A férfiak összeülnek egy kis tanácskozásra, hogy hogyan folytassák a kutatást. Közben Madlene elgondolkodik, hogy nem túl szerencsés a lányt egyedül útnak indítani, még akkor sem, ha a nyomok ellenkező irányba vezetnek, mint amerre a lány megy. Hirtelen elmosolyodik és int Hirának, hogy kövesse.

- Leányom, adok melléd egy kísérőt. Ismerkedj meg vele. Szeresd őt és meglátod igen hasznos és hű társad lesz az úton. Nem kell aggódnod, amint célhoz értél, Ő vissza talál hozzám.

Ezzel Madlene, nyüszítő hangot ad ki és vár. Pár pillanat múlva szétnyílik a bokor és egy gyönyörű farkasszuka tűnik elő. Oda megy az elf asszonyhoz, aki megsimogatja a fejét és valamit súg a fülébe. A farkas lassan lépdel Hirához és körbeszimatolja. Miután ezzel végez, fejét a lány keze alá dugja.

- Ő Hero, vigyázzatok egymásra.

A kicsit távolabb tanácskozó férfiak is felkapják a fejüket erre, de aztán megnyugodva látják, hogy a farkas barátságos.

Így mindenki elindulhat lassan a maga útjára......

- Az én nevem Viridiel! – mutatkozok be én is, mikor megtudom a testőrök vezetőjének nevét.
Miközben kicsit félrevonulunk és elmondom milyen tervet gondoltam ki nem lelkesedik az ötletemért, bár ezt nem is csodálom, hiszen nem is túl jól kidolgozott, de egyelőre nincs más.
De végül is még ráérünk terveket kovácsolni, mert még biztosan azt sem tudhatjuk, hogy mivel állunk szemben, előbb nem ártana ezt kideríteni és aztán kitalálni mit tegyünk.
Örömmel látom, hogy Hira-nak az öreganyó egy társait is talál, aki minden bizonnyal hű segítője lesz az úton és megóvja, ha mégis valami veszély fenyegetné, bár jobban remélem, hogy erre nem kerül sor és épségben megérkezik a szüleimhez.
Aztán el is indulunk, miután ismét elbúcsúztunk a lánytól és nekiálltunk valami nyomot keresni, hátha az élőholtak hagytak maguk után valamit, na meg a fákat, növényeket is kérdezgettük folyamatosan, hogy tudnak-e valamit.

Meglep Madlene, mikor utánam szól. Már épp a fákban gyönyörködök és örülök, hogy én is elértem valamit, mikor visszafordulok. Legnagyobb meglepetésemre egy társról beszél, aki farkas formájában jelenik meg. Először kicsit megijedek tőle, de mikor látom, hogy barátságos már nem lesz semmi gondom. Hozzám is odajön, megszagol, aztán odabújt. Akkor már bátran simogatom meg a fejét és kedvesen meggyömöszölöm. Búcsúzóul megköszönöm a nagymama segítségét, átölelem és puszit adok neki. Hamarosan el is indulunk már nem félek és Viridiel miatt sem aggódok. A fákat hallom, végre életemben először. - Hallom a fákat!- kiáltok bele boldogan az erdőbe. Utastársam megtorpan, vakkant kettőt és megyünk is tovább. Teljesen más lesz így az erdő. Jobban hallom, jobban látom, de persze nem beszélnek folyton.
Mindent tudnak, és vezetnek oda, ahová mennem kell. Hero végig mellettem, vagy a közelben bóklászik.

Miközben hallgatjuk Viridielt, fél szemmel a lányt figyelem. Amint meglátom a farkast a közelében, kezem azonnal íjamra csúszik, de mivel semmi fenyegetést nem tapasztalok, el is engedem.
- Idefelé jövet láttunk egy csapást a bokrok között. Szerencsétek, hogy nem voltatok rosszkor rossz időben a lánnyal. Mondhatnám, hogy ha csaliról van szó őt használjuk, de mint a parancsnok lánya a védelmünk alatt áll. Meg amilyen szeleburdi biztos élvezte volna... - teszem hozzá kicsit mosolyogva, mikor meglátom a férfi riadt tekintetét. -Így viszont csali nélkül fogunk útnak indulni, és bár nem akarom falra festeni az ördögöt azzal lehet számolnunk kéne... mi van, ha ez a valaki is ért a fákkal való beszédhez. Nem lehet kispályás aki ilyet kitalál.- magyarázom folyton, de már útközben. Társaim közben odasúgják Viridielnek - ritkán beszél, de akkor sokat.- Még fel is röhögnek a hátam mögött, miközben én gondolataimba mélyedve már csendesen keresem azt a szakaszt, ahol a nyomokat láttam. Nem sok idő múlva meg is lesznek. Nagy mély nyomok, néhol összetiport bokrok mutatják merre mentek. A vizsgálódás után felállok és azon tanakodunk merre induljunk el.

Hira és a farkas elindulnak. A lány örömmel tapasztalja, hogy már érti a körülötte lévő növények szavát. Gondolatai már Viridiel családja körül keringenek. De addig még hosszú az út, és közben bármi történhet.

A férfiak ellenkező irányba indulnak, és miután megbeszélik a teendőket, mindenki a maga feladatával foglalkozik. Gallion nyomokat talál, és attól tart, hogy aki ezt az egészet kitervelte, szintén járatos az elf mágiában. De nem ennyire egyszerű a dolog. A nyomok egyenesen az orkok területe felé vezetnek. Viridiel azon gondolkodik, hogy milyen indokkal vonuljanak be a legközelebbi ork faluba. Kereskedők? Vándorok? - bárminek is adják ki magukat, a lényeg az, hogy az igazi indokot egyenlőre, ne fedjék fel senki előtt. Mivel az orkok nem kommunikálnak gondolatban, ezért helyzeti előnyük van velük szemben.

Kíváncsian várom, hogy mit találnak ki a férfiak!!!!

Hira beért az első elf lakta faluba. Neki egyedül kell boldogulnia - illetve Hero-val az oldalán.

Felkelti az érdeklődésem, amit Gallion mond, hogy nyomokat találtak nem messze onnan, ahol mi érkeztünk és nem kételkedek a szavában, hiszen valószínűleg kiváló nyomolvasó, ha megtaláltak minket, így igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy nem találkoztunk a zombikkal össze, nem biztos, hogy jól jöttem volna ki belőle.
Egyelőre tehát nem döntjük el, hogy miként fogjuk kiugrasztani a mágust a rejtekhelyéről, ha egyáltalán rejtőzik, így inkább a nyomokra koncentrálunk.
Kis idő után nyilvánvalóvá válik, hogy azok az orkok területe felé vezetnek és aztán az is, hogy hamarosan egy ork falu fog feltűnni előttünk és az agyarasok elég gyanakvó népség, nem túlságosan szeretik az idegeneket. Tudom, hogy a vidék elég terméketlen és ezért minden falat húsra és begyűjthető növényekre szükségük van, ezért nem szeretik, ha mások is feltűnnek itt.
- Előbb-utóbb orkokba fogunk botlani. – jegyzem meg a társaimnak. – Ki kell találnunk valami hihető indokot, miért járunk erre. Bármit mondhatunk, csak egyet ne, hogy vadászok vagyunk. Nem szeretik ha levadásszák a területükön élő állatokat, nekik is kevés hús jut. – teszem hozzá, ha esetleg Gallion-ék nem ismernék az orkokat. – Akár mondhatnánk, hogy az emberekhez tartunk egy íjász versenyre, de bármi megteszi. Ha kell akár gondolatban is kisegíthetjük egymást majd.

Nagy élmény a erdő. Olyanokat veszek észre amit eddig nem. Aztán ahogy már kérdezem a fákat, ők egy idő után elvezetnek egy faluhoz, ahol elfek laknak. A határán magamhoz hívom Hero-t és mikor odajön lehajolok hozzá, megköszönöm, hogy eddig elkísért, de megkérem menjen most már vissza innen elboldogulok. Megsimítom a fejét, átölelem ő képen töröl. Felállok, és elindulok a faluba. Mikor visszanézek a farkas irányába, az már sehol sincs. Úgy gondolom jobb is, mert neki a Nagymamánál van a helye. Menet közben takaros kis kunyhókat látok. Az itt lakok megnéznek maguknak, néhányan intenek. Kedvesek nagyon. Ahogy sétálgatok, találok egy ivót, ahol enni és innivalót veszek. Itt biztos meg tudják mondani hol találom Viridiel szüleit...

Menet közben a nyomok legnagyobb meglepetésemre egy orkok lakta helyre vezetnek. Fél füllel hallgatom Viridielt. Szerencsére mi is tudjuk milyenek az orkok. Visszatérek kissé lehagyott társaimhoz és megbeszéljük mi legyen.
- Na most. Ha ezt tudjuk, jó lett volna, ha útközben elejtettünk volna egy-két őzet, esetleg vaddisznót. Ha élelemmel mentünk volna be a faluba barátságosabban fogadtak volna minket. Mi is tudjuk milyen mogorva népség. De ha úgy gondoljátok ezt még meg lehet játszani. - mutatok két társam felé.- A másik ötletem még az, hogy beszélni és tanácsot szeretnénk kérni egy banshee-től. Vándorok vagyunk, és nem tartózkodunk itt sokáig. Amint megvagyunk a dolgunkkal már itt se vagyunk. Az ajándék nem lenne rossz ötlet, meg mondjuk az se, ha a faluban kissé különválnánk. Értünk valamicskét az orkok nyelvén. A szellem pedig nagyon nem lenne rossz ötlet.- mondom, de várom a többieket is. Valaki felajánlja, hogy lő vadat, valaki azt tanácsolja csak menjünk át a falun, de közben tartsuk nyitva szemünket és fülünket. Valaki egyetért Viridiellel.

Hira szerencsésen megérkezett egy elfek lakta faluba. Ahogy benyit az ivóba, az egyik sarokban vénséges vén elf férfit pillant meg. Egyedül ül az asztalnál. Mereven nézi a lányt. Lehet, hogy ismeri? Nem lehet tudni.

A férfiaknak jobbnál jobb ötleteik vannak. Igazán remek lenne, ha élelemmel megrakottan érkeznének a faluba. Talán még el is adhatnának belőle. Ki tudja. Ahogy tanakodnak, hirtelen Viridiel felkapja a fejét. Lépteket hall. Már nem tud szólni, de látja, hogy a többiek is meghallották. Hirtelen szétnyílik a bokor és egy ork őrjáratba botlanak. Azt veszik észre, hogy dárdák merednek rájuk.........

Miután elmondtam, hogy én mit tennék és mit nem tennék, ha orkokba botlanánk utunk során, aminek igen csak nagy az esélye, főleg, hogy egy sámánjukat keressük, ha minden igaz, a fejemet fogtam, amikor Galion szinte az első szavával épp az ellentétjét mondja el.
- Nem! Nem vadászhatunk itt! z már ork terület és, ha itt ejtünk vadat, akkor az az övék, annak tekintik és minket meg orvvadásznak. – rázom meg a fejem azonnal.
- A szellemüktől tanácsot kérni nem rossz ötlet, de akkor már azt sem lenne rossz kitalálni, hogy miről kérünk tanácsot? Remélem, ha ismeritek őket, nem kell felhívnom rá a figyelmeteket, hogy nem kedvelnek minket túlságosan.
És arra sem, de ezt megtartom magamnak egyelőre, hogy ha mégis sor kerülne egy ilyen rituáléra és kiderül, hogy hazudtunk, akkor nekünk végünk.
De ennek a kiötlésére nem kerül sor, mert fülembe hirtelen lépések zaja hallatszik, de mire szólnék, már a többiek is érzik, hogy valami nem stimmel.
Orkok leptek meg minket és ez igen csak dühítette. Saját magamra voltam mérges, hogy annyira belemerültünk az ötletelgetésbe, hogy ezt nem vettük észre és most több tucatnyi élesre fent dárda mered ránk., esélyt sem adva, hogy fegyvereinkért nyúljunk.
- Nyugalom! – szólaltam meg és ezt mindenkinek céloztam, még saját társaimnak is, nehogy valami meggondolatlanságra vetemedjenek. – Épp a falutokba készültünk. A törzsfőnökével vagy a sámánnal lenne szólni valónk.

A fogadóban ücsörögve kicsit félreteszem, miért is jöttem ide. Jó egy kicsit elfek között lenni és mindegyik idegen. Mégis otthonosan mozgok köztük. Megnézem a férfiakat legelsősorban őket. Némelyiken kissé tovább pihentetem tekintetem, a haján, arcán, szemén, de ügyelek ne tűnjek tapintatlannak. Aztán észreveszem azt is, hogy valaki meg engem figyel éppen. Mikor elnézek az irányába, meglátom az idős elf férfit. Engem néz, szinte bámul. Szemezünk egy ideig, aztán mikor már kezd kínos lenni felállok és odamegyek hozzá. Már úgyis befejeztem az evést a borból pedig sokat kaptam a kocsmárosnétól aki kedvesen üdvözölt. Látok a férfi előtt poharat, majd megosztom vele.
- Üdvözöllek Uram! Szabad leülnöm ide? Zavarhatlak kicsit?- kérdezem mosolyogva. Remélem megengedi és elmondja miért néz ennyire. Lehet ismer? Ki tudja?...

Mikor meghallom mit mond Viridiel, először azt gondolom, hogy hülyének néz. De ezt végül be tudom annak, hogy nem ismerjük egymást és nem beszéltük át rendesen a tervet, így félreérthető volt. Már épp magyaráznám, hogy gondoltam, mikor lépteket hallok. Azonnal a kardomra szalad a kezem,és a szemem sarkából látom, hogy a többiek is így tesznek. Mikor azonban a dárdák kis híján kiszúrják a szemem, rögvest lemondok a támadásról. Épp szólásra nyitom számat, de Viridiel szólal meg helyettem. Helyeslem amit mond és várok mi lesz. A kardomról leveszem a kezem és gondolatban utasítom a többieket is. Észreveszem az alig látható mozdulatokat. Nem volt időnk eléggé összetenni a dolgokat. Megleptek minket és ez kissé bosszant. A bansheevel én szándékozom beszélni, ha engedik. Viridielt magammal viszem, de a többieket szélnek eresztem. De ott az idegesítő gondolat - "ha engedik"....

Miután Hira beszédbe elegyedik az idős férfival, kiderül, hogy Hira apja ifjú korában még tanult is az öregtől. Jól elbeszélgetnek, de aztán Hirának eszébe ötlik, hogy kiket keres valójában.

Eközben a férfiak szénája nem áll túl jól. Az őket elfogó őrjárat vezetője eléggé fafejű. De ahogy elhangzik, hogy a vezetőjüket, vagy a sámánt keresik, kissé lejjebb engedik a dárdáikat. Valamit pusmognak egymás között, és utána közrefogják Viridieléket és megindulnak a falu felé. A faluban eléggé csúnyán néznek az újonnan érkezettekre. Az elfek érzik, hogy valami nem stimmel. Nem egészen úgy viselkednek ezek az orkok, ahogy általában szoktak. Túl nagy a fegyelem a faluban. Nem látni nőket és gyerekeket. Olyan mintha csak katonák lennének itt. De miért? Mire készülnek?

Talán időben szóltam rá Gallion-ra, de lehet, hogy magától is arra a következtetésre jutott, hogy nem érdemes több tucatnyi hegyes lándzsa végére feltűzve lenni. Valószínűleg, ha szemtől szembe lennék egy orkkal, akkor eszem ágában sem lenne megadni magam, de itt csak elmészárolnának bennünket, ha most kardot húznánk és semmi értelme nem lenne. Nem velük van bajunk, sőt inkább segíthetnének, mert nem hiszem, hogy ők örömmel üdvözölnek egy zombi csapatot a hegyeikben.
Egy jó pár pillanatig nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán meghallotta a z agyarosok vezetője a szavainkat, vagy talán nem akarta meghallani és azon agyalt, hogy ledöfnek minket azt elkaparnak itt, ahol a madár se jár, azonban végül valami, vagy valaki meggyőzte, hogy jobb, ha bevisz minket a faluba.
Nem akarják elvenni a fegyvereinket, de ahogy körbe vesznek minket, egyértelmű, hogy a foglyaiknak tekintenek bennünket, így kísérnek be a faluba.
Ott sem kedvelnek bennünket igazán, ráadásul csak harcosokat látni végig az út mentén, se egy gyerek, se egy nőstény, csak férfiak, akik egyáltalán nem az orkok megszokott módján, hanem szokatlanul fegyelmezetten tesznek-vesznek, már akik nem minket bámulnak.
~ Gallion, te is látod, hogy valami nem stimmel? ~ üzenek gondolatban a mellettem gyalogló férfinak, de még a szemem sem villan rá, nehogy észrevegyenek kísérőink valamit.
- Hol vannak az asszonyaitok? És a gyerekek? – kérdezem meg az ork csapat vezetőjét, hátha legalább szóra méltat engem.

Mikor oda megyek a férfihoz kiderül cseppet se zavarom, sőt még örül is a beszélgetésnek. Több órán át beszélgetünk, majd mikor megkérdezi, mi járatban vagyok erre elmondom, hogy kiket is keresek pontosan. Beszélgetésünk során nagyon kerültem a lány elrablós témát. Nem akartam megijeszteni senkit, még ha beszélgető partneremről nem is feltételeztem volna, hogy nagyon ijedős lenne. Mikor megemlítem Viridiel nevét, és hogy a családját keresem, a férfi azonnal odainti a kocsmárosnét. Ő azonnal útbaigazít. Nem telik el sok idő máris rátalálok a szép kis házra. Egy szép tünde nő épp előtte söpröget. Ráköszöntem és bemutatkoztam neki. Azt mondta jó helyen járok és valóban ő a férfi édesanyja. Beterelt a házba. Meséltem Viridielről, hogy ő küldött ide, elmondtam, hogy jól van. A többi dologról csak annyit mondtam, hogy épp dolgát végzi....

Az orkokkal való találkozást bár veszélyesnek tűnt, szerencsére épp bőrrel megúsztuk. Amit a faluban látunk az viszont nekem is nagyon szembe tűnik. Mint ha harckészültségben lennének. Nem ismerem őket túlzottan, de messziről bűzlik, hogy ez nem stimmel. Társaimnak azt üzenem nyissák ki a fülüket és ha beszédet hallanak, próbáljanak elcsípni egy két szót. Talán kiderül, hogy mégis mi folyik itt. Talán ők is tudnak valamit ezekről a dolgokról, de az is lehet, nyakig benne vannak. Viridiel üzen nekem. Válaszolok neki, .....ez valóban különös. Meg kéne várnunk mi lesz. nem biztos, hogy engedik a bansheevel való találkozást. Nagyon vigyáznunk kell a sámánnal is. Ha más nem, mondjuk a te verziódat, és pattanjunk meg innen amilyen gyorsan csak lehet.... miközben társaim fülelik az orkokat én a fákat kémlelem. Talán hoz felőlük valami aprócska infót a szél. A veszélyt minden porcikámban érzem. Ha tehetném, azonnal mentenék mindenkit.... De legalább a lány nincs velünk.

Az őrjárat vezetője megáll a sámán lakhelye előtt. A foglyokat kint hagyja, és belép a varázslóhoz. Nem tudni mit beszélnek, de amint kijön, int az embereinek, hogy vigyék a férfiakat egy erős cölöpökből készült hatalmas ketrecbe. Kivétel egyikük. Viridielt megragadják és belökik a sámánhoz. Nem tudni előre mit is akar a sámán. Reméljük a csapat kitalál valamit, hogy a végére járjanak a dolognak. Úgy is döntenek, hogy kivárják mi lesz és lehet, hogy lezárhatják ezt a dolgot. De úgy is, hogy megpróbálnak megszökni innen. A dolog rajtuk áll.

Viridiel szülei már tudtak a lány érkezéséről, hiszen a férfi gondolatban üzent nekik. Szeretettel fogadják Hirát. Úgy kezeli, mint egy családtagot.

Egy arcizmom rándulásával sem árulom el, hogy a faluban való baktatás közben egymással beszélgetünk és ki-ki próbálja hozzátenni a gondolati társalgáshoz amit sejt, vagy amit hallott, de sajnos egyáltalán nem biztat minket a látvány semmi jóval.
A katonai tábor tényleg jobb szó lenne, mint a falu, hiszen csak harcosokat látni és a vezetőnk sem szólal meg, a kérdésemre így nem kapok választ, bár ez nem lep meg.
~ Mindent meg kell próbálnunk, hogy egyrészt kijussunk a faluból épségben, másrészről, hogy megtudjunk valamit erről a mágusról. Talán az ittenieknek sincs ínyére a dolog, talán pont ez az oka a készültségüknek is. ~ vetem fel, mert ez is egy lehetőség és jobb optimistán állni a dolgokhoz.
Abban azonban semmi optimizmus nincs, ahogy a sámánlak előtt mindenkit lefegyvereznek és egy ketrecbe zárnak a falu közepén, kivéve engem.
Az eddigi passzívnak is mondható viselkedést durva lökés váltja fel, amitől elég nagy lendülettel érkezem a kunyhó talajára.
Úgy látszik vége a bizonytalankodásnak.
~ Mindenre készüljetek fel, de még ne csináljatok semmit, megpróbálok szót érteni a sámánnal. ~ igyekszem lenyugtatni a kedélyeket társaimnál.
- Nem kell a durvaság! – nyitom szólásra a szám. – Nem vagyunk ellenségek. Tanácsért jöttünk a szellemeitekhez. – állok talpra, persze csak ha hagyják.

Viridiel szülei kedvesen fogadtak. Szép takaros szobát és kiadós, finom ételt kaptam. Aztán kedvem támadt újra bemenni a faluba. Már ismertem az utat, nem is volt bonyolult visszatalálni az ivóba. Az idős elf férfit akartam megtalálni. Nyomja a vállamat ez a titok. Ő sokat élt már. Egyre jobban viszket a fülem attól a gondolattól, hogy ő nem ijed meg csak úgy az ilyen történésektől. Míg én itt élvezem a szülei vendégszeretetét, addig ő lehet, hogy máshol az életéért küzd. Mindenképp tennem kellett valamit. Apám bízott benne. Talán én is megtehetem.
Visszatérek, de őt már nem találom ott. A kocsmárosné megmondja merre lakik. A falú túlsó végén egy fára épített régi, de rozogának nem mondható házban találok rá.
Meglepődik a látogatástól. Szép háza van. Épp pipázik. Teával kínál és száraz sütivel. Mikor beszélgetni kezdünk, rögtön közli, tudta, valami nyomja a lelkemet. Én pedig azonnal beszélni kezdtem. Kezdtem az elején. Aztán hogy miről hallottunk. Az illetőről aki elf asszonyokat raboltat el. És hogy Viridiel küldött ide, hogy megvédjen. Végül nyomatékosan közlöm vele, hogy nem akarom őket bajba sodorni. Csak segíteni szeretnék valahogy. Nagyon szívemre venném, ha történne vele valami. A katonákat is említem. Aztán előveszem a követ. Ő csendben, néha szemöldökét összeráncolva hallgat és közben hümmögve pöfékel. A pipájának kellemes illata van. A kő láttán felélénkül, mikor viszont meghallja, hogy mágikusnak gondolom, majd hanyatt esik székestől úgy nevet. Nem bántódok meg túl jóízű ahhoz én is nevetek vele....

Türelmesen várjuk mit kezdenek velünk az orkok. Mikor azonban Viridielt elválasztják tőlünk, minket pedig lefegyvereznek és egy cölöpökből rendesen megépített ketrecbe tessékelnek be az már egyikünknek se tetszik. Szerencsére nem találtak meg minden fegyvert. Nekem is maradt egy kicsi tőr, amit a hajam alá rejtettem. Hallom Viridielt. Bízok benne, épségben megússza a sámánnal való találkozást. Amint magunkra hagynak tovább fülelünk. Kiderül abból a kevés beszédből egy kukkot se sikerül megérteni. Szerencsénkre viszont a ketrec közvetlen közelében egy nagy fa áll. Leülök a fához legközelebb eső sarokba és kérdezem. Talán segít.

Hira az öreggel beszélgetve előveszi a követ. Bár nincs varázsereje, azért igen értékes. És az öreg tudja, honnan származik. Ahogy beszélgetnek, hirtelen lódobogás üti meg a fülüket. Nem a könnyed léptű paripák dobogása ez, hanem súlyos csataméneké. Hira az ablakhoz szalad, és nem tetszik neki amit lát. De már az öreg is talpon van. Vajon kik jöhetnek ilyen zajjal, és mi célból?

Viridiel, hirtelen a sámán előtt találja magát. Sunyi képében, apró rosszindulatú fekete szemek ülnek. Nem túl bizalomgerjesztő látvány. Sugárzik belőle a gonoszság. Lehet, hogy nem is akarja meghallgatni az elfet? Lehet, hogy már előre eldöntötte, hogy mindenképpen végez velük? Vagy mégis kíváncsi a mondandójára?

A harcosok nem jönnek be utána a kunyhóba, de megállnak odakinn az ajtó előtt és biztos vagyok benne, hogy a sámánnak csak egy szavába kerül és máris felkoncolnak a többiekkel együtt, így nem ártana összekaparnom az agyam és kitalálni valamit, mert, ahogy elnézem nem sokkal szívéjesebben tekint rám, mint azok a fafejűek, akik idekísértek.
Ráadásul ez az agyaras még kellően ravasznak is látszik, de érzékeim azt is megsúgják, hogy bizony sötét rosszindulat is lakozik benne bőven.
Egyelőre azonban csak merőn bámul rám és láthatóan azt várja, hogy mondjak valamit, ami őszintén szólva elég idegesítő, mert ha valami rosszat mondok, akkor mindenki miattam hal meg.
- Sok furcsaság történik mostanában az erdőben. Mi hiába faggatjuk fáinkat és növényeinket, azok nem tudnak segíteni, csak abban, hogy elmondták, nem csak nekünk elfeknek, hanem nektek is vannak emiatt áldozataitok. – vágtam bele rögtön egy blöffel, remélve, hogy talán igazam van és ők is megsínylik a zombik ténykedését.
Ha azonban tévedtem és ennek a sámánnak is köze van a dologhoz, hát akkor nem sok remény van a szabadulásunkra.
- Talán a ti szellemeitek tudnak segíteni. Talán te, mint az, aki az ő szájukkal szól már tudsz is valamit?

Mikor nagy sokára befejezzük a nevetést, a férfi sokatmondón néz a kőre. Látszik rajta mind az elmondottak, mind ez a kő szólásra bírná és abból jó hosszú beszélgetés, pontosabban hallgatás következne. Már épp a kőért nyúlna, mikor a hirtelen jött hangzavartól összerezzen. Én azonnal talpra ugrottam és odaszaladtam az ablakhoz. Az egyik vastagabb tartó rönk mellett kukucskáltam ki óvatosan. Lovasokat láttam. Nem tudtam eldönteni, hogy katonák e vagy tolvajok. Arra pedig végképp próbáltam nem gondolni, hogy én hoztam bajt erre a falura. Az ilyenekről már rég le kellett volna szoknom. A férfi pedig nem lehet gonosz. Talán jó is, hogy elmondtam neki ezeket a dolgokat, így intézkedni tud, ha szükséges. Lopva felé néztem. Ő is talpon volt. Mellettem állt, cseppet se bujkált, de az idegesség rajta is tükröződött. Aztán a következő pillanatban a karomnál fogva húzott el az ablaktól, és zárt be egy kisebb szobába. A követ visszaadta, azt mondta, rejtsem el. Mást nem mondott. Egy kicsi ablak, keskeny ágy és szekrény tartozott a szobához. Mindennek megnyugtató fa illata volt. Leültem az ágyra és hallgattam a kintről jövő hangokat. Bíztam benne, hogy senkinek se lesz semmi baja.

A fa akit faggatnék, nem túl közlékeny. Azt amit mond....veszély....mi is tudjuk. Társaim közül valaki ülve, más állva próbál nyugalmat erőltetni magára. Néhányan megnyugtatásul megérintik, a rejtett tőröket. Gondolatban kommunikálunk egymással. Mindenkinek volt már valamiféle ötlete, terve. Végül megegyeztünk annyiban, megvárjuk Viridielt. Őt úgy se hagynánk itt. Ha semmi se történik és az éjszakát még élve megússzuk, talán akkor lesz valami ötletünk közösen. Gondolati síkon próbálok egyszer- kétszer nyugtató szavakat küldeni a fiatal férfi felé, de nem viszem túlzásba. Az élete, talán a mi életünk is függhet attól, ő miként reagál.
A nagy semmittevés és unalmasnak nem igazán nevezhető helyzet még arra is sarkall, hogy a fával megpróbáljak üzenni az idős asszonynak, akivel találkoztunk. Ha tud segítséget küldeni tegye meg. De bízok benne, hogy enélkül is menni fog valamit kitalálni. Voltunk már szorult helyzetben. Megoldjuk ezt is...

Hira és az öreg érzi, hogy a most érkezett orkok nem lesznek túl barátságosak. Az öreg Hirát, gyorsan a kertre néző, hátsó ajtóhoz viszi és a kertben álló borokba löki finoman. Ráparancsol, hogy maradjon itt, és a bokrot kéri, takarja el a lányt teljesen. Azzal sietve visszatér a házba. Éppen jókor. Még alig csukta be a hátsó ajtót, amikor a bejáratit megdöngetik. Durva férfi hang kér bebocsátást. Az Öreg nyugodtan kinyitja az ajtót, de már nem marad ideje, hogy beinvitálja az érkezőket, mivel durván félrelökik és egyfolytában azt kérdezik: Hol van, hol van?


Amíg Viridiel a sámánnal próbál szót érteni, addig a többiek döbbenten látják, hogy egy kisebb csapat érkezik, a vezetőjük lován, keresztben egy ájult elf lánnyal. Pillantásra sem méltatják a ketrecben raboskodókat. Tovább haladnak egy félreeső nagy kunyhó felé....... Most mi legyen? Lehet, hogy ezek rabolják a lányokat? Pont ennek a sámánnak kell egy szép elf lány?