Miután a vallató kiszedett minden fontos információt az előző áldozatából, rátért a két nőre. Mivel Lisbeth más sok mindent elmondott neki, először Szendét vette elő.
-Ne, ne! Hagyjatok! -a két őr fogása közben a lábát felhúzta és belerúgott a lábaikba, de azok igyekeztek úgy tenni, mintha meg sem éreznék- Ez csak félre értés. Eresszenek! Engedjenek el!
*Nem volt képes bármi logikusat cselekedni. Elméjét teljesen eluralta a pánik és amikor faggatták, akkor is csak össze-vissza kiabált. A kopasz kínzómester megfeszítette a kötelet és egyre kényelmetlenebbül érezhette magát, ahogy háta feszül a karja. Ám nem tett ellene semmi pozitívat azon kívül, hogy eleredtek a könnyei. És úgy veszekedett az öreggel.
Végül jött az elkerülhetetlen és elkezdték húzni őt is fölfelé. Sorsa megpecsételődött, hiszen bármit tesz, onnan már csak lefelé vezet az út. Még a harmadáig sem értek, amikor megszaladt lefelé és a feje egy hang nélkül előre biccent.
A két kihallgató értetlenül ment hozzá közelebb. Vizsgálgattál, de nem jutottak válaszokhoz.
-Ez elvesztette az eszméletét.
-De hogyan? Ennyitől még nem szoktak elájulni. Oké, hogy csaj, de emlékszel a méregkeverőre, aki harmadjára adta be a kulcsot? Pedig azt akkor teljesen felhúztuk. Ennek még a válla is a helyén van.
-Úgy tűnik, érzékenyebb lelkű. Nem baj! Ezek szerint megtörtük. Vidd a cellájába, ha magához tér, beszélni fog. Ti meg hozzátok azt!
*Ezzel a két katona elkezdte vinni List a kötélhez, hogy ráfűzzék. A szakavatott mester tanonc helyett a két fogdmeg veszi át a szerepét és a csuklyás főnökük már fel is teszi neki az első kérdést.
-Azt mondod, nem vagy boszorkány? Akkor hogyan jutottál ki a zárt cellából, melyen semmi nyoma nem maradt még annak sem, hogy ott voltál valaha? És hogyan szöktél ki a palotából észrevétlen?

Egyelőre úgy néz ki, hogy megkönyörülnek Lisbeth-en, mert a másik lányt veszik előre és a jósnő most először életében nagyon is át tudja érezni a másik félelmét és, hogy foggal-körömmel küzd azért, hogy nem kerüljön kötélvégre, de itt nincs esélye hiába hadakozik, vannak elegen hozzá, hogy lefogják és hamarosan már ott himbálózik az inkvizítor előtt hol nyöszörögve, hol kiabálva.
Ahogy Lisbeth sem tartja magát boszorkánynak, úgy Szendéről sem feltételezi, hogy az, valószínűleg csak egy középkategóriás szajha az elmondása alapján, akinek egyetlen egy bűne van, hogy vele találták.
Lisbeth még a fejét is elfordítja, hogy ne kelljen látnia a kínzást, elég azt hallani is és szinte megkönnyebbül, amikor meghallja, hogy a lány elájult, amin a vallatói igen-igen csak csodálkoztak.
~ Legalább nem szenved tovább szerencsétlen! ~ fut át a gondolat a jósnőn, csak aztán jön rá, hogy ami a másiknak szerencse, az neki szerencsétlenség, hiszen most rá kerül a sor.
- Ne! Ne! Ne! – rángatja magát Lisbeth, de nincs elég ereje szembeszállni a kínzósegédekkel és hamarosan már ő is abban a kellemetlen pozitúrában találja magát, mint az előző két vallatott.
A kérdésre azonban megdermed, mert ez az egy, amire ő maga sem tudja a választ és tényleg joggal gondolhatják róla, hogy valami sötét praktikával érte el ezt.
- Nem tudom! Elaludtam a cellámban és ott ébredtem fel egy mezőn, azzal a lánnyal. Nem gondolkoztam rajta, örültem, hogy szabad vagyok, azt hittem valami történt a fejemmel, azért nem emlékszem. Semmi boszorkányság nem volt benne, legalábbis részemről nem. Biztos valaki rám akar kenni valamit! – védekezik kétségbeesetten, de még a saját maga számára is szánalmasan hangzik. – Nem gondolhat olyan bolondnak atyám, hogy ha megszöktem volna, akkor pont ide jövök vissza és békésen iszogatok a városban? – veti fel legfőbb érvét.

Meglepő fordulat következett be a vallatásban, amire igazán nem számíthattunk. Mondhatni, Dais ex Machina; isteni beavatkozás!
Az inkvizítor arcra elégedett mosolyra görbült és Lis válasza ismeretében ez több mint meglepő. Ám ő egy aprócska jelét nem szivárogtatta ki, hogy csalódott lenne.
-Tudtam, hogy okosabb lány vagy annál, mint sem egyszerűen megszökj. Szóval azt állítod, hogy a lány boszorkány és akaratod ellenére ragadott ki a börtönből?
*Kedvesen megsimogatta a jósnő arcát.

Az eddigiek alapján Lisbeth nem hitte volna, hogy az inkvizítor egyáltalán meghallja, amit mond és nem csak a biztonság kedvéért is megkínozza, hogy minden körülmények között z igazat hallhassa a nőtől. Pedig tudhatná már, hogy erre nincs szükség, hiszen a jósnő eddig is mindent elkövetett, hogy higyjen neki és végre kikerülhessen innen és újból Aligátor ölelő karjaiban lehessen. Soha többé nem vesz kártyát a kezébe és nem fog jósolgatni senkinek, ha innen megszabadul egyszer.
Ezért aztán alaposan meglepődik, mikor meglátja azt a mosolyt a pap arcán elterülni.
Szorult, fájdalmas helyzete ellenére is gyanakodva néz a férfire és megpróbál elhúzódni annak érintése elől, mert eddig sem volt túl jó ha megsimogatta, azután mindig sok-sok fájdalom jött.
Azonban az atya szavaira meghökken, de van annyi esze, hogy nem kezd el azonnal tiltakozni, mert végül is mit tud ő arról a lányról? Csak amit az elmondott, akár még igaz is lehet a dolog, de nem ő akar az lenni, aki Szendét bemártja.
- Én nem állítok semmit, mert mint mondtam nem emlékszem semmire. A cellámban elaludtam, aztán a mezőn ébredtem fel. Csak ennyit tudok. – rázta meg a fejét, hiszen ebbe nem lehet belekötni, ha meg a lányt boszorkánysággal vádolják meg úgy is kiszedik belőle, amit akarnak, ahhoz nem kell ő.

A csoda sajnos nem tartott három napig és az öregember arcán dühök gyülekeztek a ráncok árnyékában. És a simogatni próbáló kézből egy hatalmas pofon csattant.
-Azt hittem, hogy megtanultad a patkányoktól, amit kellett. A te döntésed, ám legyen!
*Ezzel intett a tenyerével felfelé, hogy kezdjék meg emelni a nőt. És a sarlatán egyre inkább érezte azt a pici súlyt is, ami formás popsián volt. És minden más gramm testtömegét. A karja fájdalmasan vette tudomásul, hogy egy ideig nem a láb fogja nyögni ezeket a terheket.
Körülbelül addig húzták fel, mint Szendét, mikor hirtelen leengedték és vállizmok hirtelen kellett felfogniuk az esését. Már biztos lehetett benne, miért volt olyan magabiztos az idegen férfi. Először volt a vallatók kezében és ezekkel a kis ejtésekkel elhitették vele azt, hogy összeszorított foggal és nagy akaraterővel elviselhetőek és nem kell vallania.
A fél méteres szabadesés és utána a fék megvolt, ám a katonák nem olyan ügyesek, mint a kopasz kínzómester, szerencsétlenségükre kicsúszott a kezükből a kötél és a délosinak volt pár perc pihenője, amíg újra ellazulhattak az izmai, ha talpra esett. De hamar neki veselkedtek annak, hogy vissza vonják pár arasznyira a földtől.
-Nos, elmondod végre, mit tudtál meg a lányról?

Lisbeth feje oldalra nyaklott a hirtelen pofontól és szeme könnybe lábadt az égő, fájó érzéstől, ami elzsibbasztotta a fél arcát.
Sejthette volna, hogy ez lesz, ha nem azt mondja, amit az inkvizítor hallani akart és ők mindig vérre és vallomásra szomjaztak.
Azonnal megbánta, hogy nem mentette magát, hanem azzal foglalkozott, hogy ne mondjon semmit a másikra, mert megtapasztalhatta, milyen érzés, mikor a súlyát nem a lába hordozza, hanem a karja és abból is leginkább a csuklója és a válla.
Még megszólalni sincs ideje és máris zuhan lefelé, amit egy hangos sikollyal vesz tudomásul, ahogy a hirtelen rántást is, amitől csak ismét felnyög hangosan, de aztán a talpa érinti a földet, ami enyhít a vállizület terhelésén. Szívesen összerogyna, de ismét fellendül a csuklójánál fogva, ahogy a katonák káromkodva meghúzzák a kötelet.
- Szendének hívják uram és Délos-ban a Hoolibath fogadóban dolgozik, a ….hm…vendégeket szolgálja ki és minden bizonnyal neki van köze a kiszabadulásomhoz. – dalolja Lisbeth könnyes szemekkel.
Mindenki védje meg magát, ahogy tudja!

Az öreg arca ismét mosolyra húzódott, ám ez már nem az a békés mosoly volt, mint mikor felajánlotta elsőként a lánynak, hogy újabb tanúvallomással megszabadulhat a mai napra eső kínjaitól. És újabb megfoghatatlan pár év rabságtól. A győzelem ünnepe ült ki a képére.
-Látom, kicsit kell noszogatni téged és utána már jól megértjük egymást. Ezzel végeztünk is! Már csak tíz év van hátra az itt töltendő idődből. Gondold át, hogy milyen információkkal tudsz esetleg rövidíteni rajta!
*Ezzel kioldották a kezeit és már kifelé tartott a csuklyás, mikor valakit újabb katonák kísértek be.
-Örülök, hogy látom.
-Van egy perce rám, uram?
*Az újabb vendég szintén csuklyát viselt, ám sokkal határozottabb volt, mint bárki más idelent. Még az igen nagy hatalommal bíró inkvizítor is készségesen kiment vele és a strázsák zavartan vártak odabent. Bár elvileg végeztek, de nem akarták zavarni a fogoly elkísérésével a kinti beszélgetést. Ám ahogy telt az idő, zavaruk nőtt és végül úgy döntöttek, kivezetik.
Ahogy nyílt a vastag ajtó, a kint lévők hirtelen elhallgattak és ellenségesen mérték fel őket. Megvárták, míg távolabb mennek, de még így is hallani lehetett az újra kezdődő érzelemdús beszélgetés néhány mondatát. Az ismeretlennek furcsán egyenes háta volt, mintha csak karót nyelt volna.
-Nem érdekelnek az egyéb szempontjai! -hallatszott az idegentől- Az én nézőpontom mindent felülbírál, megértettük?
-Legyen egy kicsit türelmesebb és várja meg az eredményeket! Még nagyon az elején vagyunk. Biztosak lehetünk mind a ketten benne, hogy hamarosan látni fogjuk, hogy...
-Nincs időnk! Szerintem az embereim helyében magát sem érdekelnék -elgondolkodott a szavakon- más megvilágítás.
*Ahogy kinyílt a zárka ajtaja és belökték rajta a sarlatánt, rájöhetett egy tévedésre. Véletlenül Szendét is ide hozták vissza, nem a sajátjába így most együtt kell lennie az eszméletlen lánnyal.

A mosoly, ami Lisbeth vallomása után Feltűnt a pap arcán egyáltalán nem volt szimpatikus és a szavai nem is mondtak ellent ennek az érzetnek, ami a láttán elfogta a nőt.
A kínzása úgy látszik véget ért, mert azt vallotta, amit a férfi hallani akart és ez most egyáltalán nem esett jól a jósnőnek, valamiért szégyellte magát, de nem akart ilyen módon megnyomorodni.
Azonban tudta jól, hogy bizony azt a tíz évet itt nem fogja megélni, még az elsőt sem, ha nem talál ki valamit. Mondani egyelőre azonban nem tudott semmit, hiszen a lányt sem ismerte.
Mikor kioldották a köteleit, alig állt meg a lábán, de az őrök keményen fogták, így talpon maradt, viszont egy katona zavarta meg őket, amiért láthatóan az inkvizítor elég bosszús lett.
Azonban mikor megjelent az idegen, az hasonló módon volt öltözve, így Lisbeth arra gondolt, hogy ő is valami hasonló inkvizítor lehet, mint emez, csak magasabb rangban, mert láthatóan tisztelettel beszélt is viselkedett vele az atya is meg a többiek is.
Mikor kimentek az őrök tanácstalanul egymásra néztek, aztán intettek Lisbeth-nek, hogy maradjon ahol van és ők is várni kezdtek, de ahogy telt az idő, úgy lettek egyre idegesebbek és végül csak nekiindultak a nővel, hogy visszavigyék a cellájába.
A két pap láthatóan nem örült, hogy megzavarták őket és dühös pillantást vetettek rájuk, az őrök gyorsan el is lökdösték , hogy minél előbb kikerüljenek a halló és látótávolságból, de még így is elcsípett pár mondatot, amiből rájött, hogy az idegen csuklyás valamiért nagyon elégedetlen.
De nem lett sokkal okosabb és máris a börtönében találta magát, de meglepetésére most nem egyedül, mert vagy rossz cellába hozták, vagy az inkvizítor trükközött, de Szende is ide került.
A lány azonban még mindig eszméletlen volt.
Ha volt valami víz benn, akkor Lisbeth letépett egy csíkot a ruhájából és azzal kezdte törölgetni a lány homlokát.
- Veled aztán jól elbántak. Talán jobb lenne, ha mondanál nekik valamit, akkor talán békén hagynának. – mormolja, bár nem bízik benne, hogy Szende ezt egyáltalán hallja-e.

Szende lassan ébredezik és kábán néz az álboszorkányra.
-Hol vagyok? -körbe nézve ugyan az a nyúzott arc- Pedig már reméltem, hogy ez csak egy álom volt. Hogy kerültem ide? És te hogyan tudtál eljönni a kínzótól?
*A vállát tapogatja, de meggyőződik róla, hogy nem tört össze úgy, mint a szerencsétlen, akit látott. És ez némileg megnyugtatta.

A borogatásnak meg is lesz az eredménye, mert az eszméletlen lány lassan kezd magához térni, de láthatóan nem igen emlékszik hirtelen, hogy hol van és miként került ide, de aztán láthatóan elfelhősödik az arca, mikor ráébred és kétségbeesett hangon szólal meg.
- Én is reméltem, hogy ez egy rossz álom és nem rángattak ide vissza, pedig már azt hittem végre megszabadultam ettől a borzalomtól.
Azonban utolsó kérdésére kissé meginog az önbizalma Lisbeth-nek, de aztán összeszedi magát és mosolyogva vonja meg a vállát. Ebben a környezetben lassan visszazökken a hazugságok és álságok szövevényébe, mert nem nagyon lát más kiutat.
- Azt csináltam, amit neked is javaslok, ha kérdeznek beszélj! Minél többet mondasz, annál kevésbé kínoznak meg és akár ki is szabadulhatsz. – javasolja viszont most őszintén, hisz nem akar rosszat a lánynak. – Azt mond, amit hallani akar, különben úgy is addig kínoznak, mag meg nem teszed vagy így, vagy úgy. Most szerencséd volt, hogy elájultál és volt más szórakozása, meg aztán jött valami felettese, azzal kellett elszámolnia. – mereng el, azon amit hallott.
-

A lány lassan kezdi összeszedi magát és szomorúság ül ki az arcára. Már látszik, hogy tudja azt, mi vár rá itt, ezt nem most tudta meg, csak megerősítette Lis benne, hogy nincs kiút. Talán előtte fél percig, amikor látta, hogy az álboszorkány is kijutott és neki sem esett baja, akkor csillant meg a remény csalóka fénye.
-Első alkalommal még csak azt mondták, hogy rutin kihallgatásra visznek. Rólad akartak megtudni minél többet. Azt kérdezgették, mióta vagyok boszorkány és utána ismertelek-e meg téged vagy te nevelted ezt ki belőlem.
Csak arra emlékszem, hogy reggel találkoztunk a mezőn és azt sem tudom, miért hajtanak rád ennyire.
*Az órák lassan teltek és lassan elaludtak ám egy olyan ismeretlen hangra ébredtek mind a ketten, mely valahol félúton volt a halálhörgés és a démoni kacaj között. Ha kinyitják a szemüket egy lángoló démonszellemre riadnak. Lisbeth még azt is észreveheti, hogy a Nini-Wellben a boszorkányok által megidézett lényre több, mint hasonlít.
-Készüljetek a végetekre! Első alkalommal még kivittelek innen -fordul a fekete-fehér hajú nőhöz-, hogy ne pletykálj rólam! De úgy tűnik, más módszerekhez kell folyamodnom.
*Ezzel a láng aurával körbevett karját nyújtja egyre közelebb a sarlatánhoz.

Lisbeth  látja, hogy miként hal el Szende szemében a remény lángja és sajnálat ömlik végig rajta, de tudja, hogy ezzel itt nem mennek sokra.
Meghallgatja, hogy miként faggatták a lányt is és, ahogy várta őt meg ellene akarták felhasználni, ahogy őt is a lány ellen, ám ez ellen nem tehettek semmit, hiszen az inkvizíció eszközei a kínzásra kimeríthetetlennek tűntek és mindenképpen kiszedik belőlük, amit hallani akarnak.
- Engem meg rólad faggattak ugyan így, de ezek így szokták és előbb-utóbb úgy is mondunk egymásra valamit még ha nem is akarunk. Én sem bírom sokkal jobban a fájdalmat, mint te. – ismeri el a jósnő és arcára kétségbeesés telepszik, ahogy a sarkára ülve belegondol a helyzetébe. – Sosem jutunk ki innen csak ha a máglyára visznek. – suttogja inkább csak magának.
De a körülmények ellenére sem dacolhatnak a fáradtsággal és hamarosan Lisbeth álomba merül és fogalma sincs mennyit aludhatott mikor valami hátborzongató hangra ébred. Kipattan a szeme és amit meglát azonnal arra ösztönzi, hogy a sarokba lapuljon.
Egy démoni lény áll a cella közepén lángolva és kacagva, aki, ha nem ugyan az, akit Nini-Well-ben látott, akkor az ikertestvére, bár annyira nem ismeri a démoni lényeket, még az is lehet, mindegyik így néz ki.
- Te……..te vittél ki? – nyög fel kitágult szemekkel. – Én nem……NEM mondtam rólad semmit! – kiált fel, aztán tapogatózó keze a vizeletnek betett vödörre lel és kétségbeesésében ráborítja a lángolva közeledő lényre. – Menj oda vissza, ahonnan jöttél! – sikítja közben.

Szende kicsit elhúzódik az őt ápolttól, amikor rájön, hogy ha Lis úgy került ki a kínzókamrából, hogy beszélt és őróla faggatták, akkor nagyobb bajba sodorta őt, mint ahogy gondolta, hogy miben van. Bár eddig sem volt kétsége afelől, hogy a legfurfangosabb módokat megtalálják, hogy rábizonyítsanak akár hazug vádakat is, de úgy gondolta, hogy mindenkinek saját magára kell vigyáznia. Ehelyett nem régen megismert barátnője látszólag érzelem nélkül javasolja neki is, hogy hazudgáljon és keverjen bajba másokat.
Ám azért megérti és jól az eszébe is véste, hogy nincs értelme máson könyörületesnek lennie. Ám az mégis megdöbbentette, mikor egy pokoli lényre ébred az éjszaka és az hamarosan mint kiderül, nem őrá koncentrál. Ijedten húzódik félre, ahogy elsétál mellette és csak egy rossz pillantásra méltatja.
A jósnőhöz viszont egyre közeledik és az ágytál tartalma látszólag akadálytalanul haladt át rajta, még csak meg sem lepte.
-Nekem csak annyi célom volt, hogy ne kezdj el újra beépülni a lányok közé és lebuktatni. Miért kellett visszajönnöd?

Nem meglepő Lisbeth-nek, hogy a lány hirtelen kicsit más szemmel néz rá, mert így legalább nem esik abba a tévhitbe, hogy muszáj megvédelmeznie, amivel csak magát ásná még jobban a sírba.
Úgy sem változtat semmin az, ha rá vall, hiszen már úgy is elítélték, még ha hitegetik is, hogy van esélye. Lehet, hogy kinézetre nem egy észlény, de azért használja azt, ami a fejében van.
Nem sokat pihenhetnek, mikor a démon megjelenik a cellában és felvilágosítja Lisbeth-et, hogy ő a rejtély megoldása, miként kerülhetett ki a börtönből és ez mindenféle szempontból nagyon nagy baj, hiszen egyrészt ha meglátják az őrök itt a lényt, rögtön azt gondolják, hogy tényleg boszorkányok, másrészt nagyon úgy néz ki, hogy ez a dög meg akarja ölni.
A folyadék sem változtat a helyzeten és Lisbeth már csak a csodában reménykedhet.
- Beépülni? Eszem ágában sem volt! – védekezik a fejét rázva. – Soha nem akartam, hogy azokhoz a nőkhöz valami közöm legyen, ahogy hozzád sem. Tűnj el innen! Már így is a halálomat okoztad a tetteddel, mit akarsz még?
Soha nem volt vallásos, de most keresztbe teszi az ujjait, mint egy keresztet, hátha az megállítja a lényt.

Ki tudja, hogy a kereszt védte-e meg vagy más erők avatkoztak közbe. De Szende kimeredt szemmel figyelte, ahogy a démon hozzá ér a boszorkányhoz és az lángra kap. Ám Lisbeth legnagyobb érzése mégis az volt, hogy hideg a fal.
Hamarosan el is tűnik minden egyéb beszéd vagy látványos jelenet nélkül és Aligátor szerelme ott mard lángolva egy jó darabig. Ám semmi komolyabb baj nem látszik rajta. És az örömlány csak egy keveset tud végre az egészhez fűzni.



-Ha legközelebb találkozol vele, kérlek mond el neki, hogy én is leszek boszorkány, ha az kell, csak vigyen ki innen! Nem akarok meghalni.
*Hangja többször elcsuklik, ahogy sír és remeg. Láthatóan túl sok volt neki ez a nap és már nem tudja, mit beszél. Így nyomja el őt ismét az álom nagy nehezen, hogy ajtó nyílására riadjon és ismét a kétes hírű szobatársát keresse valaki idegen, akár boszorkány, akár nem!
-Ő az! Hozzátok!
*A tegnapi fura ember lépett be most, ám a megint csak cövek egyenes derekán most egy katonai egyenruha feszült. Temérdek kitüntetés sorjázott a vállától induló szalagon. És a kopasz kínzómester nyomult be mögötte néhány katonával, akik utóbbiak rögtön meg is ragadták Lisbethet.
-Meg kell várni a vezetői engedélyt hozzá, már beszéltem a főinkvizítorral.
-Nem szükséges vesződni vele, már figyelmeztettem, hogy más módszerekhez folyamodok, ha nem kapnak prioritást a szempontjaink.
-Az épületben maradhat, erre kaptam utasítást, de az épületből nem viheti ki.
*A tegnap még csuklyát viselő hirtelen látványosan távol tartotta a kezeit a fegyvereitől és a testétől, mire az emberei pont ellenkezőleg cselekedtek. Azonnal kardot rántottak még Aligátor szerelmét lefogók is. És meg is volt a hatása, a kínzómester magasba emelet kézzel jelezte, hogy ő ugyan nem fogja az élete árán megakadályozni őket. Ám amíg elkezdték kirángatni a foglyot, ő végig a nyomukban volt, immár leengedett kézzel.
-Akkor ki kell gyorsan tölteni egy papírt, hogy elvitte. Ha eltűnik csak úgy minden nélkül, akkor a tiszteletre méltó inkvizítor úr magyarázatot fog kérni. És Ön sem akarhat felesleges és hosszadalmas gondot magának. Megírom semperc alatt.
-Teljesen felesleges! -maradt hajthatatlan- Higgye el, hogy a jelen helyzetben csak én tudok gondot okozni a tisztelt uraságnak!
*A kijárat felé rángatták a nőt gyors ütemben és közben egyre több katona bukkant fel különböző cellákból vagy fordult be éppen oda és rángattak ki foglyokat. Úgy tűnik, hogy a tegnap említett idő, mely nagyon kevés az idegennek, épp olyan nagy rövid gyorsasággal már lejárt és a következmények beindultak.
A bejárat közelében Aligátorral és az ő milicistáival találkoztak, aki teljes harci díszben látta meg szerelmét és rohant megcsókolni.
-Vaszlav ezredes! Engedje meg, hogy bemutassam a mi drága gyógyító angyalkánkat, Lisbeth nővért!
-Kurszk! Tudja, hogy nem érünk rá erre! Csak azért jöttem el a főseregtől, mert egy kérdéses elmeállapotú csata előtt kezdte el letartóztatni a seregem tagjait. Azonnal vissza kell menni és csatlakozni hozzájuk, a király állítólag nagyon gyorsan akarta megkezdeni az összeütközést. Talán már le is késtük.
Az embereivel itt hagyom egyelőre, és kutassák át a cellákat más harcképes ember után is! Ajánljon amnesztiát nekik a vádakra, ha csatlakoznak őfelsége csapataihoz!
*Majd a még mindig ideges kopaszhoz fordult. Ő egyre inkább úgy érezte, hogy minősíthetetlenül leszerepelt, mert gyakorlatilag saját bázisukon lerohanták és még csak el sem tudta ismertetni a tényt hivatalosan, hogy rabokat visznek ki önkényesen.
-Nagyon nem érdekel, hogy vétkesek-e, ha meghalnak.
-Rendben van! A hadsereg hivatalos állományá...
-Már elmondtam a főnökének is, hogy ha átdöfik a maga tüdejét, nagyon kicsire zsugorodnak a mostani szempontjai. Próbálja rendkívüli helyzetként kezelni, hogy az országot megtámadták és az én szempontjaimat magáévá tenni!
*Talán most az udvarlója igazi nevét tudta meg a délosi?

Lisbeth felsikít, ahogy a démon tüze átterjed a testére és ő is lángolni kezd, de aztán elnémulva figyeli, hogy nem okoz benne kár, sőt a fal inkább kellemesen hűsen simul a hátához.
Nem tudni mi mentette meg az ájulástól, talán csak a másik lány hangja, amikor kicsit hüppögősen, de a tudtára adja, hogy szívesen társult volna, akár még a démonhoz is, ha az megszabadítja innen.
- Te nem tudod mit beszélsz! – rázza a fejét a jósnő, de valamennyire átérzi Szende szavait, hogy még az ördöggel is lepaktálna, csak kijusson innen.
Na nem, mintha Lisbeth nem mérlegelte volna, ha a halál a másik variáció.
A megkönnyebbülés, hogy eltűnt a lény, segít azon, hogy újból elbóbiskoljon, de azonnal kipattan a szeme, ahogy nyikorogva nyílik az ajtó és meglátja azt a férfit, aki az inkvizítorral beszélgetetett, amikor őt elvezették tegnap, de most egyenruhában feszít és katonák vannak vele, na meg a kopasz kínzómester, aki láthatóan és hallhatóan is eléggé zavarban van.
- NE…..Hová visznek? – próbál védekezni , de a katonák nem nagyon kegyelmeznek, húzzák is magukkal, nem törődve a börtön alkalmazott sirámaival, de mikor az nagyon fontoskodni kezd, vezetőjük jelzésére kardra kapnak, amitől a kopasz azonnal meghátrál.
Lisbeth csak ide-oda kapkodja a fejét a szópárbajra, mert semmit sem ért, egészen addig nem, míg meg nem látja szerelmét a többi katona mögött, aki azonnal hozzá rohan és a karjaiba zárja.
Szavai alaposan megdöbbentik a jósnőt, de mikor felfogja miről van szó, boldog mosoly villan fel az arcán és legszívesebben ott helyben forró csókot nyomna kedvese ajkaira, de nem szeretné zavarba hozni a többiek előtt. Egy dolog azonban alaposan ledöbbenti és ezt nem is rejti véka alá.
- Kurszk? Így hívnak? Te lókötő! Ennyi idő után csak most tudom meg? Szégyelld magad! – legyinti meg dühöset mutatva a férfi vállát, de most akkor sem tudna rá haragudni, ha azt mondanák, hogy míg nem látta három karja nőtt.
Örömmel simul párjához, amíg az megkapja a parancsot és elégedetten morran fel, mikor meghallja, hogy másokat is kivihetnek innen.
Majd szerét ejti, hogy Szende is kijusson, majd azt mondja kell neki egy segéd a gyógyító mesterséghez és tudja, hogy Ali…….Kurszk nem fog ellenállni a kérésének.
A kopaszra meg elég csúnyán néz és legszívesebben a nyelvét egy fogóval fogná le, de inkább most a kedvesére néz ragyogó szemekkel és megy utána, ha kell a világ végére is.
- Megmentettél! Értem jöttél! – búgja neki sokat mondóan és nem gondol most a háborúra, hanem egész másra.

Szendét örömmel fogadta a katona orvos társadalom és hamarosan kiderül, hogy ebben igazi tehetségre leltek, noha egyelőre még csak képzetlen ápolónő.
Nagy meglepetés volt ez Lisbeth számára, hogy a katonaság megvédi az övéit. Bár ahogy kapcsolatukat nyíltan felvállalva csókolóznak Aligátor Tábornokkal -alias Kurszk-, úgy lassan pár dolog megint világossá válik számára.
Udvarlója, akivel egyre reménytelenebbül gabalyodnak bele egy tartós kapcsolatba, olyan világban él, ahol a hazugság bizonyos formái talán még természetesebbek, mint a nő előző életében. Számos lovat vesztett el csatákban rejtélyes körülmények között, mégsem árnyékolta be hírnevét és a harctéren elért eredményeit. Hatalmas költségekkel dolgoznak és a felettesek szemet hunynak egy sor polgári vád alól. A hadbíróság előtt egyedül azt kell igazolniuk, hogy soha nem ártottak a seregnek olyan formában, ami egy csata elvesztésével járhatott volna. Nem kockáztatták felelőtlenül bajtársaik életét.
Az inkvizíció rosszul mérte fel a helyzetet, mikor egy csatára készülődő seregtől elvittek pár egészségügyi kisegítőt. Nem harcoló alakulatként és frissen toborzottak lévén Lisbeth és Angel esete nem tűnt túl erős érdeksérelemért, ám Kurszk kihallgatásán egyre több tiszt neve szóba került. És a vezetés idegesebbé vált.
Két indok robbantotta ki ezúttal a botrányt. A tisztek megvédték egymást és bármennyire is próbálták korlátozni a gyanút az alacsonyabb szintű tisztekre, különösen egy összecsapás idején érzékeny veszteség lett volna elveszteni a csapatok közvetlen vezetőit és idegenekre bízni a bakák irányítását.
Ám legalább ennyire fontos érv volt az is, hogy ne terjedjen a boszorkány per az ápolók körébe, bármennyire is kézenfekvőnek tűnt, hogy pár ilyen lehet köztük. Ha találkoznak az ellenséggel, a mostani kisebb összecsapásoknál jóval több nyílt vágás, elvesztett végtag és ezernyi sérüléssel számolható, az orvosok létszáma pedig nem erre a helyzetre van felkészítve. A legfelsőbb vezetők is elejét akarták venni a morál megroppanásának, hogy a közkatonák úgy érezzék, nem lesznek ellátva, ha történik velük valami.
Furcsa fintora így a véletlennek, hogy Össznépi erődjének elvesztése hogyan befolyásolta egy álboszorkány perét.
-Neked mindig a te Aligátorod maradok, Édesem! -lehelt újra csókot az ajkaira, nem is vették észre, hogy egy másik kincsesbányának bizonyult tanú is távozik közben az épületből.





/Köszönöm a játékot!/

Azon kívül, hogy boldog volt Lisbeth, amiért a szerelme így kiállt érte, még az is furcsa volt számára, hogy a katonaság is áldozott rá, hogy kimenekítse őt, az egyszerű gyógyítót.
Érte még soha nem állt ki senki semmikor!
Ez igen csak befolyásolja majd a jövőbeni életét, amit most már egyre jobban Aligátor, vagyis Kurszk mellett képzelt el.
Szende is hálás volt a kimenekítésért és lelkes tanoncnak bizonyult, akit hamar megszerettek a bakák és talán nem csak az egyszerű borogatások miatt.
A jósnő, aki jó útra tért, nem nagyon törte a fejét a magasabb érdekeken, ami elvezetett az ő kiszabadulásához is, de azért volt halvány sejtelme, hogy nem csak az ő két szeme volt az oka annak, hogy a hadserege gátat vetett az inkvizíció terjedésének a seregen belül.
Egyelőre csak örül annak, hogy él és a szerelmével lehet, aki nem habozott ezt világosan és egyértelműen a tudomására hozni, amiért igen csak hálás volt.


//Köszönöm én is a játékot, ez elindította Lis-t a javulás útján //

/Nagyvárosi élet/


A főváros nyüzsgő tömegében rengeteg katona van a piactereken és a forgalmasabb utcákon. Ilyenkor túl nagy a kísértés egy tolvaj számára és igyekeznek megakadályozni őket, hogy elkapja szegény lelkeket a kísértés.
Ebben a sokszínű tömegben bukkan fel előkelő és gazdag ugyan úgy mint szegény, ágrólszakadt. És egy lány, aki épp erre a nyüzsgő piacra indult. Egy belvárosi több emeletes lépcsőházas lakásból lép ki és az utcára érve el is indul célja felé.
Nem olyan rég van itt és már némileg kiismerte magát a nagyvárosban. A téren a zöldségesek közelébe igyekszik és nézelődik közben jobbra-balra, hátha meglát valami érdekességet, amit megvehetne. Noha tudja, hogy itt a halasoknál nem igen lát almát, paradicsomot és burgonyát (ami eredetileg a bevásárlólistáján szerepelni kéne, ha papírra veti).

Hosszú utam során még nem jártam a Fővárosban,de most oda vezetett az utam.
Inkább a kíváncsiságom hajtott,és az,hogy talán valami zsíros kis megbízás is akad talán..

Amint beléptem a városkapun,már láttam a nyüzsgést a piactéren..és egy csodaszép lányt,aki egy épületből kilépve szinte megragadta a figyelmem..de aztán szem elől tévesztettem..és csak nézelődtem az árusok között..bár ahogy nézem,nagyon sok fegyveres is van a tömegben.

Aztán mintha látnám azt a lányt..éppen egy halas kofánál nézelődik..kicsit mintha töprengene valamin..

Közelebb próbálok menni az árushoz,hátha megszólíthatnám...de lehet,hogy szóba sem áll ilyen alakkal,amilyen én vagyok...de egy próbát megér..
Csak egy alkalom kellene,hogy megszólítsam..

A lány nem törekszik arra, hogy a fickónak esélyt adjon a megszólításra, hiszen nem is sejti, hogy ilyesmiben gondolkodik valaki a háta mögött. Megy tovább vásárolni és érdeklődésének engedve nem rögtön a zöldségesekhez igyekszik át, hanem egy alig észrevehető kitérőt tesz a régi árukat kínáló kofák felé.
-Ez a karlánc mennyibe kerül? -kérdezi az egyik mindenfélét a pokrócra kirakott kalmártól.
-Ötven arany. De harmincért a magáé.
-Nem túl sok ez? Adja ide huszonötért!
-Harminc és egy rézzel sem több! Nincs alkudozás.
*Csendben visszateszi, hogy aztán ha semmi nem jön közbe, már megy is tovább.

A halastól továbbmegy végül a lány..és én sem követem a szememmel..
Nézelődök és kíváncsian egy csizmákat áruló csizmadia pultjánál cövekelek le,és nézek egy újabb darabot,mikor a szomszédos pultnál meglátom a lányt,és valamiféle ékszert alkudozik...

-Kifizetem az árát a karláncért,adja oda a Kisasszonynak-nyújtom az árusnak a pénzt,és egy futó mosollyal nézek a lányra.

-Tessék,Kisasszony!...de ez az ékszer eltörpül a maga szépsége mellett..-hajtom meg a fejem,tiszteletem jeléül..s igyekszem nem bambának tünni,de tolakodónak sem..
Bár lehet,hogy túl merész voltam eme szépségnek?

A leány meglepődik és csak ekkor kapja fel a fejét, hogy a férfi felé fordítsa. És igen csak elcsodálkozik az ajánlaton.
-Jaj, nem! Nem fogadhatom el. Inkább hagyja csak! -még vissza is rakja gyorsan a pokrócra, de az eladó nem azért van itt, mert nem ragadná meg a pillanat lehetőségét, azonnal elveszi a pénzt a férfitól, amibe a nő teljesen bele pirul és még megpróbálja megmenteni a helyzetet.
-Ó, adja vissza nyugodtan neki, nekem nem olyan fontos. Ez nagyon sok pénz, nem fogadhatom el. -ám ha az ismeretlen nem tesz olyan jelzést, hogy ő visszavenné az érméket, akkor kénytelen lesz a kereskedőre nézve mégis csak újra felvenni azt az ékszert, hiszen nem hagyhatják itt az árút és az ellenértékét is egyszerre.
-Ez nagyon kedves magától. -fordul oda kisegítőjéhez- De miért csinálta? Annyira kellemetlenül érzem magam miatta.

-Ne érezze magát kellemetlenül-néztem rá kedvesen-Nem azért tettem,hogy zavarba hozzam,Kisasszony!..inkább csak egy szépséget "segítettem"átadni egy még gyönyörűbbnek..
-A nevem Malinor.Edgar Malinor...szolgálatára szép hölgy!-hajtottam meg a fejem előtte és reméltem,hogy a zavarát el tudom "hesegetni"és talán még szóba is áll velem..

A nő ismét belepirult zavarába és inkább csak menekülésként a szituációban ragadás elől nyújtotta a kezét.
-Én Emilia vagyok, de szólítson csak Szendének! Tényleg nagyon kedves és nem is tudom, hogy mit mondjak. Épp bevásárolni indultam a férjemnek.
*Ezzel elindult végre arra a részre, ahol a friss zöldségeket árusítók gyülekeztek, mielőtt még véletlenül újabb ajándékra költené Edgard a pénzét. És jobb ötlete tényleg nem volt, hogy mit tehetett volna még hozzá.