő, vagy legalább ember. Egyébként is utálom a zombikat - mondtam, majd sóhajtottam egy nagyot, és az ork kölyökkel szinte teljesen egyszerre egymásnak estünk.
Kardommal előre döftem, de nem jött össze tervem, az agyaras könnyűszerrel kikerülte azt, majd már meg is célozta lándzsájával oldalamat, melyet alig bírtam felfogni kardommal. Következőnek igyekeztem lándzsáját kettébe vágni. Ha ez sikerült, akkor egyik felét felvettem, és azzal is felvettem a harcot az élőholt ellen. Mivel még csak gyermek volt, így én mindenképpen erősebbnek bizonyultam nála, így nem csak kardommal, de puszta kezemmel is igyekeztem őt elérni, és visszataszítani őt a mélybe, visszaküldeni őt oda, ahonnan jött, bele saját sírjába, hogy végleg oda küldjem őt, ahová való; a Pokol legmélyebb bugyraiba.

/Flint/

A hullazabáló démonnak csúfolt valami kitartóan közeledik a nála... Rábízom mindenki másra, hogy megítéljék, hogy kevésbé ijesztő vagy rémségesebb teremtmény felé. És ezen az sem változtatott, hogy közben mai vacsorája bottal ütötte, karmolta, sikított és rugdosta; nem ugyan ebben a sorrendben.
Már csak néhány karnyújtásnyira volt a dög és kitátott, néma szájában jól kivehető volt a részben már szürke hamuvá bomlott húscafat, melyet belepett valami zöld penészgomba is egy nagyobb szigeten. Ott lobogott zászlóként a parányi falat, mely most irreálisan felnagyítódott és minden részleteiben látszott.
Majd Flint kinyitotta a szemét és verejtékben úszva ébredt egy puha ágyban. Nem tudta, hogy került oda, csak azt, hogy egy csinos nő borogatja a homlokát vizes ronggyal. És igyekszik megnyugtatni, hogy már nincs semmi baj. Bár szavai olyan érthetetlenek és távoliak voltak... Csak álmodta az egészet. És egy hatalmas fájdalom nyilallt a fejébe, mintha valaki fejbe vágta volna a dunnában levegőért kapkodva. Ez után újra kinyitotta a szemét és ugyan ott találta magát, ahol az előbb volt. És minden nagyon valóságos, sokkal valóságosabb, mint az a kedves nő.
Nincs sok ideje rájönni, hogy az utolsó métereken pár pillanatra majdnem elvesztette az eszméletét és képzelgés tört rá. Ugyanis két dolgot tudata kitisztulásakor egyszerre vett észre. Az egyik, hogy a dög elengedi a lábát és ott hagyja, hogy saját magát mentse. A másik, hogy miközben az iménti kellemes képeket bámulta, a gyűjtött aranytárgyakkal teli szütyőt elvesztette és most a ghoul kezében van.
Még egy tized másodperc nem sok, de annyija sincs elhatározni, hogy oldalra gurul és igyekszik talpra szökkenve kikerülni a nagyra nőtt körmök hatósugarából vagy megpróbálja kilopni a ma este szerzett vagyonát az élőhalott kezéből, hogy ne üres kézzel térjen vissza a Testvériség emberéhez.


/az ostrom/

Az állovag össze szedi a bátorságát, hogy szembe nézzen a sírból kikelttel. Pár támadás és védés után igyekszik ketté csapni a másik fegyverének fa nyelét, ám ebbe bele tört a bicskája. Túl kemény ahhoz, hogy egy jól látható bemélyedésen túl mást is csináljon. És ellenfele ki is használja az alkalmat, hogy keresztül próbálja döfni. A páncélon megcsikordul a fém hegye a pikának és egészen addig csúszik, míg egy résen utat nem talál magának és piros vér színezi el.
A seb nem túl mély, alig pár centis. És jó alkalom arra, hogy keresztül szúrja ezt a förtelmet a kardjával a szoknyapecér. Halotthoz képest meglehetősen sok vér szökken ki és túl fájdalmasan nyög az agyaras. Vonaglik és viszonylag könnyen tudja visszalökni oda a hős, ahonnét kijött. Ekkor veszi észre lepillantva egy rövid időre, hogy miközben agonizálva fetreng az oughwari lent, van egy másik holttest is. Félig elrothadt, szétbomlott. A gombáktól elszínesedő. Lehet mégis csak egy „ártalmatlan” hullarablóval van dolgunk? Sosem tudhatja meg, ahogy arra is nagyon kevés az esély, hogy megtudja a szélcsapó, hogy hamarosan átalakuláson meg át ellenfele és egy tolvajt halálra rémítve -egész pontosan egy már halálra rémült tolvajt tovább ijesztgetve- fog kimászni.
De nem ajánlatos ezeket a fejleményeket megvárni. Jobb gyorsan elérni a falat és átmászni újdonsült szerelmével.

/Gratulálok! Az utolsó hősünk is megmenekült a támadás alatt. Már csak Flint van játékban, amíg.../