Az awyrisi megteszi a tőle telhetőt, de gyanítható volt mind az üldöző hajó méretéből, mind abból, hogy nem kockáztattak volna feleslegesen egy kétes kimenetelű csatát, hogy a helyzet több, mint súlyos lesz.
A közelharc már karnyújtásnyira és egy kardos-tőrös kalóz sapkás fut felé az életet jelentő deszkákon... no nem a színpadon, ez a valós élet. Ahol meghalnak azok, akiket leszúrnak. Úgy tűnik, mind a két fegyverét forgatja a két kezében, ám az utolsó lépések egyikénél korán lendül a bal keze és a kést a hátát az árbocnak vető felé hajítja. Csak ez után szúr előre a karddal, mikor már látható az erre adott mozdulat iránya.
Egy védőt viszont még nincs ki támadjon Viridiel balján, ki egy lándzsát szorongat. Elég közel lenne ahhoz, hogy akár segíteni is tud neki, ha gyorsan kapcsol.

Azt hiszem nem voltak kétségeim a csata kimenetelét illetően, hiszen, ha ilyen kitartóan üldöztek minket, akkor nagyon ki voltak éhezve a zsákmányra és mi sem fegyverzetben, sem legénységben nem vehettük fel a kalózhajóval a versenyt, akármilyen hősiesen küzdöttünk is, hogy megmeneküljünk előlük.
Mikor összekötötték a két hajót, már csak a kétségbeesett harc maradt, mert valószínűleg úgy sem hagytak volna minket életben.
Máris kezdett káoszba fordulni a helyzet és szinte rögtön használhattam a kardomat is, ahogy egy üvöltöző, vérmes kalóz rohant nekem, egyik kezében kardot, a másikban tőrt lóbálva, amit még futtában hajít felém.
Szerencsére ahhoz elég messze van, hogy észleljem a felém közeledő pengét és félre üssem, de azonnal arrébb is vetődök, a mellettem kissé dermedten álló, dárdás matróz felé, hogy kirántsam azt a kezéből és a felém rohanó elé rántsam, remélve, hogy a lendület felnyársalja.
- Jobb, ha menekülsz. – vetem oda a legénynek közben.
Aztán, ha körülnézve azt látom, hogy semmi esély nincs már, megpróbálok a palánkhoz hátrálni és a vízbe ugrani.

/Viridiel/

Turion fia igen jó a harcban, reflexeinek hála a repülő pengét elüti kardjával, ám az esze is legalább ilyen jól vág. Nem válik hőssé, hiszen azok meghalnak. Miután felnyársalja a lándzsás fegyverével az elsők között érkező tengeri rablót, rájön gyorsan, hogy a hullám csúcsát már nem fogják tudni tartani. Bármennyire harciasak is az emberek a fedélzeten, már a lövésektől is sokan meghaltak vagy súlyosan megsebesültek. Igazi angol úriemberként viselkedik és... oly módon távozik. Még szabad az út a korlátig, így ha rohan a sráccal -kit úgy tűnik, szárnyai alá vett idő közben- pillanatok alatt átlendülhetnek a korláton és a vízbe ugorva menekülnek.
Az egyik deszka ott úszkál mellettük, nem tudni honnan és hogy tört le, hiszen a csata nem olyan régen kezdődött, lehet akkor történhetett, mikor a két hajó egymásnak ütközött. Minden esetre, ha gondolják, még bele kapaszkodhatnak. Jól fog jönni, hiszen a hipotermia első jelei már csak órákra vannak a februári hideg vízben.
Ki kell találniuk valamit, ha nem akarják elveszteni az eszméletüket! Most már Viridiel lelkén két élet is múlik... illetve három. Hiszen egy lány rossz úton van és ha nem menti meg...

/Aglarnis/

Az ájult pók lány igen különös álmot lát, mikor már harmadik napja sodródik magán kívül a csónakban. Már régen nincs ereje befolyásolni bármit maga körül. Ám hirtelen...
Egy féllábú északi elfet pillant meg, ahogy a csónak végében áll. Fa lába és mankója, karddal az oldalán bizony összhangban van robusztus alakjával és szigorú tekintetével.
-Anyád büszke lenne rád, ha látna! Hát ezt kell látnom? Így szakad vérem egyik vonala, ki elfelejtett éj tünde lenni? Gyere! -ezzel kezét nyújtja, amit ha elfogad ISIS lánya, akkor igen könnyűnek érezheti tagjait.- Olyan konok vagy, mint anyád!

Talán nem valami nagyon lovagias, amit teszek, miután kilőttem összes nyilam és hullámsírba tettem jó pár kalózt, majd elhárítottam az első lendületes támadást, de nem akartam ismét fogságba esni és hősi halált halni sem lett volna értelme, mikor annyi mindenen keresztül mentem már, hogy haza jussak. Túléltem Zevadar bányájának poklát, az életemre törő törekvéseket és nem akartam így végezni.
Megtettem, ami tőlem tellett és még így sem biztos, hogy életben maradok, hiszen ki tudja milyen távol a part, vagy nem-e vadásszák le a kalózok a túlélőket.
Még utoljára igyekszem megmenteni egy lelket, egy-emberi korban, talán magammal egykorúnak tűnő fiatal matrózt, aki megfogadja a szavam és velem együtt csobban a vízbe a hajó árnyékában.
A víz nagyon hideg és a fogaim is összekoccannak, ahogy felmerülök, de valami szerencse folytán legalább egy méretes deszka sodródik hozzánk és ebbe kapaszkodva talán elevickélhetünk egy darabig.
- Tudod merre a part? – kérdezem, ha a fiú is felbukkan mellettem.
Ha van róla fogalma, akkor arrafelé hajtjuk magunkat, remélve, hogy el is érünk addig.
~ Hát a barna elf lányról ennyit. ~ jut eszembe még, ami elég humoros, jelen helyzetben, amikor a magam életéért kéne aggódnom.

Nem tudja már Aglarnis, hogy ébren van-e vagy álmodik, vagy már átlépte a nemlét küszöbét. A felhők az égen, a nap és az éjszaka váltakozása, a hullámok csobogása, mint összeolvad előtte, fogalma sincs, hogy mennyi idő telt el, mióta elhagyta a kalózhajót és beleájult a csónakba.
Azt azonban tudja, hogy már nincs sok ideje hátra és soha nem lesz már ereje, hogy legalább annyira feltápászkodjon, hogy belecsobbanjon a hűs vízbe, ami végre örökre elnyelhetné a fájdalmával, szégyenével együtt.
Mikor megint ébren álmodik, meglepődve veszi észre a falábú, nagydarab alakot, aki a csónak túl feléről néz le rá rosszallóan.
Még meg is mosolyogja magát gondolatban, mert már ajkait sem képes mozgásra bíztatni, hogy micsoda képzelgései vannak, de ekkor még meg is szólítja az alak és szavaitól még ebben az állapotban is szégyenkezve rezzen össze.
Szívesen mondana ellent neki, elmondva, hogy pont azért tette, amit tett, hogy nem hozzon senkire szégyent, de képtelen rá.
De valami arra biztatja, hogy fogadja el a segítő kezet, amit a morózus öreg nyújt felé, még ha azt is gondolja megbolondult.
Igaz nem gondolja, hogy sikerrel is jár, hiszen két napja már mozogni sem bír, mégis, ahogy emeli a kezét, meglepődik, hogy könnyedén tudja ezt megtenni.

/Aglarnis/

A nagyapa kísérete átalakította a festett barna hajú elf lányt úgy, hogy képes volt érzékelni halott ősét. És bizony ez megváltoztatott jó néhány dolgot őbenne. Sikerült talpra verekednie magát, ráadásul tized annyi erőfeszítésbe került, mint gondolná. Ahogy az elfogadott segítő kéz felemeli, igen dinamikusnak érzi újra mozdulatait.
-Azt hiszem, ideje lesz nem csak bajba keveredni, de néha hátra lépni. Néhány dolgot elrejt a részletekben a világ közelről és csak akkor veszed észre, ha távolról figyeled alázattal.
*Ezzel maga is hátra lépett, fizikai állapotához képest meglepő, hogy magabiztosan a csónak orrára hág fel és húzza maga után a nőt. Már-már úgy tűnik lassan, hogy egy egyre távolodóbb, meghatározhatatlan pontban lebeg. És maga sem lehet biztos abban, hogy ezt egyre inkább összeszűkülő szemmel nézi vagy úszik vele együtt a végtelenbe.
-Ideje lesz sok mindenre megtanítanom téged. Gyorsabban kell haladnod a tanulással, mit eddig, mert hamarosan a sorsod fog múlni azon, amit ez után hallasz.
*Egyre biztosabban érezheti, hogy megváltozott a dolgok menete. A mozdulatlan repülés és a gyorsan suhanó lebegés közt félúton valami történik vele és gyorsabban haladnak, mint a szél.
-Figyelj a környezetedre! Találj valakit, aki megment téged! Ha mindent csak saját erődből és büszkeségből akarsz megcsinálni, az gyors és szégyenteljes út lesz. Hívj társakat magad mellé, ahogy a seregben tanultad! És irányítsd őket!
*Ha elkezd azon gondolkodni, hogy kik lehetnek a közelében ott, ahol senki sincs, akkor két eszméletlenül lebegő szerencsétlen könnyen kiszúrhatóvá válik. Szinte olyan, mintha mindvégig felettük lebegtek volna. Egy ember palánta úszik egy fadarabon a leggyűlöltebb ellenséggel, egy erdei elffel.
Megpróbálhatja felhívni magára a figyelmet, ám ez nem lesz egyszerű. Abszolút nem érzékeli a két hajótörött az ő jelenlétét.

/Viridiel elvesztette az eszméletét és a barátja is a halál küszöbén van. Életfunkcióik vészesen lelassultak, a szíveik is közel vannak ahhoz, hogy elfelejtsék, mikor kell a következő alkalommal dobogni. Bár mellette az ember még lázálmok tengerében érzékeli a valóság egy végletesen eltorzított képét./

Talán az érintés, vagy valami nagyon erős mágia volt az, ami segítette Aglarnis-t, ezt talán soha nem fogja megtudni, de most nem törte ezen a fejét, csak elfogadta úgy a dolgokat, ahogy történtek.
Azon sem lepődött meg, hogy olyan könnyedén mozgott, mintha nem hevert volna már napok óta étlen-szomjan a csónak alján és nem lett volna tele sebekkel.
Mivel nem igen tud megszólalni, ezért nem tud védekezni, hogy esze ágában sem volt ebbe a bajba keveredni, de egyébként sem tette volna, hiszen a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy valahol igaza van ennek ……a rokonának? Ősének? Sosem volt erőssége az alázat, ezt be kell ismernie.
Most azonban mintha saját magát is valami távolról figyelné és habozás nélkül indul a falábú férfi után, aki olyan biztosan mozog, mintha meg lenne mindkét lába. Bár, ha jobban megnézi…….talán nem is lépked, hiszen már nem is a csónak felett járnak.
~ Vajon miért nem lepődök meg rajta? ~ fut át kósza gondolatként rajta, de még csak meg sem rezzen. Bízik annyira a szellemben, hogy ne féljen, hiszen családja szelleme és ezek sosem voltak idegenek egy sötét elf számára.
Tudta, hogy valószínűleg a halálán van és ez talán valamiféle kapcsolatot hoz létre közte és az ősei között.
A tanulás emlegetése viszont ennek, mintha ellentmondani látszana, mert miért kéne bármit is megtanulnia, ha aztán már nem veszi hasznát?
De most nem olyan ostoba, hogy ellentmondjon, ezért bármilyen érthetetlen számára, rábólint.
Mintha csak erre várt volna a férfi, máris olyan sebességgel suhantak, hogy az elf lány szinte beleszédült.
Igazán nem rajta múlik, hogy kis kételkedés azért felmerül benne, miként is teljesítse a szellem kérését, hogyan kérjen valakitől – rajta kívül, - mikor a nyílt tengeren sodródott, miként szerezzen társakat, mikor talán csak órái lehetnek hátra.
Ekkor látja meg a deszkadarabot, ami a hullámokon billeg és amibe két ember kapaszkodik. Kíváncsian néz le rájuk, mert úgy érzi ott lebeg felettük. Meglátja, hogy egyikük egy fiatal fiú, a másik pedig………egy lombtünde? Egy pillanatra fellobban benne az ősi ellenszenv, de aztán erőt vesz magán. Talán ez valami próba és most itt az ideje bizonyítani?
Igyekszik lekiabálni, integetni nekik, de láthatóan nem látják és egyébként ők sem látszanak úgy, mintha jól lennének. Mihez kezd két alig élő hajótöröttel, amiből az egyik egy erdei?
De most nem adja fel! Ha ez egy próba, akkor rajta nem fog múlni, legalább az ősök és a szülei legyenek büszkék rá!
- Hogyan? Mit tegyek, hogy észrevegyenek? – fordul kérdésével az őt eddig segítő ős felé, bár talán a szája meg sem mozdult.
Arra gondol, lejjebb kéne ereszkedni, hátha akkor meglátnák, vagy ha megérinthetné őket…….
- Hahó! Itt vagyok! Nézzetek már rám!

/Aglarnis/

A nagyapa hagyta, hogy a lány úgy oldja meg a feladványt, ahogy megtanulta. Hiszen a legtermészetesebb reakció az, hogy igyekszik magára felhívni a figyelmet.
-Halottként nem hallanak téged. -jelentette ki hűvösen- Csak ha sikerül megszállnod a testüket, különös, idegen érzéseket sugallhatsz nekik. Félek, ennél többre jelenlegi állapotodban nem leszel képes. Bár jó lenne átvenni valamelyikük felett az irányítást. -mondta elgondolkodóan- De meglepődnék rajta, ha sikerülne neked.
*Viridielt nem tudja megszállni, még ha meg is próbálná. Ám az ébrenlét és az eszméletlen ájulás között hánykolódó ember lelke túlságosan kimerült ahhoz, hogy ellenálljon akár csak egy ilyen gyenge próbálkozásnak is. Aglarnisra is hatnak az elmúlt napok megpróbáltatásai, ám a varázstalan lények magasabb ellenállása sem menti meg a behatolástól a lombtünde által megmentettet.
ISIS lánya nem is sejti, mennyire túlvilági létén múlik a két ellenségének kihűlt teste és élete. Őket talán még megmentheti, miközben megpróbálná magát kihúzni a bajból. Ám ha nem hat oda a futár társa, hogy felébressze és utolsó energiáit még mozgósítsa magában, Turion fia teste végzetesen lelassul a következő 1,5 órában és kihűl.

„Halottként nem hallanak téged.” E azért megakasztotta Aglarnis mozdulatait és képzeletbeli kiáltozásait, mert egy dolog volt sejteni, meg más dolog ilyen mellbevágóan egyenesen szembesülni vele. Az ős többi szava kis késéssel jutott el ezért a lányig, aki még helyeselni sem volt képes, mikor neki szegezte a szellem, hogy nem lenne képes megszállni egy testet.
Már hogyan is lenne rá képes? Nem valami nagy mágus ő, még alig kezdte el tanulni az elf praktikákat, meg aztán arra is alig szánt időt a katonáskodás mellett.
Elszomorodva lebegett a két férfi felett, akik közül az egyik még szinte kölyök volt, a másik meg ősi ellensége és először nem is gondolt rá, hogy megpróbálja, csak aztán eszébe jutott, hogy mit mondott a féllábú az édesanyjáról, hogy milyen makacs és, hogy ő rá hasonlít és a dac felzubogott benne.
Ha meg sem próbálja a megszállást, honnan is tudná, hogy nem sikerül? Ennyire könnyen nem adhatja fel!
Az erdei elffel nem is próbálkozik, nem azért mert tudja, hogy nem lehet, de az ellenszenv is visszatartja, pedig egészen tűrhető kinézete lenne, ha nem lenne az a sápatag bőr például.
Így aztán sok választása nincs és aztán maga lepődik meg a legjobban, mikor sikerül, mert azt sem tudta, hogy csinálta. Egyszer csak a fejében volt és csak az volt a szerencséje, hogy a fiú annyira gyenge volt, hogy gondolatai lassan csordogáltak, így nem árasztották el a sötét tünde lányt.
Arra gondolt, hogy a saját testét ringató csónakhoz kell eljuttatnia őket, de ahhoz a kölyök már gyenge lenne, ezért a lombtündét is magához kell térítenie, hogy segítsen.
Néhány sikertelen próbálkozás tán, ami inkább valami rángatózás félének tűnt, végre kontroll alá vonta a testet és nem éppen kíméletesen rázogatni, ütögetni kezdte az elfet.
- Ébredj héé! Láttam valamit arra ni! – bök a csónak felé esélyesen. – El kell jutnunk oda, különben meghalunk!
Remélhetőleg a hangos szavak és a durva rángatás meghozza gyümölcsét és akkor elevickélhetnek a csónakig.
~ Jól csináltam? ~ kérdezi a szellemtől, ha még ott van vele.

/Aglarnis és Viri/

Az ifjú sötét elf igen különös élményekkel gazdagodhat új testében. Illetve annak hiányában. A játékot egy tapasztaltabb szellem is kíséri és bizony néha jól jön a segítsége.
Érzi és látja ISIS lánya, hogy a terve beválik. Belülről követheti nyomon, ahogy nagy nehezen újra ráveszi az ember az elfet, hogy tegyenek egy próbát, szinte végletekig elgyötörve, remegő kézzel, de amíg mozgásban vannak, addig legalább melegíti őket az izmaik mozgása annyira, hogy nem érkezik el a vég.
Gyorsnak tűnik a haladásuk, bár az állandóan hánykódó tenger és hogy nincs egy fix pont nehézzé teszi a tájékozódást, mennyit is haladtak valójában. Csak az épp mellettük felemelkedő majd alattuk elmenő hullámok játéka kötheti le őket, ahogy ide-oda dobálják őket.
Már nem tudni pontosan, hogy tíz perc vagy tíz óra volt-e, amíg eljutottak az idő közben megpillantott lélekvesztőig. Valahogy minden állandónak és időtlennek, mégis olyan gyorsan változónak tűnik. Lehet csak az örök lét nehezedik így a fiatal pókra.
Meg kell oldaniuk a kihívást, hogyan kapaszkodnak fel rá legyengült állapotukban. Ám ha ezen túljutnak az oldal lécek jelentette akadályon, akkor egy halott lányt pillanthatnak meg a mentőhajó alján feküdni. Sok sebet szerzett. Nem lehetett könnyű élete utolsó szakasza.
Elsőre lombtündének tűnik, ám ha hozzá nyúlnak a bőréhez, a fehérítő szereknek köszönhetően hamar lebukhat az északi elf. Ám a látványtól visszatér jó pár emléke az áldozatnak apja szigorú büntetéséről, ahogy haragvó tekintettel vitáztak a döntéséről. Mintha már le mondott volna akkor, hogy két lánya legyen. Nem mondta ki, de valami megszakadt benne a szeme fénye, addigi büszkesége iránt. És a magát juhásznak álcázó összekötő is. Ám az áthelyezése és Sziszi továbbra sem jut a tudatos felszínre.
A megdöbbenéstől hirtelen kívül találja magát a lány, felettük lebegve. De ha megpróbál visszatérni régi önmagába, nyugodtan bele feküdhet a testbe, ám nem válik újból eggyé vele. És valahol idő közben a nagyapa is lelépett, észrevétlenül búcsú nélkül hagyta tovább boldogulni. Csak most veszi észre, hogy nem hagyatkozhat a továbbiakban rá.

Úgy érzi a sötét elf lány, hogy talán még is kivívhatta a szellem elégedettségét, mikor annak jóslata ellenére, mégis csak el tudta foglalni a fiú testét, bár azért meg kellett küzdenie vele.
Azonban végül sikerrel járt és még arra is képes volt, hogy életet rázzon abba a lombtündébe, akire még szüksége volt, hogy eljussanak a csónakjáig.
Szerencsére még az is felfogja, hogy ha nem mozognak, akkor minden bizonnyal meghalnak, de abban láthatóan kételkedik, hogy a kölyök látott-e valami csónakot, hiszen egyelőre ameddig ellátnak, nincs semmi, csak a monotonon emelkedő hullámok.
Még maga Aglarnis is kezd kételkedni, hogy jó irányba haladnak, de valami egyszerűen vonzza egy bizonyos pont felé, amit látni ugyan nem lát, de érez és az ős szellemétől sem érkezik semmilyen bosszús reakció, hogy valamit megint rosszul csinálna.
A lány már régen elvesztette az idő érzékét, még a csónakban, napokkal ezelőtt, így most sem tudja, hogy mennyit és merre mehettek, de végül már gyorsabban is haladnak, hiszen az erdei elf is látja már a sodródó csónakot és ez megsokszorozza erőfeszítéseit.
Nem túl magas ugyan a ladik széle, de így is megoldhatatlan problémának tűnt, hogy jutnak fel rá, de végül az elf valahogy felnyomta a kölyök könnyű testét, aztán meg az segített a tündének, így aztán már nem soká ott lihegtek a csónak alján.
Innen már Aglarnis úgy gondolta, megtette a magáét és gyorsan igyekezett visszatérni a saját testébe, főleg mikor látható volt az elf…..Viridile, mert ezt kiolvasta a fiú gondolataiból, kezdte felfedezni, hogy mit takar az álca a testén. Azt gondolta Isis lánya, hogy ha visszamegy a saját porhüvelyébe, akkor az feléled és alaposan képen törli a kutakodót, vagy belöki a vízbe.
Csak, hogy hiába tért vissza, egyáltalán nem érezte a kötődést és nem is tudta mozgatni a testét.
Kétségbe esve akart tanácsot kérni a szellemtől, de az nem volt sehol. Mit tegyen?

A rázogatásra ólmos fáradtságú szemeimet a kölyökre vetettem, akit, ha jól emlékszem…..Den-nek hívtak, aztán végül azt is meghallottam, mit magyaráz. Rájöttem, hogy alig érzem a tagjaimat és, hogy igaza van, ha nem mozgok, akkor bizony végez velem a hideg víz, és nem csak velem.
A csónakról való hadoválását nem vettem komolyan, biztos voltam benne, hogy csak hallucinált, bár sokat nem lehetett látni a víz szintjéről, de amíg csak elláttam semmi nem volt. De valami célnak jó volt! Lábaim mozogni kezdtek és ismét megindult a vérkeringésem, de tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani. Talán addig találunk valami partot.
Jó ideje evickéltünk már, mikor ismét kezdett erőt venni rajtam a fáradtság, mikor megláttam a csónakot, ami először csak egy fekete pont volt a kék vízen, aztán egyre határozottabb körvonalat kezdett ölteni.
Meglepetten néztem Den-re, de a kérdések helyett, erőmet egyelőre arra tartogattam, hogy oda érjünk.
Nem volt nagy csónak, de mégis elég magas ahhoz, hogy úgy érezzem sosem fogunk átjutni a palánkján. De, ha nem jutunk fel, akkor meghalunk! Így aztán mindent beleadva, toltam, löktem fel a kölyök testét, hogy átbukjon rajta, aztán vizet nyelve, köhögtem percekig. Többszöri nekifutásra sikerül végül nekem is bejutni Den segítségével és utolsó erőtartalékaimmal.
Először észre sem vettem a lányt, csak amikor már levegőt is tudtam venni. Erőlködve másztam oda hozzá, hogy megnézzem mi van vele, bár elsőre is látszott, hogy mennyi seb van rajta és nem tűnt élőnek.
Azért kisimítottam az arcából a haját, ekkor láttam meg, hogy a haja és az arca is festve van.
Jobban megdörzsölve, már látszott, hogy nem erdei elf, mint ahogy gondoltam, mikor megláttam hanem egy self, egy a gyűlölt nép közül.
- Még jó, hogy halott, ha élne, nem engedett volna a csónakba. – leheltem halkan a fiúnak, ahogy a hátam a csónak palánkjának vetettem erőtlenül.
Azért el kellett ismernem, hogy tagadhatatlanul szép lehetett, ez még a sérülései ellenére is látszott.

Zevadar gyűlölt ellensége igen határozott mondatokat mondott ki és ahogy ez elérte az érintett tudatát, hirtelen úgy érezhette, hogy megrántják hátulról. Nem is kicsit, láthatta, ahogy minden elsuhan a szeme előtt egy pillanat alatt és ő ott nézelődik még mindig a deszkán sodródó két idegen felett lebegve.
-Gratulálok! Sikerült magadhoz csalnod két sápattarcút, akik majd meg akarnak ölni. Mondtam, hogy vigyázz a megszállással! Nekik csak egy képzelt világ az, amiben eldől, le tudod-e győzni a védő szellemet.
*Újra végig élheti most már a valóságban, ahogy az eszméletlen kölyök felébred a megszállás eszméletlenségéből és elkezdi bökdösni a magatehetetlen küldöncöt. Az álomból az awyrisi szerencsére semmire sem emlékszik, az ő elméjéhez nem volt köze. Ám a lány rájöhet a következő órákban, hogy azért volt elsőre olyan különösen gyorsnak tűnő az oda út, mert a fiktív világban saját vágyaival gyorsíthatta. Ám most borzasztóan lassú ugyan ez, jókora távolságra vannak egymástól a nyílt óceánon.
-Igyekezd gyakorolni ezt a technikát! Hasznos segítség, ha a tested olyan állapotba kerül, hogy mindenfajta beavatkozás nélkül hamarosan elpusztul. Mérgezés, éhezés, fojtó füst bevetése... Több órán keresztül is ki tudod kapcsolni biológiai létedet, hogy megállítsd vérkeringésedet. Vigyáznod kell vele, mert ha túl sokáig vagy távol, már nem tudsz bele visszatérni.
Tudtam segíteni, mert olyan közel kerültél a halálhoz, hogy egy kis rásegítéssel már tényleg azzá is válhattál. Ám ne feled, hogy egy kis időt el kell töltened újra életben, amíg felerősödik a lelked újra annyira, hogy ismét kilépj a porhüvelyedből. Tíz perc, ám vigyázz!
Ha károsodik idő közben, az ugyan úgy megmarad és megakadályozhatja, hogy újra dobogjon a szíved.
*Az ismerős hang a háta mögül jött és ott állt... lebegett a jó öreg nagypapa mosolyogva.
-Máskor lehet egy tudattalan állatot kellene megpróbálnod befolyásolni. Keríts egy fókát, akik eltérítik ezeknek a gyilkosoknak az útját és majd valahogy kivisz egy segítő barát a partra. Ne kockáztass!
*Lenézően nézte az alattuk szenvedőket.

/Aglarnist kiválasztotta az egyik szellem, aki mentorának szegül mellé. Így elkezdte elsajátítani a varázslatok beavatott szintjét./

Olyan hirtelen történt a váltás, hogy megint ott lebegett a két hajótörött fölött, hogy teljesen ledöbbent, míg fel nem fogta, hogy ez valami látomás volta csak. Talán a szellem volt, aki így akarta okítani, vagy bebizonyítani, hogy nem jó még ebben sem. Elkeseredve küldte ki gondolatait.
- Azt mondtad, nem vagyok rá képes, nem azt, hogy ne velük próbálkozzam! Különben minek hoztál volna ide. – fortyogott, mert már elege volt, hogy semmit nem csinál jól és valószínűleg még az utolsó esélyét is elszúrta. – Az elfben meg úgy sem bíztam volna meg. – tette még hozzá.
Azonban a két vízben lebegőnél mégis történt valami és Aglarnis rájött, hogy talán a jövőt ltta az előbb és most a szeme előtt fog megismétlődni minden, amit már talán nem befolyásolhat. De legalább tudta mire számítson.
Ahogy végig pillant a végtelennek tűnő vízen, látja, hogy mennyire messze is van a csónakja és a két deszkába kapaszkodó, mennyire lassan is halad felé. Míg képzeletében gyorsan lejátszódtak az események, egy örökkévalóság lesz, mire így odaérnek.
Az őse szelleme azonban nem hagyja még jobban elkeseredni, hanem olyanokat mond neki, amitől tágra nyílnak a szemei. Hallotta már, hogy ezt a varázslatot meg lehet csinálni és tudtával apja is képes rá, de ő nem mindennapi ember és az ő mágia tudása messze túlszárnyalja az övét.
Most mégis arról beszél neki a falábú, hogy ő megcsinálta? Hogy csak gyakorolnia kell? Megtanulhatja ezt a mágia szintet?
- De ….de a testem! Ha nem jutok vissza…..nagyon le van gyengülve és nekem még nincs ebben gyakorlatom! – kiáltja a gondolata, ahogy a csónak felé néz.
Aztán meghallja annak a hangját, akire most és itt igazán nem számított, bár már lassan semmi nem lepi meg.
- Nagyapa! Óóóóó, te is azért jöttél, hogy még jobban megszégyenüljek? – keseredik el tejesen. – Én csak azt akartam…….azt akartam, hogy büszkék legyetek rám! Apa és te is, de csak mindent rosszul csináltam, ….ezt is. – intette lefelé és legszívesebben sírva fakadt volna, amit totyogós kora óta nem tett. – De, ha jól értettem őt – biccent a féllábú felé, - akkor nincs már időm másokat keresni. Vagy ők, vagy tényleg meghalok. Talán, ha megszállom megint a fiút, amikor a csónakba érnek, akkor leüthetem, bár, szerintem meg tudom győzni őket, ha már magam leszek, hogy segítsenek. – mondja elgondolkozva. – Az erdei elfek erőtlenek, ha a gyengébbről van szó, legalábbis ezt tanultam, talán a magam javára fordíthatom. – néz a két szellemre.

A morózus öreg egy pillanatra megenyhült az összeomló utóda láttán és karjait kitárva vonta magához a lányt.
-Jaj, dehogy akarom én azt, hogy elvegyem az önbizalmadat. Tanulnod kell a hibáidból és kijavítanod őket. Ami történt, az csak a ti kettőtök elméjében zajlott. Sikeresen megtudtál jó pár dolgot, hiszen ezt a feladatot kaptad. Ám ideje élni velük. A zöldike még nem tudja a kilétedet és ha gondoskodsz róla, hogy ne jusson el sehova, akkor nem jelent rád veszélyt.
Nem a valóságot láttad, csak egy torzított mását. A testeden kívülre lépve könnyen kapcsolatot létesíthetsz a túlvilági lényekkel. Elhitetheted az ellenséggel, hogy meghaltál. Vagy számtalan útja van, hogy használd. Most még nem kell tartanod a léleklátóktól. De később fontos lehet, hogy ők észre vehetnek téged és esetenként akár védekezhetnek is ellened.
Ám most koncentráljunk a feladatra. Leginkább te koncentrálj arra, hogy nem akarsz hulla lenni. És ezzel megszakítod a varázslatot, mely kiengedett téged a helyedről. Azonnal a csónakban ébredsz és elkezdheted megtenni a szükséges és elkerülhetetlen lépéseket.
*A nő állapota nem fog javulni, ha visszatér a testébe. De tudván, hogy van egy sokak által láthatatlan segítője, még össze tudja szedni magát egy kicsit. Ha spórol vele és csak a szükséges ideig marad életben, akkor akár hetekig is várhat, míg végre egy hajó erre jár és felveszi. Egyedül azt kell egyelőre elkerülni, hogy a távolból közeledők veszélyt jelentsenek rá.

Aglarnid nem is tudná megmondani mikor volt, hogy valakinek a vállán jól esett volna kisírnia magát és az, hogy az ős szelleme magához öleli, kis híján eléri nála. Van, ami már neki is sok és amin mostanában keresztül ment, az már a határán volt a kiborulásnak és annak, hogy végképp feladja.
Azonban a vigasztalás és a bölcs tanácsok megmelengetik a lelkét, erőt adva a folytatáshoz, hogy újra nekiveselkedjen és, ha már lehetőséget kapott és bíznak benne, akkor legalább megpróbálja megmutatni, hogy nem valami méltatlan pókra pazarolják.
- Mindent meg fogok tenni, hogy sikerrel járjak és elégedettek legyetek velem. – pillant a nagyapjára, hiszen mindig is jól megértették egymást, amíg élt is. – És hidd el a lombtündére gondom lesz. Tudtommal csak az erdejükben nagy legények, ráadásul, ha van is valamilyen mágiájuk, az is oda köti őket, ha jól emlékszem. Aztán meg gyáva puhány valamennyi, nem ártanának sem gyengébbnek, sem fegyvertelennek. – teszi még hozzá komisz tekintettel.
De egyelőre még nem kell ezen aggódnia, inkább azon, hogy miként jusson vissza a csónakba és a testébe és ehhez kap most újabb tanácsokat, amit figyelmesen meg is hallgat, hiszen az élete múlhat rajta.
A Léleklátókról bár már hallott róluk, és van is elképzelése a nevükből ítélve, hogy mire is képesek, de sokat nem tud róluk. – Értem. – teszi hozzá a figyelmeztetésre.
Aztán azt is megtudja, hogyan kerülhet vissza a testébe és mivel látja, hogy a két hajótörött lassan, de biztosan a csónak felé tart, így nem is akarja tovább húzni az időt, nehogy a végén későn érkezzen.
- Köszönöm nagyapa! – hajol meg férfi fel. – Nem fogsz csalódni bennem, ha minden jól megy, még ajándékot is viszek haza. – néz ismételten az úszókra, azon belül is Viridielre hideg mosollyal.
Erősen koncentrál és pár pillanat múlva, ami olyan szédüléssel tölti el, hogy ha nem szellem lenne, biztos kidobná a taccsot, máris  nehezebbnek érzi magát és erőlködve kinyitva résnyire a szemét, megállapíthatja, hogy a ladikban himbálódzik. Tüdejébe friss levegő áramlik és ujjai megmoccannak. ÉL, bár alig. Fülel és vár.

Az úszóknak nem okoz leküzdhetetlen nehézséget megtenni a sok órás utat a csónakig, ám erejük a vége felé jár... ahogy az ott rájuk váró nőnek is. Szerencsére Viridiel is összeszedi magát annyira, hogy nem fagynak meg a hideg tengervízben.
Ám az általa megmentett nem felejti el a különös álmot. Ha meglátja ugyan azt a nőt, nem fog szólni azonnal a tündének, hiszen semmi értelmét nem látja neki esni vádaskodni egy esetleges alaptalan véletlen miatt. Egy cápa szegődik melléjük az utolsó ötven méteren és bizony nem szívesen mondaná azt ki hangosan, hogy inkább rohamozzák meg a lélekvesztőt és öljék meg a selfet. De ha felengedi a hajóra, bizalmatlan lesz.
~Lehet, hogy egy angyal intézte így, hogy figyelmeztessen időben, mert meg akar minket ölni. Hiszen az álom is arról szólt, hogy ha ébren lenne, akkor félnünk kéne tőle. És most ébren van...
*Így ha elérik a mentőhajót, akkor mohón utasítja a társát, hogy előbb őt nyomják fel és majd segít felhúzni a futárt odafentről. Egy cápánál kevés dolog van, mi jobban lerontja a biztonság érzetet. Ám igyekszik távol maradni ISIS lányától és jó messze, a hajó orrában kuporog a kölyök. Jelzi némán, hogy a kalózhajóról kimentőjét is jobb szeretné ott tudni maga mellett, noha furcsa lehet neki a felkapaszkodáskor tanúsított agresszív követelése és most az első látásra rossz indulat az ő egyik fajtársával kapcsolatban.
Ha Viridiel nem nyúl hozzá Aglarnis bőréhez, akkor ez úttal még nem bukik le.

/Most csak ennyit sikerült hozzá tennem, hiszen a legtöbbet már tudtad, hogy mi lesz./

A mozgás akkor is jót tett a testemnek és a gondolkodásomnak, ha nem is hittem benne, hogy valahol a messzeségben, ott vár ránk egy csónak, ami megmenthet bennünket a kihűléstől és a haláltól. De minden esélyt meg akartam ragadni, mert nem akartam feladni, ha már idáig eljutottam és jobb volt küzdeni, mint feladni és beletörődni a bukásba.
Amikor már láttam felbukkanni a sodródó ladikot, elhűlve néztem a kölyökre, de annyi fura dolgot láttam már vándorlásaim során és főleg mióta ezekre a vidékeket tapodja a lábam. hogy inkább nem pazaroltam az erőmet a kérdésekre, ha el akarja majd elmondja.
Most az a fontos, hogy mielőbb fent legyünk azon a csónakon és végre megszáradjunk és felmelegedjünk valahogy.
Ez különösen sürgőssé válik mikor felfedezem azt a jellegzetes uszonyt, amitől még a lábunk is gyorsabban mozog.
Azonban a csónakhoz érve, nagyon úgy néz ki, hogy nem lesz egyszerű bejutni, mert már egyikünk sem elég erős hozzá, hogy felhúzódzkodjon. Még mielőtt megszólalnék Den azt javasolja,- meglepően határozottan, amin meg is lepődök kissé a hallgatag fiútól, hogy segítsek neki azzal, hogy megtolom felfelé, ezzel kettőnk lendületével aztán sikerül is bebuknia a palánkon.
Nagy nehezen, többszöri próbálkozásra, aztán már én is ott lihegek a ladik alján és csak egy kis idő után tűnik fel, hogy a fiú egészen a csónak végében kuporog.
Furcsálva a dolgot nézek körbe és látom meg a lányt, aki elől fekszik és igen csak sápadtnak és véresnek tűnik.
Óvatosan az imbolygó csónakban, odamászom hozzá és közelebbről is szemügyre veszem.
- Életben van. – teszem egyelőre csak a mellkasára a fülem, ahol hallom szívének gyenge dobogását. – De nagyon gyenge. Ne félj már te mamlasz, csak egy lány, egy erdei tünde, mint én, nem valami szirén. – engedek meg felé egy halvány, gyenge mosolyt, hiszen ismerem a hajósok babonáit már, félreértve a kölyök félénk magatartását. – De, ahogy mi sem, ő sem fogja sokáig húzni, ha nem találunk szárazföldet és vizet. – teszem hozzá elkeseredetten megszemlélve a látóhatárt.
Most már több esélyünk van, mint az előbb a vízben, de ha nem változik valami, akkor csak kis haladékot kaptunk a haláltól és talán több szenvedést.

A kalóztámadás túlélői sikeresen bekapaszkodtak a csónakba, nem is sejtve, hogy ugyan arról a hajóról származik, mint ami elől ők menekülnek. A párás tengeri levegő nem keverendő össze egy tűz forró sivataggal, de mégis biztosítja a ladik orrában kucorgóknak is, hogy még egy-két napot élhessenek, mielőtt az éhségtől vagy a szomjúságtól végkép kiszenvednek.
A szellem még mindig figyelemmel kíséri a történteket az asztrál síkról, ám nem teszi láthatóvá magát. Viridiel fajtájában nem túl megszokott, hogy vele vagy társaival csevegjen valaki. A lány is eszméleténél van, de jobb lesz elkezdenie a kiszavazóshowt. Hiszen... végül csak egy maradhat!
Eközben a tengeri szörnyeteg ott köröz nagy ívben körülöttük. A lomtünde nem tudja felvenni vele a kapcsolatot -főleg nem hatni rá-, hiszen a cápákkal nem találkozott elégszer ahhoz, hogy megértse őket. Képessége csak az általa jól ismert faunára vonatkozik.
Ám a fiú, ki fél a sötét elftől észreveszi a nála lévő tőrt, még ha nem is adja jelét. Ám megbizonyosodik róla ezzel, hogy veszélyt jelent rájuk. Ha alkalmas időt talál rá, el fogja mondani félelmeit a megmentőjének.

Bár tiszta libabőr vagyok, ahogy a szél áthűti a vizes ruhámat, de még mindig jobb, mint a hideg víz és a csónak körül kőröző tengeri farkas, amivel hiába akarom felvenni a kapcsolatot, hogy hátha tudna hozni segítséget. Nem is érzékelem az állatot, így egy idő után feladom és inkább a lány felé fordulok, hátha magához tér a „nyüzsgésre” és úgy is néz ki, hogy változik a légzése és talán magához is tér.
Ekkor a még mindig a csónak végében kuporgó Den-t kezdem faggatni.
- Mi bajod van? És az mi? – kerekedik el a szemem a tőr láttán, bár láthatóan nem engem figyel azzal a kezében, hanem a lányt, mintha minden pillanatban azt várná, hogy felpattan és a nyakába ugrik. – Remélem tényleg nem tőle félsz? Valószínűleg ő is olyan hajótörött, mint mi, ráadásul valaki nagyon csúnyán elbánt vele. – intek a rajta lévő bő ing alatt sejlő kötésekre és az arcán lévő zúzódásokra.
Ha sikerül Den-ből kicsikarnom a választ, akkor hitetlenül tapogatom meg a lányt és meredten nézem a kezemre tapadt festéket.
- Mi a fene ez? Egy sötét elf? Ez nem lehet igaz! – mászok kicsit hátrébb én is.

Már eléggé magánál van Aglarnis, hogy érezze a csónak ingását, ahogy a két férfi igyekszik átmászni a palánkon. Nem nyitja ki a szemét, úgy tesz, mintha nem lenne magánál, mert azt akarja, hogy biztonságba érezzék magukat, de érzi, hogy valami nem stimmel és sejti is az okát. Nem volt elég ügyes azzal a fiúval és az talán emlékszik a furcsa álmára.
De a lombtündének nem szólhatott, hiszen az úgy viselkedik vele, mint egy másik bajba jutottal és nem igyekszik elvágni a torkát, mint ahogy elképzelte.
Aztán mikor már úgy érzi itt az ideje, hogy „magához térjen”, a kölyök éppen akkor szánja rá magát, hogy elmondja az álmait az elfnek, aki először nem hisz neki, de végül megtapogatja és Aglarnis nem elég fürge ahhoz, hogy elhúzza magát, meg aztán hová is mehetne. Színészkednie kell, még ha hányingere is van tőle.
- Kérlek……kérlek – nyögte erőtlenséget tettetve, még ha nem is volt jó formában tényleg. – Ne bántsatok….kérlek……már nem bírom tovább!

A lombtünde egyre inkább provokatívabban próbálta rábírni társát, hogy ne féljen a nőtől és inkább segítsen neki az ápolásban. Így végül Dent rákényszerült, hogy elárulja a baját.
-Én inkább pihenek egy kicsit. Túl sok erőt vett ki már belőlem ez az egész. És azt sem tudjuk, nem-e a kalózokkal van.
*Ha ebből Viridiel rájön, hogy sötét elf a lány, akkor már le is bukott és Dent saját kését két kézben szorongatja görcsösen. Nem egy túl nagy harcos, ahogy kiderült ez már abból is, hogy a lándzsáját Turion fia vette ki a hajójuk védelme közben, miközben ő leblokkolt.
Ám most már rajtuk áll, hogyan folytatódik sorsuk. A cápa még egy ideig nem támad a mentőcsónakra. És közel egy helyben libeg a felszín hullámain a kis lélekvesztő.
A nagy kérdés, hogy vajon mit fognak kezdeni? És mit fognak kezdeni egymással?

Egészen eddig nem sejtettem, hogy a kölyök fél a lányoktól, de úgy néz ki, hogy nem csak fél, hanem egyenesen retteg, mert egészen a csónak végében kuporog, ráadásul valahonnan szerzett egy tőrt és olyan vadul szorongatja, mintha valami szörnyet látna és azt akarná sakkban tartani.
Próbálom kicsit eltréfálni, bár nem vagyok túl fényes állapotban és a kedvem sem a legjobb, de szeretném Den-t megnyugtatni és rávenni, hogy inkább nekem segítsen és próbáljunk életet lehelni a talán még nálunk is nyomorultabb állapotban lévő lányba.
Azonban valamiért a fiú nem hajlik rá, sőt egyenesen visszautasítja a segítséget olyan indokkal, mitől felszalad a szemöldököm.
- Már, hogyan lenne a kalózokkal? Hiszen látod, milyen állapotban van. Nem hiszem, hogy kitették volna egy csónakba, ha hozzájuk tartozna. És egy erdei elf, különben sem közösködne a tengeri haramiákkal. – rázom meg a fejem hitetlenkedve és határozottan.
Úgy látom azonban erről nem fogom meggyőzni a társamat, így inkább hagyom, hogy pihenjen kicsit, hátha ez majd segít neki, én meg próbálom megnyugtatni fajtársamat, mikor láthatóan magához tér és azt hiszi bántani akarjuk.
- Semmi baj. Nem fogunk bántani, ne aggódj. Én Viridiel vagyok és szintén lombtünde. Igyekszünk, hogy partra tudjuk vinni a bárkát és segítséget kapj. Mi történt veled? Ki bántott?
Ha elmondja, akkor gondterhelten nézek a cápára és bánom, hogy nem tudok vele beszélni, talán segíthetne benne, hogy a csónak a megfelelő irányba haladjon.
- Eveznünk kellene, de merre? – nézek körül, de semmit nem látok.

Nem tudja Aglarnis a kölyök miért nem mondja el a lombtündének, hogy mi jár a fejében, bár az is lehet, hogy benne nem maradt meg minden, ami akkor történt, amikor a fejében volt. Ezért azonban hálás lehet a démonoknak, vagy a szellemeknek.
Nem egy nagy színész és kedve sem volt hozzá soha, hogy alakoskodjon, de most muszáj lesz, ha nem akar a vízben megfulladni, ha kidobják, vagy valami ragadozó szájában végzi.
Azonban úgy néz ki, hogy sikerül a tündét megtéveszteni és a kölyök sem fog akadékoskodni.
Most jól jön, hogy az erdeiek ennyire „jók” és segítőkészek. A lány még megereszt egy halk, bizonytalan sóhajt, hogy Viridiel lássa hisz neki, majd megpróbál a könyökére feltámaszkodni, bár elég nehezen megy. Ahogy körülnéz meglátja a cápát is, meg a továbbra is nyílt vizet.
- A kalózok…… - mondja halkan egy kis torokköszörülés után. – Megtámadtak és alig tudtam elmenekülni. Azt hittem meghalok. – néz az elfre ártatlan szemekkel.
Közben próbálkozik, hátha megpillantja a nagyapját, hogy irányt mutasson, vagy valami sugallatot adjon. Ha megtörténik, arra mutat remegő kézzel.
- Talán arra kéne. Általában jók a megérzéseim.
Reméli, hogy elhiszik neki és mivel nincs más választásuk elindulnak arra, arra, amerre Zevadar a legközelebb fekszik.

A fiú félelmeire igen jó választ adott a kém, ám kérdés, hogy Viridielben mikor áll össze a kép, hogy a pártfogoltjával együtt is kalózoktól menekültek és hirtelen beleszaladnak véletlenül egy másik sorstársukba, aki nem az ő hajójukkal utazott... Márpedig igen zsákmányra éhesnek tűntek a tenger ördögei, mikor megtámadták őket.
Az ősök -egészen pontosan az egyik- segítségéhez fordul hátha kap egy újabb kis útbaigazítást, ám az öreg nem akarja leleplezni őt. Hiszen a futár sem ostoba, rájönne elég gyorsan, hogy a legnagyobb bajban hirtelen a mellette hánykódó legény meglátott egy csónakot olyan távolságból, ami fizikai képtelenség. Csak mint egy csodás beavatkozás jutottak ide. Ez után ha megjelenne, az kész lebukás lenne unokája számára. De még egy újabb isteni beavatkozás is egyszerűbb lenne az awyrisinek, mint az egyszer egy. Nem lehet mindig az égiekkel magyarázni mindent.
Ám az, aki utasítást kapott arra, hogy vigyen haza egy barna hajú lányt, annak most egy igen határozott érzete támad a vele szemben éledező hölgyet figyelve. Úgy tűnik Urb városában az a kötekedő kereskedő nem a levegőbe beszélt. Tényleg rájön, ha találkoznak, kiről van szó. Ez a felismerés oly rendíthetetlenül hasít belé, mint a zsoltár.

/Aglarnis megkapott minden segítséget, amit kaphatott, így továbbiakkal nem akarja elhalmozni az anyai nagyapja./