- Én aztán nem bízok abban a lókötőben! - legyintek egyet bosszúsan.
- Csak tudja a nővérem számít arra a katonára, én meg nem szeretném, ha az a kurafi csalódást okozna neki, így reménykedtem, hátha mégis viszontlátjuk - folytattam aggódást színlelve, holott valójában nem igazán érdekelt Lisbeth szívének épsége, de ha már testvéreknek adtuk ki magunkat, okosabbnak tűnt játszani ezt a szerepet, és úgy tenni, mintha szívemen viselném "nővérem" dolgait.
- Vásárolni? - hökkentem meg. - Nem hinném, hogy jelen helyzetben a vásárolgatás lenne a legcélravezetőbb, elvégre Braslovban csak úgy nyüzsögnek az orkok - csóváltam meg a fejemet értetlenkedve.

Nekem sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy Lisbeth lelépett, és efféle ürüggyel próbált meg távozni innen, úgyhogy nagyon úgy tűnt, hogy itt maradtam egyedül ezzel a kedves gazdasszonnyal. El is határoztam, hogy amint lábra tudok állni, én is szedem a sátorfámat innét, ám ez jelenleg nem tűnt úgy, hogy még a minap sort keríthetnék erre, ami azért bosszantott kissé.
Jelen pillanatban megnyugtató lett volna Lisbeth társasága, elvégre így, sebesülten, a fegyvereim nélkül kimondottan kiszolgáltatottnak éreztem magamat. Ugyan jelenleg eléggé békés helyen voltam, s nem fenyegetett semmi veszély, de volt egy olyan érzésem, hogy ez nem sokáig marad így.

/Aglarnis/

Lassan megérkezik a lány a térképpel a faluba. Sokan elköltöztek már az óta, bár jobb szó az rá, hogy ideiglenesen a rokonaiknál nyaralnak. Hihetetlen, hogy az ork dúlás közepette ennyi embernek van pénze több hetes üdülésre, miközben javaik egy jelentős részét itt hagyták a szomszédok felügyeletére.
Ám itt nincs egy arany bánya sem! De még hegy sincs, hogy egy utánzatot nyisson hirtelenjében Uráldur lánya. Pedig jó ötletnek tűnik csinálni egy hamisat és kifosztani. Ezzel letudnák nagyon hamar atyja küldetését.
El kell dönteni, hogyan is lát neki most a feladatnak az utolsó nyom megtalálása után. Amivel a célpont teljes ködbe veszett.

Rengeteg tévelygés, kerülő és bosszúság után végre úgy néz ki, hogy megérkeztek Braslov-ba……..már, ami maradt belőle. Nagyon úgy néz ki, hogy elkéstek, hiszen a város kiégve, kifosztva, üresen várta őket, csak néhány menekülővel akadtak össze, akik igyekeztek nagy ívben kerülni a kis csapatot. Mondjuk ezen nem csodálkozott az elf lány, hiszen kevés olyan rosszarcú társaság közlekedett erre, mint az övéké, a zsivajgó koboldokról nem is beszélve.
Néha már azon a ponton volt, hogy maga vágja ki a nyelvüket, vagy köti fel a lábuknál fogva őket egy út menti fára.
Mikor letáboroztak a város túlfelén, ahol nem érezték már a hullabűzt, Aglarnis boldogtalanul vakarta a fejét és nézett körbe. Ő ugyan egy fia hegyet sem látott, amiben bányát találhatna és most még megkérdezni sem tudott már senkit, hogy merre is lelhetne egyet.
Magához hívatja a koboldok vezetőjét, bár a háta közepe sem kívánja.
- Azt mondtad tudsz segíteni te világjáró! Mond meg hol lelünk itt bányát? Eddig még nem segítettetek semmit, most itt az idő, hogy használjátok azt a nagy orrotokat! Szimatoljatok vagy mit bánom én, csak találjatok egy bányát! – mondja a gnómnak komoran.

/bérgyilkos pár/

A két fiatalnak nem sok választása van, mint átkutatni sorban az út menti házakat. És remélhetőleg megfogadják a tiszt szavait, aki óva intette őket, ha valahol gyújtogatást látnak. Igaz, ő kizárólag a lángoló magtárakat emlegette, most meg amit látnak, az biztosan nem ilyes fajta építmény pusztuló maradványa.
A főépület nádteteje már narancssárgálik a lángoktól. Dönthetnek úgy, hogy kockáztatnak és oda mennek, de úgy is, hogy elkerülik messze és maradnak a biztonságos úton, majd a következőt megnézik.

/Angel a tanyán/

A tulaj felesége felvilágosítja vendégét, hogy ők tudnak mást is, nem csak Nini-Wellt és Braslovot. Számos kisváros van még a két nagy között, bár a nagy forgalmú kereskedelmi utak ezekbe futnak be, jól ismerik a vidéki kerülő dűlőket, amin eljuthatnak gond nélkül a kis mezővárosokba.
Ám odakint valakik mozogtak és az asszony kisiet megnézni, kik jöttek be a kapun.

/kincs, ami nincs/



ISIS leánya nem ismeri úgy az emberek településeit és bár katonaként a térképet biztonsággal olvassa, mégsem abba a faluba érkezett, amit Flint bejelölt, hanem a romba dőlt városba, egy katona által alapított egykori kereskedő telephez.
A koboldokat faggatnák, hogy mit tennének, ha az életük múlna rajta, hogy kiszimatolják, ám az egyik embere megzavarja a beszélgetést és felettese szavába vág.
-Állj! Most meg az én tőröm hiányzik. Kerítsétek elő, különben beleiteknél fogva fogtok nyugágyat játszani az egyik fán!
*Az ide úton párszor már találkoztak ilyen szituációval a koboldok, de a nagyobbra nőt társaik már nem veszik a fáradságot megvádolni őket nyíltan lopással, mert már fásultak attól, hogy a koboldok sosem lopnak, azt csak a gonosz damavojok. Elég nekik, ha előkerül az út széli bokorból, ahová véletlenül leejtették.
-Nem értem, miért rajtunk kéritek számon az ügyetlenkedéseiteket. És ha egyszer nem fog előkerülni valami? Mi sem találhatunk meg mindent.
-Akkor nagyon keserű óráitok lesznek hátra. -szólalt meg egy elf, aki kívülálló volt ebben a vitában éppen.
*Gyorsan visszamenve, ahonnét jöttek, úgy száz méter után tényleg ott volt a fűvel magasan benőtt árokba. És visszatérhettek az eredeti kérdésre.
-Itt nincs aranybánya. Azok csak a hegyekben vannak. Itt nem tudsz sehová belefúrni, mert minden vízszintes.
Hadd nézzem a térképet! Na szóval... Burnot. És itt van a kereszt mellett. Vagyis meg kell keresni Burnot, azt hiszem ott lesz. -mutatott nagy ügyesen Braslovra, csak nem találta el a szarva közt a tőgyét- És... ezek a dombok itt tőle északra. Ezeket kell megtalálni. Lehet egy pici homokdombba fúrtak bele és ott csináltak vájatot.
*Az egész gondolat ütközője az volt, hogy nem volt még egy árva pici homokvár sem előttük. Mindenki tudta jól, hogy északra egészen az orkok hegyeiig nincs semmi. Még csak egy bezárt bánya emlékeztető maradványa sem!

Miután elváltunk a menekülőktől és a tudta nélkül is sokat segítő katonától, természetesen eszünk ágában sem volt megfogadni a tanácsát, vagyis csak annyiban, hogy sokkal óvatosabban haladtunk és lehetőleg nem az úton haladtunk De mivel nem tudhattuk, hogy melyik farmon lelhetjük meg a jólelkű hadfit és a két nőt, így kénytelenek voltunk, minden utunkba kerülő tanyát és eldugott vityilót alaposan szemügyre venni.
Persze nem rúghattuk be az ajtót és kutathattuk át a házakat, így elég sok időt vesztegettünk, bár legalább orkokba nem botlottunk.
- Odanézz! – ragadom meg a mellettem lépkedő Becca karját, ahogy meglátom a felfelé kanyargó füstöt. – Nem hiszem, hogy véletlenül gyújtotta fel a gazda a saját házát. – ragadom meg a kardomat és húzódom be a fák közé még jobban, egyiktől a másikhoz haladva.
- Látom! – bólint Becca és egyáltalán nem látszik idegesebbnek, de azonnal harcra késznek néz ki és követi a fiú példáját és fedezéket keres, ahonnan ki tudja lesni, hogy mi történik a háznál. – Gondolod, hogy beértük az agyarasokat? Remélem nem itt húzta meg magát Angel. Nincs kedvem még a szarból is kihúzni.

Ez a küldetés sem indult jól és eddig nem is haladt jól, ha Aglarnis-t kérdezné valaki. Nem elég, hogy rögtön egy gyilkossággal kezdett, de aztán nem kapott segítséget a kapitánytól, sőt az inkább hátráltatta, aztán a nyakába vette ezeket a nyomorult kis gnómokat, akik csak megkeserítették eddig az ő és emberei életét, ráadásul valaki rossz térképet adott neki és sehol az az átkozott bánya!
Nem sok hiányzott hozzá, hogy tényleg beváltsa a koboldnak tett fenyegetését és kínokkal jutalmazza azok „segítségét”.
Most is kiderült, hogy megint eltűnt valami!
- Talán valami baj van a füleddel? – néz hökkenten az őt félbeszakító emberére. – Ha gondolod beledugom a kardom, hogy kipucoljam, ha nem mosod rendesen. – vicsorog rá. – BESZÉLEK A BÁNATOS SZELLEMEKRE! – csattan fel dühösen. – Ajánlom, hogy nagyon gyorsan kerüljön elő az a tőr, aztán meg találjatok nekem egy bányát, ha nem akartok mind átoktól verten a földön vinnyogni! Elegem van! Ha még egyszer a damavajokról hallok, akkor többé nem védelek meg tőlük. – mondja a koboldoknak és az elfek felé int, akik alig várják, hogy végezzenek velük.
Hamarosan azonban megtudja, hogy nagy valószínűség szerint valaki vagy nagyon átverte az apját, vagy valaki a bolondját járatja vele.
- Akkor tovább megyünk az orkok hegyei felé, valahol csak találunk egy nyomorult dombot legalább. – adja ki a parancsot és már mehetnek is.

/Aglarnis/


A leány apja büszke lenne gyermekére, ha látná, hogy milyen kitartóan szervezi újra és újra a kudarcba fulladni akaró küldetést. És a pókok makacsságával nem adja meg magát a Sors tréfáinak és a Balszerencse demoralizáló árnyékának.
Ám nem látja. És így kénytelen a végkifejlet alapján véleményt alkotni. Ami nem ígérkezik túl fényesnek. Még a beosztottjainak sincs semmi ötletük. És ők reménytelenül kezdik el kutatni a Braslovtól északra lévő vidéket.
-Hölgyem! Ezt nézze meg! Ide!
*Az egyik tolvaj utcagyerek hívja fel magára a figyelmet másfél nap múlva. Egy széles ösvényen áll, melyet véletlen bolyongásuk során kereszteztek.
-Szekerek nyomai lehetnek. Vagy legalább egy kocsi. Néhány napja haladhatott el itt. Arra felé tart.
*A kislány az Ougwhar-hegység felé mutat. Igen meglepő felfedezés.

Hamarosan furcsa zajokra lettünk figyelmesek a ház elől, így az asszony rám parancsolt, hogy maradjak ahol vagyok, és pihentessem a lábamat, ő pedig kiment megnézni, kik járhatnak erre, és miért jöttek.
Nekem azonban eszem ágában sem volt jó kislányként hallgatni az asszony szavára, és a fenekemen maradva megvárni, hogy mi idézte elő ezeket a zajokat. Jobbnak láttam inkább gyorsan előkeresni ruháimat, és valami használható fegyver után nézni, hogy ha úgy hozza a sors, hogy meg kell védenem magam ne adj' Isten teszem azt oughwariakkal szemben, akkor ne csak a két kezemre számíthassak.

Így hát míg a nő az udvarra sietett, én addig kibicegtem a konyhába, és késekkel szerelkeztem fel, feltöltve ezzel a ruhám alatti, üresen tátongó helyeket, melyek fegyverek tárolására volt kialakítva. Egy kifejezetten nagy, húsvágó kést pedig a kezembe vettem, majd kimentem a konyhából, s a hátsó ajtót és a bejárati ajtót összekötő folyosószerűségen megálltam.
Így, harcra készen, dermedten álltam ott és füleltem, kezemben a kést szorongatva, de egyelőre még nem mozdultam, csak vártam, hogy mi fog történni.

/bérgyilkos pár/


A szerelmesek osonva próbálják kideríteni, hogy mi lehet az és tizen-huszon éves fiatalokat látnak elrohanni onnan kisebb csoportban. Többüknél kezdetleges fegyver van, furkós bot vagy rozsdás kard. De akad olyan is, aki csak egy hétköznapi kést birtokol vagy egyszerűen egy hurokba kötött kötéllel van felszerelkezve.
Nagyon sietősnek néz ki a távozásuk, bár tarisznyájukat, batyuikat és egyéb ilyesmit nem dobják azért el. Ahogy megkerülik a házat egy katonát látnak valószínűleg a tulaj hullája mellett térdepelni. Bár olyan az egyenruhája, mint a tisztté, akit kifaggattak, de sehol sem látni lovat, hogy a könnyűlovassághoz tartozna.
Rajtuk áll, hogy felfedik-e magukat vagy sem. Ha igen, akkor a férfi feláll, feléjük fordulva.
-Nem én voltam. Banditák fosztogattak a portyázó orkok előretörését kihasználva, meg hogy minden erőnket most az köti le. De amint megláttak engem, elszeleltek arra felé. Üdvözöllek titeket! Remélem nem a gyerekei vagytok.


/Angel/

Odakintről hangok szűrődnek be. Nehezen kiérthető, de úgy tűnik, a háziasszony nem aggódik. Mintha katonák lennének. Hamarosan be is lépnek a nő kíséretében az ajtón. Szerencsére Aligátor Tábornoknak igaza volt és hamarabb ide érkezik a biztonságos erődökből az erősítés, mint az agyarasok. És ők sem haboznak élni a vendégszeretettel.

Ahogy ott állok és fülelek, nagy nehezen sikerül valamit kivennem a beszélgetésből, ami arról árulkodik, hogy katonák járhatnak erre, így kicsit megkönnyebbülök, hogy nincs veszély, és visszateszem a nagy kést a konyhapultra, ahonnan elvettem azt, majd ha még van rá időm, mielőtt a katonák befészkelnék magukat ide, akkor visszabicegek a szobámba, mielőtt még az asszony cipelne engem vissza oda.

Egyébként sem igen vágytam a társaságra, inkább arra vártam, hogy mikor léphetek végre le innen. Nem szerettem az egy helyben ücsörgést; általában amint kicsit felépültem már bele is vetettem magam az újabb kalandba, így most igencsak nehezemre esett elfogadnom azt a tényt, hogy fájós lábam jelenleg nem alkalmas hosszabb utak megtételére, így még egy ideig itt ragadtam.
A nő ugyan kifejezetten kedves volt velem, s láthatólag itt jelenleg béke volt és nyugalom, de mégis jobbnak láttam volna már odébbállni.

Ha azonban nem sikerül kikerülnöm a katonákkal való találkozást, akkor kénytelen-kelletlen csatlakozom a társaságukhoz, és megpróbálok tájékozódni a városban uralkodó helyzetről.

Nem, semmiképpen nem elfogadható opció Aglarnis részéről a kudarc. Már volt benne része és nem szívesen állt volna apja elé egy újabbal, inkább halt volna meg itt egy csatározás közepén, mint, hogy anélkül térjen vissza, hogy elpusztította volna azt a bányát.
Ezért vesztette most el a türelmét végleg, mikor még a térkép is rossz helyre vezette, pedig ő mindent megtett, még embereket is szerzett, még ezeket az enyveskezű koboldokat is elviselte.
De ebből elege van! Legalább egy kis sikerélményt akart, valami nyomot, amin elindulhat és valaki vagy valakiket, akin leverheti az őt szétrobbantani akaró feszültséget, mielőtt olyat tesz, amit később megbánna.
Ez valószínűleg látható is rajta, mert most az egyszer mindenki szó nélkül teszi a dolgát, de sokáig nem találnak semmit, míg egyszer csak…….
Pont egy olyan kis tolvaj fedezte fel a nyomokat, akiből soha nem nézte volna ki, hogy hasznára válik, de az utcán sem akarta hagyni, így most itt volt velük. És neki volt meg a szeme hozzá, hogy felfedezze a szekérnyomokat, ezzel máris megszolgálta az ételt, ami az úton megevett.
- Úgy néz ki, hogy talán mégis segítenek minket a szellemek. – sóhajt fel a lány, bár tény és való, hogy amúgy is arra indultak volna, mert ez az egy út lett volna logikus választás, de így már biztosabbra mehettek.
- Mindenki készüljön és induljunk azonnal! Van egy csomó behozni való időnk. – adja ki a parancsot.

Felpezsdült a vérem, ahogy az adrenalin elöntött miután megláttam az égő épületet és úgy gondoltam végre lesz majd egy kis csetepaté, levághatok pár ronda ork fejet, ha már Angel után be kell járnunk a fél világot. Lehet, hogy épségben kell Ulrich elé vinnünk, de azért biztos nem lesz baj, ha közben szerez pár kék foltot, meg némi horzsolást, nem igaz?
Csak le kell vezetnem valahol a bosszúságot, amiért így megjártatott minket és erre az isten háta mögötti helyre kellett jönnünk.
Pár perc múlva már egy vastag törzsű fa mögül figyelek a lángoló tanyaház felé, bár azt erősen remélem, hogy ha itt is vert tanyát Angel, nem fog benn égni, akkor lőttek volna a pénzünknek.
De a várt agyarasok helyett talán csak egy tucat fiatal férfit láttam elrohanni, be az erdőbe, jócskán megpakol batyukkal és szedett-vedett, rozsdás fegyverekkel, vagy épp csak egy furkósbottal.
- Ezek valószínűleg csak rablók. – köptem ki megvetően a földre, a lassan a fák között eltűnő alakok után, majd ha nem látok több mozgást óvatosan megindulok a ház felé.
- Van ott valaki! – tartom magam elé a kardom és mutatom Jam-nak az irányt, ahogy észreveszem a földön heverő lábát és a mellette mozduló, a lángok keretébe foglalt baljós árnyat.

Jam is látja persze azonnal, hogy itt nem egy ork támadásról van szó és legalább annyi megvetést érez a helyzetet kihasználó fosztogatók iránt, mint Becca. Szívesen lecsapna közülük egye-t kettőt, de most nem akar kockáztatni és elég sokan vannak.
- Remélem nem Angel volt abban a házban. – indul meg a lány után, majd gyorsan mellé csatlakozik, ahogy kiszúrja a földön fekvő fölött kuporgó, majd feléjük lépkedő alakot, akin egyenruha feszül.
- Hé, maradj csak ott! - szólítja fel, mert azért azt a ruhát épp egy hulláról is le lehetett rángatni, nem igaz? – Miért kéne hinnünk neked? –kérdezi, de ösztönösen érzi, hogy a férfi igazat mond, hiszen nem illett az elszelelő csapatba. – Nem vagyunk a gyerekei, de te mit keresel itt…….ló nélkül?
Soha nem volt ostoba, így azonnal felrémlett benne a nem is olyan régen volt találkozás a lovas parancsnokkal. Lehet, hogy a szerencséjük még kitart?
- Hallottunk egy hős katonáról, aki talán megmentette a rokonainkat. Nem lehet, hogy rólad van szó? És, ha igen, hol vannak a lányok? – kezdi ő most a nyílt kérdezősködést.
Sok veszteni valójuk nincs, ketten vannak egy ellen és ha elfajulna a dolog, az egészet a fosztogatókra kenhetik.

/Aglarnis/

A hegyekbe indulva hosszú az út, ám a végén megpillantják ugyan azt a barlangot, mint nem sokkal korábban Flint. A siker kapujában áll Uráldur lánya, most a szó szoros értelmébe véve. Ám még kicsit messzebb, mint hogy karnyújtásnyira lenne az arany és már csak zsákokba kéne pakolni. Egyáltalán zsákokban vagy mivel akarják elszállítani?
A sikeres toborzás és felderítő munka után tudni kéne, hogy mi a terv. Mert különben vissza esik az előző lépcsőre és újból csak felderíthet Vagy ki kell találnia, hogy mit csinál...
-Mi a terv? -kérdezi az egyik tünde mellette- És mit mondtak oda fentről? Mennyi arany lesz a miénk, ha ezzel végzünk? A szokásos részesedés?
*Ez furdalja leginkább az oldalát az összes emberének. Hiszen megszokták, hogy a titkosügynökök és a külsősök is piti megbízást magas részarányért végeznek el. Míg az adó megfizetésével -és némi letagadott jutalom mennyiséggel- egész jól elélnek.
Itt óriási hasznot profitálhatnak óriási rizikót vállalva. És hajtja őket az arany csillogása.


/bérgyilkos pár/

A katona eltartja a kezeit a testétől, mint a western filmek cowboyai párbaj előtt. Ám most nem a fegyver kirántását jelzi ezzel, hanem pont ellenkezőleg, hogy egy jelképes távolságot tart, nem a markolaton pihenteti az ujjait.
-Hős katona? Nem tudok a rokonaitokról. Nekem csak Braslov ostromakor kilőtték a lovamat. Épp az egységem után bandukolok, hogy a megbeszéltek szerint az erődünkben csatlakozok hozzájuk a többi kötelékből elszakadthoz hasonlóan, akik gyalog maradtak. Nem volt időnk megvárni a sebesülteket. Az orkoktól vereséget szenvedtünk.
*Nyugodtan állt, nem izgatta magát a szemben állók harciassága miatt. Ő sem védtelen és az esélyeken sosem izgatta magát. Ha indulást int a rangidős, akkor gondolkodás nélkül bele kell lovagolniuk az ellenség sűrűjébe vagy a begyakorol mozdulatokkal távolról nyilazni és elcsalni a derékhadat. Bármit, de nincs értelme az ő életében azon rágódni, hogy mennyi esélye van túlélni. Ha vesztésre állnak, jó könnyű lovas módjára megfordítják a nyerget... a lovukkal együtt.


/démonvadász a tanyán/


Angelnek nagyon is sikerül a szobájába menekülni, mielőtt engedetlensége kiderülne. A háziasszony szépen bevezeti értékes vendégeit a konyhába, kiknek jelenléte megnyugtatóan hat rá egyelőre. Hiszen a város pusztulása után nem tudni, hol állnak majd meg az északról jövők. És a hadsereg az egyetlen, akik hatékonyan állhatják útjukat. Csak az idő és a hol marad kérdésként nekik.
Ám a beszélgetés egyre inkább finom utalásokba hajlik és a nő nem akar úgy válaszolni rájuk, mint aki nem látott volna még férfit. Ám jó kedve rohamosan fogyni kezd, ahogy megérzi, hogy egyre konkrétabb és egyre tolakodóbbakká válnak a viccek.
-Ne érjen hozzám! Viselkedjen, a Ég szerelmére!
*Szerencsére a lányról az ágyban még most sincs tudomásuk.

Úgy tűnik szerencsém van, és sikerült megúsznom a katonákkal való találkozást, ami megkönnyebbülést jelent a számomra. Elterülök az ágyon és kicsit kinyújtóztatom lábamat, hogy pihentessem a nagy út előtt, mert feltett szándékomban állt mihamarább kisurranni innét. Ezt a konyhából kiszűrődő zajok is megerősítik, ugyanis a katonák láthatólag egy kis "szórakozásra" vágynak, és hallhatólag már nem akarnak megállni a "vicceiknél", és inkább a "tárgyra" térnének, amit a nő nem igazán akar nekik hagyni.

Sajnáltam ugyan az asszonyt, de nem igen akartam közbeavatkozni sem, távozásom pedig egyre sürgősebbé vált. Egy csapat katonával nem szívesen néztem volna farkasszemet, és nem akartam volna harcba bocsátkozni velük, márpedig ha felfedeznek, akkor valószínűleg rám is szemet vetnek, én meg aztán azt nem fogom szó nélkül hagyni. Hogy pontosabb legyek, valószínűleg fegyvert rántanék ellenük egy ilyen esetben, de valahogy inkább elkerültem volna ezt az összetűzést.

Így hát fogtam magam, felálltam és elindultam kifelé, remélve, hogy sikerül észrevétlenül kisurrannom a hátsó ajtón.

A szekér nyomokat követve látható, hogy most már határozottan a hegyek felé tartanak, ezért egyre nagyobb volt a remény, hogy tényleg rábukkanhatnak a bányára, ami meg is történik, a lassan föléjük magasodó hegyen feltűnik egy barlang bejárata, ahová a keréknyomok is vezetnek.
Most, hogy már a siker kapujában toporognak, Aglarnis-nak is újból megjön a kedve, de azonnal újabb problémák jutnak az eszébe, pont mielőtt az egyik embere is szóvá tenné azt.
Nem készültek semmilyen szállító járművel, hiszen a hajóra is elég nehéz lett volna azokkal felszállni.
De nem kell nagyon törnie a fejét, hiszen a megoldás az orra előtt van. Legalábbis az egyik.
- Először is a kis gnómokat küldjük be felderítésre, úgy is otthon érzik magukat az ilyen helyeken. Aztán őröket állítunk körbe, hogy senki ne tudjon se kijutni észrevétlen, se minket meglepni. Ha megvan, hány védőre számíthatunk, akkor kidolgozzuk a támadást. Láthatóan szállítójárműre nem lesz gondunk, azt maguk adják. – int a nyomokra.
A részesedés kérdése meglepi, mert neki nem volt erre felhatalmazása, de volt annyi esze, hogy ne utasítsa el ezt most, mert akkor lehet egyedül kellene lerohanni a bányát. Vagy rosszabb esetben elteszik láb alól és Al-Sziszi lesz a nyerő.
- Persze, a szokásos részesedés. – bólint rá határozottan, mint aki tudja is miről beszél. – De most koboldok, irány a bánya és hamar hozzatok híreket kik vannak benn és hol az arany. Te meg. – néz a kérdezőre. – Állíts őröket minden irányba.

Kardomat előreszegezve állok meg nem messze a halott gazda felett álló katonától – már, ha az – aki meglepően nyugodtan veszi a nem éppen barátságos közeledésünket, de hát végül is neki pontosan tudni kell ezek után, hogy nem egy veszélytelen környék, ahol járunk, így nem is lepődik meg.
Értékelem a mozdulatát, amivel távol tartja magát a kardjától és remélem, hogy Becca sem tesz semmi meggondolatlanságot, bár ahhoz már elég jól ismerem, hogy tudjam, számíthatok rá minden körülmények között.
- Nem régen a menekülőket kísérő lovas parancsnokba botlottunk és az egy embert említett, aki elvált tőlük, egyet, aki két nőt kísért biztonságos helyre, egy farmra. Véletlen lenne, hogy itt most egy magányos katonába botlunk? – ingatom meg a fejem kétkedően.
Bolond lennék hinni neki! Talán Angel beszélt neki rólunk? Ezért titkolózik? Bár még az is lehet igaza van, de nem igen hiszek az ilyen véletlenekben.
- Az orkokat említette a parancsnok is. – bólintok, mert ezzel nem mondott semmi újat.

Ketten két felől közelítik meg a magányos alakot, a hosszú gyakorlat rutinságával, bár láthatóan nem akar elmenekülni a fickó, de azért fő az óvatosság.
Ahogy Jam sem, Bacca sem hiszi, hogy ez egy másik katona lenne, nem akiről szó volt, igaz lovat nem lát nála, de hát azt tényleg elveszíthette menet közben is.
Azonban nem tetszik neki, hogy az határozottan tagadja, hogy ő lenne a nők kísérője, mert ez semmiképpen nem jelent jót, vagy azért mert keresgélhetnek tovább és, mint az előző helyzet is mutatja, nem csak az agyarasok jelenthetnek veszélyt most mát, másrészt, ha a katona tud valamit Angel-ről és szándékosan tagad, akkor azzal is számolniuk kell, hogy nem csak a lánnyal gyűlik meg a bajuk.
- Pedig mi segíteni jöttünk a…rokonainknak, de most félünk, hogy bajuk eshetett. Nagyon aggódunk értük, mert a menekülők között nem voltak. Nem láttál tényleg egy fekete-fehér hajú nőt vele a testvérét? Szegények, remélem nem kerültek az orkok kezére. Ugye tovább kutatunk utána fivérem. – csempész egy kis fájdalmas felhangot a szavaiba és néz Jam-ra
Talán sikerül kiugrasztani egy kis színészkedéssel a nyulat a bokorból, hiszen mindenki bedől általában a kinézetüknek. Jó lenne már pontot tenni ügyük végére.

/Aglarnis/


A kémnő jó vezetőnek bizonyul a kis csapat élén és előbb az emberei képességeit figyelembe véve küld felderítőket és osztja ki, hogy ki a felelős az őrségért. A koboldok kivételesen hang nélkül tűnnek el a sötét barlangban. És megkezdődik a terv részleteinek kivitelezése.
A spiclinek jelenti az egyik társa, hogy egy ork közeledik az egyik kis ösvényen a hegy másik oldala felől és erre felé tart egyedül. Döntenie kell, hogy tőrbe csalják-e vagy szabad utat engednek neki a továbbiakban is.
A koboldok még nem jöttek vissza. El fogja érni a bejáratot, mielőtt erre sor kerülne. Ha sikerül kiiktatni, ha nem, a kis házi manók beszámolójukban három őrt említenek a bejárat közeli szoba szerű mélyedésben. Két törpét és egy orkot. További tíz ork van az aranyat rejtő páncélteremig, mely közelében ott áll a szekér. És húsz törpe bányász dolgozik a mélyben. És még talán az új érkező egy helyi, ha átengedték is bent van valahol.
Már elég sok információ a rendelkezésükre áll. A kérdés már csak a tovább...


/bérgyilkos pár és Angel/

Aligátor tábornoknak nagyon gyanús volt a közre fogás és a továbbra is rá szegeződő kard. Az aggódó civilek nem így szoktak viselkedni. És ezek a suhancok, akik korabeliek voltak az elrohanó rablókkal a legkisebb tiszteletet sem mutatták a hadsereg egyenruhája láttán.
-Őket arra felé láttam. -mutat Becca válla felett a szemével, majd ha egy kicsit is elfordul a lány tekintete, akkor mélyre hajolva fordul és lép ki előre a lábaival. Szinte majdnem spárgában érkezik le, hogy elérje a bérgyilkosnő combját, de bal lábát nem nyújtja tovább, azt maga alá tartja.
Közben két kézre markolva rántja elő lovassági szablyáját és vág ellenfele lábára. Bár olyan közel van már a támadás helyéhez ezzel az akrobatikus mozdulattal, hogy ha perverz hajlamai előtörnének lelke mélyéről, nyugodtan megnyalhatná a fejvadász alsó végtagját, de egyben jól tudja, hogy nem tud ilyen gyorsan visszalépni.
Nem is nagyon szeretne. A villámgyors vágásnak ahogy vége, már a lepattanó lendületet használva jön vissza az acél a feje fölé védekező állásba, ha csak át nem vágta és így nincs már fizikai test, mely visszafordítaná erős-ellenerő elvén, csak a levegő. Hiszen csak onnan vár ellentámadást. És felkészül, hogy szúrni fog, ha elhárul a re tus veszélye.
~Ahogy tanultad, bolond szerelmes! Ha túlerő körbe zár, hát meglepni, teljes támadó súlyt egy célszemélyre helyezni és kitörni. Át kell gázolni a szukán, mielőtt a pasija ide ér.


Eközben a démonvadász sikeresen kimászik az ablakon. Bár a hangokból adódóan úgy tűnik, hogy társasága lesz hamarosan, hiszen a harc szelét hozza a levegő északról. És ők megrészegültek tőle. Ám a nő heves ellenállása kijózanítóan hatott rájuk és elnézést kérve kihátráltak a házból, sűrűn köszönetet mondva az üdítőért és dicsérve, hogy mennyire finom...
-Mars kifelé, vén kujonok! Mégis mit képzelnek maguk itt? Kifelé azonnal!
*Furcsa jelenetekre kerül sor ebben a véget nem érő háborúban. Néha katona-lovagnak álcázott szélhámos menti meg a gyönyörű özvegyet és kellemesen borozgatnak az ex-férj hullája felett, miközben nyugodtan megvárják az újabb orkok érkezését. Máskor pedig elszabadulni látszanak az ösztönök, de utolsó pillanatban mégis megfegyelmezik magukat. (Bár ehhez a fejleményhez köze lehet az is, hogy a lakosság panaszait illik kivizsgálni és bár a megmentőktől sokat elnéznek, ám ha mégis túl lépnek egy határt, akkor saját bajtársaik fogják móresre tanítani.
Hát igen! Fura ez a világ. A Szerelemmel együtt.

Most, hogy már van konkrét cél és feladat, Aglarnis elemében van és szinte észre sem veszi, milyen természetességgel adja ki a parancsokat és osztja szét az embereit. Apja biztos büszke lenne rá, ha látná, de most még ez sem jut eszébe, hanem türelmetlenül várja a híreket.
Az első nem soká meg is érkezik és ez bizonyítja is, hogy jó ötlet volt mindenhová őröket állítani, mert meghozta az eredményét.
Természetesen a lánynak esze ágában sincs engedni, hogy az ork bántatlanul besétáljon, egyrészt minek erősítse a bentieket, mikor most egyedül levadászhatják, másrészt akár még olyan információval is szolgálhat, amivel megkönnyíti a bejutást.
- Fogjátok el, de egy hangot sem adhat ki! – adja ki az utasítását. – Ha kiabálásával riasztja a bentieket, akkor saját kezemmel belezem ki a kétbalkezest. – teszi nyomatékossá az óhaját.
Végre a koboldok is visszaérnek és most először némi hasznot is hajtanak, mikor elmondják mit derítettek ki.
Aglarnis elégedetten hallja, hogy eléggé szétszórtan vannak odabenn és ráadásul nincsenek olyan sokan, hogy egy megfelelőn csendes behatolással, ne tudják legyűrni őket.
Ha elfogják az orkot, akkor megfelelő fenyegetéssel talán kényszerítheti rá, hogy a barlang szájánál kellően fájdalmas hangon hívja segítségül az őröket a szájába rágott szavakkal.
- Jaj, segítsetek, azt hiszem eltört a lábam, nem tudok lára állni!
Eközben sötét elf embereit a bejárat két oldalára állítja, hogy a kijövő őrök hátába kerülve azonnal lecsapjanak rájuk, mielőtt akár egy szót is kinyögnének. Ha marad benn valaki az első kis szobában, akkor időt sem hagyva neki rohanják le. Aztán osonnak csak tovább a páncélterem felé.

Bár kinézetünkből és fiatal korunkból általában jó hasznot húzunk, úgy látszik most ez ellenünkre fordult és már ezt tudom mikor kiejtem a szavakat is a számon, amit megnyugtatónak szánok, de a nem is olyan rég elfutó fosztogatók miatt ez most nem válik be. Látom, ahogy a férfi szeme hangyányit össszeszűkűl, ahogy rám néz, majd válaszol, de annyira átlátszóan hazudik, hogy még véletlenül sem veszem be.
Valószínűleg a trükk azért egy kevésbé tapasztalt embert be is csapnának, még én is késztetést érzek, hogy hátra nézzek, de legyűröm az ösztöneimet, különben is Jam ott van, hogy figyeljen.
Mivel én állok közelebb a katonához, így nem ér váratlanul a támadás, bár igaz, hogy meglep a vadsága és a gyorsasága. Ha úgy gondolta hazudunk is, akkor is ………
De nem érek rá töprengeni az indítékain, testem ösztönösen reagál, hiszen, ha nem így tenném, már rég nem élnék. A lefelé irányuló támadást nehéz lenne bármelyik irányba kikerülni, így marad a hasonló akrobatika, mint amit a hadfi bemutat, csak én felfelé ugrom, miközben lábam a feje felé rúg ki és remélhetőleg el is találja, a saját közeledő mozdulatával felerősítve a rúgás erejét.

- Bolond! – szisszen fel Jam, ahogy észleli a férfi támadó mozdulatait, mert azonnal rájön, ahogy a nemrég elmenekült csapat irányába int a katona, hogy nem hisz nekik, sőt azt hiszi velük vannak.
Ráadásul a rosszabb utat választotta, Beca-t, talán azt gondolva ő a gyenge láncszem. A lány viszont fel van húzva és alig várja, hogy vért ízleljen már.
- Ne öld meg! Valószínűleg tudja, hol van Angel. – kiált Beca felé, miközben már ő is a katona mellé ér, de csak a kardot próbálja kiütni a kezéből. – Nem akarjuk bántani! – igyekszik győzködni a katonát, de persze, ha kell, akkor szúr is, a közben előhúzott tőrével, de nem halálosan.

Úgy tűnik ezúttal szerencsém van, mert sikerül meglógnom az ablakon keresztül anélkül, hogy a katonák észrevennének. Lábam pedig egész tűrhetően bírja a megpróbáltatásokat. Jól esik újra kint lenni a szabadban, és remélem, hogy erről a helyről is sikerül gond nélkül eltűnnöm anélkül, hogy orkokba, vagy egyéb kellemetlen meglepetésekbe botlanék utam során.
Észak felől furcsa csata zaját hozta a szél, ami azt jelezte, hogy jó lesz sietnem. Nem igen akaródzott most bármiféle harcba bonyolódnom; a tanyáról is pontosan emiatt léptem le. Ám lábam bár sokkal jobban volt, még mindig jócskán sántítottam vele, így túl gyors tempót nem igen tudtam felvenni, s tudtam, hogy ha valamiért futásnak kéne erednem, akkor bizony elég hamar fel kéne adnom a menekülést.
Igyekeztem hát észrevétlenül haladni előre, elrejtve magamat a kíváncsi szemek elől, s csak remélni mertem, hogy nem fog semmiféle harcra kerülni a sor.

/bérgyilkos pár/

Aligátor Tábornokot tovább erősítette abban a meggyőződésben, hogy nem aggódó rokonokról van szó az, hogy Becca még csak hajlandó sem volt ránézni a tanyára, amit mutatott neki. Pedig miért viselkedne így valaki, ha a családja biztonságát félti és egy nyomot kell megtekinteni? Inkább tűntek a fiatalok hasonlónak viselkedésük alapján azokhoz az alakokhoz, akik csak azért szólítanak meg vadidegeneket az utcán, hogy az elmérgesedett szóváltás közben fegyvert ránthassanak és ezzel adjanak nyomatékot sértettségüknek. Noha jelen esetben a kardrántást már nem is kellett kivitelezniük, csak őneki.
Becca, aki így nem a kora miatt, csupán a kérdése után adott közömbös reakciója miatt került gyanúba, sikeresen fejbe rúgta a katonát. Majd hátulról meghallotta a másik hangját.
~Klassz! Ezek szerint élve van szükségetek rám.
*Ezzel eleresztve jobb kezével a markolatot felnyújt az övéből kifelé húzott tőr felé és erősen megcsavarva beleállította a hasába, ha sikerült. Ha nem, akkor a lyukas marka alatt a lovassági szablyát visszarántotta és Jam most szembesülhet azzal, hogy ezek nem hagyományos kétkezes kardok. Csuklóból forgatva használják őket jó részt, így a föld felé tolás ellenére is a másik éle még ugyan olyan veszélyes és az ő lábát célozza. Próbálkozása ellenére semmit sem veszítve a használhatóságából.
Ha sikerült a jobb kezével a mozdulat, akkor pedig egyszerűen csak megpróbál hátra lépni és felegyenesedni.

/a tanyán/


Eközben egy fiatal lány szökik el a vendégszeretet elől és messziről három alak vívását láthatja meg, miközben rejtőzik. A háttal álló férfi talán ismerős lehet, meg a pernahajder udvarlója a boszorkánynak. A harmadikat nem látja tisztán, de valami nő az. (El sem képzelhető a megmentőjéről, hogy ne legyen a társaságába egy leány.)

Hát akármi is volt a katona szándéka a mutogatással, az már mindenképpen késő volt, már mindenki gyanakodott mindenkire és a harc kirobbanása már benne volt a levegőben, mire az utolsó szavak elhangzottak.
Jobban éreztem volna magam, ha békés megoldás lehetett volna, hiszen olyan jól indult, de valamit elronthattunk, mert a fickó gyanút fogott és nem is habozott a kardját használni ellenünk, vagyis először Beca ellen, de hát aki őt bántja engem is  bánt, így azonnal kettőnkkel kellett szembe nézni.
Nem bíztam el magam, hiszen edzett hadfival álltunk szemben, aki biztosan tudja használni a kardját, de nem akartam, hogy társnőm végezzen vele, na meg azt sem, hogy Beca esetleg megsérüljön.
Még a lány lába a levegőben volt, mikor már csak pár lépésre voltam.
A férfi felém billent a rúgástól, de nem hátrált meg, máris egy villanást láttam a kezében, így egy fél lépést tettem oldalra, azonban a lendület tovább vitt. A tőr az oldalamba szalad és én felnyögtem, de a kardját sikerül a sajátommal időben elütni, így az oldalába kerültem és a saját tőrömmel a válla felé sújtottam-
- Állj le ember!  - bár már nem bíztam ebben.


A rúgás eltalálta a katonát és hátrébb lökte épp az érkező Jam elé, viszont nem volt kezdő harcos és máris visszatámadott társára. Beca döbbenten hallotta Jam nyögését és egy pillanatra megtorpant, majd dühösen horkant fel eztán és bár szívesen szúrta volna le a fickót, mégis inkább csak a térdébe rúgott egy nagyot, miközben az kénytelen volt Jam felé fordulni, ha nem akart felőle védtelen maradni. Már sokszor használták ki az együttes támadás előnyét és nem habozott orvul támadni, ha kellett, csak a győzelem számított, nem holmi hiábavaló becsületes harc.
- Add fel, akkor élve maradsz, de ha nem, annál jobb. – sziszegte.

Rejtőzködve, lapulva haladok előre a házak, fák és növények takarásában maradva, egyúttal támaszt is keresve bennük, hogy még nem teljesen épp lábamat minél inkább kíméljem a megerőltetéstől. Egyik fa alatt néhány törött ágat találok, s kettő nagyobb darabot fel is veszek a földről, majd ott a fánál kicsit megállok és az egyiknek ki is hegyezem egyik végét, a másikat pedig egyfajta manóként használom további utam során, így némileg gyorsabban tudok a továbbiakban haladni.

Nemsokára az egyik udvarban három alakot pillantok meg, akik ádázan küzdenek egymás ellen. Mikor felismerem az egyikben a katonát, aki elkísért minket, egyből megtorpanok, majd az egyik bokor mögé húzódva figyelem a párbajukat.
Aligátor "tábornok" két fiatallal dulakodott épp, de sajnálatos módon túl sokat nem tudtam kivenni belőlük. Egy lány és egy fiú volt a katona támadója, és bár a fiú kísértetiesen emlékeztetett engem valakire, akit nemrégiben láttam valahol, de bárhogy gondolkoztam, nem sikerült rájönnöm, hogy honnan ismerős ennyire ez az alak.

A "tábornok" azonban eléggé nagy pácba keveredett; a fiatalok meglehetősen kemény ellenfélnek bizonyultak. A távolabb álló nő - akinek arcát egyáltalán nem tudtam kivenni, pusztán fekete hajkoronáját láttam - sikeresen fejbe rúgta őt, így a katona elterült a földön, ám ez sem tántorította el őt a visszatámadástól, és meglehetősen jól állta a sarat. Egy percig elgondolkoztam, hogy talán a segítségére sietek, elvégre csak elvitt minket arra a francos tanyára, de végül meggondoltam magam, s továbbra is csak a rejtekhelyemről figyeltem az eseményeket, s úgy határoztam, hogy ha nem muszáj, nem avatkozok közbe.

/kémcsaj/

Bár nem látta a spicli, de ez a felmentő seregként közeledő ork a faja egy ritka megtermett példánya. Nagyon nehéz ellenfél közelharcban. És testét körbe járták a varázsszálak, amik a dekoncentráció átkával zsibbasztották el az agyát, miközben az egyik tünde mögé lopakodott.
Mivel nem tudta rávenni magát, hogy megöljön bárkit is, így töprengés után fogott egy dorongot és jól tarkón csapta vele. Ez utóbb még kapóra is jött, mikor a csapatuk vezetője kitalálta, hogy csalják ki vele az őröket. Kis kínzás után megtört és úgy döntött, eljátssza a szerepét.
Ám a három közül csak az ork jött ki, akinek a kezében ott a görbe kardja. Egy elf, aki nem osztotta fajtársa érzékenységét, ledobta a késével, így amikor felbukkant, hangtalanul esett a földre. Ám a törpék még a szobában vannak, az egyiküknél egy nagy harcikalapács. A másikuknál egy kétélű csatabárd.
-Ennek meg ha nem vesszük hasznát, elhallgattatnám.
*A Testvériség tag gonoszul csillogót szemekkel néz Aglarnisra, miközben vérszomj tükröződik az arcán. Dönteni kell a hogyan tovább felől!

Uráldur lányát nem igen érdekelte, hogy miként szedik le a közeledő orkot, a parancsot kiadta és azért az már igazán csúf dolog lett volna, ha egy szál agyarassal sem képes a csapata elbánni, így ez meg sem fordult a fejében.
Azt is parancsba adta, hogy élve fogják el, így nem volt olyan nehéz dolga a gyilkolni nem akaró elfnek, talán még jól is járt, mert az utóbbi időben valahogy nem volt megbocsátó kedvében Aglarnis, úgy látszik neki sem voltak kötélből az idegei és a koboldok a végsőkig feszítették az úton azt is.
De most némi elégedettséggel töltötte el, hogy végre valamit jól csináltak az emberei, viszont rossz napja volt az eleinte makacskodó orknak, aki szerencsére elég hamar belátta , hogy jobb, ha teszi, amit mondanak neki, ha nem akar nyakig betemetve a földben rohadni egy hangyaboly közepén.
A terv beválik…..részben, mert csak egy őrt tudnak kicsalogatni és azt is hamar megöli valami túlbuzgó embere, akit jól megjegyez magának, mert még elszámol majd vele.
Viszont ketten még bent vannak és a törpék jó harcosok.
- Meg ne próbáld idióta! Egyik fegyelmezetlenebb, mint a másik! Mit tanít itt nektek Al-Sziszsi? – csattan fel fojtottan, majd az ork hátába böki a kardja hegyét és felfelé noszogatja a bejárathoz.
- Ő megy elől és őt látják meg a törpék először. Ezt használjuk ki. Addig a többiek szépen meglapulnak a folyosón a fal mentén. Ha letudtuk az őröket, akkor halkan, zajt sem ütve megyünk tovább a kincseskamrába. Addig jó, míg a meglepetés a mi oldalunkon van. Értettétek?
Azzal maga megy a fogoly után és tolja maga előtt a sziklába vájt szoba ajtajába, ahol nagyot taszít rajta, lehetőleg az egyik törpe felé és máris beront.
- Ha megadjátok magatokat, élhettek!