Úgy látszik a fáradtsága elvette Lisbeth eszét, vagy csak elaltatta a vallató közönyös viselkedése a gyanakvását, de ahogy egyre többször méltatlankodni kezd, majd számon kéri, hogy miért vannak itt, azonnal megváltozik a légkör és nyilvánvalóvá válik ki is itt az úr. Az inkvizítor!
Máris durván ráncigálják el a jósnőt és hamarosan egy üres szobában találja magát, aminek egy lyuk van a közepén és amit a szeme láttára öntenek fel emberi ürülékkel, aztán egy élő patkány is kerül utána.
Lisbeth először még csak nagy szemeket mereszt, de ahogy a pap kiadja a parancsot és megragadják majd a gödörhöz kezdik cipelni, rángatózik és sikít, ahogy a torkán kifér.
Persze az őrök sem most kezdték a szakmát és ha tetszik neki, ha nem, beleeresztik a szennybe és a vadul kaparászó rágcsáló mellé.
A hely nagyon szűk és a rémület is elveszi a lélegzetét, ahogy a büdös szenny körülöleli lábait és megérzi a harapós állat motozását.
Feje szédül és zúg, de azért meghallja a férfi kérdését, ami mellé egy újabb patkányt mellékel és ami újabb sikítást eredményez Lisbeth-től.
- Vegyenek ki innen, mindent elmondok, csak vegyenek ki, kérem! Esküszöm nem tudtam, hogy sötét elf, azt hittem erdei, de igen neki dolgoztam, vagyis neki fizettem, hogy dolgozhassak, de nem vagyok boszorkány! Csak jó volt, hogy a népek féltek tőlem, de nem vagyok boszorkány mindenre megesküszöm atyám!

/Lis/


Az inkvizítor nem titkolja, hogy élvezi a helyzetet és széles mosollyal kedveskedik a hölgynek.
-Megértem az aggodalmát, őszintén. De én csak azért kényszerültem erre, hogy elmondjon nekünk mindent őszintén. Ha együtt működik, csökkenni fog az ítélet súlya, ezt ígérem.
Szóval kik és miért vádolják önt boszorkánysággal? Tán nem fenyegette őket azzal, hogy rossz dolgok történnek velük, ha nem fizetnek?
És biztosan tud valamit az erdei elfek mágiájáról. Mondjon nekem valamit, amit hallott arról, hogy ők mivel praktizálnak! És könnyebb lesz magának is, meg nekem. A patkányok előbb-utóbb éhesek lesznek és nem szeretném addig ebben tartani.
*A hangja nem kimondottan kedves volt, inkább behízelgő. De azért tett egy kis igyekezetet, hogy kedvesebbnek látszódjék, aki ha elég sokat hall, akkor kedvezni fog Lisbethnek.

Nagyon szerette volna elérni Lisbeth, hogy hamar kikerüljön abból a mocsokból és igen kényelmetlen helyzetéből, amibe az inkvizítor parancsára került. Eddig is nagyjából igyekezett az igazat mondani, de most már arra is hajlandó volt, hogy leleplezze magát és inkább azért büntessék meg mert csaló volt és ne azért, mert boszorkánynak hiszik. A pellengér és a korbács még mindig jobb alkunak tűnt, mint a máglya.
- Együttműködöm atyám, csak szedjenek ki innen. – könyörgött minden büszkeségét és tartását sutba dobva a férfinak, aki láthatóan élvezte a helyzetet. – Beismerem, volt néha…..de tényleg nem sokszor, hogy ……mintha említettem volna olyanokat, hogy…….valami rossz….történik, de ez nem hoz pénzt a konyhára, ezért csak olyan…..biztatásként. – nyögi ki miközben a könnyei végig folynak az arcán.
Most igazán szánalmasan fest, kócos hajával, piszkos arcával, amit még megtörölni sem tud, hiszen keze le van fogva.
- Nem láttam őket nagyon használni a varázserejüket atyám, de Al-Sziszi valami sötét démonnal praktikált, azért is szöktem el a városból, mert meglátott, amikor azzal a sötét lénnyel beszélt. Nagyon megijedtem, azt hittem végem van. Kérem, szedjenek ki innen, én tényleg mindent elmondok, amit csak akar. – hüppög és néz alázatos tekintettel a papra.

/Lisbeth/


Az álboszorkány mindent bevall, amit az inkvizíció kíván és életében új fordulat áll az öreg férfi eltöprengése után.
-Hmmm...hhmmmm. Szóval mégis tudtad, hogy démonnal üzérkedik, mégis neki dolgoztál. És elismered a tényt, hogy embereket félemlítettél meg mágikus képességeiddel, hogy pénzt zsarolj ki tőlük.
Hát másra nem is voltunk kíváncsiak. Kívánságod hamarosan valóra válik és kijuthatsz onnan. Szedjétek ki!
*Ezzel hóna alatt fogva emelik meg a nőt az őrök és hátra kötözött kézzel egy sötét cellába lökik. Két napig nem néz rá a kutya sem, mikor az inkvizítor újra megjelenik és egy tál levest hoz, melyet az arcához közel tesz le a földre. Nem engedik el a kezét azért.
-Nos, gyermekem! Gondolkodtál azon, hogy ki lehetett még délosban boszorkány? Vagy akár máshol, akivel utad során találkoztál? Nagyon fontos, hogy lássuk, hogy segítesz nekünk, hogy büntetésed mérséklődjön. Vagy szeretnél a máglyán megégni?
*Eközben amióta a tálat letette, letámasztotta a kezét a földre és guggol a sarlatán mellett.


/Flint/


Miután az ismerősét elvezették a szobából, hamarosan a kihallgató tisztnek is dolga akad ott, ahová a király is gyalog megy. Bár becsukja az ajtót, de sietségében elfelejti bezárni így a kis tolvaj egyedül marad pár percre.
Rajta áll, hogy mit kezd a helyzettel, most jól jön az, hogy engedelmes volt és terjedelmes vallomása miatt lekerült róla a kínzó eszköz és nélküle vezették a szembesítésre.

Természetesen számíthatna rá, hogy megint kiforgatják a szavait és olyannal is megvádolják, ami semmiképpen nem igaz, ezért hevesen védekezik, hiszen az élete múlhat rajta.
- Nem tudtam! Nem tudtam és pont ezért menekültem el, mikor kiderült. Nem akartam sem belekeveredni, sem a kapitány szeme elé kerülni, mert azóta is rám vadászott, hogy nehogy eljárjon a szám gondolom. – tiltakozik erős fejrázással, mert az legalább nincs gúzsbakötve. – És nem félemlítettem meg senkit, csak kicsit……ösztökéltem, de ….nem zsaroltam….. – rebegi most már nagyon is rettegve.
Nem tudja ugyan mi fog történni vele, de már azért is hálás, hogy kiszedik a büdös, ocsmány helyről és már nem érzi magán a patkányok motozását.
Szinte nem is érzi, mikor megkötik a kezét és még mindig félájult, amikor belökik egy sötét, nyirkos cellába.
- Kérem, Aligátor nem tudott semmit, őt ne bántsák. – könyörög, nem is tudva, hogy mikor fordult ki önmagából és vált ilyen jószívűvé.
Ébrenlét és ájulás szélén billeg, de magához tér, mikor a pap leguggol mellé és megérzi a leves illatát.
Nagy nehezen feltornázza magát a térdére és mivel nem engedik el a kezét, vöröslő arccal lefetyelni kezdi, mint a kutya.
- Igen, atyám gondolkoztam és eszembe jutott, hogy Nini-Well-ben összeakadtam boszorkányokkal, legalábbis azoknak mondták magukat. Az erdőben bukkantam rájuk, ahol démont idéztek, de mikor megjelent valami rusnyaság én elszaladtam, mert nagyon megijedtem. – túloz egy kicsit, de nagyjából az igazat mondja. – Ki akarok kerülni innen, segítsen atyám! – sírdogál csendesen.



A boszorkányt elcibálják és Flint örül, hogy nem tudja mi vár rá, vagyis sejti, de nem akar belegondolni, inkább továbbra is láthatatlannak igyekszik tenni magát.
Ezt sikerül is elérnie úgy látszik, mert először az őröket hívják el és hagyják, hogy egy oszlop mellett támaszkodva, magában álldogáljon, aztán a kihallgató katona is elmegy valahová, de nem zárja be az ajtót maga után és a kölyök hirtelen ott találja magát egyedül, még csak a keze sincs megkötve.
~ Lehet, hogy itt az alkalom, vagy ez valami próba? ~villan fel benne azonnal, de mielőtt még nagyon vacillálni kezdene, a lába magától megindul és pár pillanat múlva már az ajtón kívül, a folyosón lopakodik. Mezítláb van, így bár szinte süti a hideg kő a talpát, észre sem veszi, de így zajt sem csap.
~ Felfelé…….mindig csak felfelé…..~ ösztönzi magát, bár arra még nincs telet, hogy fog kijutni, de ha mást nem kiveti magát az ablakon, de nem akar egy lyukban megrohadni.

/Lisbeth/


Az inkvizítor a szájába harapott a név említésére.
~Igen, Nini-Well. Elég kellemetlen egy történet.
*Ám kissé megváltozott hangszínnel, mintha kicsit őszintébb lenne, oda hajolt alig észrevehetően közelebb.
-Mond csak! És tudsz bizonyítékokkal is szolgálni rá? Vagy esetleg alá tudja támasztani ezt még egy másik tanú is? Kell valami ellenük, mielőtt behívnánk tanúvallomásra őket.
*Forró téma az ottani boszorkányság, mert a lakosság zöme még jól emlékszik, mikor elkergették az inkvizíció egyik emberét, mikor kiderült, hogy milyen okult a tudományuk. Viszont nem csak ők emlékeznek erre a szerencsétlen esetre.


/Flint/

Eddigre már List bemártó utcagyerek rég messzire jár. Szerencséjére elég célirányosan vette a kifelét kötelező haladási iránynak és mire kirobbant a botrány, hogy megszökött, ő már messze járt.
Egészen pontosan addigra már a városban járt, ahol egy sötét elf nő hátulról megragadta a vállát, kinek valódi kilétét nem fedezték fel a járókelők, jól álcázta magát.
-Meg vagy végre! Már napok óta keresek, nem bírtam rád tovább várni. Jutottál valamire vagy csak itt csámborogsz?

Bár eléggé megviselt Lisbeth nem hiába volt aránylag jó a szakmájában, könnyen tud az arcokból olvasni, ahogy most az inkvizítoréból is aki talán önkéntelenül árulta el, hogy mennyire érzékenyen érinti a város emlegetése.
Ez kicsit megmozgatja a nő emlékezetét is és eszébe jut, hogy mit mesélt neki a fogadósné arról, hogy az inkvizíció emberét kergették el a boszorkányok hathatós beavatkozásával.
Ez most felvillanyozza Lisbeth-et, aki reménykedni kezd, hogy talán ha elmeséli amit tud talán ki tudja vele szabadítani magát.
- Tanút? Azt nem, hiszen az erdő mélyén űzték sötét üzelmeiket, ott, ahol senki nem látta őket, de meg tudom mutatni, hogy kik voltak azok és gondolom az inkvizíciónak nem kell különösebb segítség, hogy vallomást tegyenek a bűnösök. – jegyzi meg utalva rá, hogy sokat segíthet a papnak, ha az is engedményt tesz neki.



Valami csoda folytán sikerül az egyik kifelé tartó szekérre felkapaszkodnia és még azelőtt elhagynia a palotát, mielőtt kiderülne a szökése.
Szinte el sem tudja hinni, hogy kikerült azok közül a falak közül, még ha rongyosan és véresen is, alaposan összetörve, de életben. Nem is nagyon szándékozik tovább maradni, mint, hogy lop magának valami ruhát és némi élelmet, mert így is nagyon legyengült.
A szerencse még kitart mellette, amikor szerez magának az egyik mosónőtől egy ingat és egy nadrágot. Mikor azonban az egyik polgár házánál a macska elől akarja elorozni atejet, megragadja egy kemény kéz a vállát és Flint majdnem összeesik ijedtében.
Aztán csak zakatoló szívvel, lélegzet kihagyva bámul a sötét elf nőre.
- Te? Azt hittem már rég elmentél! – nyögi ki. – Semmi nincs, pedig már a kezemben volt. – rázza meg keserűen a fejét. – Most szöktem meg a tömlöcből, ahol megkínoztak és egy percig sem maradok, csak enni akartam valamit. – hozza a self tudomására elhatározását és ettől nem hagyja eltántorítani magát.

/Lisbeth/


Az inkvizítor nem volt elragadtatva a választól, bármennyire is készséges a lány.
-Gondolkodj erősen! Nem volt valaki más is? Mondjuk az udvarlód. Vagy valakit esetleg Braslovban láttál, aki még felelős is lehet ördögi ténykedéseivel az ork pusztításért...
Nagyon alapos vád kell bárki megvádolásához. Ezt tudhatod jól magad is. Csak lejáratjuk magunkat, ha egyből meggyanúsítunk minden gyanús személyt. Esetleg egy nő elmehetne veled és beépülhetnétek. És amikor a következő találkozójuk lesz, leleplezhetnénk őket.
Szóval, találkoztál boszorkány gyanús személlyel Braslovban vagy környékén?
*Próbálta körül írni, hogy mit akar.


/Flint/


Az enyves kezű és a sötét elf elhagyta a várost, utóbbi biztatására Délosba, hogy beszámoljanak Al-Sziszinek az eddigi eredményekről.

- Nem! Nem! – rázza a fejét Lisbeth, mert bár nagyon szeretne kikeveredni innen, nem tud segíteni abban, amit az inkvizítor vár tőle, hiszen egyedül volt, amikor Nini-well-be érkezett és az erdőbe sem kísérte el senki és a boszorkányokon kívül nem is látott mást.
Pedig minden további nélkül feladná, ha a saját szabadulása múlik rajta, de nincs ilyen sajnos.
- Aligátort még akkor nem is ismertem! Braslov-ban meg még meg sem melegedtem, mikor megtámadták. – válaszol keserűen, hogy nem jól haladnak a dolgok és az atya többet vár tőle.
Aztán szinte kap az alkalmon és serényen bólogatni kezd.
- Igen, ez jó lenne. Biztosan azt hinnék, hogy meggondoltam magam és minden további nélkül ismét hívnának maguk közé.
Az ismételt próbálkozásra fáradtan ereszkedik térdelésből ülésbe.
- Nem, nem találkoztam, a Nini-Well-i nőkön kívül senki gyanússal. Biztos lehet benne atyám, hogy elmondanám, ha láttam volna ilyet.



Flint-et már nem érdekli, hogy a sötét elf a kapitány embere-e vagy sem, csak az, hogy ki tudja innen juttatni és még a szekérre is felengedi, ahol begubózik a egyik láda mellé és végre egy jót alszik. Hosszú az út Delos-ig, még bőven megléphet az elftől addig.

/Lisbeth/


Az inkvizítor csalódott volt és egy nagy lélegzetvétel után lemondóan kommentálta a válaszokat.
-Úgy látom, hogy még mindig nem értjük egymást eléggé, szép hölgy! Holnapig gondolkodhat, ha akkor sem tud mondani semmit, akkor vissza dugjuk a patkányok közzé. A beépülés még önmagában kevés. Maga egy képzett boszorkány, sokkal többet tud ennél. Ezzel még a mágia halált sem kerülte el, bár ha a patkányok megéheznek, akkor nem is biztos, hogy sor fog kerülni rá.
*Ezzel elviharzott és kísérői rácsapták a vasalt tölgyfa ajtót a sarlatánra és ismét csak a sötétben maradt egy napig. Amikor újra jött az öreg, akkor már érzelemmentesen kérdezte.
-Nos? Sikerült valami az eszébe jutnia?

Kétségbeesve néz az atyára, akit láthatóan nem győzött meg és most már véget ér a finom, barátságos hangnem, az inkvizíció kimutatja a foga fehérjét, ahogy rögtön meg is fenyegeti.
- De nem tudok semmit, higgye el! – zokog fel a jósnő, ahogy a férfi az ajtó felé indul, de nem ér el vele semmit, könyörtelenül magára hagyják.
A kezét már alig érzi, a kötél véresre horzsolta a csuklóját, de kezd teljesen elzsibbadni.
Még egy ideig sírdogál, aztán azon kezd töprengeni, hogy mit is mondjon a papnak, ha az másnap visszajön, hiszen nem akar itt maradni, nem akar máglyán megégni, ki akar jutni.
Másnap az inkvizítor meg is jelenik, hogy megérdeklődje foglyától, vajon eszébe jutott-e valami.
- A városban a fogadósné is tudta, hogy boszorkányok, meg azt hiszem a démonvadász lány is találkozott velük, de csak onnan gondolom, hogy kérdezett róluk. Kérem higyjen nekem, nem tudok többet. – mondja elhaló hangon, megtörten.

/boszorkány/


Lisbeth elkeseredik és a sötétben van ideje gondolkodnia. Arra a következtetésre jut, hogy utolsó mentsvárát be kell vetnie és elárulja a vallatónak, hogy a démonvadász sokkal többet tudhat. Bár ez nem olyan hihetetlen, hiszen magát démonvadásznak állította be a nő.
-Rendben van! Úgy tűnik, hogy jó esélye van elkerülni a máglya halált. Mondjon el mindent erről a lehetséges tanúnkról!
*Végig hallgatja a sikertől felbuzdulva az inkvizítor, hogy utána kimenve eligazítsa a katonákat. Minden képen meg akarta ragadni a lehetőséget, hogy végre szilárd bizonyítékokat kaphatnak arról a boszorkánykörről és felszámolhatják egyszer és mindenkorra.
Ám az egyik embere bent marad és a fal mellé támasztotta a fáklyáját. A kopasz kínzómester volt, aki megölte a hivatalnokot. Száját megnyalva lépett közelebb a jósnőhöz és megjósolni sem lehetett, mi fog következni.
-Tudod, én tudok hatni az öregre. Itt azok jutnak előre, akik nem ficánkolnak. Ha azt csinálod, amit mondunk, akkor meggyőzöm, hogy rendes tanúvallomást tehess és nagyon enyhe büntetéssel megúszod. Kevesebbel, mint némely tolvaj.
*Közben, ha hagyja, akkor a nő szoknyáját felhúzza lassan, türelmesen a combjáig, hogy fürge ujjai a ruha alá másszanak, céljuk felé haladva.


A cellában végezve az öreg inkvizítor hamarosan egy másik tömlöcbe nézett be. Ott szintén egy szépséges nő várta.




-Ha tudsz még valamit, szívesen meghallgatlak. Eddig együtt működő voltál, de még kevés. Aki elsőként bevádolt téged, aszerint jóval többet tudsz.
-Nem, nem tudok, higgyen nekem!
-Rendben. Hiszek neked és a büntetésed akkor hasonló a tegnapihoz. Vigyétek!
-Ne, nem! Várjatok! -rándult össze ijedten- Van még egy ember, de ígérjétek meg, hogy meghal, ha beszélek róla! Jó? Neki ne adjátok ugyan ezt a lehetőséget!
-Ha őszinte vagy, segítünk. De ahhoz el kell mondanod mindent elejétől a végéig. -néz mereven a másik szemébe, szinte meghipnotizálva, úgy remeg a vallatott.
-Van egy ember, de nagyon veszélyes. Mindenképp meg kell halnia. Megbízásra öl meg másokat. Néhányan szoktak munkát adni neki. -hangja remeg- Vágott Patkánynak hívják, mert a jobb szemén van egy vágás. Bármire képes tahó. Ő biztosan varázslattal foglalkozik, mert mondták, akik jobban ismerik, hogy természetfölötti erőkkel teszi el láb alól áldozatait.
*Kimerülten hanyatlott le a feje. Tudta, hogy hazudik, az a tuskó senki szemében nem mágus. De remélte, hogy ráharapnak és végre kijut innen. Ez volt az első nap, amikor bérgyilkost dobott fel. Eddig csak kilenc tolvaj nevét mondta el, akikről szintén azt állította, hogy bűbájjal szerzik meg a zsákmányukat.

A jósnő nagyon el van keseredve és fél is természetesen, így mindent megtenne, hogy kiszabaduljon az inkvizíció markából, ráadásul Aligátor miatt is aggódik, hogy saját múltbeli viselkedésével, most őt is bajba keverte, hiszen senki nem hajlandó mondani róla semmit, mióta ide bezárták.
- Találkozott Nin-Well-ben a boszorkányokkal és róluk akart többet megtudni, mert azt állították mindenhol vannak kapcsolataik. Ezt akarta a lány felszámolni elmondása alapján. Elég céltudatosnak tűnt, de én nem tudtam neki segíteni és nem hiszem, hogy volt ideje mástól kérdezősködni, mert nem sokkal utána támadtak az orkok.
Lisbeth mindent elmond, amit csak tud, bár továbbra is úgy állítja be Angel-t, hogy mindent elkövetett, hogy leleplezze a boszorkányokat, így talán megvédheti őt.
A pap most nem mond semmit, mikor kimegy, hiába könyörög neki a nő, azonban egyik embere vele marad és egyáltalán nem tetszik Lisbeth-nek, ahogy beszél, ám nem is marad meg a szavaknál.
Felmerül benne, hogy kihasználja az alkalmat, de épp elég tapasztalata van ahhoz és jó emberismerő, hogy tudja a férfi semmit nem fog neki elintézni. De mit tehetne kiszolgáltatottan, összekötözve?
Csak egyet, amit nem is habozik kihasználni, remélve, hogy egy jó darabig elveszi a férfi kedvét a nőktől.
Vágyakozó pillantást szegez a fickóra, kívánatosan megnyalja a száját, hagyja, hogy ez a tapló letapizza, aztán mikor teljesen magához szorítja, felrántja a lábát és alaposan megpróbálja ágyékon rúgni.
- Kicsi vagy te ilyen ígéretekhez, nyomorult féreg.

/Lisbeth és Szende/


Aligátor kedvese újra az inkvizíció gondos kezeibe került. Pedig a valóságban csak egy hosszúra nyúlt álom, csak egyetlen éjszaka volt, amikor kint volt a börtönből. Úgy tűnik, szeret itt lenni, mint hajléktalan a tököli börtönben télvíz hideg napjaiban.
Az öreg úr viszont nem rohant kikérdezni a megtért bárányokat. Fél napig egymástól elzárva tartották, mire egy kínzóterembe vitték mind a kettejüket.
-Üdvözöllek! Jó újra itt látni, boszorkány! Látod, a következetes munkát nem tudod legyőzni hosszú távon a te sötét bűbájaiddal. Mindig utol ért az igazság keze.
*A csuklyás alak visszafordulva gúnyosan mondta, mielőtt az eddigi érdeklődése irányába nézett volna újfent. Egy meztelen férfi volt megkötözve egy plafonról lelógó csigán átdobott kötéllel.
-Hamarosan önök is sorra kerülnek, de addig csak a mi érdeklődésünket csigázzák. Utána viszont mi csigázzuk az önökét. Nos, fiam, tudsz mondani nekem valamit?
*Az idegen alak fájdalmas és elszánt arccal nézett szembe az inkvizítorral.
-Mondtam már. Nem volt dolgom semmi fajta boszorkánnyal vagy bármi ami érdekes lehet.
*A csuhás intésére a kopasz segédje jól erősen markolva a kötelet elkezdte húzni fölfelé. Az első, nagyobb húzás után, mikor alaposan megugrott fölfelé a fogoly és hirtelen állt meg a levegőben, kicsit himbálózva, a csuklójára tekerte a kötél végét, majd minden erejét bele adva araszról araszra húzta tovább, már nem tekerve tovább végtagjára, megelégedett azzal, hogy a kötél a keze alatt lóg, ahogy halad fentebb. Látszott a rabon, hogy nem izgul, valószínűleg nem először csinálják ezt vele. És lélekben felkészül a fájdalomra.
Amikor felért teljesen a tetejéhez, szinte majdnem meg is foghatta volna a csigát, kinyújtott ujjai pár centire himbálóztak tőle, akkor újból kérdezték, de dacos hallgatásba burkolózott. A kínzómester hosszú várakozás után elengedte és a csuklójánál magára kötöttet markolta két kézzel. Amikor a gyanúsított leért a lenkötél megfeszült és alig néhány arasznyira a földtől reccsenést hallatott.
-Ááááááá! -az arcon kiülő fájdalom minden mást eltorzított- Eltört a karom.
-Nos, elfelejtettem mondani, hogy a kisebb ejtésekből akár ötöt is kibír az ember anélkül, hogy megnyomorodna. Ám ha magasabbra húzzuk, akkor nem csak fáj. Kénytelen voltam, mert nem volt együtt működő tanú.
-Kegyelem! Én min...
-Húzd fel még egyszer!
-Ne! Várjon! Van egy alak, aki megveszi a lopott holmikat. Nem tudom, hogy mágiát űz-e, de ő mindenről tud a városban. Talán őt kell megkérdezni.
*Hamarosan több irat hamisítót a király hivatalnokai közül leleplezett és két-három embert, aki a bűnszervezetekben központi szerepet tölt be. Flint tudná, hogyan került ide ez az alak. Az ő vádja a tolvajhercegnőre és főleg, hogy segített elfogni, láncreakciót indított el a helyi alvilágban. Ráadásul abban a különleges helyzetben voltak, hogy nem alulról kellett fűzni a szálakat egyre magasabb polcok felé, hanem egy olyan első vádlott vallomására alapozhattak, aki a legfontosabb embereket már bevádolta. Így akik lentebb tettek vallomást, nem számított túl sokat a szavuk, hiszen már a felettük lévők megalapozták az összes értékes gyanúsított elfogását.
-Nos, itt az ideje, hogy ti is kipróbáljátok a strappadot!

Volt ideje Lisbeth-nek, hogy átgondolja, mivel érdemelte ki az istenek haragját, bár azért lett volna pár tippje rá, de nem gondolta volna, hogy pont akkor csap le rá a sors, amikor jó útra tér.
És ismét a tömlöcben találta magát, ahonnan nem is olyan rég szabadult, vagyis azt hitte, hogy igen, bár arra, hogy hogyan még mindig nem emlékezett, de hát ennek nem sok jelentősége volt már.
Egyedül búslakodott a cellájában, amikor hosszas várakozás után őrök jönnek érte és az inkvizítor elé citálják méghozzá a kínzóterembe, ahol megint találkozhat Szendével, és biztos benne, hogy legalább annyira megsínylette az itt létet, mint ő.
- Tudja, hogy nem vagyok boszorkány! Megegyeztünk és én elmondtam mindent, amit csak tudtam, hogy segítsem a munkáját! Az Isten meg fogja büntetni, hogy ártatlanokat bánt! – válaszol Lisbeth az ijedtségtől és a kétségbeeséstől élesebb hangon, mint tervezte, de nem tehet róla, nagyon féltm és a látvány ebben csak megerősítette.
Nem ismerte a csigás kötélen lógó szerencsétlent, de elég elszántnak tűnt, ahogy a papnak válaszolt a kérdésére, miközben a jósnőt kilelte a hideg a kimondott ígérettől.
Nem, nem akart azon a kötélen lógni, mert mit mondhatott volna még el, amit eddig nem tett és ha nem mond semmit, akkor nagyon fog szenvedni.
Aztán a kínzómester nekilát a munkájának és Lisbeth annak ellenére nem tudja levenni a szemét a látványról, hogy tudja, nagyon rossz vége lesz annak a dacos ellenkezésnek, amit a fogoly művel, itt csak ő húzhatja a rövidebbet.
Mindenek ellenére csodálta a kitartását és a nyugalmat, amivel a procedúrát tűrte, bár valószínűleg elég fájdalmas lehetett a válla és a csuklója számára a megterhelés.
Aztán mindennek vége szakadt, amikor hirtelen engedte el a tartó kötelet a kínmester és a férfi felordított, ahogy a kegyetlen erő szinte majd leszakította a karját. Már vége is szakadt a hallgatásának, ahogy az atya megfenyegette, hogy ha nem beszél megismétlik a műveletet.
Nem csodálkozott Lisbeth egy percig sem, csak a hányinger kezdett csomósodni a torkában.
És ekkor ismét megszólalt az inkvizítor atya.
- Kérem uram, ne tegye! Eddig is segítőkész voltam, nem tagadhatja! – reszketett az őrök kezei között. – Mit akar még tőlem? – rántott nagyot a kezein, hogy kiszabaduljon a katonák kezei közül és próbáljon minél messzebb kerülni ezektől az irgalmat nem ismerő emberektől.
~ Még engem tartanak gonosznak, boszorkánynak? Akkor ők mik? Maguk a sötét démonok! ~

Miután a vallató kiszedett minden fontos információt az előző áldozatából, rátért a két nőre. Mivel Lisbeth más sok mindent elmondott neki, először Szendét vette elő.
-Ne, ne! Hagyjatok! -a két őr fogása közben a lábát felhúzta és belerúgott a lábaikba, de azok igyekeztek úgy tenni, mintha meg sem éreznék- Ez csak félre értés. Eresszenek! Engedjenek el!
*Nem volt képes bármi logikusat cselekedni. Elméjét teljesen eluralta a pánik és amikor faggatták, akkor is csak össze-vissza kiabált. A kopasz kínzómester megfeszítette a kötelet és egyre kényelmetlenebbül érezhette magát, ahogy háta feszül a karja. Ám nem tett ellene semmi pozitívat azon kívül, hogy eleredtek a könnyei. És úgy veszekedett az öreggel.
Végül jött az elkerülhetetlen és elkezdték húzni őt is fölfelé. Sorsa megpecsételődött, hiszen bármit tesz, onnan már csak lefelé vezet az út. Még a harmadáig sem értek, amikor megszaladt lefelé és a feje egy hang nélkül előre biccent.
A két kihallgató értetlenül ment hozzá közelebb. Vizsgálgattál, de nem jutottak válaszokhoz.
-Ez elvesztette az eszméletét.
-De hogyan? Ennyitől még nem szoktak elájulni. Oké, hogy csaj, de emlékszel a méregkeverőre, aki harmadjára adta be a kulcsot? Pedig azt akkor teljesen felhúztuk. Ennek még a válla is a helyén van.
-Úgy tűnik, érzékenyebb lelkű. Nem baj! Ezek szerint megtörtük. Vidd a cellájába, ha magához tér, beszélni fog. Ti meg hozzátok azt!
*Ezzel a két katona elkezdte vinni List a kötélhez, hogy ráfűzzék. A szakavatott mester tanonc helyett a két fogdmeg veszi át a szerepét és a csuklyás főnökük már fel is teszi neki az első kérdést.
-Azt mondod, nem vagy boszorkány? Akkor hogyan jutottál ki a zárt cellából, melyen semmi nyoma nem maradt még annak sem, hogy ott voltál valaha? És hogyan szöktél ki a palotából észrevétlen?

Egyelőre úgy néz ki, hogy megkönyörülnek Lisbeth-en, mert a másik lányt veszik előre és a jósnő most először életében nagyon is át tudja érezni a másik félelmét és, hogy foggal-körömmel küzd azért, hogy nem kerüljön kötélvégre, de itt nincs esélye hiába hadakozik, vannak elegen hozzá, hogy lefogják és hamarosan már ott himbálózik az inkvizítor előtt hol nyöszörögve, hol kiabálva.
Ahogy Lisbeth sem tartja magát boszorkánynak, úgy Szendéről sem feltételezi, hogy az, valószínűleg csak egy középkategóriás szajha az elmondása alapján, akinek egyetlen egy bűne van, hogy vele találták.
Lisbeth még a fejét is elfordítja, hogy ne kelljen látnia a kínzást, elég azt hallani is és szinte megkönnyebbül, amikor meghallja, hogy a lány elájult, amin a vallatói igen-igen csak csodálkoztak.
~ Legalább nem szenved tovább szerencsétlen! ~ fut át a gondolat a jósnőn, csak aztán jön rá, hogy ami a másiknak szerencse, az neki szerencsétlenség, hiszen most rá kerül a sor.
- Ne! Ne! Ne! – rángatja magát Lisbeth, de nincs elég ereje szembeszállni a kínzósegédekkel és hamarosan már ő is abban a kellemetlen pozitúrában találja magát, mint az előző két vallatott.
A kérdésre azonban megdermed, mert ez az egy, amire ő maga sem tudja a választ és tényleg joggal gondolhatják róla, hogy valami sötét praktikával érte el ezt.
- Nem tudom! Elaludtam a cellámban és ott ébredtem fel egy mezőn, azzal a lánnyal. Nem gondolkoztam rajta, örültem, hogy szabad vagyok, azt hittem valami történt a fejemmel, azért nem emlékszem. Semmi boszorkányság nem volt benne, legalábbis részemről nem. Biztos valaki rám akar kenni valamit! – védekezik kétségbeesetten, de még a saját maga számára is szánalmasan hangzik. – Nem gondolhat olyan bolondnak atyám, hogy ha megszöktem volna, akkor pont ide jövök vissza és békésen iszogatok a városban? – veti fel legfőbb érvét.

Meglepő fordulat következett be a vallatásban, amire igazán nem számíthattunk. Mondhatni, Dais ex Machina; isteni beavatkozás!
Az inkvizítor arcra elégedett mosolyra görbült és Lis válasza ismeretében ez több mint meglepő. Ám ő egy aprócska jelét nem szivárogtatta ki, hogy csalódott lenne.
-Tudtam, hogy okosabb lány vagy annál, mint sem egyszerűen megszökj. Szóval azt állítod, hogy a lány boszorkány és akaratod ellenére ragadott ki a börtönből?
*Kedvesen megsimogatta a jósnő arcát.

Az eddigiek alapján Lisbeth nem hitte volna, hogy az inkvizítor egyáltalán meghallja, amit mond és nem csak a biztonság kedvéért is megkínozza, hogy minden körülmények között z igazat hallhassa a nőtől. Pedig tudhatná már, hogy erre nincs szükség, hiszen a jósnő eddig is mindent elkövetett, hogy higyjen neki és végre kikerülhessen innen és újból Aligátor ölelő karjaiban lehessen. Soha többé nem vesz kártyát a kezébe és nem fog jósolgatni senkinek, ha innen megszabadul egyszer.
Ezért aztán alaposan meglepődik, mikor meglátja azt a mosolyt a pap arcán elterülni.
Szorult, fájdalmas helyzete ellenére is gyanakodva néz a férfire és megpróbál elhúzódni annak érintése elől, mert eddig sem volt túl jó ha megsimogatta, azután mindig sok-sok fájdalom jött.
Azonban az atya szavaira meghökken, de van annyi esze, hogy nem kezd el azonnal tiltakozni, mert végül is mit tud ő arról a lányról? Csak amit az elmondott, akár még igaz is lehet a dolog, de nem ő akar az lenni, aki Szendét bemártja.
- Én nem állítok semmit, mert mint mondtam nem emlékszem semmire. A cellámban elaludtam, aztán a mezőn ébredtem fel. Csak ennyit tudok. – rázta meg a fejét, hiszen ebbe nem lehet belekötni, ha meg a lányt boszorkánysággal vádolják meg úgy is kiszedik belőle, amit akarnak, ahhoz nem kell ő.

A csoda sajnos nem tartott három napig és az öregember arcán dühök gyülekeztek a ráncok árnyékában. És a simogatni próbáló kézből egy hatalmas pofon csattant.
-Azt hittem, hogy megtanultad a patkányoktól, amit kellett. A te döntésed, ám legyen!
*Ezzel intett a tenyerével felfelé, hogy kezdjék meg emelni a nőt. És a sarlatán egyre inkább érezte azt a pici súlyt is, ami formás popsián volt. És minden más gramm testtömegét. A karja fájdalmasan vette tudomásul, hogy egy ideig nem a láb fogja nyögni ezeket a terheket.
Körülbelül addig húzták fel, mint Szendét, mikor hirtelen leengedték és vállizmok hirtelen kellett felfogniuk az esését. Már biztos lehetett benne, miért volt olyan magabiztos az idegen férfi. Először volt a vallatók kezében és ezekkel a kis ejtésekkel elhitették vele azt, hogy összeszorított foggal és nagy akaraterővel elviselhetőek és nem kell vallania.
A fél méteres szabadesés és utána a fék megvolt, ám a katonák nem olyan ügyesek, mint a kopasz kínzómester, szerencsétlenségükre kicsúszott a kezükből a kötél és a délosinak volt pár perc pihenője, amíg újra ellazulhattak az izmai, ha talpra esett. De hamar neki veselkedtek annak, hogy vissza vonják pár arasznyira a földtől.
-Nos, elmondod végre, mit tudtál meg a lányról?

Lisbeth feje oldalra nyaklott a hirtelen pofontól és szeme könnybe lábadt az égő, fájó érzéstől, ami elzsibbasztotta a fél arcát.
Sejthette volna, hogy ez lesz, ha nem azt mondja, amit az inkvizítor hallani akart és ők mindig vérre és vallomásra szomjaztak.
Azonnal megbánta, hogy nem mentette magát, hanem azzal foglalkozott, hogy ne mondjon semmit a másikra, mert megtapasztalhatta, milyen érzés, mikor a súlyát nem a lába hordozza, hanem a karja és abból is leginkább a csuklója és a válla.
Még megszólalni sincs ideje és máris zuhan lefelé, amit egy hangos sikollyal vesz tudomásul, ahogy a hirtelen rántást is, amitől csak ismét felnyög hangosan, de aztán a talpa érinti a földet, ami enyhít a vállizület terhelésén. Szívesen összerogyna, de ismét fellendül a csuklójánál fogva, ahogy a katonák káromkodva meghúzzák a kötelet.
- Szendének hívják uram és Délos-ban a Hoolibath fogadóban dolgozik, a ….hm…vendégeket szolgálja ki és minden bizonnyal neki van köze a kiszabadulásomhoz. – dalolja Lisbeth könnyes szemekkel.
Mindenki védje meg magát, ahogy tudja!

Az öreg arca ismét mosolyra húzódott, ám ez már nem az a békés mosoly volt, mint mikor felajánlotta elsőként a lánynak, hogy újabb tanúvallomással megszabadulhat a mai napra eső kínjaitól. És újabb megfoghatatlan pár év rabságtól. A győzelem ünnepe ült ki a képére.
-Látom, kicsit kell noszogatni téged és utána már jól megértjük egymást. Ezzel végeztünk is! Már csak tíz év van hátra az itt töltendő idődből. Gondold át, hogy milyen információkkal tudsz esetleg rövidíteni rajta!
*Ezzel kioldották a kezeit és már kifelé tartott a csuklyás, mikor valakit újabb katonák kísértek be.
-Örülök, hogy látom.
-Van egy perce rám, uram?
*Az újabb vendég szintén csuklyát viselt, ám sokkal határozottabb volt, mint bárki más idelent. Még az igen nagy hatalommal bíró inkvizítor is készségesen kiment vele és a strázsák zavartan vártak odabent. Bár elvileg végeztek, de nem akarták zavarni a fogoly elkísérésével a kinti beszélgetést. Ám ahogy telt az idő, zavaruk nőtt és végül úgy döntöttek, kivezetik.
Ahogy nyílt a vastag ajtó, a kint lévők hirtelen elhallgattak és ellenségesen mérték fel őket. Megvárták, míg távolabb mennek, de még így is hallani lehetett az újra kezdődő érzelemdús beszélgetés néhány mondatát. Az ismeretlennek furcsán egyenes háta volt, mintha csak karót nyelt volna.
-Nem érdekelnek az egyéb szempontjai! -hallatszott az idegentől- Az én nézőpontom mindent felülbírál, megértettük?
-Legyen egy kicsit türelmesebb és várja meg az eredményeket! Még nagyon az elején vagyunk. Biztosak lehetünk mind a ketten benne, hogy hamarosan látni fogjuk, hogy...
-Nincs időnk! Szerintem az embereim helyében magát sem érdekelnék -elgondolkodott a szavakon- más megvilágítás.
*Ahogy kinyílt a zárka ajtaja és belökték rajta a sarlatánt, rájöhetett egy tévedésre. Véletlenül Szendét is ide hozták vissza, nem a sajátjába így most együtt kell lennie az eszméletlen lánnyal.

A mosoly, ami Lisbeth vallomása után Feltűnt a pap arcán egyáltalán nem volt szimpatikus és a szavai nem is mondtak ellent ennek az érzetnek, ami a láttán elfogta a nőt.
A kínzása úgy látszik véget ért, mert azt vallotta, amit a férfi hallani akart és ez most egyáltalán nem esett jól a jósnőnek, valamiért szégyellte magát, de nem akart ilyen módon megnyomorodni.
Azonban tudta jól, hogy bizony azt a tíz évet itt nem fogja megélni, még az elsőt sem, ha nem talál ki valamit. Mondani egyelőre azonban nem tudott semmit, hiszen a lányt sem ismerte.
Mikor kioldották a köteleit, alig állt meg a lábán, de az őrök keményen fogták, így talpon maradt, viszont egy katona zavarta meg őket, amiért láthatóan az inkvizítor elég bosszús lett.
Azonban mikor megjelent az idegen, az hasonló módon volt öltözve, így Lisbeth arra gondolt, hogy ő is valami hasonló inkvizítor lehet, mint emez, csak magasabb rangban, mert láthatóan tisztelettel beszélt is viselkedett vele az atya is meg a többiek is.
Mikor kimentek az őrök tanácstalanul egymásra néztek, aztán intettek Lisbeth-nek, hogy maradjon ahol van és ők is várni kezdtek, de ahogy telt az idő, úgy lettek egyre idegesebbek és végül csak nekiindultak a nővel, hogy visszavigyék a cellájába.
A két pap láthatóan nem örült, hogy megzavarták őket és dühös pillantást vetettek rájuk, az őrök gyorsan el is lökdösték , hogy minél előbb kikerüljenek a halló és látótávolságból, de még így is elcsípett pár mondatot, amiből rájött, hogy az idegen csuklyás valamiért nagyon elégedetlen.
De nem lett sokkal okosabb és máris a börtönében találta magát, de meglepetésére most nem egyedül, mert vagy rossz cellába hozták, vagy az inkvizítor trükközött, de Szende is ide került.
A lány azonban még mindig eszméletlen volt.
Ha volt valami víz benn, akkor Lisbeth letépett egy csíkot a ruhájából és azzal kezdte törölgetni a lány homlokát.
- Veled aztán jól elbántak. Talán jobb lenne, ha mondanál nekik valamit, akkor talán békén hagynának. – mormolja, bár nem bízik benne, hogy Szende ezt egyáltalán hallja-e.

Szende lassan ébredezik és kábán néz az álboszorkányra.
-Hol vagyok? -körbe nézve ugyan az a nyúzott arc- Pedig már reméltem, hogy ez csak egy álom volt. Hogy kerültem ide? És te hogyan tudtál eljönni a kínzótól?
*A vállát tapogatja, de meggyőződik róla, hogy nem tört össze úgy, mint a szerencsétlen, akit látott. És ez némileg megnyugtatta.

A borogatásnak meg is lesz az eredménye, mert az eszméletlen lány lassan kezd magához térni, de láthatóan nem igen emlékszik hirtelen, hogy hol van és miként került ide, de aztán láthatóan elfelhősödik az arca, mikor ráébred és kétségbeesett hangon szólal meg.
- Én is reméltem, hogy ez egy rossz álom és nem rángattak ide vissza, pedig már azt hittem végre megszabadultam ettől a borzalomtól.
Azonban utolsó kérdésére kissé meginog az önbizalma Lisbeth-nek, de aztán összeszedi magát és mosolyogva vonja meg a vállát. Ebben a környezetben lassan visszazökken a hazugságok és álságok szövevényébe, mert nem nagyon lát más kiutat.
- Azt csináltam, amit neked is javaslok, ha kérdeznek beszélj! Minél többet mondasz, annál kevésbé kínoznak meg és akár ki is szabadulhatsz. – javasolja viszont most őszintén, hisz nem akar rosszat a lánynak. – Azt mond, amit hallani akar, különben úgy is addig kínoznak, mag meg nem teszed vagy így, vagy úgy. Most szerencséd volt, hogy elájultál és volt más szórakozása, meg aztán jött valami felettese, azzal kellett elszámolnia. – mereng el, azon amit hallott.
-