Esik. Már napik óta csak esik. Mindent átitat a nedvesség. Kétség kívül beköszöntött az ősz. Virdiel már napok óta úton van. Nincs túl jó kedve. Mégis kitart, hiszen feladata van. Meg kell találnia és kikémlelnie azt a csapatot, akik hónapok óta garázdálkodnak a környéken. Nagyon kevés az információ róluk, hiszen nem igen hagynak szemtanút maguk után. Ahogy halad az ösvényen, hirtelen egy eldugott kis kunyhót pillant meg. Az ablaka világos, és vígan pöfög a füst a kéményéből. Határozottan megindul a ház felé. Kopog, és türelemmel vár. De miután nem kap választ többszöri kopogására sem, úgy határoz, hogy bekukkant az ablakon. Amit lát megdöbbenti. Egy fiatal lány (Hira) fekszik a padlón. Nem mozdul. Innen nem lát rajta külsérelmi nyomokat. Be kell jutnia valahogy a kunyhóba.

Szeretném, ha nyugodtam szabadjára engednétek a fantáziátokat, és improvizálnátok a mesében. Jó játékot kívánok!

~ A fene ebbe az esőbe! ~ morogtam bosszúsan, ahogy megint a nyakamba csorgott a napok óta csapkodó eső, ami ellen már nem védtek az erdő fái és már nem is erőlködtem, hogy megkérjem a növényeket védjenek meg, mert úgy is minden csupa nyirkosság volt. Már nem volt egy száraz ruhám, hiszen napok óta úton voltam. Megpróbáltam legalább éjszakára faüregben, barlangban meghúzni magam, hogy a tűznél reggelre legalább egy váltás ruhám megszáradjon és kissé felmelegedjek, ennyi volt az összes luxus, amiben részem lehetett mióta megkaptam a feladatomat, hogy kutassak fel egy zsivány csapatot, akik a környéken megtámadnak mindenkit. Már az is szerencse volt, hogy ennyit sikerült kideríteni, mert alig akadt szemtanú, akinek lehetősége volt elmesélni hogy mi történt vele, csak az eltűntek száma gyarapodott.
Egyelőre azonban nem találtam nyomokat, ami valószínűleg nagy mértékben az esőnek is volt köszönhető. Egyrészt elmosott mindent, másrészt meg a gazfickók sem nagyon ténykedtek ebben a latyakos, komisz időben. Kissé kezdtem lelombozódni és most is azon morfondíroztam, hogy talán jobb lenne valami száraz helyet keresni mára, mikor megláttam hogy ritkul az erdő és egy tisztásra léptem ki, ahol egy kis kunyhó magasodott, alig tűnve ki a zöld növényzet közül, hiszen falait repkény futotta be, de a kéményéből szürkés füst göndörödött, ami azt mutatta, hogy nem elhagyatott, bár ezt az ablakból kiáramló halvány fény is megerősítette.
Kétszeresen is megörültem a dolognak, mert egyrészt meghúzhatom magam az eső elől, másrészt egy erdőlakó talán tud némi információval szolgálni, ami hasznomra válhat a keresésben.
Cuppogó csizmákkal lépkedtem az ajtóhoz és zörgettem be, majd türelmesen várakoztam, hogy kinyissa valaki. Semmi…..egy nesz sem, talán nem hallották. Ismét kopogtam, majd megint és értetlen voltam, hiszen valakinek csak kell odabenn lennie a tűz és a fény miatt. Belestem hát a közeli ablakon és kikerekedett szemmel láttam, hogy bizony meg van az ok, hogy miért nem nyitottak ajtót.
A lány mozdulatlanul hevert a helyiség padlóján és megítélni sem tudtam él-e egyáltalán, bár nem régóta lehetett ott, hiszen még égett a tűz. De vérnek sem láttam nyomát…….talán elájulhatott?
Azonban mindenképpen segítségre szorult és mielőbb be akartam jutni hozzá, ezért megpróbáltam berúgni az ajtót. Ha valami oknál fogva nem sikerült, akkor az ablakkal próbálkoztam, de mindenképpen „betörtem” valahogy a házba és rögtön a földön fekvőhöz siettem, közel hajolva hozzá, hogy ellenőrizzem lélegzik-e.
Amennyiben igen, és továbbra sem láttam erőszakra utaló nyomokat, akkor megráztam, hátha magához tér.

Miután a hosszú utunkról társaimmal hazatértem nem tudok megnyugodni. Újra találkoztam egy sötét elffel és érzékeim, megérzéseim megint becsaptak. Sőt ő nem is tűnt gonosznak. Sérült volt, és mi meggyógyítottuk. Már az is haladás, hogy ott tudtam hagyni.
Amint lehetőségem nyílt rá, beszéltem erről Apámnak. Elsírtam, hogy ettől én gyengébbnek érzem magam és zavar. Ő türelmesen hallgatott, és biztosított felőle büszke rám amiért most az egyszer észnél voltam, mikor otthagytam azt az elfet. Sok mindennel próbált vigasztalni, de nem sikerült. Napok teltek el és én bárkivel beszéltem erről nem tudtam helyretenni magamban ezt a dolgot. Aztán egy idősebb asszony azt tanácsolta, menjek el egy csapattal, akik a palotához tartanak. (Fiatal lányok voltak, akik találkozni akartak szeretett királynőnkkel.) Talán jobban leszek, ha nem rágódok folyton ezen a dolgon. Fiatal vagyok még, sokat kell még tapasztalnom, és amint tehetem menjek férjhez- tanácsolta kedvesen és oda invitált a lányokhoz, akik csokrokkal és egyéb ajándékokkal felpakolva már indulni készültek. Mikor megláttak azonnal befogadtak maguk közé, és cseverészni kezdtünk. Már úton voltunk, mikor a nő annyit üzent még, hogy ha továbbra is nyomaszt ez a dolog keressem fel a nimfákat. Ők tudnak segíteni.
Egész úton én voltam a téma, folyton rólam beszéltünk. Olyan hangosak voltunk, hogy kishíján felvertük az egész erdőt. És nevettem. Annyi nap után végre kezdtem jól érezni magam. Semmi más se érdekelt. Nevettem a többieken, de aztán egy pillanat alatt beállt a csend, mikor az egyik lányt vállon találta egy nyílvessző. Azonnal szétrebbent a csapat. Igazából még sose voltam a palotánál, így nem tudtam merre is vagyunk. Azonnal szétrebbentünk, ő a fájdalomtól a földre roskadt. Arcára fagyott a mosoly, és rettegés vette át a helyét.Négy férfi szaladt felénk a bokrok közül, mindegyik kardot markolt, hogy ki lőtt azt nem láttam.
- Fuss te lány. Megtalállak! - hallottam és testem azonnal engedelmeskedett. Futás közben, mintha katonákat láttam volna a fák között. Úgy éreztem jó irányba tartok, de aztán eltűnt a lábam alól a talaj. Meredek lejtőn csúsztam lefelé és kikötöttem egy kis tisztáson. Nem vettem észre a kanyart. Sáros ruhámat próbáltam törölgetni, mikor érdekes dolgot vettem észre az általam lesodort sáros földben. Valami kékes fényt vettem észre. Szívem az ijedtségtől majd kiugrott. Leguggoltam, hogy némiképp megnyugodjak, aztán óvatosan kibogarásztam azt a valamit a sárból. Egy érdekes kő volt. Amint hozzáértem a színe vörösre váltott. Azonnal elkaptam a kezem. aztán zöld lett. Túl szép volt ahhoz hogy otthagyjam. Kezembe vettem, nézegettem még egy darabig, aztán bedugtam a csizmám szárába. Füleltem egy darabig, próbáltam kapcsolatba lépni másokkal, de nem kaptam választ. Tovább indultam, láttam egy ösvényt kicsit arrébb. Talán elvezet valahová gondoltam. Épp a fák között voltam, mikor zajt hallottam a közelből. Újból menekülni akartam, de elkéstem. Valami keményen koppant a tarkómon...
Sötét van... hirtelen megráz valaki. Tarkómba éles fájdalom hasít.
- Ne bánts! - sikítok fel és kezemmel amilyen erősen csak tudok csapkodni kezdek, hogy védjem magam.

Viridiel minden erejét megfeszítve berúgja a kunyhó ajtaját, és azonnal a lányhoz rohan. Megnyugodva látja, hogy nem halott, csak elájult. Az ébresztgetésnek hála Hira kezd magához térni. Félelem bujkál a tekintetében, ahogy a férfira néz. Kezét védekezően az arca elé emeli. Viridiel megnyugtatja, hogy nem akarja bántani. Megkérdezi a lányt, hogy itt lakik-e. Mivel a válasz nemleges, elgondolkodik, hogy akkor ki zárta rá az ajtót, és miért, és valójában mit keres itt a lány. Egyáltalán kinek a házában vannak? Hira könyörög, hogy vigye magával, hiszen itt minden idegen körülötte.
Mivel Viridielnek küldetése van, elgondolkodik a lány kérésén. Ha úgy dönt, hogy magával viszi, akkor azon nyomban útnak indulnak, ha nem, akkor Hira egyedül menekül tovább. És akkor lépteket hallanak......

Az ajtó nagy reccsenéssel enged szerencsére és így hamarosan a lány mellett térdelek, hogy megnézzem mi lehet a baja. Mivel vért továbbra sem látok és azt is észlelem, hogy lélegzete is van már kissé megnyugszom, bár továbbra sem tudni, hogy mi történhetett vele. Ezt azonban tisztázhatom azután is, ha majd magához sikerül térítenem, aminek elsőre a legegyszerűbb módját igyekszem választani és nem túl erősen, de megrázogatom.
- Hé, te lány, térj maga……..
Aztán itt félbe is szakad a nagy ébresztgetés, mert egyszerre több minden is történik, ami bennem akasztja a szót. Először is kipattannak a szemei és olyan félelem villan fel benne, hogy ez ment meg attól, ami utána következik, méghozzá, hogy alaposan orrba ne vágjon, ahogy hirtelen sikítozni és kapálózni kezd.
Így még időben rántom hátra a fejem, majd ha tetszik neki, ha nem lefogom addig, míg sikerül megnyugtatnom, hogy nincs mitől félnie.
- Hóóóó! Csak nyugalom! Én Viridiel vagyok és nem bántalak! Épp ellenkezőleg, láttam, hogy itt fekszel ájultan és segíteni akartam. Mi történt? Elestél?
Miután kiderült, hogy itt ennél sokkal rejtélyesebb dologgal állok szembe, gondolkozva ráncoltam össze a homlokom, miközben megpróbáltam egy székre felültetni, hogy kényelmesebb legyen.
Persze óhatatlan, hogy ne merüljön fel bennem az összefüggés az én küldetésem és az ő esete között, mert valaki csak idehozta és rázárta az ajtót.
Mikor arra kezdett kérni, hogy vigyem magammal, határozottan megráztam a fejem, mert ha tényleg haramiák állnak a háttérben az nem nőnek való mulatság lesz.
De soha nem tudtam a jó érveknek és a könyörgő tekinteteknek ellenállni, na meg aztán hová is mehetett volna, így végül belemegyek, hogy velem jöjjön.
- Rendben, de ha veszélyes lesz, akkor meg kell ígérned, hogy azt teszed, amit mondok. – szögeztem le és mivel nem volt más, ami miatt maradni kellett volna, indulni készültem, amikor…….. – Valaki jön! – hegyeztem a fülem. – Bújj el! – szóltam a lányra, én meg az ajtó mögé álltam.

A csapkodás abbamarad...érzem, hogy két kezem valaki nem túl erősen, de határozottan leszorítja a földre. Érintése és a hangja megnyugtat, de a tarkóm továbbra is fáj. A neve ismerősnek tűnik de hirtelen nem ugrik be honnan. Miközben beszél hozzám, az arcát fürkészem. Határozottan jóképű, szép fiatal, karcsú...de ezt a pillanatot nem igazán mondanám idillinek, így nem is foglalkozok ezzel tovább. A segítségét kértem, hogy talpra álljak. Ő hagyta, hogy belekapaszkodjak és míg leültetett egy székre belőlem elkezdtek dőlni a szavak. Elmeséltem mi történt velünk, úton az erdei palota felé... jól vagyok, és nem emlékszem hogy kerültem ide. Ahogy befejeztem megkértem rá, hagy tartsak vele. Itt semmiképp sem akartam maradni, és annak is örültem hogy végre találkoztam valakivel és nem lett bajom. A csizmámban éreztem, hogy nyom valami. Ott volt még az a furcsa kő, nem vette el tőlem aki ide hozott.
Folyton Viridielt figyelem. Beugrik a neve, apám említette amikor egyszer a sötét elfekről beszéltünk. Épp mondanám is neki, hogy hallottam már róla, mikor lépteket hallottam. A férfi felpattan és szól, hogy bújjak el. A szobában ahol vagyunk, van még egy ajtó félig nyitva áll. Gyorsan oda szaladok, és besurranok mögé. Résnyire hagyom, onnan kukucskálok kifelé. A lábszáramhoz simuló kő megnyugtat kissé. Ha lesz időm megmutatom Viridielnek. Most lélegzet visszafolytva fülelek.

A lány az ajtó mögött áll, amikor Viridiel már a beszakított bejáratnál a falhoz simulva próbál leselkedni. Hirtelen felfigyel a léptek egyenetlenségére. A közeledő sántít. A fiú kardját kivonva várakozik. Egyre közelebbről hallatszanak a léptek. Már a bejáratnál van a jövevény. Az elf már lendíti a kardját, de még éppen jókor hagyja abba a csapást. Egy idős elf asszony áll az ajtóban. Hát itt meg mi történt? A lábam sem tehetem ki mostanában, hogy valami ne történjen. Remélem annak lánynak nem esett baja. Elég volt ide cipelnem az erdőből.

A fiatal férfi megdöbbenve hallgatja a monológot. Nem tűnik veszélyesnek a néni. De azért nem árt az óvatosság.

El kell dönteniük, hogy mit tegyenek. Előlépjenek és megismerkedjenek az asszonnyal (hátha tud információt adni nekik), vagy amíg az idős elf kint motoszkál, kisurranjanak?

Szerencsére a lány gyorsan felfogja, hogy nem akarom bántani és hamarosan már sápadtan, de kissé összeszedettebben, egy széken ülve meséli el, hogy mire emlékszik, mi történt vele, bár az továbbra is rejtély marad előttem és ő sem tud rá választ adni, hogy miként került ide.
Kis rábeszélés után még arra is hajlandó vagyok, hogy magammal vigyem, amíg nem találunk valami biztos helyet, ahol már nyugodt szívvel hagyhatom ott.
Ez biztosan meghosszabbítja a feladatomat, de hát még sem hagyhatom itt, az erdő közepén egymagában, vagy ereszthetem útnak vaktában.
Továbbra is sápadt és ahogy még a földön kitapintottam egy pup van a fején hátul, de lassan kezd színe is lenni, így az indulás jó ötletnek tűnik, de ekkor halljuk meg, hogy valaki közeledik.
Természetesen az előzmények után egyáltalán nem bízom a véletlenre, hogy ki jöhet és, hogy meglepjen minket, ezért mondom a lánynak, akinek nem sikerült még megtudnom a nevét, hogy bújjon el én meg kardot markolva várom ki lép be azon az ajtón.
Míg közelednek a léptek rájövök, hogy az illető egyedül van és sántít, ami persze nem von le a helyzet veszélyességéből.
Mikor meglátom az árnyékát a küszöbön, kifordulok elé a kardot felemelve, de még időben le is eresztem magam mellé, ahogy meglátom az idős elf nénét.
- Bocsáss meg Néném, nem akartam semmi rosszat, de a lányt itt találtam eszméletlenül a földön és ő sem tudta hogy került ide, csak azt, hogy valaki leütötte. Mivel rablók garázdálkodnak a környéket, azt hittem ő közülük jött valaki a zsákmányáért. – mentegetőzök elvörösödve, hogy majdnem rossz vége lett a dolognak. – Gondolom nem volt könnyű idecipelned, de hol találtál rá és tudsz valamit, mi történhetett vele? Vagy hallottál valamit a haramiákról? – ragadom meg a lehetőséget, hogy hátha megtudhatok valamit az asszonytól, aki itt él az erdőben.
Nem feltételeztem az anyókáról, hogy veszélyes lenne, de rábíztam a lányra, hogy előjön-e, míg én kérdezősködök de azért a kardom egyelőre nem teszem el, csak leeresztve tartom magam mellett.

Rejtekemen kikerekedett szemmel hallgatom mi történik odakint. Egy anyóka hozott ide? Hirtelen azon kapom magam, hogy nevetést visszafojtva próbálom elképzelni ahogy felkap és elcipel idáig. Aztán erőt veszek magamon és szétnézek. Szemem lassan hozzászokott már a sötéthez. Egy szerényen berendezett hálószobában vagyok. Keskeny ágy, asztal és szekrény van benne. A függöny el van húzva az ablak előtt. Odamegyek és óvatosan félrehúzom, aztán kilesek az ablakon. Semmit se látok, csak a fákat. Nem tudom mit tegyek. Annyi izgalom ért. Menekülni kellett, ide kerültem az ismeretlenbe, Viridiel még rendben is van, de itt ez az asszony. Na meg a kő is.
Végül úgy döntök, ha tudom kinyitom az ablakot és kimászok. Kifelé nem megyek. Viridiel biztosan meg tudja védeni magát, de azért biztos ami biztos alapon nem hagyom itt. Egyedül meg úgyse merek az ismeretlenben mászkálni, szükségem van rá. Ha ki tudok mászni kimászok, ha nem maradok és fülelek tovább. Ha kint vagyok keresek egy követ, ha segítség kéne a férfinek. Egyiken se tudhatjuk mit akar a nő és miért hozott ide. Hiába tűnik ártalmatlannak, erre nem hivatkozhatunk ilyen helyzetben...

Viridiel okosan döntött, hogy meghallgatta az anyókát. Így megtudta, hogy kis szamárkordéval járta az erdőt, gyógyfüveket gyűjtve, amikor meglátta a lányt a földön fekve. Azonnal odasietett - már amennyire tudott sietni - és megnézte a lányt. Látta, hogy csak eszméletlen, és észrevette  a púpot a fején. Gondolta, hogy akik megtámadták, akár vissza is jöhetnek, így nagy nehezen rágörgette a kordéra, és haza hozta magához. Az anyókát Johannának hívják, és gyógyító asszony. Régóta él ebben a kis kunyhóban békességben.

Miután meghallgatta a nénit, intett a lánynak, hogy előjöhet. Nem kell tartania semmitől. Viszont itt sem maradhatnak. Azonnal indulniuk kell, hiszen így is nehéz lesz bármilyen nyomot találni, ami elvezethet a támadókhoz.

Elköszönnek Johannától, és elindulnak. De mielőtt Viridiel kilépne a romos ajtón, az anyóka megfogja a karját, és a fülébe súgja:

- Ez a lány valamit titkol előled fiam. Legyél nagyon óvatos. Ha rám hallgatsz, a könnyek tava felé indulsz. És ezzel rákacsint a meglepett férfire.

Hira vívódik magában, hogy elmondja-e, hogy van nála egy talált kő, és hogy mit gondol róla. Bár Ő azt hiszi, hogy ez egy mágikus kő, de csak egy színjátszó opál. Igaz nagyon ritka, de nincs mágikus ereje. Viszont jó cserealap lehet, ha esetleg valamire szükségük lenne az úton.

Elég sok tapasztalatom van már ahhoz, hogy még egy sántikáló öregasszonyt se tekintsek veszélytelennek, így a kard marad a markomban, miközben kíváncsiságomat próbálom kielégíteni a kérdéseimmel, amire szerencsére kellő magyarázatot is kapok.
A néne füle talán már nem olyan éles, de én hallom, ahogy, ha halkan is, de a lány távozik az ablakon át, aztán nem tudom, hogy elszökik, vagy csak elbújik, bár remélem, hogy nem vág neki egymaga az erdőnek.
- Sok veszélyt vállaltál öreganyám! Köszönet érte, hiszen biztosan nem ok nélkül ütötték le a lányt, biztosan nem lett volna jó, ha ott hagyod ebek harmincadjára. Szerencsére már jól van és ez neked köszönhető. – hajtottam meg a fejem, igaz nem én voltam az áldozat, de mégis csak egy népembeliről volt szó.
Nem tudom itt van e még Hirannis, de szándékosan hangosabban szólok, hogy ha nem ment el hallja és előbújjon, lehetőséget adva, hogy személyesen is megköszönje a segítséget.
- Nem is akarunk tovább nálad alkalmatlankodni, mert ha erre ólálkodna valamelyik rabló, akkor veszélyt hozhatunk rád, indulnunk kell.
Természetesen ezek után nem tehetek kitérőt, hanem ki kell használnom a lehetőséget, hogy nyomok után kutassak ott, ahol a gyógyító megtalálta a lányt eszméletlenül.
A néne szavai alapján úgy gondolom, hogy ezek szerint a Könnyek tavánál találhatok valamiféle magyarázatra és bár nem értem miért vont le ilyen következtetéseket az öreganyó, azért megveregetem annak kezét és bólintok.
- Óvatos leszek. – súgom vissza.
Ha Hira már velünk van, akkor szólok neki, hogy indulhatunk és a nap állását megfigyelve, elindulok a néne iránymutatásának megfelelő irányba, a Könnyek tava felé.
- Próbálj meg halkan járni a nyomomban, mert valószínűleg nem járhatnak messze azok, akik leütöttek és valamiért az erdő sem olyan közlékeny mostanában, mint szokott. Óvatosnak kell lennünk. - figyelmeztetem, de én nem csak kifelé, hanem rá is figyelek, bár nem érzek semmit, ami miatt aggódnom kéne. Talán kissé feszült, de hát ez érthető a helyzetében.

Az ablak alatt a kunyhó falához simulva, egy követ szorongatva hallgatom a beszélgetést. Hálát érzek, hogy megmentette az életemet. Én meg ostoba azt gondoltam, ő bántott és hozott ide, hogy továbbra is ártson nekem, de úgy éreztem ebben a helyzetben senkiben se bízhatok. A könyvet leteszem a földre és mikor Viridiel szól (eszembe jut még a nevemet se tudja) kipirult arccal jövök elő.
- Én is köszönöm Néném, hogy megmentettél. Remélem én is, hogy nem hozok rád bajt. Tényleg jó lesz ha azonnal távozunk. Minden jót. - köszönöm meg én is udvariasan és ahogy elindulunk egyszer- kétszer még visszanézek rá és intek neki. Örülök hogy Viridiel magával vitt. Jó hogy végre láthatom. Így izgi lehet egy új kaland. Figyelek rá és próbálok nem feltűnően gyönyörködni benne. Jól néz ki. Ennyi.
- A nevem Hira. Nimadar lánya vagyok. Ö mesélt rólad... (nem akartam a gyengeségemre gondolni és a nagy sztorimat is ráérek később elmesélni.) f]Amúgy szerinted ez micsoda? [/i]- megállok egy pillanatra és kiveszem a csizmám szárából azt a furcsán világító és színét állandóan változtató cseppkőre emlékeztető követ. A kezemben most vörösen izzik, de mégse forró, feldobom a levegőbe zöldre vált, a földön a kék minden árnyalatát mutatja. Újra kézbe veszem ismét vörös. Felé nyújtom, mutatom neki hogy nem éget. Ha kiveszi a kezemből, a követ hűvösnek érzi izzó fénye ellenére.
- Tuti hogy sokat érő varázserejű ásvány. Eladhatjuk és vehetünk belőle valamit, ha szükséges lesz.
Nem ácsorgunk sokáig, amint lehet tovább indulunk. Mindent amit mond észben tartok. Menet közben nyitva tartom a szemem és hegyezem a fülem.

Békésen indulnak a Könnyek Tava felé, és útközben halkan beszélgetnek, mintha régóta ismernék egymást. Bár ez egyoldalú, hiszen Hira az apja elbeszéléseiből már szinte ismerte Viridielt és titokban rajongott is érte. A férfinek viszont ismeretlen volt a lány. A kő, amit Hira mutatott, ha mágikus erejű lenne, nagy bajba sodorná őket. Hiszen köztudott, hogy minden mágikus tárgy vonzza a selfeket. Nem riadnak vissza semmitől, hogy megszerezzék azokat. (Mint mesélő azt javaslom, hogy ne mágikus, hanem inkább egy nagyon ritka drágakő legyen ami Hiránál van. ) De szerencsére ez nem mágikus, hanem egy nagyon ritka és értékes drágakő ami a birtokukba került.
Elég tempósan haladnak, és igen nagy távolságot tudtak megtenni, mire beesteledett. Valami biztonságos szállást kellene keresni, hiszen nem tudhatják, hogy a támadók merre járnak.
Már éppen letelepednének egy tisztáson, amikor velőtrázó sikolyt hallanak .......

Csak óvatosan nézek azért a lány felé, amikor nem látja, mert legtöbbször a hátamban érzem a pillantását és ez kissé zavarba hoz, ezért is szólalok meg és inkább mellé csatlakozom az ösvényen, meg aztán ott van a fülemben az öregasszony szava…….
- Nimadar? – kérdezek vissza, de aztán felderül az arcom, hiszen már tudom kiről beszél és most már a hasonlóságot is látom a vonásaik között. – Vajon miket mesélhetett rólam? – adom a rémültet egy nevetéssel, mert most már egyáltalán nem tartok a lánytól. – Hogy van apád mostanában? – kérdezem meg, de aztán megállok, ahogy az orrom alá dugja azt a szép és furcsa követ.
Úgy látszik kölcsönösen elnyertük egymás bizalmát, hogy megmutatta. Óvatosan veszem a kezembe a színejátszó dolgot, de még csak nem is langyos, amire a felvöröslő színéből következtethetnék, de meg kell vallanom….
- Még sosem láttam ilyet, de nekem……. – próbálkozom megérinteni a mágiámmal, - nem tűnik mágikusnak, de annak ellenére csodálatos, akármi is legyen. – adom Hira-nak vissza. – Van pénzem, inkább tartsd meg, illik hozzád. – mosolyodom el a szavaira. – Azonban nem is lenne jó, ha mégis mágikus lenne, nem hiányoznak a rablók mellé még a sötét elfek is. – rázom meg a fejem.
Nem kis távolságot kell megtennünk, ha a Tavak közelébe akarunk érni és nem is sikerül, pedig nem diktálok sétatempót.
- Sajnos ma már nem fogunk odaérni és valami biztos helyet kell keresnünk éjjelre. – nézek aggodalmasan a lemenő napra, hiszen tudom, ha nem találunk valami jó helyet, tűz nélkül kell éjszakáznunk, nem csalhatjuk magunkhoz a rablókat, de akkor meg fázhatunk és akár valami ragadozó is megtalálhat, nem vagyok jó az állatok irányításában.
Egy sűrű bokrokkal három oldalról benőtt tisztást találunk, ahol egy fa tövében talán kis tüzet is rakhatunk.
De még csak a tervezésig jutok el, mikor a fülembe hatol a sikítás, amitől hidegség mar a szívembe.
- Maradj itt és húzódj abba az odúba! – szólok a lányhoz zaklatottan és az íjam leakasztva indulok gyorsan, de hangtalanul abba az irányba, ahonnan a hangot hallottam.

Örülök neki, hogy beszélgetünk menet közben. Így nem kínos a csend és nem kell folyton azzal küzdenem, hogy ne bámuljam. Jól esik, hogy ismeri Apámat. Tudatom vele, hogy jól van, csak folyton aggódik, ha eltűnök. Sok mindent mondanék neki, de úgy gondolom, elég lesz ezt később is megbeszélni. A követ óvatosan veszi ki a kezemből, de hamarosan ő is rájön csak a színe miatt tűnik forrónak. Gyönyörködik benne egy ideig aztán visszaadja. Miközben hallgatom, a sötét elfek említésére kis híján eldobom a követ. Félelem és sok más érzés keveredik bennem. Azonnal útnak is indulok, közben a követ szorongatom.Próbálom elterelni gondolataimat. Viridiel kíváncsian követ. Kérdezne valamit, de inkább témát vált. Jó ötletnek tartom a letáborozást, hiszen már elég rendesen sötétedik. A tisztást hamarosan megtaláljuk. Úgy vagyok vele és bízom is benne hogy sikerül a növényeket megkérni arra védjenek éjszakára, mikor meghalljuk a sikoltást. Azonnal megteszem amit a férfi mond és bebújok az említett odúba. A növények azonnal megmozdulnak körülöttem. Kissé rémülten észlelem, hogy rejtekhelyem már "foglalt". Lábam két hosszú, kemény tárgyba akad, és fájdalmas mikor kemény dobozon landol fenekem. Szerencsére sikerült alig hallható nyögést kiadnom. A hátam egy vászon zsáknak ütődik. Kíváncsi leszek, de helyesebbnek találom, ha nem mocorgok. Viridielre gondolok. Ki tudja mi történhetett odakint, és ő mekkora veszélynek teszi ki magát, míg én riadt kis állat módjára egy üregben kuksolok.

Viridiel reflexből óvatosságra inti Hirát. Nem is alaptalanul. Ahogy lopakodik a hang irányába, fontos információkat kap a növényektől. Nem is igen akar hinni a hírnek. Nem, az lehetetlen, gondolja magában. Ilyen lények erre nem lehetnek. Vagy mégis?

Amint teljesen megközelíti a hang forrását, látja, hogy egy elf fiatalasszony, óvón szorítja magához gyermekét. Rögtön oda rohan, hogy segítsen nekik. Az asszony félelemtől kitágult szemmel néz rá, és először nem érti mit akar. Teljesen meg van zavarodva. Aztán, ahogy a férfi csendesen, nyugodtan beszél hozzá, kezd egy kicsit megnyugodni.

Elmondja, hogy ő még ilyen lényeket nem látott. Olyanok, mint az élők, de még sem. Nem is érti miért nem bántották. Elmentek mellette, mintha keresnének valakit, és mással nem is törődnének. Négyen voltak. Teljesen felfegyverezve. Mintha parancsot kaptak volna, valami elvégzésére.

El kell döntenetek, hogy a csoport után mentek, vagy folytatjátok az utat, a Könnyek Tavához, illetve azt is, hogy a nőt a gyermekével elkíséritek-e az otthonukba. Lehet, hogy nem bánjátok meg....

Persze nem rohanok fejjel a falnak, így miközben sietve indulok a sikoltás hangja felé, információt igyekszem gyűjteni a fáktól, növényektől, mi történt.
Azonban aggasztóak a hírek, amiket kapok, mert nem igazán tudják mivel is van dolguk és ez felettébb érdekes. Nem élők és nem holtak?
Még sosem kételkedtem a környezetem adta információkban, hiszen ebben nőttem fel és szinte a lényem részévé vált, most mégis elbizonytalanodom.
Mikor végre elérem a helyet, már nem látok semmit, legalábbis olyat, ami veszélyes lehetne, csak egy rémült fiatal elf nőt, aki gyerekét szorítva magához reszket az egyik fa tövében.
Természetesen azonnal hozzá sietek és megpróbálom szóra bírni, hogy elmondja mi történt, miért sikított, talán vadállatok támadták meg, még mindig kicsit kételkedve abban, amit a növényzettől megtudtam.
Azonban a nő megerősít benne, ő is azt állítja, hogy ilyen lényeket még nem látott, de nem bántották, talán észre sem vették, úgy trappoltak el mellette.
Úgy érezte, hogy valamit kerestek és céltudatosan egy irányba tartottak a nyakig felfegyverzett kétlábúak, akiknek ezen kívül életet nem látott a szemében. És ez rémítette meg leginkább.
Most már el kellett döntenem, hogy merre haladjak tovább? Tartsak a Könnyek Tava felé, ahogy az idős elf nő javasolta? Vagy kövessem et a furcsa bandát, akinek talán köze van az eltűntekhez? Ez utóbbi az, ami végül nyom a latban, de előtte mindenképpen segítek haza menni a fiatal asszonynak, nem hagyhatom itt.
Visszatérek hát vele együtt oda, ahol Hira-t kértem meg, hogy elbújjon és most már két asszonyszeméllyel folytattam az utam.
- Gondolom a közelben laksz. – szólok a nőhöz, miután elmeséltem Hira-nak, hogy mi történt. – Szívesen haza kísérünk, remélem egyetértesz Hira? – nézek a lányra, majd fegyveremen tartva a kezem el is indulunk, ha nincs ellenvetés.

Egy idő után kellemetlen lesz a kemény, doboznak vélt valamin ücsörögni. Fülemet hegyeztem, és mikor nem hallottam semmit előmerészkedtem vackomból. Visszanyúltam a dolgokért. Ahogy a félhomályban kitudtam venni, két hosszú szövetbe csavart kard, csinos aranyfoglalatú doboz és egy férfi ruhákkal teletömött vászonzsák került elő. A dobozban pénz volt, nem kevés. Vissza akartam tenni őket az odúba de ekkor zajt hallottam. Ijedten lapultam a földhöz, mikor azonban meghallottam Viridiel hangját felálltam és lassan megindultam felé. Mivel féltettem és örültem, hogy visszajött átöleltem és puszit nyomtam arcára. A többieket később vettem észre. Meghallgattam mit tervez a férfi. Én azt tanácsolom várjuk meg itt a reggelt, de rájuk bízom a döntést. Ha úgy döntenek meghúzzuk itt magunkat éjszakára, utat engedek a kis csapatnak és a növényeket megkérem védjenek minket. Ha indulni akarnak, akkor is megmutatom az új szerzeményeket Viridielnek. Talán nyomra vezetik, segítik küldetését.

A kis társaság elindul haza kísérni az asszonyt és gyermekét. Nem kell túl sokat menniük, a közeli faluban laknak. Örömmel fogadják a falusiak a megmentőket és megmentetteket egyaránt. Mindenki örömmel nyújtana szállást nekik, de ők természetesen a helyi fogadóban szállnak meg. Vacsora után közrefogják Viridielt és Hirát, és tágra nyílt szemekkel kérik őket, hogy meséljenek nekik a kalandjaikról, és hogy hová vezet most az útjuk. Viridiel  - óvatosan - csak nagy vonalakban beszél mostani útjukról. Ahogy megemlíti a Könnyek Tavát, kiválik a csoportból egy férfi, és közli, hogy a nagyanyja tudna mesélni arról a helyről, hiszen valaha ott élt. Ez igen csak felkelti Viridiel figyelmét, és megkérdezi, hogy beszélhetne-e az anyókával. Hátha neki is tud segíteni. De mindenképpen négyszemközt szeretne beszélni vele, hiszen amit a növényektől megtudott, azt nem akarta mindenki orrára kötni. Ugyanis erős a gyanúja, hogy ghoulok voltak azok a furcsa lények. Bár ne lenne igaza. Hira eközben a gyerekekkel játszik önfeledten. A férfi elnézi a lányt, és egy halvány mosoly bujkál közben a szája szegletében. Bárha......

Hira nem ellenzi, hogy elkísérjük a nőt a falujába, bár felveti, hogy itt tölthetnénk az éjszakát, de mivel a falu a közelben van, a legkisebb veszélynek sem érdemes kitenni sem őt, sem az elf nőt a gyerekkel, ezért az indulás mellett döntök.
Meglepődve nézem, hogy az üregben mit fedezett fel Hira, hiszen ki az, aki egy ilyen helyre rejt el értékeket és mi lehet az oka? Egyelőre nincs okunk arra, hogy elvigyük innen bárkinek is a holmiját, de ha a lány el akarja hozni, nem akadályozom meg.
A faluban nagyon nagy tisztelettel fogadnak és szállásolnak el minket, a választásunk szerint egy fogadóban.
Miután ettünk, ittunk és szusszantunk egyet, szívesen engedek a lakosok unszolásának, hogy meséljünk kalandjainkról, de természetesen azokról ejtek szót, amik kellemesek, vagy vidámak voltak és amilyeneken jót szórakoztunk.
Aztán rátérek mostani utamra és, bár ezt inkább a kényszer hozatja velem szóba, hiszen talán tudhatnak valamit, ami előrébb viszi az ügyemet.
Egy férfi fel is áll, hogy közölje, nagymamája talán tud mondani valamit a Könnyek Taváról.
- Beszélnék vele, ha lehet. – csillan fel a szemem. – De, te Hira csak pihenj addig.
Nem szeretné felzaklatni a lányt azzal, mit a fáktól megtudott, csak akkor beszél majd róla, ha muszáj és elkerülhetetlen. Egyébként is fel akarná ajánlani majd neki, hogy ha akar maradjon itt, míg ő utána jár a dolognak.
Hiszen olyan szépen eljátszik most is a gyerekekkel…….
Szívében melegség gyúl a látványra, de aztán a feladatára koncentrál.

Viridiel az indulás mellett dönt. Mikor a nő elmondja, hogy a falu ahol élnek nincs messze, már én se akadékoskodok tovább. Csak nem éreztem biztonságosnak az éjszakát és nem tudom mi történt. Ez zavar kicsit, de lesz időnk megbeszélni. Mindketten fáradtnak és kissé még ijedtnek tűnnek. A tárgyakat miután megmutattam a férfinek sorra, de sietősen pakolom vissza a helyére, és már indulunk is. Izgatottan kapkodom a fejem út közben minden zajra, és két társunk is így tesz.
Nem telik el sok idő, mire beérünk a faluba, ahol örömmel fogadnak. Mindketten elmeséljük amit fontosnak tartunk, én megemlítem Apám nevét is. Miközben Viridielt hallgatom éreztem, hogy a bőséges étel és az izgalmas nap megtette hatását és vonzani kezdett az ágy, amit kaptam. Már indulnék is, mikor az a kislány fogja meg a kezem akivel ide érkeztünk. Játszani invitált és mire észbe kaptam, nyolc kisgyerekkel nevettem és rohangáltam boldogan. Közben láttam, hogy Viridiel elindul valahová de nem foglalkoztam vele túlzottan. Kicsit később asszonyok érkeztek és takarodót fújtak. A gyerekek nehezen engedtek, rajtam lógva tiltakozott az összes ami jól esett, de aztán csak elindultak anyjuk után. Már én is indulni készültem, hogy végre birtokba vegyem az előbb oly hűen áhított ágyamat, mikor megláttam a nőt. Sokat mondón nézett rám az egyik kunyhó mellett ahol lakhatott.
- Vigyázzatok magatokra, ha elmentek innen, és köszönöm a barátodnak, hogy a segítségemre sietett. Még sose láttam azokat a lényeket amikkel szembe találkoztunk. Nagytestű szürke lények voltak, akik mozogtak, de nem csillogott élet a szemükben. - tette hozzá válaszként kérdő tekintetemre. Egy irányba indultak, szerencsére nem otthonunk felé. Az egyiket még az se érdekelte, hogy beleakadt egy tüskés bozótba.- folytatta, aztán kissé viszolyogva adott át egy fekete zsineget, amin csillogott valami. Rossz érzésem támadt a hallottak miatt. A sötét elfek között eltöltött időre gondoltam, mikor az élőhalott orkokat láttam. Jó lesz ezt tisztázni Viridielel is amint lehet. Mikor átvettem a dolgot, tágra nyílt szemmel, undorodva nyugtáztam, hogy a fekete zsinegre egy semmibe meredő szemgolyó van fűzve. Most már biztos voltam benne, hogy ilyen lények voltak. Mikor a nővel átöleltük egymást és minden jót kívántunk, még hozzátette, hogy akkor sikított mikor megtalálta "azt". De jobbnak látta, ha magával hozza. Ennek bármennyire is undorító volt ez az akármi örültem, mert talán nyomra vezetheti a férfit. Nemsokára el is indultam, hogy ha fel van még megkeressem Viridielt...

Hira a megmentett asszonnyal beszélget a játék után. Viridiel viszont meglátogatja az idős asszonyt, aki a Tó mellett élt. Az anyóka elmondja neki, hogy a régiek mesélnek egy történetet egy ork sámánról, aki fel tudta éleszteni a holtakat, de nem szívesen élt ezzel a tudással, mivel nagyon veszélyes volt. Volt neki egy inasa, aki viszont, kapzsi és gonosz volt és elleste a mestertől a holtak felélesztésének tudását. Uralkodni akart rajtuk. Amikor a mester ezt észrevette, elkergette az inast. Nem tudni mi lett vele. Viszont az a tény, hogy esetleg tovább adta valakinek ezt a tudást, nem túl megnyugtató. A néni szerint ilyet csak ártó szándékkal tesz valaki.

- Legyetek nagyon óvatosak. A tónál élnek még egy páran a régiek közül, akik esetleg segíteni tudnak nektek.

Virdiel vissza megy a fogadóba, de útközben erősen gondolkodik azon amit az asszony mondott neki. Úgy dönt, hogy reggel megbeszéli Hirával a továbbiakat. Nem szívesen tenné ki a lányt a veszélynek. Neki viszont muszáj utánajárni a dolognak. Lehet, hogy összefügg az ő küldetésével.

Hamarosan már a férfi idős nagymamájával, egy kedves öreganyóval beszélgetek, aki leültet a kunyhójában és kaláccsal meg meleg tejjel kínál, aztán mikor kényelembe helyeztük magunkat elmondja, hogy régebben a Tó mellett élt és mesél az ott élő ork sámánról, annak különös képességéről, hogy halottakat tudott feléleszteni. Azt is elmondja azonban, hogy a sámán nem nagyon élt ezzel a képességével, mert gonosz, veszélyes dolognak tartotta és ez őszintén meglep, mert általában az orkokat mindenre kapható lényeknek tartottam, amennyire megismertem őket.
A tanítványa viszont nem foglalkozott ilyen lelkiismereti dologgal, csak hatalmat akart és ezért leste mestere tudását a felélesztésről, de az mikor megtudta, milyen indokok vezetik inasát, elkergette.
Ez egyáltalán nem volt jó hír, sőt nagyon is veszélyes hír volt.
- Ezt mondanod sem kell öreganyám! Nem akartam elhinni, mikor a növények ilyesmiről susogtak, de aztán az idevaló asszony is megerősítette ezt és most az elbeszélésed még inkább, hogy ilyen lényekkel van dolgunk. Mindenképp megpróbálok beszélni az ott lakókkal hátha elvezetnek a forráshoz.
Megköszönöm, hogy elmondta ezt nekem, majd indulok vissza Hira-hoz, eldöntve magamban, hogy őt is beavatom, mert nincs értelme titkolni, jobb ha valaki más is tudja mi a helyzet, ha velem történne valami.
Nem akarom, hogy velem jöjjön, hiszen nagyon veszélyes lehet a helyzet, de ez az ő döntése kell, hogy legyen.
Mikor találkozunk kiderül, hogy már ő is szerzett bizonyítékot az élőholtakra, a szemgolyóval és magától is kitalálta, mi a helyzet.
- Elindulok a Könnyek Tavához, talán ott lesz a megoldás és ha kiiktatom a forrást, eltűnnek az élőholtak is. – mondom neki a tervemet.

Már nagyon késő van és én is alig állok a lábamon, mikor összefutunk. Viridiel bár fel van villanyozva ő is aludna már. Elmeséli amit megtudott, én is mondanám, de megegyezünk abban, hogy holnapra tesszük.
Napsütéses reggelre ébredek. Kényelmesen aludtam, így kipihenten kerestem fel a férfit. A fogadó előterében találtam rá, épp beszélgetett a vendéglátónkkal. Félrehúztam és leültünk a legtávolabb eső asztalhoz. Ott gyorsan alig hallhatóan elmeséltem neki a sötét elfes esetemet. Hogy olyannak álcázva eltöltöttem köztük pár napot. Meséltem az élőhalott orkokról és az élőhalott bennszülöttekről. Kissé megszeppenve beszéltem gyengeségemről velük kapcsolatban, említettem a sérültet is akit meggyógyítottunk. Mindezek után próbáltam meggyőzni, nem biztos, hogy arról van szó amit ő megtudott. Ezeket lehet, hogy a sötétek küldték valamiért.
- Apám akkor említette a neved mikor róluk beszéltünk. Szerinte te jól ismered őket. - tettem még hozzá, mikor a fogadós reggelihez invitált minket.
Hallani se akartam arról, hogy itt hagyjon. Nem akartam kimaradni semmiből és meg voltam győződve róla, hogy ez a helyzet a selfekkel kapcsolatos...

Jól felpakolva élelmiszerrel, elindulnak a Tó felé. Bár még elég távol vannak, úgy érzik ott választ kaphatnak a hetek óta zajló támadások okára. Viridiel reméli, hogy ennél sokkal többet tud meg a helyszínen, szeretné a forrást megtalálni. De ez nem is olyan egyszerű. Ám addig még hosszú út áll előttük.
Hira úgy érzi, egyre közelebb kerül a férfihoz, felnéz rá, tetszik neki. Titokban úgy gondolja, hogy talán szorosabbra is fűzné kettejük barátságát. Viridiel észreveszi a jeleket, melyek arra utalnak, hogy nem közömbös a lánynak, és hízeleg is neki ez a vonzalom, viszont erősen zavarba is jön tőle. Nincs túl nagy tapasztalata ezen a téren. Egyébként is most a feladat a legfontosabb. De, ha már túl vannak mindenen és persze túlélik ezt a kalandot, akár foglalkozhat is ezzel a gondolattal.
A Könnyek Taváig zavartalan útjuk van, de ott aztán egyik meglepetés éri a másikat.......