Mint szóbeszédekből is hallhattátok furcsa halálesetek fordulnak elő a lelkek erdejében, és sokan, kik oda tévedtek vagy nem tértek vissza, vagy súlyos sebek árán jutottak ki, kiknek nagy része vagy szintén belehalt, vagy egyszerűen megőrült, és faktársai, vagy bárki közelben lévő húsára éhezve megtámadtak mindenkit. Mindannyian magatok módján keveredtetek ide az erdőhöz, akár kis csapatokban tömörülve, akár egymagatokban nekivágva a sötétellő rengetegnek. Hogy mi motivál benneteket, azt csak ti tudhatjátok. Az emberi királyság álltal kitűzött pénzjutalom, becsvágy, kalandvágy, kíváncsiság, esetleg a hatalomhoz vezető út egy kitérőlye, hogy megkönnyítse későbbi terveiteket. Annyi viszont már most biztos, hogy az erdő széléhez érve bizton tudatosul bennetek, hogy már nincs vissza út. Bármilyen furcsák és ilyesztőek is az elbeszélések ezekről az eltűnt emberekről, kik nem tértek vissza miután beléptek, az erdő mégsem tűnik veszélyesnek. Kellemes lágy szellő, kissé meleg idő melyet a fák által vetett árnyak ideálissá tesznek mindenki számára, halk madárdallamok szállnak a levegőben. Igazán idilli kép...

... na, de meddig is?

Most, hogy ott állok, nem tudom, hogy tényleg akarom-e. Mind a kíváncsiság hajt, mind egy kicsit a tudat, hogy hős lehetek, de ezek nem elég erősek ahhoz, hogy teljes nyugodtsággal lépjek be a mások által halálosnak nevezett erdőbe.
Félelem fut át testemen.
"Nyugalom! Ha félsz, akkor vesztél el igazán."
Kellemes szellő ér arcomhoz, melyet én ebben a pillanatban hátborzongatónak érzek. Sosem voltam hős típus, inkább csak kíváncsi, s most, hogy ilyen vakmerő kalandra vállalkoztam, kezdem megfontolni, hogy szeretnék-e hős lenni.
"Valószínűleg nem hős, hanem halott leszel."
Ragad el újra a félelem. Majd miután jobban belegondolok, rájövök, hogy ez lenne a jobb eset.
"A halál még mindig jobb, mint az őrület. Akkor nem csak én veszem el, hanme veszélyes vagyok a többiekre is."
Végül megtorpanok, s visszanézek.
"Biztos akarom ezt?"

Bár az orkok falvai sokszor messze vannak egymástól, azért a híreket gyors szárnyakon, vagy a sámánok közvetítése által viszi a szél.
Nem kellett sok idő, hogy mindenhol suttogjanak, majd hangosan beszéljenek a Lelkek erdejében történt rejtélyes dolgokról. Először Hraman is a szokásos eltúlzásnak tartotta, de aztán megtörténtek az első merész próbálkozások és hamarosan már sajnos valósnak kellett elfogadni, hogy igenis van valami abban az erdőben, hiszen jó pár fiatal ork legény nem tért vissza, többen pedig bár visszatértek, de hiába volt a sámánok minden tudása és igyekezet, amivel a testük sebeit begyógyították, a lélek bajával nem tudtak megbirkózni, még azt sem lehetett megtudni, hogy egyáltalán mi történt velük.
A fiatal vadász egyre baljóslatúbbnak találta a dolgot, főleg miután pár vándor kereskedőtől megtudta, hogy ez nem csak velük történt meg, hanem más fajoknál is, az emberek királya már felhívást is közzé tett, hogy bátor felfedezőket vár, akik megfejtik az erdő titkát és megszüntetik a veszélyt.
Hraman azonban nem ezért vágott neki az útnak és ért a Lelkek erdejéhez gyalogosan, a szokásos fegyvereivel: íjjal, karddal és tőrrel, hanem azért, mert tudta, hogy amíg nem vetnek ennek véget, még nagyon sok fiatal agyaras gondolja úgy, hogy majd ő megmutatja a többieknek, hogy ő túléli és legyőzi az erdő szörnyét, akármi is legyen az. Éppen elég társát vesztette már el, a faluja is majdnem elpusztult, hogy ne herdáljanak több életet.
Minden esetre nem volt elbizakodott, hiszen a veszély nagyon is valós volt, így óvatosan közeledett a fák vonalához, majd hatol be a sűrűbe, keze a kardján, készenlétben, de meglepően barátságos a környezet, semmi félelmetes nincs benne, hallja az állatok neszezését, a madarak füttyögését.
De Hraman gyakorlott erdőjáró vadász, így figyelmesen halad tovább.

/A kaland a karakterem szempontjából két hónappal ezelőtt történt/

Sok szóbeszédet és pletykát hallottam a Lelkek erdejéről, a démonvadász múltamtól meg bárhogy próbáltam is, nem tudtam megszabadulni. Ami meg azt illeti, nem is igen akartam, de a családom miatt kénytelen voltam egy ideig visszahúzódni a vadonba. Néha ugyan egy-egy kisebb feladatom csak akadt, és pár kalandos küldetésem is volt, de túl nagy, kifejezetten veszélyes vállalkozásokba nem igazán foghattam bele, hacsak nem akartam azt, hogy a vadászok felfigyeljenek a dolgokra és a nyomomra bukkanjanak, amit azonban nem igazán szerettem volna megkockáztatni. A száműzetést azonban elég nehezen szoktam meg. Ugyan imádtam a természetet, így az, hogy szinte minden éjszakámat, sőt a legtöbb esetben még a nappalomat is az erdő vagy más elvadult vidék sűrűjében kellett töltenem ember létemre, nem okozott nekem túl nagy problémát, sőt! Kifejezetten élveztem ezt, hiszen végre szabad lehettem. A magány sem zavart igazán. Ami azonban mérhetetlenül hiányzott, az a kalandozás volt. Mindig is elég nyughatatlan természetű voltam, s örökösen kerestem a bajt. A harc a részemmé vált, így nehéz volt hozzászoknom ehhez az egyszerű, nyugodtan, kevés izgalommal járó élethez.
Így nem csoda hát, hogy mikor meghallottam, hogy mindenhol erről a titokzatos és félelmes helyről beszélnek, egyből felcsillant a szemem, s képtelen voltam ellenállni ennek a kísértésnek. Végre valami igazán furcsa dolog történt, amit eszembe sem volt kihagyni. Csak úgy buzogtam a tettvágytól, a vérem pedig felpezsdült. Úgy éreztem, hogy végre eljött az én időm, s végre kiszabadulhatok ebből a nyomasztó, unalmas mókuskerékből.

A felhívás és a pénzígéret, valamint, hogy ezáltal akár hőssé is válhatok pedig csak még csábítóbbá tette ezt az egészet. Ezért hát fogtam magam, összeszedtem kevés cókmókomat, magamra öltöttem régen nem hordott, kedvenc ruhámat, ami alá számtalan fegyvert el tudtam dugni, hiszen belül számtalan szíj, akasztó és tőrtoktartó volt felvarrva, lehetővé téve a biztonságos elhelyezésüket. Íjamat a vállamra akasztottam, majd búcsútmondtam ideiglenes szálláshelyemtől, a nem messze az ork falvaktól lévő kis erdőcskétől, és nagy reményekkel útnak indultam a Lelkek erdeje felé.

Az erdő szélén aztán megálltam. Kicsit haboztam. Öt éve nem volt komolyabb küldetésem, így kissé bizonytalan voltam, hogy valóban jó ötlet-e ez. Egyből bedobni magamat a mély vízbe nem tűnt túl okos ötletnek...

- A francba is, Angel! - szidtam magam. - Bízhatnál ennél jobban is magadban! Egyébként is, már döntöttél! Innen már nincs visszaút! Tényleg megfordult a fejedben, hogy megfutamodj egy ilyen kaland elől? Ugyan már! - legyintettem egyet dühösen.

Mérges voltam, amiért az utolsó pillanatban majdnem meghátráltam. Ez nem igazán volt rám jellemző, és szégyelltem, amiért egyáltalán eszembe jutott.
Végül vettem egy mély lélegzetet, majd benntartva a levegőt beléptem az erdőbe, majd szippantottam egyet az idegen levegőből és körülnéztem. Meglehetősen nyugodt légkör fogadott. A látvány majdhogynem idilli volt, az erdő nagyon is otthonosnak hatott. Ez a nyugalom azonban valahogy olyan vészjósló volt. Túlságosan is nagy volt a csend, még a madárdal ellenére is.
Továbbra is nyitott szemmel és füllel mentem hát tovább, íjamat készenlétben tartva.
Nemsokára aztán egy furcsa nesz ütötte meg a fülemet. Közeledő léptek halk dobogása. Én egyből a hang irányába fordultam, íjamat a közeledőre szegezve.

Épp Fáwen megbízását teljesíteni voltam úton. Nem vághattam át csak úgy az Oughwari-hegységen, hiszen tettem róla, hogy az orkok dühösek legyenek rám. De volt ott más egyéb is. Méghozzá a pont általam száműzött renegát sötét elfek. Sokáig hagytam őket a Lápvidékben bujkálni, hiszen nem volt tervem a lázadást megakadályozni. Inkább csak a véres leszámolásokat, nyílt utcai harcokat Capital falai között és egymás szeretőinek és gyermekeinek lemészárlását.
Nagyon nem tetszett, mikor apja legyőzése után Demertor király nem elégedett meg a dicsőséggel és nem követelte a népén a tiszteletet. Inkább ki akarta kényszeríteni, mint nyújtani a markát érte. Örök rend, hogy a tehetség és a fiatalság legyőzi lassan a kort és tapasztaltságot. Ám ő vérengzést hajtott végre a legjobbjaink között, csupán paranoid félelmében és ezzel gyengeséget mutatott. Ahogy azzal is ezt bizonyította a szememben, hogy a büdös szájú agyarasokkal szövetségre próbált lépni.
Ám ez a múlt! A káoszba süllyedt Birodalomból új, rátermett, fiatal uralkodó kell, hogy kiemelkedjen. És addig egyben kell, hogy tartsam neki. Csak még nem tudom, ki lesz az. És csak remélni tudom, hogy az orkok hegyeinek déli lábánál megbúvó Titkok Templomában nem csak egy démon segítségét, de Fáwen szenátor támogatását is elnyerem.

Nagy számú kísérettel haladok megkerülni a felhőkbe vesző hegycsúcsokat, mikor a Lelkek erdejétől bő két napi járóföldnyire letáborozunk. Egyedül szeretnék utána járni a beszámolónak, mely néhány itt járőröző kiváló katonánkkal esett meg. Félek, hogy egy sereg csak katasztrófába futna. Remek edzésnek bizonyul az elátkozott templom előtt egy ilyen munka, ahol újra csak magamra számíthatok. Bár ha a fekete mágusok vezetője elkísért volna engem, akkor ketten nagyobb biztonságban érezném magam. De hát ezt választotta, ebből kell a tervet győzelemre vinni!
Letáborozom és tüzet gyújtok a fás rész keleti részén. Pallosomat kihúzom lovam nyergéből és magam mellé fektetem, baltám pedig, mely általában az övemben lóg, jó segítséget jelent a hasogatásban. Nem csak harcban vetem be, ahogy a hátamon lévő íjat is úgy terveztem, vadászatra is fogom használni. Páncélomon a mellkasnál és a hátamon a köpenyen ott van családom címere, a nyolc lábú fekete pók lila alapon. A lópokrócon a far részen két oldalt szintén egy a szimbólum jelenik meg. És bal karomon egy kis pelte van csatolva, melyet csuklónál kivágtak, hogy mind a két kezemet használhassam szabadon.
Egy galambot lőttem vacsorára, amit neki látok nyárson sütögetni. Nem jó az, ha nincs elég erő a felderítőben. Ezt már fiatalon is megtanultam.




Diramel kisasszonynak, titkon az emberek fattyú hercegnőjének legújabb szolgálóleánya lehetőséget kapott, hogy kicsit saját szakállára kutakodjon különös és izgalmas helyeken. Az elf lány igen csak érdeklődik a tudomány iránt és a fegyverek terén is meglepően ügyesnek bizonyult. Bár van még mit tanulnia mindkettőből, ám megbecsüli magát.
Ám nem tud letenni arról, hogy saját szemével lássa és kísérletezzen olyan legendás vidékeken, mint amilyenné az utóbbi időben a vadon ezen része vált. És ahogy sétált közelebb, délről, az emberek királysága felől érkezve, egy másik illetőt pillantott meg, ki a fák előtt nézelődött és gondolataiba mélyedt.
-Szia! A nevem Aná Vot! A Wymor-házat szolgálom zsoldosként.
*Szavai határozottak és jól hallhatóak voltak. No, meg túlzóak. Inkább csak a nemes família újonca, kinek kardja ott lóg oldalán és íja a hátán, ám jobban rettegik természetét, mint fegyverforgató tudását.
-Látom, te is erdei elf vagy. Bocsi, ha néha udvariatlannak tűnök, de a családom nem él Awyrisban, így nem minden szokást sikerült megtanulnom.

/Uráldur és Aná Vot egyelőre az erdő egy másik szélén van, látótávolságon kívül. Annyi kérésem lenne, hogy próbáljátok meg jelezni, hogy melyik csoporthoz vagy esetleg egy harmadik ponton van a karitok! És bocsi, hogy ezzel elkezdtem csoportokat alakítani, de nekem kényelmesebb, ha a két karim nem egymással játszik. Csoportokon belül meg mehet a párbeszéd! /

Még csak tapogatózott Hraman, hogy vajon mi a véleménye az erdőről, nem akart fejjel rohanni meggondolatlanul előre, főleg nem úgy, hogy nyakán volt a sötétség és a fák között egyelőre nem akart éjszakázni. Táborhelyet keresett, mikor nem olyan túl messze, mintha tűz fényét pillantotta volna meg, így kíváncsian, de kellő óvatossággal közelítette meg az idegent, aki vagy olyan érdeklődő lehetett, mint ő, vagy talán ismerős volt erre és segíthetné őt a rejtély megoldásában.
Nem akarta sem elijeszteni, sem meglepni a tűznél ténykedőt, mikor látta, hogy egy férfi üldögél ott egymaga, ezért nem leplezte lépteinek zaját, sőt talán még nagyobbat ütött, mint szokott, hogy jelezze közeledtét.
- Béke és üdvözlet táborozó. Megosztanád tüzedet egy vándorral? – szólal meg, nem látva tisztán a másik arcát, de azért keze nem kalandozik messze kardjától, hiszen mégis csak egy veszélyes erdő szélén vannak és egy idegen van előtte.

Már jó ideje gyalogolok az erdőben, mikor halk neszre leszek figyelmes. Tőrömet kapom elő, mert úgy gondolom, hogy az a valami/valaki túl közel van ahhoz, hogy íjjal támadjak rá. Azonban ahogy hangosodik a nesz-ami léptek nesze-, meggondolom magam, így inkább íjamat készítem fel arra, hogy bármikor támadni tudjak.
A feszültség a teljes testemben eluralkodik, az adrenalin felmegy bennem. Nem tudom, hogy ki/mi adja a zajt, de annyi biztos, hogy valami/valaki adja.
A lépések közelednek, én pedig akaratomon kívül egyre feszesebbre húzom íjam.
Akkor egyszer csak megpillantok egy alakot. Kezem automatikusan engedi el az íjat, de a lövés célt vesztett. Szerencsére, ugyanis a személy nem volt más, mint Angie.
- Aaaaaah!
Fakadok ki a megkönnyebbüléstől, mind, hogy ismerős alak, mind, hogy nem találtam el.
- Angie! Mit keresel itt?
Amint felteszem a kérdést, meg is érkezik a válasz, méghozzá magamtól.
- Hát persze! Biztos a rejtélyt kutatod. Legalábbis én igen.

/Mint ahogy a szövegből is kiderül, a helyszín ott van, ahol Angie, messze Uráldurtól és Viridieltől/

A saját pecsenyémet sütögettem, mikor éles füleimmel meghallottam az érkező zaját. Ám direkt azért raktam, hogy kicsaljam az erdő félelmetes lényeit és ne hazai terepen kapjanak el. Vagy ide csábítsak egy-két vándort és élő pajzsként használva toljam majd őket magam előtt. Nem terveztem nekik hosszú életet, de annál dicsőbb jeleneteket, melyben bizonyíthatják számomra, miért is nem rohantuk le nyílt hódítással az egész kontinenst.
-Hát természetesen! -válaszolta arcát és kilétét cseppet sem titkolva oda fordulva és a dekoncentráció finom hullámait útjára bocsátva a természetfölötti áramlatok útján- Úgy látom, gazdag lett a mai vadász zsákmány. Ha megfizeted a beugrót és megvásárolod a helyed a nyúl felével, akkor szívesen látlak. És hasznos társaságod leszek.
*Amikor még háttal volt, nem tudhatta azt, hogy nem szegeződik-e máris nyíl a hátának, ám számított arra, hogy nem kap azonnal lövést egy ilyen nyugodtan lépkedőtől. És ha az után akart volna útjára bocsátani, miután meglátták egymást, akkor pedig a rontás miatt szinte biztosan célt téveszt vagy a páncélján lepattan.
Arra az egyre nem számíthatott, hogy ez a számára teljesen ismeretlen láthatta már kétszer a család jelképét. Ki hinné el, hogy nem régen a falujában járt és Murdah törzsfőnökkel tárgyalt? És azt vajon ki venné számításba, hogy ugyan ebben a koszfészekben öltözött át az Első Lord sámánasszonynak és indult el megnézni egy párbajt?
Nyugodt mozdulatai egyáltalán nem azt sejtették, hogy eme múló dolgokat és az ott látott arcokat megjegyezte volna az éj elf.

Hallottam egy különös erdőről ..amiről eddig csak legendákat és szóbeszédeket hallottam..így hát kíváncsiságommal hajtva elhatároztam hogy utána járok az igazságnak..az erdő szülötte lévén ..gondoltam..megnézem a saját szememmel ,hogy miért tartják a Lelkek erdejét olyan különlegesnek..
de a kaland lehetősége sem utolsó szempont számomra..felkerekedtem,hát és magamhoz vettem íjamat,tőrömet,és kardomat...és szólítottam magamhoz a hátasomat..akivel nekivágtam az erdő felé vezető útnak..
még nem tudom mi fog várni rám..de bízom abban,hogy a képességeim túlsegítenek majd ebben a kalandban is....
így hát..beljebb merészkedtem az erdőbe..
..és ahogy gondolataimba meredve haladok ..egy alakot látok magam előtt..és hangja csengőn hangzott,ahogy megszólított..
-Üdvözöllek én is Aná Vot!..az én nevem Alia C.Azurre!-tiszteletem jeléül kissé bólintottam felé..

Egy idő után már nem csak a fényt, hanem az inycsiklandozó illatokat is követte Hraman, ahogy egyre közelebb ért a tábortűzhöz, ahol arról győződhetett meg, hogy egyetlen kétlábú üldögél előtte, ami nem tűnt túl veszélyesnek, miután megbizonyosodott róla, hogy más nincs a közelben.
A fiú nem volt egy izomhegy, de gyors volt és ügyesen bánt a fegyverivel, így minden aggodalom nélkül, de figyelmesen lépett a kis tisztásra, hogy üdvözölje az idegent, aki valamit sütögetett nyárson és fél arca árnyékba borult.
Mikor aztán már csak pár lépésre volt tőle és megfordult, hogy válaszoljon, Hraman akkor látta csak, hogy egy sötét elffel hozta össze a balsorsa, de hirtelen összezavarodott gondolatai miatt kissé elveszti a fonalat, hogy mit is akart. Megtorpan és összeszűkül a tekintete, ahogy fellobban benne a düh és nem csak azért mert a közelében sem akar lenni egy ocsmány éjtündének, akik becsülete egy álnok csúszómászóval hasonlatos, de még a cseppet sem titkolt jelképeket is megpillantja, amely állat képe talán örökre beleégett a tudatába: egy pók!
Gyomra görcsbe rándul és remegés fut végig rajta, ahogy igyekszik visszafogni magát, mert ő nem egy gyilkos, aki ok nélkül ugrik neki egy vándornak, ráadásul nem illik megszegni a vendégbarátságot, ami megköti a kezét e tűz mellett.
- Egy pók? Ehhez a törzshöz tartozol tünde? – kérdezi feszültséggel a hangjában. – Láttam már ezt a jelet. – jegyzi meg fürkészve a másik arcát, de erőszakkal rejti el az érzelmeit.
Nem tudhatja mi van ebben az erdőben. Talán a saját tudása nem lesz elég annak legyűréséhez, talán kell ennek a démonnak a mágia tudása. Aztán még mindig megölheti.
Ettől valamivel jobb hangulata lett és ledobja a vállán cipelt hosszúfülűt a tűz mellé.
- Ha már megraktad azt a tüzet, ne menjen pocsékba, habár látom már találtál egy magadnak való hüllőt. – int a nyársra húzott gyíkra. – Egyébként érdekes szavakkal beszélsz…..elf, hasznos? Mit keresel itt? Mostanában nem látják szívesen erre a magadfajtát? Lehet, tényleg hasznos leszek neked, hogy ne öljön meg senki, ha meglátnak.
Hraman nem találkozott a falujában Uráldur-ral magával, csak az embereivel és a köpenyükön viselt címerrel, ezért nem ugrott a nyakának, hanem inkább nekiállt megnyúzni a nyulat, hogy aztán a másik nyárs mellé kerüljön, de végig rajta tartja a szemét a másikon.

Az Aranyló Tenshi fogadóban történtek után, Sebastiannal úgy határoztunk, hogy együtt vágunk neki az útnak, kideríteni, hogy pontosan mi is rejtezik itt. Az egyre vészjóslóbb híresztelések, no meg az a néhány őrült akivel volt "szerencsénk" találkozni, mindkettőnkben mély nyomot hagytak, és úgy éreztük, mindenképpen pontot kell tennünk az ügy végére. Én természetesen Anut, a farkasomat is magammal hoztam. Még ilyen helyzetben sem tudtam megválni tőle, és csak remélni tudtam, hogy mindhárman élve kijutunk majd innen. S valami nagyon azt súgta, hogy szükségem lesz majd rá ebben a harcban, jobban, mint bármikor.
Félve merészkedtünk be hát az erdőbe, melyet kelet felől közelítettünk meg, az Oughwar hegységen átvágva. Mivel az Oawa falvak szélétől eljutni ideáig nem volt túl rövid út, sőt, mondhatni Neminra földjén teljesen átvágtunk, így igencsak megfáradva értük el úti célunkat.
Mire odaértünk már jócskán ránk is sötétedett, az erdő pedig kifejezetten barátságtalan volt a számomra, pedig az igyekezett a legkedvesebb arcát mutatni. Én azonban minden porcikámmal éreztem, hogy mindez csak álca, és valami nagyon nem stimmel itt, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy mi.

Hamarosan egy tábortűz fényét pillantjuk meg a láthatáron, így egyből afelé is vesszük az irányt.
A fény forrásához érve egy sötét elfet és egy orkot pillantunk meg. A self épp pecsenyét sütögetett, az ork pedig látszólag megpróbált beszélgetést kezdeményezni vele.

Összenéztem Sebastiannal. Egyikünk sem számított erre, és valahogy ódzkodtunk ezektől a teremtményektől, de jelen helyzetünkben kénytelenek voltunk beletörődni abba, hogy a hosszú úttól megfáradtan nem igazán van más választásunk mint melléjük szegődni. Többen úgyis többre megyünk. Legalábbis gondoltam én, így hát Sebastian reakcióját meg sem vára elindultam feléjük.

- Tiszteletem! - üdvözöltem őket. - Raffael Romulus Razur lennék, ő pedig itt Anu - mutattam farkasomra, aki habozás nélkül követett. - Valamint az útitársam, Sebastian - fordultam hátra, hogy a még mindig kissé hátul ácsorgó kentaurt is bemutathassam nekik.
- Hosszú útról jöttünk, és elfáradtunk. Letelepedhetnénk-e itt éjszakára a tábortűz mellett? - kérdeztem udvariasan a selftől.

Az orkra még csak ügyet sem vetettem. Nem igazán szívleltem őket, és nem akartam, hogy máris botrány keveredjen ebből az egészből, márpedig éhesen és fáradtan meglehetősen ingerült voltam, és féltem, hogy esetleg még felidegesítene.

Meglepetten engedem le az íjam, mikor az erdő sűrűjéből előlépve felismerem Chariont, aki ugyan úgy készenlétben volt, mint én. Ő azonban velem ellentétben kilőtte felém a nyilat, de az nem kissé célt tévesztve a mellettem kb két méterre lévő fába fúródott.
Charion láthatólag megörült jelenlétemnek, és ő is meglepődött, akárcsak én. Hosszú ideje nem láttam őt, és bár meglehetősen kedveltem az elfet, de a történtek után kissé tartottam is a találkozástól.
Mindenesetre mosolyogva üdvözöltem őt, majd így feleltem kérdésére:

- Valóban a rejtély miatt jöttem erre a vidékre. Elvégre mégis hogy hagyhattam volna ki egy efféle kalandot? - nevettem fel. - Ez a nekem való feladat. És talán azzal, ha kiderítem, mi történik itt, megakadályozhatom azt is, hogy újból ehhez hasonló szörnyűségek történjenek.
- És te? Miért döntöttél úgy, hogy egy ilyen veszélyes feladatra vállalkozol? - tettem fel a kérdést, kíváncsian várva válaszát.

Nem lepleztem meglepetésemet, hogy felismerte a szimbólumot a másik. Gyorsan át kellett gondolnom, hogy mit is jelenthet ez egy ilyen Hraman fajtától.
~Túl fiatal, hogy nagy hadjárat során láthatta volna. Az egész hadtesteket megmozgató ereklyerablásaink nagyon távol vannak egymástól időben, hiszen közben vissza kell pótolni a veszteségeket.
Á! Lehet, hogy Al-Nuszrás falu? -végig mérte az ismeretlent- Akkor valószínűleg már rám ugrott volna. Inkább akkor jártak még szövetségesként náluk az embereimből pár, mikor még Demertor élt. Vagyis... mikor még Demertor magánál volt!
*Még mielőtt válaszolhattam volna a kérdésre, két újabb társ jött. A zöldikéket a legkevésbé sem szívlelem, hiszen a legkeményebb ellenfelek. Megvárják a biztonságos zöldben, míg támadunk és védekező állásban kihasználnak minden előnyüket. Ám a kentaurokkal semmi gondom sincs.
-Ha leteszitek az adót érte, szívesen látunk titeket is. -mondtam, igyekezvén ugyan azzal a természetességgel, mintha tényleg hinnék ebben a rendszerben- Egy darab hús mindenkitől, mert én dolgoztam meg érte.
A mi jelképünk a pók. Ezt jól látod. Ám senki ne telepedjen le a tüzem köré, aki nem szívesen lát itt! Azt én sem. -adta meg a választ végül Hraman utolsó mondataira.
*Továbbra is féloldalasan hátra fordult és nem bízott meg az új társaiban annyira, hogy levegye róluk a szemét. Ha most nem támadják meg a szavaira, akkor pár óráig biztos nyugta lesz. De jól tudta, hogy ezek a népek képtelenek békében élni egymással és előbb-utóbb a legváratlanabb helyzetben rá fognak törni.



Alia láthatóan megszeppent a ráköszönéstől és egyelőre még nem válaszolt. Ám a zöld ruhás elf lány barátságosan közeledett.
-Mi járatban erre felé? Az erdőbe tartasz? Esetleg együtt is mehetnénk és megismerkedhetnénk.

-Ó..bocsásd meg ,hogy ilyen hallgatag vagyok..de tényleg meglepett a találkozásunk!..mosolyodtam el..
-Az erdőbe tartok....örömömre szolgálna,ha én is megismerhetlek!-közelebb léptem hozzá,és letelepedtem mellé..
kíváncsisággal és érdeklődéssel néztem Őt..mert eddig ,nem találkoztam az én népemen kívül mással...

Aná egyáltalán nem volt olyan, mint egy lombtünde. Dús haját vörösre festette, melyből alig kandikál ki hosszú, hegyes füle. Bőre pedig olajoktól és bőrápolóktól csillog. Ad a külsejére és szeret hosszú, zöld ruhában járkálni, melynek alul kivágás van a lábának. Ám a tűsarkú szintén nem jellemző a fák között barangolni szerető népre.
-Semmi baj. -mosolygott kedvesen- Nálam is előfordul. Tudod, rajongok a könyvekért és ha egy izgalmas, tudományos témát a kezembe veszek, teljesen bele feledkezem. Utána akár egész nap olyan vagyok, mintha ki sem pihentem volna magam. Elkalandozik a figyelmem.
*Karjait keresztbe fonta és csillogó szemekkel indult meg befelé. Bár már egyre sűrűbb a sötétség, egyszerűen most még eszében sem jutott lepihenni, annyira megbabonázta az erdő titokzatossága, akár most azonnal ment volna beljebb.

Azok után, ami velem meg Raffaellel történt a fogadómban, úgy határoztunk, hogy útnak indulunk mi is, hátha tehetünk valamit. Mindenképpen szerettem volna én is, ha pont kerül az ügy végére. Valamint kalandvágy is motoszkált bennem, hiszen harcos voltam és remek kardforgató, mielőtt letelepedtem és fogadót nyitottam. Valamit úgy tekintettem erre, mint lehetőségre, hogy tovább fokozzam íjászati tudásom, hiszen ezt mindennél jobban szerettem volna elérni.
Kerültünk egyet, hogy úgy mondjam. Kissé hosszabb úton jöttünk ide, így meg is fáradtunk az utazástól. Már setét volt, mikor az erdőhöz érkeztünk. Bár szép, sőt mondhatni mesébe illő, és idilli volt a táj, valami motoszkált bennem, valami furcsa érzés. Nem tetszett nekem ez a hely, hátborzongatóan hatott rám.
Megpillantottunk egy tábortüzet, ahogy egyre beljebb kerültünk az erdőbe az erdőszélről. Óvatosan közeledtünk. Egy orkot, és minden bizonnyal egy sötét elfet pillantottunk meg a tűz közelében táborozni. Nem tartottam különösebben jó ötletnek, hogy közeledjünk feléjük, hiszen akár ránk is támadhatnak, és így, megfáradva nem sok esélyünk lett volna ellenük.
Mielőtt azonban szóllhattam volna, Raffael már oda is ballagott hozzájuk és üdvözölte őket.
Bemutatkozott, bemutatta Anut a farkasát, majd engem is. Bólintással jeleztem nekik, nem szólaltam meg ezúttal, s mikor hallottam, mi a kérése az elfnek, már nyúltam is táskámba.
- Legyen hát, fizetem Raffael részét is, hiszen együtt utazunk és én cipelem. - Mondtam ekkor, majd elővettem egy nyulat és egy fácánt a táskából. A két idegen szemügyre vette a felkínált állatokat, erre azonban megint szóllottam. - Ne aggódjatok, nem lehet még két órája sem annak, hogy fogtuk őket az ide vezető úton.
Vártam a sötét elf válaszát, az ork viszont elégedettnek tűnt.

Kíváncsian hallgattam szavait..és egyre jobban haladtunk beljebb az erdőbe..de egy cseppet se bántam én sem..mert a kíváncsiságom és a kalandvágyam ugyanúgy hajtott engem is előre..

Ahogy haladtak egyre inkább beljebb, a vörös hajú egyre jobban azt vette észre, hogy csak ő mesél magáról és már olyanokat is elmondott, amihez az idegennek semmi köze. Például a munkahelyét. De az eddigiek alapján a másik igen zárkózott volt és a nevén kívül semmit nem mesélt, csak hogy az erődbe tart szintén.
-Jaj, bocsánat Alia! Úgy látom, untatlak. Ha zavarok, akkor inkább csendben maradok. -kínosan elmosolyodott- Tudok csendben maradni.
*Így lépkedtek, miközben a zsoldos tanoncnak a szeme hol beszélgetőtársára villant, hol feje is a sötét sűrű felé fordult. Bár alkonyat homályában nehéz lehetett a gyógyítónak ezt nyomon követni minden pillanatban, de a zöld ruhás mozgásából sok minden következtethető.

-Bocsásd meg,hogy ily hallgatag vagyok..csak figyelek szavaidra!...Én Awirys szülötte vagyok,és évszázadok óta ott élünk a családommal..nem sűrűn "teszi"ki a lábát népünk tagjai..de én kissé kalandvágyóbb lettem a dinasztiámban.. mosolyodtam el..igazából szeretek először megismerni másokat,és aztán feloldódok...ígérem ,hogy beszédesebb leszek az elkövetkezendő időkben..
..de amint látom,és érzem az erdő "beszédét"..valami van készülőben..és ahogy érzékelem,Te is érzed ezt a furcsa erőt...nem igazán szeretem a meglepetéseket..és most azt hiszem,hogy közeledik valami...
Óvatosabban haladtam,ahogy Aná-t is láttam,hogy felkészült a sötétség "fogadására"..

Nagy örömmel töltötte el, hogy végre beszélgetőtársa kezdett felengedni és elmondta, hogy kalandvágyó természet az elf birodalom szívéből. És meg is tudta érteni, ő sem ülne oda haza szívesen, inkább kijár a Zöldbe, ha ideje engedi.
-Igen, érzem. -bólintott magabiztosan- De ha nem csalnak meg az érzékeim, el kell tudnunk bánni vele. Csak ne lépjünk soha hátra és tartsuk magunkat fegyelmezetten!
*Hangja megkeményedett és igyekezett bizalmat sugározni a másik lány felé. Ezt már egész biztosan megtanulta az úrnőnél. És kardját elő vonva szigorúan nézett az ismeretlen felé. Hamarosan érzékeny elf füle is meghallotta, hogy van előttük valami.

Ahogy elővette Aná a kardját,én is kezembe vettem az ezüst rúnákkal ékes íjamat,mi már sokszor "megmentette" életem..."szívkereső"volt a neve,és a testvérem készítette el nekem,hogy mindig célba találjak,bárhol is van az, ki a fegyverem elé kerül...
Éreztem,hogy Aná is örül,hogy kissé megnyíltam,és beszédesebb lettem,így sokkal jobban tudunk együtt "dolgozni",ha ismerjük valamelyest társunk..mert így jobban számíthatunk egymásra bármilyen helyzetben..
ahogy "bemértük" a forrását annak a "valaminek"...kissé távolabb léptünk egymástól,hogy amikor kell cselekednünk,s egymást fedezni tudjuk..és vártuk,mi lesz..

Akármennyire vágyott arra, hogy elnyisszantsa az elf torkát,Hraman most még visszafogta magát. Sok mindenen ment keresztül, míg idáig eljutott és nem állt szándékában most kudarcot vallani abban, amiért vállalkozott a feladatra, az erdő felderítésére. Nem tudta mi vár rá még odabenn az erdőben és bár nem fogja keblére ölelni a sötét elfet, kivárásra játszik, csak akkor üti meg, ha okot ad rá, legalábbis míg nem végez odabenn. Aztán már szabadon engedheti érzéseit és haragját.
Bár nem látta a falujában ezt a selfet, nem jelenti azt, hogy nem volt ott és ez megbocsáthatatlan volt.
Úgy látszik azonban a tűz vonzóbb volt, mint bármelyikük gondolta volna, na meg a forgalom is megnőtt, valószínűleg az erdő híre és a király felhívása miatt, így miközben a nyulat Hraman nyársra tűzte újabb két férfi csatlakozott a társaságukhoz, egy erdei elf, aki egy farkassal érkezett és egy kentaur, ami meglepő volt ezen a vidéken.
A lombtündékkel a fiatal vadásznak még nem volt dolga, de hallotta, hogy ők is legalább annyira kemény ellenfelek, főleg, ha saját közegükben, a természetben vannak, mint az éjtündék, így inkább kíváncsian nézett rá, mint bármilyen más érzelemmel, ahogy a kentaurra is, hiszen még sosem találkozott velük, csak hallott róluk. Kicsit elvonták legalább komor gondolatait a sötét elfről, arról, hogy miként cselekedjen vele szemben.
Természetesen a self azonnal átvette a szót és a két vándortól is „vámot” szedett, hogy megpihenhessenek a tűznél, ami nem volt túl barátságos gesztus, az orkoknál a vendég mindenből a legjobbat kapta, míg a tüzünknél ült.
- Nem tagadja meg magát. – morogta a vadász a bajusza alatt, majd felállt és a mellkasára csapott öklével. – Én yrch-i Hraman vagyok, Wirtschaftwund törzséből. A tűz valóban ennek a selfnek a keze munkája, a nyulat viszont szívesen megosztom veletek, azt én ejtettem.
Azonban a kentaur sem jött üres kézzel és így, mivel nem habozott megosztani zsákmányukat, bár elég nyersen kérték rá, most már biztos volt, hogy senki nem fog éhen maradni.
Aztán meghallotta az éjtünde válaszát és elöntötte a méreg. Még neki áll feljebb! Neki, aki lehet, hogy nemrég még népét gyilkolta? Egy pillanatra eltorzultak a vonásai, agyara megvillant a tűz rőt fényében, aztán néhány mély, hörgő lélegzet után elsimultak az érzelmek arcán és közönyösség ereszkedett rá.
- Legalább nehéz összekeverni más törzsével. – felelte halk. hideg hangon, aztán a nyúl sütésére koncentrált.
Még mindig nehezen vette a lélegzetet, de elhatározása már megszületett, az elf meghal, mielőtt elhagyja az erdőt, de tudja, hogy milyen ravasz ellenfelek, így meg kell majd lepnie.
- Ti is az erdő szörnyei miatt vagytok itt? – fordította fejét kis szünet után Raffael és Sebastian felé.

A self kissé pofátlan kérése egy cseppet sem tetszett nekem, de nem tettem szóvá a dolgot, elvégre bizonyos szempontból igaza volt, valóban ő dolgozott meg a tábortűzért. Sebastian pedig egyből eleget is tett kérésének. Az ork érdekes módon sokkal barátságosabbnak tűnt a sötét elfnél, amin igencsak meglepődtem. Az eddigi tapasztalataim alapján vad és erőszakos népnek ismertem őket, de egyelőre mindösszesen csak kedvesen érdeklődött, hogy mi is az erdő titokzatos lényei miatt jöttünk-e ide. A selfel viszont úgy tűnt ő sem jön ki túl jól, láthatólag eléggé felhergelte őt annak viselkedése. Pár percre elő is bukkantak agyarai, de végül sikerült úrrá lennie dühén, nagy megkönnyebbülésemre. Mi sem hiányzott volna most nekünk, mint egy csetepaté.

- Hagyd, ne is törődj vele, nem éri meg - súgtam az orknak, mikor az az orra alatt mérgelődött a self gorombasága miatt.
- Egyébként mint látod nekünk is van zsákmányunk. A legigazságosabb viszont az lenne, ha mindannyian megosztanánk egymással vacsoránkat - tettem egy óvatos javaslatot.
- És igen, mi is az erdő titkát akarjuk kideríteni. Sok furcsa eset történt mostanság, és meg akarjuk tudni, pontosan mi is áll az egész hátterében, mi leselkedik itt - feleltem kérdésére.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon mi sül ki ebből az egészből, hiszen eléggé érdekes társaság csődült a tűz köré, akik szinte mind gyanakvással figyelték egymást. A self kissé távolabb volt hármunktól, kissé kívülállóként megmaradva. Hűvös nyugalma legalább olyan félelmet keltő volt, mint ez az erdő. Biztosra vettem, hogy nagy vetélytársunk lesz majd ezen a vidéken. Be kellett vallanom, hogy kissé tartok tőle, és Anu is így lehetett ezzel, meg barátságtalanul méregette őt, és le sem vette róla a szemét. Holott Anu szinte mindig mindenkivel kifejezetten barátságos volt, de úgy tűnt a sötét elf jelenléte benne is nyugtalanságot és bizalmatlanságot kelt.

ISIS férje békésen méregette, ahogy a jómadarak egymásra találnak. És egyre inkább megérett a gyanakvása, mely eddig csak balsejtelem volt, hogy szívesen összefognak ellene, ha elkezdődik a harc. Ám ezt betudta annak, hogy ő még így is veszélyes ellenfél lesz számukra és saját hibáikat ismerik be, mikor nem mernek egyenként próbálkozni, inkább csak ludakként vagy libaként seregben egy disznó ellen.
-Én gyorsan megeszem a sajátomat és utána egyenlően is osztozkodhatunk. -tárta szét a karját barátságosan- Én csak annyit kívánok mindig is, hogy a tüzem miatt valamit cserébe kapjak. Nekem jó így.
*Ezzel már vette is le a tűzbe tartott pálcáról a galambot és Hramant vizslatva harapott belőle nagyokat. Kezdte sejteni, hogy az ellenség kultúráját megint nem sikerült eltalálnia beolvadás címszóval. Ő csak annyit olvasott a jelentések hosszú sorából, hogy a pénz élteti őket és egy kanál vízben meg tudnák fojtani egymást, hogy pár csillogó érméhez hozzá jussanak. Így logikus volt a gondolat, hogy sokkal jobban elfogadnak egy olyan északi elfet, aki hasonlít rájuk, mintha magát adta volna.
Nem volt szüksége azokra a húsokra, de most már direkt végig viszi a tervet. Úgy tűnik, elfogadják és ezzel kialakul egyfajta egyezség köztük. És egy ideig nem rúgják fel és nem várható, hogy a nyakának ugranak.
~Addigra pedig már késő lesz. Egyet közülük meg kell ölnöm, még mielőtt bemennénk holnap a fák közzé. A többivel pedig elbánok akkor, ha még járóképesek kifelé jövet is.

/Ana Vottal meg most már megvárhatom a mesélőt./

Szemmel láthatólag mind megtaláltatok magatok útját. Hol kellemes csevegés zajlik miközben egyre mélyebbre vetik magukat a sűrűben, hol baráti táborozás, és sütögetés közben szövitek fondorlatos, vagy fondorlatlan terveiteket a másik meggyilkolására.

Moon, és Charion:

Halk neszezésre lesztek figyelmesek, mi egyre közelebbről szűrődik felétek, míg végül egy bokor takarásából hirtelen egy áttetsző halvány kékesen derengő hatalmas szarvas ugrik elő. Ha elég figyelmesek vagytok rájöhettek, hogy ez lehet az erdő nevének az oka. Amennyiben ijedségetekben rálőtök, a nyíl átsuhan az állaton, és szint úgy rávezethet titeket, hogy ez bizony nem egy szimpla szarvas, csak az annak visszamaradt lelke. Egy rövid ideig csak bámul titeket, miközben szája mozog, mintha még mindig valamilyen növényt rágna. Végül neki iramodva keresztül rohan rajtatok leírva egy nagyobb kört, és lassítva tempóján elindul arrafelé amerről jött. Néhány lépés után hátra fordítja hatalmas agancsos fejét, és rátok néz igéző szemeivel, mintha csak azt akarná, hogy kövessétek. Ha elindultok utána számotokra is kellemes séta tempóban vonul tovább a lélek, jó fél órán keresztül cikázva az erdő fai között egyre mélyebbre csalva benneteket. Idő közben néhol farkas vonyítás, bagolyhuhogás próbálja tovább borzolni idegeiteket, melyeknek valószíniűleg a sötétség sem tesz jót. A bő fél órás túra után viszont egy apró tisztásra bukkantok, mely közepén egy kis tavacska árválkodik, shol több hasonló szarvas, őz, róka, néhol medve, számos kissebb rágcsáló fajta, és madarakat pillanthattok meg. Illetve vegyesen szinte minden nép tagjaiból párat. Bár a látvány szép a hangulat nagyon is komor. Egyedül egy vén erdei elfre emlékeztető lélek arcán láthattok mosolyt, ki az állatok szellemeinek gyűrűjében bújt meg.

Alia, és Aná:

Békés csevegéseteket sokáig semmi sem zavarja meg ahogy vonultok egyre beljebb az erdőben. Semmi, nincs semmi csak a fák, és a sötétség. Mintha még a szél is elnémult volna, pedig azon ritka pontokon, hol a hold fénye beszűrődik a fák levelei között láthatjátok, hogy továbbra is rázza őket a szellő. A távolban viszont baljós vonyítás töri végül meg a csendet pár pillanatra, hogy aztán ismét a néma komor hangulat, legyen az úr ezen a helyen. Nem is kell sokáig őrlődnötök megérzésetek miatt, hiszen a következő pillanatban az avar zörgése, reccsenő ágak, és egyre erősebb, vad dobogás egyre erősödő üteme szabadít fel egy nagyobb adag adrenalint a véráramotokba, és hirtelen a sötétségből kirobbanva két kékesen derengő hatalmas medve jelenik meg előttetek, mögöttük három hús vér szinte teljesen a sötétségbe olvadó másikkal, melyeknek csak szemük csillan meg, benne azzal az óriási gyilkos vággyal, mely egy pillanatra a legbátrabbak vérét is megfagyasztja. De nincs sok időtök a habozásra hiszen az állatok azonnal felétek nyomulnak, egy pillanatra sem torpanva meg...

Ualdur, Hraman, Raffael, Sebastian:

Szép kis társaság, mondhatni igen színes, és választékos csapat verődött össze az erdő peremén a tábortűz körül ahol már mindent beleng a finom sült hús illata. Rövid beszélgetések kezdődnek, és záródnak le a jelenlévők között. Szinte minden zavartalanul zajlik le, bár itt a feszültség már megalapozott dolog. Raffael farkasa egyik pillanatban csak leveszi tekintetét a sötétbőrűről, és az erdő felé fordulva kezdhet el vicsorogni, ahonnan egy egés farkas falka ront ki a fák közül a tűzre ügyet sem vetve. Nem nehéz ellenfelek, viszont ha az elsőt levágjátok velőtrázó üvöltés hallatszik a fáktól, hol sötétbe burkolózva áll valami két lábon mint egy ember, mégis álltiasan hat a testtartása. Egy tapottat sem mozdul onnan, de nem is kell, mivel valami furcs késztetést éreztek mind, hogy ti menjetek be az erdőbe érte, melynek egyszerűen nem tudtok ellenállni.

(tudom, nem a legjobb most, de kicsit késő van nekem, viszont ígértem, hogy írok hát, elnézést a gyengesége miatt, legközelebb próbálok jobbt alkotni )