Kezd belefáradni, hogy minden válasza egy újabb kérdést szül, mert úgy érzi, már órák óta faggatják, miközben talán napok óta alig hunyta be a szemét és most is itt álldogálhat, majd össze rogyva.
Egyre jobban belemászik saját magyarázatába a fáradtság miatt és sejti, hogy addig nem is fogják abbahagyni, míg nem mond valamit, amivel bajba keverheti magát, így próbál összeszedettebb lenni, de nem tud mit kitalálni, nem fog az agya.
- Nem tudok mit mesélni, én csak egy egyszerű jósnő vagyok, nem ismerem Al-Sziszi úr ügyeit. – hárít. – Az én munkám tőle függött, annyit tudok és nem tudok senkiről, aki titkos életet élhetett, boszorkányról meg főleg nem. – rázza a fejét.
Kezd olyan érzése lenni, hogy valamiért összefüggésbe akarják hozni a város lerohanásával az ő és Aligátor kapcsolatát, bár elképzelése sincs, hogyan.
- Igen, de sok mindenkivel megismerkedtem addig és gondolom nem voltam egyedül. – néz értetlenül a vallatóra. – Persze, hogy emlékszem, de nem értem mi köze van ennek bármihez is.
Nem! Nem akar beszélni a boszorkányokról és a démonról, mert akkor sosem szabadul innen, de egyre kényelmetlenül érzi magát a vizslató tekintet kereszttüzében.

/Lisbeth/


Az álboszorkány érzi, hogy puhatolózó kérdések nem olyan céltalanok, mint amennyire azt sejtetni akarná a kihallgató tiszt. És már előtte is körvonalazódik, hogy jobb ügyelni arra, hogy Braslov ork lerohanását nehogy a nyakába varrják, mert nincs az a pártfogó, aki kihúzza akkor szerencsétlen lányt a bosszú szomjas emberek kezéből.
Ám nyilvánvalóan látná jeleit, ha rosszul állna és a férfi is nyugodtan ül a helyén.
-Értem. Felmerült-e bárki, aki úgy érezte, hogy visszaélt az ügyében a természetfölötti hatalmával?
*Hangja most elhallgatott és megvárta a választ, mielőtt tovább kérdezett volna. Csak ez után folytatta.
-El tudná sorolni, mely városokon haladt keresztül az útja során? Csupán a jegyzőkönyv kedvéért kérdezem, nincs jelentősége.
*Ismét elhallgatott és megvárta, míg válaszol a nő. Talán ő is elfáradt és ezért nem tudja hirtelen a sok kérdését egyből megszülni.
-Mutatta-e bármi jelét Al-Sziszi bárkinek, hogy sötét elf vagy használt-e erdei elfhez szokatlan varázslatot?

A fáradtság ugyan egyre jobban kezdi megzavarni a nő gondolatait, de arra azért felélénkül, hogy rájön, ha nem vigyáz még Braslov lerohanását is a nyakába varrják.
Vet egy kétségbeesett pillantást Aligátor felé, de aztán egy sóhajtással folytatja a válaszokat.
- Nem vagyok én annyira jó, uram! Meg aztán igyekszem mindig a jó hírt erősíteni a jóslataimban, senki nem szeret rossz hírekkel szembesülni, nem igaz? – néz a férfire helyeslést várva.
Úgy nézi nem csak ő kezd kimerülni, talán hamarosan vége lesz ennek a kutakodásnak és elengedik, ha továbbra is észnél lesz. Pont ezért egy kis gondolkodás után válaszol ő is, mert felmerül benne, hogy eltagadja valósi útvonalát, de nem ismeri annyira a vidéket, hogy egy hozzáértő ne kapja rajta a hazugságon, ezért inkább nem kockáztat.
- A Nini-Well-i úton mentem Delos-ból Braslov-ba, nem jegyzetem meg minden kis települést, de hát elég kedvelt útvonal…..volt.
Alaposan megdöbbenti, amit ezek után hall és kerekre nyílt szemekkel néz a vallatóra.
- Sötét elf? A kapitány? Én……én nem ismerem egyik elf nép mágiáját sem…….honnan is tudnám? – hebegi idegesen és nem kevésbé félve.
Mibe keveredett? Már egyáltalán semmi kedve, hogy valaha is boszorkánynak nézzék, csak jusson ki innen épségben.

/Lisbeth/

-Ha mondhatok valamit, bocsánat, hogy közbe vágok, de én úgy ismertem meg a Drágámat, mint aki segít másoknak és a hadsereg gyógyfűtudójaként azóta is a sebesülteket látja el. -fogta meg hátra kötözött kezével bátorítóan kedvese kezét.
-Értem. Tehát önnek sosem jósolt?- kérdezte mindkettőjüktől az ülő.
-Szóval rögzíthetjük, hogy ön nem állt vitában senkivel a munkája kapcsán és senki nem vádolta önt rossz indulatú boszorkánysággal?
*A férfi hangja továbbra is közönyös volt, ám úgy tűnik, újra visszanyerte az elvesztett lendületét. Vagy legalábbis megint sorjáznak a kérdések, mert nem akar megállni.
-Nini-Wellben megállt vagy csak áthaladt?
*Most tart csak egy kis szünetet, hogy a vallatottnak legyen ideje reagálni.
-Szóval jósnőként nem ismeri a mágia különböző fajtáit? Abszolút nem tud semmit arról, hogy az erdei elfek milyen mágiát használnak? Igen különös, hogy valaki nem tudja megmondani erről a népről, hogy miféle képességei vannak.
*Ám hitetlenkedése nem akadályozta meg benne, hogy azonnal másra terelje a szót.
-És azt a démonvadászt meg tudja mondani, hogy hol találjuk?
*Lis együtt szegődött el gyógyítónak Angellel és gyakran találkoztak az Össznépi alatt gyülekező sereg táborában.

Egy kedves mosolyt villant Aligátorra Lisbeth, ahogy az védeni próbálja és megszorítja a felé tapogatózó kezet, hogy éreztesse mennyire hálás érte. Régen volt, vagy talán sosem, amikor megtette ezt érte bárki.
- Nem, bár nem tudom miért nem. – tér vissza a nő szeme a kérdezőre és tényleg nem gondolkozott el csak most ezen. – Tudja milyenek az emberek, tiszt úr, ha valamiért megharagszanak, vagy csak nem értenek valamit, akkor vádaskodnak, mint ez a kis semmirekellő is. – int Flint felé. – De attól, hogy megvádolnak vele, még nem vagyok boszorkány. – rázza meg a fejét.
Természetesen nem gondolhatja, hogy nem érkeznek további kérdések, mintha a férfi valahonnan erőt merített volna, ami neki sajnos egyre kevésbé sikerül.
- Csak egy napot voltam a városban, megszálltam a fogadban, aztán mentem tovább. – válaszol, mert az biztos, hogy nem ment vissza a városba, miután beleszaladt azokba a holdkórosokba és majdnem megerőszakolta egy démon.
- Nem ismerem, de hát jósnő vagyok, nem valami mágus. – néz értetlenül a vallatóra, mert sejti, hogy most próbálják csőbe húzni. – Nem tudom, elváltak az útjaink. – válaszolja szűkszavúan az Angel-re vonatkozó kérdésre, mert miért is keverné bajba a lányt egyelőre.

/Lisbeth/

A tiszt bátorítja és kiáll mellette, de érzi ő is, hogy nem sokat célszerű most beleszólnia, mert a kihallgató nagyon is csak a nő válaszaira kíváncsi. És ez felállítja a hátán a szőrt. De gyengéden megszorítják egymás kezeit.
-Milyen módon váltak el és hol, ha megkérdezhetem, a démonvadásztól?
*Bármennyire is szeretné elkerülni, máris gyanúba keverte és egy kérdésnél megint nem áll meg.
-Vagyis gyakran szokták megvádolni azzal, hogy boszorkány? Braslovban is kapcsolatba hozták a felbukkanó ork támadással? Mit csinált, amikor felbukkantak az oughwariak?
Ön azt mondta, hogy munkakapcsolatban álltak Sziszi úrral és a többi elffel, de ezek szerint semmit nem tud mondani a mágiájukról. Pedig ön misztikummal és ezotériával foglalkozik. Hogy úgy mondjam, ez a szakmája.
*Kezébe vette a madár tollat és türelmes arccal íráshoz készítve kezét várt, mikor egy újabb kérdés is kijött, de ezúttal az inkvizítortól.
-Az előbb azt mondták, hogy munka közben ismerkedtek meg. De a tiszt úrnak most meg azt állítja, sosem jósolt.

- Elszakadtunk, ahogy menekültünk az orkok elől, sajnos nem tudom merre lehet most, de remélem nem halt meg, vagy került azoknak a vadállatoknak a kezébe. – adja a szomorú aggódót.
Ha nem is akar hazudni, ha nem muszáj, azért nem megy a szomszédba érte.
És nagyon úgy néz ki, hogy a vallató nem fogy ki a kérdésekből, lehet, hogy az inkvizítor ösztönzi, hogy ennyire kitartó legyen? Lisbeth azonban, ha fáradt is, de még valamennyire észnél van, próbálja megjegyezni, hogy mire mit válaszolt.
- Gyakran nem, de előfordul az én szakmámban. Nem, nem hoztak összefüggésbe, miért tették volna, soha nem volt dolgom a büdös szájúakkal. – rázza meg a fejét erőteljesen. – Mit csináltam volna, menekültem, ahogy mindenki más, nagy volt a zűrzavar és Aligátor tiszt úr segítségével sikerült is kijutnom a kapun egy csomó más városival együtt.
Össze-vissza csapkodtak a kérdések és a nő próbált mindre válaszolni.
- De semmi közöm a mágiához, a kettő nem ugyan az, csak olyan gondolhatja ezt, akinek fogalma sincs semmiről. – kiáltja kétségbeesetten. – Mit akarnak tőlem?
Szeme a kámzsás férfira rebben annak szavaira.
- ÉN dolgoztam, tehát munka közben voltam, de nem neki jósoltam, ezt sosem mondtam, ne akarjon semmit a számba adni. – fújt dühösen most már.

/Lisbeth/


-Nyugodjon meg hölgyem! Mi csak jót akarunk. Szeretnénk kideríteni, hogy mi történt. Nem ön ellen irányulnak a kérdések, csupán egy ostoba félreértésben szeretnénk tisztán látni.
*Az inkvizítoron látszott az ingerültség, nem úgy mint a kihallgatón, aki olyan nyugodtan mondta a szavait, mint ahogy más ezeket a szavakat nem tudja.
-Szóval maga szerint mi nem értjük a munkánkat. Értem. Szeretném felvenni a panaszát, hogy legyen írásos nyoma, mikor majd a bíróságra kívánja vinni. Szóval elmagyarázná a mágia természetét és a misztérium természetét?
*Megvárja, hogy mit mond erre a boszorkány és csak ez után kérdez tovább.
-Fel tudná sorolni az eseteket, amikor megvádolták boszorkánysággal? Szeretném, ha a sértettek is megnyugodnának, hogy foglalkozunk az ügyükkel és csak rosszul látják az ügyet.
Meséljen kérem még a menekülés részleteiről!

Könnyen mondja a kapucnis, hogy nyugodjon meg, nem őt tartják itt órák óta megkötözve, vallatva, hogy majd összerogy már a kimerültségtől!
- Akkor miért vagyunk megkötözve és miért nem egy asztalnál beszélgetünk. – húzza el Lisbeth a száját és persze egy szavát sem hitte el a férfinek.
A másik azonban továbbra is úgy kérdezget, mintha semmi köze nem lenne az itteni ügyhöz, bár egyre pörgősebbek lesznek a szavai. A nő nagyot sóhajt, mert sejti, hogy ebből úgy sem jön ki jól.
- Kiforgatja a szavaimat. Nem, nem gondolom, hogy nem értik a munkájukat és nem akarok panaszt tenni, semmi értelme nem lenne. NEM ismerem a mágia természetét, semmi ilyennel nem rendelkezem, sosem rendelkeztem, én csak megérzek dolgokat, amik mással történnek…….
Persze semmi ilyet nem érez, csak következtet, de ahhoz elég büszkeség szorult bele, hogy ezt sosem ismerje el.
- Nem, nem tudom felsorolni, mindig dühös, csalódott emberek mondták, nem foglalkoztam vele.
A menekülés……miért olyan érdekes ez……
- Kifutottunk a kocsmából a démonvadásszal, aztán őt megtámadták, én ……fejbe vágtam az orkot, aztán a sebesült lányt cipelve a kapuhoz mentünk, ahol megint megtámadtak, de akkor felbukkant Aligátor és hősiesen küzdve megmentett minket. A városiakkal együtt menekültünk, aztán egy paraszt családnál kaptunk menedéket és én ott hagytam a lányt, hogy ápolják, majd eljöttem. Ennyi.

/Lisbeth/


Az indulatos beszéd után levette fejéről az inkvizítor a csuklyát és így láthatóvá vált öreg arca, kopasz fejbőre és még mindig dühösen szegezte tekintetét a sarlatánra.
-Úgy látom, nem együttműködő tanú. Pedig mi igen kedvesek voltunk és próbáltunk mindent elkövetni, hogy a szavait ne értsük rosszindulatúan. Ám úgy látom, hogy elszántabb eszközökkel kell elérnünk magánál, hogy újra készségesen válaszoljon a kérdéseinkre.
*Ezzel megindult az ajtó felé és a katonák utána rángatták, Aligátort ott hagyva a kihallgató tisztnél. Egy üres szobába vezették, ahol csupán csak egy lyuk volt. A gödör a padlón ovális alakú volt. A szeme láttára öntöttek bele a strázsák több vödör ürüléket és az inkvizítor egy ládikából farkánál fogva fogott meg egy patkányt és lökte bele a fekália után.
-Tegyétek bele!
*A csapda elég szűk, arra tervezték, hogy egy felnőtt férfi épp bele férjen, de ne legyen hely különösebben mozogni. Lisbethnek a mellei miatt nagyon kevés levegőt vehet egyszerre. Egyik férfi megfogja a két lábát, a másik a karja alatt és szó szerint apránként bele csúsztatják, hogy ha kapálózna vagy rúgkapálna, akkor is törzse mellett tapadjon a keze és ne tudja eresztés közben felemelni. Odalent már úgy sem fogja hasánál jobban felemelni. És csak állni lehet az emberi ürülékben számára, kimászni vagy leülni nem.
-Nos, kezdjük elölről! Egy sötét elfnek dolgoztál boszorkányként, ha mindent elmondasz róla, amit tudsz, az enyhítő körülmény.
*Miközben kérdését tette fel, egy másik patkányt is előhúzott a dobozból és azt a nő nyakába tette, hogy ha megmozdul vagy remegni kezd, akkor ijedten végig szaladjon a testén a gödör aljába ez is, miközben igyekszik megkapaszkodni tragikus esését elkerülve a délosi ruhájába.

Úgy látszik a fáradtsága elvette Lisbeth eszét, vagy csak elaltatta a vallató közönyös viselkedése a gyanakvását, de ahogy egyre többször méltatlankodni kezd, majd számon kéri, hogy miért vannak itt, azonnal megváltozik a légkör és nyilvánvalóvá válik ki is itt az úr. Az inkvizítor!
Máris durván ráncigálják el a jósnőt és hamarosan egy üres szobában találja magát, aminek egy lyuk van a közepén és amit a szeme láttára öntenek fel emberi ürülékkel, aztán egy élő patkány is kerül utána.
Lisbeth először még csak nagy szemeket mereszt, de ahogy a pap kiadja a parancsot és megragadják majd a gödörhöz kezdik cipelni, rángatózik és sikít, ahogy a torkán kifér.
Persze az őrök sem most kezdték a szakmát és ha tetszik neki, ha nem, beleeresztik a szennybe és a vadul kaparászó rágcsáló mellé.
A hely nagyon szűk és a rémület is elveszi a lélegzetét, ahogy a büdös szenny körülöleli lábait és megérzi a harapós állat motozását.
Feje szédül és zúg, de azért meghallja a férfi kérdését, ami mellé egy újabb patkányt mellékel és ami újabb sikítást eredményez Lisbeth-től.
- Vegyenek ki innen, mindent elmondok, csak vegyenek ki, kérem! Esküszöm nem tudtam, hogy sötét elf, azt hittem erdei, de igen neki dolgoztam, vagyis neki fizettem, hogy dolgozhassak, de nem vagyok boszorkány! Csak jó volt, hogy a népek féltek tőlem, de nem vagyok boszorkány mindenre megesküszöm atyám!

/Lis/


Az inkvizítor nem titkolja, hogy élvezi a helyzetet és széles mosollyal kedveskedik a hölgynek.
-Megértem az aggodalmát, őszintén. De én csak azért kényszerültem erre, hogy elmondjon nekünk mindent őszintén. Ha együtt működik, csökkenni fog az ítélet súlya, ezt ígérem.
Szóval kik és miért vádolják önt boszorkánysággal? Tán nem fenyegette őket azzal, hogy rossz dolgok történnek velük, ha nem fizetnek?
És biztosan tud valamit az erdei elfek mágiájáról. Mondjon nekem valamit, amit hallott arról, hogy ők mivel praktizálnak! És könnyebb lesz magának is, meg nekem. A patkányok előbb-utóbb éhesek lesznek és nem szeretném addig ebben tartani.
*A hangja nem kimondottan kedves volt, inkább behízelgő. De azért tett egy kis igyekezetet, hogy kedvesebbnek látszódjék, aki ha elég sokat hall, akkor kedvezni fog Lisbethnek.

Nagyon szerette volna elérni Lisbeth, hogy hamar kikerüljön abból a mocsokból és igen kényelmetlen helyzetéből, amibe az inkvizítor parancsára került. Eddig is nagyjából igyekezett az igazat mondani, de most már arra is hajlandó volt, hogy leleplezze magát és inkább azért büntessék meg mert csaló volt és ne azért, mert boszorkánynak hiszik. A pellengér és a korbács még mindig jobb alkunak tűnt, mint a máglya.
- Együttműködöm atyám, csak szedjenek ki innen. – könyörgött minden büszkeségét és tartását sutba dobva a férfinak, aki láthatóan élvezte a helyzetet. – Beismerem, volt néha…..de tényleg nem sokszor, hogy ……mintha említettem volna olyanokat, hogy…….valami rossz….történik, de ez nem hoz pénzt a konyhára, ezért csak olyan…..biztatásként. – nyögi ki miközben a könnyei végig folynak az arcán.
Most igazán szánalmasan fest, kócos hajával, piszkos arcával, amit még megtörölni sem tud, hiszen keze le van fogva.
- Nem láttam őket nagyon használni a varázserejüket atyám, de Al-Sziszi valami sötét démonnal praktikált, azért is szöktem el a városból, mert meglátott, amikor azzal a sötét lénnyel beszélt. Nagyon megijedtem, azt hittem végem van. Kérem, szedjenek ki innen, én tényleg mindent elmondok, amit csak akar. – hüppög és néz alázatos tekintettel a papra.

/Lisbeth/


Az álboszorkány mindent bevall, amit az inkvizíció kíván és életében új fordulat áll az öreg férfi eltöprengése után.
-Hmmm...hhmmmm. Szóval mégis tudtad, hogy démonnal üzérkedik, mégis neki dolgoztál. És elismered a tényt, hogy embereket félemlítettél meg mágikus képességeiddel, hogy pénzt zsarolj ki tőlük.
Hát másra nem is voltunk kíváncsiak. Kívánságod hamarosan valóra válik és kijuthatsz onnan. Szedjétek ki!
*Ezzel hóna alatt fogva emelik meg a nőt az őrök és hátra kötözött kézzel egy sötét cellába lökik. Két napig nem néz rá a kutya sem, mikor az inkvizítor újra megjelenik és egy tál levest hoz, melyet az arcához közel tesz le a földre. Nem engedik el a kezét azért.
-Nos, gyermekem! Gondolkodtál azon, hogy ki lehetett még délosban boszorkány? Vagy akár máshol, akivel utad során találkoztál? Nagyon fontos, hogy lássuk, hogy segítesz nekünk, hogy büntetésed mérséklődjön. Vagy szeretnél a máglyán megégni?
*Eközben amióta a tálat letette, letámasztotta a kezét a földre és guggol a sarlatán mellett.


/Flint/


Miután az ismerősét elvezették a szobából, hamarosan a kihallgató tisztnek is dolga akad ott, ahová a király is gyalog megy. Bár becsukja az ajtót, de sietségében elfelejti bezárni így a kis tolvaj egyedül marad pár percre.
Rajta áll, hogy mit kezd a helyzettel, most jól jön az, hogy engedelmes volt és terjedelmes vallomása miatt lekerült róla a kínzó eszköz és nélküle vezették a szembesítésre.

Természetesen számíthatna rá, hogy megint kiforgatják a szavait és olyannal is megvádolják, ami semmiképpen nem igaz, ezért hevesen védekezik, hiszen az élete múlhat rajta.
- Nem tudtam! Nem tudtam és pont ezért menekültem el, mikor kiderült. Nem akartam sem belekeveredni, sem a kapitány szeme elé kerülni, mert azóta is rám vadászott, hogy nehogy eljárjon a szám gondolom. – tiltakozik erős fejrázással, mert az legalább nincs gúzsbakötve. – És nem félemlítettem meg senkit, csak kicsit……ösztökéltem, de ….nem zsaroltam….. – rebegi most már nagyon is rettegve.
Nem tudja ugyan mi fog történni vele, de már azért is hálás, hogy kiszedik a büdös, ocsmány helyről és már nem érzi magán a patkányok motozását.
Szinte nem is érzi, mikor megkötik a kezét és még mindig félájult, amikor belökik egy sötét, nyirkos cellába.
- Kérem, Aligátor nem tudott semmit, őt ne bántsák. – könyörög, nem is tudva, hogy mikor fordult ki önmagából és vált ilyen jószívűvé.
Ébrenlét és ájulás szélén billeg, de magához tér, mikor a pap leguggol mellé és megérzi a leves illatát.
Nagy nehezen feltornázza magát a térdére és mivel nem engedik el a kezét, vöröslő arccal lefetyelni kezdi, mint a kutya.
- Igen, atyám gondolkoztam és eszembe jutott, hogy Nini-Well-ben összeakadtam boszorkányokkal, legalábbis azoknak mondták magukat. Az erdőben bukkantam rájuk, ahol démont idéztek, de mikor megjelent valami rusnyaság én elszaladtam, mert nagyon megijedtem. – túloz egy kicsit, de nagyjából az igazat mondja. – Ki akarok kerülni innen, segítsen atyám! – sírdogál csendesen.



A boszorkányt elcibálják és Flint örül, hogy nem tudja mi vár rá, vagyis sejti, de nem akar belegondolni, inkább továbbra is láthatatlannak igyekszik tenni magát.
Ezt sikerül is elérnie úgy látszik, mert először az őröket hívják el és hagyják, hogy egy oszlop mellett támaszkodva, magában álldogáljon, aztán a kihallgató katona is elmegy valahová, de nem zárja be az ajtót maga után és a kölyök hirtelen ott találja magát egyedül, még csak a keze sincs megkötve.
~ Lehet, hogy itt az alkalom, vagy ez valami próba? ~villan fel benne azonnal, de mielőtt még nagyon vacillálni kezdene, a lába magától megindul és pár pillanat múlva már az ajtón kívül, a folyosón lopakodik. Mezítláb van, így bár szinte süti a hideg kő a talpát, észre sem veszi, de így zajt sem csap.
~ Felfelé…….mindig csak felfelé…..~ ösztönzi magát, bár arra még nincs telet, hogy fog kijutni, de ha mást nem kiveti magát az ablakon, de nem akar egy lyukban megrohadni.

/Lisbeth/


Az inkvizítor a szájába harapott a név említésére.
~Igen, Nini-Well. Elég kellemetlen egy történet.
*Ám kissé megváltozott hangszínnel, mintha kicsit őszintébb lenne, oda hajolt alig észrevehetően közelebb.
-Mond csak! És tudsz bizonyítékokkal is szolgálni rá? Vagy esetleg alá tudja támasztani ezt még egy másik tanú is? Kell valami ellenük, mielőtt behívnánk tanúvallomásra őket.
*Forró téma az ottani boszorkányság, mert a lakosság zöme még jól emlékszik, mikor elkergették az inkvizíció egyik emberét, mikor kiderült, hogy milyen okult a tudományuk. Viszont nem csak ők emlékeznek erre a szerencsétlen esetre.


/Flint/

Eddigre már List bemártó utcagyerek rég messzire jár. Szerencséjére elég célirányosan vette a kifelét kötelező haladási iránynak és mire kirobbant a botrány, hogy megszökött, ő már messze járt.
Egészen pontosan addigra már a városban járt, ahol egy sötét elf nő hátulról megragadta a vállát, kinek valódi kilétét nem fedezték fel a járókelők, jól álcázta magát.
-Meg vagy végre! Már napok óta keresek, nem bírtam rád tovább várni. Jutottál valamire vagy csak itt csámborogsz?

Bár eléggé megviselt Lisbeth nem hiába volt aránylag jó a szakmájában, könnyen tud az arcokból olvasni, ahogy most az inkvizítoréból is aki talán önkéntelenül árulta el, hogy mennyire érzékenyen érinti a város emlegetése.
Ez kicsit megmozgatja a nő emlékezetét is és eszébe jut, hogy mit mesélt neki a fogadósné arról, hogy az inkvizíció emberét kergették el a boszorkányok hathatós beavatkozásával.
Ez most felvillanyozza Lisbeth-et, aki reménykedni kezd, hogy talán ha elmeséli amit tud talán ki tudja vele szabadítani magát.
- Tanút? Azt nem, hiszen az erdő mélyén űzték sötét üzelmeiket, ott, ahol senki nem látta őket, de meg tudom mutatni, hogy kik voltak azok és gondolom az inkvizíciónak nem kell különösebb segítség, hogy vallomást tegyenek a bűnösök. – jegyzi meg utalva rá, hogy sokat segíthet a papnak, ha az is engedményt tesz neki.



Valami csoda folytán sikerül az egyik kifelé tartó szekérre felkapaszkodnia és még azelőtt elhagynia a palotát, mielőtt kiderülne a szökése.
Szinte el sem tudja hinni, hogy kikerült azok közül a falak közül, még ha rongyosan és véresen is, alaposan összetörve, de életben. Nem is nagyon szándékozik tovább maradni, mint, hogy lop magának valami ruhát és némi élelmet, mert így is nagyon legyengült.
A szerencse még kitart mellette, amikor szerez magának az egyik mosónőtől egy ingat és egy nadrágot. Mikor azonban az egyik polgár házánál a macska elől akarja elorozni atejet, megragadja egy kemény kéz a vállát és Flint majdnem összeesik ijedtében.
Aztán csak zakatoló szívvel, lélegzet kihagyva bámul a sötét elf nőre.
- Te? Azt hittem már rég elmentél! – nyögi ki. – Semmi nincs, pedig már a kezemben volt. – rázza meg keserűen a fejét. – Most szöktem meg a tömlöcből, ahol megkínoztak és egy percig sem maradok, csak enni akartam valamit. – hozza a self tudomására elhatározását és ettől nem hagyja eltántorítani magát.

/Lisbeth/


Az inkvizítor nem volt elragadtatva a választól, bármennyire is készséges a lány.
-Gondolkodj erősen! Nem volt valaki más is? Mondjuk az udvarlód. Vagy valakit esetleg Braslovban láttál, aki még felelős is lehet ördögi ténykedéseivel az ork pusztításért...
Nagyon alapos vád kell bárki megvádolásához. Ezt tudhatod jól magad is. Csak lejáratjuk magunkat, ha egyből meggyanúsítunk minden gyanús személyt. Esetleg egy nő elmehetne veled és beépülhetnétek. És amikor a következő találkozójuk lesz, leleplezhetnénk őket.
Szóval, találkoztál boszorkány gyanús személlyel Braslovban vagy környékén?
*Próbálta körül írni, hogy mit akar.


/Flint/


Az enyves kezű és a sötét elf elhagyta a várost, utóbbi biztatására Délosba, hogy beszámoljanak Al-Sziszinek az eddigi eredményekről.

- Nem! Nem! – rázza a fejét Lisbeth, mert bár nagyon szeretne kikeveredni innen, nem tud segíteni abban, amit az inkvizítor vár tőle, hiszen egyedül volt, amikor Nini-well-be érkezett és az erdőbe sem kísérte el senki és a boszorkányokon kívül nem is látott mást.
Pedig minden további nélkül feladná, ha a saját szabadulása múlik rajta, de nincs ilyen sajnos.
- Aligátort még akkor nem is ismertem! Braslov-ban meg még meg sem melegedtem, mikor megtámadták. – válaszol keserűen, hogy nem jól haladnak a dolgok és az atya többet vár tőle.
Aztán szinte kap az alkalmon és serényen bólogatni kezd.
- Igen, ez jó lenne. Biztosan azt hinnék, hogy meggondoltam magam és minden további nélkül ismét hívnának maguk közé.
Az ismételt próbálkozásra fáradtan ereszkedik térdelésből ülésbe.
- Nem, nem találkoztam, a Nini-Well-i nőkön kívül senki gyanússal. Biztos lehet benne atyám, hogy elmondanám, ha láttam volna ilyet.



Flint-et már nem érdekli, hogy a sötét elf a kapitány embere-e vagy sem, csak az, hogy ki tudja innen juttatni és még a szekérre is felengedi, ahol begubózik a egyik láda mellé és végre egy jót alszik. Hosszú az út Delos-ig, még bőven megléphet az elftől addig.

/Lisbeth/


Az inkvizítor csalódott volt és egy nagy lélegzetvétel után lemondóan kommentálta a válaszokat.
-Úgy látom, hogy még mindig nem értjük egymást eléggé, szép hölgy! Holnapig gondolkodhat, ha akkor sem tud mondani semmit, akkor vissza dugjuk a patkányok közzé. A beépülés még önmagában kevés. Maga egy képzett boszorkány, sokkal többet tud ennél. Ezzel még a mágia halált sem kerülte el, bár ha a patkányok megéheznek, akkor nem is biztos, hogy sor fog kerülni rá.
*Ezzel elviharzott és kísérői rácsapták a vasalt tölgyfa ajtót a sarlatánra és ismét csak a sötétben maradt egy napig. Amikor újra jött az öreg, akkor már érzelemmentesen kérdezte.
-Nos? Sikerült valami az eszébe jutnia?

Kétségbeesve néz az atyára, akit láthatóan nem győzött meg és most már véget ér a finom, barátságos hangnem, az inkvizíció kimutatja a foga fehérjét, ahogy rögtön meg is fenyegeti.
- De nem tudok semmit, higgye el! – zokog fel a jósnő, ahogy a férfi az ajtó felé indul, de nem ér el vele semmit, könyörtelenül magára hagyják.
A kezét már alig érzi, a kötél véresre horzsolta a csuklóját, de kezd teljesen elzsibbadni.
Még egy ideig sírdogál, aztán azon kezd töprengeni, hogy mit is mondjon a papnak, ha az másnap visszajön, hiszen nem akar itt maradni, nem akar máglyán megégni, ki akar jutni.
Másnap az inkvizítor meg is jelenik, hogy megérdeklődje foglyától, vajon eszébe jutott-e valami.
- A városban a fogadósné is tudta, hogy boszorkányok, meg azt hiszem a démonvadász lány is találkozott velük, de csak onnan gondolom, hogy kérdezett róluk. Kérem higyjen nekem, nem tudok többet. – mondja elhaló hangon, megtörten.

/boszorkány/


Lisbeth elkeseredik és a sötétben van ideje gondolkodnia. Arra a következtetésre jut, hogy utolsó mentsvárát be kell vetnie és elárulja a vallatónak, hogy a démonvadász sokkal többet tudhat. Bár ez nem olyan hihetetlen, hiszen magát démonvadásznak állította be a nő.
-Rendben van! Úgy tűnik, hogy jó esélye van elkerülni a máglya halált. Mondjon el mindent erről a lehetséges tanúnkról!
*Végig hallgatja a sikertől felbuzdulva az inkvizítor, hogy utána kimenve eligazítsa a katonákat. Minden képen meg akarta ragadni a lehetőséget, hogy végre szilárd bizonyítékokat kaphatnak arról a boszorkánykörről és felszámolhatják egyszer és mindenkorra.
Ám az egyik embere bent marad és a fal mellé támasztotta a fáklyáját. A kopasz kínzómester volt, aki megölte a hivatalnokot. Száját megnyalva lépett közelebb a jósnőhöz és megjósolni sem lehetett, mi fog következni.
-Tudod, én tudok hatni az öregre. Itt azok jutnak előre, akik nem ficánkolnak. Ha azt csinálod, amit mondunk, akkor meggyőzöm, hogy rendes tanúvallomást tehess és nagyon enyhe büntetéssel megúszod. Kevesebbel, mint némely tolvaj.
*Közben, ha hagyja, akkor a nő szoknyáját felhúzza lassan, türelmesen a combjáig, hogy fürge ujjai a ruha alá másszanak, céljuk felé haladva.


A cellában végezve az öreg inkvizítor hamarosan egy másik tömlöcbe nézett be. Ott szintén egy szépséges nő várta.




-Ha tudsz még valamit, szívesen meghallgatlak. Eddig együtt működő voltál, de még kevés. Aki elsőként bevádolt téged, aszerint jóval többet tudsz.
-Nem, nem tudok, higgyen nekem!
-Rendben. Hiszek neked és a büntetésed akkor hasonló a tegnapihoz. Vigyétek!
-Ne, nem! Várjatok! -rándult össze ijedten- Van még egy ember, de ígérjétek meg, hogy meghal, ha beszélek róla! Jó? Neki ne adjátok ugyan ezt a lehetőséget!
-Ha őszinte vagy, segítünk. De ahhoz el kell mondanod mindent elejétől a végéig. -néz mereven a másik szemébe, szinte meghipnotizálva, úgy remeg a vallatott.
-Van egy ember, de nagyon veszélyes. Mindenképp meg kell halnia. Megbízásra öl meg másokat. Néhányan szoktak munkát adni neki. -hangja remeg- Vágott Patkánynak hívják, mert a jobb szemén van egy vágás. Bármire képes tahó. Ő biztosan varázslattal foglalkozik, mert mondták, akik jobban ismerik, hogy természetfölötti erőkkel teszi el láb alól áldozatait.
*Kimerülten hanyatlott le a feje. Tudta, hogy hazudik, az a tuskó senki szemében nem mágus. De remélte, hogy ráharapnak és végre kijut innen. Ez volt az első nap, amikor bérgyilkost dobott fel. Eddig csak kilenc tolvaj nevét mondta el, akikről szintén azt állította, hogy bűbájjal szerzik meg a zsákmányukat.

A jósnő nagyon el van keseredve és fél is természetesen, így mindent megtenne, hogy kiszabaduljon az inkvizíció markából, ráadásul Aligátor miatt is aggódik, hogy saját múltbeli viselkedésével, most őt is bajba keverte, hiszen senki nem hajlandó mondani róla semmit, mióta ide bezárták.
- Találkozott Nin-Well-ben a boszorkányokkal és róluk akart többet megtudni, mert azt állították mindenhol vannak kapcsolataik. Ezt akarta a lány felszámolni elmondása alapján. Elég céltudatosnak tűnt, de én nem tudtam neki segíteni és nem hiszem, hogy volt ideje mástól kérdezősködni, mert nem sokkal utána támadtak az orkok.
Lisbeth mindent elmond, amit csak tud, bár továbbra is úgy állítja be Angel-t, hogy mindent elkövetett, hogy leleplezze a boszorkányokat, így talán megvédheti őt.
A pap most nem mond semmit, mikor kimegy, hiába könyörög neki a nő, azonban egyik embere vele marad és egyáltalán nem tetszik Lisbeth-nek, ahogy beszél, ám nem is marad meg a szavaknál.
Felmerül benne, hogy kihasználja az alkalmat, de épp elég tapasztalata van ahhoz és jó emberismerő, hogy tudja a férfi semmit nem fog neki elintézni. De mit tehetne kiszolgáltatottan, összekötözve?
Csak egyet, amit nem is habozik kihasználni, remélve, hogy egy jó darabig elveszi a férfi kedvét a nőktől.
Vágyakozó pillantást szegez a fickóra, kívánatosan megnyalja a száját, hagyja, hogy ez a tapló letapizza, aztán mikor teljesen magához szorítja, felrántja a lábát és alaposan megpróbálja ágyékon rúgni.
- Kicsi vagy te ilyen ígéretekhez, nyomorult féreg.

/Lisbeth és Szende/


Aligátor kedvese újra az inkvizíció gondos kezeibe került. Pedig a valóságban csak egy hosszúra nyúlt álom, csak egyetlen éjszaka volt, amikor kint volt a börtönből. Úgy tűnik, szeret itt lenni, mint hajléktalan a tököli börtönben télvíz hideg napjaiban.
Az öreg úr viszont nem rohant kikérdezni a megtért bárányokat. Fél napig egymástól elzárva tartották, mire egy kínzóterembe vitték mind a kettejüket.
-Üdvözöllek! Jó újra itt látni, boszorkány! Látod, a következetes munkát nem tudod legyőzni hosszú távon a te sötét bűbájaiddal. Mindig utol ért az igazság keze.
*A csuklyás alak visszafordulva gúnyosan mondta, mielőtt az eddigi érdeklődése irányába nézett volna újfent. Egy meztelen férfi volt megkötözve egy plafonról lelógó csigán átdobott kötéllel.
-Hamarosan önök is sorra kerülnek, de addig csak a mi érdeklődésünket csigázzák. Utána viszont mi csigázzuk az önökét. Nos, fiam, tudsz mondani nekem valamit?
*Az idegen alak fájdalmas és elszánt arccal nézett szembe az inkvizítorral.
-Mondtam már. Nem volt dolgom semmi fajta boszorkánnyal vagy bármi ami érdekes lehet.
*A csuhás intésére a kopasz segédje jól erősen markolva a kötelet elkezdte húzni fölfelé. Az első, nagyobb húzás után, mikor alaposan megugrott fölfelé a fogoly és hirtelen állt meg a levegőben, kicsit himbálózva, a csuklójára tekerte a kötél végét, majd minden erejét bele adva araszról araszra húzta tovább, már nem tekerve tovább végtagjára, megelégedett azzal, hogy a kötél a keze alatt lóg, ahogy halad fentebb. Látszott a rabon, hogy nem izgul, valószínűleg nem először csinálják ezt vele. És lélekben felkészül a fájdalomra.
Amikor felért teljesen a tetejéhez, szinte majdnem meg is foghatta volna a csigát, kinyújtott ujjai pár centire himbálóztak tőle, akkor újból kérdezték, de dacos hallgatásba burkolózott. A kínzómester hosszú várakozás után elengedte és a csuklójánál magára kötöttet markolta két kézzel. Amikor a gyanúsított leért a lenkötél megfeszült és alig néhány arasznyira a földtől reccsenést hallatott.
-Ááááááá! -az arcon kiülő fájdalom minden mást eltorzított- Eltört a karom.
-Nos, elfelejtettem mondani, hogy a kisebb ejtésekből akár ötöt is kibír az ember anélkül, hogy megnyomorodna. Ám ha magasabbra húzzuk, akkor nem csak fáj. Kénytelen voltam, mert nem volt együtt működő tanú.
-Kegyelem! Én min...
-Húzd fel még egyszer!
-Ne! Várjon! Van egy alak, aki megveszi a lopott holmikat. Nem tudom, hogy mágiát űz-e, de ő mindenről tud a városban. Talán őt kell megkérdezni.
*Hamarosan több irat hamisítót a király hivatalnokai közül leleplezett és két-három embert, aki a bűnszervezetekben központi szerepet tölt be. Flint tudná, hogyan került ide ez az alak. Az ő vádja a tolvajhercegnőre és főleg, hogy segített elfogni, láncreakciót indított el a helyi alvilágban. Ráadásul abban a különleges helyzetben voltak, hogy nem alulról kellett fűzni a szálakat egyre magasabb polcok felé, hanem egy olyan első vádlott vallomására alapozhattak, aki a legfontosabb embereket már bevádolta. Így akik lentebb tettek vallomást, nem számított túl sokat a szavuk, hiszen már a felettük lévők megalapozták az összes értékes gyanúsított elfogását.
-Nos, itt az ideje, hogy ti is kipróbáljátok a strappadot!

Volt ideje Lisbeth-nek, hogy átgondolja, mivel érdemelte ki az istenek haragját, bár azért lett volna pár tippje rá, de nem gondolta volna, hogy pont akkor csap le rá a sors, amikor jó útra tér.
És ismét a tömlöcben találta magát, ahonnan nem is olyan rég szabadult, vagyis azt hitte, hogy igen, bár arra, hogy hogyan még mindig nem emlékezett, de hát ennek nem sok jelentősége volt már.
Egyedül búslakodott a cellájában, amikor hosszas várakozás után őrök jönnek érte és az inkvizítor elé citálják méghozzá a kínzóterembe, ahol megint találkozhat Szendével, és biztos benne, hogy legalább annyira megsínylette az itt létet, mint ő.
- Tudja, hogy nem vagyok boszorkány! Megegyeztünk és én elmondtam mindent, amit csak tudtam, hogy segítsem a munkáját! Az Isten meg fogja büntetni, hogy ártatlanokat bánt! – válaszol Lisbeth az ijedtségtől és a kétségbeeséstől élesebb hangon, mint tervezte, de nem tehet róla, nagyon féltm és a látvány ebben csak megerősítette.
Nem ismerte a csigás kötélen lógó szerencsétlent, de elég elszántnak tűnt, ahogy a papnak válaszolt a kérdésére, miközben a jósnőt kilelte a hideg a kimondott ígérettől.
Nem, nem akart azon a kötélen lógni, mert mit mondhatott volna még el, amit eddig nem tett és ha nem mond semmit, akkor nagyon fog szenvedni.
Aztán a kínzómester nekilát a munkájának és Lisbeth annak ellenére nem tudja levenni a szemét a látványról, hogy tudja, nagyon rossz vége lesz annak a dacos ellenkezésnek, amit a fogoly művel, itt csak ő húzhatja a rövidebbet.
Mindenek ellenére csodálta a kitartását és a nyugalmat, amivel a procedúrát tűrte, bár valószínűleg elég fájdalmas lehetett a válla és a csuklója számára a megterhelés.
Aztán mindennek vége szakadt, amikor hirtelen engedte el a tartó kötelet a kínmester és a férfi felordított, ahogy a kegyetlen erő szinte majd leszakította a karját. Már vége is szakadt a hallgatásának, ahogy az atya megfenyegette, hogy ha nem beszél megismétlik a műveletet.
Nem csodálkozott Lisbeth egy percig sem, csak a hányinger kezdett csomósodni a torkában.
És ekkor ismét megszólalt az inkvizítor atya.
- Kérem uram, ne tegye! Eddig is segítőkész voltam, nem tagadhatja! – reszketett az őrök kezei között. – Mit akar még tőlem? – rántott nagyot a kezein, hogy kiszabaduljon a katonák kezei közül és próbáljon minél messzebb kerülni ezektől az irgalmat nem ismerő emberektől.
~ Még engem tartanak gonosznak, boszorkánynak? Akkor ők mik? Maguk a sötét démonok! ~