Halkan nevet, az ilyen szóhasználat nem biztos, hogy túl vonzó bármilyen értelemben egy hölgy számára.
- Ne aggódj, már nem fognak bántani. Azért kérdeztem, hogy egyedül vagy-e itt, mert szükséged lenne némi védelemre. Az tény, hogy szép helyen élsz, de így éjszaka nem egészen mondható biztonságosnak. Ó, jómagam pedig Thioss vagyok. - igyekszik megnyugtatóan beszélni az ismeretlen szépségnek.
Ránéz az orkra "mit tegyünk most?" tekintettel.
- Valószínűleg inkább tőlünk ijedt meg jobban, mint tőlük - céloz a nemrég még a lány életét követelő csoportra.

-Nincs szükségem védelemre! -kiáltja most már bátrabban - Nem lesz bajom olyan könnyen. Yalának hìvnak.
Kicsit még feszült, de már rájött, hogy akikkel beszél, gyakorlatilag a megmentői és talán..nagyon talán nincs is mitől tartania. Ettől függetlenül viszont ideges és jelenleg bármit megadna egy családi ölelésért. Újból lenéz, kicsit gondolkodik, végúl hozzáteszi
-Köszönöm, hogy nem hagytátok feljutni öket a fámra, igazán hálás vagyok!
Még egy ártatlan mosolyt is megenged magának, amibe beletorzít a grimasz. A gyertya olvadt és ráfolyt a kezére.
Ó, de ostoba vagyok! Ez a nap ettől már nemigen lehet rosszabb!

Gorzhak ránézett az elfre - Thioss, így hívták - és horkantott.
- Nem hiszem hogy jó ötlet megmondani neki, mit kéne és nem kéne tennie. Valószínűleg nincs egyedül, nem hiszem hogy egy fát tudott volna építeni egymaga egy fára - mondta és tőle szokatlanul kissé gúnyosan. Nem szokott gúnyolódni, nem az Ő asztala, de úgy érezte helyre kell tennie Thiosst. Visszanézett a szépségre. Ismét felcsendült a hangja, meggyőzőbben mint korábban. Bátor leány, nem fél. - gondolta elégedetten.
Yala.
Így hívták. Yala... Gorzhak észrevette, hogy ajkai utánozzák Yala mosolyra húzódó, cseresznyevirág ajkait.
- Yala! Van nálunk egy vaddisznó, amit ha nem sütünk meg, kárba megy! Mit szólnál ha adnánk belőle, Te meg elmesélhetnéd, hogy kerültél egy fa teteji tündérpalotába - kezdett idegesítő lenni, hogy kiabálnia kell.
- Felmegyünk! - jelentette ki és szó nélkül megindult a felfelé vezető létrán.
A házba lépve körülnézett. Mintha mindent kézzel készítettek volna; a székek fából lettek faragva igazán mesteri módon, a padlón és falon meseszép szőttesek. Gor rájött, hogy soha nem járt még egy elf otthonában sem, hirtelen barbárnak és primitívnek érezte magát.
Felment egy lépcsőn és kiért a teraszra. Yala ott ült... nem, állt. Vagy ült? Nem, állt. Ősök, ez egy törp?- kérdezte megrökönyödve magától, de nem az volt. Kis hegyes fülei egyértelműen elfre következtettek. De ez nem csökkentett báján, sőt még adott is hozzá. Egyet szippantott a levegőbe, hogy megérezhesse az illatát. Mámorító volt. Az összes vér kiszaladt az arcából... délfelé. Megrázta magát.
- Khm... Szóval..! - kaparászásra lett figyelmes, majd lihegésre, majd dübörgésre. Kósza csörtetett át a házon.
- Te mióta tudsz létrát mászni?! - kérdezte orkul a farkast, akinek ráadásul még a disznó is ott volt a hátán. Azt tudta, hogy ügyesen mozgott a magas, meredek sziklák között, de hogy LÉTRÁT MÁSSZON.
A farkas megállt mellettem és távolról Ő is megszaglászta Yalát. Oldalra billentette a fejét, nem tudta, hogy pontosan micsoda. Félvér lenne? - futott át a gondolat rajta. Az megmagyarázná, miért ilyen pöttöm.
- Ez itt Kósza. Nem bánt - mondta lágyan.

Kicsit elsápadt -már ha még volt hova- és mereven nézte az eléje táruló látványt.
Sütni? Nekik? És én meséljek? Na hát ez kizárt. -gondolta magában, miközben lesöpörte kezéről a gyertyaolvadékot és megdörzsölte a kipirosodott bőrt. Mindeközben végig a farkasra és az orkra nézett, mintha attól tartana, csöbörből vödörbe csöppent, és most majd ők akarják őt megenni.
-Én... -kezdett bele valamiféle mondatba, hogy alátámasztást nyerjen úgynevezett hipotézisének, de nem merte tovább folytatni a mondatot. A farkas hátára kötött kibelezett vaddisznó látványa olyasfajta félelmet és talán picinyke undort is keltett benne, hogy nem is szeretett volna többé levegőt venni. Érezte a szájában az alvadt vér ízét, mintha csak ő is a csata részese lett volna.
-Én... -csak ekkor tudta végre észrevenni azt a furcsa, rejtélyes ábrázatot, mellyel Gorzhak őt méregette.
Lenéz..? -majdhogynem a homlokához csapott ijedtében, mikor rájött, tényleg lenéznek rá, hiszen egyik állítólagos megmentője akkora volt, hogy akár a vállára is ültethette volna Yalát, mint egy kis madarat.
-Ez itt nem tündérpalota. -hebegte kicsit bátortalanul, de valamiféle szikra ott csillogott kék szemei mélyén: ha bárki vagy bármi megkérdőjelezi, amit mond és újabb csatára kerül sor, inkább meghal, mintsem hagyná, hogy kiderüljenek a ház és a család titkai.
Félek a haláltól. -mondogatta magában, miközben apró mosolyt próbált ráerőltetni az arcára.

- Várj... Ez... - próbál az ork után kiabálni, de érzi, hogy teljesen felesleges megerőltetnie magát.
Mivel a lány valószínűleg így is megrémült, úgy dönt, hogy ő is felmegy a különleges építménybe. Egészen stílusos és magával ragadó berendezése volt, mintha nem is egy fa tetején lennének. Végül ő is megpillantotta azt a teremtést, akit néhány pillanattal ezelőtt mentettek meg. Azonnal felismerte az erdei elfek vonásait, de magasságában nem a jellemző átlagot képviselte.
- Bocsáss meg, hogy így berontottunk, nem lett volna szabad. - enyhén meghajol fajtársa előtt.
- Ha szabad tudnom, félvér vagy, ugye? - a kérdésre egyértelmű volt a válasz, de teljesen megértette, hogy az ork, akit mint kiderült, Gorzhak-nak hívnak, miért feszeng annyira mellette.

Kósza közelebb lépett, hosszú, rózsaszín nyelvét elődugta és finoman megynalta a lány arcát, majd orrát hozzá dörgölte a kezéhez, nyüszögve. Simogatást akart.
- Kedvel téged - mondta Gorzhak egy halovány mosollyal. Kósza nem szokott ilyen barátságos lenni. Ami azt illeti, egyáltalán nem szokott barátságos lenni.
Az orknak volt egy olyan érzése, hogy a leány még sosem látott se orkot, se óriásfarkast, mert meredten bámulta mindkettejüket, és csak habogott. De próbált bátornak mutatkozni továbbra is, igaz nehezére esett. Milyen kis törékeny lény, egy csuklómozdulattal el tudnám törni a nyakát - mélázott és a a leány karcsú hattyúnyakára siklott a tekintete, egy szívdobbanás erejéig. De eszében sem volt eltörni, csak azon merengett, milyen vékony és puha lehet ott a bőr.
- Tündérpalota? - kérdezte Gorzhak oldalra billentve a fejét. Ő és farkasa így komikusan hasonlítottak egymásra. Valóban valamilyen mesés, földöntúli hangulata volt Yala otthonának. Mikor a lány elmosolyodott - bátortalan kis mosoly volt, de próbálkozott -, Gorzhak ismér önkéntelenül utánozta a gesztust.
- Nem kell félned engem - súgta, vagy inkább búgta, hangja mély volt, de nyugodt, biztató és megynugtató, amilyennek még sohesem hallotta talán senki. Még Ő maga sem.
Kisvártatva megjelent Thioss és egyből rákérdezett a leány mivoltára. Gorzhak rámordult.
- Nem hiszem, hogy számít. A bátorsága fontosabb - mondta, ezt már Yalának. Kósza hangosan felnyüszített.
Gorzhak leoldotta a disznó egyik vaskos combját és odaadta a farkasnak, aki elvonult az erkély egyik sarkába és boldogan enni kezdett.
- Tudsz főzni? - kérdezte Yalát.

Úgy nézett a farkasra, mintha egyáltalán nem is ezt várta volna tőle. De hiszen nem is ezt várta! Az az állat egyetlen roppantással el tudta volna törni a gerincét, ehelyett hízelgett neki, mint a fogadott bátyja, ha erőt vett rajta a szeretethiány. Na igen, ezt a bizonyos szeretetéhséget Yala sehogy sem tudta összeegyeztetni egy óriási, izmos, erős, félelmetes farkassal.
Al, az teljesen más! Ez lehetetlen! - gondolta magában az egyik pillanatban, a másikban viszont már bele is markolt a teremtmény sűrű bundájába és gyakorlott mozdulatokkal cirógatni kezdte Kószát.
-Milyen aranyos vagy! -tört ki belőle aztán, végül felfigyelt a másik alakra, aki nagyban hasonlított hozzá.
-Igen, az vagyok. -mondta ki a szerinte nyilvánvalót és komolyan ránézett új társaságára. Sokáig hallgatagon bámulta őket és simogatta a farkast, amíg az el nem ment a vacsorájával, aztán egyszer csak behunyt szemmel biccentett.
-Hogyne tudnék. -felelte most már magabiztosan, csillogó szemekkel az örömtől.
Feltéve, ha nem én leszek a vacsora. -jegyezte meg magának nevetve.
-A ház másik végében van a konyha. Ha azt akarjátok, hogy ne csapjam össze, most kell elkezdenem.

- Gorzhak! Ezt így nem illik! Berontasz mások házába és az egyetlen otthonlévőhöz az a kérdésed, hogy tud-e főzni? - sóhajtva megrázza a fejét.
- Bocsáss meg a faragatlanságunkért. Tulajdonképpen azt sem lehet mondani, hogy Gorzhak és én barátok vagyunk, ugyanis nem sokkal azelőtt találkoztunk össze, hogy ide eljutottunk volna. Egymást sem ismerjük, nemhogy téged. Bizonyára az is meglep téged, hogy kettőnket egy társaságban látsz, ha ismered a fajaink közti viszonyokat. Ettől függetlenül biztosíthatlak róla, hogy egyikünk sem akar senkinek sem ártani.

Gorzhak horkantott. Ismét. Lassan a szokásává válik Thioss társaságában.
- Túl sokat beszélsz - vetette oda neki ahogy leoldotta a disznót lakomázó farkasa hátáról. Minden erőlködés nélkül vette a vállára a súlyos tetemet.
- Köszönjük a vendéglátást - mondta Yalának, megejtve egy apró vigyort, azzal megindult a konyha felé, a disznóval a vállán. Kósza felkapta a fejét és a félig megevett combbal a szájában követte társát, de előtte visszanézett Yalára és hálásan vakkantott egyet, már amennyire teliszájjal tudott, megköszönve az előbbi simogatást.

-Ugyan, ugyan. -Próbálta úgynevezetten csitítgatni őket, majd az ork után iramodott, nehogy véletlenül leverjen valamit. Elvégre itt igazából semmi sem az övé.
Útja közben még egy pillanatra megállt Thioss előtt, hogy szemügyre vegye magának a lombtündét. Igazán különös látványt nyújtott neki, mintha megint otthon lenne, annyi év után, de valahogy mégsem. Ezen gondolkodva nézett Gorzhak után, miközben testét elnyelte a ház sötétsége. Magával cipelt egy picike olajlámpát, amit ilyenkor este szoktak felakasztani a konyhában, valamint tűzkövet a meggyújtásához. Léptei közepette kigondolta, van-e egyáltalán megfelelő edényük a disznó elkészítéséhez, végül pedig arra jutott, majdcsak kitalálnak valamit.
-No és hogyan akarjátok? Sülve? Főve? Csak pirítva? Esetleg füstölve? A konyhaművészet előkészületeket igényel. -oktatta a férfiakat immár egészséges, picit vékonyka hangján, de már egyáltalán nem remegett.

A kis félelf után megy, miután az kikerülte őt és megérinti a vállát.
- Várj, Yala, miért csinálod meg ezt nekünk? Hiszen nem is ismersz minket.
Ilyen közelségből látja igazán, hogy mennyire nőies a lány arca, talán a teljesen erdei elf vérű nőknek sincs ennyire finom arcvonása.
- Nem várhatjuk el tőled, hogy ezek után még foglalkozz is velünk, ráadásul ilyen szinten.

Gorzhak horkantott. Kezdte fárasztani a folytonos horkantás és az elf mindent-tudni-akarok viselkedése.
- Ajándék késnek ne nézd az élét, Thioss - vetette oda, most már mogorván, vicsorítva. Ugyanúgy nézett rá, mint nem sokkal korábban az erdőben, figyelmeztetően. Kósza érzékelte barátja hangjának hirtelen változását és mély, torokhangon rámordult az ifjúra. Gorzhak keresztbe tette mellén a karját, és Yalához fordult, zord arckifejezése átváltott minden agresszíót mellőzőre.
- Sütve, az a leggyorsabb és a legízletesebb. Köszönjük neked - mondta és nyomatékosan Thiossra nézett. Most kezdte érezni a mai nap tevékenységeinek súlyát. Órákig követte az erdőben a disznó nyomát, majd üldözte, legyűrte, megnyúzta, leölt vagy nyolc kannibált és dél óta nem evett. Kezdett kifogyni a türelméből (amiből néha sok volt, néha semmi). Ha az elf tovább hátráltatja Yalát, leveri mint vak a poharat.

-Kérlek, ne érj hozzám. -nézett félre, közben nagyon finoman lesöpörte válláról az idegen kezet- Nem vagyunk barátok.
Mosolya úgy tűnt, végleg lehervadt. Magabiztos, cseppet dühös léptekkel sietett a konyhába és szótlanul meggyújtotta a kis lámpást, amelyet egy székre felállva kivitelezett, majd a világítóeszközt felakasztotta egy kis kampóra a nyolcszögletű szoba közepén.
A konyha illatába belevegyült a sok főzés-sütés, a gőzölés, a növényi párlatok tömény, édes aromája és a nyers hús jellegzetes ismertetőjegye. Mondhatni, kicsi helyiség volt, összesen egy asztal és négy szék volt benne, mellette nem sokkal két szekrény a konyhai eszközöknek, melyek többsége szintén fából volt, de voltak csinos kovácsolt fazekak is. Igazán impozáns, mégis szolid látványt nyújtott összességében.
A szoba ablakokhoz közeli részében volt a kandallónak mondható kis polcokkal ellátott régies főzőalkalmatosság, melynek hátulról induló kéménykéje kivezetett a szabadba. Az egész berendezés előtt a padlódeszkákon volt egy kosár, tele finomra aprított fával és egy kis szárított hosszú szálú fűfélével a könnyebb begyújtás okán.
A lány előkereste a lehető legnagyobb sütőtálat, amely még olyan újszerű volt, mintha éppen aznap vették volna valami kovácstól.
-Ez jó lesz. -jelentette ki már természetesebb hangulatában és az idegeneket kereste a szemével- Gorzhak, te erősnek tűnsz. Ha hoznál egy kis vizet, hálás lennék. A vízhordó ott van a lépcső melletti tárolóban. Thioss, te pedig kérlek, beszéld meg vele, mi legyen a hús mellé.

- Bocsáss meg, ne haragudj, csak nem lenne ezt kötelességed megtenni. Ennek ellenére köszönjük a vendéglátást, azt hiszem, már ránk fér az ilyesmi.
Pillantásával körbetekint a helyiségen, amely egyáltalán nem üt el a ház többi részétől, majd az orkhoz szól.
- Menjünk, ne zavarjuk Yalát a ténykedésében. Ha megengedi, szerintem Kószát itt hagyhatod, neki is kell a pihenés és az étel.

Gorzhak letette a feldarabolt disznót a pultra, ami ígyis elfoglalta az egész felületet. Levett egy kést a falról és kivágott két bordát, jó húsosakat, Kósza kedvencét. Letette a farkas elé és megvakarta a füle tövét.
- Megérdemelted testvér - azzal Yala hangjára megfordult. Vizet? Honnan hozzon vizet? Már így is úgy érezte, leszakadnak a lábai. De muszáj inniuk valamit, és azért Ő mégse egy gyenge virágszál. Szép is lenne!
- Köret? - kérdezte nevetve Yala kérdésére. A hús hússal jó, márha az ember ork. - Nekem mindegy - tette hozzá, aztán kiment a konyhából, hogy megkeresse a vízhordót.
Amíg a pataknál volt, Kósza egy időre abba hagyta az evést és odaállt Yala mellé, nézte ahogy a hússal foglalatoskodik. Rávakkantott és odadugta a fejét még egy kis simogatás reményében.

-Nincs semmi baj. Gondoltam, hogy nem vagy akkora bolond, hogy ártó szándékaid legyenek. -válaszolt a lombtündének kisebb humorral, miközben folytatta az előkészületeket.
Otthon készült növényi olajat használt az edény megnedvesítésére és ugyanilyen pácba óhajtotta forgatni a húst, hogy ne veszítse el teljes nedvességtartalmát. Fogalma sem volt, hogyan szereti a másik kettő az ételt, de hát ő a szakács, és nem olyasfajta, aki nagyobb ok nélkül kérdez. Igaz is, most, hogy ez eszébe ötlött, elég könnyeden találta a szavakat az elmúlt támadás után. Vállat vont, bár óvatosan.
-Nem tesz semmit. -felelte kurtán, mivel a konyhai műveletekre koncentrált inkább, de aztán hozzátette- Aki nem akar megölni vagy megenni, azzal szemben tőlem az a legkevesebb, hogy valamelyest segítsem egy kicsit, remélve, hogy nem leszek átverve.
Gorzhak furcsának nevezhető viselkedésére csak akkor lett figyelmes, miután magában kielemezte, miért is beszélt vele gyengédebben...sokkal gyengédebben, mint a másikkal, annak ellenére, hogy Yala mégiscsak egy nő. Halványan elmosolyodott.
Talán mert elszigetelten élek és úgy tűnik, nem tudok semmiről. Pedig hogyne tudnék. -próbálta kitalálni ennek okát, de aztán elnevette magát az ork reakcióján. Úgy tűnt, nem kell neki semmiféle körítés. Végül is, ő egy ork. -nyugtázta magában azzal egyetemben, hogy végszükség esetére valahol van eltéve egy kis kenyér meg savanyított zöldségek.
Kósza közelségére feltekintett munkájából, de nem helyeslően megcsóválta a fejét, hosszú, fényes haja lengett a háta mögött. Ismételten nagy rutinnal kezelte az állatot.
-Tudod, hogy nem lehet. Most az étellel foglalkozom. Kérlek, várj egy kicsit. -reagált szinte már diplomatikusan, elfeledve, hogy jó néhány perce még a hideg kirázta mindhármuktól.
A helyzet. Az események, a körülmény. Nincs időm racionálisan gondolkodni. Képtelen vagyok elhelyezni őket, akárhol is próbálkoznék. Az utolsó idegen, akivel találkoztam..talán megvolt már egy éve is.

- Igazság szerint én is teljesen jól megvagyok köret nélkül, úgyhogy ezzel nem lesz gond.
Elgondolkodik rajta, hogy vajon Kósza hogyan reagálna az ő érintésére, de nyilvánvaló, hogy nem tőle kéri a szeretgetést.
Figyeli, ahogy Yala mennyire gondosan bánik a hússal, mintha nem is ételt készítene elő. Aztán belegondol, a lány ártó szándékokat kizáró kijelentésére és eszébe jut, hogy a fegyvereit még most is viseli, amit nem talál túl illendőnek más házában, főleg, ha az ott lakó még vendégül is látja őt.
- Elnézést, hogy megzavarlak, de letehetem valahová a fegyvereimet? Valami kis sarok is megfelel.

Kósza nyüszögött még párat, de belátta hogy legfeljebb vacsora után kap majd simogatást, azért visszakullogot a vacsorájához, amiből már igazat megvallva nem sok maradt.
Gorzhak visszatért a vízzel, de már a bejáratnál érezte a sülő hús illatát. A favödröt letette Yala mellé, a válla súrolta a lány karját, ahogy lehajolt. Furcsa érzés futott rajta végig, mintha villám száguldott volna át a testén. Felnézett a lányra és elkapta a tekintetét. Mi van veled? - kérdezte magától, majd elhúzódott. Gondolta, a leány nem örülne túlzottan a közelségének, bár sokkal nyugodtabban mozgott a konyhájában.
Levette az íját és a nyilakkal teli tegezt a hátáról és ráakasztotta egy szék karfájára. Megvizsgálta a széket. Utált ezeken ülni, az Ő népe szőrméken ült, a tűz körül, de most az egyszer kivételt fog tenni.
De egyelőre csak nekidőlt a falnak és gondolataiba mélyedt.
Vajon mi fog történni? Reggel tovább kellene állnia, de nem akaródzott elmenni. Tudni akarta, mi ez a bűbáj, amit ez a kis félvér akaratlanul is rábocsájtott? Soha nem érzett még ehhez foghatót. Beszélni akart vele, el akarta nyerni a bizalmát, meg akarta védelmezni. Vagy azzal is beérte volna, hogy a közelében lehet. Mint most. Néha vetett rá egy pillantást (nem bírta ki, hogy ne tegye). Egy idő után megszólalt.
- Nem egyedül élsz, ugye? A férjeddel? - kérdezte és remélte, hogy nemleges választ kap.

-Cselekedj úgy, ahogyan jónak látod, csak étel közelébe ne tedd. -válaszolt a lombtündének, ezúttal rá is nézett a válla fölött és megejtett egy halvány mosolyt.
Tetszett neki, sőt, egyenesen örült, hogy Thioss tisztában van az illedelmes viselkedés normáival, ugyanakkor szórakoztatónak találta Gorzhak közönyét az etikettel szemben.
Milyen érdekes lenne, ha azok ketten együtt vándorolnának. -gondolta magában, miközben megpiszkálta a tüzet egy vasdarabbal és figyelte a piruló húst.
Amikor észrevette Gorzhak lépteit és tudatosult benne, hogy megérkezett a víz, a válluk egymáshoz ért. Őt egy elnézést követően hidegen is hagyta volna a dolog, de oldalról látta, ahogyan az ork elkapja a tekintetét. Ez az apró mozzanat ismét szórakoztatta, mintha hirtelen egy olyan párhuzamos világba csöppent volna, ahol az orkok gyengéden és tapintatosan kezelik a törékenynek látszó pici félvéreket.
A hangokból ítélve meg tudta volna mondani, hová tette Gorzhak a fegyvereit, így Thiosshoz szólt.
-Tegyél csak úgy, ahogy harcos társad. A széknek nem lesz semmi baja. -mondta derűsen.
Azonban Gorzhak következő szavai ismét lehervasztották a mosolyt rózsás ajkairól. Komoly tekintettel megszúrta a húst, hogy ellenőrizze annak puhaságát, majd az eredetitől mélyebb, de még így is nagyon nőies hangján válaszolt.
-Nincsen férjem, szeretőm sincs, ha tudni szeretnéd. Mondtam, hogy egyedül élek.
Tudta, hogy elég udvariatlanul válaszolt és at is, milyen pocsék hazudó, mégis úgy érezte, muszáj volt ezt tennie. Személyes lelki világának egy darabját képezte az elszigeteltség érzése és annak tudása, megválni tőle pedig egyet jelentett volna személyiségének elvesztésével. Ráadásként nyilvánvalónak érezte, hogy ha esetleg be is avatná őket az ő hármasuk mindennapjaiba, a következő kérdés már az eredeti családjára vonatkozna. Érzéseivel tisztában lévén pedig nem hitte volna, hogy rossz szó nélkül képes lenne beszélni édesanyjáról vagy az apjáról. Sóhajtott, olyan mélyet, hogy szinte már olybá tűnt, fájdalmai vannak. Kinyitotta az ablakot, hogy kiterelje a hőt és rátámaszkodott egy kicsit a párkányra.
Nem. Jobb, ha nem derül ki semmi. Ki tudja, kik ők, még a végén ismerik őket. Talán, ha sokszor találkoznánk és meg tudnék bízni bennük. Viszont ha így lenne, okvetlenül tudomást szereznének rólunk. Már az is elég, hogy a házról tudnak. Magának is alig merte bevallani, hogy tehetetlensége, amely az egész esti viselkedését jellemezte, kétségbeesésében gyökerezett.

- Hmm, rendben, akkor odateszem valahova Gorzhak eszközei mellé, köszönöm. Nem szeretnék rendetlenséget okozni.
Hamar megtalálja az ork lepakolt fegyvereit, de úgy dönt, hogy ő inkább a fal tövébe teszi le a sajátjait. Gorzhak fegyverein azonnal észrevehető jelei vannak a harcedzettségnek, nem egy csatát, esetleg háborút átvészelt tárgyaknak tűntek. Bizonyára ahogy neki is, az orknak is szinte részeivé váltak az eszközök, bár jómaga ritkán használta íját, még kevésbé a tőrét. Pillantása visszatér az orkra, aki feltűnő érdeklődéssel tekint a szorgoskodó félszerzetre.
Mintha nem is ork lenne. Egyáltalán nem jellemzi az a vadság és heves vérmérséklet, amit híresztelnek az elfek egymás között. Ettől függetlenül mintha nem kedvelné a társaságomat.
- Gorzhak, mondd, miért ennyire ellenenszeves számodra a viselkedésem? - sosem volt szokása ilyesmire rákérdezni, de az ork természetével valamiért ezt nem látja összeférhetőnek, Gorzhak eddig megismert viselkedése egyáltalán nem mondható durvának. Bár az is lehetséges, hogy ez álca csupán... Nem, biztosan nem takargatná a valóját, hiszen egy erdei elfnek nem volna sok esélye egy igencsak kifejlett és megtermett orkkal szemben.

Gorzhak figyelte a leány reakcióját. Érzékeny területre tapintott. Ahogy a húsba belevágott és hangja elmélyült, Gorzhakot egy pillanatra édasanyjára emlékeztette, mikor ráripakodott valamiért. Akaratlanul is beljebb húzta a nyakát.
- Bocsáss meg - motyogta zavartan. Újabb döbbenetes meglepetés, senki sem tudta eddig... dominálni, pláne nem ilyen kevéssel. Ebben a lányban több van, mint amit a szem látni enged. Még több mint gondoltam - vallota be magának, némi újult áhítattal Yala iránt. Úgy döntött, nem fog vele szembe menni, legalábbis az otthonában nem.
Az ablakon beengedett hideg levegő kijózanította az orkot annyira, hogy meghallja Thioss kérdését. Lassan felé fordította a fejét, arcán minden különösebb érdeklődés nélkül.
- Mondtam. Túl sokat jár a szád - felelte kurtán. És sok modoros zagyvaságot is beszélsz, aminek semmi értelme, csak arra lehet következtetni, hogy titkolsz valamit, még akkor is ha mégsem. Vagy hogy a szándékaid nem tiszták - tette hozzá gondolatban. Ez lehetett csak az elf személyisége is, de attól még idegesítette a Vonyítót. Ámbár ez a kérdés tetszett neki, szép egyenes beszéd. Megérdemel egy egyenes választ.
- Olyan dolgokról, amikről fölösleges - tette hozzá, bár ez is elég ködös lehetett, de biztos legondolkozik rajta. Ezzel lezártnak tekintette a témát és visszanézett Yalára.
- Kész van? - kérdezte, bár látta, hogy igen, csak hallani akarta a leány hangját újra.

Nem szeretne rendetlenséget okozni. -ismételte magában Thioss utolsó mondatát, és amikor a végére ért, valamiért kirázta a hideg. Nem a nyitott ablak miatt, legalábbis ezt bizonygatta magában, hanem azért, mert idegenek és ez a fontos, néha túlzott udvariaskodás zavarta. Mélyen elgondolkodott.
Nem. -csak ennyit mondott magában, ami azt jelentette: nem a modor, hanem az zavarta, hogy beszélnie kell és hallhat másokat, akiket eddig soha, ez pedig jócskán kibillentette őt a komfortzónájából. Mélyebben az ablakpárkányra támaszkodott, hirtelen nem is volt étvágya sem már, inkább csak szeretett volna lehunyt szemmel feküdni az ágyán és azt képzelni, hogy nyugtató, gyógyító, mindent elmondó csend veszi körül. De nem.
Thioss kérdése még őt is meglepte, azonnal felrázódott gondolatai tengeréből. Nem hitte volna, hogy meg meri kockáztatni ezt a lépést, akkor sem, ha Gorzhak nem tűnt valami kőszívű orknak Yala szemében.
A válasz szintúgy meglepte és menten azt gondolta, azok ketten aztán biztosan nem kedvelik egymást. Mégis egy asztalhoz ülnek? Kik ők? Talán valami csoda folytán, de gorombán kezdett nézni, mérges volt, úgy igazán, szívből, de az a harag nem sokáig tart, hiszen azt sem tudjuk, hol gyökerezik. Csak egy pillanatnyi szeszélye az érző, értelmes lényeknek.
-Igen, kész van. -felelte immár halk, lágy hangon, mint egy édesanya a felnőtt fiainak, mikor érzi, hogy boldoggá teheti őket a főztjével. A lány persze ezt az érzést is a bátyjára fogta. Megszokás, ismételte magában. Megszokás, megszokás. Őket is megszokom, és akkor majd nem viselkedem sablonosan. Legalábbis ezt gondolta... Valójában tényleg szüksége lett volna barátokra a családján kívül.

Hmm... - úgy dönt, hogy nem szól a mogorva orkhoz, azzal csak rontana a helyzeten.
Engem legalább megtanítotak a jómodorra. Téged is, de vajon mi ütött beléd? Egy szavammal sem ártottam senkinek sem.
Kissé furcsállva néz az orkra, aki ránézésre nem azért ilyen az elffel, mert zavarja a személye, inkább az piszkálja, hogy nem lehet kettesben a lánnyal.
- Yala, tudok valamiben segíteni? Bár ahogy nézem már nincs miben.

Az elf nem mondott semmit. Helyes. Mára nem maradt egy csepp türelme sem, főleg nem vitához. Megfogta és leemelte a tűzről a ételt, majd az asztalra tette. Felvette azt a kést, amivel még a bordákat vágta ki Kószának, rátűzött egy húst és szó nélkül enni kezdett. Aztán felnyögött. A hús rendkívüli volt. Kívül ropogós, belül omlós és számára szokatlanul de remekül volt fűszerezve. Meg kéne tanulnia rendesen főzni, azzal csak segíthet magán. Talán Yala megtanít - gondolta, majd összeráncolta a szemöldökét. Miért szerepel minden második gondolatfoszlányában ez a nőszemély? Kiharapott még egy darabot és úgy rágta, mintha az élete múlna rajta. Egy pillanatra behunyta a szemét és csak az ízletes húsra koncentrált. Lehiggadt valamennyire, de még ott lappangott.
Gyakran, mostanában még indokolatlanul is, előtört belőle a vérszomj. Nem tudta, miért, de eme tudat hiánya csak olaj volt a tűzre. De mindig sikerült többé-kevésbé visszaszorítania.
Nem vagyok vadállat. Nem vagyok becstelen áruló gaz. Van becsületem! - mondogatta magában, majd sóhajtott.
- Mivel fűszerezed Te ezt? - kérdezte, hangja kicsit rekedt volt. Kósza már végzett a vacsorájával, épp a szépen letisztított csontokat rágta, mikor kiszúrta az  eddegélést. Gorzhakot, pontosabban a késére szúrt ízletes vaddisznósültet szugerálta. Az ork felkapta a vizet.
- Enyém! Menj ki! - parancsolt rá. Csak vészesedben kommandírozik, csatában vagy életveszélyben. Meg ha éppen vérengzik belül. Kósza meghökkent, majd rámordult és kivonult az erkélyre, hogy a szabad ég alatt aludjon.
- A k*rva életbe - szitkozódott orkul.

-Nem kell segítség, köszönöm. -válaszolta teljesen nyugodtan, mintha beletörődött volna a saját felismerése okozta sorsába, ráadásul élvezné ezt a bizonyos beletörődést -Valóban nincs miben, illetve van. A ti vacsorátok, egyétek csak meg. Én nem vagyok éhes.
Jaj, hol vannak már! -tört ki gondolatai közül egyetlen egy, amelyet azonnal korrigált- Vagyis, bár ott maradnának! Semmi jó nem származna abból, ha magyarázkodnom kellene, nem is beszélve arról, hogy még a végén feldühödnének az úgynevezett vendégeim és őket is megölnék.
Rémesen groteszk gondolat volt elképzelnie a véres képsorokat, de hát a fantázia az élet velejárója. Hallgatagon, nagyokat nyeldekelve szívta magában a friss levegőt, amely a szellőztetésből származott és elhatározta, nem hagyhatja figyelmen kívül látogatói érdekes, ámde békés feltűnését.
-Semmi különlegessel. Családi hagyomány.
Ennyit még megengedett magának és remélte, nem gyökereznek belőle számára bosszantó kérdések. Már éppen felkészült volna rájuk, amikor megütötte fülét a kiabálás és a szitokszó.
-Az én asztalomnál trágár beszédnek nincs helye. Vagy beszélsz rendesen, vagy lemész a fámról. És mielőtt a szememre vetnéd, hogy kicsi vagyok és gyenge, tudom, hogy mik a jogaim.
Ennyi volt csak, amit mondott, az elejét mérgesen, a többit nemtörődöm hangsúllyal, pedig aki ránéz, tudta volna, micsoda gyűlölet lobbant fel két kék szemében. Valóban ki nem állhatta a modortalanságot, márpedig most aztán a sarkára állt. Ő ezt gondolta, de kívülről nem tűnt többnek egy rossz viccnél, amely nem sült el.