Kicsit összeszorult a szívem fiam csalódott és döbbent arcát látva, de arcomon nyoma sem volt a sajnálatomnak. Nem engedhettem meg magamnak, hogy kimutassam felé ezt. Tudtam, hogy jól döntöttem, és még túl nagy falat lenne neki ez a kaland. Kétségem se volt afelől, hogy már elég felnőtt a fontosabb feladatok ellátásához, és már a küldetések során is minden szívbaj nélkül magammal vihetem majd, de nem egy olyan veszélyes és kiszámíthatatlan terepre, ahol még én sem tudom, pontosan mire is számíthatok. Nem, ez első küldetésnek semmiképpen sem lenne megfelelő, és bár láttam rajta, hogy nem érti, miért nem engedem, hogy velem jöjjön, de tudtam, hogy majd később megérti, hogy óriási nagy felelőtlenség lenne a részemről, ha hagynám, hogy vakmerően belevágjon ebbe a küldetésbe.

- Fiam - kezdtem -, valóban bizonyítottad nekem rátermettségedet. Remekül helytálltál, és ígéretemhez híven magammal viszlek majd további küldetéseim során. De ez alkalommal még nem - mondtam kedves, ámbár határozott hangon, jelezve, hogy bár értem fiam álláspontját, de nem áll módomban megváltoztatni döntésemet.
- Túl veszélyes és kockázatos ez még számunkra, tapasztalt harcosoknak is. Botor lépés lenne a részemről, ha hagynám, hogy velünk tartsál. Abban sem lehetek biztos, hogy mindannyian visszatérünk majd e útról - folytattam, megpróbálva megértetni vele a helyzetet.
- A kastélyt egyébként sem hagyhatom felügyelet nélkül, valakinek ezt a feladatot is el kell látnia, s mégis ki lenne erre alkalmasabb nálad? - tettem fel a kérdést egy halvány mosoly kíséretében, és széttártam kezeimet.
- Tekintsd ezt a feladatot bizalmam jeléül. Ez az utolsó próbád a férfivé válás útján. S talán most még nem tartod ezt olyan nagy feladatnak, de hidd el, nehezebb szemmel tartani ezt a Birodalmat, mint az első pillanatban látszik. Ami pedig a vendégeket illeti... mint azt te is észrevehetted, fiam, az utóbbi időben egyre gyakrabban keresnek fel minket, így én nem tartom kizártnak, hogy távollétünk ideje alatt bizony döntéseket kell majd hoznod. Saját döntéseket. Persze az is előfordulhat, hogy nem fog történni semmi sem - mondtam neki, igyekezve némi bátorítást csepegtetni belé, és reméltem, hogy nemsokára ráeszmél, hogy milyen fontos feladatot is kapott, s nem rossz szájízzel lát majd neki ezen feladatainak.

Sajnos ebben csalódnom kellett, mert Onileos továbbra is savanyú képet vágott, és csak láthatólag nem igen értette ezt az egészet. Sértődése tökéletes bizonyítékául szolgált, hogy bizony ez a küldetés még nem neki való. Még nem felnőtt teljesen, habár az is igaz, hogy nem is gyerek többé. De még mindig van mit tanulnia. Legfőképpen arról, hogy milyen fontos, hogy megőrizze valaki a hidegvérét, mert fiam bizony sokszor igencsak forrófejű és meggondolatlan tudott lenni, amivel itt a falak között nem volt túl nagy probléma, de kint, a világban bizony nagy bajba kerülhetne még emiatt.
Fejcsóválva néztem utána, ahogy kissé duzzogva kihátrált a teremből és nekilátott újabb feladatai elvégzéseinek, amit persze igyekezett vendégeink előtt eltitkolni, kisebb-nagyobb sikerrel.

Aminthogy fiam hallótávolságon kívülre került, a lombtünde szót emelt Onileos védelmében. Mondhatni egy komplett védőbeszéddel állt elő, felsorolva szinte minden lehetséges érvet, hogy miért is kéne magammal vinnem őt, és bár örültem, hogy vendégeim ennyire megkedvelték őt (Ki is ne kedvelné meg a fiamat? Ezt a csupa szív mégis okos, ügyes, hűséges, remek kis katonát, aki még a legmogorvább, legagresszívabb oawák szívébe is belopta magát?), de véleményemet még ők sem változtathatták meg. Azt azonban különösen nem vettem jó néven, hogy úgy vélték, nem tartottam be az ígéretemet, és megpróbáltak ultimátumot adni nekem.  

- Kedves Alia és Mellon - szólítottam meg őket, miután türelmesen végighallgattam mondandójukat -, őszinte örömmel tölt el, hogy ennyire elégedettek vagytok fiam munkájával, és azt szeretnétek, ha ő is velünk tartana a Jégsárkányok birodalmába. Azonban úgy vélem, hogy erre még nem áll készen. Ha tudnám, pontosan mire számítsak, és valaha harcoltam volna ilyen teremtménnyel, akkor nem lenne akadálya, hogy ő is velünk jöjjön. Ám, mint azt már nem egyszer említettem, nekünk még nem volt dolgunk sárkányokkal soha, és nem fogom a fiamat ismeretlen veszélynek kitenni, legyen bármily erős, ügyes és megbízható harcos, de még nem tapasztalt e téren. Még mindig sokat kell tanulnia, és túl fiatal ehhez. Fiatal, vakmerő és meggondolatlan. Elhihetitek, hogy okkal tartom még itt, e kastély falai között, és az nem az, hogy nem bízok benne, vagy nem gondolom azt, hogy felnőtt férfi, aki képes megvédeni magát. Mert mindez igaz. Onileos már nem gyerek, és mellettem van a helye, immáron a küldetések során is. Ám sose volt még éles bevetésen, és nem áll szándékomban egyből bedobni őt a mély vízbe. Ha a sárkányok elé engedném, akkor akár egyből Zevadar zord vidékére is elküldhetném, mert nagyjából ugyan ott lennénk. És ti is rávilágítottatok arra, hogy még mindig vigyázni kell rá és óvni kell őt, hiszen a werith tigrisekkel szemben is elég szépen megsebesült. S ezek után ti azt kérnétek tőlem, hogy vigyem magammal egy ilyen félelmetes fenevad elleni küzdelembe, mint amilyenek a Jégsárkányok? Egy olyan veszedelembe küldjem őt, ahol még mi, sokat tapasztalt, erős harcosok is tapasztalatlannak számítunk? - kérdeztem kissé hitetlenkedve.
- Sajnálom, de a döntésem megváltoztathatatlan. Nem fogom ennek kitenni őt. Ha ennek fényében ti is maradni kívántok, ám legyen, nem kötelességetek velünk tartani - fejeztem be mondókámat, és ezzel hátat fordítottam nekik.

Pár hónappal ezelőtt érkeztünk meg Zendral birodalmába a párommal Andréval. A saját falunkból én úgy mondanám félig kitagadtak, félig pedig önként döntöttünk úgy, hogy eljövünk. Kifejezték nemtetszésüket a falubeliek, mi pedig a miénket, viszont ez miatt nem száműztek volna bennünket, mi magunktól döntöttünk úgy, hogy távozunk. Hallottunk az Oughwari hegységben élő nemes oawáról, aki befogadja a száműzötteket: Zendral nagyúrról.
Mivel nem is siettünk, utunk is tovább tartott, így viszont néha élvezhettük egymás társaságát anélkül, hogy bárki is kifejezné nemtetszését. Be kellett azért látnunk, hogy nem élhetünk az erdőkben sem, hiszen túl sok veszély leselkedik ránk és nem lehetünk napi 24 órán kersztül éberek, hogy egymást védjük, még akkor sem, ha én az életemet adnám, hogy megmentsem szerelmem életét, és tudom, hogy ő is sajátját áldozná értem. Szerencsére erre nem volt szükség.
Két hét piszmogás után meg is érkeztünk a hegyhez, és elkezdünk azon felfelé mászni. A rengeteg akadályal, ami az utunkba állt megbirkóztunk közös erővel, s bizonyítottuk egymás iránti szerelmünket, valamint méginkább megerősítettük azt.
Miután a végső akadályon, a barlangon is sikerült átjutnunk, Zendral nagyúr elé állottunk, és elmondtuk neki, min mentünk keresztül, hogy eljussunk ide. Ő befogadott minket, és még azon az első találkozáson rájött mi is van kettőnk közt, így a szobák, amiket kaptunk egymás mellett vannak. Azt mondta azért nem ad egyetlen szobát kettőnknek, mert nem szeretné, ha feltűnést keltenénk. Bölcs és igaz vezetőnek bizonyult az alatt a pár hónap alatt, amíg itt éltünk, bár néha zord külsőt mutat, de igazából aranyból van a szíve és mindenki érdekeit szem előtt tartja.

Pár nappal ezelőtt ismét látogatók érkeztek az erődbe, egy lombtünde egy werith tigrissel mint társa és érdekeinek képviselője Zendral előtt. Egyezséget kötöttek Zendrallal, hogy segítünk nekik egy veszélyes küldetésben, ha ők is megtesznek valamit cserébe.
Zendral olyannyira biztos volt a küldetésük sikerességében, hogy kiadta nekünk, mint „hadifelelősöknek“ a feladatot, hogy készítsük fel a harcosokat a Jégsárkány elleni küldetésre. Ezt a rangot nem olyan régen, pár héttel ezelőtt bízta ránk, kettőnkre, mert mi ketten egy test és egy lélek vagyunk. Mindenben közösem döntünk, így a felkészítés tervét is közösen állítottuk össze.
A felkészítés és gyakorlás részét képezte nyilazási és kardforgatási gyakorlat, magas és távolugrás, valamint futás. Tegnap az egész délutánt végiggyakoroltuk a z edzésterv összeállítása után, ma pedig délelőtt kora hajnaltól gyakoroltunk. Miután úgy éreztük elég ennyi gyakorlás egy napra, pihenőt adtunk nekik. Azt sem tehetjük meg, hogy túlhajszoljuk öket és nem fogják bírni a valós öszsecsapást, az igazi harcot.

Miután a csapat tagjai visszatértek a szobáikba, így tettünk mi is, úgy gondoltuk majd Zendralt is később értesítjük arról, mit haladtunk a mai napon. André is az én szobámba jött be megpihenni, majd miután nem tudtam neki ellenállni, berángattam az ágyamba és egy kiadós szeretkezés után csak ölelkeztünk egymással.
-Szeretlek édes. -Súgtam a fülébe dorombolva ekkor már ülve az ágyon. -Te vagy az életem értelme.
-Én is szeretlek kedvesem. -Dorombolva válaszolt nekem azzal a káprázatos szépséges mosolyával amit úgy imádok. -Teljessé teszed az életemet, te vagy minden boldogságom.
Ezen aztán elpirultam. Mindig is tudta mit mondjon, hogy megdobbantsa a szívemet. Szenvedélyesen átkaroltam és megcsókoltam őt. Forró, lángoló, szenvedélyes szerelmes csók volt, nem vettük észre, mikor kopogtattak az ajtón, csak folytattuk tovább. Egyszercsak kitárult az ajtó és belépett rajta valaki. Ekkor szakítottuk meg a csókot és mindketten elvörösödve, az ajtó irányába fordítottuk tekintetünket. Onileosz volt az aki bejött. Még szerencse, hogy a takaró félig ránk volt húzva, így szegény kölyöknek nem kellett minket pucéran látnia.

Megköszörültem a torkom és válaszoltam neki, még mindig eléggé zavarban és elpirulva:
-Szervusz, hát máris visszatértetek? Zendrallal beszélni akartunk erről később a mai nap folyamán, jól halad az edzés és mindenki nagyon szépen teljesít. -Ha viszont már visszaértek akkor a küldetés is kezdetét veszi hamarosan, szóval így folytattam: -A fegyverek még nem lettek kiosztva, a mai gyakorlatoknak már vége van, kis pihenő,majd a fegyverek kiosztása után kezdetét is veheti a küldetés. Ha Zendral szeretné bővebb jelentéssel szolgálhatok neki személyesen.

Szegény gyermek, vajon mit szól ahhoz, hogy két férfit talál csókolózni az ágyban.

Lehet, hogy később, majd okosabb, türelmesebb, belátóbb és főleg higgadtabb leszek, de most szinte nem is hallom azokat a szavakat, melyekkel nevelő apám megpróbálja megmagyarázni, hogy miért is döntött úgy, hogy nem visz magával, hanem a nyakamba sózza az egész erőd nyűgét.
Egyáltalán nem értem, hogy miért nem lehet itt hagyni és bezárni a kapukat! Egyrészt már idejutni se egyszerű, másrészt elég „jó” hírnévre tett szert Zendral Birodalma, hogy csak úgy idetévedjen valaki, akár még rossz szándékkal is. Ha meg megrohamozza egy sereg a kastélyt, akkor meg egymagam aztán sokra megyek majd!
~ Túl veszélyes! Túl kockázatos! Soha nem fogok kijjebb jutni a határainknál! ~ dacolok gondolatban a magyarázó szavakkal, de sajnos tisztában vagyok vele, hogy ha egyszer Zendral eldöntött valamit, akkor azon már nem fog változtatni, főleg nem egy kívülálló előtt és ebben még én sem vagyok kivétel.
Lehet akármennyire is szépíteni a dolgon, elmondani, hogy hűha milyen felelősségteljes feladatom lesz, tudom, hogy csak azért marad rám ez az egész, mert én vagyok a legkisebb és a legtapasztalatlanabb, de hát soha nem fogok tapasztaltabb lenni, ha nem mutathatom meg mit tudok.
Ha nem lettek volna a vendégek, akkor bizony még hevesen is bólogattam volna, az utolsó mondatokra, hiszen több, mint valószínű, hogy itt fogok savanyodni és nem történik semmi, míg közben azon rághatom magam, vajon mit csinálnak a többiek és ha ott lettem volna, akkor bizony biztos tudtam volna segíteni és….és….és ….Áhh! Mindegy!
- Nem kérdőjelezhetem meg döntésed helyességét, úgy lesz, ahogy akarod. – tettem még hozzá fordultomban.
Nem vagyok még elég jó abban, hogy miként rejtsem el érzéseimet, így inkább mielőbb el akarok tűnni a szeme elől, hogy szegény falon töltsem ki a mérgemet.
Próbálok lehiggadni, mert tudom ez sem vet rám túl jó fényt, de annyira be voltam indulva! Annyira vágytam, hogy végre apám is lássa, mire lehetek képes, erre meg…..
Viszont, ha hallottam volna, hogy Alia, miként áll ki mellettem, biztos zavarba jöttem volna, egyrészt azért, mert ilyen jó véleménnyel volt irántam, másrészt mert nevelő apám miattam került ilyen kínos helyzetbe, hogy magyarázkodnia kelljen. De szerencsére nem hallom, inkább nagy dérrel-durral rontok be Zendral egyik helyettesének szobájába.
Általában nem vagyok ilyen udvariatlan, de most tele van a fejem a dühömmel és a csalódottságommal és csak túl akarok lenni az egész küldöncködésen. Különben is, csak még rosszabbul érzem magam attól, hogy a többiek készülődését figyelhetem.
Azonban azonnal kiszalad minden egyéb gondolat a fejemből, ahogy meglátom Dezider-t és Andre-t az ágyban, csak egy vékony takaróval fedetten és elég ……hmm….egyértelmű helyzetben, azért nem vagyok már annyira kölyök!
Persze hallottam már sutyorgásokat erről meg arról, de hát én még sosem foglalkoztam vele és nem…….kerültem ilyen helyzetbe és……borzasztóan kínosan éreztem magam.
Persze gondolom nem voltam egyedül, ahogy elnéztem, vagyis NEM néztem!
- Ööööö……óóóó….ige…..nem….persze…..majd…..beszéltek….- hátráltam, mint a rák, legalább olyan vörös fejjel is, majd hirtelen sarkon fordulva ugrottam ki az ajtón, onnan szóltam vissza. – Ne haragudjatok….bocsánat…..soha többet……még egyszer bocsi….- csuktam be szinte úgy az ajtót, mintha forró lenne a kilincs, majd izzadtan dőltem neki.
~ Bolond Onileos! Te nem vagy normális! Most aztán jól megcsináltad! Ki fognak nyírni! ~
Mondhatni kaptam már némi „felvilágosítást” a nevelő apámtól és a többiektől, de az nőstény és hím párosításáról szólt és ezért nem csak a helyzetet volt nehéz megemésztenem, hanem azt is, hogy Dezider és Andre……
De végül is semmi közöm hozzá! Nagyon kedveltem mindkettőjüket és ettől nem lettek kisebbek a szememben, …….de vajon, hogy dönti el két pasi, hogy ki a domináns fél?
Keményen a falba vertem a fejem, ezzel próbálva kiverni – szó szerint – a fura gondolataimat, és inkább úgy döntöttem jobb, ha most a szobámba megyek.
Azonban félúton eszembe jutott, hogy más elintézendő ügyem is van és irányt változtatva mentem a gyengélkedőre, ahol Sterabian- t egyedül találtam, láthatóan unatkozva.
- Hogy vagy? - köszörülöm meg a torkom, most már óvatosabban közeledve. - Zendral kérdezi, hogy elég erősnek érzed-e magad, hogy holnap útra kelj velük a sárkányok ellen. - kérdezem miközben hangomba újból beköltözik az elkeseredettség. - Várja a válaszod, gondolom, ha jól vagy, akkor te is készülődhetsz. - vonom meg a vállam, aztán várakozóan nézek rá.

Eléggé kínos helyzet alakult ki a szobában mikor a kistigriskölyök, Zendral nevet fia váratlanul benyitott. Még szerencse, hogy nem hamarább érkezett, mikor Dez és én éppen az aktus közepén tartottunk, hanem már utána voltunk.
Miután Dezider kissé dadogva válaszolt Onileosz kérdésére, s a kis tigris méginkább dadogva, lángoló vörös elpirult fejjel kihártált a szobából, Dez sóhajtva a párnára vetette magát.
-Jól vagy édes? -Kérdeztem tőle kissé aggódóan.
-Zen ki fog minket nyírni. Látod éppen ezért kell óvatosabbnak lennünk. Mi lett volna, ha hamarább nyit be? -Aggodalmaskodott Dezider.
-Nyugodj meg, semmi sem történt, legalább kis tapasztalatot szerez a világról. -Próbáltam nyugtatgatni. -Mért nem hívtad be inkább az ágyba? -Kuncogtam a viccemen, amin Dez csak a szemeit forgatta.
-Menthetetlen vagy.
-Tudom, de te így is szeretsz, és én is téged. -Mosolyogtam neki és hozzábújtam dorombolva.
-Te nagyra nőtt kölyök, te. -Kuncogott és átkarolt. -De siessünk inkább jelentést tenni Zennek, mert baj lesz belőle.
-Jó rendben. -Csókot nyomtam az arcára és kimásztam az ágyból.
Gyorsan felöltöztem, majd odalopóztam a még félmeztelen Dez mögé és hátulról átkaroltam
-Szeretlek édes. -Suttogtam a fülébe.
-Én is téged. -Hátradöntötte a fejét, a vállamra fektette és csókot váltottunk. -Na gyere siessünk Zendralhoz. -Mondta hirtelen és gyorsan magára kapta a felsőjét. -Még azt sem tudom mit mondhatnánk neki, Onileosz már biztosan minenről beszálmolt.
-Vagy nem, okos kölyök és megfontolt. Különben is, Zen tud rólunk. Mármint a kapcsolatunkról.
-És ha mégis dühös lesz?
-Akkor majd lenyugtatjuk valahogy, túl sokat aggódsz. -Mondtam neki végül és ismét csókot leheltem akaira.

Lesétáltunk Zent keresve, a fogadóhelyiség felé vettük az irányt, remélve, hogy még ott találjuk, hiszen ha Onileosz és az elf visszatértek, akkor ott fogadta őket. Ugyanakkor tudtuk azt is, hogy Zen nem sokáig tartózkodik a trónteremben.
Besétáltunk a trónterembe, hogy megnézzük ott van-e még Zendral.

Unottan nézek ki a fejemből a betegágyamon feküdve, és a karmaimat próbálgatom a párnahuzaton, pontosabban apró darabokra szaggatom azt idegességemben. Természetesen én vagyok az egyetlen aki nem vehetett részt a felkészüléseken, mivel ezt Zendral szigorúan megtiltotta nekem, mondván, hogy még pihennem kell. Pihenni! A fene sem akarja itt baszni a rezet, miközben mindenki más a holnapi különlegesen kockázatos küldetésre készülődik! Egyébként is, már kutya bajom sincsen! Mindezt meg is mondtam Zendralnak, amit ő azzal jutalmazott, hogy kijelentette; vagy itt maradok nyugton a valagomon, vagy pedig itt kell maradnom a kastélyba, és nem állhatok ki a Jégsárkány ellen. Hát ez szép, mondhatom! Egyáltalán nem volt ínyemre ez a dolog, de végül mégis itt maradtam ahogy a "Nagy Úr" parancsolta, s az egész napot itt töltöttem magamban füstölögve, no meg a falon, illetve az egyéb terrorizálható tárgyakon és bútorokon töltve ki a feszültségemet, mivel már ismertem annyira Zendralt, hogy tudjam; mindig betartja amit ígér.
Pedig rohadtul idegesített, hogy nem vehettem részt a felkészülésen! S mindennek mi az oka?! Na mi!? Egy fránya, rohadék werith tigris, akinek volt pofája engem hátba támadni! A kis mocsok tetűnek nem volt mersze szemtől-szemben nekem rontani, á nem! Hátulról vetette rám magát, és úgy tepert le a földre! Aztán meg a hátamon szántotta végig a karmait, s ahogy megfordultam még az oldalamat is megkarmolászta kicsit, csak a biztonság kedvéért. Aztán persze seperc alatt leráztam magamról azt a dögöt, de azért szépen megsebesített, és a vérveszteségnek köszönhetően alig tudtam felvonszolni magamat a kastélyig. Ennek köszönhettem azt, hogy három napja itt poshadok ezen a hülye, gyógyszerszagtól büdös helyen, mindenféle társaság nélkül. Ráadásul még a buliból is majdnem kihagytak! Márpedig nekem eszem ágában sincsen kihagyni egy ekkora lehetőséget! Sárkányt ölni azért nem kis dolog. És milyen jó kis páncélokat lehetne csinálni a pikkelyéből... Ráadásul én vagyok az egyik legelszántabb és legerősebb harcos! Bűn lenne, ha Zendral itt hagyna pár karcolás miatt! Egyébként is, én az elsők között érkeztem ide, rajtam kívül akkor még csak egy tigris, no meg Onileos volt még csak itt, tehát megbízható, veterán harcosnak számítottam. Ezért hát szó szerint sértésként vettem volna, ha az erőd ura itt hagyott volna a francba! Nem tűrném szó nélkül, az egyszer biztos! Ilyen mértékű megaláztatásért tuti átszabnám Zendrál arcát, nem törődve vele, hogy itt ő parancsol! Biz Isten darabokra szedem, ha megpróbál itt hagyni!
 
Épp az ágyamba vájtam karmaimat, hogy azt aprítsam össze tüzelőnek unalmamban és tehetetlen, féktelen dühömben, amik már olyannyira elhatalmasodtak rajtam, hogy már lassan Zendral megölését fontolgattam - amit természetesen nem gondoltam komolyan, egyszerűen csak az agyamra ment ez a nagy-nagy semmittevés - mikor óvatosan benyitott Onileos, és a hogylétem felől érdeklődött.
A mindig kedves és vidám kistigris most jól láthatóan nem volt jó kedvében, s hamarosan arra is rájöttem miért. Zennek esze ágában sem volt magával vinni nevelt fiát a Jégsárkányok Birodalmába, s mélyen együtt éreztem Onileosszal. Nem tartottam igazságosnak, hogy kihagyja ebből is a kölyköt, aki már számtalanszor bizonyított neki.

- Én a helyedben nem hagynám ezt annyiban, kölyök - mondtam neki, eleresztve a kérdést a fülem mellett.
- Állj a sarkadra! Számtalanszor bizonyítottál már, és a csapat is bírja a búrádat! Ügyes kölyök vagy te, csak sajnos mindig hagyod, hogy az apád rövid pórázon tartson - folytattam.
- Látod, már nekem is kutya bajom, mégis itt kellett rohadnom és még csak az edzéseken sem vehettem részt! Csoda, hogy egyáltalán engem elenged! - morogtam dühösen, és vérvörös szemem megvillant a dühtől.
- Mondjuk nem is értem, min csodálkozok - horkantottam.
- Egyébként pedig pontosan értem, miért engedelmeskedsz neki, kölyök - váltottam szelídebb hangnemre.
- Elvégre itt mind azt tesszük, mert tiszteljük és becsüljük Zendralt. Csak néha kibaszottul tele van a hócipőm ezzel a nagy óvatoskodásával! Bocs, a kifakadásomért, kistigris, de kurva unalmas itt malmozni egész nap egy afféle keménykötésű harcosnak, mint nekem - mondtam neki immáron majdhogynem kedvesen dörmögve, bár a feszültségem még mindig kihallatszott hangomból.
- Mond meg az apádnak, hogy remekül vagyok és készen állok az indulásra, a karomban pedig csak úgy duzzadozznak az izmok, arra várva hogy szétroppantsanak bármit, ami az utamba áll! - válaszoltam végül a kérdésére.
- Te pedig ne lógasd az orrod, barátocskám! - mosolyodtam el halványan, hogy némi biztatást adjak neki.
- Lefogadom, hogy legközelebb már te is velünk jöhetsz. Addig meg fel a fejjel! - kacsintottam rá barátságosan.

Talán ezt az oldalamat egyikük sem ismerte még, hiszen legtöbbször vidám és beszédes vagyok, de ma kicsit sok volt a jóból. Egy fárasztó és veszélyes küldetésről értem haza, de ez mind nem számított volna, akár a fél karomat is odaadtam volna, ha nem az a hír vár, hogy nem mehetek el a sárkányok elleni akcióba, mert nem vagyok elég tapasztalt.
Ha még nem lett volna ez elég, még rostokolhatok itt egyedül ebben a hatalmas hodályban, miközben lerághatom a körmeimet, mit végeznek a többiek, hogyan boldogulnak azzal a lénnyel és miként végeznek vele.
Aztán itt volt ez a kínos incidens, ahogy berobogtam Dezider szobájába és teljesen hülyét csináltam magamból, úgy viselkedtem, mint valami ……valami…..ostoba kis kölyök, nem mint egy ….harcos.
Szóval nem voltam épp fényes jó kedvemben, ahogy beléptem Strebian-hoz, de mikor feltettem neki a kérdést már láttam, hogy talán hasonló cipőben járunk, ha tekintetbe veszem a kissé romokban heverő szobát. Még jó, hogy nem volt benne túl sok minden.
Mindenki aggódott Strebian-ért, mikor sebesülten visszatért, vagyis épp, hogy el tudott érni az erődig. Elég csúnyán helyben hagyta a tigris, bár ahogy megismertem közvetlen közelről őket, egy percig sem csodálkozom rajta. Csoda, hogy a férfi túlélte, ami erős, kemény harcosra vall.
És türelmesre is, mert át tudtam  érezni, mit érezhetett, hogy ide lett kényszerítve, mert Zed szigorúan ráparancsolt, hogy teljesen fel kell épülnie, nem kockáztathat.
Bár legalább neki nem kellett csalódnia, hiszen most mehet sárkányvadászatra.
Ezért aztán persze termékeny talajra hullottak Strebian szavai, hogy ne hagyjam magam, hanem álljak ki magamért, de miközben azon gondolkoztam, hogy igen, ezt kéne tennem, az is eszembe jutott, hogy mennyi minden köszönhetek a nevelő apámnak és, hogy bár nagyon rosszul esett, amit hallottam tőle, nem a rossz szándék vezette.
- Ja! De mit tehetnék. – vonom meg a vállam. – Hiszen te is teszed, amit mond, nem? Azért kaparod itt a falat. – intek állammal a karmolás nyomok felé. – De téged legalább elvisz. – sóhajtok.
Talán, ha visszatér Zed a vadászatból, akkor beszélhetnék vele, hogy elmegyek…..elmegyek, hogy világot lássak. Úgy érzem egyre kevésbé elégít ki az, hogy itt lógassam a lábam
Persze, ahogy megtudta Strebian, hogy mehet végre, kiszabadulhat innen, máris más színben látta a világot és ez a szavain is hallatszott.
- Nekem mondod? A történtek után? – nézek rá kétségbeesetten, de végül megvontam a vállam. – De ez van. Mind tesszük a dolgunkat, ahogy kell. Akkor megyek és elmondom neki, jól vagy, erre még alkalmas vagyok. – húztam el a szám és kifordultam a szobából.
~ Persze, legközelebb mehetek! Aztán majd akkor is kell valaki, aki vigyáz a „házra” ~
Visszafelé indultam, pedig szívesen bújtam volna most e a szobámba, de erőt vettem magamon, elvégre biztos ezt várja tőlem Zed és én nem vagyok már taknyos kölyök, hogy játszhassam a sértődöttet. Na meg vendégeink is vannak.
Valószínűleg ezért nevelő apám még a fogadó teremben lesz. Oda érve látom, hogy Dez és Andre már ott vannak, amitől ismét elönt a zavartság, de veszek pár mély levegőt.
~ Nem vagy már pisis gyerek Onileos! Ők ugyanazok, akik voltak, csak……csak kicsit mások!  ~
Erőt veszek  magamon, kihúzom leejtett vállam és sikerül higgadtan mindenki szemébe nézni, ahogy apámhoz fordulok.
- Az üzenetek kézbesítve, ahogy látod és Strebian is boldogan készül a vadászatra. Van még feladatom, vagy mára végeztem?

Türelmesen vártam vissza fiamat, hogy beszámoljon nekem az elvégzett feladatokról, s ezért természetesen a trónteremben maradtam, hogy ha bárki keres, könnyen megtaláljon, elvégre mindenki tudja, hogy ha vendégeink vannak, akkor az esetek többségében ott tartózkodok.

Röpke fél óra elteltével végül aztán André, Dezider és a fiam egyszerre érkeztek elém, és jól láthatóan mindhárman zavarba jöttek, de ha lehet, még Onileos kezelte a legjobban a helyzetet, mert hamar túltette magát zavartságán, és tőle szokatlan mogorvasággal veti elém a szavait Dezider jelentése után.

- Igen, látom fiam, és köszönöm a gyors intézkedést - mondom neki nyájasan. Ügyet sem vetek mogorvaságára, és arra, hogy láthatólag mérges rám és eléggé megbántottam. Legalábbis látszólag hidegen hagy nevelt fiam barátságtalan viselkedése, de mélyen belül szomorúsággal tölt el a felém irányuló haragja, és remélem, hogy mihamarabb túl tudja majd tenni magát a dolgon.

- Mielőtt elmennél, megtudhatnám, hogy mi történt, amiről tudnom kellene? - kérdeztem mindhármukhoz fordulva.
- Nehogy azt higgyétek, hogy nem vettem észre, hogy zavarba jöttetek, amint megláttátok egymást - mondtam felvont szemöldökkel.
- Szóval, mi történt? - néztem rájuk magyarázatra várva.

Onileosszal egyszerre léptünk be a trónterembe, ahol Zendral fogadott minket. Valószínűleg már tudta, hogy jövünk, ezért maradt itt.
Kissé zavarban voltam én is meg André is, és láthatóan a kis nagymacska is, de hamar túltette magát rajta.
Nekifogtam a jelentésnek, próbáltam minnél komolyabbnak látszani, és palástolni zavarbaesésemet. Részletesen de röviden beszámoltam a mai napi gyakorlásról, valamint arról, hogy pihenőt kaptak a harcosok a gyakorlatok után.
-Igen nagyuram. Mindenki nagyszerűen teljesített, készen állnak a harcra. A fegyverek még nem kerültek kiosztásra, csak parancsodra várunk.

A jelentésem befejezte után Onileosz kezdett bele mondandójába, tőle szokatlan mogorvasággal. Remélem ennek a lelki állapotnak semmi köze nincs ahhoz, ami korábban történt. Valamelyest úgy tűnt feszültség van Zendral és Onileosz közt, ennek meg más oka nem lehet, csak az, hogy Zen nem engedi el a nevelt fiát a küldetésre, a kalandos lelkű kistigris pedig nagyon a szívén viseli ezt.

Andréval jobbnak láttuk ha távozunk, de mielőtt erre sort keríthettünk volna Onileosz már végzett is beszámolójával, Zendral pedig mindhármunkhoz kérdést intézett. A fenébe is, úgy néz ki észrevette, hogy eléggé zavarban voltunk. Megkérdezte mi történt, mi meg csak földbe gyökereztünk. Bár én jobban meg voltam ijedve, mint André.
Összenéztünk, majd Onileosz felé vetettünk „segélykérő“ pillantásokat. Tekintetünkkel próbáltuk jelezni, hogy ezt neki kell elmondania.

Hiába akartam, hogy ne legyek gyerekes, ne tűnjön úgy, mintha duzzognék amiatt, hogy nevelő apám nem tartotta magát az ígéretéhez és nem volt hajlandó elvinni a sárkányok elleni akcióra, ami számomra olyan kihagyhatatlan kalandnak ígérkezett volna, amit nem sokan mondhatnak el magukról, de sajnos nem sikerült.
Lehet, hogy pár évvel idősebben, már minden további nélkül elfogadtam volna Zendral érveit, de most túl heves és túl meggondolatlan voltam még ahhoz, így maradt a rossz kedv és a puffogás, amire még rá is tett egy lapáttal az, ahogy minden alapvető udvariasságomat felejtve törtem be egyik társunk szobájába és lettem szemtanúja egy olyan dolognak, aminek nem kellett volna.
Természetesen én voltam a hibás, hiszen illett volna kopognom és megvárni míg engedélyezi a belépést, de valahogy ez sem tett jót a lelkivilágomnak.
Még a saját problémáimmal sem tudtam megbirkózni, amibe beletartozott a nőstényekkel kapcsolatos érzéseim felfedezése, ezért aztán kissé hideg zuhanyként ért ez a dolog Dez és Andre között, ami felkavarta a lelkemet, még ha ettől barátságom feléjük nem is változott, de rá kellett jönnöm, hogy semmi nem fekete és fehér, hanem az élet sokkal bonyolultabb.
Valószínűleg az érzelmeim elleplezésében is van mit tanulnom, mert apám sas szeme előtt nem maradt titok a belépésemkor támadt pillanatnyi zavarom, pedig én próbáltam minél előbb eltűnni a szeme elől, amúgy sem volt sok kedvem most társalogni.
A kérdésre legyökerezett a lábam és kissé el is sápadtam, már ha ezt észre lehetett venni, mikor Dez és Andre pillantása rám tapad.
- Ööööö…..igazán nem lényeges…..azt hiszem…….csak ……..az én hibám, tényleg Zendral, csak az enyém! – fakadtam ki végül, mert soha nem tudtam jól hazudni vagy eltitkolni nevelő apám elől semmit. – Elfelejtkeztem az udvariasságról és rájuk törtem jóformán….az ajtót. – nyeltem egyet és szemem most a kőpadló repedéseit fürkészte, mintha onnan várnék valami igen érdekeset előjönni. – Sajnálom, bár ez tudom nem mentség. – mormoltam. – Gyerekesen viselkedtem és megérdemlem, hogy itt maradjak. De most talán mennem kéne és megnéznem, hogy érzik magukat vendégeink. – igyekeztem eltűnni szem elől minél előbb.

Összekulcsolt kezekkel, türelmesen vártam a magyarázatot. Felváltva néztem hol Andréra, hol Deziderrel, hol pedig Onileoszra, s próbáltam olvasni tekintetükből, illetve a testbeszédükből. André és Dez láthatólag eléggé megszeppentek s talán kissé meg is ijedtek, mert mozdulatlanul, mereven álltak és eszük ágában se volt megszólalni, ráadásul jól láthatóan kerülték a tekintetemet, és inkább nevelt fiamat ostorozták segélykérő "szólalj már meg, és húzz ki minket a csávából" tekintetekkel, amik nekem egy cseppet sem tetszettek, mert ez azt jelentette, hogy minden bizonnyal Onileos valami olyasminek volt szemtanúja, aminek nem kellett volna. Fiam lesütött tekintete és bűnbánó testtartása is erre engedett következtetni. Vállai kissé meggörnyedtek, és el is sápadt kissé, bár igyekezett palástól ezt.
A csönd kezdett egyre kínosabbá és hosszúvá válni, és én is kezdtem türelmemet veszteni, legalábbis azt fontolgattam, hogy megtöröm a csendet, és ezúttal kissé parancsolóbban vetem eléjük kérdésemet, de erre végül nem került sor, mert Onileoszból végül megállíthatatlanul törtek elő a szavak. Először csak hebegett-habogott összevissza zavarában, és igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de azért végül csak kibökte, mi történt. Legalábbis félig-meddig felvázolta a történéseket, és nem is igen tudtam, hogy pontosan mit is láthatott Oni.

- Szóval rájuk törtet az ajtót? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Ugye nem...? - fordultam ekkor Andréék felé, akik válasz helyett csak a fejüket rázták, amitől kissé megkönnyebbültem, és ismét higgadtan tudtam így kezelni a helyzetet.

- Fiam, remélem megtanultad a leckét, hogy milyen udvariatlan dolog kopogás nélkül berontani bárkihez is, bármilyen jól ismered is az illetőt. Ez alapszabály. Lehetsz bármilyen feldúlt, nem törjük rá másra az ajtót! - oktattam ki kedves, szelíd hangon. Nem akartam megszidni őt, de szerettem volna, ha tanul az esetből és máskor nem követi el ezt a hibát. Most szerencséje volt, hogy nem akkor nyitott rájuk, és ami azt illeti Dezideréknek is ez az óriási nagy mázlijuk, mert akkor lehet elég szépen helyben hagytam volna őket, amiért ilyennek tették ki a fiamat, aki nem túl sokat látott még a világból, így ki tudja, hogy egy ilyen "élmény" milyen hatással lett volna rá.

- Azt pedig remélem tudod, hogy nem a gyerekes viselkedésed a fő ok, amiért nem jöhetsz most velünk. Egyszerűen csak túl veszélyes lenne ez még neked, én pedig féltelek, fiam. S nem tudnék úgy a feladatra koncentrálni, ha érted kéne aggódnom - mondtam neki atyai szeretettel a hangomban.

- Legközelebbi alkalommal pedig ünnepélyesen megígérem neked, hogy velünk tarthatsz, feltéve persze, ha nem épp olyan kockázatos lesz az is, mint ez - ígértem neki, hátha ezzel sikerül valamelyest felvidítanom és reményt keltenem benne, s talán akkor a haragja is elpárolog hamarosan.

- Most pedig menj, és szólj vendégeinknek, hogy hamarosan indulunk, úgyhogy pakoljanak össze, és adják le Andrééknak a rendelést, hogy milyen felszerelésre lesz szükségük. Több feladatod pedig nem lesz mára, de bármikor felkereshetsz, ha beszélni akarsz - fejeztem be a hozzá intézett szavaimat, majd Andréékhez fordultam.

- André, Dez, ti pedig menjetek és osszátok ki a fegyvereket, utána pedig pihenjétek ki magatokat a holnapi harchoz. Lehetőleg a saját szobátokban - tettem hozzá csendesen, s kissé figyelmeztetően.
- Sterabiant se felejtsétek el felszerelni, és tegyetek be kötszert és egyéb gyógyfűveket, hogy szükség esetén legyen mivel ellátnunk a sérülteket. Sterabiánnak pedig a legjobb minőségű vértet adjátok, valamint tartsátok majd rajta a szemeteket. Nincs éppen a legjobb állapotban, és eléggé forrófejű is.

Ezzel nekik is hátat fordítottam, és én magam is elindultam a szobám felé, hogy összeszedjem a szükséges dolgokat.

Természetesen nem volt merszem hazudni vagy nem válaszolni nevelő apám kérdésére, még ha szembe is kellett néznem utána esetleg haragjával, amiért ilyen gyerekesen viselkedtem és ezzel elismerem, hogy jogos volt döntése azzal kapcsolatban is, hogy ne vigyen magával a sárkány elleni harcba. De hát sosem tettem volna meg, hogy nem mondok igazat.
- Hát…..majdnem. – feleltem halkan, de Zendral már a két férfi felé fordul és ő rájuk vetett olyan pillantást, hogy más jéggé dermedt volna.
Láttam ugyan aztán megenyhülni apám tekintetét, de persze nem kerülhettem el a fejmosást, amiben igaza is volt, hiszen nagyon udvariatlanul viselkedtem megbántottságomban.
- Igen Zendral, ígérem nem fordul elő többször. Tanultam a leckéből. – hajtottam le a fejem, mert tényleg bántott a dolog és egy bocsánatkérő pillantást vetettem azért az egymás mellett álló……khmm….párra.
Mielőtt azonban tovább engedett volna a vendégekhez, most már enyhültebben elmagyarázta , hogy nem az alkalmatlanságom az oka, hogy nem visz magával, hanem a féltés és, hogy legközelebb már tényleg mehetek vele és most már jóval higgadtabban, én is tudomásul vettem, hogy ezen már nem változtathatok. Különben is büszke lehettem rá, hogy az a kemény férfi, aki ezt a birodalmat itt létrehozta, ezen zord körülmények között, most nyíltan mindenki tudomására hozza, hogy miként érez irántam, hogy aggódik értem, félt, ahogy……….ahogy egy apa a fiát féltheti.
- Köszönöm apám és várni fogom az alkalmat. – hajtottam meg a fejem, aztán elindultam, hogy eleget tegyek a kérésének és szóljak a vendégeinknek készüljenek az indulásra.

Most kellő udvariassággal kopogtam be Alia és Mellon ajtaján, majd ha engedélyt kaptam a belépésre, átadtam atyám üzenetét, felhívva figyelmüket, hogy Andre-nál még több vagy más fegyvert is választhatnak az útra. Aztán útba is igazítottam őket, hogy mit merre találnak meg és megköszöntem, hogy Zendral előtt kiálltak mellettem.
- Közben már megnyugtató módon tisztáztuk nevelő apámmal a dolgokat, de még egyszer köszönöm, hogy a pártomat fogtátok. Nagyon hálás vagyok érte, hogy bíztatok bennem. – hajoltam meg először Alia, majd Mellon felé. – Ha bármire szükségetek van a indulásig, csak szóljatok.
Ha nincs semmi, akkor az indulásig én is lepihenek a szobámban, de természetesen szomorú szívvel búcsúzkodom, ha elkövetkezik indulásuk ideje.

Éppen azon tanakodtunk Mellonnal,hogy kicsit éhesek vagyunk,és jó lenne harapni valamit.már jó ideje nem ettünk..és egyszer csak kopogást hallottunk.
A kedves kis tigris volt,és nagyon megörültem neki..bár,amikor mondta,hogy nem jön velünk mégse,kicsit szomorú lettem,de biztosan Ő tudja,hogy a megbeszélésük után mi mindent tisztáztak,így szomorúan,de el kell fogadnom,hogy nem lesz velünk..
-Nagyon szívesen és egyébként bármikor kiállunk melletted!nincs mit köszönnöd-mosolyogtam rá-..mert igazából a Te saját tetteidet látva,szerintem nagyon is méltón viselkedtél,és mindent megtettél,hogy a szövetség létrejöjjön.Nagyon nagy büszkeség,hogy melletted és veled tudtuk ezt a küldetést végrehajtani,és majd legközelebb is bármikor számíthatsz ránk!..ahogy majd szükséged lesz akármilyen segítségre,akkor szólj,és mi segítünk!-és ahogy meghajtotta fejét felénk,úgy én is és Mellon is viszonoztuk a tiszteletünket Onileos-nak.
-Köszönjük neked! és lenne is valami..- nézek rá-..ha esetleg holnap kora reggel ráérnél kicsit,az nagyon jó lenne,pici segítséget kérnénk,ha lehet?-néztem rá várakozva,hogy mit válaszolna rá.. ha a kapunál ott lennél holnap hajnalba..és ha igen a válaszod,akkor ott várunk majd rád!-és kedves mosolyommal fűrkésztem arcát.
-Még egyszer nagyon köszönjük az útbaigazítást is,és majd felkeressük Andre-t!Menj csak,kellemes pihenést!
Aztán becsukodott az ajtó,mikor távozott.
Sajnáltam,hogy a kis tigris mégsem jön velünk,holott szerintem megérdemelten vehetett volna részt a Sárkány elleni csatározásba,de hát nem így alakult..
Igazából Mellonnal nagyon jól töltöttük ezeket a napokat.Jártunk-keltünk a Kastélyba és picit olyan volt,mint egy felfedezőút..ami apró kalandokba "kevert"minket..
Így volt egyik nap is,mikor a folyosón sétálgattunk,és valami csörömpölésre lettünk figyelmesek..
Picit közelebb mentünk ahhoz az ajtóhoz,ahonnan érkezett a zaj,és egymás után csak a szitkozódást és olyan hangok voltak,mintha tépkednének szét a karmok valamit..
De aztán csendesebb lett volna,és tovább mentünk a kis "felfedezö"utunkra..
Szép nagy és tágas a Kastély ,és majdnemhogy el is tévedhettünk volna..ha a finom szaglásunk a konyha felé nem hívogatott volna..Tigriskémnek is eléggé korgott a gyomra ,ahogy már nekem is,és a finom illatok lecsaltak a terített asztalok felé..legalább is úgy gondoltuk,hogy egy hatalmas csülköt tálalnak majd fel,és Mellon szájából még a nyála is kicsordult majdnem,már a gondolattól is..
És ahogy igy elmélkedünk a kiadós ebéd reményében,már mindenfelöl érezzük a pecsenye mámorító illatát..csak azt jó lenne tudni,hogy merre tudunk lejutni a szakácsokhoz..
-jo,jo...tudom,az illatot kell követni.-válaszolom Mellonnak egy mosoly kiséretében..de most már úgy érzik,hogy mindenfelöl jön a jó illat!..menjünk itt balra!vagy talán jobbra?..jó lenne tudni merre találhatunk valakit,hogy kérjünk ebböl a fenséges ételből!-
Végre találtunk egy megfelelő személyt,aki egy hatalmas tányéron,egy nagy adagot nyomott a kezembe..-már csak egy hús bor kellene hozzá,és itt a lakoma.. ..és nemsokára azt is kaptunk,így visszaindultunk a szobánk felé..de az úton a folyosón megint hallottuk a tárgyak törött hangjait,ahogy a falhoz csapódtak..de most már nagyon kíváncsiak voltunk mi is történhetett..
kis várakozás után végül bekopogtam,hátha nem utasítja el a finom ételt,és akkor talán megtudhatjuk a csörömpölés és szitkozódások okát..talán tudunk beszélgetni..mert kis társaság nem ártana,és persze meg tudjuk osztani ezt a rengeteg fincsiséget,mit a konyháról kaptunk..
..összeszedve bátorságom,bekopogtam..és vártam,mi fog történni..

Ugyan Zen végül tartotta magát ígéretéhez és velük tarthattam, amivel kicsit jobb kedvre derültem, de a gyengélkedőt továbbra sem hagyhattam el. Zendral ragaszkodott hozzá, hogy az éjszakát még itt töltsem, és hogy "feltöltődjek energiával", de az energiáim így is fel voltak már töltődve, olyannyira, hogy majd megvesztem azért, hogy végre csinálhassak valamit, de mivel erre nem adódott lehetőség, ezért felkeltem ágyamból, és először körbe-körbe mászkáltam a szobába, majd folytattam a helyiség szétszedését, a bútorokon levezetve túltöltött energiáimat. Majd Onileos rendbe szedi a gyengélkedőt, míg távol leszünk. Addig sem fog unatkozni... Nem úgy, mint most én.

Egyszer csak aztán kopogásra lettem figyelmes. Először azt hitte, hogy csak képzelődtem, de aztán megismétlődött, így érdeklődve nyitottam ajtót az illetőnek.
Meglepetésemre egy lombtünde és egy werith tigris állt az ajtó túloldalán. ~ Az új vendégeink, hát persze! ~ kaptam észbe, s egyből utat is nyitottam nekik, szótlanul mutatva, hogy fáradjanak beljebb.

- Isten hozott a gyengélkedőn - köszöntöttem a jövevényeket egy félmosoly kíséretében, és széles mozdulattal körbemutattam a kissé megviselt helyiségen.
- Unatkoztam - közöltem velük tömören a szoba állapotának okát vállat vonva. - Szóval örülök a társaságnak. Mi szél hozott titeket pont ide, a szobafogságom szomorú, megviselt helyszínére? - érdeklődtem kedvesen, és vetettem egy jó hosszú pillantást a lány kezében lévő hússzeletre. Még nem volt itt a vacsoraidő, így én még nem kaptam meg a saját adagomat, holott már kimondottan éhes voltam, s örömest megízleltem volna azt a finom sültet, ami a lombtünde markában nyugodott.

Amikor kinyilt az ajtó ,tátva maradt a szám a hatalmas rendetlenség és a szétszórt bútorok láttán,de úgy tettem,mintha észre sem venném..
-Ő..Ő...szép estét!-kezdtem el kicsit akadozva a szavaimat-Furcsa zajokat hallottam a konyhából jövet,és kíváncsiságom és ez a nagy adag étel "hozott"errefelé..és arra gondoltam,hogy szívesen megosztjuk veled,persze,ha nem bánod!-mosolyogtam rá és mutattam a hatalmas tálon lévő adagot..-..és hoztunk egy kis bort is,hogy kellemesebben teljen ez az este..-néztem rá várakozva,hogy ha velünk tart a falatozásba,hová rakhatom le a tálat..mert igencsak szerte szét hevert minden bútor..
Ha le tudom rakni az ételt,akkor kedvesen megkínálom,és mi is Mellonnal falatozni kezdünk vele..
-Egyébként rá se ránts!-néztem körbe-..meg tudlak érteni,ha itt kell lenned hosszú ideig....de miért kell itt lenned?..
A tigrisem leheveredett mellénk és jóizűen eszegette a húsiját..és ránk se hederített..
Mi meg csak beszélgettünk közbe,és iszogattuk a finom bort..és szívesen meghallgatom a történetét..persze,ha elmeséli mi is történt vele,hogy ide került a gyengélkedőre..és ahogy így elnézem,már hosszú ideje itt lehet..a bútorok állapotából látva..és a nagy sebeket a hátán is..
..és talán tudok valamit segíteni neki...

- Igen, azok a furcsa zajok alighanem tőlem származtak - morgom az orrom alatt, majd szemléltetésképpen karmaimat végighúzom az egyik szék karfáján, majd leülök rá, de előtte még a kissé megviselt ágyra mutatok, jelezve vendégeimnek, hogy foglaljanak helyet. Az ágy mellett álló éjjeliszekrényre le is tehetik az ételeket, mert az viszonylag sértetlenül megúszta dühkitörésemet.
- Elnézést a rendetlenségért, majd Onileos rendet rak, ha már úgyis itt marad - tettem még hozzá.
- Én legalább harcba állhatok, nem úgy mint szerencsétlen flótás - fejeztem ki együttérzésemet a hótigris helyzetét tekintve.
- A kaját és a bort pedig szívesen veszem, úgyis majd éhen halok! - mondtam, s miután megkínáltak az étellel s itallal, jóízűen falatozni kezdtem.
- Az én története pedig egyszerű - kezdtem bele a válaszadásba.
- Megtámadott az egyik werith tigris, és egy csúnya sebet szereztem be tőle, mivel a dög hátba támadott - morogtam kicsit dühösen-, s a vérveszteségtől alig tudtam visszavonszolni magam a kastélyhoz, ezért felhoztak ide, hogy itt lábadozzak. Csakhogy már kutya bajom sincs. Rendben vagyok, és el akarnék húzni innen, és ellátni a feladataimat. Zen azonban ezt nem engedte, mondván, hogy pihenésre van szükségem - horkantottam.
- Egy ideig úgy tűnt, hogy csakúgy mint Onileos, én sem tarthatok veletek a kalandra, de szerencsére Zendral meggondolta magát - fejeztem be a mesélést immáron teljesen lehiggadva.

A sebem szerencsére mostanra nagyon szépen begyógyult, s már csak három hosszú heg jelezte a hátamon a támadás nyomát, amik azonban könnyűszerrel felszakadhatnak még, de engem ez nem igen érdekelt. Felépültem, s csak úgy tele voltam energiával. Harcolni akartam.

Az éjjeliszekrényre le is sikerült tenni a tálat,és nagyon örültem,hogy társasággal fogyaszthatjuk el ezt a hatalmas pecsenyét,és a finom bort hozzá..
Szomorúan hallgattam a történetét az oroszlánnak,és a sebeit mutatva látszott is,hogy elég nagy csapásokat kapott akkor,de már kevésbé fájdalmasak,mint akkor lehettek neki..
-Segíthetek neked a sebeiden,hogy ne legyen egy heg sem a testeden,ha elfogadod a segítségemet..-néztem rá mosollyal és csillogó szemekkel..miközben jót falatoztunk a sült húsból..
..és kíváncsi vagyok,hogy él evvel a lehetőséggel?!..hogy végleg eltüntessem a harcának a nyomait..és ezután nem kell még rá gondolnia sem...és végre tehetek valamit,,mert igencsak engem is "bezár"ez a nagy Kastély..ahogy át tudom érezni a bezártság érzését most is amit Ő érezhet..

A bor hamar feloldotta a hangulatot, és nemsokára már kedvesen társalogtam új vendégeinkkel, és csodálattal szemléltem a húst majszoló nagy ragadozót, aki sokkal békésebbnek tűnt, mint az a példány, akivel nemrégiben volt "szerencsém" találkozni, és aki idejuttatott engem.
Mit ne mondjak, ez a fajta találkozás a werith tigrissel sokkal kellemesebb volt, mint az előbbi, melynek nyomát valószínűleg örökké őrizni fogom.

- Köszönöm, de nem szükséges - mosolygok rá az elfre, mikor az felajánlja a segítségét.
- A heg örökké emlékeztetni fog arra, hogy mindig figyeljek a hátam mögé. Egy igazi harcos sosem tünteti el sebhelyeit. Számomra ez olyan, akár egy kitüntetés - felelem.
- Ám ha legközelebb harci sérülést szerzek, akkor remélem a közelben leszel, és meggyógyítasz majd, ezzel megkímélve engem a hosszas, unalmas lábadozástól - teszem még hozzá.
- Egyébként mesélj, hogy kerültetek ide? És hogy-hogy ilyen jó viszonyt ápolsz ezzel a büszke teremtménnyel? - mutatok a werith tigris felé érdeklődve.

Nagyon Kedvesen fogadott az Oroszlán,és jó volt társaságban elfogyasztani a vacsit..és még a finom bor is nagyon ízletes volt,ahogy a hangulat is jobban oldódott..
-Ahogy kívánod!..bár az igaz,hogy a harci sebek emlékeztetnek az elmúlt csatákra,és talán a hölgyek is jobban vonzódnak egy olyan harcoshoz,akinek ilyen sebei vannak..mert biztosan ismersz szívednek kedves ,szép Oroszlánhölgyet!..-és kedves mosollyal falatozok vele tovább..
-De ,ha esetleg tényleg megsérülnél legközelebb,akkor biztosan segítek!-és nézek megint körbe széles mosollyal-legalább a takarítást is akkor el lehet kerülni..és nem kell ilyen sokáig itt lenned..
-Hogy,hogy kerültünk ide?..hát..ez egy hosszú történet..és szerintem holnap reggelig sem fejezném be a történetet..és még pihenni is kellene a holnapi indulás előtt..de majd egyszer,elmesélem-bólintottam felé-és lesz majd idő rá..egyébként, Mellon..-nézek a tigrisemre-Ő jóbarát!..a lelkünk eggyé forrt,és mindent érez,ahogy én is..és nem a "gazdája"vagyok..hanem a Barátja!..mindent megteszünk egymásért,ahogy Te is mindent megteszel a barátaidért!..amiben biztos vagyok!..
De lassan mennünk kell felkészülni a holnapra!..és olyan nagyon boldog vagyok,hogy megismerhettelek!..-hajolok meg tiszteletem jeléül felé..és biztos vagyok abban is,hogy a hamarosan útra kelünk..akkor büszkén harcolunk együtt Veled..-mosollyal az ajkamon búcsúztam tőle,bár maradtam volna még..de hamar eljő a reggel..és jó éjt kívánva hagytam ott a kedves Oroszlánférfit..
...és Mellon a nyomomban lépkedett a folyosón..ahogy mentünk a szobánk felé..

- Ahogy mondod, a csajok csak úgy döglenek azokért az oawa pasikért, akik nem rejtegetik sebeiket - vigyorogtam.
- Bár sajnos itt nem igen vannak hölgyek a közelben - hervadt le kissé a mosoly arcomról.
- Eléggé magányos itt az élet a hegyekben, de legalább izgalmakban nincsen hiány. Ezért is örülünk annyira, ha néha napján egy-egy vándor idelátogat. Ritka alkalom az ilyen - mondtam neki. - Bár mostanában a látogatások is megszaporodtak - tettem még hozzá elgondolkozva.
- Biztosra vesszük, hogy valami hamarosan meg fog változni. És nem jó irányba - komorodtam el.
- De hátha ez a változás több oawát is hoz erre a vidékre, és még tovább bővülhet majd a csapatunk. Remélhetőleg nőstényekkel is - tért vissza ismét a vigyor az arcomra.
- Sajnálom, hogy nincs most időd elmesélni a történetedet. Szívesen meghallgatnám egyszer - feleltem, mikor azt mondta, hogy hosszú sztori miképp került ide.
- Szóval Mellonnak hívják a tigrisedet. Példaértékű a köztetek lévő barátság. Mindig is irigyeltem az elfeket, hogy képesek ilyen szintű kapcsolatot kialakítani az állatokkal - hajtottam meg kicsit a fejem Mellon felé, és ha engedte, akkor megsimogattam a bundáját is.
- Én is örülök a találkozásnak. Jó éjszakát nektek. Nekem mindenképpen jó lesz, mivel ez az utolsó éjszakám ezen az Istenverte helyen - köszöntem el tőlük végül.

Az éjszaka folyamán álmomban a sárkányt üldöztem, és egy kristálykarddal megöltem azt. Azt követően az én nevemtől lett hangos Oughwar hegyei. Másnap reggel mikor felkeltem, reméltem, hogy az álom hamarosan valósággá válik majd.

Miután Zendral kiosztotta a parancsot, hogy osszuk szét a fegyvereket, mindenkit megkerestünk Andréval és feljegyeztük ki milyen fegyvert szeretne a harchoz használni, majd különváltunk. André a fegyverraktárba ment, hogy mindenkinek a kedvére való fegyvert adja, én pedig Sterabiant kerestem. Egyedül az ő rendelését nem sikerült felvennünk még, mert a gyengélkedő kissé távolabb esett a kastély azon részétől, ahol a többiek szobái voltak. Ezért annak érdekében, hogy mihamarabb végezzünk feladatunkal és pihenhessünk, Andrval úgy döntöttünk szétválunk, és amíg én beszélek Stebariannal, addig ő szétosztja a fegyvereket.

A folyosón haladtam a gyengélkedő felé, mikor egy alak tűnt fel valamivel arrébb, aki a gyengélkedő irányából jött. A gyéren megvilágított folyosón nem láttam ki lehet az, előszört azt hittem Sterabian. Folytattam utamat, majd mikor az illető közelebb ért, láttam, hogy Alia az, mögötte pedig a werith tigrise. Felé biccentettem majd még ennyit mondtam: -Szép estét. -Egy mosoly kíséretében, és ha nem szeretett volna beszélni velem, tovább haladtam a gyengélkedő felé.

Elértem célomat, bekopogtam majd hangosan hozzátettem: -Sterabian, itt vagy?

A szobánk felé haladtunk a folyosón,és már a holnapra gondoltam..eszembe jutott a kis tigris is,és gondolataim a hajnalra összpontosultak,hogy esetleg eljön majd,hogy elbúcsúzzunk Tőle..és talán majd egyszer összesodor majd újra a sors minket,és megint egymás oldalán harcolhatunk a jó ügyekért..
Ezek a gondolatok teljesen elmélyesztették az érzéseket..és ahogy haladunk Mellonnal..csak egy kedves hang "hoz vissza"a valóságba..és látom,hogy mosollyal köszön Dez,akinek a holnapi fegyverkérelmeket kell "leadnom"
..bár fogalmam sincs mire gondoltak..mert az én fegyvereim azok nálam vannak..és az íjam elég nekem,ahogy a saját részemmé váltak ..és nem igazán kell még további fegyverek..de nagyon kedvesek,hogy erre is gondolva,és Rám is,hogy felajánlották ,hogy bármiben segítenek..és ez nagyon kedves tőlük..-mosolyogtam én is Dez-re,és örültem,hogy találkozok még Oawákkal itt a kastélyban..és jobban meg tudjuk egymást ismerni,még a harc előtt..és ennek nagyon örültem!..
-Szép estét ,neked is kedves Dez!-hajoltam meg felé,és Mellon buksijába túrtam kezem,és éreztem,hogy Ő is örül,hogy van megint társaságunk..bár a fáradtság úrrá lett rajtunk,de valahogy meg kellene tudni,hogy milyen plusz fegyverekre gondoltak,mikor felajánlották segítségüket..és erre a kérdésre,talán most a megfelelő Párducot "találtuk"meg..és ahogy így elnézem,nem csak mi nem alszunk az elő estélyén..és ez nagy megkönnyebbüléssel töltött el.
-ÁÁÁÁhhhhh -kezdtem kicsit hebegve-de örülök,hogy találkoztunk!..Fogalmam sincs,hogy milyen fegyverekre gondoltatok még,hogy kérhetek..és ez kicsit nem olyan egyértelmű..de .ha szépen megkérlek,elmondod nekem??..és annak is örülök,hogy itt ilyen sok kedves nagymacskák élnek..és ennyire kedvesek-mosolyodtam rá ..és nagyon jó volt beszélgetni ..mert az izgalmakról legalább elterelődnek a gondolataim..és legalább kicsit "okosabb"is lehetek,ha megtudom,hogy mire is gondoltak ezzel..

A lombtünde sokásáhozhíven kedves és beszédes volt. Mikor megkért, hogy magyarázzam el neki a fegyverraktárral kapcolatos tudnivalókat, mosollyal arcomon elmondtam neki mi az amit érdemes tudni. Próbáltam rövidre fogni, mert már láttam rajta, hogy elég fáradt és pihenni szeretne.
-Nos hát a lényeg az, hogy van egy raktárunk, ahol a fegyvereket és pótfegyvereket tartjuk, harc előtt pedig az ezért felelős személyek osztják szét mindenkinek azt a fegyvert amelyiket szeretné. Ily módon nem kell állandóan magunkkal cipelnünk fegyvereinket. A raktárban általában kardok, balták, szablyák, íjak, nyilak, lándzsák és dárdák vannak, mindenki azt válszt amit a harchoz igénybe szeretne venni. -Világosítottam fel az edrei elfet barátságosan mosolyogva.
-Bár látom te magaddal cipeled fegyverzetedet, ezzel nincs gond, hiszen vendég vagy, de ha szeretnél te is bármilyen fegyvert kiegészítésként, vagy tegezedet újra feltölteni nyilakkal, akkor megnézem mit tehetek érted. Miután beszéltem Sterabiannal akár velem is jöhetsz a raktárba, hogy olyat válassz ami neked a legjobban megfelel. Mit szólsz hozzá?

Nagyon örültem,hogy Dez kedvesen elmagyarázza az "itteni"szokásokat,mert én mindig magamnál tartom a fegyvereimet,így ez kicsit furcsa számomra..de teljesen logikus,ahogy itt ebben a Kastélyban belül felesleges fegyverekkel "bajlódni"..és itt biztonságos a hely..de odakint már nem igazán..
-Értem!-mosolygok rá-Szívesen megnézném azt a raktárat,még sohasem láttam ilyen helyiséget..és szeretném látni,ha megmutatod nekem!-tiszteletteljesen bólintottam felé,és reméltem,hogy hamarosan láthatok egy "igazi"raktárat,ahol mindenféle harci eszköz található..és csillogó szemmel néztem a Parduc úrra...és ha elvezet oda,akkor lépkedek utána..ahogy Mellon is fellelkesült az izgatottságomat látva..már alig várom,hogy láthassam a szobát..

Az éjszaka lassan telik a kastélyba, ahogy mindenki a holnapi izgalmakra készül fel.
Van egy kivétel, de ő említésre sem méltó. Hiszen még csak gyerek és neki egy ekkora csatában semmi keresnivalója. A látogatások szaporodása persze biztató jel, hiszen előfordulhat az is, hogy mondjuk nem kell egy évnél többet várnia arra, hogy egy könnyűnek ígérkező kalandra végre magával vigye őt apja.
Ám miközben Alia a fegyverraktárhoz megy és közben drukkol neki, hogy a kis kölyök tigris reggel majd még el fog búcsúzni tőle, addig mindenki érzi, hogy ez a vállalkozás sokkal komplikáltabb lesz, mint az eddigiek.
Éjszaka vihar érkezik az erődjük fölé és reggelre egy méteres hó lep be mindent a külvilágban. Ilyen magasan korán megérkeznek az első őszi szelek és miközben a völgyekben és a síkságon még tombol a vénasszonyok nyara egyre kellemesebb szelekkel, amik már enyhülést hoznak a nagy kánikulák után, addig az idefent lakókat egy cseppet sem kímélik az elemek.

/Nyugodtan lehet még a kövi mesélőiig akár több reagot is írni bárkinek. Nem sietünk meghalasztani a csapatot./

Úgy tűnik ez egy forgalmas este a részemről, mert alighogy Alia és tigrise távozott, újból kopogtattak szobám ajtaján, és a fekete párduc lépett be rajta, a lehető leghülyébb kérdéssel ajtót nyitva.

- Nem, nem vagyok itt - válaszoltam neki mogorván, a szememet forgatva.
- Mégis mit gondolsz, hol lennék? Zen bezárt ebbe a gyógyszerszagtól bűzlő, unalmas helyiségbe, és amíg el nem indulunk, itt kell aszalódnom, ezt te is tudod - fogadtam őt nem túl barátságosan. Sosem kedveltem, ha valaki idióta kérdésekkel jön.
- Gondolom a fegyverek miatt küldött Zendral - folytattam.
- A szokásos felszerelésemet kérném; egy kardot és egy baltát, valamint valami jó kis páncél is jó lenne, és egy pajzsra is szükségem lesz. Van még más valami? - kérdeztem tőle, majd ha nem volt semmi egyéb mondandója a számomra, akkor hamar kitessékeltem őt a szobám ajtaján.

Másnap reggel elég nagy viharra ébredtünk. Hófuvallat söpört végig a tájon, és egy méteres hó fedett be mindent. Úgy tűnt nem kímél meg minket az időjárás, bár ez engem nem zavart annyira. Szerettem a havat érezni a mancsom alatt, bár tény, hogy ez meg fogja nehezíteni az előrehaladásunkat, és az energiánkból is el fog szívni egy keveset, mire elérjük célunkat. Ám én ezt egy cseppet sem bántam, már alig vártam, hogy kitegyem innen a lábam, és belevágjak a kalandba.
Már hajnalban összegyűltünk a nagy csarnokban, és végignéztem Zen és Onileos, valamint a többiek búcsúzkodását, meg azért természetesen én is hátba veregettem a kistigrist búcsú gyanánt, majd aztán végre útnak indultunk.