/bérgyilkos pár/

Aligátor tábornok minden erejét összeszedve kirántja Jam hasából a tőrét és egy dobás erejéig Becca hasát veszi célba vele. Majd mielőtt végig követné, hogy eredményes volt-e, a szablyát kicsúsztatja a másik kardja alól és egy hirtelen mozdulattal állon vágja a markolattal a mögötte álló kölyköt.
Egy bukfenccel igyekszik távolabb kerülni mindkét támadójától és ha ez sikerül, akkor elszaladni. Nem célja minden áron legyőzni, őt arra képezték ki, hogy fegyverneméhez híven összecsapjon az ellenséggel, majd szétváljanak.
Akár hátba tudják szúrni a menekülő katonát, akár sikerül neki, Angel most már tisztán fogja látni, kikkel is állt szembe Lisbeth szerelme. Ez idő alatt a gazda és a boszorkány visszatér útjukról.

Azt nem lehet mondani, hogy nem ért a fegyverforgatáshoz ez az egységétől elszakadt katona, ráadásul továbbra is állja a sarat a kétfrontos támadásunk ellen is, ami nem sokszor fordult még elő.
Most már igen csak kezdem elveszíteni a türelmemet, különben is a hideg fej inkább Jam reszortja volt, én a spontanítás híve vagyok. Hogy megszúrta a társamat egyáltalán nem jó ötlet, főleg mikor fennhangon hangoztattuk, hogy nem akarjuk bántani. Hát ez most részemről igen csak megváltozik.
- Ez rossz ötlet volt…..nagyon rossz. – morranok fel, ahogy a szúrástól kissé lelassult Jam-ot orrba is vágja, az én rúgásomat meg elkerüli egy bukfenccel.
Bár szívesen megmutatnám neki, hogy mennyivel gyorsabb vagyok, nem akarom magára hagyni Jam-ot, hiszen nem tudom milyen súlyosan sebesült meg, ezért aztán csak a tőrömet kapom elő és a megfutamodó katona hátába hajítom, azért igyekezve nem életfontosságú szervet eltalálni. Jó és pontos vagyok késdobásban, ezért nagy csodának kéne történnie, hogy ne sikerüljön, de hát mostanában már bármi előfordulhat.
- Minden rendben? Hol szúrt meg? – lépek Jam mellé, aztán mivel int, hogy megmarad, a katona után nézek.

Jam tudja, hogy hibázott, mikor nem vette elég komolyan a katonát és ennek most ez a szúrás az eredménye, azonban nem foglalkozhat vele, míg le nem zárják ezt az ügyet, vagy össze nem esik, hiszen Beca nem maradhat egyedül vele szemben.
Mivel egyelőre, bár fáj, de nem érzi a sebtől gyengébben magát, harcol tovább és támad, amit a katona kivéd és a következő pillanatban már vérző orral fekszik a fiú a földön, hirtelen nem is tudva, mi történt vele.
- Menj csak! Nincs nagy bajom. – válaszol kissé orrhangon, ahogy a vér eldugítja az orrát, aztán az oldalára szorított kézzel feláll.
Szerzett már máskor is sebeket és megnézve az oldalát, úgy látja, hogy csak húst ért, nem fog nagyobb bajt okozni. Igyekszik Beca után, hogy, ha kell segítsen.

/Aglarnis/


Ahogy belökte az orkot a bejáraton, az azonnal kihasználta, hogy nincs a torkának szegezve egy fegyver sem és a tűzhelyről felkapott egy kést és már a kém felé is vágott vele.
-Vigyázzatok! Megtámadtak! -ordítja harctól fűtve és bal kezével igyekszik megfogni a lány kardjának markolatát.
Erre na persze, hogy a két törpicsek is felugrik és rohan rájuk. A harcra kiképzetlen bagázs meg csak áll ISIS háta mögött.

Na persze, nem lepte meg Aglarnis-t, hogy a hálátlan ork féreg azonnal ellene fordult, ahogy megérezte, nem csiklandozza a gerincét a lány pengéje, ahogy az sem, hogy a két törpe még csak meg sem hallja a feléjük küldött nagylelkű ajánlatot, de az igen csak megdöbbenti – bár talán nem kéne, - hogy az a rakás szerencsétlenség, akiket a nyakába varrtak erősítés gyanánt, úgy áll a háta mögött, mintha csak egy csepűrágó előadásra érkeztek volna, és nem az őrök kiiktatása lenne a feladatuk.
- Hééé! Nyomorult bagázs! Mindent magamnak kell csinálni? – lép félre kissé az ajtónyílásból, nehogy azt mondják nem fértek hozzá a harchoz miatta és azzal a lendülettel mond fájdalom igézetet az orkra és szúr felülről lefelé mozdulattal az egyik törpe felé, hogy azt a lendület felnyársalja.
Tényleg bízik benne még hangyányit, hogy a harmadikkal addig legalább egy valaki felveszi a harcot, mert, ha nem és ezt túléli, a szellemekre esküszik, hogy mindegyik félfülű lesz.

A két fiatal, kikkel Aligátor tábornok küzdött, meglehetősen pórul jártak, főleg a fiú, aki immáron egy szúrt sebbel, és egy törött orral gazdagodott. A lány ezzel szemben minden sérülés nélkül megúszta a dolgot, a katona pedig igyekezett kihasználni a fiút ért sérülések okozta helyzetet, és meglépni előlük, ám a lány ezt nem hagyta szó nélkül, és egy kést küldött a menekülő katona hátába.
Kétség sem fért hozzá, hogy a csaj profi; a kés nyílegyenesen suhant a cél felé, kétszer megpördült a levegőben, majd beleállt a férfi hátának kellős közepébe, amitől a katona megtántorodott, s majdnem orra is bukott, de aztán mégis futott tovább. Jobban mondva inkább csak botorkált, mert futás közben meg-megbotlott. A találat ami érte jól láthatóan legyengítette és lelassította, de még így is volt esélye a meneküléshez, mivel a lány habozott, nem loholt egyből a nyomába, inkább társának sérüléseivel foglalkozott.

Ennek köszönhetően végre mindkettejüket tisztán láthattam. A nő még mindig háttal volt nekem, de a srác arcát tökéletesen láttam, s most már tudtam, honnan is volt olyan ismerős. A jobb szeme fölött lévő tetoválásról ismertem fel. Ő volt az, akit Nini-Wellben is láttam, a nő meg feltehetőleg a barátnője volt.

Most már tudtam, hogy mit keresnek itt a fiatalok, és mit akarhattak megtudni a katonától. Feltehetőleg azért támadtak rá, mert az valamiért nem volt hajlandó elárulni nekik tartózkodási helyünket, amin meglepődtem. Sosem gondoltam volna, hogy az a pökhendi alak ahelyett, hogy egyszerűen elmondta volna nekik amit tudni akartak, inkább felvette velük a harcot. Nem hittem volna, hogy ilyen esetben megvédene minket, így most Aligátor tábornok nagyot nőtt a szememben, s reméltem, hogy sikerül megmentenie az irháját.

Azonban ennek fejében nem volt túl okos ötlet itt megbújva figyelnem az összecsapásukat, s jobb lett volna addig továbbmennem, míg még lett volna erre alkalmam. Most azonban ezt már nem igen tehettem meg; a fiatalok egyből kiszúrtak volna engem, így kénytelen voltam rejtekhelyemen maradni s imádkozni, hogy ne vegyenek észre.

Az ütés kemény volt és talán az orrom is betörte, de szerencsére csak egy kis időre szédültem meg és mikor Beca rám kérdezett, már küldtem is a fickó után, mert később nem bocsátotta volna meg nekem, hogy miattam szalassza el, mert akkor életem végéig ezt hallgathattam volna tőle.
Kicsit még erőt gyűjtöttem, aztán feltápászkodtam, majd a kardom ismét a kezembe szorítva társnőm után siettem, már amennyire az oldalamban lévő fájdalom miatt tudtam.
Abban azonban biztos voltam, hogy Beca nem adja fel, míg a katonát el nem kapja, vagy akár meg nem öli.
- Ha nem muszáj ne öld meg. - kiáltottam utána rekedten, remélve, hogy nem kapja el a hév és nem részegíti meg a vérszag.
Bár azt nem bántam volna, ha kissé megvagdalja, csak olyan szemet-szemért alapon.

Miután Beca látta, hogy túl nagy baj nincs és ezt Jam is megerősítette, már egy percet sem vesztegetett, máris rohant, hogy a botladozó katonát utolérje. Szívós egy gazember volt, mert még késsel a hátában sem akart elterülni a földön és megadni magát a sorsának.
Persze ezek után nem volt nagy kunszt beérni és egy könnyed ugrással megrúgni úgy, hogy az orrával törölje fel a földet.
- Maradj lenn és nyughass, ha még valaha az életben levegőt akarsz venni. - lépett a fickó nyakára és lehajolt, hogy kihúzza a tőrt, egy kicsit még megmozgatva azt, hogy a férfi érezze a törődést.
- Utolsó esély? Hol van a két nő?

/párocska/

A sebesült katona fájlalja a hátát és tudja jól, hogy ez azért van, mert valami dobó eszközt bele állított a -ahogy ő fogalmazna- a kis ribanc. Ám minden erejével igyekszik eltűnni, miközben Angel anélkül nézi végig szenvedését, hogy tenne valamit.
-Már mondtam. Arra felé van egy ház és ott megtaláljátok. Ha pedig még egyszer találkozunk, egy fán fogsz lógni a másik mihasznával együtt. A hazád háborúban van, te pedig csak a rablásra gondolsz.
*A rátaposó női lábat szívesen kirántaná és kóstoltatná meg a fémet a nő vérével. De most már teljesen felesleges erőltetni a dolgot. Amit kapott, annyit adott is és nem az ő dolga, ha nem tanulnak ezek a fiatalok. Hamarosan úgy is lesz nekik is ennél nagyobb problémájuk.
Ujjai megint ugyan abba az irányba mutatnak, mely némileg eltér ugyan a kölykök menekülési irányától, az első alkalommal is eltért. De egy másik hely is van, amitől még jobban eltér.

Továbbra is a bokor mögött lapulva lesek ki, s igyekszem figyelemmel követni az eseményeket. A lány természetesen hamar utoléri a sebesült katonát, és egy rúgással földre küldi.
Valamit kérdezhetett tőle a csaj, mert láttam, amint mozog a tábornok szája, de túl messze voltam ahhoz, hogy a hangok szavakká álljanak össze, de el tudtam képzelni, mire kérdezhetett rá.
Válaszképpen a tábornok a tanyától egy teljesen más irányba mutatott, így már csak abban kellett reménykednem, hogy a családom által felbérelt tinik hisznek majd ennek az embernek, és a mutatott irányba térnek el. Akkor ugyanis fellélegezhetek, s megszabadulhatok ezektől a fiataloktól. Legalábbis egy időre.

Nem tart sokáig utolérni a már sebesült férfit és egyáltalán nem éreztem szánalmat iránta, mikor ledöntöttem a lábáról és csizmás lábammal a nyakára tapostam. Megsebesítette Jam-ot és el akart menekülni, miközben esze ágában nem volt elárulni, hogy merre vitte a két nőt, sőt letagadta, bár a támadása bebizonyította nekem, hogy hazudik és nagyon is tudja, hogy hol van, akiket keresünk.
- Persze mondtad, ahogy most is, de én egyáltalán nem hiszek neked. Ha csak ennyi lette volna, miért támadtál ránk? – hajolok le az arcához és a hajánál fogva húzom magam felé a fejét, hogy az arcába nézhessek, miközben a tőrt megvillantom a szeme előtt. – Nekünk nem feladatunk megölni a lányt, csak visszavisszük a családjához, megéri ezért ……meghalni? – kérdezem tőle csendesen.

A fiú leizzad mire a földön fekvő férfihez és Beca-hoz ér, aki már habozás nélkül nekiállt, hogy kezelésbe vegye a katonát és Jam tudja, hogy nem az a türelmes fajta, így igyekszik kézbe venni az ügyet, mielőtt késő lenne.
- Tévedsz, nem vagyunk rablók. – ingatja meg a fejét, miközben a zsákjából kötszert vesz elő, hiszen társnője most jól el van a férfival, addig ő beköti a sebet, hogy legalább a vérzést elállítsa, aztán megtörli az orrát is. – Megbízásunk van egy fuvarra. A háborút meg meghagyjuk a magadfajtának. És most mond el, hol van a két nő, de az igazat, mert Beca-nak már viszket a tenyere és hidd el, amilyen ártatlannak néz ki, olyan kegyetlen tud lenni. – tesz rá egy lapáttal.

/párocska/

Aligátor Tábornok felemeli pár centire a kezeit a talajtól.
-Arra felé vannak. És most hagyjatok magamra!
*Gyenge hangon mondja, a vérzés már belőle is kivett nagyon sokat. De makacsul ugyan arra tartja az ujját. Nem igazán izgatják a gyerekek problémái a nagyszájúval. Nem akarja Lisbethet bele keverni, mert kinézi ezekből az útonállókból, hogy megölik. Ahogy egy fegyveres hivatásos katonára is rátámadtak. Két hullának, ami Jam és Becca a szemében, nincs miért visszafogniuk magukat. És ez még veszélyesebbé teszi őket.

Bár a katona nem látja, rosszallóan megcsóválom a fejem, mert a makacskodásával egyáltalán nem könnyíti meg sem az én, sem a saját dolgát, de hát mindenki maga választja meg az útját, hogy nehezen vagy könnyen akarja megtenni. Nekünk meg kell az információ, már így is sok időt vesztegettünk.
- Miért véded őket ennyire, valami kicseszett hős vagy, vagy mi? Vagy …… - nézek végig rajta kíváncsian, - talán mással vettek le a lábadról? – vigyorgok, mint a tejbetök és kacsintok egyet a fickót sakkban tartó Beca-ra.

A lányt nagyon nem érdekli, hogy a katona miért akarja védeni a nőket, csak a problémát látja maga előtt és rövidre akarja zárni és már meg is van az ötlete, mert láthatóan a férfi nem félti az irháját.
- Na jó, haladnunk kéne! – morran, majd kötelet vesz elő és gyorsan, gyakorlattal megköti a hadfi kezét hátul, majd felrángatja a földől. – Akkor elmondom mit csinálunk. – néz a katona szemébe. – Elindulunk arra, amerre mondod, aztán, ha nem hamarosan senkit, akkor megöljük azt, akit találunk, aztán megyünk egy kicsit másfelé és ott is folytatjuk, egészen addig, míg meg nem találjuk akit keresünk. Addig velünk jössz és mindenkinek előtted vágjuk el a torká, minden halál a te lelkedet nyomja majd. Eddig nem esett volna senkinek semmi baja, de te akartad.....
Azzal elkezdi lökdösni a katonát a mutatott irányba.

/párocska/


A baka felkészült arra, hogy eltörik néhány csontját és megkínozzák, de ez csak hosszabb betegszabit jelentett volna és még csinosabb ápolókat. Ám nem így történt. A kislány valamiért úgy gondolta, hogy megrémíti -ha nem a sajátja, akkor- mások halála.
Volt egy kedvenc hadmozdulatuk, ha túlerőben és szerencsétlen módon túl sok íjásszal volt felszerelve egy portyázó had, akkor simán beengedték a következő faluba. Amikor már mindenki karddal és fejszékkel mészárolta a lakosokat, akkor körbe lovagoltak a házak körül és az elő bukkanó orkokat egyenként nyilazták le. A hadsereg mindig önmagát védte elsőként, majd aztán a nemeseket és legvégsők voltak az itt élők.
Ám ennek ellenére, bármennyire is kérges a szíve, igyekezett lassan vánszorogni. És lehetőleg még lassabban, mint ahogy azt súlyosan vérző sebei engedték volna. Nem volt sürgős neki megöletni azokat az embereket.
-Felőlem! De meg fogjátok látni, hogy igazat mondok.
*Ahogy vánszorogtak a következő farmig, ott egy fiatal lány jött eléjük. És Aligátor Tábornok rögtön rá is köszönt a távolból.
-Ismételten szép jó napot, kislány! -kacsintott egyet úgy, hogy fogva tartói ne lássák- A szüleid még itthon vannak?

/Tudom, hogy most Angei következett volna, de gondoltam időben figyelmeztetlek titeket./

Miután a két ifjú vadász(?) láthatólag nem hitt a katonának, mert tovább faggatták, kiosontam rejtekhelyemről, és megpróbáltam közelebb kerülni hozzájuk, ezzel kockáztatva a lebukásom veszélyét.
Szerencsémre azonban a két fiatal túlságosan el volt foglalva a tábornokkal, így minden gond nélkül sikerült elérnem célomat; egy igencsak megpakolt, és oldalára borult szekeret, melynek tartalma (gyümölcsökkel telepakolt ládák) nagyrészt a földön landolt, s ez remekül megfelelt célomnak. Ráadásul innen már nem csak láthattam, de hallhattam is őket, így sikerült elcsípnem egy félmondatot:

-"...míg meg nem találjuk akit keresünk. Addig velünk jössz és mindenkinek előtted vágjuk el a torká, minden halál a te lelkedet nyomja majd. Eddig nem esett volna senkinek semmi baja, de te akartad..."

Ezt a fenyegetést hallva ledöbbentem. Azt az eddigiek alapján sikerült leszűrnöm, hogy ezek aztán nem kispályások, és nem valami szívbajosak, elvégre letámadtak egy képzett katonát, és a földre is terítették azt, de azt azért nem néztem volna ki belőlük, hogy képesek lennének ennyire kegyetlenül végezni bárkivel, aki csak a szemük elé kerül, nem is érdekelve őket, hogy ártatlan az illető.
Most értettem csak meg, hogy Ulrik miért ezeket a tejfölösszájúakat küldte utánam; pontosan olyan kegyetlenek és elszántak voltak, mint ő.

Egy dologban biztos voltam; nem hagyhatom, hogy ezek a tini gyilkosok ártatlan emberekkel végezzenek, csak azért, hogy engem elkapjanak. Először majdnem felfedtem magamat előttük, de aztán más ötletem támadt.
Úgy döntöttem, inkább kivárok, és megpróbálom észrevétlenül követni őket. Ha pedig ez nem jön össze, akkor meg felveszem velük a harcot, elvégre fegyvertáramat feltöltöttem a konyhában különböző méretű késekkel, és bánok én is olyan jól velük, mint ez a csaj. Valamint ott szorongattam jobb kezemben az általam fabrikált dárdát is, amivel szintén elég szépen meg tudom sebesíteni őket, ha arról van szó, hogy meg kell védenem magam velük szemben.

Így hát követtem őket egy közeli tanyára, mely kicsit hasonlított ahhoz, amelyről én szöktem meg, s valami csoda folytán sikerült észrevétlen maradnom. A házból egy fiatal lányka sétált ki, Aligátor tábornok pedig messziről rá köszönt, olyan természetes hangon, mintha csak épp arra vitte volna a lába, s nem két tinédzser lenne a nyakában, kik halálos fenyegetés kíséretében kényszerítették őt, hogy erre haladjon.
A tábornok a szülei felől kérdezte a lányt, s rádöbbentem, hogy valamire készül. Csak remélni mertem, hogy bármit is tervez sikerül majd neki, s fogvatartói nem fognak gyanút.
Ám ha mégis, akkor kénytelen leszek én közbeavatkozni. Egy kislányt végképp nem engedhetem meg, hogy miattam öljenek meg.

Nagyon reméltem, hogy sikerül rávennem a katonát az együttműködésre és nem makacskodik tovább, mert bár soha sem okozott gondot, hogy valakit a másvilágra küldjek, azért nem volt kedvem végigirtani a környéket, mert fárasztó és időigényes lett volna. Tisztában voltam vele, hogy egy olyan férfiról van szó, aki valószínűleg sok halált látott már, hisz most is onnan jött, de aki ennyire védelmez egy olyan nőt, akit nem ismerhet olyan rég, akkor nem is érzéketlen tuskó.
Szóval erősen reméltem, hogy egy-két gyilkosság után felfogja, hogy nem csak ijesztgetésnek szántam a mondandómat.
- Azt már csak a saját érdekedben is erősen remélem. – löktem rajta egyet, nem igen érdekelve, hogy milyen fájdalmai lehetnek.
Csak rajta múlik, hogy meddig kell szenvednie.
Ha arra számított, hogy visszatart majd, ha egy kölyöklány kerül elénk, akkor hamar megtapasztalhatja, hogy téved, de hát ne szaladjunk ennyire előre.
- Üdv! Láttad már ezt az embert? – tartottam a katona háta mögött a tőrömet, a lány elől rejtve egyelőre, de ha csak egy szóval is megcáfolja a katonát, akkor nem fogok habozni és a torkának szegezem a kést.

Nem kétséges,, hogy a férfi –bár elég súlyos sebeket szerzett – továbbra sem fogja feladni. Egyáltalán nem hiszi Jam, hogy ilyen hirtelen megtört volna, csak az a baj, hogy ő tudja, amit a férfi nem, hogy a lány halálosan komolyan gondolja a fenyegetését.
De hát ez csak akkor fog kiderülni, ha megnézik azt a helyet, amit a fickó mond, de nem szeretné a fiú, hogy vérfürdőbe torkolna a dolog, bízik benne, hogy a katona még időben meggondolja magát, vagy a jobbik esetben akár igazat is mond.
- Jó napot szép hölgy! – biccent szélesen mosolyogva az eléjük jövő lányra.
Elég nagy pech szerencsétlennek, ha ő lesz az első áldozat, de példa statuálásnak ő is megteszi.
- Két lányt kísért ide állítólag ez a gazember, akit gyilkosságon kaptunk egy szomszédos farmon. Azzal védekezik, hogy őket sem ölte meg. Igaz ez? – néz kíváncsian a lány szemébe, a legártatlanabb pillantásával.

/bérgyilkos a szomszédom szomszédja, vagyis én/


A felbérelt két fiatal igyekszik kikérdezni a kislányt, ám azt megzavarja, hogy az első megszólaló rákacsintott és olyanokat kérdeznek tőle, amihez fogalma nincs. Hüvelykujját a fájába véve kezdi rágcsálni és kikerekedett szemekkel nézni a három idegent. Majd egy szó nélkül befut a házba.
-Na, menjünk be! Nem szeret ismerkedni.
*Ezzel tesz egy lépést előre Aligátor Tábornok, majd meginog. Kis idő után újabbat, ahogy egész idáig. Nem siet ő sehová, az út végén mindenkire a Kaszás vár, már csak az a kérdés, milyen gyorsan érnek oda.
Odabent a kislány az édesanyjához rohant az emeleti szobában. Így a trió nem láthatja.
-A-Ahnya-a, ügyhe-e a-a-ahazt mondad, ho-hogy ha ha valagki jö-hön, a-ako-hor szó-hol-junk neked? -miközben igyekezett elmondani érthetőn, folyamatosan bólogatott. Meglehetősen izgult, hogy édesanyja megérti-e elsőre, mert ha elkapkodja, akkor újra kell mondania.
-Igen Csillagom. Valaki érkezett? -simogatja meg az anyja a fejét.
-I-Higen. Há-háro-om...
-Mindjárt megnézzük.
*Így kézen fogva vezette le gyermekét a lépcsőn. A férje már egy jó ideje fát vág a ház háta mögött, amire Jam és Becca -illetve még a lovas katonai is- felfigyelhetett ez alatt.

/Angel/

Miközben igyekszel nem lemaradni, de észrevétlen árny lenni, mozgást hallasz meg magad mögött. Nem olyan nehéz a három jómadár nyomában maradni, hiszen erről maga a közlegény gondoskodott.
Ha el is bújsz, jól látható egy lovag közeledése, aki a vérnyomokat követi. Ha hagyod, ő komótos tempóban fog tovább menni a ház felé.

A farmhoz nem volt nehéz követnem a három jómadarat. Amint megérkeztünk célunk felé fedezékbe vonultam a biztonság kedvéért, s onnan néztem, ahogy a megszeppent kislány szó nélkül berohan a házba, a katona pedig szép lassan, komótos tempóban bevánszorog a házba a két rátapadt vadásszal együtt.
Már épp követtem volna őket, mert kezdtek kiérni látóteremből, mikor egy lovagot pillantottam meg a ház felé közeledni. Ezt remek alkalomnak találtam, hogy ahelyett, hogy én magam próbálnék közbeavatkozni, egy lovagot küldök a bajbajutottak segítségére, feltéve persze, ha hisz nekem.
Így hát előmerészkedtem rejtekhelyemről, és erősen sántítva - némileg rájátszva sérülésemre, hogy minél meggyötörtebbnek látsszak - odabicegtem a jövevényhez.

- Elnézést uram! - szólítottam meg.
- Látom a vérnyomokat követi - mutattam a jól látható, vörös foltokra a porban.
- Tudja, uram, egyik ismerősöm, Aligátor tábornok nemrég megsérült, és nagy bajban van. Két fiatal, egy lány és egy fiú támadt rá, majd kést szorítva a hátához kényszerítették, hogy jöjjön ide. Sejtelmem sincs, hogy miért - ingattam meg a fejemet, és közben igyekeztem minél kétségbeesetten nézni a lovagra.
- Kérem, segítsen rajta, nemes lovag! Én idáig követtem a nyomokat, remélve, hogy meg tudom fékezni őket, de a sebesült lábam miatt lemaradtam. Így egyébként sem tudnék harcolni velük - folytattam rimánkodóan.
Csak remélni tudtam, hogy a lovag ezek után a segítségére siet majd, és nem tesz majd fel további kérdéseket.

Már régen megtapasztaltuk, hogy az üres fenyegetés nem jelent semmit, így – bár nem tetszik túlságosan Becca ötlete a torkok átvágásáról, - muszáj lesz megmutatni a foglyunknak, hogy nagyon is komolyan gondoljuk, különben sose fogunk zöldágra vergődni vele, aztán hülyét csinál belőlünk.
Az érzelmek meg nem az ilyen munkákhoz valók, így vajmi keveset számít, hogy ki kerül az utunkba, férfi, nő vagy gyerek.
- Hmm…. szerintem meg nem úgy nézett ki, mint aki valaha is látott téged. – néztem fürkészve a férfire, mikor a kislány elrohant, mint aki szellemeket lát.
Én nem számolhattam az ő lelkiismeretével, ha hazudott és nem látták itt Angel-t, akkor magára vessen. Mi nem gyilkolni érkeztünk ide, de nem riadunk vissza egy kis vérontástól, úgy is az orkokra fogják majd.

Becca nem bízott a katonában és a kését mindvégig a hátában tartotta, hogy ha próbálkozna valamivel akkor azonnal használhassa.
A lány ugyan egy kukkszót sem szólt, csak bámult ki a fejéből, de ezzel nem éppen a fickó szavait erősítette, hiszen ha már járt itt és idegeneket is hozott, akkor most miért illetődne meg ennyire.
A lány úgy gondolta, hogy itt majd bizonyítania kell, hogy nem a levegőbe beszélt, talán ettől megjön a hadfi esze. Persze azt tényleg nem gondolta komolyan, hogy a fél világot legyilkolják miatta, de még egy-két helyszín belefér, aztán kinyírja a fickót, ha megtud valamit, ha nem, akkor kár az erőfeszítésért, majd megkeresik maguk, ahogy eddig.
- Nem megyünk be, csak az ajtóig, aztán kihívod őket. – rázza meg a fejét Becca, mert nem szándékozik csapdába sétálni.
Készenlétben áll, hogy bárkit levágjon, akit csak szükséges.

/Aglarnis/

A lány bele vetette magát a harcba, de a többiek nem igazán. Másként megfogalmazva egyáltalán nem. Ez meg is bosszulja magát, mert az őrök fellármázzák a bányát és neki is esnek a behatolóknak.
Az ork görcsökbe rándult, ahogy a bőre alá költözik a fájdalom. És a törpe elcsapja csatabárdjával a kardot, hogy utána megforgatva feje felett sújtson a lány dereka felé. Eközben a félre állás meghozza gyümölcsét, mert legalább egy nyikhaj betódul a lyukba és a kalapácsos már agyon is sújtja. És a büdös szájú is össze szedi nem sokkal ez után magát és a kémnő feje felé vág a kardjával.
Nem szabad elfeledni, hogy az agyarasok igen korán kiképzést kaptak, hogy sajátos harci stílusukat kellően elsajátítsák már az első csatájuk előtt. És mind a két faj sokkal jobban zárja ki magából a mágiát. Ám ennél is nagyobb probléma, hogy a törpök nagyon hosszú életűek. És méretbeli hátrányukat ellensúlyozzák hatékonyan a jó minőségű fegyverekkel és sajátságos fegyvereik rejtett fogásaival.
Idáig egy őr elesett és a besurranók egyike is. Ha ilyen arányban tűnnek el továbbra is Uráldur lánya mellől és elől a küzdők, hamarosan a létszámfölény is gondot fog okozni.
Lassan beszivárognak újabb próbálkozók az ajtón, ám nem viszik túlzásba. A koboldok meg pláne nem, akik nem ostobák kockáztatni a test épségüket valami idegengyűlölő faj ellen, akik nem képesek elfogadni, hogy csak a domovojok lopnak, de a koboldok SOHA.

/orrok meg gyilkosok, többszöri kivitelben/


A tinédzserek Aligátor Tábornokkal közelednek a kijárathoz (Jól van! Először be kéne menniük rajta....), nem is sejtve még, hogy kicsit odébb egy ismerősük beszélget egy sokkal jó modorúbb katonával.
A küszöbnél a foglyuk tovább sántikál befelé. És szétnéz a földszinti szobákban. Nem csak úgy átlag ember hanyagságával, hanem alaposan körbe nézve a díszpárnák alatt is, hogy hová is bújt a csöppség. Ha ebben bármi is megakadályozza őt, akkor csak halkan suttog befelé.
-Hé! Gyere ide! Nem kell félned. Csak én vagyok az.
*Ha bárki kétségbe vonná a munkáját, annak vagy azt válaszolja, hogy a gyerek szeret bújócskázni vagy azt, hogy mindjárt kijön. Ám hangját mégsem hallja a lépcsőn lefelé jövő anyuka a kislánnyal.


/Angel/

Eközben a páncélos vitéz kardot ránt és nyugodt hangon szólal meg a démonvadászhoz.
-Senki nem szolgál a seregben ilyen néven. Higgye el, tudnék róla! Vissza kísérem Önt a táborunkba, hogy biztonságban legyen. Közben majd megjönnek a többiek és kiszabadítják a pasiját.
*Határozott mozdulattal ad jelet paripájának, hogy megforduljon és pár lépést tesz is vissza felé, mire megáll és várakozón nézi a lányt.

Mivel nem tudtam a katona igazi nevét, s becenevét is pusztán Lisbethtől tudtam meg, így csak abban reménykedhettem, hogy ez a lovag ismerni fogja őt e néven is, de sajnos csalódnom kellett. Láthatólag a "tábornok" nem osztotta meg ezt mindenkivel, mert a lovag eléggé gyanakodva nézett rám monológomat hallva, ugyanis kirántott karddal válaszol.

- Sajnos nekem csak ezen a becenéven mutatkozott be - rázom meg a fejemet sajnálkozva.
- Nem ismerem túlzottan a katonát, ám sérülésemet az agyarasokkal való küzdelmemben szereztem, ő pedig a segítségemre sietett - füllentettem kissé, elvégre Lisbeth mentett meg, a hadfi csupán kivezetett minket a háborús övezetből, de ez most lényegtelen volt.
- Ezzel pedig megmentette az életemet - folytattam -, így úgy gondoltam megpróbálom visszaadni neki a kölcsönt. Ám ha ön nem akar segíteni rajta, nekem úgyis jó - vontam vállat.
- Nem viselem szívemen annyira a sorsát, de azért a halált sem kívánom neki. Ezért reméltem, hogy Ön tudna rajta segíteni. De ha nem, hát nem. Ha elvisz engem a táborukba, s biztonságba juttat engem, s szól a többi lovagnak, akkor nekem úgyis jó - mondtam.
- Remélem addigra nem lesz túl késő - teszem még hozzá, de szavaimmal ellentétben egy tapodtat sem mozdulok onnan, abban reménykedve, hogy ezek a szavak nagyobb hatással lesznek majd rá, s végre hajlandó lesz nekem segíteni.

Nem ettem meszet, hogy bármit első szóra elhigyjek ennek az állhatatos és valószínűleg nagyon is hazug katonának, inkább rajta tartom a szemem és a késem. Akármennyire is jó lenne hozzájutni Angel tartózkodási helyéhez, azért nem kockáztatok, ha megpróbálkozik valamivel én simán vérfürdőt rendezek, hogy mentsem az irhámat.
- Nem mész sehová! – rántok egyet a zubbonyán, ezzel állítva meg, hogy megálljon az ajtó előtt. – Majd szépen kihívod őket barátocskám. – javaslom neki halkan, de fenyegetően, hogy értse mire gondolok.
A férfi szót is fogad, de olyan hangerővel szólongat, hogy azt még egy jól képzett vadászkutya se hallaná meg.
- Héé, odabenn! Egy Angel nevű lányt keresünk, aki egy barátnőjével együtt járkál. Itt van? – veszem át a szót és fülelek, mozdul-e valami.


Bármennyire nem biztosak a sikerben, minden esélyt meg kell ragadni és Jam nagyon reméli, hogy a fickó nem játszadozik a türelmükkel, főleg nem Becca-éval. Egyetért társnőjével, hogy nem engedi be a házba a katonát és ő meg úgy helyezkedik, hogy semmiképpen ne tudják őket hátulról meglepni. Már régen együtt járják a zsoldosok veszélyes útját, nagyon is összecsiszolódtak, hogy védeni tudják egymást.
- Ha nem jön ki senki, akkor én bemegyek, te meg őrzöd a hősünket. – jegyzi meg csendesen a lány felé.
Ösztöneiben érzi, hogy itt nem találják meg akit keresnek.

/Én Kicsi Tanyám/


Aligátor nem igazán ellenkezett volna, hogy Jam bemenjen és fárassza magát. Ezek az emberek csak néhánnyal több halott. Amiből mostanság -az agyarasoknak hála- elég sok van. Már nem tekinti őket költségvetési tételnek, ha arról van szó, hogy egy kiképzett katona -saját maga- vagy egy hozzá közel álló személy életét mentse.
Ám mégis kijönnek a bentiek, noha nem az ő hangjára. Hanem a gyermek szavaira. Az anyja kézen fogva vezeti le a négy éves lányát a lépcsőn.
-Jövök mindjárt! -válaszol Beccának.
*A léptei kopognak a fa lépcsőfokokon és ha elég türelmesek, akkor meglátják kifordulni a feljárónál. Kedvesen mosolyogva közeledik és megáll előttük a két házi.
-Miben segíthetek? Itt nem járt ilyen nevű személy, de hátul dolgozik a férjem, ha gondolják megkérdezhetik őt is. Néhány gyereket láttam elrohanni a fönti ablakból arra. -mutatott oldal felé, ahol akár az előző farm gyilkosai is menekülhettek- De egész nap takarítottam. A párom talán többet látott a szabadban.
*Látszott a szemében a tanácstalanság, ám hangja segítőkészségről és jó indulatról tanúskodott. A könnyűlovas katona pedig oly figyelmesen hallgatta, mintha tényleg hasznos információt várna tőlük.

Eközben a démonvadász meggyőzte a páncélost. A lovag érzett a hangjában valamit, amiből tudta, hogy igazat mond. Visszafordította a lovát a nyomok felé.
-Rendben! -mondta még mindig kivont karddal- Akkor mutasd az utat és nézzük meg a barátaidat!
*Mikor a gazdasszony oda ért az ajtóhoz, körülbelül abban az időben bukkant fel a nehéz lovas katona az almafák takarásából. Angelt, ha hajlandó volt mutatni az utat neki, akkor még takarva van egy igen magasra nőtt sövény mögött, mely körbe veszi a házat. Majd csak a kert bejárati nyílásánál lehet pár perc múlva észre venni, ahol a kaviccsal felszórt út félbe szakítja ezt a bokorsort. És egészen a bejárati ajtóig tart.
-Támadnak az orkok! Mindenkit azonnal evakuálni kell. Csak a legszükségesebb dolgokat hozzák magukkal és jöjjenek minél gyorsabban a főút felé!
*A lovag távolról kiáltott, de az anya -ha nem akadályozzák meg benne-, már menne is be, hogy az ablakon kikiabálva férjének majd gyors csomagolás közben már útra is keljen. Neki természetesnek tűnt, hogy a védőik mindent megtesznek annak érdekében, hogy minél több ártatlant kimenekítsenek. Bár eddig biztonságban voltak, de nem is sejti ez a parasztasszony, hogy Braslov összes lakosa -ha nem csapott fel hullának- özönlik a főúton a biztonságos területek felé.


/Bocsi, hogy csak most írtam! Tegnap nem vettem észre, hogy de is kell. Szóljatok rám, ha egy napig valahová nem válaszolok!/

/Aglarnis/


Szerencsére jó reflexekkel rendelkezik a fiatal lány, így sikerül a két frontos háborút saját javára fordítania. Amíg a csatabárdos törpe agyon sújtja az orkot, addig ő előveszi a tőrét és testközelből kezdi el szurkálni ellenfelét. Így mind a kettővel végzett.
Ez idő alatt a kalapácsos egy újabb embere felé fordul, ám a tizenhat éve körüli srác vigyorral az arcán ugrált félre, mintha csak egy vicc lenne. A raydani összeszedte minden erejét és egy vízszintes kaszálással támadott, hogy ne tudjon a másik félre hajolni. Egy hátra lépés közben eltartotta maga mellett a karját jól láthatóan, hogy ezzel is hergelje az alacsonynövésűt, hogy micsoda könnyű kivédeni a próbálkozásait.
Ám jól jött, hogy a csapat vezetője (vezető ő még egyáltalán?) visszavonulást parancsol, bár az utolsónak megmaradt őr kétségbeesetten rohan utánuk, ám apró lábain hamar lemarad. A mélyről érkezők pedig még nem tudják beérni őket. Így menekülnek az erdőbe, ahová már nem merik őket követni az aranybánya emberei.
-Remek terv volt. Csak felkészületlen a csapatod. -jelent meg a nagyapa szelleme előttük- Nem vonom kétségbe, hogy bárkinek a zsebét kizsebelik, hiszen futás közben már nem láttam az övedben a tőrödet. De nem egy kommandós csapat, ezt lássuk be! Ha elkezdeném kioktatni őket, 100%-os lenne a lemorzsolódás a halálomban először.
*Többen megrémültek, főleg azért is, mert az ős egyáltalán nem leplezte el a sötét elf vonásait. Tényleg megtehette volna azt a szívességet az ifjú kémnek, hogy nem buktatja le.
-Ki-ki vagy... -kis szünet- te.
*A hebegő enyves kezű nem az egyetlen problémája. Többen kérdőn néznek rá és egyre inkább gyanakodva a többi tündére.

Sokkal jobban örült volna Aglarnis, ha sikerül a terve és most minden gond nélkül a kincseskamra felé haladtak volna, mint, hogy élethalál harcot keljen vívnia két törpével és egy orkkal, mert az a nyomorult banda, akit a nyakába sóztak, még arra is képtelen, hogy három őrrel végezzen csendben és gyorsan.
~ Úgy látszik mindent magamnak kell csinálnom! ~ fakad ki dühösen magában és mérgét csak az az egyetlen tény csökkenti valamelyest, hogy legalább egy taknyos férfiként viselkedik, bár talán az sem fogja fel igazán mit tesz, vagy simán bolond, de legalább leköti a harmadik őrt, míg a lány végre kicsusszanhat a csapdává vált szobából és bár nem érdemlik meg emberei, hogy a kisujját is mozdítsa értük, mert eddig sem hallgattak rá, mégis megpróbálkozik egy paranccsal. Ezt érdekes módon mindenki meghallja és hamarosan maguk mögött hagyják gyors iramban a bányát és az erdőbe már nem követi őket senki.
A háta mögött felhangzó hangra olyan sebesen fordul meg, hogy kardja azonnal keresztül suhan a szellemalakon. Ha valamelyik embere lett volna sem bánja, mert halálosan rossz volt a kedve.
- Soha jobb időzítés nagyapa! Utólag már én is tudok okos lenni. – morogja leengedve a pengét.
Bár őszintén tiszteli az öreget, most nincs abban a hangulatban, hogy ősi bölcsességeket hallgasson, mit kellett volna másként csinálnia.
- Különben most, ha nem magyarázod meg az embereknek, hogy ki vagy és miként kerülsz ide, máris megkezdődik a lemorzsolódás és még csak a kisujjamat sem kell érte mozdítanom. – mondja ironikusan egy kis bosszús mosollyal a szája sarkában, a kérdező felé intve.
- Így is azt hiszem azon a kölykön kívül, - mutat a szobában neki segítő fiúra, - lehet jobban járok, ha mindenkit szélnek eresztek és egymagam állok neki levadászni a bányászokat és az őröket. Biztos többre mennék vele. Vagy ezeket küldöm be, hogy hasznosítsák magukat. – int a koboldok felé, de aztán ezen erősen el is gondolkozik.
Lehet nem erőből kéne megoldani a problémáját?