Többször is pillant hol az elfre, hol az orkra és kezdi magát kényelmetlenül érezni. Az elfhez idejött, tulajdonképpen betört, aki nyilván ezt nem veszi jó néven az étkeztetés ellenére sem, az orkból pedig szinte sugárzik, hogy nemkívánatos személynek találja a vándor elfet.
- Nos, azt hiszem én nem vagyok itt szívesen látott vendég. Jobb, ha inkább odébbállok és máshol húzom meg magam.
A fegyvereiért nyúl, a tőrét és tegezét a helyére teszi, íját a kezébe fogja és meghajol a két idegen felé.
- Yala, köszönöm a vendéglátást és elnézést a kellemetlenségekért.

Gorzhak rámeredt Yalára. Egy pillanatra átfutott rajta, honnan tudhat ez orkul, de valószínűleg nem hagyott a hangszíne sokat a képzeletre.
- Rendben - morogta, bár a vérszomja egyszerűen elszivárgott. Elvett még egy szelet húst és immár nyugodtan nyammogott rajta, kissé tompán a meglepetéstől. Rágás közben érezte, hogy ajkai mosolyra húzódnak.
- Van benned egy kis ork vér? - kérdezte, ritka vigyorai egyikét felé villantva. De mielőtt Yala válaszolhatott volna, az elf felpattant és elkezdett szedelőcködni. De az ork nem szólt semmit. Nem zavarta kifejezetten, hogy Thioss elmegy. Talán ha legközelebb összefutnak, Gorzhak talán nem akarja majd leharapni a fejét, valahányszor megszólal.
- Szemed a prédán, nem a horizonton - mondta ismét orkul, tradícionális búcsúként. Mégiscsak vért ontottak együtt, és a nagy száján kívül nem volt semmi bűne.

-Nem értelek titeket. Tudtam, hogy a kívülállók furcsák, de azt nem, hogy ennyire. -szinte már neki fájt jobban a keserű búcsú, mintha hirtelen megőrült volna- Jól van, menj csak el, de ha eredetileg is ez volt a szándékod, miért hordtad be a koszt a lakásba, hogy aztán ne is egyél?
Nem érdekelte most semmi. Már Thiossra és az egész estére is dühös volt. Nem való neki a vendégeskedés, ebben most már biztos volt. Több se kellett neki, azonnal a kis rajzkönyvéért eredt, majd amikor elvette az ágyáról, visszarobogott a konyhába és szúrós szemekkel méregette fogyóban lévő íróeszközét. A tüzecske előtt törökülésben ülve, savanyú ábrázattal kezdett bele Thioss és Gorzhak fegyverének megörökítésébe, jelezvén, hogy teljesen komolyan gondolja a haragot, mégis valahogy érezte, nem volt elég meggyőző.
Erre csak rátett egy lapáttal az a pontosan olyan típusú kérdés, amelyet gyér hangszínnel, kurtán megválaszolt.
-Nincs.
Fel se nézett rá. Egyáltalán nem találta ideillőnek ezt a kérdést, de máris megbánta a gorombaságor, hiszen önnön természetéből fakadóan arra következtetett, talán ráijesztett Thiossra. Végül persze belátta, hogy erre semmi esély. Világéletében soha nem tudott rendesen kimutatni semmiféle negatív érzelmet a letargián kívül. Kétségbeejtően idegesítő...
Sóhajtott.
-Sajnálom, hogy goromba voltam. -felelte olyan bűnbánó hangon, hogy még saját magának is csak jobban fájt minden.

Végignézi, ahogy a lány elkezd rajzolni és arra jut, hogy a kis félelfnek igaza van. Az lenne az igazi szemtelenség, ha úgy hagyná ott a társaságot, hogy egy falatot sem evett abból, aminek egy részét Gorzhak neki szándékozott adni és amit Yala képes volt nekik megsütni úgy, hogy nem ismeri egyiküket sem. Szó nélkül újra leteszi eszközeit.
- Nem kell bocsánatot kérned, Yala. Én vagyok az egyik, aki csak úgy a semmiből becsörtetett a házadba. Gorzhak, igazad van, talán tényleg túl sokat beszélek. Lehet, hogy az teszi, hogy rengeteg egyénhez volt már szerencsém vagy éppen balszerencsém.
Óvatosan odasétál a lány háta mögé és megnézi az első vonásokat, amikből azonnal levonja a következtetést, hogy nem egy kezdő mozdulataiból származnak.
- Megtudhatom, mit rajzolsz? - próbálja úgy megszólítani a hölgyet, hogy ne ijesszen rá.

Gorzhak üres tekintettel figyelte az előtte zajló eseményeket. Nem tudta hova tenni Yala viselkedését.
Szerintem ez nem találkozott idegennel. Soha. Nem tudja hogyan viselkedjen egy másik értelmes lénnyel - vonta le a következtetést, miközben befejezte a harmadik szelet húst. Úgy döntött az volt az utolsó, majd felállt.
Elsétált Yala és Thioss mellett és kiment az erkélyre. Kósza ott feküdte, egy gombócban és egyenletesen szuszogott, de nem aludt. Felnézett Gorzhakra.
- Bocsáss meg testvérem - mondta az ork lágyan és leülve a földre a farkas fejét kezeibe vette. Az állat megnyalta az arcát, Gorzhak pedig az ölébe irányította a farkas fejét. Kósza a nagy várakozás után behunyta szemeit és lassan elszenderedett. Gorzhak pipára gyújtott. Minden rendben volt.
Nyilván egy farkassal nem lehet napokig haragot tartani, pláne ha az a farkas a legkedvesebb társa az egész föld kerekén. Lassan, altatóan simogatta a farkas fejét, miközben füstkarikákat fújt a csillagos ég felé.

Szinte nem is reagált rá, hogy Thioss mégsem ment el. Meg sem moccant, úgy ült ott, mint egy szobor, s csak keze járt a lapon kialakuló kép felett. Valójában persze a tökèletességig kielemezte Thioss mondandóját és viselkedését, majd megpróbált elvonatkoztatni a számára megszokottól, ezúttal feleslegesen.
Jól van, Thioss, most pedig ülj le enni. -gondolta magában, mintha ténylegesen ezt akarta volna kimondani a semmi helyett. Természetesen hallgatott. Meg kellett nyugodnia, ésszerűen kellett kezelnie az idegeneket, különben még szégyent hoz magára. Illetve várjunk. Az már megtörtént.
Sóhajtott, de alighogy cselekedete felénél járt, meghallotta a lombtünde hangját a háta mögül. Összerezzent.
-Érdekelnek a fegyvereitek. Tetszik nekem, hogy nem fellengzős, durva, erkölcstelen módon öltök. Ezt pedig nem egy egyszerű kardra èrtettem... -próbálta szavakba önteni gondolatait olyan ismereteiről, amelyeket csak könyvekben olvasott.
Ezesetben valóban úgy látta, hogy az íj egy csodálatos dolog, sőt, annyira megtetszett neki a fegyverek valódisága, hogy megörökítésével emléket alkot magának a későbbiekre.
Gorzhak hiánya csak akkor tűnt fel neki, amikor felnézett. Nem Thiossra, egyenesen az asztalra, hogy jelezzen neki, üljön le és egyen. Fogalma sem volt néhány pillanatig, ugyan hová mehetett az ork, de végül arra jutott, biztosan őt is megsértette. Amikor tudatában felhangzott egy vékonyka, őszinte hang, amely azt mondta, bocsánatot kellene kérnie, Yala úgy érezte, minden haja szála az égnek áll. Dehogy megy ő egyedül a sötétben egy ismeretlen után, legyen az bármily gyengéd és figyelmes vele. Úgy tervezte, majd akkor eleget tesz saját lelki érzései csillapításának, mikor majd Thioss befejezte a vacsorát és elkísérheti, jobb ötlet híján.
Ó, micsoda szerencsétlen vagyok! -ám ekkor súlyos, még a bocsánatkérés félelménél is nyomasztóbb gondolat jutott eszébe- Mi van, ha itt akarnak éjszakázni?

Újra elmosolyodik, mert a lánynak igaza van, ő biztosan nem ölne ok nélkül, bár ezt az eddigiek alapján az orkról sem feltételezi. Nem szól semmit, a kis félelf egyértelműen a tudtára adja, hogy ő most éppen útban van és jobb, ha nekilát enni. Visszaül az asztalhoz, szerencsére a hús még nem hűlt ki. Szívesen alkotna véleményt a nagyszerű készítményről, de nagyon jól tudja, hogy igazság szerint senki nem szereti, ha zavarják az alkotói tevékenységben. Nem kapkodja el az étkezést, hiszen úgy hamar teltségérzetet okozna az étel. Ettől függetlenül az ő gyomra nem képes annyi étket bevenni, mint egy harcban megfáradt orké, így arra jut, hogy az épen maradt, érintetlen húst a zsákmány elejtőjének adja.
Belém már nem fér több, Yala pedig nem kért belőle, úgy igazságos, ha a vadásznak adom, ami még van.
Igyekszik halkan felállni az asztaltól, majd elindul az ork és társa felé. Első pillantásra látja, hogy az az összhang, amit eddig is észrevett kettejük között, most talán még erősebb. Mintha a két lény nem is külön életforma lenne.
- Nem tudok már többet megenni, úgy gondolom, hogy így a falkavezért illeti a még hátralévő rész - igyekszik halkan beszélni, hogy ne zavarja meg a farkas pihenését, hangjában semmi gúnyt vagy megvetést nem hordoz.
Bár az orkok szokásairól továbbra sem tud túl sokat, sőt, nagyon is keveset talán, de így tartja illendőnek, így kell lennie.

Gorzhak a szeme sarkából látja az elfet közeledni, de megvárja, mi mondanivalója van. Yala nincs vele. Mikor felajánla neki, hogy lemond a lakomáról ránéz és felvonja a szemöldökét.
- Egyél bőséggel, annyi húst azért nem tudok megenni egyedül - mondja hidegen, de a tiszteletteljes hang Thiosstól meglepi. Megenged magának egy apró mosolyt, amivel Thioss önzetlenségére válaszol, aztán lenéz a pipájára. Gyönyörá darab, a bátyja faragta neki werit csontból, farkasfej alakúra, a szárán ork szimbólumokkal, ami kszámára fontos értékeket jelképeztek. Erő. Hűség. Becsület. Dicsőség.
A dohány benne erős, száraz és csak enyhén édes. Megforgatja a kezében, majd az elf felé nyújtotta.
Nem volt közöttük vérre menő konfliktus, és a békepipát csak azok után szokták elszívni, ha elszívják egyáltalán.
De mégis felajánlja neki. Most hogy Yala nincs a képben, egész elviselhető a gondolat, hogy eszmecserét folytasson a másikkal. Már csak ezért is meg akarta tudni, mi ez a mindent elnyomó... varázs tán, vagy bűvölet, ami a lányt körbeveszi. Vagy csak rá hat? Thiosst nem kérdezi meg róla az biztos.

Felkapta a fejét, mikor a halk, ámbár egy alkotónak meglehetősen kizökkentő székmozgatást hallotta. Látta, ahogyan Thioss elsétál, és egyből arra gondolt, most aztán a lombtünde keresztbe húzta az ő bocsánatkérési terveit. Felállt hát és biztosan becsukta az ablakot, el is reteszelte, leengedte a sötétítő vásznat és lerögzítette a párkányra. Ezután vizet akart önteni a tűzre, de akkorra alig maradt valami a fából, amely a meleget szolgáltatta a vacsora elkészítéséhez. Megmosta hát kezeit rajeszköze miatt, hiszen valahogy mindig piszkos lett, néha eldörzsölte a vonásokat a lapon és az egész keze éle tiszta fekete volt. Ezután arcot is mosott, persze mindezeket egy kisebb tálba kiöntött víznél végezte el.
Nincs vendégváró szobánk.
Csak ennyi volt, ami tiszta hangján felcsendült tudatában, mindent elmondó, szinte már ártatlan hangsúllyal. Kitöltött egy kis vizet két homokból mesterien készített üvegpohárba, azokat tálcára rakta és úgy döntött, kideríti, mit csinálhat a két férfi az ő házában. Amint tett néhány lépést a konyha nyitott bejárata felé, a következő pillanatban már csak egy furcsa, magas hangsorozatot hallott. Megdőlve, félig tán eleve is szemlélte maga mellett az összetört poharat, az áttetsző folyadék eláztatta a lábán lévő picinyke vászoncipőcskét, ami gyakorlatilag nem volt több egy zokninál. Hitetlenül, kétkedve meredt a szilánkokra.
Eltörtem. -jelentette be magának groteszk, magabiztos szellemhangon, amely annyit tesz, gyakorlatilag nem érti, hogyan történhetett.

Bár sosem dohányzott, ennek ellenére érzi, hogy ez egy olyan alkalom, amely fontos lehet. Elfogadja a pipát, de ilyet még sosem látott. Számára különös és különleges írással vannak belevésve szavak, amelyeknek bizonyára jelentésük is van. Maga a forma egyértelműen farkasra utalt, ami még különlegesebbé tette a tárgyat. Miután megszemléli a pipát, szív belőle egyet, de azonnal elkezd köhögni tőle, ilyesmihez sosem volt hozzászokva. Szeme könnybe lábad, egyértelműen jobban lenyűgözi maga a pipa, mint ami benne van.
- Elnézést... Nem vagyok ilyesmihez szokva - mondja, miután a köhögés abbamarad, majd bentről valamiféle zörejt hall.
Yala! Mi történt?
Visszaadja a pipát Gorzhaknak, majd nagy iramban berohan a házba és hamar észreveszi a törmelék előtt álló félelfet.
- Yala, mi történt? Ne állj túl közel, megvágod magad! - szíve szerint újra megfogná a lány vállát, hogy arrébb irányítsa, de okult belőle, hogy a kis félvér nem kér az érintéséből.

Gorzhak figyeli a reakcióját. Látszólag az elfet lenyűgözi a pipa és bele is szív, de nyilván nem gyakran él dohánnyal, mert köhögő roham jön rá. Gorzhak megveregeti a hátát.
- Legalább elfogadtad - mondja neki kuncogva. Kósza felemeli a fejét, majd a csörömpölésre az orkkal és az elffel együtt egyszerre kapják fel a fejüket.
Thioss gyorsabb volt, de Gorzhak és Kósza a nyomában voltak. Aztán mikor a Vonyító meglátta, hogy csak egy pohár tört el, megrázta a fejét és letérdelt, felszedegetve a törött üvegdarabokat. Közben persze a kezét összeszabdalta, de ez a fajta apró fájdalom meg se kottyant neki. Behajította egy vödörbe a pohár maradványait, amiben látszólag háztartási szemét volt.
- Már azt hittem komolyan bajod esett - mondta a lánynak megkönnyebbülve, és kissé morcosan konstatálta, hogy a szíve hevesen kalapál. Nem lesz ez így jó, ha mindig ugrik, valahányszor ez a szépséges teremtés ügyetlenkedik magában. Kósza odadörgölte az orrát Yala kezéhez, bátorítóan, hogy nincs semmi baj.
Gorzhak sóhajtott, majd elnyomott egy ásítást.
- Aludjunk a fád tövében vagy a teraszon? - kérdezte Yalától. Neki mindkettő megfelelt, bent úgysem aludt volna, megszokta, hogy a csillagos ég ott terpeszkedik fölötte. Közben ujjairól vér csordogált, de észre se vette.

Inkább nem szólt semmit. Egy törött pohár csak, semmi több. Ügyetlenség, azok meg mégis ijedve futnak elé. Gondolataiban ekképp vélekedett, de persze nem vizsgálta meg az arcukat, hogy lássa, valóban ijedtek-e. Azt csak úgy öntörvényűen hozzátette egyfajta gondoskodáspótlásul.
-Semmi baj. -mondta végül halkan, nyugodtan, hanghordozása sima és egyenletes volt, mint egy tó tükör-felszíne -Nem fogom megvágni magam.
Amikor látta, hogy az ork szedi össze a szemetet, amit ő csinált, magára kiáltott gondolatban. Ezt a kiáltást nem úgy kell elképzelni, mint valami értelmes mondatot, csak egyszerűen úgy érezte, hogy magára kiabált. Mit mozdulatlankodik és játszik szobrot ahelyett, hogy eltakarítana? Miben akadályozzák őt a vendégek? Ugyanolyan hús-vér lények, mint ő, ugyanúgy éreznek, vannak gondolataik, éhesek, szomjasak, ők is alszanak, semmi szokatlan. Megcsóválta a fejét. Yala, te sült bolond.
Amikor ismételten visszatért az élők sorába, úgymond, észrevette Gorzhak kérdését. Egy pillanatig mélyen elmélázott rajta, de mégsem hagyhatta, hogy annyi minden után a szabad ég alatt aludjanak, a kannibálok hullái között.
-A nappaliban van egy kis hely, ha nem bánjátok, hogy a padlón kell aludnotok.
Kósza hízelgése sem keltett benne ezúttal semmi érzelmet. Nem akart többet beszélni, sok volt ez neki egyszerre, csak csendet szeretett volna és azt, hogy többet ne kelljen kinyitnia a száját.
Csepegést hallott a fán. Halkan, komótos ütemmel. Felnézett, és akkor látta csak, hogy az ork vére elkeveredik a kis tócsában, bíboros örvényeket rajzolva a padlóra.

Nézi, ahogy az ork feltakarítja a baleseti helyszínt, majd észreveszi, hogy az üveg bizony megvagdosta annak kezét. Gorzhak nem adja jelét semmiféle fájdalomnak, amit a harcedzettségnek tulajdonít.
- Gorzhak, úgy látom megvágtad magad. Valamivel be kellene kötözni, nehogy összevérezz mindent - szívesen adna valamit az orknak elsősegélyként, de a tulajdonában nincs ehhez semmi, a házból pedig semmit nem adhat oda.
- Yala, biztos vagy benne, hogy maradhatunk? Tudom, hogy élnek veled mások is, ez könnyen észrevehető. Nem fognak haragudni, ha hirtelen két idegent itt találnak?

Gorzhak megrázta a fejét és szó nélkül szájához emelte a kezét, hogy benyálazza a sebeket, majd felhúzott szemöldökkel Thiossra nézett.Boldog vagy? - sugárzott a tekintetéből. Kósza abbahagyta Yala bökdösését, látván hogy a leány nem vevő rá. Sötét szemeit ork társára emelte, várva, hogy az megmondja, mi legyen.
- Én maradok a terasznál. Nem bírok zárt helyen pihenni. A hullákkal még kezdek valamit - mondta, azzal leoldott egy összetekert kötelet táskájáról, ami még mindig a szék karfáján lógott a fegyverei mellet. Megpaskolta a combját, Kósza azonnal mellette termett és kimentek a konyhából, majd lemásztak a létrán. Leérve Gorzhak felmérte a kárt.
Hat kannibál volt szétszórtan. Gorzhak többre emlékezett. Most már biztos, hogy felderítő csapat voltak. Vajon mióta élhetett itt Yala? Egy jó ideje biztos, talán évek óta. Hogyhogy csak most támadtak? Valami megzavarhatta őket? Vagy csak most fedezték fel ezt a helyet? Minden kérdés újabb kérdésbe torkollott, amiket viszont jó lett volna megoldani. Kósza szaglászni kezdett és felmordult.
- Mit érzel? - kérdezte Gorzhak, miközben zord arckifejezéssel felkötözött négy kannibált Kósza hátára, kettőt pedig a bokáiknál fogva húzott maga után. A farkas ránézett és oldalra billentette a fejét, nyüszítve egyet. Fogalma sem volt, mi volt az a szag, ami bejárta a ház környékét. Már a házban is érezte, de annyira éhes volt hogy nem volt hajlandó törődni vele. De most, hogy jobban megfigyelte az új szagot, zavart lett és ideges. Gorzhak mélyet sóhajtott, fáradtan. Nem úgy alakult ez a nap, ahogy tervezte. Úgy gondolta vadászik egy kicsit, a legközelebbi városban eladja a hús egy részét és a prémeket, utána talán elvállal valami zsoldos munkát és keresi tovább a Csuhást. De Thioss történt, aztán meg Yala törént. És most ez a rejtélyes szag, ami önmagában nem lett volna rossz, de a szag gazdája egyértelműen Yala egyik lakótársa lehetett és a tudat, hogy egy olyan lény, amivel talán még nem találkoztak, nyugtalanító volt.
Most először jutott eszébe, hogy Yala talán egy boszorkány. Becsalja az áldozatait a kis eldugott házába és megeteti a szörnyével.
Közben leértek a patakhoz és Gorzhak letépte az egyik fejét. A fejet bámulta. A gondolat ostobaság volt, egy elfuserált mese, amivel a rossz gyerekeket ijesztgetik elalvás előtt. De jó lenne nem ott lenni, mikor felbukkan ez a lény. Nem csak nyugtalanságot keltett benne, hanem egy árnyalatnyi félelmet is.
Visszasétáltak a házhoz, Gorzhak útközben letört egy ágat, belevágta a földbe és a kannibál fejét rátűzte, bizarr madárijesztőként. Ez talán elrettenti a többit a próbálkozástól.

-Nem él velem senki. -közölte szárazon, alig hallhatóan, mégis érezhető volt, még egy ilyen kérdés és Thiossból lesz a reggeli. Legalábbis Yala így érezte.
Hangtalanul előkeresett egy tiszta, makulátlan gyolcsdarabkát és a maradék pohárnyi vízzel kívánta leöblíteni az ork kezét. A műveit úgy hagyta, ahogy letette, azonban mire visszafordult a gyolccsal, az ork köddé vált. Még azt se hallotta meg, amit mondott, csak értelmetlen szavak jutottak el a tudatáig.
Mi van velem? Nincs itt semmi baj, látod? Nem fognak áldozatul ejteni önnön vágyaiknak.
Akaratlanul is kinevette saját magát. De hiszen bármiféle rossz szavadra összerezzennek, mint egy állat, amely nem tudja, mit kezdjen egy másik, számára idegennek tűnő lénnyel. Kissé tanácstalanul gyűrögette a gyolcsdarabot, arra várva, hogy esetleg elkerülheti a sötétben való lemerészkedést a nem sokkal előbbi csataszíntérre. Semmi akarat nem volt benne ahhoz, hogy kibírja a vér és az élettelen testek látványát, akkor sem, ha célzottan ő lett volna a vacsorájuk.
Pillanatnyi jókedvét elfeledve komoly arckifejezéssel, szigorúan próbált Thiossra nézni.
-Miért lovagolsz folyton ezen? Egyedül vagyok, láthatod. Azt hiszed, ha lenne velem valaki, itt hagyna magamra a sötétben? -megingatta a fejét- A házról és ami benne van, pedig annyit, hogy régebben igenis fogadtam vendégeket. Nagyon régen, való igaz.
Ennyit arról, hogy ma már nem beszélek többet... -jegyezte meg magának, mialatt azon gondolkodott, tényleg el kellene látni Gorzhak sebeit. Mindezek előtt azonban felmossa a veszélyforrást, még a végén hasra is esik a rendetlenségben, amit csinált.

- Rendben, értem. Ennek ellenére kissé furcsállom a dolgokat - nyugodt hangon válaszol a félelfnek, majd elmosolyodik.
- Hidd el, Gorzhak egyetlen szava félelmetesebb a te nézésednél. Tudod, utazásom alatt rengeteg egyénnel volt dolgom, akik nem csak elfek voltak. Könnyen beszélgetek bárkivel, ezért vagyok olyan közvetlen veled és Gorzhakkal is. A találkozásaim miatt van az, hogy könnyen rá tudok tapintani olyan dolgokra, amiket elhallgatnak előlem. Nem szokásom kutakodni, de jobb nyíltan beszélni, mint saját magunknak kellemetlenséget okozni azzal, hogy inkább bent tartjuk a mondandónkat. Ettől függetlenül ha azt mondod, hogy egyedül élsz, nem kérdőjelezlek meg.
Miután befejezi mondandóját, megnézi a helyén hagyott, félkész művet és rögtön arra jut, hogy ilyet még nem látott. A végső formájától még távol állónak tűnő rajz már most olyan részletes, mintha a lány nagyítóval nézte volna az íjak minden centiméterét és úgy vetette volna papírra, amit lát.
- Ez elképesztő. Engem ugyan nem tanítottak rajzolni és lehet, hogy nem is lenne nekem könnyű, de így avatatlan szemmel olyan, mintha nem is rajz lenne, hanem maga az igazi látvány - nem nyúl hozzá semmihez, nem akarja, hogy valahogy belerondítson az alkotásba.

Kósza felvágtatott a létrán - még mindig ment neki -, és egy vakkantással üdvözölte a két ottmaradt egyént. Gorzhak követte az állatot és Ő is belépett a konyhába.
- A hullákról gondoskodtam. Raktam ki figyelmeztetőt is, hátha távol tartja őket. De erre nem vennék mérget - mondta sötéten. Egyelőre nem akarta Yalát azzal ijesztgetni, hogy életveszélyben lehet és azzal végképp, hogy megvédené. A lány félt tőle, Thiosstól is tartott valamennyire és nem akart sót szórni az egyelőre még mély sebre. Ráadásul most, hogy beleszimatolt a levegőbe, a sülthús, fa és a jelenlévők szaga alatt bizony ott volt a rejtélyes, ismeretlen szag is, halványan de ott volt. Azt is ki akarta deríteni, vajon Ő és Kósza is életveszélyben vannak-e.
Szemügyre vette a két jelenlévőt. Szóval ezek kettesben voltak, míg Ő elvégezte a piszkos munkát. Valami megmagyarázhatatlan harag öntötte el, nem vér szomj, de hasonló. Ő akarta megvédeni Yalát, Ő akart közelebb kerülni hozzá. Erre egyedül hagyja Thiosszal. Legszívesebben kihajította volna az elfet az erkélyen át.
De ismételten csodálkozott, miért gondolt ilyeneket? Ehhez túl fáradt volt, majd holnap hátha több kedve lesz kibogozni rejtélyes, kavargó érzelmeit. Kósza nagyot ásított és kiment az erkélyre, ahol végleg leheveredett és egy pillanat múlva aludt is. A hold magasan volt az égen, éjfél is elmúlhatott.
Gorzhak leoldotta a táskájáról a hatalmas, csíkos weritbundát, ami az alvóbundája volt.
- A teraszon leszek. Ha... nem bánod... - mondta Yalának, mert eszébe jutott korábbi fogadalma, hogy semmit nem csinál a leány beleegyezése nélkül.

A lombtünde szavaira egyre és egyre sötétebb lett az arca. Cseldesen bár, de nem tűrte ezt a sértést és talán hirtelen indulatból, de inkább tehetetlen bizonytalanságában tenyerét lendítette a férfi felé. Teljesen elhivatott volt. Úgy érezte, amaz ebből majd okulni fog. Lendülete egyre nagyobb és nagyobb lett, egészen az utolsó határait feszegette, amikor...megállította a kezét. Szépen leeresztette maga mellé vékony kis végtagját és komoly ábrázattal méregette Thiosst.
-Egyedül élek. -nyomatékosította halkan és komolyan- Ha nem hiszed, lemész aludni te is a földre.
Na most megmutattam! -gondolta elégedettséggel, ám pillanatnyi diadalmenetét -a gondolatban való katonás járkálást tiszteletet kivívó arccal- megszakította Kósza érkezése. A műve iránti érdeklődés ezúttal nem hatotta meg. Némán tekintett az elfre.
Gorzhak is belépett. Fogalma se volt róla, hogyan gondoskodhatott a tetemekről és miféle jelzőtábláról beszél, de jelenleg tudni se óhajtotta. Ugyanolyan furcsa haragszerű tekintettel nézett rá egy pillanatra, ám amikor az engedélyt kért tőle, hogy eltegye magát holnapra, diadalittasan meglengette a gyolcsot.
-Csak akkor mehetsz, ha elláttam a sebed. Az üveg tiszta volt, de amint már említettem, az egész házba behoztátok a koszt.
Anyai gondoskodással mosolygott Gorzhakra és Thiossra is, majd illedelmesen jelezte, hogy látni szeretné a szilánkok okozta sérülést.
Ha így folytatjuk, még a végén megsajnállak benneteket. Vagy már meg is történt? Kettejük néha furcsa pillantásait sehova sem tudta elhelyezni tapasztalatlan kis elméjében, így inkább szótlanul várt.

- Miért akarsz bántani? Semmi rosszat nem mondtam - nem érti, hogy mi sértőt mondhatott, hiszen próbált udvarias lenni és kerülni az olyan pontokat, amik érzékenyek lehetnek.
Nem emeli fel a kezét, hogy védekezzen, aztán látja, hogy a lány nem akar újabb pofont útnak indítani.
- Ha annyira za... - mondandóját nem folytatja, Gorzhak és Kósza éppen akkor toppannak be újra a lakásba.
Az orkról lerí, hogy képes lenne elevenen megnyúzni az elfet, de ezt inkább nem hangoztatja annak ellenére sem, hogy egy pillanatra megfagy benne a vér attól a tekintettől. Nem látja pontosan, hogy Gorzhak éppen hova néz, a fényviszony ehhez nem túl kedvező, de érzi, hogy valami baj van. Mégpedig ő maga a baj. Hirtelen azonban mintha az a láng eltűnne a szempárból és udvarias kérdésével semmivé foszlana. Mégis, amikor a félelf szinte anyáskodóan megszabja a nagy orknak, hogy milyen feltétellel mehet aludni, elmosolyodik. Yala úgy gondoskodik Gorzhakról, mintha egy kisgyermek lenne. A lány mondandójának második felére ő is megmozdul és felajánlja a segítségét.
- Mondd, mit hol találok és feltakarítok magunk után. Azt hiszem, legalább ennyit meg kellene tennem, ha már feldühítettelek valamivel.

Gorzhak meghökkent, mikor "megzsarolták". Majd fejet hajtott és kinyújtotta összeszabdalt bal tenyerét.
A leány keze lehetetlenül puha volt, és komikusan picike az övéhez képest. Mikor hozzáért, villám futott végig rajta ismét. Szerette volna azt mondani, hogy a sebek miatt, az viszont nevetséges lett volna. Akkor se fájtak, mikor keletkeztek, akkor sem mikor végigvonszolta a hullákat a fél erdőn. Ez Yala hatása volt. Nézte, ahogy az apró, sápadt kezek serénykednek. Thioss megjegyzését nem hallotta - az elf szerencséjére, mert a végén tényleg repült volna az erkélyről -, annyira lekötötte Yala figyelése.
- Köszönöm - mondta lágyan, bár még nem volt kész a kötés. Nem is kellett volna, de nem akarta kihagyni az alkalmat, hogy büntetlenül megérintheti a gyönyörűséget. Mondani akart még valamit, de más ötlete nem volt társalgás kezdeményezésére. De talán egy fontos kérdést tisztázhat.
- Még mindig félsz tőlem? - kérdezte, a hangja másodszorra is az a megnyugtató, mély bariton, tele melegséggel. Nem gondolta, hogy valaha is képes lesz másnak ezt a hangnemét elővenni.

Meglepődve bámulta a munkáját, ahogy a kötésen szorgoskodik. Nem akarta szembesíteni a lombtündét megrökönyödésével, miszerint gyakorlatilag megmentői úgy dudálnak, ahogy ő fütyül.
Mi ez? Valami piszkos kis játék? Gúnyt akarnak űzni belőlem? -gondolta enyhén keserű szájízzel. Fogalma sem volt, mire megy ki a játék, találgatni pedig szívből gyűlölt.
-Ne tegyél semmit. A takarítás a nők dolga. -zárta le röviden a cselekvés kérdését- Ha nagyon szeretnéd, majd kitakaríthatod a sütőtálat. Ahhoz egyedül úgyis kevés lennék. Éppen ezért sosem használom. -egészen belejött, most már úgy hazudott, mint a vízfolyás. Ideje picit kideríteni nagy elf és fura ork szándékait.
Igazán jót elszórakozott volna, ha annak idején bárki azt mondja neki, egyszer majd jön valaki, aki rosszul fogja érezni magát, mert őt felmérgesítette. Most viszont szinte már rá kellett parancsolnia magára, hogy ne vágjon olyan bűnbánó képet, mint az ünnepi ebédre szánt halálát megérzett sebesült vadkan.
Amikor felpillantott, Gorzhak vizslató, enyhén mániákusnak tűnő szempárjával találta szembe magát. Azonnal kifutott az összes vér az arcából és halálra váltan megdermedt, már a legrosszabbakon törve a fejét, mintha előbbi nevetséges következtetései meg sem történtek volna. Felnyögött, fojtottan, halkan.
A haját érezte, megint. Olybá tűnt, a fehér szálak menten a plafon felé nyújtózkodnak az ork furcsa hangjára. Megpróbálta összeszedni magát, elkötötte a gyolcs végét, majd szálegyenesre emelkedett fel, kihúzta magát és azt válaszolta.
-Nem.
Ezután persze újból élőlénynek tűnt, arcába visszaszállt az enyhe pír. Thiossra sandított, abban a hitben, hogy ő is ilyen furcsán fog nézni rá. És ha ez még nem lett volna elég, tehetetlenségében a sírhatnékja is teret nyert. Még csak az hiányozna, hogy eresztgesse itt a könnyeit.

- Számomra szinte semmiben nincs nemek közti megkülönböztetés ilyesfajta munkákban és a takarítás főleg nem mondható mindenképpen női feladatnak - válaszol, de mintha a félelf nem igazán figyelne a válaszra, helyette Gorzhak felé irányul a figyelme.
Kissé haszontalannak érzi magát, miközben a párost figyeli. Hallja az ork kérdését, amit teljesen jogosan vet fel, de hangjában az udvariasságon kívül más is megtalálható. A kedvességnek már-már azon fokát véli felfedezni benne, mintha egy udvarló fiatalember hangja lenne. Elgondolkodik, majd arra jut, hogy bár a kicsi elf valóban gyönyörű és cseppet sem lepődne meg rajta, hogy még egy orknak is tetszene, nem érez féltékenységet. Nem érzi azt, hogy ha az ork a karjai közé venné a kis tüneményt, odarohanna kiszabadítani és feszengést sem érezne.
Tekintetével elkapja a félvér pillantását és újra egy mosolyt enged meg magának a lány felé. Nem műmosoly volt, az neki sosem ment. Egyszerűen csak rá így hatott a hölgy pillantása. Visszagondolt a szigorúnak szándékozott nézésre, ami valóban annak tűnt, de nem párosult hozzá igazából megfélemlítő tényező, így nem volt képes megijedni tőle, ezért mosolygott akkor is. Nem érzi úgy, hogy a kis tünemény bármelyiküket is próbálná bántani. Bár a pofon indítására is emlékszik, mégsem érez agressziót a lány felől.
Mi a baj, kicsi elf? Miért nézel így rám?

Dehogynem - gondolta és lehajtotta a fejét, hogy ne lássa a keserű mosolyát. Persze megszokta, hogy félnek tőle így nem érte meglepetésként a kis hazugság. Ahogy elkapta a tekintetét és elsápadt, látta hogy vékony kis karján az alig látható, vékony kis szőrszálak felállnak. Utána elpirult és oldalra nézett, Thiosstól várva... megerősítést? Segítséget? Vagy csak nem akart Gorzhakra nézni?
Az ork úgy döntött, nem várhatja el tőle, hogy természetesnek vegye a jelenlétét, vagy legalább ne találja fenyegetőnek. Elvégre igen félelmetes látványt nyújtott; agyarai ugyan picik voltak, de arca zord volt és kemény, enyhén lapos orra és borostyán szemei pedig egy kicsit ragadozó nagymacska látványát keltették másokban. Legalábbis Gorzhak így gondolta, vagy csak simán a tény, hogy egy több mint két méteres, izmos ork volt.
Yala úgy tűnt, végzett a kötéssel. Gorzhak biccentett, hiszen egyszer már megköszönte, majd szó nélkül kivonult a teraszra. Az orkok szótárában nem szerepelt a jó éjszakát. Az erkély ajtót nem csukta be, hogyha valami történik, azonnal tudjon ugrani.
Leterítette a werit bundát Kósza mellé és leheveredett rá, és a hátára feküdt, a csillagokat nézve. Nem akart gondolkodni, csak nézni az eget, míg a tengernyi szikrázó kis pont elhomályosult, és Ő el nem szenderedett...

Gorzhak biccentését és eltávozását is hangtalanul nézte. Nem értette, mire fel e az egész, ez a furcsa nézés, a gyengéd, atyainál is többet hordozó szavak, az örökös sandítás Thiossra... Nagyon óvatosan fújtatott egyet, s csak ekkor figyelt újra a tiszta vérű lombtündére. Nem tesz különbséget?
Félrenézett. Attól tartott, majd Thioss is olyan furán néz rá, mint Gorzhak, nem mintha ez a vendégeskedés, a hirtelen felbukkanás és a kannibálok nem lett volna erősen természetellenes történésegyüttes. Ugyan mióta élnek itt a közvetlen közelben, ennyire kis távolságra a háborítatlan vadon végétől és miért kockáztatják hatan is az életüket, hogy legyilkolhassanak egy magafajta csontkollekciót?
Nem volt mit tenni. Folytatta a feltakarítást, majd amikor az ork vére maradéktalanul eltűnt a padlóról, ismét megkockáztatta, hogy Thiossra nézzen.
-Nem lenne értelme, ha most akarnál nekiállni segíteni nekem. Nézz ki, sötét van. Reggel sokkal többet látunk és különben is, úgy tűnik, nagyon fáradt vagyok, hiszen eltörtem a poharat. Jobban teszed, ha keresel magadnak egy kényelmes helyet és megpihensz.
Csendesen várta aprócska, nem túl összeszedett érvelésének gyümölcsét -Thioss helyeslő válaszát- , miközben felvette a földről rajzkönyvét, befűzte, hogy csukva maradjon és az ajtó felé indult, ámde megállt.
-A szobámba nem jöhettek be. -szögezte le szinte villódzó szemekkel az ajtón túli sötéttől érvényét vesztett lámpásfénynél, közel a küszöbhöz.

- Rendben, igazad van, akkor majd holnap feltakarítok. És ne aggódj, nem tennék ilyesmit, illetlenség lenne bemennem hozzád. Kint alszom, a fa tövében. Ha jönnének újabbak, engem találnak meg hamarabb - nem magyarázkodik tovább, egyértelműnek gondolja, amit mond.
Összeszedi a fegyvereit, de azért reméli, hogy nem akar senki sem újra a lány életére törni.
Jó éjszakát - szokásos meghajlásával elköszön a kicsi elftől.
Lemászik az építmény létráján, majd amikor észreveszi a Gorzhak által összetákolt totemet, felvonja a szemöldökét.
Egy kissé morbid. Morbid, de stílusos.
Úgy helyezkedik el, hogy lássa a fejet, esélyesnek tartja, hogy ha néhány kannibál újra próbálkozik, közel merészkedik az elrettentésül szolgáló jelhez, hogy megnézze, ki maradt ott örökre. Ha ez így történik, könnyű kiszúrni még csillagfény mellett is valakit, nemhogy a Hold sugarai alatt.
Egy ideig árgus szemekkel figyeli a látható horizontot, hallgatózik, majd álomra szenderül ugyanúgy ülve, ahogy megfigyelését tartotta.