Láthatóan és hallhatóan nem kedvelte Angel a boszorkányokat vagy a hasonlóakat és ettől nem lett kedvesebb Lisbeth szívének, hiszen valószínűleg a lány is nagyon jól tudta, hogy mivel is foglalatoskodik ő és mégis ide jött hozzá. Igazából csak most esett le neki, hogy nem is tudja miért telepedett le hozzá, hiszen még nem mondta, csak a nevét kérdezte, meg, hogy mennyire ismeri a Nővéreket, sőt igazából nagyon úgy nézett ki, hogy össze akarja mosni velük. Hát abból nem eszik!
Persze azért szíve nyugtalanul dobogott, hiszen mégis csak végzett ez a lány egy nagyhatalmú démonnal, de a Nővérekkel és a városban gyakorolt hatásukkal és befolyásukkal nem számolt le, bármennyire is oda volt magától.
- Nem fognak leállni Angel! Téged is majdnem megöltek, ahogy látom és gondolom menekülnöd kellett. Nem szállhatsz szembe egy egész várossal és meg fogják találni a módját, hogy talán még nagyobb Urat idézzenek meg, aki aztán bosszút fog állni. – mondja mérgesen, hiszen ismét utal a sarlatánokra és kezdi vele idegesíteni. – És csak tessék, én nem tartalak vissza, hogy megállítsd őket, de engem ne keverj bele – int az ajtó felé, hiszen szívesen megszabadulna kéretlen vendégétől.
Azonban az nem nagyon akart tágítani, sőt még ki is nevette, amitől csak mérgesebb lett, de a józan esze azért óvatosságra késztette. Ő sosem volt a szemtől szembe harc híve, még ha a szívem nem is volt teljesen a gonoszé.
- Annak nagy hasznát is fogod venni, ha ilyen nyíltan hirdeted mit akarsz tenni. Gondolod a Nővéreknek nincsenek máshol hívei? Sok itt a megvehető orgyilkos, közel a határ, hamar egy késsel a bordáid között végezheted, vagy még rosszabb. Az orkok szeretik az olyan friss husikat, mint te. – feleselek vissza, mert kihozza belőlem, bár az orkokról való tudásom eléggé a pletykák szintjéig terjed csak.

A beszélgetés halad és cseppet sem abba az irányba, hogy a két ex-boszorkánytanonc (vagy mifenék voltak) barátkoznának egymással a közös múlt okán.
Ám valaki újból betoppan a bejáraton. Nem is meglepő egy ilyen forgalmas helyen, a csapos csak morog egyet, hogy
-Hé! Az ajtót nem kell magaddal hoznod! Kicsit óvatosabban azzal a kilinccsel!
*Csak szeme sarkából pillant fel és nem hallgatja, mit kiabál a szerencsétlen. Úgy is oda fog jönni hozzá és elmondja -remélhetőleg lassabban-, hogy mi a szíve kívánsága. Már régen nem dolgozik előre, hogy az ilyen sietős emberek vágyait hamarabb kifürkéssze, mint ahogy feltennék a szemébe nézve a kérdéseiket.
Ám néhányan meghallják és felpattannak az asztaluktól tettre készen.
-Orkok?
*A beszaladt ürge meg csak tovább szövegel az oughwari lakosokról, meg valami készülődni kéne dologról, meg valamiről, aminek köze van Braslovhoz. Páran fegyvert rántva kirohannak utána és a tulaj egykedvűen veszi tudomásul, hogy ez sem tudta, hova nyit be. De hát ők tudják!

Lisbethet láthatólag egyre inkább sikerült felidegesítenem folytonos célozgatásaimmal, ami elégedettséggel töltött el. Pontosan erre ment ki a játék, azt akartam, hogy kibújjon a szög a zsákból, és hogy lássam, mennyire lenne készséges a Nővérek elleni harcomban. Mint az kiderült, semennyire, amit annyira nem is sajnáltam. Így legalább nem kellett mindenféle piszkos üzletekbe belebonyolódnom a sarlatánnal, és tisztességtelen ajánlatot felkínálni neki. Habár mindketten tudtunk volna kamatoztatni ebből, de láthatólag ilyesmit eszébe sem lett volna elfogadni, így hát mást kellett kieszelnem.
Azon morfondíroztam, hogy hagyjam-e ezt a jósnőt a fenébe, és induljak a ragadozó nyomába, vagy esetleg az orkok földjén keressek újabb kalandot, segítve ezzel a bajbajutottakon, vagy magam intézzem el a boszorkát, aki önpusztító  viselkedése és figyelemfelkeltő viselkedése kimondottan idegesítő volt. Persze ez utóbbit egy percig sem gondolta komolyan. Sosem voltam igazi gyilkos alkat, így hát én biztosan nem tudnék végezni vele, a lelkiismeretem nem venne rá erre. Egyébként sem kell bepiszkolnom ehhez a kezemet. Valószínűleg a Nővérek előbb-utóbb utána küldenek valakit, ami minden bizonnyal úgyis e sarlatán végét jelenti majd.

- Pontosan ezért akarnám őket megállítani - bólintottam aztán meglehetősen hűvösen, de továbbra is nyugodt hangon. Már korántsem voltam annyira vidám, mint ennek előtte. Bosszantottak a nő megjegyzései.

- Nem akarom megvárni, hogy megkíséreljenek egy újabb, hasonló volumenű démon megidézését, ezzel veszélybe sodorva az ottani lakosságot. A befolyásuk pedig valóban túlságosan is nagy, de ha nem teszek valamit, akkor ez tovább nő majd. Végül pedig ők maguk lesznek, akik elpusztítják a várost. Egy démont nem lehet kordában tartani, és ki tudja, lehet a következő efféle sötét teremtmény nem fog megelégedni a boszorkákkal, hanem többet akar majd, és ellenük fordul, ezzel elhozva a város pusztulását - fejtettem ki véleményemet, igyekezve tárgyilagos hangot megütni.

- Viszont amint látom, te inkább itt ülsz a végzetedre várva. Ugyanis ha ez bekövetkezik, akkor te rövidesen halott ember vagy - jelentettem ki. - Én viszont amint látod, élve megúsztam a dolgot. Ez viszont rólad majd aligha mondható el.

Azzal távozni készültem, és ha Lisbeth nem állít meg, akkor a sorsára hagyom a nőt.
Kifelé menet viszont meghallom az új jövevény elbeszélését, és alighanem követem a tömeget, hogy segíthessek az itteni lakosokon.

Hát, ha partnert keresett Angel ahhoz, hogy felvegye a harcot a Nővérekkel és a várossal, akkor Lisbeth-nél rossz helyen kereskedett, hiszen egyrészt nem akart a közelükbe sem menni, mert hiába ölte meg a lány a sötét urukat, attól még hatalmuk minden valószínűség szerint maradt, főleg a vezetőjük és pár társa elég erősnek tűnt, másrészt, ő nem volt az, nem volt „igazi” boszorkány, nem volt hatalma, csak jó emberismerete és értett a füvekhez, mérgekhez, ezzel leplezve a szélhámosságát.
Persze sejtette, hogy a lány direkt csinálja, direkt ismételgeti újra és újra a sarlatánokról való véleményét és idegesíti vele, de még sem tud közönyös maradni.
Pontosan ezért ő is megpróbál ráijeszteni és figyelmeztetni arra, hogy nem biztos, hogy jól teszi, ha továbbra is hangoztatja a boszorkányok elleni terveit, de láthatóan nem hatja meg vele, sőt inkább megerősíti szándékát.
Ez nem is lenne gond, ha felállna egy asztal tetejére és előadná a népnek és nem neki mondaná, az ő asztalánál, belekeverve őt is a saját hadjáratába.
- Az a város meg is érdemli! Mit törődsz velük? – vonta meg a vállát. – A Nővérektől csak azt kapják, amit maguk is akarnak. Egyébként is mit várnál tőlem? Hiszen én csak egy egyszerű jós vagyok, mit segíthetnék neked? Nincs hatalmam felettük és fegyverhez sem értek. Csak bajt hozol rám és felhívod a Nővérek embereinek a figyelmét magadra és rám is. Lehet, hogy már nem is foglalkoznának velem. – vágja oda neki mérgesen, mikor szóvá teszi, hogy nem csinál semmit. – De ne félts engem, majd csak megoldom valahogy, nem fognak elkapni, különben sem maradok itt már sokáig.
Egyáltalán nem bánja, ha elmegy, már így is többet maradt mint kellett volna. Mikor meghallotta, hogy miket hadovál a kocsmába berontott fickó, aztán meg a nagy lelkesedést, csak megforgatta a szemét.
~ Ez nem lehet igaz! Már csak az orkok hiányoznak a boldogságomhoz! ~
Azért persze nem volt ő olyan védtelen, mint amilyennek igyekezte elhitetni magáról Angel-lel, a mérgei, kis fiolái kéznél voltak, hogy a szaporától a halálos görcsökig bármit előidézzenek, ha szükséges.

Válaszút elé érkeztek és sikeresen döntöttek is. Az irány, ahová haladni akart a két karakter teljesen különböző. Az egyikük vissza akar térni Nini-Wellbe és vérrel akar véget vetni a sarlatánok és démonidézések korszakának. Másikuk politikája, hogy abszolút nem rendíti meg a Nővérek hatalmát, hogy ő az utolsó percben visszakozott és a legkevésbé sem akar részt venni egy sarlatán elleni titkos társaságban.
Ám koránt sem biztos, hogy Lisbeth-nek nincsenek valós természetfeletti képességei. Amikor kiér az utcára a démonvadász, hamar megtudja, hogy a várost ért ork támadásról próbált volna beszélni a túl pörgős beszédű. Néhány lángoló nyílvessző suhan át a levegőben, de a legtöbben a falak felé igyekeznek, hogy segítsenek annak a pár polgárőrnek, akik vissza próbálják tartani az áradatot. Mások rohannak a déli kapuhoz, hogy megkíséreljenek egy kitörést és minél távolabb legyenek a helytől.
Azok az emberek, kik nem fogadták be a környező falvakból áramló menekülteket, most maguk is azzal szembesülnek, hogy mindent elveszíthetnek és a félhivatalos határvidék kevés erősségei egyikéből ingyen szállásért könyörgők koldushadává válhatnak.
A jósnő üldögélhet még a fogadóban, hiszen nem fenyegeti veszély. Közvetlenül a hírhozó berohanása előtt ő maga emlegette a portyázó fajt, szinte megidézve őket Ördögi szerencsével. Ám szavai intelemként csenghet Angel fülébe, hogy a rémvadászt meg fogják ölni hamarosan ezek a lények, ha a Nővérek nem teszik el hamarabb láb alól.
Fontos hát mit választanak, Sorsuk kovácsává kell válniuk, mert más nem fog dönteni helyettük.

Az álboszorkány okoskodásai és még a vártnál is gyávább viselkedése kissé felbőszített, de egy mély lélegzetet véve sikerült lehiggadnom, és többé már ügyet sem vetettem Lisbethre.
Távozásom előtt azért még pár szóval "búcsút vettem" a jósnőtől.

- Ahogy gondolod - vontam vállat, miközben felálltam az asztaltól.
- Némi segítség fejében akár valódi varázserőt is kitanulhattál volna, s igazi jóstehetségre tehettél volna szert - lódítottam, hiszen bár valóban ismertem olyat, aki ezt meg tudta volna tenni, de egyrészt már ezer éve nem is láttam az illetőt, másrészt pedig abban sem lehettem biztos, hogy megtenne-e ilyesmit.
- Mindenféle sötét paktum nélkül - tettem még hozzá -, de ha nem, hát nem - mondtam, azzal hátat fordítottam a nőnek, és elindultam a tömeggel, felkészülve az orkok támadására.

Ennek a furcsa egybeesésnek nem igazán adtam nagy jelentőséget, elvégre biztos voltam abban, hogy Lisbeth hallotta az asszony szavait, aki nemrég a kocsmába tévedt, és csak emiatt említette pont őket.
Az orkoktól egyébként sem féltem túlzottan, ahogyan az újabb harc sem riasztott vissza. Sőt, kifejezetten élveztem ezt a pezsgést, és az újabbnál-újabb veszélyeket. Már lassan el is felejtettem, milyen volt a régi életem, mikor még nem kellett meghúznom magam, és kedvemre kalandozhattam. Szinte jóleső érzéssel töltött el, hogy újra felvehetem a harcot, csak ezúttal végre azért, amiért mindig is küzdeni akartam; méghozzá mások megsegítéséért.
A Nini-Welles terveimet egyelőre félre tettem. Most a jelenlegi csatára kellett összpontosítanom, s reméltem, hogy sikerül ezt a várost megtisztítanom a fosztogató orkok hadától, hogy aztán továbbállhassak új kalandok után kutatva. Nini-Wellt egyedül úgysem tudnám megmenteni. Azt a város már velejéig átitatta a sötétség, melyet a sarlatánok hoztak rájuk. Míg náluk van a hatalom, addig az a város megmenthetetlen marad, a hatalmuk megdöntésére pedig én egyedül kevés vagyok. Viszont tudtam valakit, aki talán nagyobb hatást gyakorolhat az ottani népségre, mint a Nővérek. Már ha egyáltalán rá tudom venni őt az együttműködésre... S ha az illető nem teljesen megbízható is… Azonban ezzel a problémával majd később törődök, ahogy a felkutatásával is.

Az utcára kiérve ugyanis a teljes káosz fogadott. Menekülő emberek futottak amerre láttak, tüzes nyílvesszők röpültek mindenhonnan, a határőrök pedig erejüket megfeszítve próbálták meg visszatartani a betörni vágyó orkok hadát, sajnos nem túl nagy szerencsével, mert alig pár perc alatt orkok tucatjai lepték el a helyet, és kezdtek el fosztogatni, amit csak tudtak.
Nekem azonban volt egy-két szavam ehhez, így hát nem törődve még viszonylag friss sebesüléseimmel, azon nyomban belevetettem magamat a harcba, jó pár ork halálát okozva. Azonban hiába volt minden erőfeszítésem, hiszen az orkok jóval többen voltak nálam, így hát hamarosan teljesen körbevettek. Csak remélni tudtam, hogy maradt még ebben a városban pár bátor polgár, aki segítségemre lesz szorult helyzetemben.

Mondhatni, hogy csöbörből-vödörbe került Lisbeth, hiszen hiába örült annak, hogy az az erőszakos nő távozott, jöttek helyette az orkok, aki mintha csak az ő szavai nyomán jelentek volna meg. Ennek a gondolata hideg borzongással töltötte el, bár valószínűleg semmi köze nem volt a két dolognak egymáshoz, csak éppen bejött az, amit a sarlatán teljesen véletlenül felhozott, hogy közel vannak a határok és az agyarasok támadásai meg nem ritkák, hiszen rengetegszer csapnak le itt-ott zsákmány szerzés miatt.
Ez is egy ilyen lehetett, csak, hogy Lisbeth nagyon nem szerette volna, ha épp őt rabolják meg vagy vágják le, mert bolond módon egy olyan várost választott magának, ami az útjukba esett.
Most, hogy összeszedett egy kis pénzt, nem akarta elveiszíteni és egyáltalán nem volt benne biztos, hogy ez a szedett-vedett városőrség, meg a rémült polgárság komoly ellenfél lenne a harcedzett orkoknak.
Talán ideje lenne a távozás mezejére lépni. Összeszedte a motyóját, fogott a kezébe két heves görcsöt okozó kis üveget és kióvakodott az ajtón, hogy szépen elosonjon a kertek alatt és a birodalom közepe felé vegye az irányt, elég volt a rideg életmódból és a nincstelen vidékből.
Egyáltalán nem a szándéka, hogy bárkinek is segítsen magán kívül, de Angel és az őt körülvevő agyarasok útban vannak, így egy kis fiolát a támadókhoz vág, ami ha földet ér és belélegzik bizony nem kevés fájdalmat okoz.
- Futás, ha nem akarsz meghalni. - kiált rá rettegve, maga sem tudja mi ütve belé, a lány felé, aztán ő már rohan is.

Egyszer csak nagy meglepetésemre Lisbeth tűnt fel a láthatáron, és egy fiolát dobott az orkok közé, ezzel szabad utat adva nekem a menekülésre. S bár ez nem igen volt rám jellemző cselekedet, de ebben az esetben kénytelen voltam belátni, hogy a boszinak igaza van; ez nem a hősködés ideje, és nincs értelme felvennem velük a harcot, de azért futtomban, mikor a nő mellé értem, mindössze ennyit mondtam:

- Kösz, de megoldottam volna egyedül is.

Azonban ha le akartuk rázni az orkokat, akkor bizony gyorsnak kellett lennünk, mert az agyarasok eléggé feldühödtek, látva, hogy jó pár társukat a másvilágra küldtem, és Lisbeth is elég szép kárt okozott némelyiküknek, mikor a segítségemre sietett.
Én pedig fájós lábammal nem tudta sokáig tartani a tempót, így hát hamarosan elkezdtem lemaradozni a jósnő mögött. Ha Lisbeth nem segít, akkor valószínűleg hamarosan összeesek, könnyű célponttá válva így a dühös oughwariak számára.
Abban az esetben viszont, ha ismét kiment szorult helyzetemből - amire egyébként sok oka nem lenne, tekintve előbbi nem túl barátságos beszélgetésünkre, és botor provokálásomra -, akkor velem együtt ő is csapdába esik, és hamarosan körülzár majd minket az orkok gyűrűje, hacsak nem tartogat Lisbeth egyéb meglepetéseket.

Bár az első percekben még nem mindenki fogta fel a helyzetet, egyre többen kapják fel a fejüket arra, hogy szeretett városuk egy igen csinos támadás alatt áll. Így tesz többek között Lisbeth, a boszorkány és nem sokkal előtte a démonvadász is bele veti magát a harcba az orkok ellen.
Ez utóbbi nő nem is aprózza el és két agyarast gyorsan le is terít, mikor áttör a kinyíló kapukon beözönlő had. Bár a polgárőrök próbálták a lakosság menekülni vágyó részét megfékezni, azok egyetlen megoldásként az erődített falak feladásában és a futásban látták a kiutat.
Angel többjüket megölte, mire kiújult volna a Boszorkány Szombaton szerzett egyik sérülése. És a földre huppanó harcos amazonon már csak egy másik nő segíthetett. Amit meg is tette, kis időt hagyva a többi menekülő társának is.
A kitörés cseppet sem olyan dicső és hősies, ahogy Zrínyi tette az utolsó pillanatban. Az embereket nyílzápor fogadta és kisebb-nagyobb ork csoport támadt rájuk, hogy véresre fessék a kardjukat vagy a szebb nők közül elragadjanak egyet-egyet és ösztöneiktől vezérelve újabb keserű megkeseredett lénynek adjanak életet. Hiszen a gyalázat gyermeke arcán és testén hordozza majd a félorkok torz jeleit és szerető család hiányában a túlnyomó többségük sosem válik egészséges felnőtté. Lelkük soha nem gyógyuló sebeket kapnak.
Ám egyelőre ez a veszély nem fenyegeti a jósnőt. Hiszen sikerül úgy belefúródni a tömegbe, hogy csak a szélén szaladókat sikerült elragadni vagy levágni. Ám barátnője elesik újfent és már három férfi is feni rá a fogát. Egy szekercés, egy buzogányos és egy furkós bottal a kezében közeledő.
Most még csak ez a kis trió kapta körbe és ha Lis úgy gondolja, hogy egyedül is elbír velük a harcias teremtés, akkor tanácsos neki tovább futnia és nem kockáztatni. De vajon ő így gondolja-e?

Azt a súlyos következtetést vonta le Lisbeth a történtek tükrében, hogy bizony nem kellett volna eddig időznie a városban, már hamarabb kellett volna Flint példáját követni és elmennie innen, mikor azt az őrült félvért alig tudta leszerelni.
Most ihatja a levét annak, hogy megrészegítette azoknak a pénzeknek, aranynak az ígérete, ami láthatóan elkezdett beáramolni a városba és ami lehet, hogy idevonzotta az orkokat is, hiszen kezdett felszaporodni a város népe.
Azonban most nincs itt az ideje az önsajnálatnak és bár máskor nagyon is igyekezne meglapulni, most éppen eléggé felhúzta a lány, ahhoz, hogy kirohanjon a fogadóból és egyenest a menekülők közé keveredjen, miután leszedett a maga keverte mérgével egy pár agyarast, közben akaratlanul is megmentve előbbi inzultálóját.
Igazán nem várt semmiféle köszönetet, hiszen nem miatta ment arra, hanem mert másfelé nem tudott, de azért egy kurta felszusszanással húzta el a száját, mikor megkapja, hogy felesleges volt a segítség.
- Hidd el, csak miattad nem pocsékoltam volna a mérgeimet. – vág vissza, miközben együtt futnak, bár látja, hogy most egyre jobban biceg Angel és lassan el is marad mellőle.
Mindenfelől ordítások, sikítások, halálhörgések hallatszanak, így igyekszik a tömeg közepén maradni, ami remélhetőleg biztonságot nyújt, míg el nem ér egy helyet, ahol már könnyebben köddé válik, hiszen az orkok fő csapása a városközpont most már.
Bár feltűnő hajzat, azért már éppen elég rutinja van, hogy elkerülje a figyelmet és az agyarasokat.
Ekkor félszemmel látja, hogy Angel nagy bajba került, mert lába nem bírta a megpróbáltatást és elesett és már rögtön három támadó is nekiveselkedik, hogy magának követelje.
Remélhetőleg elég időt hagyva ezzel, hogy Lisbeth átgondolja, mennyire hasznos egy sarlatángyűlölő polgártársa megmentése. Végül dönt és egy nagy sóhaj után az utolsó kis üvegcsét, ami komolyan elbánhat az orkokkal, hajítja rájuk. A többi már csak önkéntelen nevetést, vagy sírást, vagy hasonló dolgokat vált ki, azokkal most nem valószínű, hogy sokra menne.
- Tényleg sokra mész egyedül. – rántja fel, nem éppen kíméletesen a földről a lányt és a karját a nyaka köré téve, gyorsan egy sikátornál álló szekér mögé rántja, hogy kikerüljenek a további kíváncsi tekintetek elől.

Mikor lábam végül feladva a küzdelmet összeroskadt, szinte egyből tudatosult bennem szorult helyzetem, és az, hogy mennyire ki vagyok szolgáltatva Lisbethnek, hiszen jelenlegi állapotomban túl sokra nem mentem volna egyedül. Ugyan először csak három agyaras szemelt ki magának, akikkel még így is könnyűszerrel el tudtam volna bánni, de azt is tudtam, hogy hamarosan többen is jönnek majd, a fegyverkészletem pedig már így is vészesen megcsappant.
Mikor az első ork elindult felém, a földön kúszva hátrálni kezdtem, hogy némi időt nyerjek, s már épp sikerült előkotornom egyik tőrömet, mikor egy újabb üvegcse landolt a kövön, egyenesen az agyarasok pofájába robbanva fel annak tartalma, súlyos égési sebeket okozva nekik, akik üvöltve kaptak azonnal arcukhoz.
Hátranézve a jósnőt pillantottam meg, aki mogorván sietett felém. Látszott rajta, hogy nem örül ennek az egésznek, és legszívesebben a sorsomra hagyott volna, de valamiért mégsem tette meg.


- Fogalmazzunk úgy, hogy most nem vagyok formában - mondtam végül, majd felszisszentem, ahogy megpróbáltam ránehezedni sebesült lábamra, ami az esés következtében felhorzsolódott, felszakítva ezzel a sebet.

Lisbeth végül vonszolni kezdett, és berántott egy szekér mögé, mely ideiglenes rejtekhelynek tökéletesen megfelelőnek tűnt, de valami azt súgta, hogy nem sokáig maradhatunk itt rejtve, s bármelyik percben ránk találhatnak, ami nem lenne túl szerencsés. Ha más nem is, de a vércsík, amit magam után hagytam, biztos hamar a nyomunkra vezeti a dühös orkokat, hacsak nem tereli el valami más a figyelmüket.

Mintha csak pontosan erre a gondolatomra várt volna valami, vagy inkább valaki, egy tűzlabda vette célba az egyik nagyobb csapat orkot, mely kissé célt tévesztve a mellettük álló szekért gyújtotta fel, majd lángoló rakománya egyenest az agyarasokra dőlt. Pár pillanat múlva pedig megpillanthattuk a felfordulást okozó személyét, aki nem volt más, mint egy számomra nagyon is ismerős, fiatal "lovag".


A férfi ezután megcsóválta a fejét, és jó hangosan elrikkantotta magát:

Ejj, ejj, agyarasok! - csóválta meg a fejét rosszallóan, kaján vigyorral a képén. - Igazán nézhetnétek a hátatok mögé is! Ilyen csúnya balesetet... Egyébként sem mondták még nektek, hogy a fosztogatás csúnya dolog? Na de majd Johny bácsi ellátja a bajotokat! - kurjantotta, magára hívva az orkok figyelmét, akik haragos tekintettel meredtek az újonnan érkezett, pimasz lovagra, aki imént végzett három társukkal is, de egyelőre egyik sem mozdult.

A két nő behúzódik egy szekér és egy ház sarka közzé, hogy kis időt kapjanak, míg össze szedik magukat. És felbukkan a démonvadász egy régi ismerőse. Ám ha elesik a város, amiből menekülni akarnak, akkor a vércsík a közeljövőben a legkevesebb gond. Hiszen azzal tele lesz Braslov. Ám mit csinálnak a mindent felforgató és felégető agyarasokkal?
A kapun túl egy kisebb felmentő sereg érkezik, akik között a boszorkány egy ismerőst pillant meg. Aligátor Tábornok lovagol a szokásos könnyűlovas egyenruhájába a többiekkel, miközben egy szakaszvezető biztatja őket az élen vágtázva minél gyorsabb beavatkozásra.
Dönteniük kell, hogy eltűnnek a szemek elől és bevárják őket, bele vetik magukat a város védői közé és kitartanak csak azért is vagy megpróbálnak a még mindig rohanók után eredni és valahogy elérni a járőrözőket?
Minden taktikának vannak előnyei és hátrányai.

- Azt hiszem én sem vagyok abban, hogy ebbe belemásztam, így már ketten vagyunk formán kívül. – felelt Lisbeth a nagyzolására.
Nem tudja mi ütött belé, hogy segített Angel-nak, de akármit is lehetett róla mondani, azért azt nem tudta volna végig nézni, ahogy elkapják a sorsára hagyott, sebesült nőt.
Nem nagyon volt más választása utána, mint, hogy eltűnjenek az utcáról, hiszen a tömeg nagy része már kezdett elszivárogni a kapuk felé és ő a másik súlyával nem tudott volna elég gyorsan futni velük, így könnyen az orkok prédájává váltak volna, most már mind ketten.
Nem gondolkozott mielőtt cselekedett volna és ez most lehet megbosszulja magát. Mikor a szekér mögül visszanézett, látta a nyomokat, amiket hagytak maguk mögött és ami nem sokára a sarkukba hozza az agyarasokat.
Kétségbeesetten törte a fejét, hogy miként másszon ki ebből a katyvaszból, mikor megjelent valami eszement, aki elvonta róluk a figyelmet és magára terelte azt, mert, hogy csak valami ilyen fazonnak juthat eszébe, egy hadseregnyi agyarassal szembeszállni, abban biztos. Hiszen lehet bármilyen ügyes varázsló, ha több felől támadják nem úszhatja meg.
- Ezt a bolondot! De soha nem jöhetett volna jobbkor! – ingatta meg a fejét, majd a lassan kiürülő utcán nézett végig a kapu felé, ahol éppen ekkor tűnnek fel a városi katonaság egyenruhái, egy ismerős alakkal együtt.
Talán mégis van remény, hogy megússza, hiszen most az orkoknak kisebb bajuk is nagyobb lesz, mint, hogy velük foglalkozzanak, szépen elosonhatnak a kertek alatt.
- Az utca végén kisurranhatunk és akkor pont a lovasok mögött juthatunk ki, onnan már csak egy ugrás a kapu és akkor eltűnhetünk. – húzta Angel-t a mondott irányba, egyáltalán nem feltételezve, hogy ő esetleg mást akarna.
Már van egy önkéntes hős jelölt, megjött a felmentő sereg, rá itt már nincs szükség, várja egy másik város és más hiszékeny emberek.
- Ha kiértünk egy nyugodt helyre, adok kencét a lábasra, aztán én megyek tovább. – közölte a terveit a lánnyal, hiszen nem tervezte, hogy végig vele tartana.

A formán kívüli megjegyzésén valószínűleg elnevettem volna magam, ha épp nem lettünk volna ennyire szorult helyzetben, és nem nézett volna ki úgy a dolog, hogy bizony Fortuna kezébe került az életünk. Jelenleg ugyanis már pusztán azt egy kisebb csodaként könyvelhettem volna el, ha segítség nélkül lábra tudok állni.
Annál nagyobb volt a döbbenetem, mikor egyszer csak az őrült lovagot pillantottam meg, aki magára vonta az orkok figyelmét, egérutat nyerve ezzel nekünk. Nem igen értettem Johny tettét, elvégre nem éppen úgy ismertem, mint aki valódi veszélyekbe sodorná magát, kihívva maga ellen a sorsot, épp ellenkezőleg; ha tehette mindig inkább megfutamodott az ilyesfajta megmérettetések és kalandok elől, de ezesetben nem igen morfondíroztam ezen a dolgon. Helyette csak magamban hálát adtam ennek az idiótának, hogy pont most tudott feltűnni, a tőle megszokott felfordulást okozva, ami számunkra ennél jobban nem is alakulhatott volna.

- Ami azt illeti, én ismerem ezt a barmot, és fogalmam nincs, mi a fene ütött belé. Ez nem igazán vall rá. Viszont ennél jobbkor valóban nem is jöhetett volna - ismertem el.

A jósnő egyből meg is ragadta a kínálkozó alkalmat, és miután elmagyarázta, miként juthatunk ki, már húzott is engem felfele, és elindultunk - jobban mondva inkább csak botorkáltunk - a sötét utcácskába. A lábam miatt azonban igencsak lassan haladtunk, Lisbethnek sokszor úgy kellett maga után vonszolnia engem, mert valahányszor ránehezedtem pokoli fájdalom hasított belé.

- Köszönöm, hogy nem hagytál ott az orkoknak - mondtam egyszer, mikor megálltunk pár pillanatra.
- Nem túl sok okot adtam rá, hogy megmentsd az irhámat, a sajátodat is kockára téve.

Egy rejtélyes lovag, kit kicsaptak a palotából annak idején a papok közül, igen látványosan veti bele magát a küzdelembe. Nem csak szavakkal, de tetteivel is igyekszik magára csalni minél több támadót. Terve nem biztos, hogy rossz. Csupán kérdéses, hogy meg tudja-e vele fordítani az ostrom sorsát. A környező házak ablakaiból két számszeríjász fedezi őt. És nyolc ork rohan a porban, hogy leteperje a látszólag magányos alakot. Van ideje három tűzlabdát kilőni, ám ezek mérete nem elég ahhoz, hogy eggyel megöljön egy támadót, elsőre csupán súlyos sebet ejt rajtuk. Nem lesz számára könnyű küzdelem.
Ám míg ők ezzel vannak elfoglalva, a két lány sikeresen kimenekül. És Aligátor tábornok boldogan ugrik le a lóról, hogy derékon ragadja kedvesét.
-Úgy aggódtam miattad.
*Csillogó szemekkel néz a boszorkányra, miközben egysége többi tagja elviharzik mellettük.

- Jó kis ismerőseid vannak! – bólintott Lisbeth, de nem sokáig várhattak, mi lesz a vége az önkéntes hősnek, aki egymaga akarta felvenni a harcot – legalábbis látszólag – az ork had ellen, mert ennél jobb alkalom nem kínálkozott arra, hogy észrevétlenül a távozás mellett döntsenek.
Biztos kitört belőle a ritka hollóként jelenlévő jótermészete, hogy nem hagyta sorsára Angel-t, de hát mégis csak ember volt és akármilyen nem szép szavakkal váltak is el, azért annyira nem volt gonosz, hogy ott hagyta volna azoknak a büdös agyarasoknak. Ha ő bánik el vele, akkor rendben, de nem így, ő különben is általában csak kisebb-nagyobb bosszúságot okozott az ellenségeinek, de nem volt hidegvérű gyilkos.
Miközben vonszolja magával a lányt a szűk utcában, azért persze felteszi magának a kérdést, hogy miért is küszködik vele, a végén még ő is nagy bajba kerül miatta, de aztán megszólal a lány és elég a fájdalomtól időnként megvonagló arcára nézni, hogy mérge elpárologjon és csak magában morog a megszokás kedvéért.
- Azt hiszem mindketten rosszul kezdtük.
Igazán nem érdekli, hogy a megmentőjük most miként áll, bár azért valószínűleg mire nagy bajba kerülne, megérkezik az erősítés, Lisbeth minden esetre a kaput célzza meg, de nem jut el odáig, mert „tábornoka” nem a harcra, hanem rá koncentrál és magához is rántja, így ő meg szegény Angel-t, amitől reméli nem a földön fognak kikötni.
- Ahh, te hazug disznó! Eltudom képzelni, de ne engem taperoljon a nagy mancsod, hanem segíts, hogy szegény sebesültet kimenekítsük innen. – vág a férfi felé egy fintort, mert nagyon is el tudja képzelni, hogy mi hiányzott neki.

- Ne is mond - mondtam neki, mikor megemlítette, milyen furcsa ismerőseim is vannak, és fájdalmasan elmosolyodtam. - Ne tudd meg, milyen különös emberekkel tud összehozni engem a sors. Ennek a balféknek viszont kimondottan örülök most. Valószínűleg a felbukkanásával megmentette az életemet. Jövök neki egyel - mondtam ki hangosan is a gondolatimat, s reméltem, hogy egyszer még összefutok ezzel a bolond "lovaggal" valahol és megköszönhetem majd neki a segítséget. Sosem szerettem adósnak maradni, még egy ilyen önző, nagyképű baromnak sem. Biztosra vettem, hogy csak a bajban lévő nőknek akart imponálni a kis hősködésével, bár azt sosem hittem volna, hogy az a egyébként gyáva kukac ilyen vakmerő tettet hajtana végre egy-két éjszakai kaland kedvéért.

- Igen, nagyon úgy tűnik - bólintottam Lisbeth megjegyzésére. Teljesen egyetértettem vele, hogy mindketten rosszul álltunk hozzá a másikhoz. Legfőképpen én, aki magamra haragítottam, s lám, most mégis neki köszönhetem az életemet, elvégre a segítsége nélkül nem valószínű, hogy élve kijutottam volna a városból.

Már éppen elértük volna a kaput, mikor egyszer csak egy katona rántotta magához a jósnőt, s mivel Lisbeth vállára támaszkodtam, így a nő engem is rántott magával, aminek eredményeképpen majdnem elvesztettem egyensúlyomat, de szerencsére ezt nagy nehezen sikerült elkerülnöm, bár a talpon maradáshoz rá kellett nehezednem sebesült lábamra is, ami pokoli fájdalommal járt.

- Mit képzel, maga barom! - morogtam rá a férfire dühösen.
- Szálljon le rólunk és inkább segítsen! Utána meg mehetne segíteni a többi városlakókon, hiszen ha nem vette volna észre, a városon ütöttek az orkok, s ki tudja, miket művelnek a fosztogatáson kívül! Jó lenne, ha nem itt ácsorogna, hanem a dolgával törődne! Vagy nem a város védelme lenne a feladata? - oktattam ki a tétlenül ácsorgó férfit, akit valószínűleg megdöbbentett a hangnem és az utasítgatás, s meglehetősen sértőnek találhatta ezt.


Ahogy elrikkantottam magamat, az agyarasok egy pillanatra megtorpantak. Láthatólag megdöbbentek vakmerőségemet látva, és az előbb megölt három ork - akik mostanra már szénné égtek - is eléggé visszatartotta őket.
Elégedetten vigyorogtam, ahogy láttam, hogy nem mernek közeledni, így hát elkezdtem cukkolni őket:

- Na mi van? Nem mertek megtámadni, mi? Gyáva banda! Na mi lesz már? Gyerünk, támadjatok agyarasok! Egyedül vagyok! Kapjatok hát el, ha tudtok! - kiáltottam, még mindig vigyorogva, majd futásnak eredtem, és beiszkoltam egy kis utcácskába.

Ezzel úgy látszott eléggé felbőszítettem őket, mert ezt követően szinte azonnal, egy emberként üvöltöttek fel a hátam mögött, majd fegyvereikkel nagy hangot csapva utánam eredtek, én azonban kissé előnyben voltam velük szemben, ugyanis tökéletesen ismertem a város minden kis utcácskáját, hiszen kedvenc helyeim közé tartozott. Itt aztán voltak bőven jó kis naiv fruskák, akiket könnyűszerrel az ujjam köré csavarhattam, és nem mondtak nemet, ha felajánlottam szolgálataimat egy-egy éjszakára.
Így hát magam mögött elég nagy rendetlenséget hagyva (ládákat, hordókat és ehhez hasonlókat borítottam vagy gyújtottam föl), szép kis akadálypályát állítottam fel üldözőimnek, így viszonylag hamar lehagytam őket. Mikor már messzebbről hallottam a dübörgő lépteik nyomát, kissé lassítottam, és befordultam egy kacskaringós utcára, ahonnan több kisebb utcácska ágazott el. A harmadik ilyen elágazáson aztán lefordultam, ügyelve arra, hogy ne hagyjak nyomot magam után, majd még párszor balra fordultam, így hamarosan visszajutottam oda ahonnan elindultam.

Ott már valamivel kevesebb agyaras garázdálkodott. Pár lakos vette a bátorságot és felvette velük a harcot. Egy férfi a szemem láttára esett össze, nem messze pedig ott volt az asszony is, aki sírva rogyott a földre, és kúszott oda haldokló férjéhez. Az ork pedig egyből megragadta a nőt, és látszott rajta, hogy mire kell neki; ágyasának akarta megtartani. A nő eléggé gyönyörű volt, így hát nem volt kérdés, hogy nem hagyhatom, hogy ez a csúnya, büdös agyaras elvegye ezt a szépséget előlem, és bepiszkoljon egy ilyen gyönyörű nőt, így hát egyből a segítségére siettem.
Egy gyors mozdulattal előrántottam kardomat, és az ork felé döftem vele. Valamilyen csoda folytán a döfésem sikerrel járt, és beleállt a hátába kardom. Az ork hörögve fordult hátra, és támadni próbált, de már nem volt elég ereje hozzá; a mozdulata félbemaradt, majd egy utolsó hörgéssel elterült a földön, én pedig felsegítettem az asszonyt, és így szóltam hozzá:

- Ne aggódjon, asszonyom, már biztonságban van. Én majd megvédem, Önt. Részvétem a férje miatt - nyújtottam neki kezemet, és ha hagyta, hogy megfogjam az övét és felsegítsem, akkor udvariasan, lovaghoz méltóan megcsókoltam a kezét.

Szegény Aligátor nem került valami túl rózsás helyzetbe, hiszen szívből remélte, hogy elválásukkor mondott apróbb hazugsága már feledésbe merült és kedvese inkább megörül szerető karjainak. De ehelyett elhúzódott és egy olyan sebesült lányra varrta volna őt... Angellel sem lett volna semmi baja, ha kedvesebben szól hozzá, de úgy tűnt, nem igazán érti meg a két nő, hogy a másik mit is akar.
-Engedelmükkel, hölgyeim, hív a Haza szolgálata! De még találkozunk. -és az utolsó szavakkal, ha sikerül, csókot lop azért a boszorkánya ajkáról.
*Ezzel ismét magukra maradtak. Dönthetnek, hogy a már csak távolról látszó menekülők után indulnak vagy más fele próbálkoznak szerencsével. Az állapotok kimondottan kaotikusak és ezt egy barátjuk is megtapasztalhatja hamarosan.

Ahogy az állovag a szűk sikátorok között fut, rá kell jönnie, hogy az utca megváltozott legutóbbi itt járta óta. Az idő kerekei hihetetlenül gyorsan forognak, mert meg merne esküdni rá, hogy még az előbbi pillanatban sem volt még ott az falba mélyedő lándzsa, ami fa nyele neki vágódott a mellkasának.
Épp nem sokkal érkezése előtt vágódott ki az egyik szűk ablakon, ahová vissza is húzódik egy kis időre, miután a kicsapott papnövendék megpróbált átszaladni rajta és egy erős ork kéz tartotta. Így a páncélos barátunk lába megelőzte a testét és most hanyatt feküdve a porban találja magát. A gonosz oughwari pedig, aki nem engedte, hogy elsodorja a fegyverét, most a szűk kis falnyíláson átlendülve szúr felé fentről. Nem célja a testével ránehezedve átdöfni a mellvértet, inkább csak oda szögelné egy palást vagy ruhadarab átszúrásával a város nagyszájú védelmezőjét. És utána ráülve esne neki az övében lévő kézibaltával és késsel csépelve.
Erőben és fürgeségben kimondottan felette van a meglepetése okozója. A fegyverforgatásban való jártasságról pedig nem is beszélve. Jobb lesz összeszednie magát. Eközben egy másik férfi a házon belül veszi fel az agyaras társával a harcot. Az a női sikoly hallatszik, melyet a főutcán hallott volna meg, ha végig tud szaladni a tervezett szakaszon. Ám most még nem özvegy. De szívében aggódik férjéért, aki nem sokáig tudja a támadót feltartóztatni.
Mind hitvese, mind leendő udvarlója nehéz helyzetben van, de csak rajtuk múlik, hogy élve túlélik-e. Egy igen szép asszony sorsa múlik ezen. Közben az üldöző orkok közül jó néhányat leszedtek az orvlövészek, ám a betörők a házak átkutatásába vetik magukat és mire visszajut majd a szoknyavadász a főutcára, már házról-házra járva számolnak le a csali nélkül maradt védőkkel.

Nem volt túlságosan felhőtlen kedvében Lisbeth, hiszen nem elég, hogy az orkok elől is bujkálnia kellett, még egy sebesült nő gondját is a nyakába vette, ráadásul fogalma sincs, hogy miért, sosem volt a fene nagy szívéről híres, ha valaki így is gondolta, az csak bevette a szélhámos dumáját.
Na, de azért azt sem lehetett ráfogni, hogy elnézte volna, hogy azok a büdösszájú agyarasok rámásszanak, aztán minden valószínűség szerint megöljék a lányt, így most itt tartanak.
Ekkor bukkan fel jó ideje nem látott ismerőse, aki olyan sietve távozott „csapata” élén és most úgy tette, mintha csak reggel váltak volna el és nem tartozna némi magyarázattal.
Lisbeth is igyekezett helyre tenni a fülig érő szájú hadfit, akit láthatóan nem túlságosan zavarta, hogy az orkok mészárolták a népet, de attól azért leesett az álla, amit Angel-től kapott a fickó.
Ha nem lett volna elég elgyötört és fáradt akkor bizony hangos nevetésben tört volna ki. Csókot viszont csak a levegőbe csettinthet a lódító „tábornok”, mert a jósnő elrántja még időben a fejét.
- Azt hiszem a lóról lemondhatunk és Aligátor urat sem látom viszont, ha rajta múlik. – néz a gyorsan lóra pattanó, majd elszáguldó fickó után egy szájbiggyesztéssel, mert így marad a két lábuk, amivel tovább vonszolhatják magukat.
Lisbeth továbbra is a városból kijutást szorgalmazza, semmi kedve semmilyen vérontásba keveredni és orkokkal viaskodni, ráadásul a készletei is igen csak megcsappantak.
Azonban kellene valami szállítóeszközt keresni, ha már a lóról lemaradtak. Ide még nem ért el a fosztogatás és az egyik istállóból szamárbőgés hallatszik, talán, ha ló nincs, jó lesz a szamár is.
- Meg kéne nézni azt az állatot, hátha a hasznunkra lehet. Nem bízom benne, hogy sokáig bírná a lábad. – mereszti szemét a hang felé.

Lisbeth arcán láttam az elképedést, mikor nem kicsit kikeltem magamból, és rendre tettem a katonát, aki pimasz módon próbált visszaélni helyzetével, nem is törődve a várost ostromló orkok tömegével, ami eléggé felbosszantott, így nem is bántam különösebben, mikor elviharzott mellettünk lován.
Csak akkor bántam meg kissé, hogy ilyen durván teremtettem rendre a férfit, mikor rádöbbentem arra, hogy ezzel a fuvarról is lemondhatunk.
Először el is értettem Lisbeth megjegyzését, s azt hittem, a férfit fogja hiányolni, de alighanem a szájbiggyesztés nem csak a nagyszájú, pimasz katonának szólt, hanem a lovának is.

Hamarosan azonban szamárbőgésre lettünk figyelmesek, ami némi reményt jelentett a számunkra. Talán ezek az állatok használhatónak bizonyulnak majd, és gyorsabban magunk mögött hagyhatjuk velük ezt a várost. Mondjuk rogyadozó lábamnak hála még csigaháton utazva is gyorsabban kijutottunk volna innen.

- Ami azt illeti, a lábamban már én sem bízok. Nem sokáig bírja már a megpróbáltatásokat - sóhajtottam fáradtan. Jó lett volna már megpihenni kicsit. Egyelőre ennyi kaland bőven elég volt még számomra is. Sebesülten nem szívesen bonyolódtam volna bele veszélyes helyzetekbe, így hát reméltem, hogy most már viszonylag problémamentesen magunk mögött hagyhatjuk e város falait.  


Ahogy a sikátorokon és különböző utcák között vágok keresztül, és lejátszom magam előtt a jelenetet, amint megmentem a sikoltozó nőt támadóitól, bosszúsan veszem tudomásul, hogy bizony nem éppen terveim szerint halad a dolog, mert sajnálatos módon eltévedtem, holott biztosra vettem, hogy ilyesmi nem fordulhat elő velem. Legalábbis egészen mostanáig ebben a hiten voltam, hiszen régebben számtalanszor róttam ezeket az utcákat, és a város minden négyzetcentiméterét bejártam, de egészen biztos voltam benne, hogy ez az utca nem volt itt akkor. Egy másik út pedig, ami az egyik kedvenc, szűk utcácskám volt, mert nehéz volt észrevenni -,így könnyűszerrel eltűnhettem ott, vagy beránthattam oda egy-egy csinos nőt, hogy elszórakozhassak vele a sötétben -, pedig úgy tűnt kámforrá vált legutóbbi itt jártam óta.

Kissé tanácstalanul fordulok hát be az egyik számomra ismeretlennek tűnő sikátorba, remélve, hogy ezen keresztül némi előnyt szerzek az orkokkal szemben és ez egy rövidebb út a tér felé. Közben hátra-hátrasandítok üldözőim felé, így nem veszem észre az egyik falból kiálló lándzsát, ami az előbb egészen biztosan nem volt még a közelben sem, és fa nyele célba veszi mellkasomat. Szerencsémre páncélom megvéd, de azért még így is érzem az ütés erejét, és el is vesztve egyensúlyomat a földre zuhanok. Akkor látom meg az ablakból rám vigyorgó agyarast, akinek lándzsája keresztben állt az ablak alatt, és aminek köszönhetően most itt fekszem a földön hanyatt, az elégedetten vigyorgó ork undorító képét bámulva, aki nem is sokat teketóriázik: egyből felém szúrja lándzsáját ismét, én pedig meglepetten felkiáltva gördülök át a másik oldalamra, és igyekszek feltápászkodni, de a nehéz páncélzatomnak hála, ez nehezebbnek bizonyul a vártnál, így az agyarasnak volt ideje arra, hogy dühödten rám vesse magát az ablakból kiugorva, újra a földhöz szögezve engem, alighogy nagy nehezen sikerült talpra vergődnöm.

- Száj le rólam, te bűzlő hústömeg - morogtam mérgesen az orknak, és próbáltam ledobni őt magamról, nem sok sikerrel.
Az oughwari ekkor egy kézibaltát vett elő nagy ijedtségemre, így egy pillanatra teljesen le is fagytam a látványtól, de aztán elővettem nem létező oroszlánbátorságomat, és kirántottam kardomat hüvelyéből. Egy másodpercig elcsodálkoztam azon, hogy elsőre, mindenféle ügyetlenkedés nélkül sikerült végrehajtanom a műveletet, és megcsodáltam a fényesen ragyogó pengét, majd az ork már csapott is le rám, a fejemet célozva meg. Kardommal azonban valamilyen csoda folytán sikerült felfognom a támadást, majd kardom segítségével kiütöttem az agyaras kezéből fegyverét, aki erre felmordult, és helyette egy kést rántott elő.

- Jajj, ne már - húztam el a számat -, egy baltával már nekem estél, az nem volt elég neked?

Erre az ork csak nevetett, amitől még több ocsmány bűz hagyta el száját. Ha lehet ez még jobban zavart, mint a nyakam épségét fenyegető kés.

- Uhh, basszus, ti mind ilyen büdösök vagytok? - kérdeztem tőle fintorogva. - Tudod mit? Inkább végezz velem gyorsan. Bármi jobb ennél a bűznél - mondtam neki pimaszul vigyorogva, majd igyekeztem összeszedni minden tudásomat, és a továbbiakban csak a tőrre koncentrálni.
Ha sikerrel járok, akkor a fémtárgy hamarosan felhevül annyira, hogy az ork kezéből kiessen a fegyver, és így talán sikerül leráznom majd őt magamról és némi egérutat nyernem, és akkor a sikoltozó nő segítségére siethetek, mint egy nemes lovag. Futtomban azért még visszakiáltanék támadómnak, hogy:

- Bocsánat pajtás, de vár rám egy nemes hölgy, ki a megmentésemre szorul! Keress más balekot, akinek elvághatod a torkát, ez azonban most nem jött össze barátocskám!

A két lány lerázta végre a két szoknyapecért. Ám nem jutottak sokkal közelebb a királyság belseje felé lévő biztonságos erődökhöz. Így elűzve segítőiket maguk néztek valami után, amivel a menekülők után tudnak ügetni.
Egy szamár iázására lesznek figyelmesek és bár nem a katonaság tagjai, azért elrekvirálják. Végül is az első törvénypont nem hangzik hosszan, csak SZÜKSÉG TÖRVÉNYT BONT. Hát kinyitják a hatalmas ajtót és kár volt tenniük, mert a jószágot épp egy oughwari fosztogató rángatja kifelé, nem szerencsés megzavarni a makacs állattal való elbirtoklási perében.
Azonnal le is kapja a válláról a kétélű csatabárdot és a démonvadász válla felé suhint. Kicsit oldalazva halad a fegyver, hogy ha nem akad meg semmiben, akkor átvágja keresztbe. De a fő irány azért a lefelé zúduló, jó lendületet véve az acél fej.
Ne feledjük, hogy Angel társnője már elhasználta a legjobb mérgeit így össze kell szedniük kettejüket az egyetlen támadóval szemben is.

Eközben az egyre több helyen lángoló város egy másik pontján egy szerelemre éhes, magányos hős igyekszik túlélni. Nagy szerencséjére nem csak jó felszereléseivel néz szemben a meglepetésből támadó ellenfelével, de a természetfeletti is segíti őt. Sikerül lefegyvereznie a baltát egy szerencsés húzással kiütni a kezéből, míg a kést tartó kezét megragadva egyre közelebb jön a nyakához a forró vas. Úgy tűnik elszámította magát, hiszen ez a varázslat nem hat egyből, időbe kerül a felhevítés. És ő nem tűnik képesnek a teljes testsúllyal ránehezedőt ennyi ideig tartani.
Ám az utolsó pillanatban kiesik a portyázó ork kezéből a fém fegyvere és csúnyán megégett kezeit szorongatva gurul le róla. Gyorsan felkecmereg és el is szakítja köpenyét közben, ahogy a lándzsából kitépi. Ám most egy csinos nő van bajban, nem késlekedhet.
Amikor a házba beront, az utolsó pillanatban látja, ahogy a másik fosztogató átdöfi kardját a férjen, aki fájdalmas nyögések közepette a földre roskad. Most az őket megzavaró felé fordul az agyaras és indul meg.
Az iménti mágia kimerítette a szélcsapót, így kénytelen valamit kitalálni. Mert még kisebb sebektől vérezve is fenyegetőbb az, aki előtte áll, mint amire képes. És pár percig nem tud újabb természetfeletti trükköt bemutatni.
A megözvegyült gazdasszony kérlelő tekintettel néz rá és minden bizodalmát a vasba bújt férfiba veti, szája elé téve a kezét tartja vissza az eget rázó újabb sikolyát.

Bár kellemes éjszakát töltött a katonával, akit igen csak jó nyelvtehetséggel áldottak meg az istenek és olyan könnyedén csúsztak a szájára a hazugságok és bókok, azért nem hullatott ugyan könnyeket, de némi nosztalgiával nézett utána. Mondhatná azt is, hogy mindenek ellenére, ritka a bakák között az olyan „úriember”, mint Aligátor kapitány”. Lisbeth remélte, hogy nem nyársaltatja fel magát azért egy orkkal sem.
Viszont a lovat tényleg igazán sajnálta, mert sok időt és sok fáradtságot megtakarított volna nekik, de úgy gondolta, hogy erre Angel is viszonylag hamar rájött, ahogy a fájó lába jelezte ezt neki, végül is neki lett volna létszükséglet, ha egérutat akar nyerni, Lisbeth tud futni, ha kell.
Pár lépés után azonban rájuk mosolygott a szerencse, vagyis nagyon úgy hallatszott, mert talán egy másik négylábúra is szert tehetnek, ha ezt most nem szúrják el.
- Hát akkor még bírd ki egy darabig, mert nem hiszem, hogy sokáig észrevétlen maradna a jószág, ezért gyorsnak kell lennünk. – utal arra, hogy jobb, ha Angel még összeszorítja kicsit a fogát, míg eljutnak az istállóig.
A jósnőt nem nagyon izgatja most a tulajdonjog kérdése, neki most szüksége van rá, méghozzá sebesülttel van, így még a jószándékát sem vonhatják kétségbe, hogy csak segíteni akar.
Azonban még sincs akkor szerencséjük, amekkora kéne, mert egy a többiektől elszakadt agyaras fosztogató épp az ő szamarukat szemelte ki.
Már ez sem volt valami szívderítő látvány Lisbeth számára, de az ork nem habozott egy pillanatig sem, amikor meglátta őket, máris egy tekintélyes csatabárdot lengetve rohamozta meg őket, azonnal az amúgy is nehezen mozgó Angel-t véve célba.
Nem sok választása volt a szélhámosnőnek, ösztönösen mozdult, nagyot lökve társnőjén a mellette álló szalmakupac felé, aztán a legbeváltabb technikát alkalmazva, amit csak férfiak ellen feltaláltak, erősen meglendítette a lábát megcélozva az agyaras lába közét.
- Hogy vinne el a ragyakórság! Hullana ki a fogad és vakulnál meg! – visítja közben, tíz körmét kieresztve ugrik neki az ork képének elveszítve a fejét.

A szamarak hangjai mindkettőnkben némi reményt keltett, legfőképpen nekem, hiszen én alighanem nem sokáig jutottam volna már el sebesült lábammal. Jó lett volna hát ezt most nem elszúrni, és elkötni két jószágot, meggyorsítva ezzel menekülésünket. Így hát elindultunk a hang irányába, és hamarosan el is értük az istállót, ahol azonban váratlan, és cseppet sem örömteli meglepetés fogadott minket, egy meglehetősen agresszív ork képében, akit sikeresen megzavartunk a jószág elkötésének hadműveletében, amit finoman szólva nem nézett jó szemmel az agyaras. A dühös oughwari egyből ki is mutatta felém ellenszenvét, megajándékozva engem egy felém dobott csatabárddal, mely a fejemet vette célba. Azonban szinte még csak felfogni se volt időm a veszélyt, mert társnőm azon nyomban cselekedett, és egy határozott mozdulattal a legközelebbi szalmabálába lökött, majd már vetette is rá magát az agyarasra, én pedig döbbenten figyeltem fekhelyemből az ork és a jósnő küzdelmét.
Miután némileg felfogtam a dolgokat, egyből valamiféle fegyver után néztem, hogy viszonozhassam Lisbeth számára az eddigi segítséget, és én is részt tudjak venni az ork földre terítésében. Sajnálatos módon azonban hiába kutattam át ruhám összes létező hajtását és az alatta fellelhető rejtekhelyeket, fegyvernek már nyoma sem volt. Vagy az úton vesztettem el tőreimet, vagy pedig Nini-Wellben maradtak, hiszen a börtönből kijőve már csak három penge volt nálam, a többit mind megtalálták és elvették. Íjamat pedig nem vittem magammal, azt az erdei rejtekhelyemen hagytam, így hát jelen pillanatban teljesen fegyvertelen voltam, ami miatt védtelennek éreztem magam.
Szerencsémre azonban a közelben megpillantottam egy vasvillát, így hát ha sikerül odáig elvonszolnom magam, én is harcba szállhatok agyarasunk ellen.
Nagy nehezen feltápászkodtam hát - közben Lisbeth tovább csépelte az orkot, akit egyre jobban felhergelt támadója - és elbicegtem a vasvilláig, majd felkaptam azt, és rákiáltottam a jósnőre:

- Vigyázz! Ez majd ellátja a baját! - kiáltottam el magam, majd ha a nő félreugrott az útból, akkor egy gyors mozdulattal az ork felé hajítottam az eszközt, és ha célba talált, akkor az oughwarit hamarosan három helyen is átszúrja a vasvilla hegye, és nem lesz többé semmi sem, ami a szamár és közénk állhatna.

Eleinte hiábavalónak tűnt minden igyekezetem, mert a fém nagyon lassan hevült fel, én meg rémülten döbbentem rá arra, hogy ha nem kezd el hamarosan melegebbé válni a tőr, akkor bizony támadóm átnyiszálja a torkomat. Nyeltem hát egy nagyot, és igyekeztem még jobban szuggerálni a pengét, és közben ezt mondogattam magamban: Gyerünk, mi lesz már!
Szerencsémre végül aztán a fém megadta magát, és melegedni kezdett, és agyaras barátom az utolsó pillanatban bár, de ordítva engedte el a forró fémet, én meg diadalittasan, kárörvendően nevetve tápászkodtam fel, és már rohantam is, a nő segítségére sietve.
Azon nyomban berúgom az ajtót, amint a házhoz érek, és éppen látom, amint az ork - az általam lejátszott jelenethez kísértetiesen hasonlóan - átdöfi a csinos asszony férjén kardját, majd szinte azon nyomban felém fordul, és véres kardjával megindul felém, üvöltve rontva nekem.
Szemem sarkából látom, miként néz rám a nő reménykedve, a megmentőjét látva bennem, én meg igyekszem pillantásommal megnyugtatni őt, hogy minden rendben lesz, majd kardomat előrántva igyekszem felvenni a harcot az oughwarival, remélve, hogy kardforgató tudásom elégnek bizonyul addig, míg mágiám ismét feltöltődik, ugyanis biztosra veszem, hogy bűzös banditánk jóval képzettebb harcos nálam, így hát mágiám nélkül sokáig nem fogok tudni dacolni vele, és akkor szégyen szemre foghatom a nyúlcipőt, sorsára hagyva ezt a gyönyörűséget, amit nem szívesen tettem volna meg. Bűn lett volna hagynom, hogy az ork vegye birtokba mocskos mancsával ezeket a formás idomokat, és beszennyezze ezt a szépséges, megözvegyült teremtést.
Nem túl fényes helyzetem ellenére azért fülig érő szájjal, csúfondárosan vigyorgok az orkra, és igyekszek magabiztosnak látszani, ahogyan visszaverem támadásait. Néhány döfés meglehetősen közel kerül hozzám, sőt pár úgy pattan le vértemről, így meglehetősen megrongálva fényes páncélzatomat.

- Ejj, kicsorbítod páncélomat, te gazfickó! Vigyázhatnál kicsit jobban egy ilyen szép vértezetre, galád kutya! Így kell bánni egy becsületes lovaggal, he? - csóválom meg a fejemet rosszallóan.

A lovag hátrálni kényszerül, de tartja magát egy darabig és a cselesebb próbálkozások is csak a vas vérten állnak meg. Lassan regenerálódik mágiája és már-már bevethetővé válik, amikor valami megpendül a hátsó acélvédelmén is. Ezt viszont nem a szemből ostromló művelte, ám el kell döntenie, hogy a figyelmét elvonja-e a hang.
Dönthet úgy is, hogy előbb visszatért képességeit ötvözve szerény vívó tudásával lehengereli ellenfelét és csak akkor foglalkozik a mögötte lévő dolgokkal.
De ha másként dönt, akkor egy sérült jobbal rámeredő fosztogatót láthat meg újra. A tőrét dobta neki, de hasztalan, így már csak az időközben újra magához vett baltája marad. Mivel az ügyetlenebb bal kezét kell használnia, így már közel sem olyan veszélyes. Ám ebben az esetben a hátulról támadást magában tudatosító hősnek két oldalról kell felvennie a harcot, egyik oldalról az égett kezűvel, de a másik oldalról a még mindig igen komoly fenyegetést jelentő másikkal.
Hát jobb lesz jól döntenie!


Eközben régi és új hölgy ismerősei inkább egy másik férfival múlatnák az időt. Ennek a külleme a legtöbb nő számára nem olyan vonzó, mint a kicsapott paptanoncé, de mégis ágyékig hatoló kalandokba keverednek vele.
A bősz szamártolvaj az elején nem kezd valami jól, a csapása elzúg a két nő között. Ráadásul mély rúgást is kap. De a karmolások nem tesznek benne túl sok kárt és fél tucat pofon után összeszedi magát és két legyintés között visszakézből vágja állon Lisbethet. Őt, a nagy harcot, ugyan nem fogja földre küldeni egy fegyvertelen nőstény!
Ez kicsivel az után történt, hogy a démonvadász megkérte őt a figyelésre, de az álboszorkánynak valószínűleg betöltötte a tudatát, hogy amíg támad, addig nem hagy időt, hogy a fizikai erejét érvényesítse a másik egy visszatámadással.
Hát így történt, hogy győzedelmesen állt meg a sarlatán jósnő felett, míg belőle egy vasvilla állt ki. És utána rázuhant teljes súlyával a kuruzslóra.
De vajon tényleg el akarnak menekülni az egy szem szamárral a városból? Vagy maradnak még megmenteni párakat két férfi ismerősükkel együtt?

Aligátor pedig ez időtájt közel lovagolt orkokra vadászva annak a háznak az elülső bejáratához, aminek a hátsó ajtaját nem rég egy szájhős berúgta és két orkkak csatározni nem kezdett.