Flint hamar feltápászkodik a földről. Ám nem saját érdeme, mert segítenek neki.
Az ork szálkás baljával ragadja meg a torkát és nyomja úgy a falhoz, hogy le sem ér a lába. Egy rozsdás szablyát lóbál dühösen, míg háta mögött egy fa nyelű csatabárdot szorongató törpe néz szigorúan. Érezheti, ahogy sokkal gumiszerűbb az agyaras tapintása, mint amit az emberek között megszokott.
-Mit keresel itt, te kis szélhámos tolvaj? -kérdi a nyakát markolászva és a vasa markolatával gyomron vágja- Köpöd ki de azonnal!?
-Még hogy kiköpni? Ha vissza adja az ételt sem eresztjük. Nem beszélhet senkinek se a búvóhelyről.
*Valahogyan ki kell szabadulnia a délosinak és amint ez sikerül, meg se álljon a lába az első ember lakta faluig! Az most mindegy, hogy nem tudja az irányt, de a hegyekben maradásnál minden jobb lesz. Ha már a sajátjai között lesz, majd utána kérdez annak, ahová el akar jutni. Választhatja Sziszit, akinél az életét már meg tudja váltani elég hasznos információval. De Braslovot is kérdezheti, hogy a természetfeletti erők védelmét kérje. Vagy választhatja a nyomtalan felszívódást is.




A félvér a legkevésbé sem akart még halvány utalásokat sem adni, hogy miért keresi őt. Nem tudja, hogy hány áldozat kell még, hogy az istene ilyen hatalmat adjon neki, mint amit a nő birtokol, ám elégedetten morran oda a kérdésre.
-Azért, mert elszámolni valóm van vele.
*Ezt a választ már különleges ráérző képesség nélkül is jóval korábban kikövetkeztethette bárki. Ám elfordulva az ajtó felé vette az irányt. Néha hangosan horkantott, mintha valami facsarná az orrát.
Viszont a kuncsaftjánál többet mond a sarlatánnak a kocsmáros.
-Mostanában sok ilyen van. A törpök hozzák, főleg ők adják, mikor valamit vásárolnak. Tőlük kaphatta az a félszerzet is, akivel az előbb beszélt. -biccentett oda az ajtó felé, látta a találkozást és a kincs átadását is- Én elfogadom fizetségként, mert nem tudok mást tenni. Ha nem fogadnám el, akkor sok vendégem mostanában azt se tudná, hogyan fizessen.
*Ez jó hír annak, aki szintén nem tudta eddig biztosan, hogyan alapozza meg a közeljövőjét helyben és hogy ne dobják ki a mostani szobájából. Ám ha többet akar ebből a valutából, akkor ezek szerint jó viszonyban kell lennie a kibocsátóival. És véletlenül sem szabad együtt látnia senkinek őt a zsebmetszővel.
Így vált a fiú eltűnése balszerencséből ideiglenesen mázlivá.

Mire feleszmél a hústolvaj máris egy kemény szorításban vergődik a nyakánál fogva, nem elég, hogy a hús is félig fojtogatja. De az már az övé, úgy ragaszkodik hozzá, mint kutya a csontjához, még az ork és a törpe szúrós tekintete sem tudja ebben megfélemlíteni.
Hátát nyirkosan tapintja a barlang fala, ahogy hozzápasszírozza az agyaras és pár pillanatig nem tud levegőt sem venni, éppen ezért teljesen tisztán hallja, hogy ezeknek az őröknek nem csak pár nyakleves a céljuk a lopás miatt, hanem az, hogy örökre itt tartsák és ezt nehéz lenne félreérteni.
Ha akarna sem tudna válaszolni a szájában a cupákkal, bár a gyomrát ért kemény ütéstől csak öklendezni kezd és amit eddig nem tudott lenyelni az kijön belőle.
Ezt azonban lehetőleg az ork képébe köpi, majd meglendíti fájós lábát, de most nem törődik vele és teljes erőből ágyékon rúgja fogva tartóját. Aztán kihasználva a nyálkás falat, máris csúszik lefelé és még négykézláb rohan a törpe gyomrának felöklelve azt, majd ha sikerül meg sem áll, rohan mintha a sátán lenne a nyomában.
Végig rohanja az utat a patakig szinte, aztán annak folyását követve egy kisebb faluban lyukad ki, ahol egy jó lelkű paraszt vet neki egy kis kenyeret is és útba is igazítja merre találja a főutat, amivel eljut a Testvériség vezetőjéhez. Úgy dönt nem akarja összeakasztani a bajszát a boszorkánnyal, inkább megpróbál kiegyezni Al-Sziszi-vel.



Hiába próbál a kissé lassú gondolkodású fickó bizalmába férkőzni, az nem sokat mond Lisbeth-nek, bár nem azért mert gyanakodna rá, hogy valamit ki akar húzni belőle, láthatóan ez fel sem merül benne, a maga részéről a leglogikusabb választ adja, amit csak tud. A lány egy nagyot sóhajt és legszívesebben megforgatná a szemét ezen az okos válaszon, de hát első a vendég.
Azért örül, mikor a félork elhordja az irháját és inkább további kérdéseivel a helybéli kocsmáros ifjonc felé fordul, aki tényleg többet segít neki, mint amire számít.
- Szóval akkor fizethetek ezzel is. Nagyszerű! – veszi ki a szavakból, ahogy azt is, hogy talán Flint most nagyobb bajba keveredett, mint amivel el tud bánni és, hogy most kimondottan hálás érte, hogy a kölyök nem bukkant fel még.
El is határozza, hogy ha meg is látja, akkor elzavarja, mert sokkal nyugalmasabb lehet itt az élete, amíg távol tartja, ráadásul, ha a törpék ilyen holmival bukkannak fel, akkor jó darabig leszedheti itt a sápot.
- Azt hiszem kibérelném azt az asztalt hosszú távra és te sem jársz vele rosszul. – mosolyog a srácra sokat mondóan.

A két őr még egy jó darabig futott az ember fia után, ám koránt sem annyira kitartóan, mint az őrült harcos pap tette. Ez volt talán a szerencséje, hiszen bármennyire is most evett, több kilométert nem tudott volna lefutni ennyi koplalás után. Neki is idő kell, míg megemészti. Ám az erdő széléig csak pár száz méter volt és utána hamar elment a kedve a követőinek, hogy a nyomát kutassák.
Hosszú bolyongás után ért el az első ember lakta településre, ahol azonnal Délos után kérdezősködött. A jó lelkű földműves nem csak megmutatta neki, de még ételt is adott, hogy új energiát szerezzen és folytassa.
Így már nem volt nehéz visszajutnia szülővárosába. Út közben amikor megállt, könnyedén lopott magának annyit, hogy éhen ne haljon.

Történet folytatása itt:
https://neminra.hungarianforum.com/t150p165-delos-kapu-a-tengerre#2668

/Szolgálunk és vétünk, folytatás Délosból/


Egy szekér nyikorog el egy határvidéki vár mellett. A dombra épített erődből jól szemmel lehet tartani az utat, mely a periféria illegálisan épült települései felé visznek. Olyan jórészt apró és jelentéktelen községek, melyek alig haladják meg a pár száz főt. Csak néhány nő nagyobbra, mint például a kereskedő telepből kifejlődött Braslov.
A kocsin ketten ülnek, egy elf kereskedő és gyermeke. Gyanakvó pillantásokat vetnek rá a mellettük elhaladóak. A kölyök képe egyáltalán nem hasonlít a félelfekére. Csupán emberi vonásokat mutat. Így a maszkos szülője lehet, hogy egy korcs teremtményt takar?
Megmagyarázná, hogy miért hagyta el szeretett erdejét. És azt is, hogy miért fogott bele ilyen aljas munkába. Mások kemény munkáján üzérkedik, hogy a tejről leszedje a tejszínt. Ám csak kevesen szólják meg, mert kell a minőségi áru erre a jó részt mezőgazdaságból élő vidékre. És ha kap is egy két kirohanást, a szülő nyakát behúzva konokul hallgat. Pedig hegyes fülével igen nehéz elengednie mellette.
Az áru egy vászonnal van letakarva, ki tudja mit fújt erre felé a szél!
-Szólj, ha rossz felé megyünk! Ha engem elkapnak, akkor téged is fellógatnak az első fára. Tudod-e?
*Nem sokat szólt és ha mégis, akkor is csak ilyen esetekben, amikor épp nincs senki a közelükben.

/Szolgálunk és vétünk/

Nem azért lett utcakölyök – na, nem mintha túl sok választása lett volna, mi lesz, - mert egyébként olyan áldott jó gyerek lett volna Flint. Persze mikor már elég esze volt, kitanulta a tolvajlást és nem csak a koldulásból tartotta fenn magát, azt is megtanulta, hogy mindig vannak olyanok, mint a Lidércek, vagy most a Testvériség, akik mások nyomorúságából is hasznot húznak, de ezzel egyidejűleg hazudni és színészkedni is legalább ennyire jól megtanult. Tudta, hogyan titkoljon el a sápot beszedők elől néhány garast és, hogy miként mutassa szánalmasabbnak, vagy félszegebbnek magát, mint amit valójában érez.
Most is csak addig gondolta engedelmesnek magát, míg muszáj volt tartania a Testvériség embereitől és amíg nem lehet benne biztos, hogy nem éri el őt már a kezük. Bár egyelőre úgy nézett ki, hogy elég messzire. Szóval most meghúzta magát és nem nagyon igyekezett idegesíteni szótlan kísérőjét, aki szerinte biztosan Al-Sziszi egyik orgyilkosa volt, ezt az életében le merte volna fogadni.
Neki sem volt sok kedve beszélgetni, így az útjuk nagy része csendesen telt el, csak akkor váltottak több szót, mikor a magát kereskedőnek álcázó nő, aki sosem vette le a maszkját, vagy csak olyankor, ha Flint nem látta, a falusiakkal üzleteltek.
Néha a kölyök nem bírt magával és a kezével, így gyarapította a vagyonát, kilesve a kereskedés során, ki hová teszi a pénzét, de ezt nem akarta Élian, ha így hívták egyáltalán, orrára kötni.
Most is a szekéren zötykölődtek, mikor a ritka pillanatok egyikén a nő szólt hozzá, bér azt is csak azért, hogy ismét tudatosítsa benne, hogy a nyakán ott a nyakörv.
- Én csak egy kölyök vagyok, majd rád kenek mindent, hogy te rángattál bele, úgy, hogy vissza lehet venni az arcodból. – vonja meg a vállát a kölyök, mert az nem volt feladat, hogy jóban is kell lenni a piócájával, úgy sem csinálhat vele semmit. – Különben meg nincs kedvem eltévedni.

Élian nem szólt egy szót sem. Hang nélkül mutatta ki az érzéseit. Flint egyik oldalába olyan görcs fájdalom hasít, hogy örülhet annak is, ha hirtelen el tud kapni valamit és nem esik le a szekérről. Hiszen a váratlan és megmagyarázhatatlan nyilallás pont arra felé húzza, amerről leszállna a kordélyról.
Az utastársa egyáltalán nem is gondolkodott még azon, hogy a menet közbeni fusi után bármit is elkérjen, ha észre vette volna. Neki csak azt mondta a Főnök, hogy amikor elérik a rejtekhely környékét, akkor gyűjtse a kölyöktől az aranyat!
Ha leesett és nem sikerült fent maradni, akkor meghúzza lassan a gyeplőt, mire a lovak kényelmesen megállnak. Máskülönben szemrebbenés nélkül haladnak tovább, míg elérik a térképen kijelölt környéket.
De vajon Braslovba sikerül-e jutniuk vagy másfelé visz az útjuk, ha a térképet követik?

Abból is látszik, hogy Flint-nek nem nőtt még be a feje lágya, hogy most is szemtelenkedik, pedig már megtanulhatta volna, hogy ezeknél az elfeknél jobb, ha megfontolja mikor, mit mond.
És bár tudja, hogy a főnök képes olyan mágiát alkalmazni, amivel fájdalmat okozhat, és azt is, hogy talán a többiek is képesek varázsolni, most mégis kiprovokálja, hogy a nyakába vart bandatag, meg is mutassa képes ő is rá.
Hát, ha arra volt kíváncsi Flint, hogy tud e fájdalmat okozni, anélkül, hogy felemelné a kezét, akkor most megtudja, bár meg kell vallania, hogy nem ez volt a célja, csak mérges volt és feszült, hogy még meg sem melegedhetett Déloszban, máris jöhetett vissza, amit a háta közepére sem kívánt, hiszen nem szép emlékekkel távozott és nem felejtette el, hogy valószínűleg többen is vadásznak rá.
Szerencséje van, nem esik le, de csak egy hajszálon múlt. Nyögve kapaszkodik elfehéredett ujjakkal az ülésbe, az oldalát szorongatva.
~ Dögölj meg! Dögölj meg! Hogy a varacskos ragya verjen ki! ~ szitkozódik magában és gyűlölködve pillant fel az álarc takarta arcra.
- Ha bajom lesz, nem tudod majd elvinni az aranyat és akkor neked véged. – figyelmezteti az elfet halkan. – Ráadásul nélkülem oda sem találsz.
Azért sem adja fel. Nehogy már ez a nyomorult uralkodjon rajta, elég neki, ha Al-Sziszi a markában tartja.Az utolsó kanyart nem jól írta le, mert nem akar Braslovaba menni egyenest, hiszen lehet a boszorka számon kéné, vagy az a ronda félvér is keresheti. Az a kis falu a cél, ahol a jószívű paraszt adott neki kenyeret. Csak akkor merészkedik majd a városba, ha látta nyugalom van.

A kis nézeteltérés után csendben megérkeztek a faluhoz. A tolvajlásban még járatlan kísérő pár mérfölddel a beérkezés előtt meghúzta a gyeplőt és oda fordult az enyves kezűhöz.
-Nem tudom, hogy szoktátok. Menjünk be együtt és ott leszállsz vagy itt váljunk külön...
*Nem kommentálta az úton, hogy mi a véleménye Flint tervéről, hogy neki semmi baja nem lenne baj esetén, mindent a tündére hárít. Ám ez kiderülhet majd akkor, ha a pici faluból elfogy az utolsó arany is és egy zsák alját nem töltenének meg belőle, nem hogy egy szekeret! Bár mostanában többen fizetnek a közeli város piacán arannyal az ételért azoknak, akik oda mentek árulni a portékájukat. Ám igen sok falunál kell padlássöprés arany terén, ha a céljukat meg akarják valósítani.

Dacos hallgatásba merül Flint, miután a tünde demonstrálta, hogy bizony megvannak az eszközei a kölyök megrendszabályozására és nem szereti, ha feleselnek vele.
Azonban a csendet végül az elf töri meg, aki egy igen csak jogos kérdést tesz fel. hiszen tényleg nem lenne jó, ha együtt látnák őket, ha egyikük lebukik, akkor nem rántsa magával a másikat, bár Flint-nek ez nem lenne ellenére, de csak akkor, ha a tünde húzná a rövidebbet.
- Itt váljunk el, én majd besurranok, te meg időzz el a fogadóban, míg körül nézek. Egyébként nem szándékozom itt maradni, de körül kell szimatolni Braslov-ban, nem tudom mennyire „várnak” oda vissza. – igyekszik finoman a orgyilkos tudomására hozni, hogy ne rohanjanak nagyon azzal a gyűjtögetéssel.
Persze egy szekérnyi arany összeszedéséhez minden lehetőséget és helyet meg kell ragadni, de a fő cél a város és az ott időző törpék.
Ha nem látja sem a félvért, sem más gyanús dolgot, akkor nincs kifogása ellene, hogy Élian a szekérrel a városban telepedjen le, de ő igyekszik meghúzni magát észrevétlen, és csak éjszaka bemászni a nőhöz.

/Angel/

Egy messziről érkezett nő közeledik a határ menti városhoz. Egészen pontosan egy újabb messziről érkezett nő közeledik. Hiszen elég sokan vannak, kik a zsúfolt belső területekről kiköltöznek. Még ha terveik és indokaik különbözőek is. Egy út menti tisztáson pihen meg, amikor mozgást vél hallani a sűrűből. Ahogy utána néz, mi lehet az, furcsa nyomokat láthat. Nem tudni, mi okozta a neszt, de a fa törzsein több napja begyógyult nyomai vannak hatalmas karmok itt jártának.
De ugyan mihez kezd ezzel? Neki áll levadászni a bestiát vagy folytatja az útját a városba, hogy utána kérdezzen?

Miután a börtöncellában felébredtem az őr azonnal kitessékelt onnan, és ismételten egy csapat dühös csőcselék között találtam magam, akik először éles kövekkel hajigáltak meg, majd fáklyákkal vettek üldözőbe, miután az életemet mentve elrohantam mellettük.
A lábamon lévő seb szerencsére már úgy-ahogy begyógyult, így eléggé gyorsan tudtam haladni, és hamarosan lehagytam üldözőimet, így egy kis tisztáson végre megpihenhettem, és gyógyfűvekkel elláthattam sebesüléseimet. A hűvös érintés jól esik sebeimnek. A koránt sem veszélytelen kaland után pedig igencsak jó érzés megpihenni kicsit, így hát épp vállamat az egyik közeli fának vetem, és élvezem a csendet és a nyugalmat.

Ezt azonban nem sokáig élvezhetem, ugyanis hamarosan vájatokat tapintok a fa kérgén, s hátrafordulva egy nagymacska karmainak nyomát veszem észre rajta.
- Remek - gondoltam magamban. - Újabb bonyodalom - sóhajtottam. - Bár akár úgy is tehetnék, mintha mi sem történt volna, és élvezhetném végre a jól megérdemelt pihenésemet ezen a szép kis tisztáson. Ez egyébként sem az én dolgom - próbáltam győzködni magamat, hogy tudomást se vegyek a dologról, nem sok sikerrel.

Végül morgolódva felálltam, magamban búcsút mondva a nyugodt, stresszmentes napomnak, és elindultam a város felé. Úgy okoskodtam ugyanis, hogy egyszerűbb lesz előbb körbekérdezősködnöm, hogy nem-e látott valaki valami furcsát erre felé. Valamint még a Nővérektől megszökött boszorka után is járhatok, ha már úgyis erre járok, és betérek a város forgatagába. Két legyet ütni egy csapásra nem is hangzott olyan rosszul.

/Flint/

Ahogy a városban settenkedik, könnyen kiszimatolja, hogy a félvér több napja eltűnt már. Nagy szerencsére, hiszen ha újra összefutnának, akkor egészen biztosan elkapná a grabancát. Ám a törpöket is hiába kémleli, csak nem találja. Biztos hagytak hátra kis sárgát -és most nem az éjszakai ivászatról beszélek, mert híresen jól bírják az italt- a helyi kereskedőknél.
Az egyik lánytól a külvárosból megtudja, hogy az asztalostól igen sok munkát rendeltek elmenetelük előtt. A vele egykorú beszélgetőtárs gyanútlanul mondott le neki mindent. Nem is sejtve, hogy az új srácnak nem a játékokon jár az esze. Nem is lenne ideje többet játszani vele, mint amennyi alatt kiszedi az infókat. Bár azt is megemlíti, hogy az ötvösnél is jártak, de arról keveset tudni.
Visszatérve már nagyon várja legújabb barátja, na nem az előbb említett kislány, hanem... egy nagyobb. Már igen csak unja, hogy ugyan azoknak árul ugyan azt. És retteg, hogy nem jól alakítja a szerepét. Így halkan a kölyök fülébe súg.
-No? Megtelt a zsák, amit adtam?
*A szekéren csak eladni való étel van, aminek nem nagy keresete van egy faluban. Noha a kufár meg nem igazán akar nagy pályát befutni ebben a szakmában. Inkább olyasmire vágyik, mikor a Raydan-hegyek lábánál megölt és kirabolt egy kalmárt egy pásztor fajtársa küldetése miatt.

/Angel/

A nini-welli boszorkányokkal vívott harc után, melyben a szörnyvadász megölt egy démont, egy számára eddig meg nem látogatott várost látogatott meg. Feltűnt a megállásnál, hogy itt bizony tényleg az ork portyákat nyögő határszélről van szó, ahol igen csak elszaporodtak a nagyvadak. Vagy csak őneki volt szerencséje egynek a nyomaival összefutni.
A Saloon nevű tavernában meg is találhatja igen könnyen Lisbethet, a keresett boszorkányt. Nincs nehéz dolga, hiszen a hölgy egyáltalán nem igyekszik elrejteni magát a kérdezősködők elől, még ha ez a vesztét is okozhatja.

/Amíg csak a rémvadász és a sarlatán beszélget odabent, addig valószínűleg nem írok külön mesélőit, de majd jelentkezem. Flintnek viszont menni fog közben./

Már olyan sokszor megjárta, így most nem akar óvatlan lenni, ezért amíg körül nem szimatos, hogy mi újság van a városban, nem nagyon akar mutatkozni. Talán a Boszorkány nem orrolt meg rá nagyon, bár vele sem akar összefutni, ha nem muszáj, de lehet, hogy az már odébb is állt.
Minden esetre jobbnak látja, ha óvatosan tesz pár kört, ahol kitapasztalja mi a városban a helyzet. A félvért sehol nem látja, pedig elég szembetűnő jelenség, így kicsit megnyugszik, viszont a törpék sem mutatkoznak, ami már nem túl biztató.
Reményt csak annak a lánynak a szavai nyújtanak, akiinek sikerül a bizalmába férkőznie, és elmondja, hogy azért a kis emberek valószínűleg még megjelennek, hiszen munkát rendeltek meg, nem is kis mennyiségben.
Mikor visszatér a szekér mellett rosszkedvűen gubbasztó, kerekedőnek álcázott orgyilkoshoz, az azonnal letámadja.
- Nem. Egyelőre várni kell, nincsenek itt a reménybeli bányászok. – morogja vissza, mert azért, ha a Testvériség embere nem is ért a lopáshoz, azt azért felfoghatná, hogy nem rabolhat el egy zsáknyi aranyat pár óra alatt, különben már mindketten valami szellős bitón lógnának. – A főnököd a lehetetlennek határos dolgot kért, de ha már meg akarjuk tenni, legalább légy türelmes. – inti meg az idősebbet, hisz mégis csak ő a szakértő.

A keresett boszorkának igen hamar a nyomára bukkantam egy kis tavernában, és még a nevét is sikerült megtudnom. Furcsa módon Lisebeth nem igen igyekezett elrejtőzni, sőt, mintha csak várta volna, hogy valaki felkeresse őt, pedig azok után amiket hallottam, ez nem tűnt épp okos lépésnek, de hát nem panaszkodtam, elvégre így legalább nem kellett a fél várost felkutatnom utána, amihez valljuk be, túlságosan nem fűlött volna a fogam egy ilyen nehéz nap után.
Így hát ha másért nem is, de ezért kimondottan hálás voltam az ismeretlen idegennek, főleg hogy egy ilyen kellemes és kényelmes helyet választott magának. A taverna ugyan bár kicsi volt, de igencsak barátságos, ráadásul nem is volt túl zsúfolt, márpedig most leginkább nyugalomra vágytam.

- Lisabethez van szerencsém? - mentem oda az egyik legcsendesebb helyen álló kis asztalkához, melynél egy húszas évei végén járó, furcsa kinézetű nő ült, láthatólag a gondolataiba merülve.
A nő lassan rám emelte a tekintetét, de a válaszát meg sem várva bemutatkoztam neki és folytattam a mondókámat.
- Én Angel lennék, és nemrég sikerült némi összetűzésbe keverednem Nini-Well Nővéreivel, s úgy hallottam, neked is volt "szerencséd" megismerni őket. Tudnál nekem mesélni róluk? Egyáltalán hogy kerültél közéjük? - kérdeztem tőle, és anélkül hogy ülőhellyel kínált volna, leültem a vele szemben lévő székre, úgy várva válaszát.

Miután szerencsésen megúszta, hogy összekössék a kis enyveskezűvel, már egészen elégedett is lehetett a helyzetével, bár azért biztos kapott volna pár nyakleves a kölyök, csak úgy a mihez tartás végett, ha előkeveredett volna. Na meg még megfenyegette volna, hogy békává változtatja, csak azért, hogy tudja, vele nem érdemes kukoricázni.
De Flint nem került elő, neki meg lassan megyegetni kezdett az üzlet, még úgy is, hogy a keresete egy részét átadta a fogadósnak, aki az asztalt biztosította neki.
A kocsma és a falu is fellendülni látszott, elég sokan megfordultak itt, így nem panaszkodhatott, sokan kíváncsiak voltak a jövőjükre és ő nem okozott csalódást.
Mikor megjelent a lány, aki a nevén szólította, nem nagyon lepte meg, úgy gondolta először, ő is azért jött, amiért a többiek.
Már éppen felvette a vendégeknek tartogatott mosolyt, mikor a lány folytatta és ő azonnal visszavonta a kezdődő szájkunkort és gyanakvó tekintettel kezdte méregetni, még akkor is, ha összetűzést emlegetett azokkal az átkozott sátánimádókkal.
- Az én nevem már tudod ezek szerint. – bólintott - Nem tudom honnan veszed, hogy közöm volt hozzájuk? – tapogatózott, hogy mit tud a nő, mert nem zárhatta ki, hogy ők küldték utána, hiszen az egész város őket védte és talán még a hatalmuk is nőtt azóta. – Azért jöttem el onnan, mert nem tetszett a város. – óvatoskodott, de felkészült, hogy védekeznie kell.
Jó, ha az embertől tartanak, mert azt hiszik van hatalma, de az is jó, ha semmit nem tudnak bizonyítani. A bizonytalanság az ő egyik fegyvere.

A nő láthatólag nem örült annak, hogy a Nővérekkel való közös múltjáról kérdezgetem, mert igyekezett kitérő választ adni kérdésemre. Nem igen szerettem az óvatoskodó alakokat, elvégre azok mindig titkolnak valamit. A legtöbb esetben pedig az a valami eléggé sötét titkot rejtett magában.
A jósnő kinézete sem igazán nyűgözött le, meglehetősen kihívónak és figyelemfelkeltőnek találtam. Emiatt el is csodálkoztam azon, hogy a Nővérek még nem kapták el, elvégre nem volt nehéz rábukkannom, és még csak a kinézetével sem próbált meg elbújni a tömegben. Emiatt úgy véltem nem túl okos emberrel van dolgom, és az előtte heverő, olcsó kristálygömb meg a kártyalapok sem tették túl szimpatikussá, de persze nem barátkozni jöttem. Mindenesetre érezhető volt a kettőnk közötti kölcsönös bizalmatlanság.

- Hallottam ezt-azt - válaszoltam vállat vonva, igyekezve minél kevesebbet elárulni.
- Ami pedig Nini-Wellt illeti, nekem sem igazán nyerte el a tetszésemet a hely- mondtam, s ha úgy-ahogy nem tudtam volna a valósi okot, akkor sem hittem volna el, hogy pusztán ez volt az oka hirtelen távozásának. Azonban ezt nem tartottam jó ötletnek hangoztatni, így továbbra is csevegő hangvétellel, és némileg visszafogottan próbáltam faggatni Lisabettet. Nem lett volna okos húzás a részemről ha ajtóstul rontok a házba, és egyből rázúdítom az összes kérdésemet.

- A Nővérekhez visszatérve - folytattam óvatosan, áttérve a számomra lényeges részhez -, tőlük valami afféle pletykát hallottam, hogy egykor közéjük tartoztál. Vagy legalábbis megpróbáltak bevenni a kőrbe. Igaz ez? - kérdeztem tőle kíváncsian.

Kéretlen asztaltársa nem tudhatta, bár láthatóan pont ezt akarta kihúzni Lisbeth-ből, hogy milyen sebbel-lobbal és mennyire rémülten hagyta el azt a várost, miután szembesült azzal, hogy azok a némberek nem csak olyan álboszorkák, mint ő, hanem tényleg egy démoni lénnyel kötöttek alkut és még csak nem is akár milyet. Még mindig kirázza a hideg, ha arra gondol, ami ott a tisztáson megjelent és, hogy mit akart tőle. Persze nem a szemérmesség az, ami visszatartotta, hanem a félelem, hogy el kell köteleznie magát a gonosznak, és bár alapjában az emberek kihasználásából és megtévesztéséből élt, azért ennyire nem akart „gonosz” lenni.
És most itt van előtte ez a nő, aki nem tűnt valami anyámasszony katonájának, sőt, kimondottan úgy nézett ki, mint akit esetleg a nővérek a nyakára küldhetnének, ha akarnának.
Viszont azon is elgondolkozhatott, hogy ha annyira meg akarnák öletni, akkor már valószínűleg rég halott lenne, hiszen ebben az aránylag nyugodt és távoli kisvárosban nem álcázta magát, bár a mentségére legyen mondva, nem is nagyon akart maradni, de itt ragadt, így, ha a nővérek küldték volna a nőt, akkor nem kérdezősködne, mert ráismerne.
Ezt végig gondolva, már kevésbé gyanakvóan hallgatta a másik mondanivalóját és így kicsit más színezetet vett a dolog. Lehet, hogy a lányt is megkörnyékezték? Nem tűnt olyannak, mint ő.
- Hát elég érdekes ott az igazságszolgáltatás. – bólintott kissé enyhültebben. – De ezen kívül nem sokáig időztem ott, de talán ezt is hallottad.
Azonban ismét kissé szúrósabbá vált a tekintete, ahogy Angel megemlítette, hogy tőlük, tehát a boszorkányoktól hallott róla ezt-azt.
- Sosem tartoztam közéjük. – vágta rá halkan, hogy ne hallja senki. – Igaz, megpróbáltak bevonni, de először azt hittem ez csak valami bolond szekta csak, aztán mikor megláttam, ahogy az a ……akit imádtak megjelent…….elmenekültem. – sóhajtott, mert végül mégis kimondta, de hát végül is tényleg nem és valószínűleg így sosem lesz igazi boszorkány. – Ennyi az egész. Talán ők küldtek? – néz a lányra és megmarkolja az övén lévő kis üvegcsét.

Miközben a két nő beszélget, két család jön be kintről. A két szülő és az egyiknél négy- a másiknál hat gyerek vonult egész a pultig.
-Jó napot! Szeretnénk pár éjszakára itt aludni, mert orkok pusztították el a falunkat és amíg nem rendeződnek a dolgok és nem mehetünk vissza, addig meghúznánk itt magunkat.
-Csak egész természetesen. Két nagy szobát adok, hogy kényelmesen elférjenek. Az egyik foglalt, de igyekszem megbeszélni a bérlővel, hogy költözzön egy kisebbe. Végül is megérti az ember... Az árak a táblán vannak. -mutat a kiírásra egyik ujjával a tulaj.
-Mi azt reméltük, hogy esetleg befogadna minket pár napra. -mondta az asszony esdeklőre vált hangon- Tudja, nagyon szegény volt a falunk. És annyink sem maradt.
-Itt nem igazán tudunk ilyenekkel foglalkozni. Nekem sem fizet semmit a város meg a király kincstára, hogy elhelyezzem a hajléktalanokat. Láthatja, hogy megértő vagyok és igyekszem a bajba jutottaknak a legnagyobb kényelmet biztosítani, de ha önöktől nem kérek pénzt, akkor ide fog jönni az összes olyan alak, aki valaha is elvesztett valamit és ingyen zugot akarna magának.
*Miközben a vékony, fiatal srác széttárta a karját, világossá vált az esetleges hallgatózóknak, hogy nem ismeri a Máltai Szeretetszolgálatot. Oly annyira nem, hogy még az alapokhoz szükséges fogalmakból Máltáról sem hallott soha semmit. De ezzel mindenki így van az asztaloknál is. Ők közül mégis jó páran meg vannak győződve -nem tudva saját tudatlanságukról-, hogy a Szeretet fogalmát sem ismeri. Így nem meglepő, ha senki nem áll fel, hogy bármilyen magyarázatba bele kezdjen arról, amiről gőzük sincs, mi az.
Ám Lisbet és Angel valószínűleg annyira el van foglalva a saját beszélgetéseikkel, hogy még csak fel sem merül bennük, hogy ide figyeljenek vagy szentbeszédet mondjanak az Ég alatt termtett bármely lénynek.

Lisabeth végül röviden mégiscsak beszámolt az eseményekről, ami meglehetősen hasonlított az én történetere, azt leszámítva, hogy ő nyilván más célokkal akart beférkőzni közéjük, és hogy ő velem ellentétben inkább csapot-papot otthagyva, eszét vesztve menekült, amint meglátta a démoni szerzetet. Így hát az a tudat, hogy nekem volt merszem szembeszállni vele, és ráadásul még legyőznöm is sikerült az undorító bestiát, kimondottan büszkévé tett, így nem volt kérdés, hogy eldicsekedjek ezzel a hősies tettemmel sorstársamnak.
Ám mielőtt ezt megtehettem volna, nekem szegezte a kérdést, hogy nem-e ők küldtek-e rá engem, így ezt a szándékomat kicsit későbbre kellett halasztanom. A feltételezését hallva egyből felnevettem.

- Ha ők küldtek volna, akkor már minimum megköveztelek volna, vagy a városi fogdában csücsülhetnél egy meglehetősen kényelmetlen és szűk, sötét cellában - válaszoltam nevetve.
- Ami azt illeti velem is hasonlóképpen jártak el, de ez mellékes - jegyeztem meg. - Eleinte én is úgy véltem, hogy ezek csak egyszerű sarlatánok, és álmomban sem hittem volna, hogy ilyesmire képesek. Démont idézni legalábbis minden bizonnyal tudnak, így veszélyesebb helyzetbe keveredtem, mint azt az elején gondoltam... Igencsak meglepődtem tehát, mikor szembetaláltam magam a khm... mesterükkel. Hát még mikor megtudtam, mit is akarnak tőlem... - rosszallóan megráztam a fejemet, jelezve, hogy nekem sem túl kellemes élmény visszaidéznem a megtisztelő találkát a sötét teremtménnyel.

Épphogy befejeztem mondókám ezen részét és némi hatásszünetet tartottam a beszámolómban, egy igencsak nagy család jelent meg a fogadóban, és szabad szoba után érdeklődött. Elmesélte a fogadósnak, hogy milyen tragédia sújtotta őket, és igencsak megsajnáltam a pórul járt családot, főleg miután a fiatal srác kidobta őket onnan, mert szegények nem tudtak fizetni.
Tenni azonban bármennyire is szerettem volna semmit sem tudtam, elvégre én sem voltam túlságosan eleresztve pénzzel, és otthonom se volt, amit felajánlhattam volna nekik. Az meg a másik, hogy épp egy fontos beszélgetés kellős közepén vagyok, és még a furcsa vad után sem sikerült kérdezősködnöm, nem mintha nem lett volna elég ember a városban, akitől ez utóbbira rákérdezhettem volna. A tavernában azonban nem úgy tűnt, hogy bárkinek is szándékában állt volna segíteni nekik, és beszélgetőpartneremből sem igen néztem ki egy efféle kedves és nagyvonalú gesztust.

Hát őszintén megvallva Lisbeth nem volt olyan nagyon eszes, csak nagyon jó beleérző képessége tette alkalmassá a szerepére, mert egyébként jóval kevésbé feltűnően kereste volna meg a kenyerét és nem annak határán egyensúlyozott volna, hogy esetleg valaki mégis úgy gondolja boszorkány és bizonyítékot sem akar rá, csak egyszerűen máglyára küldi.
Ezért ár minden alkalmat megragadott, hogy veszélyesnek nézzen ki, azért közel sem volt ő annyira bátor, hogy mikor a valós alvilággal került jóformán testközelségbe, akkor felhasználja, inkább elfutott előle és azóta is rémálmaiban szerepel a megjelenő vörösbőrű, szarvas, patás alak, akivel a Nővérek örömmel üzekedtek. Az fel sem merült benne, hogy ártalmára tenne, hiszen olyan félelmetes volt.
Persze rosszul esett, hogy Angel kinevette a feltételezéséért, de végül is ő is erre lyukadt ki. Mivel nem változtatta meg a külsejét, a boszorkák elmondása szerint biztosan megismerte volna és nem lett volna szükség még szavakkal történő megerősítésre.
- Veled is? – nézett rá meglepetten a jósnő. – Nem nézel ki bo…..szóval olyannak, akit ez érdekel. – javította ki magát még időben. – Igen, így voltam vele én is, - sóhajtott, ahogy felidéződött benne a démon képe, - azt hittem csak valami hókusz-pókuszt akarnak, de az a…..lény. – borzongott meg – Még csak nem is volt jóképű…..És te megtetted? Tudod……..odaadtad magad neki? – kérdezte kissé közelebb hajolva a lányhoz.
Lisbeth fél szemmel észlelte a közben a kocsmába érkezett népes csoportosulást, de nem figyelt a beszélgetésre, így arra sem, hogy nehézségbe ütközne az elszállásolásuk és a fiatal tulajdonos, nem nagyon akart pénz nélkül segíteni nekik. Mondjuk, ha hallotta volna sem változik semmi, valószínűleg igazat adott volna a vele szemben ülőnek, ha látja a gondolatait, nem volt a nagyvonalúságáról híres, hiszen ő sem lopja a pénzt. Ráadásul a fiúnak igaza volt,, ha az ujjadat nyújtod, legközelebb a karod akarják.

A nő láthatólag zavarban volt a történések miatt, amit nem volt nehéz megértenem, elvégre ha belegondolok, milyen közel voltam ahhoz, hogy megtörténjen amit a démon akart... Már csak a gondolatba is beleborzongtam. Így hát mikor Lisbeth azt feltételezte, hogy hagytam, hogy ilyesmi megtörténjen, elfintorodtam. Nem igazán tetszett, hogy ilyesmit feltételez rólam, de végül is nem igazán róhattam fel neki ezt a dolgot, hiszen nem ismerjük egymást. Miért is ne merült volna fel benne ez a kérdés?
Végül alaposan megrágva a szavakat így feleltem:

- Nem, természetesen nem hagytam, hogy az a démon magáévá tegyen - mondtam. Hangomban érződött azért némi sértődöttség.  

- Viszont sajnos kénytelen voltam kicsit közel engednem magamhoz... - fintorodtam el ismét, mikor ezt bevallottam a nőnek. Még mindig éreztem a lény hűvös érintését a karomon, és lüktetett a lábam az általa okozott mély karmolásoktól. Egyik érzés sem volt valami kellemes, habár az egyik már csak emlék volt, a másik azonban igencsak maradandónak ígérkezett. Ha más nem is, de a nyoma az bizony már örökre megmarad.

- Ugyanis máskülönben nem tudtam volna végezni az Ördöggel - nagyzoltam kissé.

Sejtettem, hogy ez a jósnő nem igazán járatos azért az alvilági dolgokban, így úgy gondoltam, egy kis színezés nem árt. Attól csak még erősebbnek, bátrabbnak és félelmetesebbnek tűnök majd a szemében. A démon nekem valóban Luciferként mutatkozott be, ahogy a Nővérek is mindvégig ebben a hitben éltek, s az utolsó pillanatig engem is sikerült átejtenie. Miért ne hinné hát el ezt nekem a nő?

- Ezért száműztek hát engem a Nővérek - folytattam. - Büntetésként pedig bebörtönöztek, boszorkánysággal vádoltak meg, megköveztek, és menekülnöm kellett - vázoltam fel a történéseket olyan röviden és tárgyilagosan, ahogy csak lehetett.
Kíváncsian vártam a nő reakcióját.

Hát valahogy azok a Nővérek is összetoborzódtak, így sosem lehet tudni, kit csábít el a hatalom ígérete és nem gondolta úgy, hogy egy kis hetyegés a démonnal megéri és ez nincs Angel homlokára sem írva. De persze sokat nyom a latban, hogy itt van és az elmondása alapján ő is elmenekült, legalábbis ezt feltételezte Lisbeth, ha csak nem irtott ki egy egész várost. Mivel abban a pár napban, amit eltöltött ott és a barátságos fogadósnéval beszélgetve tapasztalhatta, hogy az egész város a Nővérek mellett állt, így csak elfutni lehetett onnan, ha nem hódolt be nekik.
A fintort látva már szinte sejtette, hogy mit fog mondani a lány, de hallatszott, hogy nem esett jól neki még a feltételezés sem.
Azért egyetértően és egy sokkal barátságosabb tekintettel bólintott felé és már éppen megkérdezte volna, hogy hogyan úszta meg, mikor a lány magától is folytatta, amivel felkeltette a sarlatán érdeklődését és kíváncsian nézett a mellette ülőre.
- Hogy közel? – kérdezte, aztán viszont igen csak kikerekedtek a szemei, ahogy meghallotta a következőket. – Végezni………az Ördöggel? – suttogta a másik után, talán még el is sápadt egy kicsit. – Biztos, hogy nem lódítasz? – húzta aztán össze gyanakodva a szemöldökét és bevetett szokásos vesébe látó pillantását. – Add a kezed, hadd nézzem igazat mondasz-e? – próbált úrrá lenni döbbenetén és megtartani a határozottság látszatát.
Fürkészve nézte végig Angel-t és bizony azért látszott rajta még az amin átment, amikor bejött látta, hogy majdnem észrevétlenül, de húzza kicsit a lábát, voltak rajta kisebb halványuló foltok és nem feltűnően, de karikák voltak a szeme alatt, amik igazolhatták amit mondott és hihető is volt, hiszen maga is ettől félt, mikor elrohant, vagy még rosszabbtól.
Ha odaadta a kezét, akkor sokáig szemléli, mintha látna is valamit, magában mormogva néha érthetetlen szavakat, majd kis idő múlva bólint egyet.
- Úgy látom igaz, amit állítasz, de hogyan sikerült …..végezned….azzal? – tér vissza egy kis ámulat a hangjába. – Valamilyen mágus vagy?

A jósnő ragaszkodott hozzá, hogy a tenyeremből olvassa ki, hogy szavaim igazak voltak-e, amit én természetesen megengedtem neki. Túlságosan nem hittem az ilyenekbe, és nem tartottam valószínűnek, hogy a tenyerem bármiről is elárulná ezt az aprócska lódításomat, így egy cseppet sem tartózkodtam a dologtól, ami valószínűleg jó benyomást kelthetett a nőben, és még hihetőbbé tette ez vallomásomat, mert hamarosan kijelentette, hogy valóban igazat állítottam. Ez meglehetősen elképesztette Lisbethet, és arról kérdezgetett, miképp sikerült ezt végrehajtanom.

- Nem, nem vagyok mágus - feleltem mosolyogva megrázva a fejem.

- Valójában semmiféle varászerővel nem rendelkezek. Azonban, hogy úgy mondjam, van némi tapasztalatom a sötét lények terén, és felismerem az ilyenek gyenge pontjait. Így hát pusztán a tudásomnak és a szerencsémnek köszönhetem, hogy sikerült győztesen kikeverednem ebből az egészből.
Ami pedig a boszorkányságot illeti, valóban nem igazán tartozik ez az érdeklődési körömbe; eszembe se jutott csatlakozni hozzájuk. Viszont ez volt a legegyszerűbb módja, hogy többet megtudjak a Nővérekről és megpróbáljam belülről felbomlasztani a kőrt. Ám nem ilyen áron. Így hát beértem azzal, hogy a mesterüket a másvilágra küldhettem  - fejtettem ki azt, miképp is kerültem én közéjük.

- Egyébként pedig - tettem hozzá csak úgy mellékesen - nem igazán szívlelem a sarlatánokat - mondtam, egy jelentőségteljes pillantást küldve felé.

Hát valószínűleg, ha tényleg rendelkezik Lisbeth a jósok, vagy a boszorkányok tehetségével, könnyedén leleplezhette volna ezt a kis „lódítást”, amit az alvilág fejedelmével kapcsolatban tett a lány, de mivel sarlatánunk, csak a jó emberismeretében és éles szemében bízhatott, így ez a nagyot mondás természetesen titok maradt, sőt a jósnő tényleg elismerően nézett a mellette ülőre, miután elengedte a kezét, mely arról is tanúskodott, hogy tulajdonosa jártas a fegyverforgatásban.
Persze, hogy felvetődött benne, hogy nem csak testi képességei tették lehetővé, hogy végbevigye ezt a lehetetlennek tűnő dolgot, hiszen mégis csak egy agyhatalmú démonról volt szó, de azért megnyugtató volt hallani, hogy nem erről van szó.
Azon kezdett gondolkozni, hogy ha ennyire ódzkodik ezektől a dolgoktól, lehet nem ártana foglalkozást változtatnia.
- Ezt örömmel hallom, bár lehet, hogy ha az lettél volna, beajánlkoztam volna tanoncnak. – dőlt hátra kissé kevésbé feszülten.
De ez nem tartott sokáig, mert aztán Angel folytatta és nem volt benne biztos, hogy ez mennyire szól a Nővéreknek és más „sötét” lényeknek és mennyire neki, mert volt valami a hangjában, ami nem nagyon tetszett. Most kezdte bánni, hogy nem volt sokkal, de sokkal körültekintőbb, bár igazán semmi természetfelettit nem leheettt a nyakába sózni, ő csak jósolgatott és óvta az itteni népeket a rájuk váró dolgoktól, arról nem tehet, hogy ez általában, ha nem hallgattak rá be is következett.
- Ezek szerint nagy harcos vagy és nem ijedsz meg a saját árnyékodtól. – bólintott némileg tartózkodóan. – De miért volt fontos neked, hogy szétbomlaszd őket? Már félre ne érts, egyáltalán nem bánom, hogy most már nem kell tartanom tőlük, hiszen elűzted a gazdájukat és támogatójukat, de ha nem érdekel a dolog, miért akarsz többet tudni róluk? – tette fel a kérdést gyanakodva, majd ahogy a lány még hozzátette a végét, elkomorodott. – Sarlatánokat?
Azon töprengett, hogy vajon mivel tudja majd leszerelni, ha tényleg rá száll. Nem bánhatott el vele túlságosan, de időt kellett nyernie. Talán ideje máshol felütni a sátorfáját. És talán egy kis hashajtó kellően itt marasztalja pár napig ezt a nőt, aki elég egyértelműen utal szavaival rá.
- Azokat én sem. Talán találkoztál a boszik után ilyenekkel is? Nem árt óvatosnak lenned, hiszen a Nővéreknél is majdnem rajta vesztettél, róluk is ezt hitted. – tette hozzá hideg mosollyal.

Lisbeth láthatólag megnyugodott kissé, mikor bevallottam neki, hogy nem rendelkezek mágikus képességekkel. Elmosolyodtam azon mondatán, hogy ha úgy lett volna beállt volna tanoncnak mellém, de azért hízelgő volt, még egy ilyen egyszerű sarlatántól is ez a kis megjegyzés.
További mondataim azonban ismét gyanakvóvá tették őt velem szemben, láttam a szemében, hogy ismét kezd bizalmatlanná válni.

- Hogy miért? - kérdeztem vissza.
- Mert úgy gondoltam, csak kárt tesznek a városnak - vontam vállat.
- És mint látod nem is tévedtem. Az, hogy nem csupán csak kicsalták a pénzt a szerencsétlen, naiv emberektől, de még a Sötét Úrral is szövetkeztek igazán veszélyessé tette őket. S bár már úgymond ártalmatlanok, de továbbra sem tetszik nekem, hogy ilyen nagy befolyással bírnak ott. S ahogy már említettem, nem igazán kedvelem a sarlatánokat. Azt meg végkép nem nézhetem tétlenül, ha ilyenek vannak hatalmon. Az ilyeneket meg kell állítani, mielőtt még nagyobb kárt okoznak.

Továbbra is csevegő, majdhogynem barátságos hangvétellel közöltem a jósnővel mindezt, jócskán utalva arra, hogy őt is ezek közé a sarlatánok közé sorolom. Azonban féltem, hogy úgy dönt a nő, hogy gyorsan egérutat keres előlem, így hát előkészítettem egy B tervet is erre az esetre.
Úgy tűnt azonban, hogy egyelőre inkább megfélemlíteni próbál, ugyanis erőteljesen utalt arra, hogy a Nővéreknél eleinte mennyire nem is sejtettem, mire képesek. Róla azonban nem néztem volna ki ehhez hasonlót. Sem elég okosnak, sem elég bátornak és aljasnak nem tűnt ehhez. Így hát ezzel nem igazán tudott megijeszteni, megnevettetni viszont annál inkább. Miután abbahagytam a nevetést, végül csak ennyit fűztem hozá a dologhoz:

- Ne aggódj értem, Lisbeth, mint azt hallhatod tudok vigyázni magamra - feleltem egy félmosoly kíséretével.