/Küldetés lezárása/

Ahogy a gyönyörű nimfa útba igazította Zevadar felé az Antarom patak partjánál a három utazót, már gyerek játék lesz hazatalálniuk.
-Csak kövessétek mindig a víz csobogását! Akár száz méterről is meghalljátok, nem kell a medernél követni. És elvezet titeket egyenesen oda, ahol a nagy fekete hegyekben ered kis csermelyként. -elmosolyodott barátságosan- Azt hiszem azt a területet keresitek. És ha odáig eljuttok, hát ki tudja merre kell tovább haladnotok? De én csak ennyit tudtam segíteni nektek.
*Ennél egyszerűbben talán el sem lehet mondani. És ha megfogadják a tanácsot, hosszú napok vándorlása során eljutnak egy napfényben fürdő városig. Viridiel már könnyen rájöhet, hol járnak. De ha a rabszolgapiacot akarja használni tájékozódási pontnak, amihez igen közel a centrum felé sétálva találta a kifőzdét, akkor a helyiek hagyományőrzését kaphatja a szemében.
-Piac? -felel kérdéssel a kérdésre egy tenyeres-talpas asszonyság kacagva- Fiam! Itt nincs semmi fajta piac. A városból már évszázadok óta kivertük a kufárokat. A kapzsiság és nyerészkedés minden baj forrása. Amióta megszabadultunk ezektől a rossz szokásoktól, mindenki boldog. Még hogy emberkereskedelem! Milyen sötét helyről jöttél te hozzánk?
*Ha felveti a nem régi emlékét, akkor könnyen tűnhet úgy, hogy bármit is tesz vagy mond, itt mindig kivívja, hogy kinevessék. Bár tényleg sok minden megváltozott az óta, hogy a havas tájon egy troll elől szaladt. Még mindig sok fajta nép fiát és lányát látni az utcákon, de sötét elfet egyáltalán nem. Kék bőrű, virágokkal feldíszített lények sokasága sétál a falakon belül, de a múltkorinál jóval több tündér is repked közöttük és még néhány olyan emberformájú is, akinek nagy, fehér tollas szárnyak nőnek a hátukból. Ján neve sem ismerős senkinek, ha esetleg a megbízóval próbálkozik. Ez is csak azt bizonyítja, milyen hatalmas ez a város. Egyszerűen eltűnik egy ember... vagy egy kisebb piac az épületek rengetegében.
-Miért nem szállsz meg az egyik fogadóban? Biztosan szívesen vendégül látnak. És vegyél csak bármit, amit megkívánsz! Mi itt megosztjuk másokkal azt, amink van.

Azt hiszem, nem tudjuk eléggé megköszönni a nimfa segítségét, aki nem csak útbaigazított minket és elintézte, hogy a cseppet sem barátságos falusiak végképp leszálljanak rólunk, hanem még meg is gyógyította sebesültjeinket.
Tényleg kész csoda volt, ami most történt velünk, mert amilyen állapotban voltak a lányok, hát nem tudom mi lett volna velünk.
Gondolom valami mágia segítségével segített abban is, hogy mindig halljuk, hogy merről csobog a patak, aminek segítségével, reményeink szerint megtaláljuk a keresett várost és haza juttathatom legalább az egyik Tamina-t a kettő közül és erről azért eszembe jut valami, mikor már jó pár mérföldet gyalogoltunk.
- Azt még nem is tudom, hogy te hová való vagy? Ha már a nimfa nem segíthetett csak némi jó tanáccsal, hová kell hazajutnod? – kérdeztem érdeklődve az erdei lánytól, akiről kiderült, hogy csak félig erdei.
Sajnáltam szegényt, hogy ennyi viszontagság után, ami majdnem az életébe került, még csak nem is járt sikerrel, de bíztam benne, hogy nem keseredik nagyon neki és megfogadja, amit a szépséges erdőlakó mondott neki.
Aztán meglátjuk a várost és ahogy egyre közelebb jutunk, úgy lesz számomra egyre ismerősebb, míg a végén döbbenten meredek a zászlókra, a már egyszer átlépett kapura, a girbe-gurba utcák házaira, amik labirintus szerűen kanyarognak.
Csak éppen azt nem találom benn, amit keresek, ha már nem oda kerültünk, ahová a sötét tünde lány vágyott. Nem találtam sem a piacteret, ahol a rablányok siránkoztak, és a kifőzdét sem, ahol a megbízást kaptam.
Mikor kérdezősködni kezdtem, már az is feltűnt, hogy az emberek sem ugyan olyanok, a legtöbben kékbőrűek voltak, még ha még mindig elég vegyes volt a felhozatal. Viszont egyetlen éjtündét sem láttam, ami pedig a múltkor, amikor itt jártam feltűnt.
A végül megszólított asszonyság pedig, akinél már sokadjára érdeklődtem, szinte kinevetett és biztos voltam benne, hogy azt gondolja, elment az eszem.
Az árusoknál Ján felől is érdeklődtem, de róla sem tudtak semmit, mindenki csak rázta a fejét.
Aztán kénytelen voltam megfogadni a tanácsokat, amik azt ajánlották szálljunk meg valahol, bár azt elég hitetlenül hallgattam, hogy ingyen osztogatnák az ételt és italt is, mivel továbbra is csak pár érmém volt, ami még megmaradt az övemben.
A lányok is fáradtnak tűntek, így kerestem egy fogadót, ahol leültettem őket egy asztalhoz, aztán rendeltem a kocsmárostól enni és innivalót és szállást is készültem foglalni, de előtte kíváncsi voltam az árakra.
- Mennyi lesz egy éjszaka hármunknak a vacsorával és reggelivel együtt? – firtattam a fogadóstól. – És keresek egy Ján nevű éjtündét is, nem tudja véletlenül merre találhatnám? Egy megbízást teljesítettem neki és most nem találom, pedig itt találkoztam vele valamelyik kifőzdében.

A lány elmosolyodva válaszol Viridielnek.
-Én idevalósi vagyok. A vadonban élünk, néha elvándorlunk az emberek országába, ha valami nagy csapás éri a Nysiy-t. Hogy hagyjuk regenerálódni a természetet és ne merítsük még mi is az erejét. Ám erre eddig csak egyszer volt példa, amikor szárazság volt és hatalmas területek égtek le.
Én nem adom fel. Egyelőre veletek tartok, ha nem baj. Talán tanulok tőled valamit út közben. És még hasznomat vehetitek.
* A várost elérve kérdezősködni kezdenek, ám igen furcsa reakciókat kapnak. A fogadóban, ahová betérnek csodálkozó tekintettel hallgatja a tulajdonos a kérdést. Ám igyekszik válaszolni, ahogy csak tud.
-Az azt hiszem, egy éjszaka lesz. Órára pontosan nem tudom megmondani, ha erre gondol, akkor hagyja el a szobájukat, amikor csak akarják. Néhányan igen korán felkelnek, de nem fogjuk önöket zavarni, ha később ébrednek akkor sem. Nekem kényelmesebb, ha nem mindenki egyszerre reggelizik.
*Úgy tűnik, tényleg igaz, hogy a pénz fogalmát teljesen elvesztették némelyek, csak páran a mesékből hallottak róla. Nyugodtan megvacsorázhatnak, amiből annyit esznek, amennyit kívánnak. Ám mégsem pihenhetnek olyan hosszan, ahogyan az be lett ígérve. Az éjszaka közepén dörömbölés zaja kelti fel őket, és az ajtóban egy magas, vékony alkatú, holt sápadt bőrű alak kelti ezt a zajt. Meg is láthatják őt, ha kinyitják neki, és ő meghajol előttük.
-Elnézést a zavarásért, de a város úrnője fogadni kívánja Önöket. A parancsa az, hogy mihamarabb jöjjenek velem a palotába!
*Beszéd közben -bár igyekszik rejteni- kivillannak a hosszú, hegyes szemfogai. Egyedül van és nem tesz semmi fenyegetőt. Hosszú köpenye egészen a térdéig leér hátul, elől elegáns zakó látszik rajta vászon nadrággal és egy csokornyakkendővel.
A teliholdas éjszakán kihalt utcákon mennek végig, bár több helyen még égnek a gyertyák. És itt-ott-amott mulatozás hangjai hallatszanak. A palota folyosói is néptelenek egészen a trónteremig.



A trónon ülő fiatal nő igen otthonosan érzi magát és barátságosan köszönti őket.
-Üdvözlet, utazók! Úgy hallom, egyikőtök levelet hozott nekem az erdei elfektől. Nagyra becsülöm királyotok gesztusát.
*Egyenesen Turion fiára néz, hiszen köztudott némely körökben, hogy ő szokott ennek a népnek a futárja lenni leggyakrabban. Ha valaki hallott legendákat Urbról, az egyetlen közös pont bennük, hogy az úrnőt mindig így írják le.
Háta mögött vérfarkas testőrök álltak csendben. A kísérete is gyakran változik az elbeszélésekben.

Úgy néz ki, hogy egyre szaporodik kis csapatunk, hiszen a félvér lány is csatlakozik hozzánk, azt remélve, hogyha a nimfától a komor erdőben nem tanulhat semmit, akkor talán a további vándorlásánál igen, így velünk tart.
Tamina, miután a nimfa meggyógyította, elég szótlanná vált, nem sokat beszélt út közben én meg nem akartam zaklatná, láthatóan alaposan elmerült gondolataiban. Talán időnként fohászkodott is az Istenekhez vagy a szellemekhez, hiszen elég sok mindenen mehetett keresztül, főleg a kalózok fogságában.
Láthatóan azonban meglepődött az idegen város látványára, hiszen mint mi mindannyian, arra számoltunk, hogy az erdei nimfa a lakhelyére irányít minket.
- Hol vagyunk? – kérdezte meg miután átléptük a városkaput és kérdezősködni kezdtem és ez a kérdő tekintete láttán a félvér lányt is érdekelte.
~ Hát azt én is nagyon szeretném tudni! ~ válaszoltam magamban, de egyelőre csak bátorítóan mosolyogtam a lányokra.
- Én már jártam itt, csak lehet, hogy másfelé, mert egyelőre nem ismerős a hely, de hamarosan keresünk valakit, aki segíteni fog és akinek a megbízásából elhajóztam …..egy lányért. – bököm ki, de egyelőre nem mélyedek részletekbe.
Azonban nem is járok sikerrel és végül mivel úgy sem tehetek mást és a fáradtság is legyűr minket kiveszek egy szobát.
Egyáltalán nem hittem el, hogy itt semmiért nem kell fizetni, hiszen mikor legutóbb itt jártam, majdnem éhen haltam miatta, de most mégis mindenki, még a fogadós is ezt állítja.
- Itt valami nagyon nem stimmel. – zárom magunkra az ajtót mikor végre már a szobánkban vagyunk, ahol három ágy is kínál kényelmet, amiben már igen régen volt részem. – A város ugyan az, mégis, mintha teljesen más lenne. – magyarázom, igaz biztosan teljesen értelmetlennek hangzik, amit mondtam.
Mindezen furcsaságok ellenére gyorsan elalszom és csak a dörömbölésre ébredek, majd kapok a kardom után, úgy nyitok ajtót, felkészülve a legrosszabbra is.
A vékony, sápadt, elegánsan öltözött férfi azonban látszólag nem akar rosszat, csak udvariasan egy meghívást kézbesít a város úrnőjétől.
Döbbenten nézem először őt, a hegyes fogait ami elég szokatlanul fest, aztán hátrafelé, ahol meglepődve veszem észre a pár lépésre álló self lányt, tőrrel a kezében, látszólag éberen, harcra készen.
- Hallottátok? – kérdeztem, hiszen Tamina is ül már az ágyán, bár az ő szemei elég álmosnak tűnnek. – A város űrnőjének meghívását gondolom nem illik visszautasítani, még ha elég szokatlan időpontot választott is. – címezem ezt inkább a küldöncnek. – Azt hiszem jobb, ha összeszedjük magunkat. – dörzsölöm ki az álom maradékét is a szememből, borúsan tudomásul véve, hogy ma sem fogom kialudni magam.
Rongyos ruháink élesen elütnek a kísérőnktől, ami tekintve, hogy hová indulunk, eléggé frusztráló, de sem pénzünk, sem lehetőségünk nem volt vásárolni, igaz talán azt is ingyen adták volna.
Néptelen utakon és a palota kihalt folyosója után jutunk a trónterembe, ami fényesen ki van világítva.
A trónon ülő nő sötét öltözete valahogy kissé baljóslatúvá teszi, bár barátságosan üdvözöl minket, valami neki szánt levelet emlegetve, amiről nekem nincs tudomásom. De sokszor már kételkedem a saját józan eszemben is.
Emlékeim mélyéről előtör valami rég hallott történet egy legendás városról, Urb-ról és annak űrnőjéről, de az….az csak mese, nem? A nő mögött álló testőrök félelmetesnek tűnnek és bár soha nem láttam vérfarkast, mégis tudom valahonnan, hogy ezek azok és kilel a hideg.
- Úrnő! Fogadd legmélyebb hódolatomat és köszönetünket, hogy városodban megpihenhettünk és nézd el nekünk nem megfelelő ruházatunkat, amiben eléd járultunk. – találom meg végül a hangom, bár rekedt és bizonytalan, de az udvariasság a hosszú hírnökösködés alatt belém ivódott. – De bár tényleg valamikor hírvivőként indultam útnak, sajnálatomra királyom nem bízott rám neked írt levelet, hiszen……hiszen ez a város is csak ősi legendákban él. Már, ha jól gondolom.– nyögtem ki végül.

Az úrnőnek szemmel látható csalódottság ült ki az arcára az elmondottak hallatán. Ekkor felállt és kicsit közelebb lépett hozzájuk pár lépést, majd kezét csókra nyújtva szólalt meg ismét.
-Jaj, milyen udvariatlan vagyok! Be sem mutatkoztam. Akkor talán rólam sem hallottatok. Kaszandra vagyok, Urb város királynője. Szörnyen kínos a helyzet. Attól félek, hogy ide nagyon lassan érkeznek a hírek. Azt hiszem, akkor írok gyorsan az uralkodódnak egy levelet.
Remélem, rád bízhatom, hogy kézbesíted. Hálás lennék érte.
*Ezzel ha igenlő választ kap a férfitól, akkor két farkasember egy íróasztalt hoz, rajta minden szükséges kellékkel. Egy rövid levelet papírosra vett a hölgy és borítékban lepecsételve oda nyújtja.
-Természetesen nem kérem ingyen a szívességet. -ezzel levesz egy piros rubintos, csillogó gyűrűt az ujjáról- Ez a kis ékszer a tiéd lehet. Akaratodnak megfelelően el tudod tüntetni láthatatlanná. És semmilyen érzék nem találhatja meg. Vagy ha épp látható, akkor képes a felszereléseidet láthatatlanná tenni.
De vigyázz! Más tárgyak csak a szemnek észrevétlenek, ha használod. És nem lehet ruha vagy olyan, ami hozzá ér a kezedhez. Ez segíteni fog, remélem, hogy személyesen az uralkodód kezébe add az üzenetemet. Nagyon bosszús lennék, ha illetéktelen kezekbe jutna. És megölnélek érte.
*Utolsó mondatoknál a lágy, kedves hang hirtelen vált hideggé és érzéketlenné.

/Ezzel én el is köszönnék! Köszönöm a játékot! Mert a városból kiérve megmagyarázhatatlan módon el fog tűnni ismeretlen helyre az üzenet./

Úgy látszik én léptem elő szószólóvá, mert a két lány a háttérbe húzódik, bár előtte még illedelmesen köszöntötték ők is az úrnőt. Azonban láthatóan ő is csak rám koncentrál egyelőre. Azt gondolom megérte udvariasnak lenni, mert a nem túl vidám környezet ellenére a légkör egyelőre még sem fagyos, sőt…..
Ettől függetlenül nem titkolja, hogy nem erre a válaszra várt, de mikor feláll és lesétál a trónhoz vezető lépcsőn, majd a kezét nyújtja, már nincs nyoma ezen érzelmeknek, marad az barátságos udvariasság.
Megfogom a kezét és lágy csókot lehelek rá, miközben féltérdre ereszkedem, tiszteletem jeléül, ahogy egy uralkodó előtt illik.
- Nem akartam elkeseríteni úrnőm. A nevem Viridiel, Thurion fia és tényleg futár vagyok, bár egy másik küldetésből térítettek el, de örömömre szolgálna teljesítem a kérését és juttatom el a levelét királyomhoz.
Hamarosan már minden rendelkezésére áll a levél megírásához, hiszen testőrei szinte azonnal pattannak, hogy teljesítsék óhaját, így hamarosan már e kezemben a lepecsételt levél.
Természetesen ingyen is megtenném, amit kér, ezért nem is tartok igényt a fizetségre, egészen addig, míg meg nem látom mi az és mit tud.
Úgy gondolom tényleg hasznos dolog lehet, ha a továbbiakban sem lesz sima az utam, mert egyelőre azt sem tudom igazából hol lehetek és merre induljak. Ráadásul még ott a két lány is.
Hideg szavai térítenek ki gondolataimból, ami olyan mintha nyakon öntöttek volna hideg vízzel. Úgy látszik tud a nő nagyon is kegyetlen lenni, ha úgy hozza a szükség.
- Értem és köszönöm úrnőm, bár tudnia kell, hogy e nélkül az ajándék nélkül is megtettem volna, amit kér. – hajtottam meg a fejem, ahogy átveszem a gyűrűt, ami hidegen simul a tenyerembe. – Mindent meg fogok tenni, hogy levele sértetlenül jusson Awarys-ba. – ígérem meg, aztán eszembe jut valami.
Ha nem akar tőlünk mást távozunk és bár nem tűnik olyan nagy kérésnek, amit akart Kaszandra, azért érzem, hogy ez nem lesz azért olyan egyszerű.
- Mond Tamina. – fordulok a félvér lányhoz. – Nincs kedved ebben a városban maradni? Biztos vagyok benne, hogy tudnál mit tanulni? Nekünk - intek a self lány felé, - mindenképpen mennünk kell és valószínűleg veszélyes is lesz, jobb lenni neked itt, biztonságban.
Nem akarok még valakit bajba sodorni, ha nem muszáj és ő nem igazán tud még magára vigyázni. Itt meg tanulhatna a vegyes fajoktól bőven.

/folytatás Dante bányájából/

Ahogy Exailed, a szintén fogolyként kísért ork nő és a két self kiért a fényre, hirtelen egy barlang bejáratánál találták magukat. Nem hasonlított a környék Zevadar kietlen, fekete hegyeire. A réteken zöldellett a fű, a hegyoldalakban fák nőttek és elől egy fallal körbe vett város volt látható pár kilométerrel odább. Körülötte pedig szőlős kertek.
-Huuu...! -a két foglár tapogatta a szemeit. Még nem tértek magukhoz.

Ez egy jó lehetőségnek tűnt a szökéshez, viszont nem igazán akarta meg kockáztatni hogy végül nyilat kapjon a hátába. Vártam egy picit ment előre majd amikor biztos lettem hogy van pár másodpercem meg fordultam s meg fejeltem az egyik elfet minden erőmből, s talán ha nem is ütötte ki le kellet hogy lökje a földre ha van nála valahol egy tőr igyekszem elvenni s azzal le szúrni majd utána a másikat is remélve hogy elég volt ez a pár másodperc erre.

Az egyik fogoly elég gyorsan felfedezi a lehetőséget, hogy lefegyverezze és megölje ellenségeit. Nem is teketóriázik, azonnal lefejeli az egyiket és annak tőrével kerül a másik hátába, hogy bele mártsa.
A két test némán fekszik a földön és az ork nő már Urb felé fordulva bámul előre. Nem ismeri fel a legendákból, elég fiatalon rabolták el és nem hallott még a titokzatos történeteiről. Ám hamarosan, ha katona barátnője követi, már futnak is felé.
De vigyázniuk kell! Ha nem vágta el a nyakát a lefejelt selfnek, akkor hamarosan azt láthatja, ahogy az előtte rohanó oughwari fekete haja egyre fehérebb lesz és a bőre is fakul. Mit fakul! Egyértelműen ráncosodik. Vajon mi okozhatja ezt?

Stylet valamiért északnak akart jönni az emberek királya, Astelathfal való találkozása után. Ki tudhatja nyomon követni, hogy a nagymacska mikor miért merre indul?
Valahol az érintetlen vadon, Nysiy és az ork területek határán, amikor hirtelen egy fehér hajú harcos hátát pillanthatja meg az egyik kanyarból kifordulva. A hegyi ösvény egy tágas síkságra vezet, melyet messze körbe újabb hegyláncok koronáznak. Kisebb épület csoportok tarkítják a megművelt földet, ahol emberek végzik a mindennapi teendőiket. Talán ahhoz a városhoz tartoznak, melyet a másik néz, mindaddig, amíg Uráldur meg nem fordul kétkezes pallosát kihúzva helyéről és az oawára szegezi úgy tíz méterről.
-Mit keresel te itt?
*Karján ott van még mindig a mini fémpajzsa és a vértet is magán viseli. Sötét szemei vádlón villogtak.

Az emberek királyával való szóváltásomat követően kiraktak a palotából. Nem mintha túl sok kedvem lett volna segíteni. Ha zsoldost keresnek, de nenm ajkarnak fizetni, hanem valami béna mágiával próbálnak együttműködésre bírni, akkor nekem aztán mondhatnak akármit, ott sz*rom le az egészet ahol van. A pénz beszél, nem a néped körében örökölt látszólagos hatalom. Na de nem is fontos, nagyjából tíz másodpercig ha foglalkoztat a dolog. Bár azt a szajhàt még le fogom fejezni, ez olyan biztos, mint az ork vezér kezének újraszabása. Szokásomhoz hűen lábaimat mozgásra késztetve kezdek el barangolni, utat nem figyelve csak haladva egyenesen előre amerre éppen tudok. Egy jó kis menetelést követően valahol a semmi, és a bűzlőnvalamik közé keveredve, egy kis kanyar után sikerül belebotlanom valakibe. Hosszú fehér haj, fegyverek.
~ Harcos nagyi visszatér?
Kérdezem magamtól oldalra döntve fejemet, majd egy vállvonást követően nem is szentelek rá több figyelmet. Legalábbis nem tenném, ha az nem fordulna meg, és nem szegezné rám pallosát. Érdekesek ezek a szurokbőrűek. Bár nekem valamiért szimpatikusak is. Talán mert zsigerből gyűlöl mindegyik. Kérdése hallatán megállok, és gondolkodóan elkezdem vakarni az államat, miközben kezem lassan arcomon végig vándorolva fülem tövénél állapodik meg, egyre hevesebben vakarva. Ezt követően megrázom a fejemet, és egyszerűen teljes nyugalommal válaszolok neki.
- Fingom sincs.
Tömör válaszom után pedig a pallosára mutatva folytatom.
- Nyugi szurkos. Nekem is van olyan...
Veszem le hátamról a pallost, majd állítom a földbe magam előtt.
-De, ha meg akartalak volna támadni, már lerobbantottam volna a segged.
Kacsintok rá, farkamat pedig elkezdem csóválni, felkészülve, ha ő is hevesebb vérmérsékletű egyén lenne.
- Na és te mit keresel itt? Nagytakarítás?
Biccentek a falura kérdésem közben.

Az első hadvezér feszülten figyelte a tigrist, hogy vajon rátámad-e? Nem bízott az előítéleteibe, mert az összes falu békésnek és vendégszeretőnek híreszteli magát. Remek kocsmával és szép tájjal. És ebből csak az utolsó szokott teljesülni, ha nem egy hadsereggel állít be hozzájuk. Ha egyedül betéved egy idegen nép településére, akkor az olyan békés népek, mint amilyennek a nagymacskák hirdetik magukat -meg az összes többi- fegyvert rántva neki esik. (Első két pont kilőve.) A remek Hivatal azt szokta jelenteni, hogy valamelyik részeg, ha álruhában el tud jutni oda és nem lepleződik le, akkor feláll és bele köt, hogy miért kék az ég? És hamarosan megint csak a fegyverek kerülnek elő. A negyedik pont meg maradéktalanul teljesülni szokott, ha Uráldur vissza tér pár katonával és felgyújtja a házakat. A nádfedél lobogó fénye valóban szép látvány, ha egy olyan bagázs viskóit szemléljük, akik meg akarták lincselni.
Ám Stylet nem csak előrántja a pengéjét, de a földbe is szúrja és ezzel felébreszti a gyanút, hogy... mi is volt a gyanú...
~Itt valami nincs rendjén. Vagy annyira fondorlatos, mint én és csak időt meg távolságot akar nyerni a közelharchoz vagy ez kivételesen nem akar minden élőlénybe bele kötni.
*Neki ugyan mindegy, bal kézzel elengedte a markolatot és inkább csak középtájékán markolt rá a vasra. Így kicsit pihenj állásban tartotta. Hátra nézett a válla felett.
-Szomszédolni jöttem. -vonta meg a vállát- Itt lakom a közelben. Rég beszéltem velük.
*Visszafordult a másik felé, hogy egyenesen a szemébe nézzen. Nem fért a fejébe, hogy hol lehetnek a kísérete tagjai. Külön vált tőlük, hogy a Lelkek Erdejét felderítse egymaga és mire visszatért...
No, itt kezdődnek a problémák. Nem találta meg még mindig a tábort, ahol elváltak, pedig már régen túl kellett volna jönne rajtuk. De ahogy a kiképzésen mondták:
„Egy katona soha nem téved el, ha van nála térkép, csak ideiglenesen nem a jó helyen tartózkodik.”

Egyenlőre nem úgy tűnik, hogy a másik támadni készülne, amit magam sem tudok, hogy most jó, vagy rossz hír-e. Álltalában szeretem a harcot, és a szurkosokról hallottak alapján érdekes is lehet megküzdeni velük, de kivételesen nemnvagyok olyan hangulatomban, hogy jeki essek egy az egy ellen.
~ Ha legalább ketten lennének...
Suhan át agyamon a gondolat, miközben figyelek a válaszára.
- Hmmmm...
Hümmögök egész jól hallhatóan.
- Az kár. Pedig szívesen néztem volna egy kis műsort ahogy egy újabb falu tűnik el. Talán még be is szálltam volna...
Egy egyszerű, és könnyed nemesi mozdulattal megvakarom balommal hátsó fertályamat, mielőtt folytatom. Igazi úri hatás szünet.
- Amennyit sértegettem a kerekfülűek királyát, szerintem már azért is vérdíjat tűznének ki a fejemre, ha az egyik utcájukon tüsszentek egyet. De, ha egy falut gyújtanék fel az egész sereg a seggemben loholna...
Merengek kicsit a falut figyelve, inkább csak magamnak magyarázva, mint neki, persze egy pillanatra sem hagyom figyelmen kívül, hogy nehogy megtudjon lepni.
- Vicceslenne szerinted is nem?
Eresztek el egy vicsormosolyt vagy mit. Máshogy úgy sem tudok vigyorogni fogaimnak hála.
- Na, de viccet félre téve...
Komorodik el kicsit a tekintetem.
- Hol van a sereged többi része szurkos? Nem sima felderítőnek látszol. A ruházatod alapján nem is sima közkatona, vagxy holmi parancsnok vagy. Neeem... Magasabb pozícióban kell lenned, ami azt jelenti, hogy erős lehetsz, de akkor sem hiszem, hogy legalább egy két-három fős kíséret nélkül indulnál útnak úgy, hogy szinte mindenki megakarna ölni... Hm... Ha ezt tovább gondoljuk, csak nem eltévesztetted az egyik fordulót valamelyik sziklánál?
Felvonom egyik nemlétező "szemöldökömet" miközben figyelem a reakcióját. Nem hiszem, hogy az igazat válaszolná, de érdekel mit fog hazudni erre. Amennyiben még mindig nem támad meg, felteszek még egy nem ide vágó kérdést.
- Hm. Nem iszunk egy sört? Megszomjaztam, ebben a kis gyújtós rakásban, meg csak kéne lennie egy kocsmának.
Intek a falu felé.

A hadúr arca megkomorodik és sarkon fordulva elindul a település felé. Hangja hideg, mint a leszálló éjszaka.
-Nem fogom hagyni a viccet. Gyere, nézzük meg, van-e tüzük! Egy szakadékban hagytam a kovakövemet. Haláluk előtt tuti tudnak kölcsön adni egyet...
*Kis idő után az új ismerőse megszólal és széles mosollyal fordul oda.
-Felőlem ihatunk. De a pénztárcámat is a szakadékban hagytam. Szerintem valaki tuti meghív majd egy kis piázásra.
*Ahogy mentek előre a napnyugta felé, egyre inkább lentebb hajtotta a fejét az Első Lord. És észrevehetően többször nyúlt a szeméhez a kezével. Ha követi őt társa és beéri, akkor felnézve rá -kicsit hunyorítva- kérdezi meg.
-És mi volt az a nagy vita a királyoddal, hogy ennyire megutált?
*Az est közeledtével az előttük elterülő földekről is haza felé szánkáztak a parasztok a cölöpfal mögött megbúvó otthonaikba.

Úgy tűnik egyenlőre egész békésen meg tudunk férni egymás mellett újdon sült, vagy inkább bőre alapján odakozmált ismerősömmel, és látszólag még a szórakozásban is benne van. Bár a nap kezd nyugovóra térni engem cseppetsem zavar, nem úgy mint szemmel láthatólag a másiksat. Igaz annyira nem fog ez meghatni engem sem, és nem is nagyon tervezem szóvá tenni, hiszen egy kis tábortűz gyújtás csak-csak fel fogja ébrezteni.
- Tűz? Az meg minek? Nekem elég valami ami könnyen elég, és azonnal lángra lobbantom. Itaz nem olyan kifinomult módon, mint ahogy ti szoktátok a kis mágiátokkal.
Hívására elindulok én is beérve őt, a falu felé véve az irányt.
- Azt ne mond, hogy te szoktál fizetni a piáért? A halott csapos nem kér pénzt.
Vonom meg ismételten a vállamat. Számomra eléggé ismeretlen fogalom az italért történő fizetés. Nem is értem hogy lehet, hogy még nincs vérdíj a fejemen... Bár a háborúra való tekintettel, lehet, hogy túl kevés túlélőt szoktam ilyenkor hagyni, a királyság meg a szurkosokra fogja a falu bukását.
- Ne sértegess. Nekem aztán nem a királyom a kerekfülűek ura. Bár fogalmam sincs miért olyan szívbajos... Zsoldosokat keresett valami templom miatt, én meg érdeklődtem a fizettség után. Mire pàran felkapták a vizet, és az egyik büdös szájú vezért megszabadítottam karjának fölösleges kéznek nevezett nyúlványától...
Itt kicsit elgondolkozok és elkezdek halkan dörmögve nevetni ahogy elképzelem, hogy megcsonkolt kézzel tér vissza hazájába.
- Kezet csókolni szokás és nem csonkolni, az állítólagos magasabb pozícióban lévőknek mi?
Nevetek tovább dörmögve, aztán folytatom a választ.
- Na mindegy. Rám rakattak valami pecsétet, hogy ne tudjak ellenkezni, és ismét megkérdezték a válaszomat, de nemntetszett a kerekfülűnek, hogy ajánlatot tettem neki saját magával való közösülésre, kritizáltam emlékező képességét, és ismét szóbahoztam a fizetést. Szóval... Semmi komoly nem volt.
Sűrítettem le neki a történteket, ügyet sem vetve rá, hogy hasznos, vagy jelentéktelen információkat is kap-e belőle a szurkos. Ha hallott valami érdekeset, hát legyen. Semmi közöm a háborújukhoz. Öldösik egymást, engem nem zavar, én is megölök akárkit. Kérdés csak az, hogy fizetik, vagy csak unatkozok.
- Egy valamit mondj meg őszintén. Hogy a tökömben nem a rabszolgáitok még ezek? Tekintve például azt, hogy valami elit mit 'tom én milyüknek a parancsnokát a saját táborukban vertem agyon még én is...
Ez a kérdés már rég óa foglalkoztat.
- És még mindig nem válaszoltál a seregedről való kérdésre.

Uráldur fedő nézéssel pillantott a megjegyzésre, hogy ő fizetés nélkül távozna.
-Nem olyan rosszak a sötét elfek... -némi habozás után hozzá tette- Mintha kétszer olyan rosszak lennének!
*Az arca hirtelen megváltozott és elmosolyodott. Nem nagyon volt kedve bele merülni abba, hogy neki a pénz vagy van, vagy nincs alapon működik. Nem célja megszerezni, de ha van és céljaira fel kell használnia, gondolkodás nélkül megteszi. Már az elképzelhetetlen lenne, hogy ő egy ilyen helyre csak céltalanul besétáljon, ahogy most teszi. Egészen pontosan attól az ötlettől vezérelve, hogy kipróbálja, vajon az új ismerőse valóban ennyire pusztító-e az emberekre és úgy általában véve mindenkire nézve, aki a közelében van. És nem tűnt nehéz feladatnak elintézni néhány parasztot.
~Ha ennyire szeretne felégetni egy falut, rajtam nem múlik. Egyelőre a szavaiból is és a kinézete alapján is úgy tűnik, hogy a hosszú egészsége és az ellenségeink területén eltöltött idők a legtámogatandóbb dolog Zevadar szempontjából.
*A templom említése felhívta a figyelmét arra, hogy talán az ellenoldal is készül valamire. Ráadásul igen csak örült a knuut problémájának. A stratégiája amúgy is arra épült, hogy az orkokkal bár a szövetséget lehetetlenné teszi Demertor próbálkozása után is, ám ne legyen túl mély az emberek felé a jó viszony. Nem aggódott a selfek képességei miatt, de ha nem tudják az agyarasok levezetni a feszültségüket Astelath népén, akkor könnyen összeszedhetik a bátorságukat az éjtündék elleni támadásra. Valószínűleg az utolsó tett lenne az életükben, hiszen a haditervek ez után a teljes győzelem és a faj kiirtásáról szólnának. A határok sérthetetlenek.
-A seregem köszöni, jól van. Van egy új vallás, amit fel akarok venni. Épp a templomukba igyekszem, szóval magán ügyben járok. -kis idő után még hozzá tette egy másik kérdésre válaszolva- És nem akarunk mindenkit rabszolga sorba taszítani. A rabszolgaság rossz... nagy tételben. Ismernének, látnák a szokásainkat. És fellázadhatnának ellenünk. Mi csak néhány varázstárgyat szeretnénk. Ha lenne eszük, akkor hagynák, hogy harc nélkül vigyük el. Az orkok meg az emberek nem is tudnak varázsolni. De a törpék sem! Az egész Szövetésgükben, ahogy nevezik ezt csak az elfek érdekeltek, mégis a legkevesebbet tesznek mások megsegítésére. Egyedül róluk szól ez az egész, meg a varázstudásukról. Titokban a mi tanulásunkat próbálják meg akadályozni, miközben rossz hírünket keltik.
*Nem volt célja meggyőzni senkit. Egyszerűen csak a doktrínák miatt hazudott. A katonai irányelvek, mely szerint akkor is hazudni kell, ha nincs célja. Pusztán a valós helyzet és a valós szándékok elfedése érdekében. És uszítani egymás ellen a népeket, még ha nem is közvetlenül az ő szavaira változik meg bármi. De lehet Stylet is a következő kocsmai beszélgetésen a témában felveti ezeket a szempontokat. És ahogy a magvető sem azért vet, hogy minden szem egy újat teremjen, csupán ha jó talajba hullik, az harmincszorosát hozza vissza, úgy az északi elfek is a jó földet keresték.
-Egyébként a nevem Camelot. -nyújtja oda a kezét- Megnézzük, mivel olthatnánk szomjunkat itt.
*Már besötétedik, mire elérik a kaput. A cölöpkerítés valamiért nincs bezárva estére. És az Első Lord kíváncsi tekintettel lépett be. Az utcácskák üresek voltak a házakban pedig nem égett a gyertya. Nyoma sem volt annak, hogy pár perce értek haza a mezőn dolgozók.
Az egyik ház mögül egy lény lépkedett elő, fenyegetően méregetve őket.



-Soha életemben nem láttam még ilyet...

Újdonsült "ivó?" társm egész könnyedén válszolgat nekem, bár gondolom úgy sem fogja túlzottan törni magát, hogy igazat mondjon majd, de mikor érdekelt ez engem? sosem foglalkoztam azzal, hogy hazudnak-e nekem. ha fontos volt, hogy megtudjak valamit, akkor mindig az volt a vége, hogy ha nem tetszet a válasz megöltem az illetőt. ha kellett addig kínoztam ameddig nem azt mondta amit hallani akartam, és csk utána hagytam meghalni. De jelen esetben nem volt szerepe ennek, úgy hogy lényegtelen is ez most. A fő, hogy belement a kocsmázásba, akkor pedig hát menjünk inni.
- Őszintén. Ameddig ezek egymást ölik engem nem zavar, úgy is vannak belviszájok is, bár jobban tetszene, ha nem lenne ez azúgynevezett szövetség. Érdekesebb lenne, ha a szöcskéket ugyan úgy ölnék a kerek fülűek, meg a bűzlő valamik, mint az apró szőröstalpúak, és fordítva. Lenne egy kis izgalom...
Vonom meg a vállam, kifejtve saját álláspontomat, vagyis, hogy ameddig hullanak, nem izgat kik ölik egymást. Amikor újdonsült kezetnyújt, hogy bemuttkozzon, viszonzom a kézfogást.
- Elcseszett egy neved van tudod-e? Inkább maradok a szurkosnál ha nem zavar. Te meg hívj ahogy akarsz. Lusta vagyok valami új nevet kitalálni, az igazit meg úgy sem használja senki... Ja, ha zavar akkor is szurkos maradsz nekem.
Kacsintok rá egy félmosoly kíséretében. A kapukhoz már a sötétség leszállta után sikerült csak oda érnünk.
- Nem érzek étel szagot. Valami nagyon nem stimmel.
Jegyzem meg szimtolva, mielőtt meglátnám még, hogy minden sötét bent, és sehol egy lelket sem találni. Azonban ez sem igaz, mert egy furcsa lény bukkan fel egy ház mögül. Szurkos meg is jegyzi, hogy még nem látott ilyet.
- Én sem. De, szerintem bejössz neki.
Mutatok a lényre ami minket figyel, közben már kezemben van hírhedt golyóbisaim egyike.
- Ismered a megvilágosodás elvét?
Kérdésem közben már neki is vágom a földnek a labdát félúton a lény és köztünk, összeszorítv szememet ameddig nem észlelem szemhéjjimon keresztül, hogy az erőtelje fénnyel felvillnv durran egyet. Ha társamnak sikerült belenéznie csak akkor fűzöm hozzá a következőt.
- Azt mondják szinte megvakul az ember.
Pallosomat előrántva várok hátha felbukkan még pár ilyen a villanás miatt, és pluszban egy újbb golyóbist dobok egy mellettünk lévő ház szalmatetejére ami már robban egyet, felgyújtva a tetőt is.
- Kis hangulatfény.
Tekintetemet persze nem veszem le a célpontomról, de figyelek, és hallgatózok jönnek-e még.

A két jóbarát(tá vált) nyugodtan beszélgetett, ahogy a kapu felé tartottak.
-Engem nem túlságosan hat meg. „Mi a vér? Mit vérnek hívunk, nevezzük bárhogy, épp oly illatos.”
*Az elnevezésére vonatkozó provokatív kérdés nem ütötte meg nagyon az ingerküszöbét. Volt ő már hegyesfülű vagy épp pengefülű. Az aljas, tetű láda után... vagy előtte valahogy. Így egy régen olvasott könyv idézetével felelt, amiben eredetileg rózsa szerepelt, de így sokkal érdekesebbnek tartotta a szöveget. Azért olvasta el a szerelmes történetet, mert egyik ismerőse azt mondta, hogy az emberek alkotásában van egy tetszhalott rész. És a haladó varázslataik miatt érdekesnek vélte. A végén kiderült, hogy az a típusú remekmű, ahol kaparnád szíved szerint a falat, hogy legyen már vége! Mert két rivalizáló család közötti tiltott szerelemről ömleng. És a végén, amikor az az érdekes jelenet van, rájössz, hogy fojtogatnád a tíz ujjaddal az író nyakát, ha itt lenne, mert bele tett egy figyelemfelkeltő csavart, mely olyan elcseszett, hogy kinyírnád, amiért el kellett olvasnod. A nő tetszhalott állapota végül nem csak a pasija életébe került, de ő is megölte magát. Hát mit hámoz ebből ki egy drow? Leginkább semmit. Jó az, hogy nem tudnak tetszhalottá változni a talanok, kiirtják ezt a nevetséges fajt nélküle is.
Visszatérve a jelenbe, hisz a múltban bölcsességet nem szedett fel úgy sem, nem érdekelte a megjegyzés, de harci készültségbe helyezte magát, mikor rájöttek, hogy valami gáz van. És a szörny hamarosan jött is ki a ház mögül, Uráldur pedig két kezébe szorította a pallosát. Nem értette, mit akar az oawa a megvilágosodás elvétől, mert Revan őrült nagymacskáján kívül másról nem hallott, hogy bármilyen módon kísérletezett volna harcra bevethető kémiával és Juhannira meg béke poraira.
Így szemét behunyva vágott Stylet felé a két méteres karddal, miközben gyújtóbombáját készítette elő. Elképzelni nem tudta, meddig lesz fehér minden, de érezte, hogy egy jó darabig. És meg volt győződve róla, hogy direkt ellene csinálta. Ám miközben hallgatta a hangokat a vakharchoz, a szörny bődületes üvöltéssel indult meg és minden finom neszt elsöpört.
~Ez így nem fog működni. Jobb lesz körül néznem.
*Ezzel teste rongybabaként esett össze és kísértete immáron használható szemekkel szemlélte.
~Klassz! Égő háztető az alkony után! Ez direkt csinálja.
*A vastag bőrű támadó pedig úgy tűnik, mindenkit ki akart csinálni, akinek a felforduláshoz köze lehetett, mert átgázolva a hadúr testén a pszichopatára vetette magát. Egy bordáját eltörve a heverészőnek. Mancsai két oldalról próbálták megfogni a csíkos bundást, fejét félig leszegve.

Újdonsült Ivópajtásnak (készülő) társammal beszélgetve lépünk be az igencsak elhagyatottnak tűnő faluba, mely teljes sötétségbe borult már. Bár, az én szememnek sem nagyon árt ez a sötétség macska mivoltom révén, és ha jól emlékszem neki sem nagyon, de, hát, ha már lehet, akkor hamar lángra gyújtok egy kis hangulat tüzet, miután feltűnik előttünk egy furcsa szörnyszerűség, melyet eddig sohasem láttam ezelőtt. Ami pedig azt jelenti, hogy vagy valamilyenféle átokról van itt szó, vagy egy igen csak ritka fajt sodort elém az élet. Akárhogy is, egy ilyen alkalmat bűn lenne kihagyni, hogy ne vadásszam le, főleg, hogy a lénynek is feltételezéseim szerint ez lenne a szándéka. Csakhamar elő is kerül két kis bombácskám, melyekből egy villanót a szörny elé, egy gyújtó bombát pedig egy közeli szalmatetőre hajítok. Bár, ahogy látom társamnak ez nem nagyon van ínyére, és még a kis viccemet sem értette meg ahogy látom, hiszen még pallosát is felém lendíti. Bár, ha azt vesszük meg is van rá az oka. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy nem igazán bírják az erős fényt, és a félhomályt sem feltétlenül kedvelik. Nem mintha zavartatnám miatta magam. Mivel pallosa nem talál el, így nem is kerítek nagy feneket a dolognak. Inkább az új prédámra koncentrálok. A lény amint ismét visszanyeri a látását rohamozni kezd, átgázolva az előtte pont földre hulló szurkos bőrűn.
~ Ez is valami trükkjük, vagy csak ennyire gyenge vajon az idegzete?
Teszem fel magamnak a kérdést, elmémben vállat is vonva utána. Ahogy a gyíkszerű képződmény elég közel ér pallosomat jobbommal erősen megragadva magam előtt indítom el, hogy szúrjak vele, közben pedig derekamról már elő is kerül hátulról a rövid kardom is. Amennyiben a szúrás talál egy mosollyal konstatálom a dolgot, de ugyan úgy, mint abban az esetben, ha elvéteném, egyszerűen hátra szökkenek, hogy tarthassam a távolságot. bal kezemben a rövid kardot úgy tartom mintha csak egy apró tőr lenne, pengéje lefelé húzódva, ha kinyújtanám egyenesen a karomat. A szökkenést követően pallosommal egy könnyed kaszáló mozdulatot hajtok végre, testhelyzetemet minél alacsonyabban tartva közben térdeimet berogyasztva szép nagy terpeszben, míg balomban lévő karddal fentről védem magam, ha a lény rám próbálná vetni magát. Kezdetben nem tervezem azonnal megölni, bár, ha sikerülne sem zavartatnám magam, viszont elsőre inkább csak azt próbálom meg felmérni, hogy nagyjából milyen erővel is rendelkezhet a lény. Mind fürgeség, mind fizikai erő terén. Főként a védelemre összpontosítva egyenlőre az erőmet. Ennek ellenére a gyorsan kialakuló harci helyzet hatására az adrenalin hamar szétárad a testemben, felfokozva nem csak erőmet, de érzékszerveimet, és reflexeimet is.
- Szurkoska. Nem terveznéd abbahagyni az esti szunyókálást? Ha többen feltűnnek a végén még agyontaposnak ahogy rám akarják vetni magukat.
Vetem oda a másiknak inkább viccelődve nevető hangon, mint komoly, és lehordó stílusban.

A hadvezér megvakulva -ideiglenesen- jobbnak látta, ha kilép a testéből és úgy néz körbe. És jobb helyen is elhagyhatta volna magát és jobb időzítéssel, mert a súlyos dög szinte pont azután trappolt át rajta és vetette magát a nagymacskára.
A nagymacska első támadása talált és ellenfele előretörő lendületével felnyársalta magát. Hangos nyögés kísérte, ahogy előre hajolt, de még ekkor sem adta fel. Két mancsával két oldalról meg akarta ragadni az oawát.
A hátra lépő Stylet sikeresen kikerülte a vehemens támadást és egy méretes vágással talált ellenfelén, ám a vastag bőrön úgy pattant le a kardja, hogy még kiélesedett szemével sem látott karcolást rajta.
Nem is kellett több Uráldurnak, visszabújt a bőrébe és rögtön neki is esett hátulról a szörnynek. A tarkóját érte a két kézre szorított pallos, melynek le kellett volna vágni a fejét, ám az csak hangos csattanással pattant vissza.
~Hmmm... A szúrása hatott pedig igen szépen. Ennyire gyenge lennék?
*Ezzel mielőtt megfordulhatott volna áldozata hátulról a veséjébe vágta egy egyenes döféssel. A penge mélyen behatolt és a lény felüvöltött. Ám a sötét elf is hátra lépett, mielőtt vissza támadhatna a vele szembeforduló.
-Maradjunk két oldalt és szúrjon mindig az, akire épp nem figyel! -javasolta leendő ivócimborájának.
*Eközben a házak közül végre előjöttek a tömegek. Bár mintha nem őket látták volna a földeken dolgozni naplemente előtt, de lassan majd csak a végére járnak a rejtélyeknek a háztetők lángoló fényében!

Úgy tűnik a lényecskénk sikeresen felszúrta magát a pallosomra, de nem nagyon tervezte még feladni életét, és tovább küzdött. Épp időben sikerült vissza lépnem, mielőtt elkaphatott volna, és végrehajtanom kaszáló támadásomat, ami mintha csak két kézzel rántottam volna vissza az utolsó pillanatban lepattant a bőréről, egyetlen karcolás nélkül.
- Na ez tetszik...
Vigyorodom, vagy félig vicsorodom? ez nálam még mindig kétes külső látszatra. Miközben ezt kimondom, eközben persze társam is magához tér, és ráveti magát a lényre. Kezdetben ugyan úgy jár mint én, majd utána sikeresen át tudja szúrni a lény oldalát, és tesz egy javaslatot, hogy csak szúrjunk, amiben van némi igazság. Főleg, ha nem kerülne elő eme új játszópajtásunk többi barátja is.
- Azt hiszem itt lesz egy kis kaszabolá...
Szakítom félbe mondatomat, és amennyiben a lény új támadója felé fordul megpróbálom pallosommal ismét keresztül nyársalni, lentről felfelé irányítva a csapást, hogy gerincétől indulva valahol a torka alatt lyukadjon ki a pengém hegye, ugyan abban a pillanatban pedig fordított pengémmel a halántékába próbálok beleszúrni. Amennyiben viszont továbbra is engem próbál rohamozni maradok a védekezésnél, és úgy fejezem be a mondatomat.
- Pontosabban fogalmazva... Azt hiszem itt lesz egy kis szurkálódás ma este.
Vigyorodok el még szélesebben még inkább kivillantva fehér agyaraimat. Amennyiben sikerül ki iktatni ezt a jómadarat itt előttem, a felénk rohanó tömegre koncentrálva pallosomat annyi időre a földbe szúrom, ameddig három újabb galacsint hajítok feléjük melyek nagy robbanással érnek földet.
- Csukd be szemed. Nyisd ki gyomrod. Robbantsuk fel a kis csontod...
Kiáltom el magam, újból kézbe véve a pallosomat, miközben magamban morfondírozok.
- Ha sikerül valahogy ezeket szépen agyon szurkálni, nem ártana valahogy meg is nyúzni őket. Ezek a pikkelyek elég értékesek az már most biztos.

A kontinens két ellentétes oldalán élő hősünk felfedezte a más létsíkról ide ette a fene teremtmény gyenge pontját. Nem kockáztatnak túl sokat és nem is kell. A dühödt bestia túl lassú, hogy közel kerüljön hozzájuk és eltalálhassa. És mindig a szúró felé akar fordulni, lehetőséget adva a másiknak.
A negyedik vagy az ötödik döfésnél járnak, mikor végre elterül. És az érkező új hullámot még időben meg tudták lepni Stylet bombáival.
~Ha megint megvakít... -morog a gondolataiban Uráldur és behunyja a szemét, ám nem ad hangot ennek, hiszen pontosan tudja és látja azt, hogy ezek az új támadók igen hatékonyan repülnek el a robbanások közelében. Megritkítva sorait csapnak össze a gomirrákkal. Nem sokan élték túl a gránátokat, csupán hárman vetik magukat az oawára (egy csonthegyű dárdás, egy szablyás és egy kőbaltát lengető), míg Uráldur könnyedén kitér egy három méter hosszú szálka-csont összecsiszolt lándzsa elől, majd ezt a fegyvert megragadva pallosával akkorát vágott a másik felé támadóra, hogy annak a vesszőkből szőtt pajzsát ketté csapta és több helyen mély vágás sebekkel zuhant a földre még mindig kábán markolászva konyhakését.
Ekkor engedte el a méretes fegyvert az Első Lord és bal páncélkesztyűs kezével megfogva a kard pengéjét középtájt lándzsaként használva szúrta át az első támadóját.
-Nekem az valami egész épen maradt kocsmának tűnik. -mutat oda az egyik házra, amit még nem ért el a tűzvész- Nézzük meg, van-e valami a torkunk kaparására! Még a végén porzani fog és azt hiszed, füstöt lehelek ki.
*Már csak az a kérdés, hogy az eddig látott két fajon kívül -meg hát emberek, hiszen láttuk bejönni őket még nem rég- kik vannak ezen az eldugott helyen?

Együttes erővel egész könnyedén iktattuk ki ezt a gyíkot a képből, mielőtt még megindult felénk az új tömeges roham. A lények felé hajított gránátoknak köszönhetően egész szépen megritkult a csordájuk én pedig csillogó szemekkel figyeltem a szanaszét repülő végtagokat, és a véreső áztatta megmaradt támadókat.
- KABOOOM...
Kiáltom el magam, majd kezdek el nevetni.
- Na, eeez igazán kirobbanó sikert aratott.
Nevetek tovább ahogy figyelem a három új támadómat. Amikor elég közel érnek, jobban mondva elsőként a dárdás, hisz ő tud a legmesszebbről támadni, amikor elég közel ér, hogy megpróbálhasson szúrni, egy nemes mozdulattal félre lépek, és kardommal oldalirányban suhintva egyet felfelé, szinte teljesen hozzá szorítva alkaromhoz a penge tompa oldalát, egyszerűen kettévágom a dárdáját.
- Cicc cicuskáim, cicc.
Kezdem el cukkolni őket, és előre lépve egyet belekezdek én is a támadásba, miután meglátom a szurkos bőrűt ahogy elbánik az egyikkel, és rájövök, hogy ezeket már nem csak átszúrni lehet.
- Akkor sietnünk kell, mielőtt az is felgyullad. De, ne feledd az első pikkelyest még meg kell nyúzni.
Az első lépés után pallosommal vízszintesen vágok az imént fegyvertelenné tett lény felé, miközben pördülök egyet tengelyem körül, és kardommal hárítom ha valamelyik másik megpróbál lecsapni rám. Amennyiben sikerül az elsőt nagyjából deréktájt ketté szelni, a következő célpontomra vetem magam, és bele állítom mellkasába a pallosomat, melynek markolatát elengedve ismét zsebembe nyúlok, és egy füstbombát vágok a földhöz, hogy az utolsót elvakítva mögé kerülhessek, és lefogva fegyvert szorongató kezét jó tolvaj módjára belevágom a kardot a gyomrába, majd megragadva fejét, még nyakát is kitöröm, és mielőtt földre zuhanhatna kirántom belőle a kardot. Hogy pallosomhoz visszatérve a lényre taposva azt is kiránthassam belőle. Ezt követően pedig kicsit izgatottan csóválom farkamat, várva hátha lesz egy újabb roham.

Uráldur csak bólint a megjegyzésre, hogy a kocsma leégése csak időpont kérdése. Végül úgy sem az örökségvédelmi hivataltól jött. Nem de?
Még hátra van a megnyúzás, ám ebben a pillanatban nincs sok kedve hozzá. Úgy gondolja, hogy egy hulla... Veszélyes kijelentés, hogy mikor szokott elsétálni. De legjobb tudása szerint aki képes erre, arra munkaügyi dolgokat tud rábízni.
Szóval a maga részéről arra szavaz, hogy előbb megnézzék az a csehót, melybe ha belép Stylet társaságában, akkor vígan mulatozó társaságot talál ott. 10 ork vedeli az italokat és 5 törpe. A fajok nem vegyülnek, de egyik sem mind egy asztalnál van, hanem szétszórva a tágas helységben.
Az Első Lord oda lép a pulthoz, ahol nem kis meglepetésére egy troll áll mögötte. Erről a fajról még sosem hallotta, hogy elég okos lenne egy ilyen vállalkozáshoz.
-Melyik a legjobb piád? Pénz nem számít.
*És a továbbiakat csak gondolatban fűzte tovább, mert nem tartotta elég érdekesnek az ittenieknek.
~...mert úgy sem fogok fizetni.

Miután gyorsan levágjuk a megmaradt támadóinkat, mintha mi sem történt volna, egyszerűen elrakom fegyvereimet, és elindulok a kocsma felé "társammal" egyetemben. Amikor belépünk bár kívülről nem mutatom gondolatban felvonom az egyik szemöldökömet (már, ha lenne külön ilyenem) és furcsállom kissé a dolgokat, hogy pár ork, meg törpe ilyen kényelmesen iszogat idebent. Nem úgy tűnik, mintha bármit is észrevettek volna az iménti eseményekből. A szurkos bőrű nem nagyon habozik, és azonnal a pult felé sétál, ahol egy troll áll mint kiszolgáló. Amikor rákérdez hogy melyik a legjobb ital én is odafáradok mellé, és rávetem magamat az egyik bárszékre.
- Lényegtelen 4 et kérünk belőle, és ugyan ennyi korsót a legjobb sörödből. Ha viszont a sör a legjobb piád 8 korsó.
Kezdetben mind két leadott rendelésnél mutatom ujjaimmal is a rendelt mennyiséget, a mondat lezárásánál viszont már nem fárasztom magam ilyen apróságokkal. Nem is nagyon törődve tovább a trollal, egyszerűen odafordulok a szurkos bőrűhöz, és az imént megfogalmazódott gondolatomat neki is kifejtem, hogy véleményt alkothasson róla.
- Van egy olyan sejtésem, hogy mire innen kimegyünk nem lesznek ott azok a hullák. Túlságosan... hogy is mondjam. Mintha csak valamilyen mágia lenne itt. És mintha nem is ugyan annak a kis porfészeknek a kocsmájában lennénk.
Bal kezemmel a pultra könyökölve mutatok hátra hüvelykujjammal.
- Ezek Túl jól érzik magukat, pedig azok a bombák nem kis zajjal jártak ha belegondolsz. És amikor bejöttünk már a szomszédos tető is lángolt, mégsem érzem a füstszagot, pedig elég jó a szaglásom, hogy érezzem még emellett a mindent átható alkoholszag mellett is.
Végül legyintek egyet, mintha semmit sem mondtam volna, és ha elénk kerülnek a piák ivócimborám felé fordulva nagyjából fejmagasságba emelem az egyik söröskorsót.
- Egészségünkre.
Majd egy húzásra lehajtom az egészet, hogy aztán a pultra csapva az addig finom keserű sert rejtő tárgyat, mellkasomra vághassak, hogy bár számat ki nem nyitva mégis jól hallható módon engedjem ki torkomat nyomasztó buborékokat mély recsegős módon.