/Viridiel/

Egy titokzatos idegen jár a rengetegben. A fák sűrűjében igyekszik minél kisebb zajjal vezetni a lovát.
Már több napja elvált a határ megerősített őrségétől. Hátasán nincs nyereg, se pokróc, csupán egy kantár, melyen mindvégig vezeti. Lassan kiér a patak partra, melynek csobogását már egy jó ideje hallotta. Szája teljesen kiszáradt, de igyekszik nem tudomást venni a testét gyötrő szomjúságtól.
Kicsit megpihen, gondolná, mielőtt tovább megy. De hirtelen zajt hal a közelből. Lassan ideje lenne valami enni való után is nézni, mert szűkös ellátmányát nem akarja felélni. Hosszú lesz még az út... Az ork falvakat messze elkerülve próbál meg átjutni a territóriumukon. Ha szerencséje van, nem sok ellenállásba ütközik. És csak egy rövid szakaszon, amit gyalog, a legsűrűbb növényzet között tesz meg. Ha kiér, akkor az emberek királyságának peremén lóra pattan és már gyorsabban fog haladni az elfek erdeje felé. Nagy kerülő..., de tiszteli az orkokat annyira, hogy nem próbál meg a legsűrűbben lakott részeken átkelni.
-Ki van ott? -förmedt rá a zajra ellentmondást nem tűrően.
*Puha, drága ruháit egy szerzetes ruha fedi el. Csuklyája hátra hajtva, arcát egy maszk takarja el. Még így is könnyen kiszúrható akár hajáról is sötét elf volta, de nem is tervezte itt, hogy külön gondot fordítana elrejtésére. Kezében íj van, melyet lövésre készen tart. Oldalára egy kard van kötve. Egyik sem mester munka, a központi raktárukból vette, ahol az egyszerű katonák szerelik fel magukat indulás előtt.
Úgy gondolja, a vállalkozása sikere abban rejlik, ha képes titokban tartani magas rangját és egyszerű katonának kiadni magát, aki békésen barangol egykori ellenségei földjén, elhitetve másokkal, hogy komolyan hosszabb ideig lesz béke.

/Uráldur/

Kedvetlenül és eléggé morcosan haladtam, szinte nem is nagyon ügyelve, hogy merre visz a lábam, csak minél messzebb kerüljek az orkoktól.
Mindig utáltam, ha ezzel a néppel kellett szót értenem, mert úgy éreztem képtelenség velük az együttműködés, fafejű, vérszomjas barbár valamennyi.
Persze elnézve falvaikat és az életkörülményeiket nem csodálom, hogy mindig más faj dolgaira fáj a foguk, de hát ez akkor is vérlázító.
Minden esetre a pergament átadtam vezérük valamelyik talpnyalójának, mert még arra sem méltattak, hogy személyesen adhassam át. Aztán elég világosan közölték, hogy jobb lesz, ha nem Grak-ban akarom tölteni az éjszakát. Mocskos agyarasok!
Így aztán jóformán semmit nem pihenve indulhattam is visszafelé és abban sem lehettem biztos, hogy más falujukban tárt karokkal várnak ezek után, így jobbnak láttam elkerülni a lakott helyeket.
Nem csoda, hogy nem voltam jókedvemben, az élelmem is elfogyott, és borzasztó nagy szerencse, hogy legalább egy mókust el tudtam ejteni, mert ezen a vidéken alig él meg valami.
Most már csak valami táborhelyet kellett találnom, ahol nyársra tűzhetem az állatot és a szomjam is olthatom.
Ezért követtem a patak hangját és már meg is láttam megcsillanni a vizét, mikor óvatlanul beleléptem egy avarral fedezz kisebb üregbe és kis híján orra estem.
- Daebeth! (káromkodás) Dollost (ostoba) Viridiel! – szidtam magam fojtott hangon, saját nyelvemen.
Napok óta nem láttam senkit, még nyomokat sem, ezért kissé meglepett a felhangzó határozott kiáltás.
Azonnal lekaptam a vállamról az íjat és először egy terebélyes fa mögül vettem szemügyre a lovát kantáránál fogó, köpenyes, maszkos figurát. Határozottan nem tetszett! Volt valami sötét kisugárzása és megesküdtem volna, hogy ez egy sötét elf. De mit keres itt, mélyen az orkok területén belül, sőt már-már lassan az emberek földjén?
- Viridiel vagyok, Turion fia és te? Mit keresel TE ezen a vidéken? – léptem elő félig én is íjat feszítve, hogy lássa kivel hozta össze a rossz sorsa, de készen rá, hogy visszaugorjak, ha kell. – És jobb lenne, ha letennéd az íjad.

/Viridiel/

-Ki az a Turion!? -förmedt újra mogorván a behatoló. Jól tudta, mily ostoba kérdés és ráadásként nem is kívánta egyetlen porcikája, hogy valaki előadást tartson valamely hős tündéről vagy bárki másról. Egyszerűen nem volt jobb ötlete megjátszani a fafej bakát, akinek a szerepében jelenleg megpróbál megbújni. Ez valahogy a fegyverei ellenére is ártalmatlannak tűnik 50 kerek IQ-val.
-És... miért engedjem le? Te is rám fogod. Majd ha leengeded, én is lentebb engedem. Ne nézz hülyének!
*Így kicsit lóbálva -mutatva hogy a másik is kövesse- mind lentebb eresztette és közben a húrt is egyre lazábbra engedte. Csak remélni tudta, hogy a szokásos udvariasságot nélkülöző modora -de a lassan két évszázada kicsiszolódó, bántó, bicskanyitogató természetével párosítva- nem hiúsítja meg, hogy elnyerje a fiú bizalmát. Szüksége lesz rá, hiszen ha nem is kételkedik abban, hogy el tud intézni valakit egy az egy ellen, sok ilyen találkozásnak néz még elébe az elkövetkezendő hónapban. És komoly sérüléseket szerezhet, ha mindenkit felrúg és harcra kényszeríti.
Igen nehezére esik össze szedni, hogy vajon egy átlag katona az ő helyében hogyan tudna egy tűzszünetet elérni, hiszen már túl rég óta övezi őt tisztelet a palotában és az utóbbi évtizedekben elég volt csak előzékeny gesztusait és rangját használni, hogy mások segítségét elnyerje.
Most egyedül van és fél szívélyes gesztusokat tenni. Eldöntötte, hogy közkatonát játszik, és tőlük nem látni soha.
-Ja, és Boko vagyok. Boko vagyok... onnan. -billentette kicsit a fejét abba az irányba, ahonnan érkezett.

Sem jó kedvemben nem vagyok, és túlságosan sok mindent tapasztaltam már meg a világunkat pusztító sötét elfekről ahhoz, hogy könnyedén fogjam fel a szavait.
Miközben szót váltottunk azért most alaposabban szemügyre vettem és első ránézésre, na meg aztán durva, műveletlen beszéde hallatán úgy gondoltam csak valami egyszerű  katona lehet, de ez ismét felvetette, hogy mit keres itt egyedül.
Az én ruházatom az erdő színeit viselte, a zöld és a barna árnyalatait. Barna szarvasbőr nadrág és ugyanebből az anyagból, csak zöld színű ing, melyet a hűvös idő miatt egy befelé fordított prémes , hosszított zeke egészített ki. Lábamon könnyű és puha csizma feszült, mely könnyeddé tette a járást és a halk közlekedést. Íjam családi örökség, még a dédapámé volt és szépen faragott, ősi jelekkel volt díszítve, de volt az oldalamon egy rövidkard és a másik oldalon egy nyúzókés.. A tarisznyám féloldalasan volt átvetve a vállamon, hogy ne akadályozzon a mozgásban.
Mikor a sötét férfi felvetette, hogy talán együtt tegyük meg ezt a gesztust, hogy nem célzunk egymásra, el kellett ismernem, hogy az életösztöne azért kiválóan működik, még ha az elég nagy botorság volt, hogy ide jött, távol a társaitól. Vagy nincsenek is olyan távol? Lehet, hogy ő csak egy felderítő?
Akkor viszont nem fedte volna fel magát, hacsak…..ha csak nem akar csapdába csalni valamiért.
- Az, akinek a fia kimossa a szádat, ha tiszteletlen lennél vele. – morranok fel, az elég szokatlan kérdésre.
Kissé lejjebb eresztettem az íjat, ahogy ő is és engedtem a feszítésen, de eszemben sem volt megbízni benne továbbra sem.
- Újból megkérdezem, mit keresel te itt és hol vannak a többiek? – nézek rá összehúzott szemekkel.
- Hát Boko…..ez elég tág fogalom, az onnan.
Újabb gondolat suhant át a fejemen és most már kíváncsibban tekintettem rá, bár még soha nem hallottam ilyesmiről, de ha én lennék az első, aki szerez egy készséges sötét elfet, aki elláthat információkkal…….
- Megszöktél? – léptem kicsit közelebb hozzá, miközben a mókus teteme, nekiütődött az oldalamnak, emlékeztetve rá, hogy bizony nem ártana harapni valamit.

A magas rangú katonának úgy tűnt, van pár jel a másik viselkedésében, pár dolog, mintha lenne esély az összecsapás elkerülésére. Ám nem öntötte el a lelkesedés, jól tudta, hogy még így is rengeteg esélyük van, hogy mégis fegyverrel egymásnak esnek.
Ráadásul sötétben tapogatózik. Lássuk be! Ha fordított lenne a helyzet, és az erdei elffel a lápban futott volna össze két hónapja, nagyon kevés dolgot mondhatott volna a másik, hogy elkerülje az utolsó vérig küzdelmet. És nem könnyítette meg a helyzetét ez a gondolat, ugyanis még mindig nem volt elképzelése ezekről a dolgokról. Egyről sem. Pedig biztos volt.
-Megszöktél?
*A sötét elf lelkei viharában türelmesen várta azt a pillanatot, mikor kicsit csillapodik, addig is néma leventét játszva. A legjobban az fájt neki, hogy miközben a legrátermettebb hadvezérként gondolkodik valamin, egy nála jóval fiatalabb mellékesen oda veti a választ. E mellé már csak ráadás volt, hogy ez a verzió azért nem fordult még meg a fejében... Mert ez a verzió sosem fog a fejében megfordulni. Ezt már most elhatározza.
-Mi? -bökte ki végül- Nem! Épp eltávon vagyok. Béke van, elengedtek.
*Elégedett volt a gondolattal. Ha az új király rettegést akar a szívükben, hát akkor ő rettegést terjeszt. Mindenkinek azt fogja mondani az ork területen, hogy szabadságos katona, akik tömegével járnak a szomszédban, mikor nincs épp háború. És mivel nincs, ezért nem is szabad őket megölni, különben kiújulna a viszály.
Az emberek territóriumára már meg volt jó előre az előkészített terve. De azt még nem kívánja leleplezni. Elég, ha csak az után, hogy elhagyta a vademberek földjét és lóra száll.
-Kéne valami enni.
*Végre meghozta első őszinte mondatát.

Bár nagyon szívesen mértem volna össze az íjam és a kardom ezzel a gyilkos fajzattal, amire minden porcikám vágyott, pedig igazán nem vagyok az a harcias fajta, de a józan eszem megálljt parancsolt vágyaimnak. Különben is, azért nem voltam vak, tisztában voltam vele, hogy nem lenne azért olyan egyszerű a dolgom és közel sem biztos, hogy én kerülnék ki győztesen egy olyan csatából, amit egy erre kiképzett harcossal vívnák meg.
Az a köpeny lehet, hogy jó álcának tűnt, de pont ez volt a gyanús, miért viselne egy „szabadságos” katona egy ilyet? Miközben ott vannak a fegyverei, amit nyíltan visel.
A maszk ugyan sokat takart, de a hosszúra nyúló csend a kérdésem után elég sokat mondó volt és bár utána határozott választ adott, azért ez elgondolkoztató volt.
- Béke? – nevettem fel gúnyosan. – Furcsa ezt a te szádból hallani! Ti sosem éltek békében senkivel. És nem hiszem, hogy túl egészséges ötlet egyedül mászkálnod ezen a vidéken. Persze az orkokkal jól meg vagytok, de az emberek? Mert arrafelé tartasz, ugye tudod? Arrafelé meg már sokan vagyunk mi, erdei elfek is, akik nem hisznek a sötét elfek békéjében. – rázom meg a fejem komoran a szemébe nézve. – Szóval ne is haragudj, de elég nehezen veszem be, hogy csak kirándulgatsz errefelé.
Egy darabig csak állok vele szemben és azon agyalok mi legyen, de mivel nem tesz semmiféle gyanúra okot adó mozdulatot, végül megvonom a vállam.
- Biztos elment az eszem! – sóhajtok. – De nem az én stílusom, hogy csak azért próbáljalak megölni, mert az vagy, ami. Ha hozol tűzre valót, megosztom veled ez a mókust, bár nem túl sok. – oldom le a zsákmányomat az övemről.
Azért az íjamat a kezem ügyében tartom, ahogy a szemem is a fickón, miközben gyors mozdulatokkal kibelezem és megnyúzom az állatot, előkészítve a sütéshez, ami, ha nem jön közbe semmi, meg is kezdődik.
- Több „eltávos” katona is várható mostanában? Talán csak nem történt valami, amitől hirtelen értékelitek a békét? – kérdezgetem közben.

Uráldur szótlanul indult el rőzsét keresni.
~Inkább örülnél, hogy nem öllek meg azonnal, még ugráltatsz is? Egy...
No, hagyjuk! A céljaim elértem. Nem kell erőmet és véremet minden találkozásra elpazarolni, és még egy sültet is szereztem. Jó! Csak a felét. De ahhoz képest, hogy nem kell vadásznom elég kis munkával megszereztem.
*Amikor visszatért, egész jól magára erőltette az optimizmust, mely ki-kicsillant a pesszimizmus felhői mögül. Hosszú utazás elején tart és egy apró győzelem még csak egy homokszem, hogy életben marad ama erdőig. Ha nem tanulja meg újra az alázatot -egy kis időre-, akkor csak akadályozni fogja tervében.
Régen, fiatal katonaként természetes volt, hogy az összes koszos munkát ő és sorstársai végzik el. Nem okozott neki nehézséget, hogy gyakorlott szemmel találja meg az alkalmas fadarabokat az avarban és gyakorlott kézzel állítsa egy gúlába őket visszaérve.
-Szóval... -kezdett bele, hosszan elnyújtva a végét- Virien, ti mindig mondani szoktátok, hogy kinek a fiai vagytok? Mármint... ez olyan megszokás? Tudod, nálunk nincs a névben semmi, ami utalna a családra, amiben születtünk. Mindenki kap egy beszélő nevet, amolyan mottót. Ami eszmének az apja szenteli a gyereket. Csak nagyon kevesek vannak, akinek meghalt a születés előtti hónapokban az atyja, és az anyja is bele halt a szülésbe, aki átvehetné a név adás jogát. Ők Nevesincs nevet kapnak.
*Nem zavartatta magát, hogy egy szó nem igaz ebből, ám gondolta, kicsit eljátssza az idegen kultúrából érkezőt.

Népem mindig hitt a szavak igazságában és sosem kérdőjeleztük meg azt, hogy valaki esetleg nem az igazat szólta. Valószínűleg igen csak naiv hozzáállás a mai világban, de mivel ritkán vegyültünk más fajokkal, egészen jól működött.
Éppen ezért nekem is nehezemre esett minden szavát mérlegre tenni ennek a sötét elfnek, Boko-nak, ha hinni lehet neki, de mióta járom az országot, már kellő tanúbizonyságát kaptam, hogy bizony más fajok nem veszik ezt olyan komolyan és minden további nélkül belehazudnak a másik szemébe.
Sajnos volt már tapasztalatom benne, így eszemben sem volt hitelt adni annak, hogy ez a fickó csak úgy bóklászik itt a saját szórakoztatására.
Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy egy kérdésemre sem adott választ, bár legalább a gyújtós beszerzését megtette szó nélkül, igaz, ha nem teszi leshette volna, hogy kap egy falatot is a húsból.
Viszont a tábortű rakásában elég jó gyakorlata van, ahogy fél szemmel megfigyelem, ami legalább azt bizonyítja, hogy …….ááááá, végül is nem bizonyít semmit, nem igaz?
Minden valamirevaló katona tud tüzet rakni!
Azonban a keze…….nem tűnik túl „piszkosnak” ahhoz, hogy simán hitelt adjak az egyszerű baka sztorijának és néha a köpenye alól is finomabb ruha villan ki.
Engem sem most szalajtottak a falvédőről, hiszen sokfelé megfordulok hírvivőként, azonban egy kém meg nem viselne ilyet. Ki a frász ez a fickó?
- A család a legfontosabb és mi büszkék vagyunk rá hová tartozunk. – válaszolok a kérdésére, miközben végig hallgatom az ő magyarázatát. – A mi neveinknek is van általában jelentése, az enyém körülbelül azt jelenti: életrevaló. És a Boko? Még sosem hallottam hasonlót sem? – kérdeztem vissza kissé gunyorosan, mert egyáltalán nem gondoltam, hogy ez az igazi neve. - De nem válaszoltál a kérdésemre, más fajtádbeli is várható? Mi történt, süllyed a hajó?
Közben nyársra húzom a kis állatot és percek múlva már egész kellemes illatok terjednek.

A lovas és a hírvivő elkezdik megsütni a húst, miközben egyre többet beszélgetnek. Egy kém valóban jobban is tudja rejteni magát, többen még a faj jellegzetességeit is elfedik ügyes álruhával vagy mágiával. Ám a hadvezér még a csuklyáját sem húzta a fejére, hogy rejtse a haját, bőrén is látszik, honnan származik és öltözéke sem egy profi hírszerzőjé. Ám nem is remélte, hogy ha ezen a földön valakivel találkozik -minden bizonnyal egy ork-, akkor túl sok kérdést kapna. Ezért is kerülte őket.
-A Boko jelentése humanizmus. -mondta csendesen, miközben egy bottal épp beljebb tolt egy kigurulni akaró fát a tűzbe- Ennek az ideológiának szenteltem az életem. A teljes nevem Boko Haram, „a humanizmus bűn”, de mindenki csak röviden Bokonak hív. Elég elterjedt név.
*Nos, szép lassan elkezdenek őszintén is beszélni, no ha a Boko Haramot nem az etimológiából halászta elő magának, hanem a démonológiából. De valóban ilyen jelentést tulajdonítanak annak a varázsigének, ami egy bonyolult idéző rítus része. Pókerarccal figyelte a vele szemben ülő reakcióit.
-De a tiéd is szép. És nagyon egyedi. Felbukkanhat akár más is, de nem terveztem nagy társaságot. Gondolom mások is kóborolnak, ahogy szoktak.

Nem, abban biztos voltam, hogy nem egy kémmel van dolgom, de most már kimondottan kíváncsi voltam, hogy vajon mit keres ez a sötét elf ezen a vidéken, egyedül, rangrejtve, kikerülve még az elvileg velük szövetkező orkokat is.
A másik, ami érdekes volt, hogy nem akart nekem támadni, hanem megpróbált valami süket dumát lenyomni a torkomon, holmi kimenős katonáról, aki pont ide akar kirándulni a szabadidejében. Hát ez elég gyenge lábakon áll, de egyelőre csak szép vokozatosan akarom sarokba szorítani, mert válaszokat szeretnék, amiket lehet, hogy ő meg tud adni nekem és ha ehhez egyelőre udvariasnak kell lennem, hát a Teremtő lássa lelkem, megteszem.
- Aha! Humanizmus! Meg ideológia! – bólogatok serényen aztán hideg mosolyra húzom a szám. – Nézd….hmm….Boko, én harcoltam ellenetek a legutolsó csatában és szerintem nem látszom olyan ostobának, hogy komolyan elhidd, beveszem, hogy egy egyszerű közkatona ilyen szavakat ismer és ilyen ideológiáknak szenteli az életét. – csóválom meg a fejem, miközben megforgatom a sülő húst és feszülten lesek felé, hiszen nem tudhatom hogyan fog reagálni. – Egyedül vagy, rejted a ruhás, a kezed és a beszéded sem tagadhatja, hogy több vagy, mint egyszerű harcos. – nézek most már egyenest a szemébe. – Mit akarsz itt? Valami újabb rablásra készültök? Nem volt még elég? – morranok felé, remélve, hogy színt vall.

Miközben az erdei fajtársa a hús forgatásával van elfoglalva, óvatosan közelebb hajol hozzá és csak egy ökölnyire a fülétől mondja kicsit rekedtes hangon.
-Félre értettél. Én a teljes nevemnek szentelem az életemet. Nem jóindulatú akarok lenni, csak hirdetni a tant, hogy a könyörületesség Sors elleni bűn. Aki valamit nem tud megszerezni, arra nincs joga. Ha az erősebb oda adja, csak félre viszi a természet rendjét, mint a mókus, aki nem ugrik el a nyílvessző elől, hogy te meg tud enni.
*Gúnyos mosolyra húzódik a szája, még ha most meglopva is érzi magát. Látni akarta a döbbenetet a fiú szemébe, ahogy leesik neki, hogy a bece neve ezeknek a népeknek oly kedves fogalom, miközben a teljes neve, amit az apja -ha hinne bárki a hazugságának- adott az minden tagadása.
Ám még próbál játszani vele, hátha megleli a hidat a szakadék felett és jeges rémület keríti az ifjú szívét hatalmába.
-Tényleg nem akarunk semmit. Néha mi is pihenni szoktunk. Az elmúlt évszázadban sokkal több volt a béke ideje, mint a háborúé. Ne légy gyanakvó, mert csak a kivételekre alapozol!

Mikor megérzem a közeledését és meghallom a közeli hangját önkéntelenül hátra hőkölök és kezem a tőr markolatára csúszik, miközben a méreg majdnem meggondolatlanságra késztet.
Nem kell emlékeztetnem magam fellengzős és kegyetlen szavai után, hogy miért is állunk állandó harcban velük. Sosem fogunk hasonlóan gondolkozni, hiszen ők csak az erő és vér szavából értenek.
- Barbárok vagytok! Képtelenek vagytok bármihez is alkalmazkodni! Az erősnek nem az a dolga, hogy elvegye, ami neki kell, hanem, hogy megvédje a gyengébbet, kölcsönösen segítve egymást. A természet mindig az egyensúlyra törekszik és ezt nem lehet egyik vagy másik irányba erőszakkal elbillenteni. – vágok vissza fojtott hangon, de uralkodom magamon, hiszen valószínűleg pont az a célja, hogy kihozzon a sodromból.
A félelem egyáltalán nem is jut eszembe, mert ahhoz azért egy sötét elfnél több kellene, viszont az biztos, hogy ez a férfi egyáltalán nem az, akinek mutatni akarja magát, bár az arrogancia a fajánál úgy látszik zsigerből fakad.
- Ha így gondolkozol, akkor mit keresel itt? Vagy öngyilkos hajlamaid vannak? És ne ródd fel nekem, hogy gyanakvó vagyok, mert semmi okot nem adtatok az ellenkezőjére. Most is minden szavad hazugság. – vágom a szemébe nyíltan. – Én meg még a kevés vacsorámra is meghívtalak, fanedv rabló!

A szemeimben elégedett csillogást figyelhet meg, ahogy bele néz. Még annyira sem rejtem, hogy reakciói szórakoztatnak, mint kilétemet a ruhával. Az utolsó mondatára pedig csak hetykén legyintek, mintha csak egy legyet hajtanék el.
-Ugyan! Veszett másnak több is. -provokálom nyíltan- De látod? Valahol a düh és a meg nem értés mögött mégis egyet értünk valamiben. Nekem szükségem van ételre, hogy fenn maradjak és te sem gondoltad úgy, hogy megtagadod tőlem. A természet mégis csak az ERŐegyensúly elvére épül.
*Egy rövid hegyű kést előhúzva nyugodtan kezdem a mókus felét levágni a nyársról, bár nincs még koránt sem tökéletesre sütve, de nem érdekel. Ettem én már rosszabbat is. Ám „amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra” aggódással neki látok gyorsan behabzsolni.
Fél szemem mindig a követen van, még mindig nem tudom, hogy meddig mehetek el, de egyre jobban érdekelnek a határok. Tudni akarok többet más népek jámborságáról, amit ennyi hosszú idő alatt sem tanulmányoztam kellően.

Azt hiszem szándékosan kerüli el a kérdéseimre a választ ezzel is provokálva azt, hogy elveszítsem a béketűrésemet.
Lehet, hogy pár évszázaddal ezelőtt még tényleg békésen eleresztettem volna a szavait a fülem mellett, de már mi erdei elfek sem vagyunk azok, akik régen. Az oly régóta tartó harcok már meglátszanak az ifjabb nemzedékeken és már én közel sem vagyok olyan türelmes, mint akár az apám. Talán, ha nem ezt a munkát választom és az erdőben éldegélek a többiekkel együtt……, de én már túl sok mindent tapasztaltam ahhoz, hogy egy ilyen gyilkostól fogadjak el tanácsokat.
Mikor pofátlanul elkezdi enni a húst, komolyan belesápadok és hirtelen azon kapom magam, hogy szívesen ugranék neki és tolnám le a torkán akár az egészet, ha ezzel letörölhetném azt az elégedett kifejezést az arcáról.
- ÉN, nem az erősebb elvén osztottam volna meg veled a zsákmányomat, hanem mert éheztél és szükséges volt rá. Mondhatni, azért mert, mint gyengébbet, megsajnáltalak. – húzódik végül egy gonosz mosolyra a szám, miközben kissé hátrébb húzódok, mert el tudom képzelni, hogy ezek a szavak miként hatnak egy ilyen önmagát a többiek fölé helyező fickóra.

A gyengeségét feszegető megjegyzés nem hagyta hidegen Ulárdurt, ironikusan és rosszallóan vonta fel az egyik szemöldökét. Ám igyekezett még kiszámíthatóbban mozogni, nehogy megijessze vendéglátóját. A harc még most sem célja, de egyértelmű jelzést kapott, hogy ha tovább folytatja a sértegetést, akkor elszakadhat a húr.
~Jössz te még az én utcámba, fiacskám! Nem csak az éj gyermekeit fenyegeti, hogy lebecsülik az idősek tapasztalatát és erejét.
Ám az én napi tanulnivalóm már megvan. Nem kell aggódnom annyira, hogy egy lépéssel tönkre teszem a tervem, ám nem árt figyelni. Ellenséges területen fogok mind végig haladni és ez csökkenti a szembe jövők veszély érzetét irántam.
*Nem válaszol semmit, csendben eszik tovább. Ha a követ újra visszanyeri békésebb természetét, akkor sem kezdeményez újabb beszélgetést. Várja az éjszakát. Bántja a lenyugvó Nap fénye a lombkoronákon, ám eredetileg úgy tervezte, hogy késő délután kel útra és éjszaka halad, a nappal legnagyobb részét pedig átalussza nem túl mély álomba, hogy felriadjon, ha jön valaki. Ám most úgy döntött, hogy Viridennel tart még egy kicsit, ha megtűri őt a közelében.

Szinte várom, hogy nekem essen, de alaposan meglepődöm, amikor még sem. Ennél már sokkal kevesebb is elég lenne egy orknak, hogy felkapja a vizet és bár nincs tapasztalatom ebben a sötét elfekkel, hiszen még eggyel sem beszéltem, de úgy gondoltam, hogy sokkal agresszívebbek.
Mivel egy percre sem veszem le róla a szemem, hogy a legkisebb mozdulatára reagálni tudjak, érzem, hogy a sértés elért hozzá, talán meg is feszült egy pillanatra, de ez olyan gyorsan elröppent, hogy szinte akár képzelhettem is.
Biztos vagyok benne, hogy valami eszesebb fajtájával hozott össze a jó sorsom, mert nagyon is tudta kontrollálni a viselkedését, talán még jobban is, mint én és ezért el is szégyelltem magam. nekem kéne higgadtabbnak lenni, erre ő az, aki ebben fricskát mutat nekem. Én is kihúzom a tőrömet figyelő tekintetétől övezve, óvatosan, majd magamhoz veszem a mókus másik felét, hogy végre én is neki lássak, hiszen már éppen csak nem hangosan korog a gyomrom.
Nem töröm meg a csendet, van min töprengenem, hiszen még lenne mit megtudnom róla, főleg azt, hogy kicsoda. Lehet, hogy érdemes lenne megpróbálni rábeszélni, hogy jöjjön velem. Nagy a gyanúm, hogy valami oka van az itt létének és talán hajlandó lenne némi információval szolgálni. Igaz, soha egy szavában sem lehetek biztos. Lehet, meg kéne ölnöm, az lenne a legjobb, de nem vagyok hidegvérű gyilkos.
Az éjszaka azonban érdekes lesz, azt hiszem talán jobb lenne valamelyik fán töltenem azt, a természetre bízva ágyamat és védelmemet, hiszen nem bíznék benne, hogy nem tör éjszaka az életemre Boko.
- Meghagyom neked a tüzet és a közelben éjszakázom. Korán reggel indulok tovább. – szórom a csontokat a tűzbe, megtörölve késem a fűben.

A szavaira először csak bólintottam, csendben figyeltem mozdulatait, mikor felállt akkor szólaltam meg a leglágyabb, halk hangomon.
-Rendben. Én őrködni fogok addig is, nem vagyok fáradt. Reggel még itt leszek. -majd egy kis hatásszünetet tartottam, hogy megnyugtassa baráti szándékairól és rekedtes, öreg hangját előcsalogassam- Persze csak tisztes távolról, hogy ne zavarjam meg a pihenésed. -szívemre téve a kezem- Fontos számomra, hogy nyugodt legyen az éjszakád.
*Bármily bizarr, talán még magának Demertor királynak sem voltak olyan figyelmes, éber sötét elf őrei, mint Viridielnek. Hegyes füleit körbe forgatta, hogy hall-e bármi neszt a környéken és szemei éberen figyelték az aludni térő erdei testvérének minden mozdulatát. Miközben apró csöppökben érkezett a mágia szálain a vén testbe az elszívott életerő, a fárasztó őrségben egyre csak fittebb lett. De ha csak megmozdult áldozata vagy bármi jelét adta, hogy érzi az elnehezülő álomba a furcsa fáradtságot, kész volt azonnal félbe szakítani.
Népének nem volt szüksége varázsigékre vagy bármi érzékszervvel láthatóra, hogy ilyen piszkos taktikákhoz folyamodjon, de bizony ezt Uráldur nem tekintette mindenki privilégiumának. Oda haza nem volt ritka, hogy fiatalabb riválisaik ellen az idős tisztek ilyen módszerekhez folyamodtak, hogy utána erőpróbára hívják nyíltan -vagy mondjuk egy rendkívüli hadgyakorlat okán burkoltan- ellenlábasaikat.
Ám próbálja csak meg egy suhanc megcsapolni az első hadvezér életerejét!
Ő csendben várta az éjszaka felét, amikor is útra kel az emberek területe felé. Ám nem indul el egyedül. Ha Viridien nem vett észre semmit az orv támadásból, mely csak energiái egy kisebb töredékét vonta el, cseppet sem veszélyeztetve az életét, akkor egyenes háttal lépked oda a fához, hogy felkiálltson.
-Hé, kölyök! Ébredj, indulnunk kell! Az orkok ilyenkor járőröznek. Ebben a napszakban biztonságosabbak az ösvények.
*Bár népe egyáltalán nem él szövetségben a hegyek vad népével, a háború alatt az első támadás feléjük indult, de nem szerette volna kiábrándítani a hitéből hű útitársát.
-Nem szállok fel a lóra, hogy tudj követni, de gyorsan kell haladnunk. De... -szándékosan elhúzta az utolsó betűt- Á, neked könnyű lesz követned egy magam fajta vénembert.

Szavaira csak egy halvány grimasszal válaszoltam, hiszen ő lenne az utolsó, akiben megbíznék, hogy békésen őrzi az álmomat., de nem öntöttem szavakba ezen kételyeimet, mert semmi értelme nem lett volna. Tisztában voltam vele, hogy ő is hasonlóan gondolkozik és ezek a szavak csak valami színjáték részesei, a finom „modorával” együtt.
Valószínűleg előbb-utóbb kimutatja majd a foga fehérjét és én nem óhajtottam felkészületlenül várni ezt a pillanatot.
Még mindig azon szavain morfondíroztam, amit a legvégén mondott, miközben egy magas ágon kényelembe helyeztem magam a növények és a lomb segítségével.
~ Fontos számomra, hogy nyugodt legyen az éjszakád! ~
Ezzel pont az ellenkezőjét érte el, ugyan csak nyugtalanná váltam tőle, vajon mit forgat a fejében.
Egy darabig éberen feküdtem az ágak és levelek ölelésében, majd csak elnyomott az álom, de nem aludtam mélyen, mikor valami szokatlan, a gyomromat felkavaró érzés hidege borzongatott meg, azonnal kipattantak a szemeim és az ágak védőn, karóként meredeztek körülöttem.
Semmi! Egy szokatlan nesz sem hallatszódott és úgy néztem az elf is mozdulatlanul kuporog a tűz mellett.
Aztán a fáradtság győzött és újból elaludtam, aztán feszülten pattantam fel, mikor Boko hangját meghallottam.
~ Mi a fene folyik itt! Már rég fenn kéne lennem és még azt sem hallottam, hogy idejött! ~
Gyanakvóan néztem rá a fa magasából, de közben gyorsan összeszedtem magam. Talán a szokatlan alvóhely, hiszen nem mindennap alszom fákon, vagy a nyugtalan éjszaka, de úgy éreztem fáradtam voltam, mint amikor lefeküdtem.
- Indulhatunk! – ráztam meg kissé vizes tincseimet, ahogy a patak vizében alaposan felfrissítettem magam.
Azért még megpróbáltam keresni pár ehető gombát a fák tövében és ha sikerült, jobb érzésem ellenére, de azt is megosztottam ideiglenes úti társammal.
- Nem kell a gondoskodásod Boko. Hidd el boldogulok akkor is, ha lóra szállsz. Itt a hegyekben úgy sem haladhatsz vele gyorsan és a vidéket sem ismered. – hárítottam az ajánlatát, bár jó lett volna, ha nem érzem közben azt, hogy bizony tudnék még pihenni.
De leráztam magamról a tespedtséget és nekiindultam a patak és fák között keskeny területnek, a nap alapján betájolva magam.
- Meddig akarsz velem tartani? – kérdezek rá közben, hátha többet tudok meg uticéljáról.

Az éjjeli őr csendben egy szó nélkül szemlélte, ahogy felfrissíti magát a levél küldönce. Ő tüntetőleg nem tett semmi előkészületet, mintha ezzel is csak piszkálni akarná, hogy ő mindig útra kész. Bár egy fürdő rá férne, ám kit bánt most a testszaga? Csak ezt az ifjú titánt, mert saját izzadságunkat mindig jobban bírjuk. (No, nem olyan volt, mint egy pöcegödör, csak mint aki magán felejtette a ruhát, amiben több napja kóborol a hegyek között és kihagyta az utolsó jeges pataki reggeli mártózást.)
Ám Uráldur nem volt az a fajta, aki akár csak egy szemöldök rebbenésre is zavarba jön, hogy nem tartják a külsejét makulátlannak. Ruganyos léptekkel indult meg előre, a kantárt fogva egyik kezében.
-Ugyan, fiam! A figyelmességem nem kerül semmibe! -vetette oda jó kedvűen, mintha csak egy apa biztatná a gyermekét a hétvégi kirándulás előtt, hogy milyen jól fogják élvezni egymással az időt- Az emberi királyság határáig együtt megyünk, ha neked úgy jó. De utána elválnak útjaink, mert nekem lóra kell pattannom és nem fogsz tudni bírni a tempómmal.
*Ám az ő fiatalos léptei száz méter után megtorpantak és kezével a hátát fogva vissza tekintett az őt követőre, akinek biztosította, hogy eleddig nehéz legyen a tempóját követni.
-Ó, öreg csontjaim! -mondta rekedtes hangon, majd mielőtt megkönnyebbülhetett volna az ifjú lombtünde, már neki is ugrott újra az ösvénynek az iménti iramban.
*Ez megismétlődött úgy száz méterenként, majd abba maradt hirtelen. Egy ponttól túl, mintha csak az öreg járgány döcögős indulása lett volna csak, felhagyott a színjátékkal. A megszokott erőltetett tempóban folytatta tovább az útját.
Sűrű ködben gyalogoltak, csak a fák körvonalai látszottak, amik mellett elmentek, mikor hirtelen újra megállt a hadvezér és a hátát fájlalva kicsit elidőzött. Néha megtapogatta a csuklyát az alatta lévő nadrág zsebénél, hogy meggyőződjön arról, még nála van a medál, amit a főváros óta magánál hord ott.
-Ó, öreg csontjaim! -mondta a rekedt hangján, melyet mintha csak Al Pacinotól lopott volna el, hogy végre visszaforduljon- Tudod, fiú, amikor kis srác voltam, kemény kiképzést kaptam. Éjjel vagy nappal, a legváratlanabb időben törtek ránk a kiképzők, hogy kizavarjanak minket tizenkét órás futásra. Teljes menetfelszereléssel, az akkor tíz kiló volt, hegyes sziklákon. Arra tanítottak minket, hogy ne szokjuk meg az alvást. „Az alvás csak egy rossz megszokás, melyet nem igényel a szervezet, ha lelked igazi katona.” Erre tanítottak a jó, öreg mestereink. A drága mesterek!
*Ismét visszafordult, hogy az előttük a párás tejbe bújt utat mérje fel.
-Tudod, hálás vagyok, hogy nem kell öreg napjaimra további kiképzésben részesülnöm. Ma már nem tudnám végig csinálni azokat a heteket. Megöregedtem.
*Szavai egy percig sem tűntek őszintének, ám nem is akarta beavatni a hadsereg kiképzésének rejtelmeibe. Csak az öreg veteránt játszotta, aki a puha fotelben nagyképű történeteket mesél gyerekkoráról a kandalló tüze mellett.
-Kicsit megállhatunk pihenni, ha gondolja ifjú úr.

Érzékeny szaglásomat igazán bántotta a sötét elf „markáns” szaga és nem úgy nézett ki, mint aki ezen változtatni akarna, pedig itt volt a patak, hogy legalább némileg enyhítse azt.
De hát nem voltam az apja, hogy rávegyem a tisztálkodásra, de abban biztos voltam, hogy míg velem van, nem nagyon fogunk semmilyen vadat ejteni, hogy az éhünket enyhítsük, így maradnak a növények és a bogyók.
Miután testem igyekeztem felfrissíteni a szokatlan levertségből és pár hideg korttyal első szomjamat is oltottam, mérges pillantást löveltem a frissen útnak induló férfi felé.
- Hé! Nem vagyok a fiad!
Nem tudom, hogy mi zavart jobban, a fáradtság, ami szokatlan volt számomra, vagy az ő jó kedve, mert úgy viselkedett, mintha éjszaka jó híreket kapott volna. Felszabadult volt és vidám.
Még soha nem voltam beteg, de már az is felmerült bennem, hogy nem támadt meg valami kór, hiszen akár az orkoktól vagy ettől a barbártól is összeszedhettem valamit.
Lehet, hogy ő az oka? Lapos pillantást vetettem Boko hátára miközben az gyorsan szedte a lábát, mint aki direkt próbára akarja tenni az állóképességemet.
- Ellentétben veletek, mi nem szorulunk lovak segítségére, ha gyorsak akarunk lenni, lábunk sebesen visz el uticélunkhoz. – vágok vissza büszkén és valószínűleg igen csak meggondolatlanul, ahogy jelenleg érzem magam.
Már elsőre sem veszem be a színjátékát, ahogy a derekát tapogatja, azért se nem néz ki olyan öregnek, se nem arról híresek, hogy ennyi fáradtság megkottyanna nekik.
Ráadásul minden alkalommal ismét gyors iramra vált, így hülye lennék, ha nem tudnám, hogy ez a színjáték teljes egészében nekem szól. De, akkor tudnia kell valamit arról, hogy nekem viszont egyre nehezebben megy a gyaloglás.
Először csak hangosabban vettem a levegőt, majd a verejték láthatóan kiütközött a homlokomon.
Aztán már arra sem vette a fáradtságot, hogy megjátssza magát és én ekkor már tudtam, hogy valami köze van ahhoz, hogy én ilyen állapotban vagyok.
Erősen lemaradtam mögötte és az egyre nagyobb ködben már alig láttam a körvonalait, amikor úgy éreztem, hogy képtelen vagyok tovább menni.
De ezt nem úszhatja meg szárazon! Azt nem tudtam mi végre csinálja ezt, hiszen megölhetett volna ennyi erővel, én meg naivul belesétáltam a csapdájába. Sokat kell még az álnokságról tanulnom azt hiszem……már, ha lesz rá módom még.
- Már….mondtam…..nem….vagyok….a…. fiad! – ziháltam és igyekeztem leakasztani az íjam a vállamról, hogy legalább ne adjam olcsón magam. – És ne akarj becsapni tovább! Egy szavadat sem hiszem Boko, vagy akár hogy hívnak! Tudom, hogy nem az vagy, akinek mondod magad! – szedtem össze magam és egyenesedtem ki. – Mit csináltál velem? Milyen kórt ragasztottál rám, te átkozott? Mire vársz? miért nem ölsz meg?
Az íjat megfeszítve céloztam rá, de éreztem, hogy alig bírom megtartani és pár perc múlva remegni kezdett a kezem és nem nagyon tudtam becélozni ellenfelemet.

Az álruhába bújt férfit szórakoztatják az erdei elf megpróbáltatásai, de annál kevésbé, mikor hirtelen fegyvert szegez rá. Alaposan meglepi és az első pillanatban el sem akar ugrani, csak már mikor félig fel van húzva a húr kap eszéhez.
~Húúú... Ez már félig sem tréfa! Itt patkolok el egy senki nem jár erre földön, ha elfelejtem, hogy az ellenséggel járkálok együtt.
*Nem kellett több, Virient a tompultság hullámai csapják meg, mely igen rosszul jön a fáradság mellett. Ezt a pár másodpercet kihasználva Ulárdur a lova mögé bújik, hogy onnan célozzon íjjal az ifjúra, majd szinte azonnal beugrik egy fa mögé. Nincs kedve megkockáztatni, hogy szarva közt a tőgye pont eltalálják őt, még ha nem is halálos sebet kap. Sokkal jobb kondiban van és életkorukból arra következtet, hogy mágiában is simán felül múlja riválisát. Csak a türelem a kérdés a legyőzéséhez, e téren nem érzi szűkmarkúnak magát. (Az életerőcsapolásnak már vége, így nem romlik tovább az állapota a futárnak.)
A fedezékhez nyomva a hátát gonosz vigyor suhan a szája szélén. Mintha csak egy olyan ötlete támadt volna megint, amitől a haját tépi a kedves ismerőse -bármelyik!
-Ha megbetegedtél, sajnálom, fiú! Tényleg nem tehetek róla. Hinned kell nekem, mert én... -egy kis hatás szünetet tart, hadd izzadjon a másik, miközben várja, hogy bármelyik másodpercben előugrik és orvul rátámad, de a pillanatok csak fogynak- Bíznod kell bennem, mert én vagyok az apád! Az igazi, nem a mostoha.
-mondta lágy hangon, behízelgően.
~No, meg a nagyapád, az öcsikéd, meg az unokadédnagymamád.
*Hallgatózott és várta a választ, ami arra számított, akár egy féke vesztett roham is lehet. De minden esetre benne van a hibázás lehetősége. De ha semmi meggondolatlant nem tesz, akkor folytatja.
-Kössünk fegyverszünetet! Nem akarom a véremet megölni. Ha nem hajlasz a szép szóra, én itt hagylak és megyek tovább nélküled.
*Mágikus erejét tartogatta, hogy amikor akcióba kell lépni, akkor legyen. De remélte, hogy ellenfele mind fizikailag a megerőltetéstől és a feszült figyelemtől, mind lelkileg az átlátszó -de annál bosszantóbb- hazudozásaitól kimerül. Másfél évszázad tapasztalatát és a mögötte álló harcok rutinját hívta segítségül, hogy ő kellően nyugodt maradjon a feszült pillanatokban.

Bár fáradtnak érzem magam, azért nem kétséges, hogy ennek ellenére is eltalálnám a lova mellett álló férfit, de annak dacára, hogy szinte biztos vagyok benne ő az oka jelenlegi állapotomnak, nem visz rá a lélek a gyilkolásra.
Nem harcmezőn, nem háborúban vagyunk és fajtám létébe szinte a legutolsó sejtig beleivódott az élet védelme, nehéz ezt felülírni, hiszen közvetlenül nem tört az életemre, minden kétséget kizáróan nem lehettem biztos a bűnösségében.
Azonban mondhatni a dolog ezen része megoldódik a döntésem nélkül is, mert egy pillanatra szinte minden gondolat kiszalad a fejemből és mire újból képes vagyok a környezetemre fókuszálni, a sötét elf nem áll a lova mellett, sőt első pillantásra nem is látom sehol.
- Gyáva féreg vagy Boko! – szisszennek ki a szavak a fogaim mögül dühösen és ez segít, hogy elkezdjem egyre jobban összekapni magam.
Mikor meghallom a hangját, azonnal arrafelé irányítom a nyílvesszőmet, de van annyi esze, hogy nem bújik elő a fedezéke mögül.
Persze, ha nem tompítaná el agyamat az átverése miatt érzett düh, felfoghatnám, hogy bőven lett volna ideje végezni e velem, amíg félig tehetetlenül álldogáltam ott. De jövőbeni terveinek semmilyen módon nem kívántam részesévé lenni, így nem is agyaltam ezen.
Már a nyelvem hegyén volt a válasz, hogy mennyire hiszek neki, mikor szinte megdermesztettek további szavai.
Egyszerűen megbénított az, hogy valaki hogyan képes ilyen eget rengető hazugságot egyáltalán kiejteni a száján? Hogyan képes ezzel megbecstelenítenie, még ha csak szavakkal is a családomat!
- U! (Nem!) No marthannen! (Légy kárhozott!) – kiáltottam fel és belelőttem a fába, ami mögött rejtőzött, majd azonnal újabb nyilat tettem az idegre készen rá, hogy félretéve elveimet bele is eresszem, ha kidugja a fejét. – Minden szavad csupa méreg és hazugság, de én voltam az ostoba, hogy egy percig is azt gondoltam, talán szót tudunk érteni.
Természetesen még csak meg sem fordult a fejemben, hogy igazat mondana, hiszen ha nem is ismerném a családfámat, akkor sem adnék hitelt egy gyilkos szavának, apáméval szemben.
- Nem ismersz minket, így a magad fajtájából indulsz ki, ahol bizonyára mindenki fattyú, mint amilyen te vagy! – folytattam tovább, mielőtt rájöttem volna, hogy ez nem én vagyok.
Nem vehetem fel a stílusát, mert akkor nem leszek jobb, mint ez a féreg, aki ki tudja milyen okból tart épp a földjeink felé.

Az első hadvezér figyelmesen hallgatta a szavakat, hiszen bármennyire is értelmetlennek tűnt a vita, sok hasznos információt elárult neki. No, nem közvetlenül.
Érezte benne a fiatalkornak tulajdonított gyengeséget, az ifjonci hévet. Mikor a nyílvessző neki csapódott a törzsnek, kilesett egy pillanatra a fa mögül, erre az egy másodpercre újból összekapcsolódott a tekintetük, mely most már nem tartalmazta a megbékélés szikráját sem. A mozdulat célja az volt, hogy azonnal viszonozza a támadást, mielőtt még a másik újra tölt, ám meggondolta magát. Maga sem tudta, miért, jobb esélyei voltak, ám valami azt súgta, várjon és akkor kevesebb sérüléssel megússza.
-Gondolkodj, fiam! Miért vagy más, mint a többi? -hangzott a hangja a fedezék mögül- Makacsabb vagy és leleményesebb, mint a többiek. Kitűnsz a többiek közül, pedig olyannak gondolod magadat, mint ők.

Mikor az idegre helyeztem a második nyílvesszőt, addigra már erőt vettem magamon és még ha forr is bennem a méreg, igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra.
Talán pont azzal, hogy hagyom magam feldühíteni, talán pont azzal hajtom a malmára a vizet. Fogalmam sem volt a terveiről, de meghalni sem lett volna itt értelme, jobb lenne elvinni a hírt érkezéséről a királynak vagy a hercegnőnek, ők talán tudnak vele mit kezdeni, de ha mást nem felkészülten várják harcosaink jöttét és időben megakadályozzák bármit is forraljon sötét szívében.
Míg ős egy fa mögött kuksolt, én nyílt helyen álltam, így nem okozhatott volna gondot neki egy felém irányuló támadás, de nem akartam kockáztatni, még akkor sem, ha teljesen biztos voltam magamban, és egy fikarcnyi esélyt sem adtam szava igazának.
Én is egy fa mögé vonultam vissza és jóformán ott tartottunk, ahonnan elindultunk.
Minden esetre szándékomban állt legalább megsebezni, ha meg nem is ölni a sértegetései miatt.
- Ne erőlködj gonosz lélek, egy szavadat sem hiszem. – válaszoltam most már aránylag nyugodtabb hangon. – Az én szívem tiszta és tudom milyen magról hajtottam ki. Nyugodtan befejezheted hazugságaidat.
Közben árgus szemekkel figyeltem búvóhelyét és mivel biztos voltam benne, hogy gyengeségem tőle ered én sem fogtam vissza mágiámat.
Hirtelen ágak nyúltak a sötét elf teste felé megpróbálva rátekeredni, ahogy a földből kinövő erősebb sarjak is, igyekezve megbénítani mozgását.

Az álarcos alak várt, miközben az ellenfele is fedezékbe vonult. Csodálkozott, hogy eddig nem tette meg, de talán abban bízott, hogy a ködben még annyira sem lát, mint az ő éjszakához szokott szeme. Vagy ki tudja?
Ám amikor a fa mögé ért, ő gyorsan tovább suhant kicsit beljebb az erdőbe, nem akarta, hogy a lovát véletlen találat érje. Amikor az ágak összefonódni kezdtek ott, ahol az előbb állt, jól tudta, hogy csak idő kérdése és a szimbiózis, amiben élnek a növényekkel az erdeiek megtalálja őt és hasonló támadás vár rá.
Nem is kellett sokat várnia, hamarosan elkezdett lehajolni a lombkorona és ha nem tesz semmit, akkor mozogni is képtelen lesz. Nem sietett, megvárta az utolsó pillanatot, amikor egy újabb dezorientációs hullámmal ki tudná billenteni a tapasztalatlan mágiahasználót és cselekedett.
Kitépte lábát a már rátekeredő néhány gyökér fogságából és erősen lehajolva egy gyors lövést eresztett meg Viridien felé egy újabb fa felé szaladva. Nem sokáig maradt ott sem, ahogy beljebb haladt egyre több fa állt közé és a másik íjász közé.
Ahogy egyre beljebb ért a növényzet sűrűbb lett és hiába vette elő a kardját, be kellett látnia, hogy előbb-utóbb körbe fogják venni. Csendben térdre rogyott és holtan terült el a földön. Balja mellett ott volt az íja és jobbjával a kardját szorongatta.
Tudta, hogy az erdőnek szüksége van életjelre, hogy értesíteni tudja az erdeit a hollétéről, amivel a mágiát irányíthatja. Enélkül nem tud távolból a rejtekéből varázsolni.
Bár fél lábbal a sírban volt, ha nem egészen, de a lelke még ott toporgott a holttest körül, mintha csak egy kadét arra várna, hogy behívják a vizsgára.