Alig vártam, hogy eltűnjön a közelemből ez a némber. Tisztára kirázott tőle a hideg. A gonoszság pedig úgy sütött belőle, hogy attól tartottam megégeti bőrömet. A gondolatok csak úgy kavarogtak fejemben mialatt a tanácsterem helyett a nagy faasztalhoz közeledtem, és ott hívattam össze tanácsadóimat és a katonaság vezetőit, akik itt voltak. A fák alatt, a friss levegőn kerestem menedéket, hogy kiűzzem fejemből ezt a rossz élményt.
Miután mindenki megérkezett, idegesen csaptam az asztalra. Mindenkinek intettem, foglaljon helyet.
- Tudjátok nagy nap ez a mai. Ez a nő nem tudja mekkora ostobaságot követett el azzal, hogy idejött és hagyta magát elfogatni. És ezzel a tettével nekünk adott nagy ütőlapot, ami az idő maga. Most van lehetőségünk egy szabadító akcióra. Nem engedem el őt, amíg a Király hangját nem hozza felém a szél, míg a fák nem suttogják közeledését. És ebben most az egyszer magunkra maradtunk. Senkitől nem kérhetünk segítséget. Nem várhatjuk el szövetségeseinktől, hogy veszélybe sodorják magukat értünk. De vagytok olyan ügyesek, hogy ma vagy holnap ki tudjunk találni valamit. Számítok rátok. Úgy van szükségünk egymásra mit azelőtt soha. Tervezzétek el a király kiszabadítását és hozzátok haza. A másik kérésem kapjátok el a kis patkányt és zárjátok őt is kényelmes szobába, neki is legyen meg mindene. Faggassátok ki. Ne durván csak beszélgessetek. A fő játékos úgyis a nő. A tervem ezzel az illetővel az, hogy visszavisszük Zevadarba. Üzenünk vele, ami arról szól majd röviden tömören, mindenki a saját háza táján vívja meg harcát. De erről tanácskozzunk. Kérlek titeket ne hagyjatok ostoba döntést hozni. Most nem vagyok biztos abban hogy tiszta fejjel gondolkozok. Mit szóltok? - kérdezem hallgatóságomtól, akik türelmesen hallgattak végig.

/Hirion/


A kőgolyóbis jócskán a dominókon túl van, hiszen ha előtte állt volna meg, akkor futnod sem kellett volna a végzeted elkerüléséhez.
Úgy tűnik, csak előre van út. És a járat végül két felé ágazik. Látod, ahogy az egyik a jobboldali alagútba torkollik, a másik a baloldaliba. És mind a kettőt rács zárja el. Mind a kettőn három ajtó van.
Az első zárját fölfelé, a másodikat bal felé, a harmadikat jobb felé eltolva lehet kinyitni. De vajon ilyen egyszerű lenne? Vagy választani kell közülük?


/Amerith és Drey/


A hadvezérnő aranykalitkába kerül, ahogy Hiriont is ki kellene valahogy rángatni a csapdákkal teli templomából. Vagy megvárni, amíg maga bukkan fel a kijáratnál...
A kihallgatás lezárult és Amerith -kihasználva, hogy nincs aki parancsot adjon férje megölésére egy próba megtorlásakor- a legjobbjait hívja össze, hogy besurranjanak az éjtündék területére és hazahozzák, akinek már régen Awyrisban lenne a helye, nem Észak-Bivalynál csatázni vagy Zevadarban raboskodni.
A legjobbak között ott van Viridiel kedvesével is.

Mivel a kőgolyó csak egy utat engedélyez, így átmászok a szobrokon és folytatom az utam.
Két járat tűnik fel előttem, ám mindkettőt rácsok zárják el, méghozzá mindegyiken mindjárt három.
A szobron olvasottak járnak az eszemben, de nem tudom, hogy kapcsolódik az ide.
"A kaotikus játék, melyben passzolniuk kell annak, amit egymáshoz raksz, de ha megvan a megoldás, vajon jó felé jöttél?"
Itt nem kell passzítani semmihez semmit, a zárak nem tudom mit jelentenek, de kockáztatok.
Az első zárat mindkét oldalon felfelé tolom, a jobb oldalin aztán a jobbra tolást választom, a bal oldalin a balra tolást, aztán várok, mi lesz.

//Engedelmetekkel akkor idetrollkodom gyenge láncszemként, ugyanakkor az egyik kiemelt személyként //

A pók és az azt követő ork fogság után végre megint szabadok voltak, és ez elmondhatatlan boldogsággal töltötte el - egy darabig. Ahogy aztán elhagyták a környéket, és ahogy csillapodott közben a hangulat, a feszültség és izgatottság múltával felbukkantak azok az érzések is, amiket a lehető legjobban próbált mindig is a háttérbe szorítani. Az önvád és a nyomottság borzasztó súllyal nehezedett rá, rágta magát belül, mély csendben, vívva a saját belső harcát, amit újra és újra elbukott, akárhányszor szállt szembe a vádló, önmagát a mocsokba süllyesztő hangokkal.
Egyáltalán nem akart beszélni a problémájáról, csak időt kért minduntalan, mikor Viridiel esetleg rákérdezett a bajra, és bár nem sokat társalgott, mindemellett kedvetlen volt, komor és szenvedő, igyekezett azért minél jobban kifejezni, mennyire fontos a férfi közelsége és mennyire köszöni, hogy vele lehet, és mindvégig nagyon is sokszor kérte, hogy ölelje. Igényelte a törődését, de csak egy megértő, néma és finom együttlétet akart végig, jócskán lassabbá téve a készülődést és a hiányzó felszerelések beszerzését, mivel újra és újra megállt, mintha a saját nyugalmát kereste volna sikertelenül. Ha párja a családi fészkéhez tért vissza, akkor vagy tisztes távolságban várakozott, vagy állati alakjában tartott kedvesével, mivel egyáltalán nem érezte magát felkészültnek ahhoz, hogy találkozzon és beszéljen a szülőkkel, testvérekkel. Idáig is nagyon kerülte és nem is nagyon kedvelte, ha előkerült ennek a témája, de ha bemutatkozik nekik, azt jó lenne akkor, mikor jobb kedve van. Meg mikor már mindent megtudott növekvő tagjáról, bár az lenne a legjobb, ha nem a megnyomorodott, sajnálatra méltó lányt látnák benne. Tagadhatatlanul fél ettől mostanáig is, hiába felesleges, mégiscsak annak a személynek a családjáról van szó, aki mellett megállapodott, a kellemetlen szorítás akkor is benne van. Azzal is tisztában van, hogy nem futhat ez elől sem örökké, ám jelenleg ez csak egy plusz feszültségforrás lenne a számára, amiből épp eleget kapott mostanában.
A hangulat ellenére is nagyon sokat jelentett neki a futár társasága, figyelme és türelme, hiszen így, ha nem látványosan és érezhetően, de sokkal könnyebben lendült túl bizonyos pontokon dolgokon. Külsőleg ebből nem sok látszódhatott, de a harmadik nap végén mintha már mosolygósabbá vált volna, ami eléggé biztató volt a számára is. A következő napon érezte magát kellően felkészültnek ahhoz, hogy Viridielt is beavassa az elmúlt napok gyötrelmeinek okába, amikor beállítottak, hogy mennie kell, méghozzá a királynő színe elé. Alapesetben biztosan örült volna, ezúttal azonban a gyomra görcsbe rándult az üzenet komolysága és sürgőssége miatt, így kifejezetten ragaszkodott a jövetelhez, adott esetben még könyörgött is. Ezeknek következtében várakozik most a trónteremben Viridieltől kényelmes távolságban álldogálva hosszúszárú, világos csizmájában tőrei nélkül, barna nadrágjában és sötétzöld fölsőjében, amit félig takar barnás rövidköpenye, melynek csuklyáját mélyen az arcába húzta. A meleg idő ellenére is így akart jönni, hogy a lehető legtöbbet takarja magából és véletlenül se lássák a vonásait, amiről esetleg felismerhetik. Még vörös haját is hátrafogta, hogy egy csintalanul kikandikáló, lángoló tincs se legyen árulkodó. Alkarja kilóg ugyan a takarásból, de az ott tekeredő indatetoválás csak Viridielnek mond bármit is a jelenlévők közül.
A másik indok, amiért a köpeny rajta van, egykarúságának felszínes rejtegetése, noha, aki végignéz rajta és keresni fogja a megérzései által jelzett hiányosságot, biztosan hamar meg fogja találni. Kellemetlen vagy sem, egy ideje már élnie kell vele, csupán feszült, mert sosem került jelentősebb személyek elé, akik ismerhetik is múltjából fakadóan. Jobb vállából növögető ágait fölsője alatt rejtegeti annyira, amennyire lehet, testéhez simulva pihentetve őket. Hátán ott a táskája, benne megannyi gyógynövénnyel és üvegcsével, valamint a Viridieltől kapott doboz is ott nehezedik tartalmával együtt. Övén ugyancsak függ néhány üveg, tele különböző kivonatokkal.
Még indulás előtt kikötötte, hogy nem áll szándékában kifejezni és megmutatni a trónteremben jelenlévők előtt a kapcsolatukat, félve attól, hogy ez befolyásolhat megannyi dolgot, de legfőképp Viridiel pozícióját és megbízhatóságát. Nem vethet túl sok jó fényt rá, ha kiderül, hogy egy korcsnak tartott, semmirekellő nőszemély az, akit maga mellé választott; biztosan rá fogja nyomni a bélyegét a vele szemben tanúsított viselkedésre. Akármilyen negatívan hangzott is, mikor erről magyarázott, akármennyire is húzta le magát ezzel, nem hagyhatta ki ezeket az eshetőségeket, és végig igyekezett úgy beszélni és olyan részleteket mondani, amikkel a férfi is megérthette és elfogadhatta döntését és a miértjét.
Nem biztos ugyanakkor, hogy emlékeznek rá, elvégre bő két évtizede nem jelent meg a nemesség körében, noha apja mély nyomot hagyhatott a társaságban. Tisztában van azzal - pontosabban biztosra veszi a vele szemben tanúsított utálkozása miatt -, hogy rengeteg rossz dolgot mondott róla, biztosan kifakadt társainak nem egyszer, hogy mennyire tűrhetetlen az, ami történt, hogy egy félvért kell felnevelnie, aki semmiben sem hasonlít rá a fiaival ellentétben. Meg volt győződve arról, hogy mástól van, anyjától azonban mindig ugyanazt hallotta: pedig ő az, Filverel az apa, nem más.
Görcsben van a gyomra, ahogy ezek az emlékek visszatérnek és a kétkedés, vajon mi lesz. Hiába minden ellenállása és minden indok, hogy távol maradjon, egyáltalán nem akarta Viridielt egyedül hagyni, ahhoz túlságosan nyugtalannak bizonyult. Az volt talán a döntő, hogy tudja, a férfi nem szégyellné őt senki előtt sem, így ha ki is derülnek dolgok velük kapcsolatban, nem lesz gond, túllépnek rajta és megoldják. Egy pillanatra emiatt halványan elmosolyodik, és szíve szerint megszorítaná a futár kezét, megállja a mozdulatot, ahogyan azt ígérte már az elején.

/Hirion/


A fattyú úgy tűnik felfelé szokta elfordítani a kulcsot a zárban. Noha ezúttal a csapdához semmi útmutatást nem adtak. És nem sejthette, hogy ilyen hétköznapi a megoldás.
Ahogy elmozdítja fölfelé az első reteszt, a keze oda tapad az átcikázó elektrosztatikus töltés hatására. Magyarán egy igen nagy villámcsapás éri. Szerencséje, hogy a gyomra helyén lévő mágikus kő hamar gyógyítja és felébredve már a kőfal hiányzó darabját veheti észre. És azt, hogy miért hiányzik.
Egy két és fél méter magas kőkutya lépked felé morgó hangot kiadva. Reménytelenül csapdába kerülve, hiszen a két rács közötti sziklából lépett elő, elállva a jó ajtó felé vezető utat.

Süket, és esztelen fülekre találtam a királynéban. Végül is érthető hogy a buta libákat kedveli a király azok mellet nyugodtan szórakozhat más hölgyekkel, de ez csak a saját gondolat menetem. Ahogy viszont be kerülök a kellemesnek, otthonosnak álcázott cellámba jön is az ahogyan grandiózusan kisétálok, anélkül hogy bárki bárhol hozzám akarna érni.

Ahogy a terven gondolkozom jut eszembe a otthoni kis ütőkártyám az pedig maga a király, s az utolsó levelem a hűséges katonáim számára Hirionnal való távozásom előtt. Talán kéne róla szólni hogy ha nem érek vissza pár napon belül az a király életébe kerül? Végül csak csak át kéne gondolni mikor váltok át a rosszhírek hozójává a kellemes esélyek teremtése helyet. Akár hogy is, jelenleg nincs jobb ötletem mint megpróbálni kijátszani az őreimet és valahogy meg találni Amerith-et, vagy csak egyszerűbb lenne ha szolnék az őröknek hogy a király kiszabadításával kapcsolatos információm van? Nehéz döntés nagyon nehéz, és az még rosszabb hogy figyelmetlenségem miatt szorul most a hurok a nyakamon. De hát rosszabb helyzetből is kivágtam már magam, néha a szó szerint itt sem tervezek mást ha csak ez marad.

Ekkor jelezem az őröknek hogy vissza jöhetnek, valahogy szívesen maradnék rejtve s figyelmetlenségüket kihasználva meg szabadulni a legtöbbtől de ez nem opció elvégre a teljes palotai őrséggel nem szállhatok szembe. A pillanatok amikor Malthael szolgálatai hasznosabbak voltak mint eddig gondoltam, de ez jelenleg nem kötheti le a figyelmem így meg szólalok az őrökhöz.
-Ha kérhetem egyetlen üzenetem elvinnék Amerithez? -Talán ezen kis információ morzsa meggyőzi arról amit mondtam.
Tartok egy kellemetlen szünetet, nem hiszem hogy az őrök komolyan vennének vagy egyáltalán akarnák ezt hallani de csak csak folytatom.
-A király maga az Első Lord, a Do'odrun birtok kazamatájában van fogva tartva, és ha vissza akarja kapni a kedvesét rám is szüksége lesz elvégre Lord Do'oudrun nem ad arra hogy egy hadvezér társa él vagy hall-e.
Ezzel engedem útjára az őrt ha indulni akar és informálni a királynét, persze az hogy ez az információ téves és egyenesen a halálba küldi a kiszabadításra küldött embereket csak fél haszon, talán van köztük elég rátermett harcos hogy akár magát Uráldur-t is eltüntesse az utamból avagy váratlan segítség nyújtásommal szerezzem meg az első lord támogatását. Akár hogy is alakul jelenleg nekem nincs veszteni valóm elvégre a saját birtokomra bejutni még nekem is nehezemre esne azon csőcselék miatt akik titkon de az életemet akarnák venni hogy ezzel jussanak a pokol urainak kegyeibe.

Mivel valaki, aki az instrukciókat adja, azt írta, hogy….idézem:
„Az első zárját fölfelé, a másodikat bal felé, a harmadikat jobb felé eltolva lehet kinyitni.”
Ezért természetesen nem gondoltam, hogy normálisan kell elfordítani a zárakat, szóval igen, ezt úgy néz ki beszoptam és ennek meg is lett az ára, mikor hatalmas erejű villámcsapás szalad át a kezemen keresztül rajtam.
A földre dönt és el is vesztem az eszméletem, de az életem megmarad, hála a kőnek úgy látszik.
Viszont nem biztos, hogy így is marad, mert mikor feleszmélek, egy hatalmas kőgólem, egy kutya alakjában sétál felém és ha tovább akarok jutni.
Fogalmam sincs, hogy mit kezdhetnék egy kőből lévő lénnyel, amire valószínűleg nem hatnak a self mágiák.
Gondoltam rá, hogy halottnak tettetem magam, de féltem, hogy akkor simán eltapossa magára hagyott testem és nem csak úgy elsétál.
- Jó kutya, szép kutya…..- emelem fel a kezem nyugtató hangon és azért megpróbálkozom a dezorientáció átkával, hátha elbizonytalanítom és ha hat, akkor talán a bénítás is.

/Hirion/


Hősünk kutyaszorítóba került, ugyanis az óriási kőszörny jelenleg az összes kijárattól elválasztja. Hátra nem mehet, hiszen nem ugrott be a kis öbölbe, ahol elhúzott volna mellette a kőgolyó. Ha ugyan a Mesélő jól emlékszik még, hogy volt ilyen...
Csak a rácsokon keresztül juthatna tovább, ám vajon le tudja győzni ezt a gólemet?
Van rá hatással a varázslat, az már biztos. Mind a dezorientációtól imbolyogni kezd, mint a bénítástól mozdulatlanná válni. És ez utóbbi után akár el is tud menni alatta, hogy az előbbi feladványt tovább próbálgassa.
Már csak az a kérdés, hogy melyik folyosóra akar majd menni?

Pont azért kérdeztem rá Lash-ra, hogy biztos-e benne, hogy Awayris-ba menjünk, ami végül bekövetkezett. Szerelmem egyre kedvetlenebb lett és komor hangulatából semmilyen módon nem tudtam kizökkenteni, csak nagyon rövid időre, amíg a karjaimban pihenhetett.
Tudtam, hogy nem a felém irányuló érzelmei változtak meg, hiszen mindig készséggel simult hozzám és szinte kétségbeesetten követelte csókjaimat és szeretetemet, hanem egyrészt a velünk történtek, amik sokat kivettek belőle, másrészt az, hogy legelső szenvedése színhelyére vagyunk kénytelenek megtérni, hiszen sehol máshol nem szerezhetek másik felszerelést, ráadásul kötelességeim vannak a királyi család felé.
Boldogan mutattam volna be kedvesem a családomnak, de mikor közölte, hogy inkább állati alakban marad, vagy inkább megvár a vendégeknek fenntartott faóriás egyik szobának kialakított odújában, tudtam, hogy jobb, ha nem erőltetem, bár igyekeztem a tudomására hozni, hogy senki a rokonaim közül nem fog rosszat gondolni róla. Reméltem, hogy eljön az ideje majd, amikor felenged és elhiszi nekem, hogy mérhetetlenül boldog vagyok mellette és vele és, hogy ezt a családom is elfogadja.
Míg én a felszerelésein pótlását intézem és leadom a jelentésemet, megbeszélem dolgaimat a szüleimmel, akik biztosítanak róla, hogy bármikor szívesen megismerik szívem választottját, ez több napba is beletelik. Lash szerencsére valamelyest megnyugodott és már többször sikerül mosolyt varázsolnom az arcára és sikerül végre kibeszélnünk magunkat. Lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem tudtam jobban megvédeni és át kellett élnie mindazt a rémséget. Mindent elkövettem, hogy elfeledtessem vele, de nem sok időnk volt, mert egyszer csak hívattak a királynőhöz.
Nem voltam benne biztos, hogy mi az oka, mi a következő megbízás, de mivel szállongtak hírek a self betolakodókról és egy magasrangú fogolyról, akinek köze volt állítólag királyunk elfogásához, így könnyen el tudtam képzelni, hogy a feladat is ehhez kapcsolódik.
Őszintén meglepett, hogy Lash pont az uralkodó párjához, velem akart tartani. Meglepett, de örültem neki és eszem ágában sem volt lebeszélni róla, mert talán ez az első lépés, hogy megbékéljen a népével és……ők is vele. Amerith jóságos uralkodó volt, nem tudtam volna elképzelni, hogy bármely módon elítélné kedvesemet.
Az viszont nem tetszett, hogy mindezt úgy akarta megtenni, hogy ne látszódjon a köztünk lévő szoros kapocs. Ezen kicsit vitatkoztunk, de végül engedtem a kérésének, de nem vágtam jó képet a dologhoz.
- Tudd, hogy ha Amerith bármilyen módon szóba hozza a kapcsolatunkat, akkor én nem habozok elismerni és büszkén foglak páromnak nevezni. – mondtam még a lánynak, mielőtt megjelentünk az audencián.
Nem álltam messze a csuklyájába burkolódzó kedvesemtől, hogy bármikor a segítségére lehessek, de kíváncsian vártam, hogy mikor jelenik meg a királynő és mit fog mondani.

Csak kétségbeesésemben folyamodok a mágiámhoz és én lepődök meg a legjobban, amikor az elsőnél a gólem láthatóan tántorogni és bizonytalankodni kezd, így azonnal lecsapok rá a másodikkal, a bénítással és közben már mozdulok is, hogy minél kevesebb időt veszítsek, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy menny időre tartja fel a dögöt, meg aztán mikorra tudom kinyitni a rácsot.
Csak előre mehetek, ha nem sikerül, akkor nagy bajban leszek.
A frász tör ki míg elmegyek a kőkutya mellett, aztán a jobb oldali rácshoz robogok és elfordítom a zárat remélve a legjobbakat.

/Lazy/

/A hozzászólás 18+ elemeket tartalmaz./


A királynő körül rengeteg a nemes elf. Nem okoz nekik problémát, hogy fegyvert viseljenek, hiszen az erdeiek faján belül feltétlen a bizalom egymás iránt. Ők pedig a legfőbb őrei a békének, kiket nem csak testi adottságaik során válogattak ki, de legtöbbjük hosszú nemzedékek óta védelmezik Awyrist.
A meleg idő ellenére igen rétegesen öltözködő Lazy talán most is annyira kilóg a többség közül, mintha csak fedetlen fővel járna, vörös tincseit hagyná lobogni a szélbe. Vagy épp arról mesélne, hogy Délosban a színpadon táncolt.
Észrevehette az utóbbi időben, hogy a virág, egészen pontosan ami megmaradt belőle, makacsul kapaszkodik az életbe. Akárhányszor ránéz, valahogy az a szörnyű és képtelen gondolat fészkel a fejébe, hogy az óriáspók -hiába nőstény volt az anya- mintha csak hímvesszejével  belé hatolt volna. Ám azt is érzi, hogy ez teljesen lehetetlen és a természet ezt a gyalázatot soha nem hagyta volna jóvá. De az a lassan buzogány formává duzzadó vége a középső gallyacskának, mely egykoron a virág volt, valahogy elátkozott, bűnös eredetet sugároz.
Mivel nem akarták felfedni kapcsolatukat, a vörös hajú elf csak a háttérbe húzódva hallgatta az eseményeket, amikor oda lépett hozzá egy vele egykorú férfi.
-Te nem Lash vagy, a fattyú? Az anyád törvénytelen gyermeke?
A királynő nem ér rá kéréseket meghallgatni. Épp a legújabb drow támadás visszaverését tárgyalják odabent. Jobb, ha később próbálkozol, mielőtt még kitiltanak Awyris egész területéről. A királynő nincs jó kedvében.

/Amerith és a többiek/


Eközben Amerith odabent épp most mondja el Viridielnek és a többi meghívottnak, hogy mit vár el tőlük.
Turion fiának lesújtó lehetett megtudni, hogy csak a koronának tett kiemelkedő tett után kaphat darabot a kristályfelszereléséhez. Bár eddig is bátran és hősiesen szolgált, nehezen pótolható a különleges szett. Természetesen kiváló minőségű és a legjobb íjgyártók által megalkotott elf íjat kap helyettük. És ha igényli, akkor bőrpáncélt, melyből szabadon választhat, milyet szeretne.
A kedvesét megszólító régi ismerős szavait ő is jól hallja. Kérdés, bele kíván-e folyni a beszélgetésbe.

Nem tudná megmondani, milyen érzésekkel tölti el Viridiel kijelentése közvetlenül a belépőjük előtt. Tagadhatatlanul boldog attól, hogy a következményekre tekintet nélkül vállalná fel a kapcsolatukat, nyíltan és őszintén, ugyanakkor aggódik, hogy a reakció rá nem lesz túl pozitív. Továbbra sem arról van szó, hogy ő szégyellné a férfival a köteléküket; ha nem érezné fenyegetve magát az itteniektől, az ismerősöktől, azoktól, akik még emlékeznek rá, akkor biztosan követelné is, hogy nagyképűen mutassák ki, állandóan fogják egymás kezét, így viszont, terhekkel a hátán...
- Csak emlékezz rá, hogy engem megvetettek. Nem akarom, hogy téged is ugyanígy kezeljenek, épp elég, hogy én nem vagyok szívesen látott. Jó helyed van itt és szereted is. Nem szeretném, ha miattam veszítenéd el - válaszol halkan. - Nem tudnálak elképzelni íjkészítőnek vagy állatgondozónak - enged meg egy halvány mosolyt, de tudja, hogy csupán ennyi nem lesz elegendő engesztelésnek, ugyanakkor meg kell értenie társának. Miatta teszi, hogy ne legyen baja a régi, hibáknak tekintett tetteiből, amiket képesek lennének Viridielre vetíteni ugyanúgy.
Beérve aztán háttérbe húzódik, onnan hallgatva, mi fog történni és mi lesz Viridielnek a feladata, és ami eddig elhangzik, egyáltalán nem nyűgözi le. Nem adja ugyan jelét, azonban nem sok kell ahhoz, hogy felhorkanjon enyhe felháborodásában, és bár megvan a véleménye minderről, megvannak a kritikái, nem szól bele. Persze tény, hogy Viridiellel fog tartani, ha belemegy, viszont amíg nem bólint rá ténylegesen, addig nem veti fel saját kérdéseit és nézeteit, amivel biztosan nem lesz megnyerő. De hát vállalni kell, inkább a felé irányított utálat és gyűlölet, minthogy a semmiért kockáztassanak, újabb sötételf fogságba essenek, ne adja Természet Anya, meghaljanak...
Szigorúan nézi így az események zajlását, kellemetlenül érezve magát mindemellett legújabb, elképesztően gyorsan növő ága miatt. Azt se tudja egyszerűen hova tenni, ami eszébe jut a látványáról, mindig elvetésre kerül, mert nem lehetséges ilyen. Fogalma sincs, hogy mi lesz belőle és miért, hogy ez egy próba-e istennőjüktől, mennyi mindent képes elviselni vagy éppen képes-e jó döntést hozni. Ötlete sincs, ki kéne-e tépni, de amíg rá nincs ártó hatással, addig legyen bármennyire szennyezett, meghagyja ott. Legyen akármilyen borzongató és undorító a hozzá kapcsolt képzet, marad, elvégre ő maga is mocskos, így milyen jogon is téphetné ki?
Mikor valaki mellé lép, kirántva gondolataiból, enyhén megfeszülnek az izmai, de nem látványosan. Mereven néz maga elé, igyekezve ezzel a másik tudomására hozni, hogy nincs beszélgetős kedvében, kérdésére azonban megfagy ereiben a vér, gyomra fájdalmasan szorul össze.
Tudta... Tudta, hogy sor fog kerülni erre, így már most örül, hogy kitartott a kapcsolatrejtés mellett.
Néhány másodperc erejéig muszáj csendben maradnia, és legszívesebben ránézne, hogy tudja, mégis ki ez az alak, biztos, hogy ismerik egymást, még ha a hangja nem is tűnik ismerősnek.
- Szerintem összekeversz valakivel, nem ismerek ilyen személyt - kísérli meg ennyivel lerázni, bár szinte biztos benne, hogy nem lesz könnyű. A többit egyelőre elengedi a füle mellett, de tagadhatatlanul bosszantja, és legszívesebben képen törölné, miközben tisztázza, egyáltalán nem érdekli az, amiről fecseg; sem a királynő, sem a száműzetés lehetősége, sem semmi más. Ha esetleg le akarná rántani róla a csuklyát bizonyosságként, akkor azzal a lendülettel lép rá a lábára, indítva könyökét, hogy arcába vágja.

/Lazy/


A férfi arcán gúnyos mosoly terül szét, ahogy hősnőnk igyekszik kibújni mindenfajta kommunikáció alól. Letagadva kilétét hárít.
~ Hé, Yoló! A királynő parancsot adott. Ugorjatok, mit beszélgettek még?~
* Az ismerős tiszt telepatikus üzenetére felkapja beszélgetőtársad a fejét és az ő reakciójából is látod, az hogy hallod, azt jelenti, hogy neked is szólt. Úgy tűnik elég felszínes, hogy kire osztják a "bujkáló patkány" begyűjtését.
Természetesen most felfedheted kilétedet, s ezzel tisztázhatod, hogy se oka, SE JOGA senkinek ebben az országban parancsot adni neked. Ám a kellemetlen pali félre biccenti a fejét, egyértelműen jelezve, hogy ő nem fog leleplezni.
~ Meglátjuk mennyit fakultak az elmúlt időben a képességeid.~

Egy pillanatra elgondolkodik azon, talán mégsem volt annyira szerencsés eljönni ide, de a baljós érzés akkor is benne van, nyughatatlanná téve őt. A részletekről még nem értesült egyelőre, de egyáltalán nem tűnik biztatónak az sem, ami eddig elhangzott. Még csak a konfrontálódás sem a szándéka, de az ilyen piperkőc, nagypofájú alakokkal szemben önkéntelenül is agresszívabbá válik a régi sérelmekre emlékezve, és nem egy haragos fajta, de akire dühös, arra sokáig és mélységesen. Mi több, nem úgy tűnik, mintha annyira bocsánatot akarnának kérni; továbbra is ott a hit, hogy egy elfajzott alak, az anyja félrelépése, ami tovább fokozza sértettséget és ellenszenvét.
Megrándul, mikor váratlanul gondolati üzenetet kap, és szokatlan, hogy egészen mástól, nem Viridieltől. Már régen nem üzent neki ilyen formában senki kedvesén kívül, így néhány rövid pillanat erejéig bámul egy fejrántás után, aztán visszafordul. Még karba is tenné a kezét, egyelőre azonban az ágakkal nem tudná kényelmesen tartani alkarját, így marad az ökölbe szorított kéz.
~ Ez nem az én saram, majd ti elintézitek. A kedvetekért nem kockáztatok és nem is fogom nyálcsorgatva csóválni a farkam, főleg nem a ti szavatokra ~ válaszol ellenszenvesen felismerőjének, makacsul maradva a helyén. Semmi kedve ebbe beleavatkozni, inkább Viridiel alakját figyeli, hátha testbeszédéből megállapíthatja, mégis hogyan döntött az esetet illetően, esetleg tanakodik-e még rajta.

/Lazy/


Vörös hajú hősnőnk nem sok választást hagyott hátra. Nyíltan megtagadta a királynő parancsát és bár Amerith nem közölte, hogy kiknek kell végrehajtani, a kéretlen beszélgetőtársa nyíltan leleplezte.
-Ő nem közénk való. És nem hajlandó a királyi párt szolgálni. Nem oszthatunk neki parancsot.
* A fennhangon elmondott válasz egyenes következménye volt a gondolati kommunikációjuknak. Ám a telepátiából verbális útra terelt beszélgetés egycsapásra felhívta mindenkinek a figyelmét rá. És magyarázatot követelve néztek némán kettejükre.
Még az idegen fajoknak is illetlenség megtagadni az uralkodók kérését saját otthonukban.

Eleriniol (egy az 1000ből elf nemes harcos)

A gyűlés amit királynőnk hívott össze, kezd egyre unalmasabb lenni. Egész addig amíg egy érdekes páros nem lép be. Viridiel a maga ezüst hajával, és kinyírhatatlan életkedvével, és egy vöröske akit ahogy észre vettem páran kinéznek. Nos igen ritka a vörös haj de az hogy ennyire utálkozzanak még a szokásosnál is idegesítőbb. Yolo kicsit pökhendi de sose fog megváltozni.
Odasétálok, és hangosan szólítom meg a kitaszítottat akinek annyi az ösz bűne hogy az anyja szereti.
-Üdv Lash látom Yolo hozta a formáját, ne törődj se vele se a többiekkel. A hajad inkább az őszt idézi amire féltékenyek és inkább lenéznek mintsem elfogadják a Természet Anya döntését veled kapcsolatosan. Eleriniol vagyok de gyere hisz te is azért vagy itt hogy segíts nem azért hogy hisztis maradiakkal foglalkozz.
Nyújtom kezem felé, gyanítom nem fogja elfogadni én is ezt tenném ahol szinte mindenki kinézi. De valahogy sosem voltam szabálykövető egyed.
~Dugulj el Yolo itt van hogy segítsen ez több mint egy általad lefattyúzott le árulózott önként megtenne Majd mi elfogjuk a bujkálót addig se kell Yolonak fintort erőltetni az arcára. Nem igaz Lash?

Megforgatja a szemét, mikor ez a Yolo nevű alak magukra hívja a figyelmet. Ez hiányzott neki, de valahogy sokkal másabb eseményfolyásra nem számított. Úgy tűnik, az apja kellően jó földbe vetette el a magvakat, hiszen azok a kicsírázásukat és növekedésüket követő hosszú, gondozás nélküli évtizedek után is még mindig burjánzanak. Talán még élő testvére is rájátszott minderre... Továbbiakban viszont akkor nincs miért rejtőzködnie, innentől nyíltan és gőgösen kell vállalnia azt, aki, húzni már nincs értelme az időt, pillanatokon belül úgyis kiderülne.
- Ki nevezett valaha közétek valónak? - érdeklődik, azzal kimért mozdulatokkal leveszi a köpenyét, utána haja alá nyúlva meglendíti a lángoló fürtöket. - Ahogy azt mondtad: korcs félvér vagyok, sem ide, sem sehova máshova nem tartozom. Innentől kinek is kell szolgálnom? Senkinek. Remélem, elégedett vagy, és a következő csont, amin rágódni fogsz, az elveszített karomon való gúnyolódás lesz. - Meglepő arroganciával mondja mindezt, mintha csak büszke lenne a saját eredetére, ám az egyetlen, aki ténylegesen ismeri innen, biztosan meg tudja mondani, hogy ez csupán a fal, amit felhúzott az őt bántókkal szemben. Másképp nem tudna hatásosan védekezni, noha nagy segítségére van az a mélyen gyökerező ellenszenv és utálat, amit kialakítottak benne az évek folyamán. Alkalmanként elképesztően elszomorítja kitaszítottsága, és elkotródásra buzdítja, most azonban saját önfejűsége és makacssága az, ami vezeti hamis büszkeségével az élen.
Ennél a pontnál ki is viharzana a teremből, nem tűrve tovább azt, ami zajlik és őt éri, viszont az eset újabb szereplővel bővül, nem kifejezetten nagy örömére. Ellenszenvesen és elővigyázatosan figyeli őt, végig az ábrázatát nézve, keresve az árulkodó jeleket, amik saját rossz sejtéseinek bekövetkezését igazolhatják. Egyelőre nem talál.
Egyelőre.
- Akit én a saját apámnak hiszek, ugyancsak fattyúnak nevezett, innentől nincs miről beszélnünk - emeli meg az állát, tartása katonásan merev, és a nyújtott kézre nagyon is gyanakvón néz. Egyértelműen mérlegeli, hogy elfogadja-e vagy elutasítsa, és ismét az idegen szemét vizsgálja, aki fellépett a védelme érdekében. Biztosan látja benne a kétkedést, nem kifejezetten rejti véka alá, hogy mennyire nem bízik benne, de ez nem csak rá igaz; mindenki másra is.
- Lashrael Laralytha, a sötételfekkel vívott csatában elbukott Filverel nemeself ki- és letagadott fattyú lánya - mutatkozik be kimérten, minden olyan részletet megnyomva, amit más biztosan titokban próbálna tartani. Hadd csámcsogjon a népség, ha úgysincs lehetőség kibeszélni magát innen és elhitetni azt, hogy hamis dolgokat vallanak igaznak. - Ha egy baljós üzenet és esemény átadása és elmesélése segítség, akkor valóban azért vagyok itt, egyébként nem áll szándékomban beleavatkozni a konfliktusokba - köti az ebet a karóhoz, továbbra sem hajolva meg az itteni erőknek, így végül nem is fogadja el a nyújtott kezet.
~ Nektek Lashrael ~ morogja a két férfi gondolatai közé, megelégelve, hogy a becenevét használják. Emlékei és érzései szerint nem állnak olyan szoros és kiemelt kapcsolatban, hogy csak úgy becézgessék. ~ Továbbá nem értem, nekem mi közöm van ehhez. Nem azért vagyok itt, hogy aranytálcán kínáljam a képességeimet azért, hogy aztán még több utálatot kapjak cserébe. Semmit nem kaptam ettől a birodalomtól, hogy kötelességemnek érezzem szolgálni és segíteni azt, és ha teszek is bármit, csupán a természet védelmében történik. Mindemellett a pótolható, semmit nem számító egység szerepébe sem kívánok kerülni. Többre értékelem magam annál. ~ Talán a kelleténél őszintébb volt, de már nem szívhatja vissza.

/Hirion/


A fiú a jobb oldali rácshoz rohan a gólemkutya alatt. Bezárja maga után az ajtót jól nevelt self lévén. És főleg azzal a szándékkal, hogy ne tudjon semmi és senki ő utána jönni. Visszagondol arra, hogy a hármas elágazásnál friss lábnyomokat talált. Ám nincs sok ideje ezen gondolkodni, hiszen ez a hely tele van csapdákkal.
El kell döntenie, hogy a rács mögötti folyosón kijutva a hármas elágazás jobb oldali folyosójára ismét jobb oldal felé indul el  vagy bal felé?

Fél szemmel kedvesem felé pislogok, ahogy látom egy nemes elf csatlakozik hozzá és bár sosem vagyok olyan tiszteletlen a királynőmmel, hogy nem figyelek rá, most mégis elkövetem ezt a hibát, mert Lash megfeszülő tartásából és villogó tekintetéből, amit még a kámzsa sem tud eltakarni, sejtem, hogy a beszélgetés minden csak nem kellemes. Legszívesebben odamennék és megvédeném, de egyrészt az már biztos felhívná a figyelmet ránk, másrészt tudom, hogy Lash mennyire maga akarja megoldani a problémáit.
Azért küldök felé egy kérdést finoman megérdeklődve, hogy kell-e segítség.
Aztán meghűl az ereimben a vér, amikor a pökhendi elf nyíltan megvádolja a lányt, hogy nem idevaló és, hogy nem akar segíteni a királynőnek.
Szinte azonnal egy másik fickó is odalibben hozzá, a kezét nyújtva felé és valamit magyaráz neki mosolyogva, de akkor engem már elönt a harag és mivel már mindenki Lash-t és a mellette állókat nézi, nem alakoskodom tovább, hanem egy biccentéssel elnézést kérve Amerith-től, villámgyorsan kedvesem mellett termek.
Még elcsípem Eleriniol szavainak végét, megértve, hogy ő legalább nem bántani akarja, de mielőtt tisztáznám a helyzetet szerelmem úgy dönt, hogy nem bujkál tovább, hanem kiáll magáért, még ha nem is a legszebb szavakkal illeti magát.
Dühös leszek, hogy a maradi és álszent öregek és hiszékenyek miatt, meg akar alázkodni, elfogadni azt, amit rásütöttek oktalanul és igazságtalanul.
- Köszönöm Eleriniol, de innen átveszem. Igen ő itt Lashrael Laralytha, akit sosem érdemelt meg az apja és aki mindannak ellenére, hogy a saját népe oly gonoszul bánt vele, kiteljesítette népünk gyógyító mágiáját és sosem fordult ellenünk és akit már egy ideje a páromnak fogadtam és …..akárki – nézek villámló tekintettel a mellette álló másik elfre, aki először megszólította, és aki kiváltotta ezt az egészet, - szemében megvédem. – fogom meg szerelmem kezét szorosan és nézek kihívóan szét, hogy kinek van ehhez hozzáfűzni valója.

Az ajtó nagy megkönnyebbülésemre kinyílik és én boldogan dőlök neki egy pillanatra, miután jól bezártam magam után.
Aztán szemügyre veszem az előttem megint szétágazó folyosót és azon tanakodom, hogy fogok egyáltalán visszatalálni……..Egy pillanatra bevillan, hogy talán eszembe kéne jutnia valami fontosnak, ami mellett elsiklottam, de mivel épp elég veszélyes az t még előttem, inkább erre koncentrálok.
Soha nem akartam visszatérni egyik ilyen templomromba sem és most is átkozom magam, hogy belevágtam, de most, ha csak nem akarok itt éhen halni, muszáj tovább mennem.
Óvatosan lépkedek tovább, továbbra is jobb felé, mivel tartom magam ehhez az irányhoz, így könnyebb lesz, ha visszafelé kell jönni esetleg, lehetőleg a fal mellett, nehogy rálépjek valamire.

/nemes(?) elfek/


Yolo csak egy mondatot fűz Lazy szavaihoz. Nem tudván tovább mélyíteni a válságot.
-A NINCS aranytálcán kínálva is semmi marad.
* Úgy tűnik a felettese elvesztette a türelmét és megindul felétek. Mialatt újabb nemeself csatlakozik a beszélgetéshez, mely telepatikus kommunikációból kilépve egyre jobban zavarja valószínűleg Amerith megbeszélését.
Viridiel is csatlakozik és talán a legrosszabbkor szól közbe. Bár semmi rosszat nem mond, mégis a tiszt őhozzá és nem a rendbontókhoz fordul.
-Turion nagyra becsült fia! Menj abba az istenverte templomba, neked legalább van tapasztalatod a zöldfülűekkel szemben, hogy mire számíts az éjtündék ellen. És hozd el a bujkáló szolgáját a hadvezérnek!
* Ám szinte azonnal telepatikusan, csak a vitában résztvevőknek szólva folytatja.
~ És vidd innen a párodat, mert semmi keresnivalója itt! Soha többet ne hozd ide!~

Eleriniol

A vita kezd el fajulni, de nem zavar. Lash is megvédi magát. De Viridiel is jön megvédeni őt. Csendesen lépek félre de már ajkamon a válasz ami sokaknak nem fog tetszeni.
-Viridiel te csak maradj majd én elkísérem Lasht és viszek még pár harcost. Hisz itt mindenki jön a hűű nem ide való, hát mondok valami pukkasztót. Lash ha vissza tértünk szívesen látlak testvérem ként a családomban. És nem mondom hogy részvétem a kezedért mert úgy látom Természet Anya is a kegyébe fogadott téged jó pár itt lévő fafejűvel ellentétben. Szóval A többi karót nyelt folytassa a bukott kimentésére szövögetett tervek kielemzését mi addig hozzuk a selfet.
Virire nézek majd Lashre, és csendesen a királynőre hisz tudja hogy a párját esély sincs megmenteni de ha meg se próbáljuk mennyivel vagyunk jobbak Lashnél az elfek omegájánál. Semmivel se, de én nem fogok egy hiábavaló tervben részt venni inkább vadászok le egy betolakodót hisz ez a feladatom.
-Viridiel futár nem katona, nem utasíthatod vadászatra pláne úgy nem hogy a betolakodók elfogása a mi kötelességünk nem az övé. Lash hibát vétettem hisz én is helyetted döntöttem felkérlek hogy segíts minden erőddel elfogni a self betolakodót és ezzel is mutasd meg mindenkinek hogy elf vagy még ha apád tette miatt sokan lenéznek is. És komolyan tartom az ajánlatot bármikor térsz is vissza Awrysba nem érdekelnek az okvetetlenkedők.

~ Nem, nem kell, csak lábatlankodik, de mindjárt eltűnik ~ válaszol Viridiel finom érdeklődésére sietősen és a hangulata ellenére is nyugodtan, bár azért enyhén érezhető morcossága. ~ Te csak figyelj a feladatodra, az most fontosabb. ~ Szívesen megengedne egy mosolyt, ami a szavak már-már kedveskedő hangsúlyával biztosan átjön, kifejezni ténylegesen azonban nem akarja, míg érzi magán az őt kiszemelő nemesnek a pillantását. Semmiképpen sem szeretné egyértelmű jelét adni annak, hogy közben mással is társalog, sőt, még a kiváltságot sem, hogy az elutasító pillantáson és arcvonásokon kívül bármi mást láthasson.
Nem sok kell ezt követően, hogy kifakadjon, az itteniek nyálcsorgatásának kielégítése végett kimondva azt, amit ők annyira hallani akarnak. Meg sem kérdőjelezi, igazuk van-e ezzel kapcsolatban, ugyanis ennek bizonygatását már régen feladta; esélye sem volt bizonyítani mások szemében, mert már a próba előtt megbuktatták őt. Gyerekként a társai féltek tőle, szörnynek hívták és fertőzőnek tartották, csak mert kitudódtak az otthoni viszályok, ami aztán egész életére hatással volt. Kerülte az ő közösségüket, a családjáét, mindenkiét, és nem a semmiért, ennek helyességéről pedig mostanra is megbizonyosodhatott. Még mindig ugyanolyan rossz itt, ezeknek az alakoknak a közelében lenni és egy levegőt szívni velük, mint annak idején. Semmit sem változott.
- Te talán be tudnál mutatni bármi mást a semmin kívül? Egyelőre én csak az általad esetlennek és gyengének hitt vad levadászásának kísérletét látom, ami nem túl dicséretes. - Nem sok választja el, hogy ruhájánál fogva ragadja meg, szándékosan közel tartva magához, szikrázó szemekkel nézve vele farkasszemet. Megállja azonban a mozdulatot, mielőtt ennél is jobban elfajulna, bár ha őszinte akar lenni, szívesen képen törölné. Később még magán is meg fog lepődni ezen heves érzelmek miatt, ugyanis ez egyáltalán nem jellemző rá, ennyire nem agresszív, csak a körülmények és a terhekkel teli közelmúlt váltja ki ezt belőle. Na meg a rajta lévő nyomás és az újra vérző sebek...
Észre sem veszi Viridiel érkezését, csak akkor, amikor megszólal, tekint rá döbbenten. Tudatában van annak, hogy mit mondott, emlékszik rá és tudja is, hogy kiáll érte bármilyen körülmények között, mégis annyira hihetetlen, hogy a nemesek és az uralkodó szeme előtt is megtartja ezt. Ez nagyon is jelentős, már csak azért, mert elképesztő súlya lehet az itteni rangos személyek jelenlétének, ugyanakkor meglehet, csak ő érzi ezt. Szólna, hogy megállítsa őt, továbbra sem akarva, hogy ez az egész hatással legyen rá, de annyira szilárdan és határozottan beszél, olyan könnyedén és gyorsan követik egymást a szavak, hogy nem tudja hova beékelni a sajátját, mi több, mikor felfedi a kapcsolatukat, ahogyan azt ígérte, a szíve kihagy egy ütemet. És az a tekintet, a benne lévő elszántság és védeni akarás, hogy képes lenne szembeszállni akárkivel... Torkán akad a mondandója és még lélegezni is elfelejt, mélységes döbbenettel és csodálattal bámulva a futárt halvány pírral az arcán, enyhén benedvesedő tekintettel.
...miért lepi ez még mindig meg? Miért szokatlan még mindig, hogy ennyire őszinte? Hogy ilyen nyíltan kiáll érte annak ellenére is, már a létezését is bűnnek tartják? Miért annyira hihetetlen a számára, hogy vállalná a megbélyegzést? Annyi mindent tett érte idáig, annyi mindennel bizonyította, mégis úgy hat rá, mintha nem nézte volna ki belőle, mintha nem tudná, hogy akkor is és csak azért is ki fogja fejezni. Valahol ez önmagában való csalódást vált ki belőle, valahol azonban mérhetetlenül boldog, ahogy a tündérmesék ismét megelevenedni látszanak.
Ha mindez nem lett volna elég, Viridiel lényegében kihívja a trónteremben tartózkodó összes személyt, bizonyára, ha nem is látványosan, de botránnyá téve az eseményeket. Ez és kezének megragadása, ujjaik összekulcsolódása teljesen letaglózza, olyannyira, hogy a lábai is meginognak alatta, kis híján térdre rogyva, mert nem tudja elhinni ezt a... Nem is tudja megfogalmazni. Ez már több, mint jóság, kegyelemdöféshez viszont túl melengető.
~ Én... ~ kezdi az üzenetet párjának még mindig a meglepettség hatása alatt, amikor újabb alak csatlakozik hozzájuk. Szavai rögtön kirázzák őt abból a kellemes bénultságból, ami úrrá lett rajta, telepatikus üzenetére pedig önkéntelenül is felhúzza az orrát.
~ Ugyanannyi jogom van itt lenni, mint bárki másnak, még ha nem is azért vagyok itt, hogy feladatot kapjak, veszekedésért meg főleg nem jelennék meg köztetek. Más kérdés, hogy valakik nem bírják ki sértegetés és figyelemfelkeltés nélkül, és ilyen formában akarnak kitűnni, ellensúlyozva egyértelmű gyávaságukat ~ néz Yolora. ~ Könnyű vádolni azt, akit egész életében vádoltak. ~ reagál ingerülten a gondolati üzenetre, ugyancsak erre a kis csoportra szűkítve a kommunikációt, és már folytatná tiltakozólag, de Eleriniol veszi magához a szót. Nem épp a legszebb pillantásokkal jutalmazza őt, hogy be akarja rántani ebbe a feladatba a saját engedélye és beleegyezése nélkül, azt viszont érezhetően értékeli, hogy Viridielt kivonja ebből. Ő is jobbnak látja, ha a futár marad itt, mégiscsak őt akarják megbízni a fontosabbnak számító feladattal, és mikor finoman érezteti, hogy nem látja túl sok jövőjét ennek a feladatnak, megenyhülni látszik. Mikor aztán kitér növényi tagjára, meglepetten szalad fel a szemöldöke, és jobbja felé pillantva veszi csak észre, hogy idegességében szorosan összefonódtak oldala mellett, de már kap is érte kezével, hogy ösztönösen elrejtse. Azt a bűnös ágat, ami elrejtőzött a három tiszta közt, nem kéne látniuk, azonban a következőt kérdőre vonná, hogy Természet Anya mégis mennyire fogadta a kegyeibe, mert bár hihetetlen dolgok történtek vele, kezdve Viridiellel, a pokolból való kikerülésükkel, majd az erősödő kacsókkal, nagynak számítanak, nem egyenlítik ki a negatív oldalt. A futár miatt természetesen elmondhatatlanul szerencsésnek érzi magát, és neki határozottan megérte minden szenvedő percet, amit megélt, hiszen most boldog lehet. Csak ne vegye el tőle.
Eleriniol csak egy lélegzetvételnyi szünetet tart, de már folytatja is, ő pedig türelmesen hallgatja végig.
- Egy ilyen tett nem lesz elegendő, hogy kiérdemeltnek találják a helyemet. Aki eddig azt hitte, félvér és félrelépésből született korcs vagyok, továbbra is azt fogja vallani - válaszol keményen, nagyon is azt sugallva, hogy nem fog vele tartani. - Számtalanszor bizonyítottam és próbáltam, de a helyzet továbbra is ilyen - mutat körbe. - Változatlanul rossz. - Pillanatnyi szünetet tart. - A család felajánlása kedves gesztus, és köszönettel tartozom érte, de el kell utasítsam - folytatja távolságtartón. - Nekem megvan a családom: a természet... - bújnak elő az ágak újra. - ...és Viridiel - fogja meg a kezét, amit a gallyacskái relfexszerű elrejtése miatt elengedett, némileg közelebb is húzódva párjához. - Ugyanakkor... - emeli meg egy kicsit a hangját, jelzésként, hogy még nem fejezte be és ne merje senki félbeszakítani. - Szerintem is maradnia kell Viridielnek, így helyette megcsinálom; elhozom azt a sötételfet, ha ennyire röhögni akartok a feltételezett bukásomon, kihasználva, hogy csak egy pótolható báb vagyok a nyomorult sakktáblátokon. Így megkapod az annyira vágyott rátermettségemet... - néz Yolora. - Te pedig az átkozott segítségem és elfségem bizonyítását - tekint Eleriniolra. Hallhatóan nem tölti el boldogsággal, hogy végül mégis ráveszik erre, de más választást sem igazán hagytak neki. Tény, hiába tenne bármit, úgyse nőne senki szemében semennyit, a futárnak azonban akkor is itt a helye.
- Illetve, ha Viridiel elfogadja ezt az elképesztően rem... - lenyeli a szót, mielőtt ezt a fontos küldetést elhordaná mindennek, csak jónak nem. -...veszélyes feladatot, vele fogok tartani. Nem érdekel, kiosztották-e rám, megtiltották-e a jelenlétemet, hűséges társa vagyok, és mint ilyen, a legesélytelenebb és egyenesen öngyilkosságnak számító feladatokban is követem - szorít rá a kezére. - A tervet meg majd később elmeséli nekem, ha már a szavam fabatkát sem ér egyébként se.
~ De ezt a küldetést attól még nem találom jó ötletnek, túl veszélyesnek tartom az érte járó felszerlésekhez mérten is ~ mondja Viridielnek. ~ Belopakodni és visszahozni a királyt... Mégis hogy gondolták, hogy sikerülhet ez? Sötételf alakja sincs senkinek, és amivel még esélyünk lett volna, az is elveszett. Jelenleg csak felesleges áldozathozatalnak érzem, semmi sem bizonyítja ugyanis, hogy az uralkodó életben van-e még. Ha én kezdeném el sorolni a hibáit ennek az egésznek - mert a gyászra tekintet nélkül közölném, hiába érzem át a fájdalmat, több életet nem kockáztathatunk feleslegesen -, nem vennék komolyan ~ tekint társára feszülten. ~ Akárhogy is, semmiképpen se indulj el nélkülem. Ha elvállalod, biztosra akarok menni, hogy élve és épségben kijutsz abból a pokolból.
- Két tőrt szeretnék, és részemről indulhatunk - mondja még, visszafordulva a díszsereg felé. - Másra nincs szükségem, a páncél csak hátráltatna, az íj meg láthatóan felesleges kellék nálam - gyűri közben köpenyét táskája és háta közé ágaival, kihasználva azok hajlékonyságát. Ha a kért fegyvereket kézhez kapja, nemes egyszerűséggel a csizmaszárakba tolja, és makacs gőggel indul kifele a teremből, ha a megállítására sem érkezik senki.
- Jut eszembe - torpan meg hirtelen, válla felett hátranézve. - Remélem, Felaern jó egészségnek örvend és gondoskodik Aváról - szúrja még oda, és ezzel távozik is. Némileg odébb, ha Eleriniol mellette sétál, még elejt néhány szót, megtartva mellé bizalmatlan pillantását:
- Még mindig Lashrael, nem Lash, és továbbra sem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy megbízzak benned és csak úgy elfogadjam a testvérséget. Viridiel sem szavakkal győzött meg és fogadtatta el magát.

/Hirion/


Az éjtünde fattyú gond nélkül érkezik el az útelágazáshoz és jobb kéz felé halad ismét. Ha nem kellett volna életéért futnia, akkor végig gondolva a középső folyosón indult el és a rácsoknál jobbra fordult, majd az első adandó alkalommal megint jobbra. Vagyis lényegében mostanára már visszafelé megy.
Hirtelen omlik be a lába alatt a talaj és valaki azzal szórakozott, hogy akadálypályát építsen alá. Vas gerenda húzódik alul, melyben zuhanása közben utolsó pillanatban meg tud kapaszkodni. Ám egy gond van vele...
Az elhagyott kereszteződés felé emelkedik. És úgy tűnik, hogy kapaszkodók vannak kiépítve, hogy néhány nagyobb törést könnyedén át tudjon arra felé mászni. Ám a verem pereme két és fél méterrel a gerenda beépítése fölött van.
A másik oldalon pedig hat méterrel a padló szint alá vezet a vas rúd vége és onnan néhány kiszögellés az, mely nehéz kapaszkodókat kínál csak a kimászásra annak, aki arra felé akar tovább menni.

Bátorítóan nézek szerelmemre, hiszen egyáltalán nem félek attól, hogy ki, mit szól ahhoz, amit az előbb kijelentettem, ám amikor a tiszt közeledni kezd és utasításokat osztogatni, vörös pír jelenik meg a fülem hegyén, a dühöm kezdődő jele.
Ez egy pillanatra el is akasztja a szavamat, de helyettem azonnal lecsap a lehetőségre az előbb Lash támogatására siető elf, akit ugyan hirtelen nem ismerek fel, de ő láthatóan tudja ki vagyok.
Nem tudom, hogy örüljek-e neki, vagy mélységesen szégyelljem magam a nemes elfek nevében, hogy csak egynek van mersze kiállni egy lány mellett, akit apja rosszindulata miatt anélkül ítéltek, ítélnek el, hogy egyáltalán tudnák kicsoda, milyen elf ő, milyen mély érzelmektől vezérelt.
Szemem először Eleriniol-ra szegeződik, míg beszél, aztán az önelégült mosolyú Yolo-ra és végül a mellettünk lecövekelt tisztre.
Végig hallgatom a szinte azonnal felhangzó választ szerelmem részéről is, amivel mélységesen egyetértek és csak ezután lépek a magáról elfeledkezett katona és Lash közé.
- Mondtam, nem kell megvédeni! – morranok fel, a szavaim szinte kiszisszennek a fogaim közül, ahogy erőszakkal fogom vissza magam. – De, ahogy Eleriniol mondja, TE – biccentek feszesen a tiszt felé, - semmilyen utasítást nem adhatsz nekem, TE, nem mondhatod meg mit kell tennem, ÉN csak a királyi párnak tartozom bármilyen számadással és velük szemben is szabad, nemes elfként, szabad akaratomból. És az, hogy én kit választok páromul és kit hozok ide csak akkor képezhetné itt megbeszélés tárgyát, ha engem innen száműznének. Talán ez a helyzet? Kedvesemnek épp annyi joga van itt lenni, mint bárki másnak a fajunkból. Az előítélet eddig nem képezte e társadalom többségének véleményét és remélem ez így is marad és királynőnk megerősít benne, hogy részetekről ez nyelvbotlás volt és elnézést kértek tőle ……..MOST!
Ezek a nemesek nem tudják, hogy mi lakozik bennem, hogy mennyi sötétség lappang a lelkem mélyén és biztos, hogy semmi nem fog visszatartani, ha kedvesem et kell megvédenem, az udvarban páváskodó udvaroncokkal szemben, akár puszta kézzel is, ha kell.
Főleg, amikor kedvesem újra kimutatja felém a ragaszkodását, azonban akkor kissé megtör a lendületem, mikor Lash maga kezd győzködni, hogy váljunk ketté és én végezzem el a királynő által kért szabadítási feladatot, ő meg megy sötét elfet fogni……..nélkülem!
Aztán majd természetesen jön velem a végzetembe…….na, persze, én meg addig vakarásszam a……az üstökömet?
Akármit is mond, megdöbbent, hogy ezzel az ismeretlen elffel, hajlandó elmenni és kockára tenni az életét, csak azért, hogy……..tulajdonképpen miért is? Hiszen hallhatóan magasból tojik rá, hogy mi a véleményük róla, akkor miért akar mégis bizonyítani?
~ Én …..én nem megyek el nélküled és bár a feladat tényleg elég öngyilkos küldetésnek tűnik, én legalább ismerem a helyet és a királyért megteszem ezt, de te? Miért vállalnád? Nekem nem kell bizonyítanod semmit! És nekik sem! – intek a nemesek felé.
De látom, hogy mennyi dolgozik benne a düh és talán nem árt, ha ezeknek a nyomorultaknak az orra alá dörgöli, hogy ebben is több náluk. És már megbeszéltük, hogy nem akadályozzuk egymást a kiteljesedésben és akaratában, talán pont az udvar előtt kell ezt megtenni……..
~ Nem élem túl, ha történik veled valami, azt ugye tudod. ~ szorítom meg a kezét és közelebb lépve egy könnyű csókot lehelek az ajkaira, nem törődve a többiekkel. ~ Ne vállalj felesleges kockázatot és gyere vissza hozzám. ~
- Nagyon vigyázz rá! – szólok rekedten Eleriniol-hoz. – Vigyázz rá, mintha a szemed fénye lenne, különben velem gyűlik meg a bajod. – teszem hozzá halkan, aztán a szívem szakad ugyan meg, de hagyom a maga útját járni.