Mikor megütöm azt a férget, akkor a fájdalom érzése rögtön kopogtat azon a részen, amivel én cseppet sem foglalkozok. Nem vagyok az a jaj megütöttem magam, s meg fogok halni típus. Sokan nem nézik ki belőlem, de cseppentem már bele kocsma bunyóba, ahol a helyi nehézfiúk mindenkit leépítettek. Természetesen pár ütésig tudtam csak velük felvenni a versenyt. Utána történetesen kiütéssel győztek, de annyira elég volt, hogy hozzászokjak az erős ütésekhez. Nem vagyok elég gyors, mert mire feleszmélek, akkor a torkomnál ott az alak kése, amire csak egy sikoltással reagálok direkt. Ha felhívom a tömeg figyelmét, főleg a városőrök figyelmét, akkor minden bizonnyal segítségünkre sietnek. Csömörből vödörbe dolog, de engem cseppet sem izgat. Én nem tudom tétlenül nézni azt, hogy ide-oda küldözgetnek, miközben értékes érméktől fosztanak meg minket. Ráadásul ezzel nagyon tolvaj bandának számítanak a szememben.
- Segítség meg akarnak erőszakolni! – ordítom el magam, bízva abban, hogy itt vannak még rendes emberek.
- Megtaláltam a város tolvaj bandáját! – hallatszik el tőlem a következő szavak. Ezt követően fordítom oda a tekintetem Zeltarenre, aki elkezd könyörögni, meg engem rossz színben feltüntetni. Szép menyasszony szerepét kell magamra vállalni, aki tüzes és alig bír magával. Mikor az állítólagos férj jelöltem további pénzt akar odaadni, akkor betelik nálam a pohár. Látom a jelzését, így természetesen nem maradok tétlen. Fejem hátra lendül, hogy azáltal a fogva tartom orrnyergét eltaláljam. A két kezemmel fogom azon karját, amivel az éles pengével simogatja a nyakam. Remélem ezzel kizökkentem a nyerő érzéséből. Nekem csak pár pillanat kell ahhoz, hogy aztán földhöz vágjam törékeny elf testét. Szemem szikrázik mint egy istennőnek, de nem maradok mozdulatlan. Karom meghosszabbítását húzom elő, vagyis a kardom. A nyakához szegezem a pengét, majd megszólalok.
- Fegyvert letenni! A férjjelöltem elengedni vagy a vezéretek testét elválasztom a fejétől. Adjátok szépen vissza a pénzem és az övét. – szólok határozottan. Bízok annyira Zeltarenben, hogy ha hátulról valaki akarna settenkedni mögém, akkor valamilyen úton és módon jelez felém.

A maffia vezérnek betelt a pohár, ahogy gyomron vágták és hamar természetfeletti hatalmának köszönhetően felül kerekedett megtámadóján. Oly annyira, hogy annak nyakának szegezett kés és elszánt szavak hallatára a Vadkan becenévre hallgató nemes inkább minden nála lévő pénzt felajánlott váltságdíjként.
Igen meggyőző szavakkal ecsetelte, hogy menyasszonyában csupán a bővérűség buzog és nem bír természetével, így az egyik bandatag már ki is kapja Al-Sziszi szeme első rebbenésére a kezéből az aranyat, mikor az örökös szavait mintegy alátámasztva lendül ellentámadásba hű felesége és teríti le az alvilág rettegett urát.
Ám előtte még történt egyes-más. A kétségbeesett sikoltásra egy törpe kiálltja el magát, nagy harcikalapácsát erősebben markolva meg rohant feléjük.
-TÁMADÁS!
*Erre, mint egy jelre több fajtársa, emberek és még egy ork-erdei elf félvér is megindult váratlanul fegyvereiket lóbálva. A kis, pár fős csetepaté helyszíne felé egész csapat felmentő sereg igyekezett feldöntve nem egy járókelőt és buzogányaikkal szétzúzva a cirkuszosok eléjük került ládáit, holmijait. Kardokkal vágták át a sátrak pányváit és pusztítva közeledtek.
Eközben az igazgató kérlelve próbálta megállítani az egyre nagyobb fejetlenséget.
-Kérlek! NE! Ez mindenünk. A jó indulatokra könyörgöm, hagyjátok abba!
*És mit tettek így a Testvériség tagjai?
-Na pucolás! Lépjünk olajra!
*A főnökük szavai előtt már több más társuk felbukkant és néhány dobótőr is elröppent, két szerencsétlen halálát okozva a megmentők között és több kisebb-nagyobb sebet ejtve mind két oldalon. Még négy járókelő is kapott belőlük.
A két bűntársa Zeltarenre szegezi kardját, hogy kellő tárgyalási alapjuk legyen egy döntetlenhez és persze a testőr gyorsan elosztogatott pénzével együtt, de szeretnének csinálni egy „balra elt”. Kérdés, elengedi-e őket a feleség? Vagy megvárják a perceken belül megérkező városparancsnokot, ki neki lát rendet csinálni...

Nem volt rest cselekedni a lány, hirtelen felhívta magára a figyelmet, ami nekem elég nagy aggodalmat okozott, hiszen azt hittem elvágják a torkát. Szerencsére nem tették meg, azonban közben elkezdtem a saját módszeremmel is dolgozni. Hiába rögvest elvették a pénzem azonban ez mit se számított. Mindeközben feleségem szerepére kiadott leány kezdett viaskodni a főnökkel, a tervem így eléggé meghiúsult, azonban kapóra jött. Azonban hamarosan csatakiáltásnak lehetett mindenki fültanúja. Megannyi lényben keltett rokonszenvet a hölgy, illetve dühöt a bűnbanda. Hatalmas csetepatévá vált lassan az egész hely.
~ Szentséges ég! Én pedig azt hittem, hogy ez egy kellemes séta lesz. - nyugodtam bele a mai félresikerült nap átszellemülésébe. A cirkusz igazgatója se kerülhette el végzetét, próbálta lebeszélni a dühödt tömeget azonban az nem kegyelmezett vagyontárgyainak. Zavarodottság tört ki, még ártatlan civilek is megsebesült. Úgy tűnt Jydlara jól van, mitöbb átvette az irányítást, mivel foglyul ejtette a vezért. Hirtelen a két elf rám szegezte éles fegyverét. Hiába túszként akartak engem is ejteni. A vezérükért cserébe, ki pedig társamnál volt. Értékes túsznak számítottam ugyanakkor nem akartam beletörődni túlságosan a dologba.
- Fiúk. Ugyan elég lesz ebből az egészből. Minek erőltessük a dolgot. Tudhatnátok, miszerint a feleségem elvágja torkát a vezéreteknek. A hátatok mögött lévő íjászok pedig éppen titeket vettek célba. - tájékoztattam őket, azonban állításaimnak felében nem voltam biztos, a másik felét pedig kitaláltam. A kíváncsiság, vagy kétségbeesésben összezavart hegyes fülűek figyelme, amint nem rám összpontosult előrántottam kardomat. A kétkezes fegyver segítségével mindkét támadóeszközt elütöttem magam elől. Az egyik bandita nagy lendülettel felém iramodott. Az acélok csak úgy csilingeltek mikor egymáshoz értek. Nem volt időm finomkodni, így egyik kezemmel tőrömét nyúltam, amivel átszúrtam ellenfelem nyakát. A létfontosságú ért átvágva csak úgy bugyogott elő bíborszínű vére. Löktem rajta egy keveset, minek hatására hátra vágódott. Lélegzése a haldoklónak egyre inkább bugyborékolásba váltott át. A velem szembe lévő másik társának vártam támadását, bár az is lehet megiramodik.

Tán leleményességem köszönhetem, hogy eddig minden nehéz helyzetből győztesen kerültem ki. Az élet megtanított engem arra, hogy vessek be mindent egyes szorult helyzetben, amit tudok. Egy törpe kiáltását hallom, ahogy kiadja a támadást. Nos ezután az egész helyszín felbolydul, hogy átláthatatlanná váljon a külső szemlélők számára. Én meg mint jó bábmester játszok, s mozgatom a szálakat, ami egyes emberekhez tartozik. Számomra semmi sem szent, mert az évek kiölték belőlem ezen érzéseket és dolgokat. Tán idővel megváltozom, de ahhoz nagyon sokat kell változnom. A földön heverő főnök kiadja utasításba a lelépést, azonban én sakkban tartom ám a kardommal. A túlsó oldalon Zeltaren a két testőrrel a két oldalán. Teljesen patthelyzet, mert én aztán nem engedem ki kezeim közül a vezérüket, de amazok sem engedik el a férj jelöltem. Ha tudnák azt, hogy az idő nekem dolgozik, míg nekik csak a vesztüket jelenti.
- Nah mi van elf fiúkák?! Adjátok vissza a pénzem, a pénzét és a férj jelöltem! – szólok oda hozzájuk, miközben fél figyelmem a vezéren van. Nem hagyom őt meglógni, mert tudom, hogy értékes pénzjutalmat kaphatok a városőrség, ha élve átadom nekik. Ők kivallatják az illetőt, aztán a cinkosai szintén meglesznek. Emellett jól tudom, ha lekapja valaki a főnököt, akkor a többi fejetlenül és meggondolatlanul fog cselekedni. Ha szökni próbál a vezér, akkor én garantáltan olyan helyen sebesítem meg, ahol nagyobb eret vághatok el. Nem tudom, hogy megéri e szökni vagy beletörődni a sorsába, hogy bizony a szeszélyes női praktika túljárt az eszén. Nem fogok a vezér után rohanni, ha menekülni próbál, hanem Zeltarennek segítek a két őrt elintézni. Legalább a férfi örökre le lesz nekem kötelezve, emellett már kitaláltam valami ördögit ellene. Ha sikerül legyűrni a két őrt, akkor utána a pénzt veszem magamhoz, hogy a társammal együtt lépjek le a helyszínről. Nem arra szándékozok menekülni, mint a vezér, hanem ellenkező irányba. Segítőmnek nem adok semmi esélyt arra, hogy meggondolja magát. Elkapom a kezét és magammal ráncigálom, mint egy hisztis gyereket az utcán.
- Le kell lépnünk a városból, most azonnal. Út közben ételt és italt kell beszerezni és egyebeket. – mondom felé, miközben gyors léptekkel haladok a macskaköveken. Néha ránézek Zeltarenre, hogy ő jól van. Hirtelen megállok, majd szembefordulok vele és minden további nélkül csókolom meg hosszan. Úgy vélem, hogy ettől motiválttá válik és jobban fogja érezni magát. Nem kerítek neki nagy feneket magamban, mert nem érek rá kielemezni a saját cselekedeteim. Újra megindulunk, miközben végre elteszem a kardom.

A leány szerette volna most már nem csak a saját pénzét visszaszerezni, de Robin Hood módjára elemelni a rablókét is. Ám ebben épp „hű kedvese” zavarta meg, mikor kardot rántva egy alkalams pillanatban neki rontott a két bajkeverőek.
Először mágia nélkül próbálták elintézni, nem tűnt muszájnak kardjukon kívül mást bevetni, hisz túlerőben könnyen lerohanhatónak tűnt célpontjuk. Ám hamar rájöttek, hogy nem egy átlagos fickóról van szó, hanem egy igen jól képzett bajvívóról, ki megölte egyiküket.
Ekkor a másik védekező állást vesz fel és távol maradva a Királyi Gárda tagjától felkészül, hogy akár hátrálva is, de kivédje a támadásokat. Jellemtelen, gyáva nyúl, kinek egyetlen szerencséje, hogy Vadkan torka kiszáradt, kapar és valami szorongatja. Nem kap levegőt. Fuldoklik.
Eközben a vezért a fogva tartója sakkban tartja és próbáljon csak meg mást tenni! Amint kardja nem a vezérre szegeződne, máris kihasználná a helyzetet.
Így kell ezután okoskodniuk. Ám Al-Sziszi arcán a méreg úgy tűnik, hamarabb hatott az idegen fajra, mint azt a táncosnő számolta. Hirtelen teljesen mozdulatlanná és összes porcikájában halott lett.

Éppen felvettem kardomat, aztán kielemeztem, miként is támadjak a haramiára. Inkább hátrált fegyverét maga elé tartva. Barátja halálából valószínűleg tanult, ezáltal nem volt kedve próbálkozni. Mire viszont rávettem volna magam a harcra szörnyű köhögés jött rám. Kiszáradtnak éreztem a torkomat, tán annyira belefeledkeztem a harcba, miszerint a szükségleteimet észre se vettem. Az ellenfelem ki magam előtt volt, hirtelenjében feladta a harcot. Elszaladt valamerre, s faképnél hagyta urát. Nem volt valami lojális lépés, azonban egy bűnözőtől mit lehetne várni. Azon csodálkoztam, hogy eddig elmert menni. Társát ugyanakkor, még annál is szerencsétlenebbnek lehetett mondani. Lélektelen szem az égre meredt, és a vértócsa egyre csak kiterjedtebb lett alatta. A helyzetet kihasználva a vezér is szedte a sátorfáját. Szerencsére volt a halott ellenségnél egy kulacs. A tartalmának némi részét megittam, habár elrántott engem Jydlara. A kulacs eztán a földre esett. Az se tudtam mi történik, vagy hova is visz engem. Köhögésem némileg múlt, mégse tűnt el teljesen. A futás közben igyekezett elmondani mit is tervez, amit nem igazán értettem. A történtekbe belegondolva végül is jogos az aggodalma, ugyanakkor én segíthettem neki. Gondolataim közben váratlan dolog történt, megállt aztán egy gyors csókkal jutalmazott. A édes pillanat hosszú volt, mégis rövidnek tűnt. Mikor vége lett szinte elillant minden gondolatom.
- Huuu! Nem is tudom mit mondjak. - jegyeztem meg azonban nem is tudtam rá semmit mondani, hiszen tovább mentünk.
- Én tudok rajtad segíteni! Nem szeretnélek cserben hagyni, s bujkálásra kényszeríteni. Ha gondolod az egész bandával leszámolhatunk. Ezzel pedig neked is jót teszünk, valamint mások se fognak úgy járni mint te. - próbáltam megállásra kényszeríteni, aztán félresöpörtem néhány lógó tincset a szeméből,  majd mélyen belenéztem.

Mikor a csók után megszólal Zeltaren, akkor én kérdő tekintettel nézek rá. Furcsállom magamban, hogy egy kellemes szájra puszi után beszélni akar. Maradjon csendben néhány másodpercig, aztán gondolkodjon. Meglepődök, mikor kijelenti, hogy tud rajtam segíteni. A szavak érdekesen hangzanak el az ajkairól, így rajtam a sor, hogy nagyokat hallgassak. Emésztem a gondolatait, aztán elé tárom a saját véleményem.
- Gondolod, hogy ekkora városban a nyomukra lelsz? Sok ember kellene hozzá. – szólok hozzá, miközben körülnézek. Nem lehetek benne biztos, hogy nem-e követett valamelyik tag. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy ketten vagyunk, akkor érzem, hogy Zeltaren pár kósza tincset kiseper a szemem elől. Megálltam, de szívesebben bújtam volna el valahova, ahol nem igen keresik az embert.
- Vagy elbújunk, vagy elmegyünk. Én ebben a kettőben bízok, ez amolyan női megérzés. Ha nem tudsz bennem megbízni, akkor maradj csak itt és kutasd fel az összes tagot. Valóban most jobb lecsapni rájuk, de szerintem a városőrség szerintem rá fog jönni, hogy ki volt az a személy. – magyarázom, hogy nem kellene ezzel foglalkoznia. Fogalmam sincs, hogy mivel foglalkozik a férfi.
- Noh induljunk arra! – szólok hozzá, aztán próbálok újra megindulok, s abban reménykedek a férfi engedelmeskedik. Ha nem, akkor kénytelen leszek neki búcsút mondani. Mikor kellő távolságban érzem magam, akkor lelassítok. Kifújom magam, miközben azon gondolkozok, hogy hová lehetne elbújni, hogy ne találjanak meg később. A fogadók ebben az esetben szóba sem jöhetnek, mert nem bízok a fogadósokban. Hamar kikotyognak mindent. Elég csak lefizetni őket, aztán az ember rögtön csapdába esik. Nekidűlök az egyik ház falának, miközben a mellkasomon látni, hogy miként jár le és fel.

A lovag már azt hitte a hátralépésből, hogy a maradék egy túlélő is hamar elillan, így nem is foglalkozott vele. Az által megölt kulacsa felé hajolt, miközben állítólagos kedvese felé lépett, hogy megragadja a karját és meneküljenek.
Mire felegyenesedett az ivás közben teljesen más kép tárult a szeme elé. Szerelme félig úton volt a föld felé. Egy halottal nézett farkas szemet. És a másik bandatagnak koránt sem szánt inába a bátorsága. Gonoszul vigyorgott.
A torok egyáltalán nem javult a víztől. Láthatatlan szorítás tovább folytatódik, miközben egy vágást kell hárítania oldalról. Eközben a halott vezér egy vas golyót vesz ki a zsebéből, melyet úgy gyártottak, hogy marokban elfér és könnyen lehessen kilőni parittyákból. Az elf teljes erejéből neki vágja a nemes halántékának, míg az a kard védésével van elfoglalva.
Ám mielőtt még ő is elvesztené eszméletét egy régi történet jut eszében. Az udvarban egyik bajtársa, ki vén korával már két csatát is megjárt a sötét elfek ellen azt mesélte, hogy harc közben az egységénél szinte mindenkinek kiszáradt a torka és levegőért kapkodtak. Igen zavaró volt így küzdeni, nagyon sokan meg is fulladtak miatta.
Ugyan ilyen rejtélyes légszomjról beszélt... Mint az erdei elfek katonáiból lett bűnbanda ellen szembesül most. Bár arról nem tett említést neki, hogy ezek a zevadari ördögök el tudják hagyni a testüket, teljesen halottá válva, hogy anyagtalan kíséretük akkor térjen bele vissza, amikor csak a harci szerencse kedvezővé alakul.

Amikor feléled, épp a védelmét élvező hölgyet pofozza az igen rossz állapotban lévő Al-Sziszi.
-Ébredj, szuka! Mi az ellenméreg receptje?

A nagy felfordulásban nem nagyon számíthattam jóra, hiszen nem is telt bele sok időbe, mikor lecsapott rám ellenfelem. Miközben próbált a lány elhurcolni, kellett egyben kivédenem a felém hasító acélt. Minden maradék erőmet összeszedve hárítottam az ütést, azonban ez nem volt elég. Miközben védekeztem hatalmas zsibbadó érzés hasított a koponyámba. Köhögés, s erős fájdalmak közepette próbáltam tartani a hölgy tempóját. Egyre inkább nehezemre esett felfogni Jydlara mondandóit.
- Lehetséges, de azért ne vegyél rá mérget, habár egy próbát megér a dolog. - válaszoltam vissza a kérdésére. Nem igazán repesett a javaslatomért a menyasszony jelöltem ő inkább el akart bújni, vagy elszökni. Pedig nekem kötelességemben állt megvédeni az ő, na meg a város becsületét. Közben nem hagyott alább a száraz érzés, folyamatosan köhögtem, amely igen kellemetlen volt.
- Tudod egyszer az egyik ismerősöm, ki az udvar nagyra becsült tagja, harcolt néhány sötét elffel. Azt mondta nekem a csata közepette az egységének tagjai se kaptak levegőt. Érdekesebb szembesülni a dolgokkal, mintsem hallani róla. - jegyeztem meg, aztán minden egyre homályosabb lett, végül pedig elsötétült. Pislogásom közepette néhány furcsa dolgot még észleltem, azonban olyan sötét volt, miszerint alig látta. Közben halottam néhány fenyegető hangot is, amely nem Jydlarától eredt.

/Szolgálunk és vétünk/



Az ismerős utcákat rója Flint, ki az elmúlt időben a királyság sok zugát bejárta. Gazdag folyóparti kikötőktől kezdve az ország szívét jelentő fővároson át a határ mentén sorjázó falvakból nagyra nőtt városkáig sok felé megfordult. Ám haza húzza a szíve, leginkább az a vágya, hogy megszabaduljon a Testvériség utána koslató kutyáitól.
-Hé kölyök! A kapitány azonnal látni akar.
*Szólal meg az árnyékból egy hang. És ismerős ruhába öltözött az az elf, ki elő lép onnan.

Sok időbe tellett míg Flint visszatalált a Déloszba vezető útra és ez idő alatt legalább begyógyultak a sebei, főleg a talpán. Szívós természettel áldották meg az istenek, így szerencsére nem fertőződött el egyik sem. Hálát adott fürge ujjainak és kölyök kinézetének, amikor lopni vagy koldulnia kellett, mert így elég jól átvészelte a nehezét és bár azért nem sokszor tömte tele a hasát, azért nem is éhezett.
Elgondolkozott azon is, milyen világlátott vándor lett belőle, hiszen az ő korában és utcakölyökként nem sokan mondhatták el magukról, hogy ennyi helyet bejártak volna.
Mikor már ismerős környéket tapodott a lába, egészen megvidámodott, mert igaznak találta a mondást, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon, hiszen bármennyire is az utca volt az otthona, azért már hiányzott neki a vizek illata, a kikötő zsivaja, még azok a sötét ruhás elfek is, akik közül most az emlékeiben nem annyira kellemes fickó megszólította, ahogy a régi vacka felé közeledett.
~ Ennek az Al-Sziszi-nek mindenhol van szeme? ~ rázta ki a hideg a hang hallatán és már örült, hogy van olyan híre, ami talán megválthatja a haláltól és a boszorkánytól.
- Megyek már, megyek: De látod, hogy ebben a percben érkeztem, én is hozzá készültem. – lép kicsit azért arrébb a tünde keze ügyéből, mert arra emlékszik, hogy a férfinek hamar eljár a keze.

/Szolgálunk és vétünk/



Flint nem kell túl sokat győzködni, hogy a megszólítójával tartson és az nem is akarja külön „nógatni”. Örül annak, hogy a már nagyon keresett kölyök végre elmondhatja, hogy a fővárosban kötött alku végre sikerrel jár-e.
-Nocsak, gyerek! Remélem jó híreket hoztál. Amikor eltűntél, nagyon hiányoltunk. Nem szeretném, ha még egyszer csak úgy felszívódnál a megkérdezésem nélkül.
Most már hozzánk tartozol. És ha hasznossá tetted magad, akkor előléptetésre is számíthatsz.
*Az alvilág egyik rettegett ura ma komor tekintettel vág a zsebes szemeibe, ám szavai mégis két utat sejtetnek. Vagy nagyon rosszat vagy nagyon jót.

Most már tova illan Flint jókedve a megérkezése örömében, hiszen máris a nyakába szakad a teher, hogy vajon mit szól majd a Testvériség hírhedetten kegyetlen vezetője ahhoz, hogy nem a rá bízott, az életét megváltó feladatot teljesítette, hanem egy másik hírrel próbálja ezt „kivásárolni”.
A kölyök reméli, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy békében eléldegélhessen és meglopja a napi betevőjét, mert a hírekből már hallotta, hogy Al-Sziszi bandája teljesen átvette a környéken a hatalmat és mindenki nekik fizeti a sápot, ha boldogulni akar.
Persze ez nem újdonság, máshol is ez van, sőt Flint eddig is leadta a megfelelő részt, csak eddig a Lidérceknek fizetett. Számára most a túlélés a tét, meg hogy ne loholjon senki a sarkában, vagy, hogy az őrök, ha ne adj isten nem jól végzi a munkáját, éppen akkor nézzenek félre. Ehhez meg kell a megfelelő támogató.
Mindenesetre a víz is kiveri, mikor végre a bandavezér előtt áll, nem is mer a szemébe nézni, csak a férfi csizmája orrát fürkészi nagy igyekezettel.
- Csak…..csak muszáj volt….uram. Rosszul sült egy munkám és véletlenül elhajóztak velem, véletlen volt, különben szóltam volna, de ezt már neki is mondtam. – intett az árnyéka felé. – Én nem szegülnék ellen, én nem látok semmit, nem hallok semmit, tudja uram. – hadarja gyorsan. – Hasznos leszek és időben megfizetem az adót, ahogy kell, csak engedjen dolgozni újból. – veti fel kicsit félénken, de biztos benne, hogy a vezér nem feledte, mivel lett megbízva.
De feleslegesen nem mond egy szór sem, főleg, ha nem kérdezik. Jó gyerek ő, ha van, aki érti a fegyelmezés módját.

/Szolgálunk és vétünk/



Sziszi sosem volt a türelméről híres, ám most elfogyott. Az utcagyerek úgy érezheti, hogy valaki fojtogatja, ám senki nem ér hozzá. És fájdalom járja át mindenhol testét.
-Ne játszd az ostobát, taknyos! Nem jöttél volna ide, ha nem tudtál volna meg valamit a banyáról. Vagy nem loptál volna valami értékeset, amiről azt hiszed, életed végéig megvéd a vagyonod.
Ha nem csillapítasz le azonnal, akkor elevenen falatlak fel a kutyákkal!
*A helyéről felállva ütemesen koppantott az asztalra, kimért tempóban. Melynek ellentéte volt gyors beszéde.

Úgy látszik Flint-nek még jócskán van mit tanulnia, hiszen vagy akkor fecseg mikor nem kéne, vagy éppen ellenkezőleg, akkor nem jár a szája, amikor meg itt lenne az ideje.
Talán most azonban inkább az az oka, hogy rendesen be van gyulladva, mert hiába játszotta el hosszú útja során a különféle variációkat, hogy miként fogja majd előadni a bandavezérnek a bányáról megtudottakat, most valahogy alig akart összeállni a fejében, hogy mégis értelmesen számoljon be róla és elfeledtesse a banyáról szóló megbízást.
Most azonban rögtön megtapasztalja, hogy ezzel a férfival nem érdemes sokat packázni vagy türelmetlenné tenni, mert azt keservesen megbánja, fájdalommal fizet minden ki nem mondott szóért.
Nyöszörögve kaparássza a kölyök a torkát, mert úgy érzi, hogy egy láthatatlan kéz fojtogatja, a testébe nyillamló fájdalom korbácsokról nem is beszélve.
Ha a szorítás enged neki némi levegőt, azonnal hadarni kezd, mint akinél megnyílott egy zsilip, hiszen a türelmetlen kopogás semmi jót nem ígért neki.
- Nem volt időm a banyára, mert belebotlottam egy nagyobb ügybe Al-Sziszi. A törpék találtak egy bányát az orkok hegyében és velük együtt nekiálltak aranyat bányászni. Szereztem is egy kis tasakkal, de valami őrült majdnem elevenen megégetett és elszedte tőlem, de láttam azt a bányát és tudom hol van.

/Szolgálunk és vétünk/



A Testvériség vezetője eleresztette hirtelen meglepetésében a riadt Flintet.
-Hogy micsoda? Földtúrónak nézel, koszos parasztnak? Mit gondolsz te, hogy a tíz körmömmel kaparom majd ki az aranyat a föld alól? Menj és lopd le nekem! És utána fizesd be utána a járandóságot!
Ha csak ilyen dajka mesével jöttél, hogy valahol az ellenség területén kincs van, akkor nagyon félre ismertél. -hirtelen villant át az agyán, hogy erdei elf nem igazán mondaná ellenségnek az oughwariakat, még ha százszor megszegik is az ígéretüket- Nem fogok csákánnyal neki indulni a nagy világnak. Várd meg, míg az apró nép kiguberálja és lopd el! Veled megy egy emberem és ha egy szekér arany nélkül tértek vissza, akkor valakinek leesik az egyik keze... Nem tudom, hogy melyikőtöké lesz.
*Mutatóujját figyelmeztetően emelte fel. Ám valaki a szobában már tudja, hogy nem csak lopva érkeztek oda az új telepesek. Ennyi vagyon eltűnése újabb válasz reakciót eredményezne.

A kölyök egészen eddig a pillanatig meg volt győződve, hogy az aranybánya híre sokszorosan vetekedhet Lisbeth feladásával, de most azt kell hallania, hogy nem, hogy nem esik hasra Al-Sziszi a bánya hallatától, hanem még fel is mérgesedik tőle.
Ettől viszont Flint hátán kezd szaladgálni a hideg, mert már eddig sem tett jót az egészségére a bandavezérrel való találkozás, nem, hogy még tovább feszítse a húrt.
- Azt hittem……azt hittem…. – hápogja, mint a víz alá nyomott kacsa, de aztán elhallgat, ahogy a főnök tovább beszél és rájön, hogy ennek a kalandnak közel sincs vége, alig érkezett meg és távolabbi terveinek máris lőttek, sőt mehet vissza, mikor örült, hogy megmentette a bőrét. – Ez nem mese! – válik azért kissé dacossá az arca. – Láttam a bányát és hallottam róla beszélni a törpéket is, az őrök meg majdnem megnyúztak. – lódít, mert ez már a vérében van, még a félelem sem foghatja vissza.
Flint nem túl járatos a politikai helyzetben, így Al-Sziszi elszólása nem buktatja le. Neki mindenki ellenség, aki kezet emel rá, de attól egészen neki keseredik, hogy most vissza kell mennie, a szekér arany hallatán meg szinte kimerednek a szemei.
- Az rengeteg………azt hogyan? – nyöszörög kétségbeesve, de magában sűrűn mondogatja, hogy inkább a másiknak a keze hulljon le, ha már választani lehetne.
Már azért majdnem megölték, mert egy kis szütyőnyit ellopott, hogy fog egy szekérrel meglovasítani?
Meg aztán kit akar a férfi a nyakára ültetni? Akkor már jobb egyedül, ha nem sikerül, akkor még időben meg tudna lépni, vagy még előbb…..
- Egyedül talán könnyebb lenne. – mondja bátortalanul, de szeretné, ha meggondolná magát a nem túlságosan lenyűgözött vezér.

/Szolgálunk és vétünk/



A bűnbanda feje hallgatta a tékozló fiú hebegését és egyre jobban csak azt érezte ki belőle, hogy ismét megpróbál kibújni az ő ölélésükből. És önállósítani próbálja magát.
-Az van ide írva a homlokomra -mutatott közben-, hogy teljesen hülye vagyok? Itt nem az van, amit te mondasz, hanem én vagyok a Főnök. Azt csináljátok, amit dirigálok nektek!
A legjobb nyomkövető orvgyilkosomat adom melléd, hogy segítsen út közben. Kaptok egy szekeret és ő majd úgy tesz, mintha csak árus lenne. Te meg mindig leadod a zsákmányt.
Gondolkozz! Valahol ételt meg egyebeket is venniük kell. A fémet csak nem ehetik meg! Hol vásárolnak be azok a manók? Hát nem az orkoknál, akik kirabolják és megölik a földjükre tévedteket.
Követed te is a nyomokat és ellopod azoktól, akiknek fizettek az aranyrudakkal. És vagy egy szekeret hoztok arannyal megpakolva. Vagy a boszorkányt. Egy újabb elcsatangolt báránykának is tudnék mit mondani, ha újra látom.
*Igyekezett az asztalon tartania a kezét, de néha belefeledkezett annyira a tervébe, hogy felkapta és a kölyökre mutatott intőn. Majd vissza újra az asztallapra.
-Szükséged van a kísérődre. Mindenki téged fog gyanúsítani az eltűnéssel. De egy elfre senki nem gyanakodna. Ha úgy csináljátok, ahogy mondtam, akkor semmi gond nem lesz belőle.

Hát, ha azt érezte, akkor valószínűleg igaza is volt, bár elsősorban békét és nyugalmat szeretett volna Flint, de amikor meghallotta milyen árat kér tőle ezért a vezér, hát persze, hogy megfordult a fejében az, hogy talán mégis jobb lette volna, ha a világ másik felén keres valami megélhetést.
Ráadásul egyre jobban sikerül felhergelnie Al-Sziszi-t, ami általában nem vezet túl sok jóra, így jobb lesz, ha a véleményét a munkáról megtartja magának. Van egy olyan érzése szegény kis tolvajnak, hogy a Testvériség vezetője kicsit beleőrült a hatalomba, különben miért kérne olyan dolgot tőle, ami szinte lehetetlen úgy, hogy észrevétlen maradjon és ne akarják minimum karóba húzni aki ezt megteszi.
Ha azt a bányát titokban akarják tudni – márpedig azt a saját fülével hallotta, - akkor bizony mindent el is fognak követni, hogy úgy is legyen. Pár lopást persze lehet csendben és észrevétlenül csinálni, de egy szekérre való arany összelopkodása, még a fővárosban is hírt vetne, nem, hogy valami kis eldugott településen.
Szóval a túlélés esélye a nullával egyenlő, a nyakába varrt orgyilkosról már nem is beszélve.
- Ha engem fognak gyanúsítani, akkor börtönben kötök ki jobb esetben, akkor meg hogyan szedem össze, amit kívánsz, ráadásul figyelni fognak. – hívja fel a kissé sántító érvelésre az elf figyelmét, de aztán egy nagy sóhajjal belenyugvóan lehajtja a fejét.
Itt úgy is csak ő húzhatja a rövidebbet, jobb ha feladja.
- Mikor kell, hogy induljak? És ki lesz a kísérőm?

/Szolgálunk és vétünk/



A kapitány oda súgott egy nevet alig hallhatóan az egyik bűntársának és az gyorsan elviharzott.
-Ha nincs nálad lopott szajré, akkor csak nem zárhatnak dutyiba. Legfeljebb néhányat vesszővel kapsz a talpadra. Ne izgulj! Élian ott lesz a közeledben.
*Nem került bele sok, már nyílt is az ajtó és egy maszkos elf állt meg vigyázva állásban Sziszi előtt. Kicsit olyan volt, mint egy magas rangú tiszt lánya, aki pár hónapja járt itt. Kicsit karót nyelt figura a megjelenése, de büszkeség és képességei határozott ismerete sugárzott belőle. Egy szó nélkül várta a parancsokat.
-Ti ketten elmentek kideríteni, hogy mit is lehet tudni erről a híres arany rejtekhelyről. Annyit gyűjtsetek össze, hogy a szekér megteljen és jöjjetek vissza. Ha látjátok út közben Lisbethet, őt is tegyétek a szajré mellé! És ne merjetek kudarcot vallani!
*Közelebb hajolt az új érkezőhöz.
-És vigyázz, hogy meg ne pattanjon a fiú! Ha ő kinyuvad, akkor hozd vissza azt, amit addig összecsent!
*Majd ismét hátrébb lépve immár mind a kettejükhöz.
-Készítesz a társadnak egy térképet arról, hogy pontosan hol is láttad a kincset. Az alapján mi is tudjuk, hol keressünk titeket, ha baj van! Az óvó kezeink ott is segíteni fognak benneteket. És ha sikerrel jársz, első számú tolvajomnak foglak megtenni. Kevesebb sápot kell fizetned és fontosabb megbízásokat kapsz alkalom adtán.
*Ezzel megkapják a kordélyt, amint útra készen áll mind a kettő. A kocsma előtt fogja várni.

Erre már igazán nem volt mit felelnie Flint-nek, hiszen biztosra vette, hogy a Testvériség vezetőjének még nem vesszőzték meg a talpát, különben nem venné ilyen félvállról, bár az is lehet, hogy egyáltalán nem érdekli a kölyök sorsa és valahogy mindkettő valóságosnak tűnt a fiú számára.
- Élian? – kérdezett vissza, mert nem tudta kiről beszél a férfi, de mindenesetre jóra semmiképp nem számított, már éppen elég jól kiismerte a városban ezeket az elfeket, egyik sem volt valami barátságos figura, hogy ne izguljon.
Továbbra is hitetlenkedett magában, hogy egy egész szekér aranyat akart tőle Al-Sziszi, de óvakodott attól, hogy ezt szavakba is öntse, inkább a földet bámulta, hogy még a szemét is elrejtse előle.
Csak egy pillantásra méltatta az újonnan érkezőt, bár az meglepte, hogy nő volt, eddig keveset látott a tündék között asszonyszemélyt, de ez is legalább annyira zord volt, legalábbis amennyit a maszk felett látott belőle, mint a férfiak.
Bár a hogyan még kérdéses volt a kölyök előtt, az azért majdnem megállította benne az ütőt, amilyen hangsúllyal hozta a vezér tudomásukra, hogy nem fogad el sikertelen akciót.
Aztán megtudta, hogy mennyire is becsüli őt a bandavezér. Csak annyira, hogy meghozza a hasznot, amit várt tőle, de még a körmét is jobban sajnálná, ha letörne, mint Flint életét.
Hiába bánt a sors mostohán a fiúval, ez most is gyomron vágta. Ő senkinek nem számít semmit, csak egy eszköz, ami, ha eltörik vagy elveszik csak pótolni kell. Gyűlölet lobbant a szívében és megfogadta, hogy egyszer még eléri, hogy ez a férfi igenis számításba vegye őt, hogy tartson tőle.
Egy cseppet sem akarta, hogy Al-Sziszi „óvó” kezei ég abban a távoli helyen is fölé boruljanak, megvédeni meg úgy sem fogják, ebben most már biztos volt. Ahogy abban is, hogy megkapják azt a térképet, csak hát ugye, mindenki tévedhet………
Maszatos arcát a bandavezérre emelte, mikor az olyan előremenetellel kecsegtette, amit valószínűleg sosem érne meg, bár még így is jól esett hallani, minden esetre Flint nem volt rossz színész, az élet már megtanította színlelni.
- Mindent el fogok követni, hogy megszerezzem amit kértél. – bólintott fiatal arcán szokatlan komolysággal. ~Csak nem biztos, hogy neked. ~ tette még hozzá gondolatban.
Óvatosnak és látszólag engedelmesnek kell lennie. Nem tudhatta meddig ér el a Testvériség keze és nem akart újabb hibába esni.
- Ha ő kész van, akkor mehetünk. – intett a „néma levente” felé.

/Szolgálunk és vétünk, Aglarnis/



A vízi tündék hajója lassú, megfontolt mozgással siklik be a délosi kikötőbe. Csak egy nagyon enyhe szellő fúj, mely alig meg-meglobogtatja a vitorlavásznat, így a legénységnek kőkeményen kell dolgoznia az evezőknél, ám Aglarnist békén hagyják, hiszen ő hozta a hírt az anyaországból, mely az itteni ügynökök sorsát a közép-táv jövőre meghatározza. Vagy legalábbis a halász-kalózok így gondolták, ezért nem merték nagyon zargatni.
Ahogy kilép a dokkra, egy drága ruhába bújt emberi nő oda megy hozzá és rángatni kezdi.
-Ébredj már, Csaje! Hé, jó reggelt! Csaje, kapás van!
*Ahogy kinyitja a szemeit, rá kell jönnie, hogy még mindig a tengeren hánykódnak és jó néhány óra hátra lenne a pihenőjéből, de utastársai felverték egy horizonton felbukkanó fadarab miatt. A lapos merülésű csónak orra sárkánymintaként emelkedik ki magasra és a piros-fehér vitorlák embereket visznek hozzájuk közelebb.
Mondani sem kell, hogy az utasszállító elf hajó legénységét, alkalmi kalózokat, gyorsan elragadta a harci láz. Hisz a Zevadarban élő martalócok már csak ilyenek.

~ Ahh! Pedig olyan szép álom volt, hogy végre megérkeztünk és szárazföldet tapod a lábam! Már olyan elegem van a hullámzásból! ~ nyög fel Agalarnis, ahogy lefejti magáról a cseppet sem finomkodva rázó kezet és villámló tekintettel mered a nőre.
- Elég legyen már, fenn vagyok!
Persze először nem érti, milyen kapásról beszél a nő, de mikor feltántorog a fedélzetre már látja, hogy a tengeri rablásból élő legénység felfedezett egy kis vitorlás dereglyét és nem bírnak a vérükkel. Ahelyett, hogy szépen tovább mennének a kikötő felé, azonnal a másik kirablására indulnak, senki nem kérdezve meg őt, hogy ez tetszik-e neki vagy sem.
A lánynak pedig rossz előérzete van, hiszen a múltkor is így kezdődött.
- Kapitány! Kapitány! – próbálja megkeresni a hajó parancsnokát, hogy jobb belátásra bírja. – Hagyjuk azt a ladikot és menjünk tovább a kikötőbe, fontos feladatom van és az nem tűr halasztást. Ha az Első Lord megtudja, hogy miattad esünk késedelembe, nem lennék a helyedben. – teszi hozzá, hátha ezzel eléri, hogy inkább Déloszt válasszák.
Már így is rossz kedve van attól, hogy Al-Sziszi kegyeit kell megint keresnie, aki biztos nem felejtette még el, nem akar még vízen csatát is vívni és bár ő nem jártas a tengeri hadviselésben, ezt a fajta járművet még ugyan úgy nem látta, mint a múltkori ferdeszeműeket. És ez intő jel számára.

/Szolgálunk és vétünk, Aglarnis/




Már nem a megszokott kis evezős hajókkal indultak Aglarnisék a hosszú útra, amivel rákot fogni, hanem egy komolyabb hadihajó. Ennek is dagadtak a vitorlái és a gálya oldalából evezők nyúltak ki. Ám jóval nagyobb volt és már komolyabb szerkezeti felépítése is, mint fedélzet és egyéb.
-Úgy látom, ők is felénk tartanak. Mit javasol? Úgy viselkedik, mintha tudna valamit Capitalból. Ha rizikósnak véli, akár meg is lékelhetjük őket a törőorral.
*Ennek a vízi járműnek egyik nagy előnye a rákok öblében elsüllyedt társához képest, hogy a hullámok fölé nyúló orra alatt egy másik, sokkal keményebb kiképzésű is van. Mely lebukik a felszín alá és hegyes végével képes átszakítani az ellenség palánkját. Vagy kisebb csónakok esetén akár ketté is szelni azt. Ám mindkét esetben menthetetlenül elsüllyed.
-Ha nincs is rakomány, néhány rabszolgát kihúzhatunk a tengerből.
*A hadihajó parancsnoka kíváncsian fürkészte a nő arcát, hogy valamit kikutasson belőle. Bármi apró jelet, mely segít neki dönteni, miért ennyire félős az utas, miközben a szürke bőrű testvéreit maguknál önhittebbnek ismerte meg.

Az a hajó, amivel Aglarnis-t Déloszba szállították a vizielfek, már inkább ahhoz volt hasonlatos, mint amelyiken foglyul ejtették és nem volt olyan ingatag és védtelen, mint az a kis ladik.
Ez persze jó hír volt, de attól még a lány nem szerette meg tőle a tengeri hajózást, jobban szerette, ha a saját lábán, a földön állt, az még eddig egyszer sem süllyedt el alatt és nem akart belefulladni.
Valószínűleg a kapitány alaposan félre értette Isis lányának szavait, ha azt hitte, azért akarja elkerülni a csatát, mert fél, erről szó sem volt. Nem a harctól, a küzdelemtől tartott, hanem a víztől.
Különben sem igazán érezte át a tengeri csaták taktikáját ahhoz, hogy kellően felkészülten vethetné bele magát, a biztos győzelem tudatában, habár a közeledő csónak nem tűnt túl nagynak.
- A Capital és a dolgom csak rám tartozik, de ha már mindenáron meg akar küzdeni azzal a másik hajóval, akkor már inkább süllyessze el és ne húzzuk az időt felesleges kerülgetéssel. – sóhajtott Aglarnis, mert a kapitány és a legénység lázas lelkesedését valószínűleg nem nagyon gátolhatta meg, vagy csak akkor, ha felfedné küldetését, azt meg nem akarta.
Inkább akkor legyenek túl rajta mielőbb, talán így a kecske is jól lakik és a káposzta is megmarad.
- Egyébként kik ezek? Találkozott már ilyen furcsa csónakkal? – kérdezte a lány a másik vízijárművet fürkészve.
Azért magához vette közben a fegyvereit, mert sosem lehet tudni, jobb ha felkészül s legrosszabbra.