A fogoly kitartó, apró mozdulatokkal reszeli az apró szilánk. Szép lassan haladt, de tíz perc is alig telt el, már szabad is volt. Ügyelnie kellett arra, hogy a nem rég lenyugodó környéket újra fel ne csapja, hiszen fegyvertelenül még annyira sincs esélye, mint a magával hozott felszereléssel. Úgy döntött, hogy a két őrt ártalmatlanítva megszerzi a fegyvereket, és ez sikerül is.
A fájdalom átka egy kevés energiát igénylő lehetőség, amivel akár órákon keresztül is lehet elviselhetetlen kínokat okozni vallatás során, míg a fogoly meg nem törik és el nem mond mindent. Ám ennek néhányan nem örülnek, mert az sokszor felhangzó üvöltés megronthatja egy-egy család otthonának kellemes hangulatát. Nem véletlen, hogy Capital retteget palotabeli börtönét is az első királyok ideje alatt védő mágiával látták el, ahol több helyen hangszigeteltté tették.
Talán még annak az őrnek az ordítása sem hallatszik az épp ebédet főző ISIS-hez, akit a saját lánya részesített eme átokverésben, miközben a figyelmét elterelő másik társa háta mögé szökött és átvágta a nyaki ütőerejét.
Lehet, hogy a Do'Odrun lakosztály úrnője nem hallotta, ám az emberek fajának annál több képviselője. A sérült lábával visszafelé botorkált, mikor az első érkező felbukkant a barlang szájánál.
-Mi folyik itt? Kiszabadult az erdei! -kiáltotta, bár nem kellett.
*Hamarosan így is, úgy is jönni fog még három, ám talán el tudja érni az ordítót addig, amíg ez bekövetkezik. Ám ehhez gyorsan kell végeznie az új érkezővel.

Igaz néha hebehurgyán cselekszik, bár ezt csak nagy ritkán ismerné el, azért Aglarnis próbál valami olyan kiutat találni, amivel megmenthetné egyrészt a becsületét, másrészt, ha lehet az életét.
A fogságba esés, egyébként is szégyenletes számára, éppen ezért él is a lehetőséggel, amit a banda fegyelmezetlensége váratlan lehetőséggel jutalmazta, pedig már kezdett lemondani róla, hogy szabadulhatna, miután nem sikerült felhergelnie azt a némbert, sem a többi Patkányt.
Az üvegdarabbal már nem akarta elszalasztani a lehetőséget, ezért óvatosan, de fürgén dolgozott és még a lábán lévő kötelet is eltudta vágni, anélkül, hogy a két őr észrevette volna.
Mivel egyszerre csak egy őrrel tudott végezni az alkalmi vágóeszközzel, ezért fordult a biztos sikerrel kecsegtető fájdalom okozó mágiához, de tapasztalatlansága itt is ellene dolgozott és ezt nem vette számításba, hogy bár hatásosnak hatásos, viszont felettébb hangos.
Miközben a mágiától érintett döbbent őrt kivégezte az éles üvegdarabbal, addigra a másik olyan üvöltést produkál, hogy azt hetedhét határon túl is hallották, Aglarnis-nak meg egyenesen úgy hangzott, mint egy barlangi medve ordítása közvetlenül a füle mellett.
Dühösen saját ügyetlenségére, bicegett minden erejét bevetve a fegyverei felé, hiszen ezek után az lett volna a csoda, ha nem jelenik meg egy bandatag sem. Már csak az volt a kérdés, hogy hányan ugranak neki és meddig tart ki az ereje. Nem sokat habozhat, minél előbb meg kell ritkítani a soraikat és azzal célszerű kezdeni, aki még az átok hatása alatt szenved. Mivel a gyorsaságát nem tudja kellően használni, az íjához és nyilaihoz fordul és ilyen távolságról nem téveszt célt.
Remélhetőleg a fájdalomtól kiáltozó a mellébe kapott nyíltól azonnal elhallgat, és ezt a sorsot szánja a felbukkanó másik bandatagnak is. Az íját addig akarja használni míg tudja, vagy nem érnek a többi behatolók annyira közel, hogy már kardot rántson. Bár nem emlékszik, miként kerekedtek felül rajta, valószínűnek tartja, hogy inkább a létszámuk miatt, hiszen a képzettségük közelharc terén valószínűleg nem vetekszik az ő képzettségével. Ebben bízva veszi fel a harcot, megpróbálva kiverekedni magát a barlangból. Zavarásként jó pár üveget is a közeledőkhöz vág, hideg mosollyal belegondolva, hogy mennyire nem fog tetszeni ez a kapzsi vezérnek.

A barlangban egyre véresebb csata bontakozódik ki. A sérült lány jól játszik az idővel és a távolsággal, mely a sérült lába miatt elégé híján van. A biztonsághoz több száz méterre kéne már lenni addigra, mire beérkezik a banda első hulláma. De egyáltalán nem jutott messze. Egészségesen sem biztos, hogy pár pillanat alatt meg tudott volna tenni ekkora távolságot.
A kavarodásban viszont nem biceg vissza a megátkozott őrhöz, hanem a sarokból oltja ki íjával az életét és annak, aki elsőként bejött. Vér freccsen minden felé, ahogy az átvágott nyakból is kisebb tócsa ömlik a földre. Ám még mindig sokan vannak ellene.
Az újabb beérkezők közül egyet talán meg tud sebesíteni, aki mellkasát fogva kitántorog a bejárat elé, ám a másik kettő átugorja a fedezékként használt ládákat és már indítják is a támadásukat felé. Az első nem csak bőrpáncélt visel, de nagy, kerek pajzsot maga előtt tolva rohan felé, mögötte egy rövid kard, melyet úgy fog, hogy takarja a lányunk elől. Így meglepetés az számára, hogy fentről akar-e vágni az utolsó pillanatban vagy elkapva hirtelen előle szúr egyenesen. A másik nem hord ilyen furfangos fegyver kombinációt, ő csak a bőrpáncélján kívül egy kétkezes kardban bízik.
Vigyáznia kell, mert az eddig (fél)tucat szám gyilkoltakkal ellentétben ezek a tagok jóval komolyabb felszereléssel rendelkeznek és lehet, hogy ezt harci tapasztalat megszerzésével érdemelték ki.
-Riadó! Mindenki ide! -ordítja az egyik. De gyanítható, hogy már úton van még több közülük. És nem biztos, hogy mindegyikkel szembe tud szállni.
Az üvegeket így nem volt ideje eldobálni, hiszen túl gyorsan közelharcba keveredett.

Az elf lány, bár fiatal kora ellenére, katonai jártassága meglepheti az ellene támadókat, ezért tisztában van azzal, hogy egyrészt ha többen jönnek ellene, könnyen beszoríthatják a barlangba, ahol nincs túl sok mozgástere, másrészt a legtöbb, amit tehet, hogy minél tovább távol tartja magától őket és nyilaival annyit öl vagy sebesít meg, amennyit csak tud.
Ha nem szabadul meg tőlük valahogy, nem sok esélye van, hiszen elszaladni nem fog tudni, így marad az az opció, hogy vagy itt végez mindenkivel, vagy ő végzi itt.
Nagyon tudná azonban értékelni, ha legalább nem úgy halna meg, hogy halvány fogalma sincs arról, hogy miként és hová került, ezért némi fohászt is küld családja démonaihoz. Azt már úgy is elhatározta, ha mégis valami csoda folytán életben maradna, akkor sem lesz rabszolga egy hajón, ahogy alkalma lesz rá, úgy is végez magával.
Nyilai egyelőre azonban célba találnak, így mindjárt három emberrel kevesebb lesz a támadók száma és erős vérszag kezd terjedni.
Azonban az újabb támadók már rutinosabbak és mire lélegzethez jut Aglarnis, már a nyakán is vannak ketten, akik láthatóan nem mag kezdték a fegyvereiket forgatni. Talán zsoldosként, vagy gyilkosokként csatlakoztak a Patkányokhoz, de a lány biztos benne, hogy velük nem fog könnyen elbánni, ha egyáltalán sikerül.
A pajzsos kardját ráadásul nem is igen látja, de persze nem véletlenül, az szándékosan takarja, míg a másik nehéz és súlyos kétkezes pengéjével veszélyezteti és ha eltalálja, talán ketté is csapja.
Uráldus lánya, nem habozik a mágiáját felhasználni, hiszen minek tartogassa, csak ezzel van némi esélye, így a pallosossal szemben a fulladás átkát használja, a pajzsossal szemben pedig a gyengeség idézetét és azonnal rá is támad, hogy ki tudjon bújni a kettőjük csapdájából.
Lábbal megrúgja a pajzsot, hogy hátralökje, majd egy tigris bukfenccel igyekszik átcsúszni alatta, miközben kaszáló mozdulatot tesz a kardjával, amivel ha eltalálja a fickót bizony átvághatja a térdinait, de minimum mélyen megvágja.

A sötét elf terve az ellenség megritkítására sikerült, hiszen a fél tucat legyilkolt őrön kívül, akit elfogása előtt tett el láb alól már hárman feküdtek holtan a barlang kövén és egy súlyos sebbel az odú előtt.
Ám most igen komoly gondban van, csak egy váratlan manőver mentette meg az életét attól, hogy ketten is szemből ostromolják és legyűrjék. Annak bizony óhatatlanul a föld lett volna a vége, hasonlóan az áldozataihoz.
Elrugaszkodott, hogy egy megtévesztő előre lendülés után lehajtva a fejét tigris bukfenccel suhanjon el a fegyverek alul. A lábán megfeszültek az izmok és hirtelen görcsbe rándult. A sérülés fájón éreztette vele, hogy nem tud ilyen látványos mozdulatokat végezni. Ahogy hasra esett, még van ideje elvágni a pajzsos lábát, aki előre esik szintén, de az óriás kardos már emeli is a sajátját, hogy lesújtson. Torkát átok szorongatja és tudja jól, hogy meg kell ölnie az elfboszorkányt, ha menekülni akar. A hasa környékén célozza a hátát, ki tudja, eltalálja-e a veséjét ilyen állapotban!
Ám nem ez az egyedüli gondja. Újabb három érkező rohan be, élükön a hosszú tőrt szorongató harcias amazont, ki már eddig is meg akarta ölni.
-Mondtam, hogy nyírjuk ki! Itt vérengzik a kis szajha!
*Mögötte egy lándzsás nyomul előle, míg balján egy kétkezes csatabárdot szorongató. Arcáról leírt, hogy nem kegyelmez, ha még élni fog Aglarnis, mire oda ér. Ám nem biztos, hogy erre sor kerül. Az egyik áldozata a pajzsára támaszkodva ül fel és igyekszik ő is bele szúrni a nőbe a rövid kardját.

Még akkor sem lett volna túl sok esélye, ha nem szenved már el előtte elég súlyos sebeket, melyek minden egyes mozdulatra újabb vérmennyiséggel rövidítik meg és lüktető kínnal jutalmazzák. És bár a harc hevében néha elfelejti, hogy ezek mennyire korlátozzák a mozgását, attól még ez bekövetkezik, ha szeretné, ha nem.
Így aztán a jól eltervezett bukfenc, amivel megpróbált volna a két tapasztalt fegyver forgató mellett kiszabadulni a rázáródó csapdából, nem igazán jött össze, sőt csúfos esés lett a vége, mikor sebesült lába egyszerűen nem tartotta meg.
Aglarnis elterült a földön, de még a karddal legalább a megfelelő mozdulatot végre tudta hajtani és mályen megvágni a pajzs alatt a férfi lábát, remélve, hogy az egyelőre kiesik a harcból.
Ez azonban nem állatja meg a pallossal hadakozót, aki a fulladás átkával dacolva emeli rá a fegyverét.
A lány semmi mást nem tehet, ha nem akarja, hogy nyársra tűzzék, mint valami nyulat, hogy lendületesen a fickó lába felé gördül, igyekezve ledönteni a lábáról és még erősebben koncentrálva a mágiára, hátha megfullaszthatja.
Ezzel azonban nem mászik ki a slamasztikából, hiszen újabb Patkányok érkeznek, élükön a szajhával, aki már így is fente rá a fogát.
A dárdás és a fejszés férfiak, akik kísérik sem mutatnak több szánalmat, valószínűleg ugyan úgy a vérét akarják és a self lány fáradt és a küzdelme egyre kilátástalanabb, csak valami csoda segíthetne rajta, hogy kijusson a barlangból.
- És te leszel a következő! – fordítja Aglarnis a nő felé a mágiáját és a rettenettel sújtja, még ha ezzel vészesen kimeríti a tartalékait.
Őt még magával akarja rántani, ha már muszáj eltávoznia. Közben persze megpróbál felállni, hogy méltó módon tudjon szembe nézni a banda többi tagjával.

A vérét nem hazudtolja meg Aglarnis, küzd bátran. Mikor magatehetetlenül esik be a két támadója közzé, az elsőnek elvágja még a lábát, majd amikor a másik le akarja szúrni, ő oldal gurul. Mellette szúródik a döngölt földbe a fém és lassan elengedheti az átkot, hiszen már elég sok oxigént veszített ahhoz, hogy ne tudja ismét felemelni a súlyos pengét. Az ő sorsa már a halál, de a pajzsos fickó még él.
A nő látomásaiban sötét elfek vonásait vélte felfedezni az őt követőkben.
-Ti is vele vagytok, ti nyomorultak.
*A csatabárdos hasába szúródott a kés, aki fájdalomtól összegörnyedve esett térdre, míg a másik próbálta elfogni, de minden igyekezete ellenére neki is az oldalába vágódott. Megelégelte a folyton hisztiző nő kirohanásait és a dárda nyelével a fejér vágott, mire az elterült a földön. Felsegítette társát, mikor épp berohant a vezér...
De ezt a zevadari már nem valószínű, hogy észrevette. A háta mögött magát összeszedő pajzsos többször megmerítette a húsába a vasat és ő ájultan terült el.

Amikor magához tért egy hajón ébredt. Sötét volt. És nem csak a kezei voltak ismét megkötözve, de egész testét többszörösen körbekerülte a len. Fentről halk beszélgetések, csak onnan tudta, hogy hol lehet, mert állandóan jobbra-balra ringott a fa padló.
Szeme tökéletesen látott azzal a kevés fénnyel is, ami beszűrődött fentről a szűk réseken keresztül. Nagyon gyengének érezte magát, emlékezett arra, hogy sok vért vesztett és súlyos sebeket kapott a szabadulási kísérlete alatt.

A fájdalmai időnként már elhomályosítják a látását, de a fiatal lány küzd hősiesen, sokszor már csak az ösztönei vezérlik a mozdulatait, de amit tud, azt jól beleverték a kiképzői, akik ha látnák talán még büszkék is lennének rá.
Aglarnis csak azt sajnálja, mikor néha a szülei arca felvillannak előtte, hogy valószínűleg soha nem tudják meg, hogy nem szégyenben és fogságban halt meg.
Ha belegondolna, akkor tisztában lenne vele, hogy egyáltalán nincs esélye, de inkább nem gondolkozik, csak küzd a végkimerülésig.
A pallost éppen csak elkerüli, a mellette csapódik a földbe, aztán már amúgy sincs ideje vele foglalkozni, már jönnek is már hárman, köztük a fúria.
Beveti újabb átkát és ezzel kap egy kis haladékot, hiszen a nő sikeresen megsebesíti két társát is, ahogy eluralkodik rajta az őrület. Ha lenne ereje a lánynak talán még mosolyogna is, de csak egy grimaszra telik tőle, ami fájdalmas kiáltássá alakul, ahogy eléri a pajzsos kardja, amiről bizony elfeledkezett.
Érzi a hideg acélt a testébe mélyedni, a második, harmadik szúrás azonban már nem fáj,elsötétülő tekintete már látni sem látja az újabb érkező Patkányokat, csak erőtlenül a földre hanyatlik.
A hideg borzongatja, mikor újból feleszmél, bár először jó időbe telik mire egyáltalán tudatosul benne, hogy mi ez az imbolygás és mi az a szag, ami körülveszi.
Pislog párat míg szeme megszokja a sötétet és alkalmazkodik a gyér fényhez, amihez csak egy sötét tünde tud. Émelyeg a gyomra, ahogy lassan ráébred, hogy hol van és mi történhetett vele. Undorában összerándul és ekkor csap le rá a fajdalom. Érzi, hogy nem csak a kötelek miatta, amivel szabályosan gúzsba kötötték, nem tud jóformán mozogni, ilyen gyenge még sosem volt, talán kölyök korában sem. Fülébe csak halkan, távolról hallatszanak el a hangok valahonnan fentről.
Legalább találna valamit, amivel végezhetne magával! Akkor ott a barlangban azt hitte megváltotta magát a halállal, ettől a sortól. De nincs ilyen szerencséje!
Megpróbálja, hogy mennyire tudna mégis mozogni.

Több, hevenyészve ellátott, mély sebe volt már a nemes elf lánynak, mikor egyre érthetőbben hallotta az újra élessé váló fülével azt, hogy miről beszélgetnek odafent.
-A lány nem kell.
-Most miért? Azt mondtad, el tudod adni. Hát akkor meg?
-De nem ennyiért. Mondom. A feléért jöhet felőlem, ellesz a raktérben. De többért nem. Vidd innen, ahová akarod, ha nem áll az alku.
-Az alku áll, csak a vétel áron vitatkozunk. Meg éri, hidd el! Nagyon jó csaj. Igazi kis vadmacska. Csak be kell törni. Engedek … -nem értette tisztán, hogy mennyit, vagy a füle csalja meg néha vagy nagyon halkan mondta.
-Á! Ez még mindig hol van az általam kért felétől? Betörve kapok ennyiért rabszolganőt ott, ahová vinni akarnám. Ez még vadóc.
-Hát majd az úton betöröd. És akkor egy szép summát vágsz zsebre, amiért megengedted a legénységednek, hogy kezelésbe vegyék. -mondta a végén már szinte vihogásig felvitt hanggal.
-Á, amit a tengerészek dolgoznak, az az ő pénzük. Én sem mondom azt, hogy rakod ki a ládákat a túlparton. Pedig ennyi erővel megtehetnéd. De még sem teszed. Akkor ez hogy van?
-Most azt mondtad, el tudod adni. Engedtem az árból. Ne akarj már belőlem megélni! Valamit hagyj nekem is! Engedek még 3 aranyat, de ha most is nemet mondasz, akkor lepakoltatom az egész szállítmány, nem csak a kis csajt. És menj isten hírével!
-Te a bőrt le akarod nyúzni rólam! De ám legyen! Itt van akkor, ennyit még hozzá teszek, de ez le lesz vonva a következő szállítmány árából...
*Hamarosan a kihajózás készületeinek zaja váltotta fel az alkudozást, de egy harmadik zaj is hamarosan keveredett bele. Egyre erősebbé vált a fegyvercsörgés és a küzdelem zaja, a halál sikolyok és az ordibálások.
-Köteleket eloldani! Vissza a fedélzetre! Kihajózunk. Gyerünk, gyerünk!

Úgy látszik elég sok pénzt remélhetett a Patkányok vezére az elf lányért, mert nem ölték meg, sőt, még valamennyire el is látták, hogy ne vérezzen el.
Ez azonban nem vigasztalja az alig lélegző Aglarnist, mert nincsenek illúziói, hogy mi lesz a sorsa, ha bejön a számítása a bandafőnöknek. Ezért nem örül annak, hogy életben van, szívesebben fogadta volna el a halál ölelését, mint szégyenben élni az életét, bár ha megtörténne a legrosszabb, azt sem tervezte hosszúra, csak jusson hozzá valami éles, vagy hegyes tárgyhoz.
Erőtlensége azonban nem terjed ki a fülére és a feje felett elhangzó beszélgetést nagyon is jól hallja és abban nincs túl sok köszönet, csak a keserűség nőttön-nő benne.
Úgy alkudoznak rá, mintha valami levágni való birka lenne. Nincs nagyobb megalázás számára, mint, hogy ezeknek az alja népségnek a cédája legyen, és elkeseredetten kéri számon lelkében a démonokat, mivel érdemelte ki, hogy erre a sorsra ítélték.
Nagyon reméli, hogy apjának és anyjának nem kell soha megtudnia, miként végezte, mert számára ez már eldöntött tény, hogy végez magával.
Míg baljós gondolatai lefoglalják, közben véget ér felette az üzlet megkötése, és tudja, hogy a két férfi róla is megegyezett. Bár soha életében nem utazott még hajón, a vezényszavakból a parancsokból tudja, hogy hamarosan már a vízen lesznek, ahol sorsa megpecsételődik és ő még csak a kezét sem tudja egyelőre felemelni.
Azonban, mintha fegyvercsörgést, kiáltozást, harcok zaját hallaná, bár kétségbe vonja ezt, talán csak a képzelete játszik vele, annyira szabadulni akar. De, ahogy erőlteti, amúgy is éles hallását, mégis el kell hinnie. Nem téved, valahol nem is olyan messze valakik hadakoznak.
Ennek bizonyítéka, hogy a fedélzeten, heverő teste fölött újabb ideges utasítások hangzanak el és bár nem sok hasznát veszi tehetetlenségének, most mégis elmosolyodik hidegen, ezek a kalózok is félnek és menekülnek. Próbálja azért összeszedni magát, hogy szembe nézzen azzal, ami várja és képes legyen eljutni oda, hogy előbb haljon meg, mint, hogy testét használják.

A hajó egyre inkább ringásba kezd és érezhetően elindult. A csatazaj egyre távolabbról halaltszik, ám amikor kinyílik fent egy fedél, akkor erősebben hallatszik és fény tör be a sötétségbe. Kopogó léptek ereszkednek le és valaki jön a lépcsőn lefelé, aki bezárja az ajtót.
Egy gyertyát tart a kezében és a borostás képű tengeri haramia vigyorgó képe hamarosan megjelenik. Még ha ez nem is nagy meglepetés, hiszen előtte fél percig hallani a hangját.
-Hol vagy cicuskám? Hova raktak le, te kis vadmacska? Búj elő szépen!
*Ahogy az egyik hordó mögül előbukkanva a lány arcába vigyorgott, látható, hogy a fél szeme le van kötve és arca torz, mintha már számos alkalommal eltörték volna egy-egy csontját alatta a verekedésbe fulladt kocsmai éjszakákon. A leglátványosabb az orra, mely erősen félre áll.
Ám nem ez volt rajta talán a legvisszataszítóbb. A jobb kezében lévő kés, mely szép lassan közeledett a kiszolgáltatott elf nyakához.
-Ha csak pisszensz, elvágom a nyakad. Ha jó cicus leszek, adok neked egy kis finomságot.
*Nem sok esélye van védekezni ISIS lányának, de a mágiájával talán ráveheti, hogy megölje őt. A tébolyhoz nincs elég ereje, de a többi általa ismert rontást használhatja egy rövid ideig.

A gúzsbakötés nagyon is jól sikerült, mert alig egy kicsit tud mocorogni, hogy legalább nem zsibbadjon el teljesen, bár a kezét már így sem nagyon érzi. Most csak a fülére van ítélve és a csatazaj, ami először hevesebb szívdobogással tölti el, mostanra viszont kezd távolodni, ahogy a hajó valószínűleg eltávolodik a parttól. Életében nem ült még csak csónakban sem, de ehhez nem kellett ilyen tapasztalattal rendelkezni, az egyre érezhetőbb ringás ezt a tudomására hozta anélkül is.
A keserűség egyre jobban eltelítette, hiszen a szárazföld távolodásával a sorsa is megváltozhatatlannak tűnt és bár elszánta magát a halálra, azért fiatal volt még és megpróbált mindenben megkapaszkodni, ami még reményt nyújthatott. De ez most egyre jobban veszni látszott.
A feje fölötti hangra, a nyitódó ajtó és a léptek zajára megfeszült a teste és minden figyelmét a közeledőre fordította. Kicsit hunyorognia kellett, ahogy a sötétséghez szokott szemét bántani kezdte a gyertya fénye, amit egy félszemű, ronda és büdös kalóz arca töltött be egy pillanat múlva, amitől még ő is visszahökkölt volna, ha mozdulni tud.
Így csak a szemei tükrözték az undort, amit érzett, mikor a fickó fölébe hajolt, hogy ellenőrizze, magához tért-e zsákmánya, akit nem olyan régen vett meg, a csempész szesz mellé, hogy megédesítse a hajóutat.
A hangja alapján már tudta, hogy ez az a fickó, bár a látványról igazán csak lemondott volna. Persze tudta, hogy ez be fog következni, csak remélte, hogy kap egy kis haladékot, amíg lesz alkalma megerősödni egy kicsit.
A ferde orrú olyan vigyorral közeledett egy késsel is megerősítve magát egy fegyvertelen, megkötözött lánnyal szemben, hogy Aglarnis önkéntelenül megborzongott, pedig nem akarta megadni azt az örömöt ennek a féregnek, hogy bármit is lásson rajta a megvetésen kívül.
Felmerült a lányban, amikor a kés a nyakához ért, hogy megteszi azt a szívességet magának, hogy megmozdul és ezzel bevégzi, de attól tartott ezt a nyomorultat ez sem tartaná vissza, hogy kiélje magát a testén. Ettől hányinger fogta el és inkább azon agyalt, hogy miként tudná „rábeszélni” a kalózt, hogy inkább magát trancsírozza fel.
- Sosem voltam jó kislány, cicus meg végképp nem! - nyögte ki erőtlenül.
Azonban még nem elég erős, hogy a rettenet kínját bocsássa rá, hiszen mind fizikailag, mind szellemileg kimerült, még soha ennyit nem varázsolt ilyen rövid idő alatt. Ezért aztán a fulladás igézetét használta, hogy megölje a férfit, aki épp rajta akarta bizonyítani, hogy az.
Jó lenne megszerezni azt a kést, bár, hogy mi várja odafenn, nem tudja, de ha mást nem a saját szívébe döfni még lesz ideje, úgy intézve, hogy teste a vízbe zuhanjon.
Most már csak a megvalósítást kéne elérnie.

A tengeri haramia nem bízott semmit a véletlenre. Próbálta megtörni a nőt, bár inkább csak a ficánkolásától és főként a kiabálásától tartott. Ugyanis nem az ő hangját hallotta fentről beszűrődni az alkudozás során, de úgy tűnik, a tudata még nem tisztult ki teljesen.
Mohón látott neki a dolgának, bízva abban, hogy a torokra tapadó fém majd elcsitítja és talán még készségessé is teszi az áldozatát, és a gyönyörű testét végig tapogatva igyekezett kibontani meredő férfiasságát. Ám a gyönyörtől, amit Aglarnis ebben a félhomályban nyújtott, szóhoz sem jutott. Sőt, még a torka is teljesen elszorult izgatottságától... No, de mielőtt végleg azt hinnénk, hogy nem veszi észre, hogy valaki varázslattal az életére tör, hamar elkezdi ütni az arcát.
-Fejezd be! -szűrődött ki a halk hang a szájából- Elég!
*Jó néhány súlyos pofont szenved el a fiatal pók, mire az erőszaktevő elterül mellette a fa padlón és nem mozdul. Ám a kése igen rossz helyen van, mert a nyakánál, miközben keze hátara kötözve a teste alatt kinyújtva.

/Vigyázz! Figyeld a kezemet, csalok./

Az életösztön és az utolsó leheletig való küzdés késztetése ismét erőt öntött Aglarnis testébe és egyáltalán nem ijedt meg a kalóz késétől, hiszen a halál már olyan sokszor megkörnyékezte, egész nap a sarkában loholt, hogy egészen kezdett barátként rátekinteni. Csak azt nem szerette volna, ha a karjába hanyatlik majd, ezek a nyomorult tengeri rablók, megbecstelenítsék tehetetlen porhüvelyét.
Már az is csoda volt, hogy eddig túlélte a sebesüléseit és most, hogy a vízen utazott valami ismeretlen rabszolgasors felé, végképp elveszítette minden reményét. Úszni nem tudott, egy hajónyi kalózt pedig még egészségesen sem tudott volna legyűrni.
Ezt az egy kéjencet azonban még talán van ereje még ha nincs is teljesen magánál még. Az undor, amit a testét végig tapogató kezek miatt és a fülébe lihegő kéjvágy miatt érez, erőt ad neki, így a férfira zúdítja minden képességét.
Azonban az átok nem hat azonnal, így a fickónak van ideje, hogy rájöjjön, nem az izgalom szorongatja a torkát, hanem a lány bűbája és ezért neki is esik. Isis lánya jó pár pofonnal, zúzódással és vérző sebbel lesz gazdagabb az arcán, mire sikerül végképp lélegzetét szegni molesztálójának.
- Most fejeztem be. – suttogja rekedten, de elkeseredése is nő, hiszen a kés, bár ott van mellette, összekötözött kézzel, nem képes azt elérni.
Muszáj összeszednie magát, ha kiakarja használni ezt a vissza nem térő alkalmat. Mocorogni kezd, mint egy hernyó és olyan pozícióba kerülni, hogy a keze kerüljön oda, ahol a kés fekszik. Nem kevés időbe kerül, hiszen jó párszor meg kell állni pihenni, mert a víz is leveri a fájdalom és erőtlenség miatt.
És természetesen bármikor jöhet más is, hogy megnézze, hová tűnt a kanos fickó.

A kalóz nyögve, fuldokolva próbálja kihozni a lányt a koncentrációjából, amivel varázsolt. Ha lett volna egy csepp esze, egyszerűen csak elvágta volna a torkát, de lehet igaza van a sötét elfnek. Lehet valóban megbecstelenítené a tetemet is akár és ezért nem akarta komolyabban összevérezni, nehogy a saját ruhái tisztításával kelljen töltenie ennek a gyönyörű éjszakának a másik felét.
Ám a kemény kis csaj nem adta fel és végül összeesik magatehetetlenül a támadója. Elég kényelmetlen helyzetben van a kés, hiszen szép lassan, óvatosan kell apró mozdulatokkal közelíteni a kezét hozzá. Nagy szerencséje van, hogy most nem vérző nyakkal fekszik itt, bár kisebb vágásokat így is szerzett a dulakodás közben a zúzódásokon kívül is. Ám sikeresen megragadja a kést.
Már csak az a feladata, hogy elvágja fele valahogy a köteleit. Ami nem is olyan könnyű, hiszen a kezeit sem tudja szabadon mozgatni. Ám elég ügye ahhoz, hogy megoldja. Ám közben felébred a mellette lévő elájult tengeri söpredék és miközben tapogatózva próbál rájönni, hol is van, hirtelen a mellére téved a keze.
Azonnal eszébe jut minden és haragra gerjed.
-Te! Meg akartál ölni, kis ribanc. Most megdöglesz!
*A nyakára kulcsolódnak az erős, kérges ujjak és erős szorítás közben felemeli kicsit, hogy utána a földhöz csapja. Vigyáznia kell, mert a varázsereje teljesen kimerült és így is csak kis híján, de nem tudta elintézni. Még nem tud újra alkalmazni semmit, ám ha nem tesz valamit, akkor hamarosan ő lesz nagyon halott a fojtás következtében.

Talán nem is az életösztön az, ami ennyi erővel látja el Aglarnis sebektől legyengült testét és szellemét, hanem a dac, hogy megmutassa, Uráldur és Isis lánya nem olyan könnyű préda, ahogy ez a nyavajás féreg hiszi. Szinte nem is érzi az ütlegeket, amit el kell szenvednie, csak összeszorított szájjal fokozza addig az igézetet, amíg végre a kalóz teste ernyedten nem zuhan a földre a lány mellé.
Verejtékben fürödve zihál egy rövid ideig, aztán araszról-araszra vonszolva magát közelít a kés felé, miközben úgy érzi, hogy rengeteg idő telik el és mindjárt rányitják az ajtót.
Éppen ezért nem veszi észre a matróz lélegzetének változását, ami előre jelezhette volna, hogy talán nem ártana vigyázni, de akkor is mit tehetett volna?
De még mielőtt ez megtörténne, szerencséjére erősen meg tudja ragadni az éles szerszámot és úgy forgatni, hogy az a kötélhez érhessen, ami nem is olyan egyszerű, hiszen alig tud mozdulni.
Ekkor éri el a kalóz keze a mellén, amitől önkéntelenül összerázkódik és aztán pillanatok múlva kulcsolódik annak kemény kérgű keze az elf lány vékony nyakára, aki azonnal megérezheti, sőt hallja is, hogy most eszében sincs a férfinek kegyelmezni neki és, ha nem csinál valamit, már csak pár perc maradhat az életéből.
Mágiájára már nem támaszkodhat, teljesen kimerült, ezért aztán csak a késre koncentrál. Ha nem sikerül hamar elvágnia a kötelékét, akkor már nem lesz miért aggódnia.
A kötél azonban enged és, ahogy belefeszül a lány, szinte lepattan róla, a keze, amiben a tőr van, meg azonnal előrevágódik és tervei szerint meg sem áll a férfi nyakáig, hogy azt keresztül szúrja.
Szívesen vágna valamit a kalóz fejéhez, de nincs túl sok levegője.

Az újra magához térő férfi őrült módjára esett neki a zevadari lánynak, ám végül -szerencsére- sikerült elvágnia a köteleit és a saját kését igyekszik ellene fordítani. A nyak felé lendülő vas átszúrja a torkot és véres köpeteket zúdít az arcába, ahogy felköhögi. Talán még lesújt ez után a bordái felé is, ám nem adja meg olyan könnyen magát a hajó matróza.
Amikor kibotorkál ISIS lánya arra felé, amerről bejönni hallotta, már jó néhány szúrás áthatolt a tüdején és holtan fekszik már tényleg. Bár az első, ami a nyakat célozta lehetetlenné tette, hogy ordítson és segítséget kérjen, de ettől még fent járkál valaki. Igen közel van ráadásul a felnyíló ajtóhoz. Ha kinéz rajta, láthatja előbb a lábát az éjszakai őrnek, illetve a közelben egy csónakot.
Talán most jött el az ideje a tervének megvalósítására. Minden lehetőség adott az öngyilkosságra.

Nem sok ideje van Aglarnis-nak, ha meg akarja óvni mind az életét, de legalábbis a becsületét és most csak rajta múlik, hogy mire képes, hiszen a kalóz nem fogja kímélni, ahhoz már kellően elborult az agya a lány mágiája miatt.
Most azonban ezzel nem  Uráldur lánya nem tud segíteni magán, az utolsó tartalékai is elfogytak, csak ezt remélheti, hogy a matróznak elég éles a kése, ami még megmentheti.
Legalább ebben nem kell csalódnia. A kötél enged és mielőtt még elfogyna a levegője dühösen döf a haramia torka felé, amit olyan erővel talál el, hogy keresztül is döfi, megakadályozva ezzel, hogy az segítségért kiáltson.
Ahogy a férfi a torkához kap és elengedi az elf  lány nyakát, a tőr pengéje azonnal a mellkasába mélyed egyszer….kétszer…háromszor. Most Aglarnis semmit nem bíz a véletlenre, míg a fickó holtan nem terül el és nem érdekli, hogy közben beteríti annak meleg vére.
A véres késsel a kezébe igyekszik a külvilágra nyíló ajtó felé és nem csak azért imbolyog mert a hajó dülöngél.
Hallja a feje fölött járkáló lépteket, de nem akar tovább várni, mielőtt még többen lesznek kíváncsiak rá, hogy mi történt a társukkal, vagy épp ők is valami szórakozásra vágynának.
Mikor úgy érzi, hogy a léptek nem az ajtó előtt hallatszódnak, óvatosan, levegőjét visszatartva les ki rajta, szemei gyorsan mérlegelve a menekülési útvonalakat.
Sötét van odakinn és ez megkönnyíti némiképpen a dolgát, szemei gyorsan alkalmazkodnak.
Ha sikerül észrevétlen maradnia, megvárja míg az őr elhalad az ajtó előtt és  háttal kerül neki, aztán megpróbálja elvágni annak is a torkát, aztán vagy sikerül a csónakot belöknie a vízbe és utána vetnie magát, de ha nem, akkor habozás nélkül ugrik a vízbe továbbra is markolva a tőrét még.

/Aglarnis/

Uráldur lánya nem adta fel a reményt és végül mégis csak véglegesen ölte meg a kalózt, aki molesztálni akarta. Nem kegyelmezett és nem érdekelte, hogy a küzdelem végére az amúgy is foltos ruhája már hatalmas foltokban vöröslött a vértől.
Kiosont a raktérből és egy váratlan pillanatban hátulról a túlvilágra küldte az éjszakai őrt is, nem bízott semmit sem a véletlenre. Miközben a hajó nagy része aludt, ő vízre engedett egy mentőcsónakot és ellökte magát.
Ki tudja, merre veszi az irányt? Vagy esetleg hagyja, hogy oda sodorják az áramlatok, ahová kényük-kedvük van? Ha lát valami célt, hajnalig még evezhet bármelyik irányban, ám csak a végtelen víz veszi körül. Ahogy a Nap feljön és első sugarai elkezdik felmelegíteni a levegőt az ezer sebből vérző test már nem képes több erőt mozgósítani magában. Csak ernyedten elfekszik a csónak aljában és ahogy egyre magasabbra hág a napkorong, szép lassan elveszti az eszméletét.

/Viridiel/

Már egy hete úton van, az alacsony kis bárkán, mely hosszú testével és három árbocával gyorsan szántotta a vizet. Pár nap alatt leért vele a torkolatig az ork hegyekből és a legénység bizakodva néz az eljövendők elé.
Hompániába utaznak, ahol a kapitány és emberei mesés gazdagságot remélnek Neminra egzotikus termékeiért. A lapos kis vízi teknő a nyílt óceánon már sokkal jobban imbolygott, ám hableány faragványú orra magasan kiemelkedett és magabiztosan szelte a habokat, mely hullámok néha átcsaptak a korláton, hogy állandóan nyirkosan tartsák a ruhákat. Ám ilyenkor a tengerészek lelkesen merték ki a beömlő tengervizet, hogy hamarosan a lábuk ne tócsába tocsogjon.
-Baj van a részeg tengerésszel, baj van a részeg tengerésszel, baj van a részeg tengerésszel minden áldott este. -a nótát hirtelen valaki megszakította- Hajó bal oldalról! Fekete zászlós, fegyverbe! Egy kalóz hajó a bal oldalon!
*Gyorsan kulcsolódtak az ujjak a kard markolatára, ám amikor oda néztek, a látvány megdöbbentő volt. A fekete vitorlával a vastag felhők által takart égbolt és annak lenti tükörképe között egy sötét barna törzsű hajó egyenesen feléjük tartott, árbocán a koponyás zászló.
Még úgy tűnik, senki nem vette észre őket arról, ám ha csak nem tudnak egy varázslat hatására lemerülni a víz alá, vagy hirtelen elröppenni, akkor a találkozás elkerülhetetlennek tűnik.

A matróz élethez nagyon hamar visszaszokom és pár nap múlva már ugyan úgy kiveszem a részem a hajón lévő munkákból, mint a többiek. Nem akarom, hogy kinézzenek maguk közül, így is több érdeklődő pillantást kapok, mint szeretnék.
Szerencsére a vízijármű gyors járatú és szerencsések is vagyunk, így mindenki jókedvűen végzi a munkát.
Alig várom már, hogy Hompániába érjünk, bár engem egészen más vezérel, mint a hajósokat.
Tagadhatatlan, hogy kíváncsi is vagyok, vajon tényleg meg fogom-e ismerni azt a lányt, akiről a Megbízó beszélt, sok kétségem van e felől, az biztos.
A hajót azonban nem a tengerre tervezték, így eléggé sok vizet kapunk, amikor nagyobb hullámokkal találkozunk, de senki nem esik kétségbe, csak teszi a dolgát és meri a vizet.
Így aztán ugyan nem járkálunk vízben, de az állandó párás levegő, nem kegyelmez a ruháknak és ezt a legnehezebb megszokni.
De még ez sem tudja elvenni a legénység kedvét és munka közben vidám nótákat fújnak, amit az árbóckosárban lévő figyelő hangja szakít félbe és nem jó híreket közöl.
A matrózok azonban már elég gyakorlottak ahhoz, hogy ne törjön ki a pánik, hanem inkább a fegyverek kerülnek elő.
Én is arrafelé nézek és nem kell nagy erőfeszítés, hogy meglássam a kalózlobogót.
Úgy néz ki, hogy még azonban nem vettek észre minket, de ez csak idő kérdése.
A fekhelyemhez rohantam az íjamért és nem tehettem mást csak felkészültem a harcra, ami elkerülhetetlennek látszott.
A szívem hevesen dobogott, bele sem mertem gondolni, hogy ilyen közel a szabaduláshoz ér véget minden.
Rajtam nem fog múlni.

Már az is kész csodának tűnt, hogy volt ereje Aglarnis-nak végeznie az erőszakoskodó kalózzal, de soha nem reménykedett annyira, mint amikor végre megcsapta a szabad levegő illata.
Már csak egy őr vágta el a szabadságtól, ami akár a halálát is jelenthette, de ez már megelégedettséggel töltötte el, hiszen nem tehettek vele már semmit, ha sikerül elhagynia a hajót, akár úgy, hogy a vízbe veti magát, akár úgy, hogy el tud menekülni a csónakon.
Ezért utolsó erőfeszítéseivel lopakszik a kalóz háta mögé, és egyetlen gyors mozdulattal vágja el a torkát, majd erőlködve lelöki a csónakot és nem foglalkozva kínzó fájdalmaival maga is utána ugrik, keményen landolva a ladik alján. Még egy lökés és lassan távolodni kezd az átkos vitorlás és az elf lány egy nehéz sóhajtással dől el.
Nincs már ereje, hogy evezzen, így a hullámokra bízza magát, míg a kimerültség leteríti.
Érzi, hogy egyre gyengül és az adrenalin jótékony hatása után, talán még elesettebbé válik. Mikor feljön a nap, még elgyönyörködik benne, hiszen valószínű, hogy ez az utolsó napfelkelte amit megél.
Érzi ahogy a sötétség kezdi elnyelni, még egyszer utoljára családja démonaihoz fohászkodik, aztán már elborítja a jótékony, fájdalommentes homály.

/Viridiel/

A kapitány elfordította a kormány rudat. A kis bárka nem egy nagy hajó. Nincs magas tatja és kormánykereke, ha a törvényen kívüliek úgy döntenének, hát egyetlen ökleléssel neki jöhetnének és akkor ketté törik a törzs. Hogy ezt elkerüljék minden áron, legalább hátukat mutatták és enyhe ívben igyekeztek csak más irányban haladni, mint a náluk legalább kétszer nagyobb vízi jármű.
Ám haladékot a sors fonóitól nem sokat kaptak, természetesen az ellenség is észlelete őket és igazították is az irányt ahhoz, hogy üldözőbe vegyék őket. A sors szeszélye folytán ellenszélben kellett haladniuk, és a teherhajó kapitánya bármennyire is próbálta volna jobban kihasználni a lehetőségeit, ahogy teltek az órák a három háromszög alakú vászonnal bűvészkedők szép lassan közeledtek.
Itt kint a csaták nem olyanok, mint ahogy azt a mozi filmvásznon felnőttek megszokhatták. Pár perc alatt utol érik az alsógatyában is fegyvert rejtegető ördögök a hősies kis csapatot és fél órába sem kerül, hogy végül a jók vereséget szenvedjenek. Persze minden fegyverforgatásban képzetlen kereskedő azért megöl előbb három gazfickót legalább, ám a túlerő mindent legyűr.
Ezzel szemben a valóságban órákig ringatóznak a vízen még hátszél esetén is, jó ha óránként állítanak a köteleken, hogy az idő közben kicsit más irányból fújó szelet minél jobb szögben kapja el a vitorla. Hogy az után ha sikerül legyűrni a távolságot, örömük teljen benne, hogy végre a fegyvereké lesz az utolsó szó. Vagy épp eltűnik egy ügyesebb navigátor a láthatár peremén, megmenekülve.
A szembe szél még jobban megnehezítette a dolgukat, hiszen így a haladás is lassabb, még ha ügyesebb is valamelyik kapitány, akkor is kisebb az előny, amire szert tehetnek. Ám végül eljön az idő, mikor az egyre nagyobbá növő mögöttük jövő hajó orrában valaki megfeszít egy két méteres íjat és annak az embernek a húsába vágódik a nyílvessző, aki Viridiel mellett épp a köteleket akarja újra megigazítani a parancs alapján.

Nem volt kérdéses, hogy a mi könnyed kis ladikunkhoz képest a három árbócos vitorlás kész monstrum volt, ráadásul minden bizonnyal sokkal jobban felfegyverezve, mint egy kereskedelmi jármű, még, ha a matrózaink nem is voltak anyám asszony katonái, akik már a látványra pánikba estek. Csak abba reménykedhettünk és valószínűleg a kapitány is így gondolkozott, hogy el tudunk tűnni a szemük elől, vagy jó esetbe nem is akarnak velünk foglalkozni, mert talán nem érjük meg a fáradtságot.
A hajónk elkanyarodott eredeti irányából és ezzel a kalózok útjából, de sajnos nem kerülhettük el a figyelmüket. Bár hangot nem hallottam, de láthatóan a másik hajó is irányt váltott, méghozzá felénk.
Azonban most mintha elpártolt volna tőlünk az eddigi szerencsénk, hiszen a szél ellenünk dolgozott és hiába tettek meg mindent a matrózok, a vitorlák csak keservesen kaptak időnként a szélbe, de akkor is csak küszködve haladtunk, az állandó oldalazás pedig, nagy mértékben csökkentette a sebességünket.
A nagy vitorlafelülettel rendelkező tengeri haramiák, így jobb helyzetben voltak és ki is használták, egyre közelebb és közelebb értek az idegörlő kergetőzésben, ami nagyon is sokáig tartott, bár a végkimenetele nem igen volt kétséges, csak elódázhattuk a végső összecsapást, bízva valami csodában, de az nem jött. Senkinek nem jutott eszébe, hogy megadja magát, hiszen mindenki tudta, hogy halál vagy rabszolgasors lenne a része.
Azonban lassan egészen fölénk magasodott már a hajó és én felkészültem, hogy mindjárt csáklyák repülnek, hogy magukhoz húzzanak minket, de mielőtt bárki is mozdulhatott volna, a mellettem lévő legényt egyszerűen keresztül döfi egy nyílvessző és ő egy hangos kiáltással hanyatlik át palánkon és egy csobbanással tűnik el a hullámokban.
Azonnal egy láda mögé vetem magam, majd kikukkantva onnan próbálom felfedezni az íjászt, hogy viszonozni tudjam a lövést, megakadályozva, hogy újabb áldozata legyen az orvlövésznek.
Most már a fegyvereké a szó.

Az átlag ember azt várná, hogy a vérre éhes martalócok alig várják, hogy a másik hajóra átugorva -vagy köteleken átlendülve- lerohanhassák azt és kard-ki-kard közelharcban gyűrjék le az ártatlan civileket.
Ám nem így történik. Egy íjász meglepetés szerűen bukkant fel a másik hajó orrában és megsebesítette a Viridiel mellett álló matrózt. Az elf gyorsan fedezékbe is húzódik és amikor másodjára próbálkozik, már le is tudja szedni jó íjász tudásának hála az orvlövészt. Ám a magára hagyott kötelek összegabalyodnak és hamarosan a kis bárka sorsába beletörődve hagyja, hogy a fregatt méretű kalózok mellé ússzanak. És a vérengzés csak most kezdődik el.
A palánkon kihajolva vagy tucatnyi íjász zúdít sortüzet a kis ladikra, a sors fintoraként a hírvivő felé nem jön lövés. Ám a képzetlen társai -akiknek nem is mindegyiknek van távolsági fegyverük- jóval szerényebben tudják viszonyozni.
Miközben a magassági fölényt kihasználják a támadók, szép lassan a hajójuk irányt vált, hogy összeakasszák a két orrvitorlát. Csak ez után kezdődhet meg s lassú átmászás ezen keresztül a kereskedők fedélzetére.

A megbízótól kapott íj kiváló és még mindig csodálkozom és nem is igen értem, honnan tudták visszaadni, de ezt már minden valószínűség szerint örökre a homály fedi majd.
Azonban ezzel a remek fegyverrel sem gondoltam volna, hogy megcélzom a kalózhajót, nem akartam feleslegesen pazarolni a nyilaimat, inkább a köteleknél segédkezem a matrózoknak, hogy további haladékot nyerjünk, ha lehet.
Egészen addig, míg a mellettem álló matrózt el nem érte a másik vitorlásról indított vessző, ami azonnal fedezékbe kényszerített és most már én sem haboztam, hogy használjam a fegyverem.
Mivel a lövéshez meg kellett mutatnia magát, így jó célpontot nyújtott az orvlövész és nem is haboztam, aminek következtében egy íjásszal kevesebb volt a kalózok köreiben.
Nem sokáig örülhettem azonban a sikernek, mert a matróz kiesésével, nem volt, aki megfeszítse a köteleket és míg én a lövésszel voltam elfoglalva, azok szabadon kuszálódtak össze, végképp lelassítva a bárkát, ami elég volt, hogy a kalózok mellénk érjenek és öldöklő nyílzáport zúdítsanak lefelé ránk.
A matrózok nem voltak távolsági fegyverekkel ellátva, jó, ha egy kettőnek a kezében láttam íjat, így elsöprő volt a kalózok fölénye és sok társam már halottan vagy sebesülten feküdt a fedélzeten, mikor megkezdődött a hajó elfoglalása. Én megtettem, ami tőlem telt és, amíg volt nyílvesszőm, addig lőttem, megritkítva az átmászó haramiákat.
Mikor kifogytam a munícióból, akkor kézbe kaptam a kardom és megkezdődött a közelharc. Összeszorított fogakkal vetettem a hátam az egyik árbocnak és igyekeztem minél tovább kitartani.