Nem nyitotta ki a szemét, de látott, a fényben a szemhéjai mögül minden vakítónak tűnt. Kósza nyújtózott mellette, karmai kapartak a fán, ahogy megfeszítette mancsait és minden porcikáját. Gorzhak követte a példáját, a bunda alatt egy hatalmasat nyújtózott, majd végre úgy döntött, kinyitja a szemét. Nem volt olyan világos, mint várta, a Nap állásából nyolc órára lehetett következtetni.
Kósza megnyalta az arcát, Ő válaszul megpaskolta az állat oldalát és feltápászkodott. Az erdő csendes volt, semmi madárcsipogás, semmi neszezés és szélcsend. Úgy érezte, össze rándul belül.
Ilyen nincs. Ez nem normális - gondolta. Aztán lenézett.
A fa tövében ott ült Thioss, talán aludt, talán nem, a fejét úgy tartotta hogy nem lehetett látni. És eltűnt a totem. Nyoma veszett. Ráadásul mindenhol vérfoltoknak kellett volna lennie a fűben, ahol a hullák legalább két óráig feküdtek. Nem volt ott semmi. Minden a legnagyobb idillnek tűnt. És ez nem volt jól.
Valami megérintette a kezét. Már nyúlt a kardjáért - ami nem volt ott persze, de az ösztön az ösztön -, de csak Kósza volt, aki meredten nézett gazdája szemébe. Okos állat, tudja, hogy valami nincs rendben.
Itt volt az ideje, hogy ismét Szellem legyen. Irgalmatlanul halk léptekkel beosont a házba. Yala ajtaja még zárva volt. Gorzhakot most nem mozgatta meg a leány érintésének gondolata. Ez tényleg egy boszorkány.
Átosont a házon, le a létrán. Thioss még aludt. Odaállt mögé és befogta a száját, hogy fel ne riadjon.
- Ébredj! Eltűnt a totem. Csapdában vagyunk - suttogta neki. Kósza a házban maradt és várta, hogy Yala kijöjjön a szobából és rávethesse magát. Odalent Gorzhak folytatta, de már elvette a kezét az elf szájáról.
- Kósza és én éreztünk egy szagot, amilyet még soha azelőtt. Vagy Ő a boszorkány, vagy van itt valami hatalmas erő - modta suttogva. A szeme kitágult és enyhén zihált. Egy gondolat fészkelte be magát, mikor meglátta az eltűnt totemet.
Csuhás? Mi van, ha Ő az? Mi van, ha Yala az? Talán itt a bosszú ideje...

- Mi... Ho... - felébred az ork szavaira, de nem ijed meg tőlük.
Körülpillant és amennyit lát, észreveszi, hogy az orknak igaza van. Valami tényleg nincs rendjén. Feláll és körbejárja a területet, ahol éjjel a dulakodás volt. Semminek nem találja nyomát, pedig azok a nyilak, amiket kilőttek, valódiak voltak.
A nyilak...
Visszaszalad a tegezéhez és látja, hogy egyetlen nyíl sem hiányzik abból. Pedig meg merne rá esküdni, hogy érezte, ahogy felhúzta az íját és hallotta, ahogy a nyilak a testekbe fúródnak.
- Gorzhak, menj és nézd meg, hogy hiányzik-e nyíl a tieid közül! Igazad van, valami tényleg nincsen rendben. Ne kérdezz, csak nézd meg! - tudja, hogy az ork akár fel is dühödhet a parancsnak hallható kérésre, de nincs idő ilyesmin gondolkodni.
- Ha mágiába kerültünk, talán ki tudom deríteni, hogy miféle. Bár számomra a természeti mágia és az erdei elfek egyéb tanai nem elsajátíthatóak, mégiscsak tudok azokról valamennyit. Ha Yala felébredt, légy szíves, mindenképp szólj nekem.

Amikor kinyitotta a szemét, az ágyában találta magát, nyakig betakarva, ahogyan mindig minden reggel megszokta. Odakint már világos volt, minden csendes. A vendégség és a csata csak egy rossz álomnak tűnt Yala szemében, ennek ellenére kinézett az ablakon.
Sehol semmi.
Elfehéredett arccal újra kinézett.
Ismét semmi.
Lélekszakadva rohant, hogy elfordítsa a zárban a kulcsot. Azt a kopott, öreg vasdarabot, amellyel minden éjjel elzárta magát a külvilág elől. Mert tudta, hogy az a bizonyos Citta mindig eltűnik, s csak néha pillant rá újabban. De mióta is van ez az újabban? Tanácstalanul, kissé reszketve nyúlt a kulcs után, közben agya zakatolt, gondolatai zizegtek, mint a falevelek, ha süvít a szél.
Való igaz. Biztosan emlékszem, hogy ő nevelt fel. Csakis ő és soha nem engedte, hogy bajom essen. Mindig mellettem volt, bár nem emlékszem arra a mindigre. Voltak esték, mikor mesélt a bátyámról, megengedte, hogy lefessem egy vászonra, úgy, ahogy ő elmondta, de soha soha nem engedte, hogy igazából lássak bármit is az ő rejtélyes kis életükből. Mégis olyan volt nekem az az asszony, mintha anyám volna. Néha így is hívtam, ,,anya'' , és sírtam utána, ha eltűnt egy-egy hirtelen pillanatban.
Tovább göngyölítette volna gondolatmenetét, ám eszébe jutott a két vendég és hirtelen, hatalmas lendülettel megrántotta a kulcsot és szinte már kitépte az ajtót a helyéről. Lihegve szedte volna össze magát, de óriásit sikoltott, mikor meglátta a tettre ész Kószát, egyáltalán nem olyan kedves ábrázattal, mint a minap.

Gorzhak rábámult és csendesen azt mondta:
- Összeszedtem őket a csata után. - tekintete az elf tegezére irányult. Szóval Ő nem szedte össze őket, de ott voltak a helyükön. Ősök, irgalmazzatok! - volt az egyetlen gondolat, ami eszébe jutott. Aztán felkapta a vizet Thioss utolsó "parancsára". Kivillantotta fogait és megragadta az elfet a nyakánál fogva, ökle satuként zárta el a levegő útját.
- Mi az, hogy ha felébred szólj nekem?! Nem várom meg, amíg átkot bocsájt ránk. Most. Azonnal. Felmegyünk! - hörögte, arcát centiméterek választották el Thiosszéltól. És akkor felsikoltott a lány. Egyből elengedte az elfet és és léleszakadva rohanni kezdett fel a létrán.
Az előszobába rontva ott találta a halálra vált Yalát, Kósza félelmetesen acsargott és morgott rá. Gorzhak összeszűkült szemmel figyelte a rémült boszorkát. Ujjait és nyakát fenyegetően kiropogtatta, majd kardját, amit még kifelé menet magához vett, kihúzta a hüvelyéből.
Minden vágya volt, hogy felkapja azt a nőstényödögöt és kitépje a nyelvét a torkán keresztül. De csak vészjóslóan közelebb lopakodott, ijesztően hasonló látványt nyújtva, mint farkasa. Kósza beljebb szorította a lányt a szobába, Gorzhak követte.
- Most vagy elmondasz mindent, vagy kiharapom a méhedet - mondta, a hangja remegett az elfojtott vérszomjtól. Még nem akarta átadni magát neki, az ráért, ha a cselszövőjük támadásba lendült volna.

Miután levegőhöz jut, ő is felmegy a házba és hallja az ork feldühödött hangját, ahogy halállal fenyegeti a félvér elfet. Alig hiszi el, amit hall, képes lenne végezni a lánnyal, még ha nem is mondja ki pontosan így. Ő maga biztosnak gondolja, hogy nem a vendéglátójuk bocsátott rájuk valamiféle ártást, hiszen amikor aludtak, egyszerűbb lett volna végeznie velük. Berontana a szobába, de a nagy ork és szintén nem túl kisméretű farkasa elállják az utat.
- Gorzhak! Ne csináld! Nem tett semmit! - mivel egyértelmű volt, hogy esélye sincsen az orkkal szemben, így inkább nem megy közelebb.
- Miért őt gyanúsítod? Azért mondtam, hogy lent maradok, mert ellenőrizni akartam a terepet, hogy mi történhetett. Egyáltalán nem lehetsz benne biztos, hogy csinált bármit is. Nem gondolod, hogy ha bajt akarna okozni, már megtette volna? - próbál az acsargó orkra hatni belülről és a helyzetre tekintettel csak reménykedni tud benne, hogy legalább némelyest sikerül lehiggadnia a harcosnak.

Úgy érezte, rémálomból rémálomba csöppent. Gorzhak félelmetes látványa és hangja szinte már megfagyasztotta a szavakat a torkán. Gondolkodni sem tudott, csak hátrált és hátrált, mígnem felbukott és az ágyára esett. Elkeseredett volt, nem értett semmit, csak annyi tellett tőle, hogy maga elé kapta a kezét, ne is lássa, ami következik. Nyomokban hallotta, mintha Thioss kiabálna, de ereje sem volt foglalkozni vele. Füleire tapasztotta a kezét és amint kiszorította a hangok nagyját, azonnal új erőre kaptak gondolatai.
Most vagy azt akarja tudni, miért hazudtam, vagy ez csak ürügy arra, hogy végezzen velem! -rettenetes volt magában végigpörgetnie a lehetséges végek képsorát.
Egyetlen szót sem bírt kinyögni, semmit, sőt, tulajdonképpen nyögni sem tudott. Lapult szerény kis paplanán és arca jéggé, fagyott tündérképpé vált az események sodrásában. Egyedül az mutatta éltét, hogy lassan, aprócska patakokban átlátszó-halványkékes fényű könny áradt a szemeiből. A reggeli fényjáték és a lány tófelszín-színű szemének tükröződése is okozhatta a könny furcsa színét, de ő maga ezen nem is tudott volna elgondolkodni.
Máskor mindig megszemlélte a természet és az anyagi világ meglepő, szinte földöntúli dolgait, rájuk csodálkozott, és ajándéknak tekintette, hogy él és láthatja mindezt. A sós nedvesség már a karjain is csillogott, saját magát látta a cseppek alkotta tócsákban. Saját falfehér, falszerű arcát. Mint egy szobor.
Várta, csak várta a szörnyűséges halált és reménykedni tudott csak benne, hogy nem fáj majd nagyon.

Gorzhak nehezen lélegzett, szemei mintha a lányra ragadtak volna. Leesett az ágyra és Kósza kész volt felugrani, hogy lenyomja a matracba, de Gorzhak egy mély, állatiás hanggal megállította. A farkas nem ugrott fel és abbahagyta a vicsorgást, de nem mozdult a helyéről. Az ork anélkül, hogy megfordult volna, rádörrent az elfre.
- Minden gyanús, ami ezen az átkozott helyen történik és létezik. Menj és nézz szét, Kósza veled tart, én addig kiszedem belőle, amit tudni akarok... Nem fogom megölni, amíg nem próbálkozik semmivel - tette hozzá a végén, majd egy fejmozdulattal intett az elfnek, szemei szikráztak, jelezve, hogy nem kéne ellenszegülni. Kósza szépen kitolta Thiosst a szobából. Gorzhak viszafordult Yalához, aztán alaposan megnézte a szánalmas látványt.
Némán zokogott, kék könnyeket sírt és teljesen úgy nézett ki, mint aki a halált várja. Gorzhak úgy érezte, a szíve lesüllyedt a gyomrába.
Ártatlan. Tiszta. - gondolta és rémesen elszégyelte magát. A vörös köd eloszlott és Ő közelebb lépett a lányhoz. Letérdelt elé, így is kicsit magasabban volt mint a leány. Egyik vastag ujját a lány álla alá tette és gyöngéden fölemelte az arcát, hogy rá nézzen.
- Bocsáss meg... Nem ez az első eset hogy... - nem bírta folytatni. Hüvelykujjával lesöpörte a könnyeket Yala holtsápadt arcáról. Inkább nem beszélszt volna a múltjáról, kirohanására úgysem volt mentség, csak megértés, de a Yala valószínűleg arra nem lett volna képes abban a pillanatban.
- A totem és a vérfoltok eltűntek, Thioss nyilai pedig maguktól visszakerültek a helyükre. Mondj el mindent, amit csak tudsz. Hogy kerültél ide, ki él veled és mi ez az egész? Veszélyben vagyunk? - kérdezte, az utolsó kérdésnél mélyen a szemébe nézett, de fenyegetés már nem volt borostyán tekintetében, csak várakozás. Hüvelykujja tovább simogatta az arcát.
Honnan jött ez a gyengédség? Fogalma sem volt, de a tudat, hogy ilyen hamar meg tud nyugodni és ennyire gyengéd lenni, reménységgel és nyugalommal töltötte el.

Hagyja, hogy a farkas tuszkolja kifelé az épületből, majd miután megszemléli Kósza létramászási technikáját, újra meg újra bejárja az előző napi helyszínt. Való igaz volt, amit mondott, konyított némileg az ősi elf mágiákhoz, azonban az tényleg nem haladt meg egy alapszintet. Képes volt ugyan érzékelni a mágia nyomait, de például egy középszintű mágiát, netán egy főmágus által hagyott energia nyomát már nem tudott sehogy sem megtalálni. Mivel a történtek a talajhoz voltak köthetők, először ott próbál nyitott tenyérrel és behunyt szemmel koncentrálni olyan erőforrások központjaira, amik legalább kis mértékben mágikus energiát bocsátanak ki. Ezen kívül a lőállásnak használt fa és a Gorzhak által bejárt út tűnt lehetséges helyszínnek, de ahogy a harcmezőn, ezeken a helyeken sem talál semmit, ami mágiához köthető. Vagy a képességeit meghaladó erőről volt szó, vagy amit maga is alig akar elhinni, egyszerűen képtelen rá, hogy valóban a lány tett valamit. Ilyenkor egyáltalán nem szerette, hogy az erejét egy másik energia tartja fogságban és nem ereszti el.
Mivel ezekre a következtetésekre jut, rápillant a farkasra, aki szintén keres valamiféle használható nyomot.
- Mondd, Kó... illetve... találtál valamit? - hogy is várhatna választ a farkastól, hiszen eddig nem mutatta jelét, hogy képes az általa használt kommunikációra.
Ő maga semmiféle szagot nem érez, ami jellemezné a vérengzést, ezért fordul kérdésével Gorzhak hű társához.

Szépen lassan felengedett az érintések tűrése alatt. Újra lélegzett, újra tudott nyögni, érezte, hogy visszaszáll belé az élet. Nagyokat nyelt, lehunyta a szemét, így ült fel szépen, nagyon lassan, ahhoz készülődvén, hogy valamelyest beavassa Gorzhakot úgynevezett családja életébe. De hogyan, ha igazából azt sem tudja, mibe kellene beavatnia? Nem jöhet azzal a képtelenséggel, hogy Még szép, hogy nem vagyok egyedül, csak a nevelőm folyton köddé válik. Egyébként nagyon kedves, de azt sem tudom, beszélt-e hozzám igazán valaha. Szánalmasnak érezte magát, talán a a sokk zavarta össze ennyire. Hiszen egész eddig célra vezető életet élt csendes nyugalomban és biztos volt benne, hogy nem eshet baja, mert megvédik. Sóhajtott.
-Nem tudom, mit mondhatnék.. Azt hittem, megölsz és...ez az egész rémálom. -kétségbeesetten nyitotta ki a szemét- Azt sem tudom már, ki vagyok és honnan jöttem. Minden olyan furcsa. Kérlek, bocsáss meg, de nem tudnék most semmit mondani, azon kívül, hogy nem űzök semmiféle játékot veletek.
Még nem is fogta fel, mit mondott pontosan Gorzhak. Az éppen azután történt meg, hogy elhalkult a hangja. Tágra nyílt szemekkel nézett rá, rémülten, mintha már érzett volna ilyen kíméletlen félelmet valaha.
-Mit mondtál...?

Gorzhak tovább simogatta az arcát és érezte, hogy lassan ellazul és meg is jött a hangja. Semmi értelme nem volt. Vagyis volt, biztosan, de Gorzhak számára nem volt felfogható, hogyan nem tudhatja valaki, mi történik körülötte. Hacsak...
Ez a mágia Ő rá is befojással bír? - futott át rajta a gondolat. Ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Vagy csak nem volt jobb ötlete.
- Ha nem tudsz semmit, nem számít mit mondtam... - sóhajtott. - Valami van itt, Yala. Valami, amiről nem tudjuk micsoda. Thioss nyomokat keres, bármit ami valami magyarázatot adhat. Lehet hogy se Te, se én, se senki nincs biztonságban. - mondta és tudta, hogy ezzel ismét megijesztheti, de őszintének kellett lennie. Kész volt maga mögött hagyni ezt a helyet, és talán Yalát is vinné magával. Ismét olyannak látta, mint azelőtt, ártatlannak és gyönyörűnek.
- Maradj mellettem. Ha történik valami, megvédelek - mondta neki és finoman megszorította a kezét.

Kósza megállás nélkül szimatolt, össze-vissza nyargalt, szagok után kutatva. Az ismeretlen szag ott volt, de a vérszag nem. Ránézett Thiossra és oldalra billentette a fejét.
Hirtelen ásni kezdett. Kiásott egy nagy kupac földet és megállt fölötte, Thiosst nézve. Azt próbálta elmondani, hogy a föld nem szívta be a vért, sehol nyoma sem volt. Halkan nyüszített egyet. El akart menni, nem érezte jól magát ezen a helyen és féltette társát. Egyik fülével folyamatosan a ház irányába figyelt, hogy azonnal tudjon róla, ha Gorzhakkal történik valami.

Odamegy Kószához a panaszosnak tűnő hangot hallva és látja, hogy a föld teljesen érintetlen, egy csepp vér sem látszik benne.
- Tehát valójában senkit nem öltünk meg. Őket csak képzeltük, vagy képzeltették velünk, magam sem tudom - végig a farkashoz beszél és egyáltalán nem tartja bolondnak magát érte.
- Téged is becsapott az a valaki, akit keresünk, igaz? Valaki játszadozik velünk és még csak azt sem tudjuk, miért - elgondolkodva ejti a szavakat, tudja, hogy a farkas minden egyes szavát érti, hiszen Gorzhak egyetlen mozdulatából is képes megérteni bármit, amit társa kér tőle. Belenéz a teremtmény szemeibe és lerí arról, hogy nagyon intelligens lénnyel áll szemben. Mivel ő maga közel áll a természethez, csakúgy, mint fajtársai, szereti megismerni a környezetét.
- Nem találkoztam még magadfajtával. Nagyon különlegesnek látlak, errefelé nem szokványos, hogy ekkorára megnőnek a farkasok. Gorzhak nagy becsben tart téged, úgy tűnik, hogy ő is szereti a természetközelséget. De most menjünk, mondjuk el neki és Yalának, hogy mire jutottunk. Bár igazság szerint nem lettünk sokkal okosabbak.

Alig akart hinni a fülének, hogy itt, ahol ő amióta az eszét tudta, itthon volt, valami veszélyes átok tanyáik és lassan, apró fekete léptekkel belopózik az ő életükbe is. Megborzongott, bár nem Gorzhak ezúttal biztonságot nyújtó közelségétől. Most vendégeivel akart lenni. Velük, hogy többé ne féljen semmitől.
Hallgatta az orkot, csupa ártatlan tekintettel, mint aki soha nem is értette, hogyan gondolhatták, hogy neki köze van ehhez a rémálomhoz. Hallgatta, mit mond, hogy Thioss nyomokat keres, ennél a pontnál pedig elmosolyodott. Azt ígérte, takarít. Milyen kedves. Az viszont már egyáltalán nem töltötte el ilyesfajta érzésekkel, hogy a házzal is van valami, a ház környékén, ki tudja, talán bennük is, azért viselkednek így. Ő igenis mindig találta a szavakat, mert igenis voltak vendégei és családja is volt. Ha nem az itteni, akkor másutt van egy, és még talán a nevüket is fel tudná sorolni. Nagyon jól tudta, mi volt a falu neve, ahol a szülei éltek három idősebb testvérével. De erről hallgatott. Valamiért attól tartott, hogy a két idegen talán oda vinné az ismeretlen veszély elől.
Gorzhak kedves szavaira, és ahogy gyengéden megszorította a kezét, ismételten visszazökkent a probléma színhelyére gondolati világából. Azt mondta, megvédi. Őt, a kis félszerzetet. Igazán meghatották a szavak, főleg, hogy ilyesvalakitől származtak. Talán még enyhén bele is pirult.
Amikor észbe kapott, próbálta elhúzni a kezét. Mintha sosem érintetté volna eddig, borzongatta a tudat, hogy egy napja sem ismerte őket, mégis mindketten rátetté a kezüket. Miféle szokás ez? -gondolta magában, miközben azon erőlködött, hogy visszaemlékezzen, milyen érintése volt nevelőjének- Hideg. És álomszerű. Semmi, ami ehhez fogható.
Ajkaival is formálta a szavakat, az egész gondolatsort, bár hangtalanul. Talán úgy járt volna a legjobban, ha Gorzhak tud szájról olvasni és a nevelő kifejezéssel letudhatónak tekinthető minden, amiért eddig ők aggódtak. De akkor hazugnak gondolnák. Lehajtotta a fejét és igyekezett nagyon finoman jelezni, hogy szeretne most már felállni.

Kósza csóválni kezdte a farkát, mikor a hím Thioss megértette, amit mutatni akart. Odahajolt hozzá, megszaglászta a haját és párszor megnyalta annak hegyes fülét, boldogan vakkantva. Szerette, ha dicsérik, értékesnek és jónak érezte magát. Gorzhak társa nem kedvelte, mikor a nőstény Yala közlében voltak, de Kósza kedvelte hím Thiosst. Megvárta, míg hím Thioss elindul, és magasra emelt farokkal követte.

Gorzhak figyelte a lány ajakmozgását, de nem tudott szájról olvasni, bár szeretett volna megtanulni. Elengedte Yala kezét és felállt, látva hogy a leány kezdi kényelmetlenül érezni magát. Mikor Thioss belépett, várakozóan állt karba tett kézzel.
- Yala...ártatlan. Nem mondott semmit, de ártatlan - vallotta be kelletlenül. Nem akarta, hogy az elf érezze a bűntudatot, most keménynek kellett mutatnia magát. Ezért megkeményítette arcvonásait és hangját.
- Mit találtatok? - kérdezte morogva. Kósza odament hozzá és leült mellé, nyüszítve egyet. Gorzhaknak csak rá kellett néznie és a farkas tekintetéből kiolvasta, hogy semmi fontosat nem találtak, de hallani akarta Thiosst is, elvégre Ő volt az aki tudott beszélni, és hátha valami érdekességet is a tudtára adhat, amire Kósza nem képes.

- Akkor igazam volt szerencsére. Csalódtam volna, ha ő tette volna ezt velünk. Kósza is és én is igyekeztünk valami használhatóra bukkanni, de sajnos semmivel nem lettünk okosabbak. Minden eltűnt szőrén-szálán, aminek ott kellene lennie.
Yalára néz, akit szemmel láthatóan megviselte az utóbbi néhány perc.
- Ne haragudj, de Gorzhak gyanúja némileg megalapozható volt. Rajtad kívül itt senkit nem érzékeltünk eddig sem, ezért történt az, ami.
Hála a jó égnek, nem ő volt.
- Érzel valamilyen változást? Most, hogy eltűntek kint a dolgok, Kósza mintha még nyugtalanabb lenne az eddiginél. Amíg lent voltunk, feszült volt és mintha a társát kereste volna folyamatosan. Tudsz valamiről, ami itt a környéken ilyen rejtélyes dolgokat csinálhat?

Hálásan eligazgatta magán a ruháit és kicsit távolabb lépett az orktól. Megejtett egy gyors pillantást Thioss felé, de lesütötte a szemét. Jogosan hitték, hogy közöm lehet az egészhez. Elvégre mi itt élünk... de ki is az a mi? Mintha az előbb még tudtam volna. Valami olyasmi fészkelte be magát a tudatába, mint amikor egy édesanya vagy nagymama szól a gyermekhez: El kell menned, menj csak. Ne félj, csak menj, menj és vissza se nézz. Felejts, Ailen.
Álljon meg a menet. -gondolta magában- Soha az életben senki, és én sem használtam ezt a nevet. Yala vagyok. Y..A..L..A. Nem szeretem, ha máshogy hívnak.
Olyan volt, mintha saját maga biztatná saját magát a távozásra. Önkéntelenül is gyomorforgatóan grimaszolt. Groteszk. Igen, ez a jó szó. Groteszk volt ez az egész. És most már menni is akart innen. El. El, jó messzire. Való igaz, nem gyűlölettel, hanem inkább meleg szeretettel, mintha a fa lett volna a családja. Elmosolyodva visszanézett Thiossra, mikor rájött, hogy tőle kérdez a lombtünde.
-Én..én tudom. Gorzhak, Thioss, ne aggódjatok. Tudom. Semmi baj. Igazán semmi. Derék férfiak vagytok. -felelte őszinte mosollyal.
Azonban a következő kérdés a velejéig megrázta. Tud? Nem tud? Kellene tudnia? Fátyolos ködöt tapint, h a kérdésre keresi a választ. Fátyolos, fehér ködöt, a közepe felé egyetlen jégkék villogó fénnyel. Nem tudok semmit.
-Fogalmam sincs. Errefelé nem él senki, arról tudnánk.
Tudnánk..? De KIK?
Úgy érezte, még mindig csak alszik. Ez az egész csak egyetlen hosszú álom azóta, hogy az anyja a szégyen miatt nem akarta őt felnevelni. És ő valahol az igazi otthona környékén van. Még a friss hajtások illatát is érzi...
-Mennünk kell innen. -mondta végül, ugyanolyan hangon, mint amelyet érzelmei és gondolatai keltettek. Mézédes volt és ugyanolyan ártatlan, mint ő.

- Tudnátok? - kérdezte azonnal Gorzhak, kapva az alkalmon. - Szóval tényleg nem vagy egyedül - a szeme összeszűkült egy pillanatra. De Yala nem mondott semmit rá, hanem közölte, hogy el kell menniük. De nem a mondat zökkentette ki, azt már Ő is tudta, hogy nem maradhattak ott, de a hangnem. Teljesen nyugodtan, negédesen és Gorzhak elolvadt volna attól a hangtól, ha nem lett volna... ijesztő. Némán Thiossra nézett.
Kósza morogni kezdett, hátán felborzolódott a szőr.
- Yala... mi... mi folyik itt? - csak ezt tudta kinyögni, keze minduntalan a kardja markolatára vándorolt volna. Valami hatalmas dolog van itt, és biztos nem a Csuhás. Bár az se érdekelte volna, ha a Csuhás lett volna. Ez az egész olyan volt, mint egy rémálom, amiből nem bír felébredni. Meg akarta kérdezni Thiosstól, hogy induljanak-e, de nem jött ki szó a torkán, csak nézte az elfet. Mondd, hogy te is érzed, amit én? Mondd, hogy nem csak álmodom! Mondd, hogy ez a valóság és csak Yala van kicsit megzavarodva. - gondolta, de nem bírta kimondani.

Mi történik itt?
Úgy érzi, mintha Yala nem önmaga lenne, hanem valaki más beszél belőle. Mintha a kis félelf maga sem tudná, hogy mit keres ott vagy ki ő egyáltalán. Yalához lép, időben ki kell deríteni, ha veszélyben vannak, különben késő lesz. Talán már az is van.
- Yala, mondd el, mi történik itt. Itt vagy egyáltalán? Mi van veled? Valami nagyon nincs rendben, ha mindannyian rosszat érzünk.
Megérinti a lány kezét, de az mintha nem lenne magánál. Tisztán emlékszik rá, hogyan reagált egyetlen érintésre is a félvér és ha most hagyni fogja, akkor bizony bajra lehet gyanakodni.
- Érzek valamit, Gorzhak, de akármi is az, ha képes nekünk ártani, ne hagyd, hogy a hatalmába kerítsen. Yala, kikről beszélsz? Kik vannak itt?

Gorzhak pillantásától kissé magához tért, ámde folyamatosan lépni szeretett volna a lépcső felé, le a faházból, el innen. Lehajtott fejjel kiment a küszöbön, az sem érdekelte volna, ha Kósza rámordul vagy Thioss is rátámad. Félt, de mégsem. Tudta, amit kellett, de nem volt képes semmit sem mondani az ork szinte kétkedő, zavaros kérdésére. Egyedül van? Vagy nincs? Már nem számított neki. Szeretett volna megint olyan tisztán látni mindent, mint azelőtt, azonban semmi sem jutott eszébe és úgy érezte, ennek a látogatáshoz van köze. Valami olyasmi járta át, mintha belülről simogatnák az elméjét, megnyugodva közel állt Thiosshoz és ránézett a lombtündére.
-Semmi baj, Thioss. Semmi baj, Gorzhak. Csak mennünk kell, ennyi az egész. De hová megyünk? Hová mehetünk?
Szeme fátyolos lett a bizonytalanságtól. Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, Thioss felé dőlt egy kicsit, mintha elesne éppen.
Szemét ismét lesütve próbált valahogyan megvilágosodni, de egy makacs, mégis jóindulatú fehér ködfelhőben érezte magát. Egy pillanatra, mintha nagyon álmos is lett volna ...