A hajó egyre inkább ringásba kezd és érezhetően elindult. A csatazaj egyre távolabbról halaltszik, ám amikor kinyílik fent egy fedél, akkor erősebben hallatszik és fény tör be a sötétségbe. Kopogó léptek ereszkednek le és valaki jön a lépcsőn lefelé, aki bezárja az ajtót.
Egy gyertyát tart a kezében és a borostás képű tengeri haramia vigyorgó képe hamarosan megjelenik. Még ha ez nem is nagy meglepetés, hiszen előtte fél percig hallani a hangját.
-Hol vagy cicuskám? Hova raktak le, te kis vadmacska? Búj elő szépen!
*Ahogy az egyik hordó mögül előbukkanva a lány arcába vigyorgott, látható, hogy a fél szeme le van kötve és arca torz, mintha már számos alkalommal eltörték volna egy-egy csontját alatta a verekedésbe fulladt kocsmai éjszakákon. A leglátványosabb az orra, mely erősen félre áll.
Ám nem ez volt rajta talán a legvisszataszítóbb. A jobb kezében lévő kés, mely szép lassan közeledett a kiszolgáltatott elf nyakához.
-Ha csak pisszensz, elvágom a nyakad. Ha jó cicus leszek, adok neked egy kis finomságot.
*Nem sok esélye van védekezni ISIS lányának, de a mágiájával talán ráveheti, hogy megölje őt. A tébolyhoz nincs elég ereje, de a többi általa ismert rontást használhatja egy rövid ideig.

A gúzsbakötés nagyon is jól sikerült, mert alig egy kicsit tud mocorogni, hogy legalább nem zsibbadjon el teljesen, bár a kezét már így sem nagyon érzi. Most csak a fülére van ítélve és a csatazaj, ami először hevesebb szívdobogással tölti el, mostanra viszont kezd távolodni, ahogy a hajó valószínűleg eltávolodik a parttól. Életében nem ült még csak csónakban sem, de ehhez nem kellett ilyen tapasztalattal rendelkezni, az egyre érezhetőbb ringás ezt a tudomására hozta anélkül is.
A keserűség egyre jobban eltelítette, hiszen a szárazföld távolodásával a sorsa is megváltozhatatlannak tűnt és bár elszánta magát a halálra, azért fiatal volt még és megpróbált mindenben megkapaszkodni, ami még reményt nyújthatott. De ez most egyre jobban veszni látszott.
A feje fölötti hangra, a nyitódó ajtó és a léptek zajára megfeszült a teste és minden figyelmét a közeledőre fordította. Kicsit hunyorognia kellett, ahogy a sötétséghez szokott szemét bántani kezdte a gyertya fénye, amit egy félszemű, ronda és büdös kalóz arca töltött be egy pillanat múlva, amitől még ő is visszahökkölt volna, ha mozdulni tud.
Így csak a szemei tükrözték az undort, amit érzett, mikor a fickó fölébe hajolt, hogy ellenőrizze, magához tért-e zsákmánya, akit nem olyan régen vett meg, a csempész szesz mellé, hogy megédesítse a hajóutat.
A hangja alapján már tudta, hogy ez az a fickó, bár a látványról igazán csak lemondott volna. Persze tudta, hogy ez be fog következni, csak remélte, hogy kap egy kis haladékot, amíg lesz alkalma megerősödni egy kicsit.
A ferde orrú olyan vigyorral közeledett egy késsel is megerősítve magát egy fegyvertelen, megkötözött lánnyal szemben, hogy Aglarnis önkéntelenül megborzongott, pedig nem akarta megadni azt az örömöt ennek a féregnek, hogy bármit is lásson rajta a megvetésen kívül.
Felmerült a lányban, amikor a kés a nyakához ért, hogy megteszi azt a szívességet magának, hogy megmozdul és ezzel bevégzi, de attól tartott ezt a nyomorultat ez sem tartaná vissza, hogy kiélje magát a testén. Ettől hányinger fogta el és inkább azon agyalt, hogy miként tudná „rábeszélni” a kalózt, hogy inkább magát trancsírozza fel.
- Sosem voltam jó kislány, cicus meg végképp nem! - nyögte ki erőtlenül.
Azonban még nem elég erős, hogy a rettenet kínját bocsássa rá, hiszen mind fizikailag, mind szellemileg kimerült, még soha ennyit nem varázsolt ilyen rövid idő alatt. Ezért aztán a fulladás igézetét használta, hogy megölje a férfit, aki épp rajta akarta bizonyítani, hogy az.
Jó lenne megszerezni azt a kést, bár, hogy mi várja odafenn, nem tudja, de ha mást nem a saját szívébe döfni még lesz ideje, úgy intézve, hogy teste a vízbe zuhanjon.
Most már csak a megvalósítást kéne elérnie.

A tengeri haramia nem bízott semmit a véletlenre. Próbálta megtörni a nőt, bár inkább csak a ficánkolásától és főként a kiabálásától tartott. Ugyanis nem az ő hangját hallotta fentről beszűrődni az alkudozás során, de úgy tűnik, a tudata még nem tisztult ki teljesen.
Mohón látott neki a dolgának, bízva abban, hogy a torokra tapadó fém majd elcsitítja és talán még készségessé is teszi az áldozatát, és a gyönyörű testét végig tapogatva igyekezett kibontani meredő férfiasságát. Ám a gyönyörtől, amit Aglarnis ebben a félhomályban nyújtott, szóhoz sem jutott. Sőt, még a torka is teljesen elszorult izgatottságától... No, de mielőtt végleg azt hinnénk, hogy nem veszi észre, hogy valaki varázslattal az életére tör, hamar elkezdi ütni az arcát.
-Fejezd be! -szűrődött ki a halk hang a szájából- Elég!
*Jó néhány súlyos pofont szenved el a fiatal pók, mire az erőszaktevő elterül mellette a fa padlón és nem mozdul. Ám a kése igen rossz helyen van, mert a nyakánál, miközben keze hátara kötözve a teste alatt kinyújtva.

/Vigyázz! Figyeld a kezemet, csalok./

Az életösztön és az utolsó leheletig való küzdés késztetése ismét erőt öntött Aglarnis testébe és egyáltalán nem ijedt meg a kalóz késétől, hiszen a halál már olyan sokszor megkörnyékezte, egész nap a sarkában loholt, hogy egészen kezdett barátként rátekinteni. Csak azt nem szerette volna, ha a karjába hanyatlik majd, ezek a nyomorult tengeri rablók, megbecstelenítsék tehetetlen porhüvelyét.
Már az is csoda volt, hogy eddig túlélte a sebesüléseit és most, hogy a vízen utazott valami ismeretlen rabszolgasors felé, végképp elveszítette minden reményét. Úszni nem tudott, egy hajónyi kalózt pedig még egészségesen sem tudott volna legyűrni.
Ezt az egy kéjencet azonban még talán van ereje még ha nincs is teljesen magánál még. Az undor, amit a testét végig tapogató kezek miatt és a fülébe lihegő kéjvágy miatt érez, erőt ad neki, így a férfira zúdítja minden képességét.
Azonban az átok nem hat azonnal, így a fickónak van ideje, hogy rájöjjön, nem az izgalom szorongatja a torkát, hanem a lány bűbája és ezért neki is esik. Isis lánya jó pár pofonnal, zúzódással és vérző sebbel lesz gazdagabb az arcán, mire sikerül végképp lélegzetét szegni molesztálójának.
- Most fejeztem be. – suttogja rekedten, de elkeseredése is nő, hiszen a kés, bár ott van mellette, összekötözött kézzel, nem képes azt elérni.
Muszáj összeszednie magát, ha kiakarja használni ezt a vissza nem térő alkalmat. Mocorogni kezd, mint egy hernyó és olyan pozícióba kerülni, hogy a keze kerüljön oda, ahol a kés fekszik. Nem kevés időbe kerül, hiszen jó párszor meg kell állni pihenni, mert a víz is leveri a fájdalom és erőtlenség miatt.
És természetesen bármikor jöhet más is, hogy megnézze, hová tűnt a kanos fickó.

A kalóz nyögve, fuldokolva próbálja kihozni a lányt a koncentrációjából, amivel varázsolt. Ha lett volna egy csepp esze, egyszerűen csak elvágta volna a torkát, de lehet igaza van a sötét elfnek. Lehet valóban megbecstelenítené a tetemet is akár és ezért nem akarta komolyabban összevérezni, nehogy a saját ruhái tisztításával kelljen töltenie ennek a gyönyörű éjszakának a másik felét.
Ám a kemény kis csaj nem adta fel és végül összeesik magatehetetlenül a támadója. Elég kényelmetlen helyzetben van a kés, hiszen szép lassan, óvatosan kell apró mozdulatokkal közelíteni a kezét hozzá. Nagy szerencséje van, hogy most nem vérző nyakkal fekszik itt, bár kisebb vágásokat így is szerzett a dulakodás közben a zúzódásokon kívül is. Ám sikeresen megragadja a kést.
Már csak az a feladata, hogy elvágja fele valahogy a köteleit. Ami nem is olyan könnyű, hiszen a kezeit sem tudja szabadon mozgatni. Ám elég ügye ahhoz, hogy megoldja. Ám közben felébred a mellette lévő elájult tengeri söpredék és miközben tapogatózva próbál rájönni, hol is van, hirtelen a mellére téved a keze.
Azonnal eszébe jut minden és haragra gerjed.
-Te! Meg akartál ölni, kis ribanc. Most megdöglesz!
*A nyakára kulcsolódnak az erős, kérges ujjak és erős szorítás közben felemeli kicsit, hogy utána a földhöz csapja. Vigyáznia kell, mert a varázsereje teljesen kimerült és így is csak kis híján, de nem tudta elintézni. Még nem tud újra alkalmazni semmit, ám ha nem tesz valamit, akkor hamarosan ő lesz nagyon halott a fojtás következtében.

Talán nem is az életösztön az, ami ennyi erővel látja el Aglarnis sebektől legyengült testét és szellemét, hanem a dac, hogy megmutassa, Uráldur és Isis lánya nem olyan könnyű préda, ahogy ez a nyavajás féreg hiszi. Szinte nem is érzi az ütlegeket, amit el kell szenvednie, csak összeszorított szájjal fokozza addig az igézetet, amíg végre a kalóz teste ernyedten nem zuhan a földre a lány mellé.
Verejtékben fürödve zihál egy rövid ideig, aztán araszról-araszra vonszolva magát közelít a kés felé, miközben úgy érzi, hogy rengeteg idő telik el és mindjárt rányitják az ajtót.
Éppen ezért nem veszi észre a matróz lélegzetének változását, ami előre jelezhette volna, hogy talán nem ártana vigyázni, de akkor is mit tehetett volna?
De még mielőtt ez megtörténne, szerencséjére erősen meg tudja ragadni az éles szerszámot és úgy forgatni, hogy az a kötélhez érhessen, ami nem is olyan egyszerű, hiszen alig tud mozdulni.
Ekkor éri el a kalóz keze a mellén, amitől önkéntelenül összerázkódik és aztán pillanatok múlva kulcsolódik annak kemény kérgű keze az elf lány vékony nyakára, aki azonnal megérezheti, sőt hallja is, hogy most eszében sincs a férfinek kegyelmezni neki és, ha nem csinál valamit, már csak pár perc maradhat az életéből.
Mágiájára már nem támaszkodhat, teljesen kimerült, ezért aztán csak a késre koncentrál. Ha nem sikerül hamar elvágnia a kötelékét, akkor már nem lesz miért aggódnia.
A kötél azonban enged és, ahogy belefeszül a lány, szinte lepattan róla, a keze, amiben a tőr van, meg azonnal előrevágódik és tervei szerint meg sem áll a férfi nyakáig, hogy azt keresztül szúrja.
Szívesen vágna valamit a kalóz fejéhez, de nincs túl sok levegője.

Az újra magához térő férfi őrült módjára esett neki a zevadari lánynak, ám végül -szerencsére- sikerült elvágnia a köteleit és a saját kését igyekszik ellene fordítani. A nyak felé lendülő vas átszúrja a torkot és véres köpeteket zúdít az arcába, ahogy felköhögi. Talán még lesújt ez után a bordái felé is, ám nem adja meg olyan könnyen magát a hajó matróza.
Amikor kibotorkál ISIS lánya arra felé, amerről bejönni hallotta, már jó néhány szúrás áthatolt a tüdején és holtan fekszik már tényleg. Bár az első, ami a nyakat célozta lehetetlenné tette, hogy ordítson és segítséget kérjen, de ettől még fent járkál valaki. Igen közel van ráadásul a felnyíló ajtóhoz. Ha kinéz rajta, láthatja előbb a lábát az éjszakai őrnek, illetve a közelben egy csónakot.
Talán most jött el az ideje a tervének megvalósítására. Minden lehetőség adott az öngyilkosságra.

Nem sok ideje van Aglarnis-nak, ha meg akarja óvni mind az életét, de legalábbis a becsületét és most csak rajta múlik, hogy mire képes, hiszen a kalóz nem fogja kímélni, ahhoz már kellően elborult az agya a lány mágiája miatt.
Most azonban ezzel nem  Uráldur lánya nem tud segíteni magán, az utolsó tartalékai is elfogytak, csak ezt remélheti, hogy a matróznak elég éles a kése, ami még megmentheti.
Legalább ebben nem kell csalódnia. A kötél enged és mielőtt még elfogyna a levegője dühösen döf a haramia torka felé, amit olyan erővel talál el, hogy keresztül is döfi, megakadályozva ezzel, hogy az segítségért kiáltson.
Ahogy a férfi a torkához kap és elengedi az elf  lány nyakát, a tőr pengéje azonnal a mellkasába mélyed egyszer….kétszer…háromszor. Most Aglarnis semmit nem bíz a véletlenre, míg a fickó holtan nem terül el és nem érdekli, hogy közben beteríti annak meleg vére.
A véres késsel a kezébe igyekszik a külvilágra nyíló ajtó felé és nem csak azért imbolyog mert a hajó dülöngél.
Hallja a feje fölött járkáló lépteket, de nem akar tovább várni, mielőtt még többen lesznek kíváncsiak rá, hogy mi történt a társukkal, vagy épp ők is valami szórakozásra vágynának.
Mikor úgy érzi, hogy a léptek nem az ajtó előtt hallatszódnak, óvatosan, levegőjét visszatartva les ki rajta, szemei gyorsan mérlegelve a menekülési útvonalakat.
Sötét van odakinn és ez megkönnyíti némiképpen a dolgát, szemei gyorsan alkalmazkodnak.
Ha sikerül észrevétlen maradnia, megvárja míg az őr elhalad az ajtó előtt és  háttal kerül neki, aztán megpróbálja elvágni annak is a torkát, aztán vagy sikerül a csónakot belöknie a vízbe és utána vetnie magát, de ha nem, akkor habozás nélkül ugrik a vízbe továbbra is markolva a tőrét még.

/Aglarnis/

Uráldur lánya nem adta fel a reményt és végül mégis csak véglegesen ölte meg a kalózt, aki molesztálni akarta. Nem kegyelmezett és nem érdekelte, hogy a küzdelem végére az amúgy is foltos ruhája már hatalmas foltokban vöröslött a vértől.
Kiosont a raktérből és egy váratlan pillanatban hátulról a túlvilágra küldte az éjszakai őrt is, nem bízott semmit sem a véletlenre. Miközben a hajó nagy része aludt, ő vízre engedett egy mentőcsónakot és ellökte magát.
Ki tudja, merre veszi az irányt? Vagy esetleg hagyja, hogy oda sodorják az áramlatok, ahová kényük-kedvük van? Ha lát valami célt, hajnalig még evezhet bármelyik irányban, ám csak a végtelen víz veszi körül. Ahogy a Nap feljön és első sugarai elkezdik felmelegíteni a levegőt az ezer sebből vérző test már nem képes több erőt mozgósítani magában. Csak ernyedten elfekszik a csónak aljában és ahogy egyre magasabbra hág a napkorong, szép lassan elveszti az eszméletét.

/Viridiel/

Már egy hete úton van, az alacsony kis bárkán, mely hosszú testével és három árbocával gyorsan szántotta a vizet. Pár nap alatt leért vele a torkolatig az ork hegyekből és a legénység bizakodva néz az eljövendők elé.
Hompániába utaznak, ahol a kapitány és emberei mesés gazdagságot remélnek Neminra egzotikus termékeiért. A lapos kis vízi teknő a nyílt óceánon már sokkal jobban imbolygott, ám hableány faragványú orra magasan kiemelkedett és magabiztosan szelte a habokat, mely hullámok néha átcsaptak a korláton, hogy állandóan nyirkosan tartsák a ruhákat. Ám ilyenkor a tengerészek lelkesen merték ki a beömlő tengervizet, hogy hamarosan a lábuk ne tócsába tocsogjon.
-Baj van a részeg tengerésszel, baj van a részeg tengerésszel, baj van a részeg tengerésszel minden áldott este. -a nótát hirtelen valaki megszakította- Hajó bal oldalról! Fekete zászlós, fegyverbe! Egy kalóz hajó a bal oldalon!
*Gyorsan kulcsolódtak az ujjak a kard markolatára, ám amikor oda néztek, a látvány megdöbbentő volt. A fekete vitorlával a vastag felhők által takart égbolt és annak lenti tükörképe között egy sötét barna törzsű hajó egyenesen feléjük tartott, árbocán a koponyás zászló.
Még úgy tűnik, senki nem vette észre őket arról, ám ha csak nem tudnak egy varázslat hatására lemerülni a víz alá, vagy hirtelen elröppenni, akkor a találkozás elkerülhetetlennek tűnik.

A matróz élethez nagyon hamar visszaszokom és pár nap múlva már ugyan úgy kiveszem a részem a hajón lévő munkákból, mint a többiek. Nem akarom, hogy kinézzenek maguk közül, így is több érdeklődő pillantást kapok, mint szeretnék.
Szerencsére a vízijármű gyors járatú és szerencsések is vagyunk, így mindenki jókedvűen végzi a munkát.
Alig várom már, hogy Hompániába érjünk, bár engem egészen más vezérel, mint a hajósokat.
Tagadhatatlan, hogy kíváncsi is vagyok, vajon tényleg meg fogom-e ismerni azt a lányt, akiről a Megbízó beszélt, sok kétségem van e felől, az biztos.
A hajót azonban nem a tengerre tervezték, így eléggé sok vizet kapunk, amikor nagyobb hullámokkal találkozunk, de senki nem esik kétségbe, csak teszi a dolgát és meri a vizet.
Így aztán ugyan nem járkálunk vízben, de az állandó párás levegő, nem kegyelmez a ruháknak és ezt a legnehezebb megszokni.
De még ez sem tudja elvenni a legénység kedvét és munka közben vidám nótákat fújnak, amit az árbóckosárban lévő figyelő hangja szakít félbe és nem jó híreket közöl.
A matrózok azonban már elég gyakorlottak ahhoz, hogy ne törjön ki a pánik, hanem inkább a fegyverek kerülnek elő.
Én is arrafelé nézek és nem kell nagy erőfeszítés, hogy meglássam a kalózlobogót.
Úgy néz ki, hogy még azonban nem vettek észre minket, de ez csak idő kérdése.
A fekhelyemhez rohantam az íjamért és nem tehettem mást csak felkészültem a harcra, ami elkerülhetetlennek látszott.
A szívem hevesen dobogott, bele sem mertem gondolni, hogy ilyen közel a szabaduláshoz ér véget minden.
Rajtam nem fog múlni.

Már az is kész csodának tűnt, hogy volt ereje Aglarnis-nak végeznie az erőszakoskodó kalózzal, de soha nem reménykedett annyira, mint amikor végre megcsapta a szabad levegő illata.
Már csak egy őr vágta el a szabadságtól, ami akár a halálát is jelenthette, de ez már megelégedettséggel töltötte el, hiszen nem tehettek vele már semmit, ha sikerül elhagynia a hajót, akár úgy, hogy a vízbe veti magát, akár úgy, hogy el tud menekülni a csónakon.
Ezért utolsó erőfeszítéseivel lopakszik a kalóz háta mögé, és egyetlen gyors mozdulattal vágja el a torkát, majd erőlködve lelöki a csónakot és nem foglalkozva kínzó fájdalmaival maga is utána ugrik, keményen landolva a ladik alján. Még egy lökés és lassan távolodni kezd az átkos vitorlás és az elf lány egy nehéz sóhajtással dől el.
Nincs már ereje, hogy evezzen, így a hullámokra bízza magát, míg a kimerültség leteríti.
Érzi, hogy egyre gyengül és az adrenalin jótékony hatása után, talán még elesettebbé válik. Mikor feljön a nap, még elgyönyörködik benne, hiszen valószínű, hogy ez az utolsó napfelkelte amit megél.
Érzi ahogy a sötétség kezdi elnyelni, még egyszer utoljára családja démonaihoz fohászkodik, aztán már elborítja a jótékony, fájdalommentes homály.

/Viridiel/

A kapitány elfordította a kormány rudat. A kis bárka nem egy nagy hajó. Nincs magas tatja és kormánykereke, ha a törvényen kívüliek úgy döntenének, hát egyetlen ökleléssel neki jöhetnének és akkor ketté törik a törzs. Hogy ezt elkerüljék minden áron, legalább hátukat mutatták és enyhe ívben igyekeztek csak más irányban haladni, mint a náluk legalább kétszer nagyobb vízi jármű.
Ám haladékot a sors fonóitól nem sokat kaptak, természetesen az ellenség is észlelete őket és igazították is az irányt ahhoz, hogy üldözőbe vegyék őket. A sors szeszélye folytán ellenszélben kellett haladniuk, és a teherhajó kapitánya bármennyire is próbálta volna jobban kihasználni a lehetőségeit, ahogy teltek az órák a három háromszög alakú vászonnal bűvészkedők szép lassan közeledtek.
Itt kint a csaták nem olyanok, mint ahogy azt a mozi filmvásznon felnőttek megszokhatták. Pár perc alatt utol érik az alsógatyában is fegyvert rejtegető ördögök a hősies kis csapatot és fél órába sem kerül, hogy végül a jók vereséget szenvedjenek. Persze minden fegyverforgatásban képzetlen kereskedő azért megöl előbb három gazfickót legalább, ám a túlerő mindent legyűr.
Ezzel szemben a valóságban órákig ringatóznak a vízen még hátszél esetén is, jó ha óránként állítanak a köteleken, hogy az idő közben kicsit más irányból fújó szelet minél jobb szögben kapja el a vitorla. Hogy az után ha sikerül legyűrni a távolságot, örömük teljen benne, hogy végre a fegyvereké lesz az utolsó szó. Vagy épp eltűnik egy ügyesebb navigátor a láthatár peremén, megmenekülve.
A szembe szél még jobban megnehezítette a dolgukat, hiszen így a haladás is lassabb, még ha ügyesebb is valamelyik kapitány, akkor is kisebb az előny, amire szert tehetnek. Ám végül eljön az idő, mikor az egyre nagyobbá növő mögöttük jövő hajó orrában valaki megfeszít egy két méteres íjat és annak az embernek a húsába vágódik a nyílvessző, aki Viridiel mellett épp a köteleket akarja újra megigazítani a parancs alapján.

Nem volt kérdéses, hogy a mi könnyed kis ladikunkhoz képest a három árbócos vitorlás kész monstrum volt, ráadásul minden bizonnyal sokkal jobban felfegyverezve, mint egy kereskedelmi jármű, még, ha a matrózaink nem is voltak anyám asszony katonái, akik már a látványra pánikba estek. Csak abba reménykedhettünk és valószínűleg a kapitány is így gondolkozott, hogy el tudunk tűnni a szemük elől, vagy jó esetbe nem is akarnak velünk foglalkozni, mert talán nem érjük meg a fáradtságot.
A hajónk elkanyarodott eredeti irányából és ezzel a kalózok útjából, de sajnos nem kerülhettük el a figyelmüket. Bár hangot nem hallottam, de láthatóan a másik hajó is irányt váltott, méghozzá felénk.
Azonban most mintha elpártolt volna tőlünk az eddigi szerencsénk, hiszen a szél ellenünk dolgozott és hiába tettek meg mindent a matrózok, a vitorlák csak keservesen kaptak időnként a szélbe, de akkor is csak küszködve haladtunk, az állandó oldalazás pedig, nagy mértékben csökkentette a sebességünket.
A nagy vitorlafelülettel rendelkező tengeri haramiák, így jobb helyzetben voltak és ki is használták, egyre közelebb és közelebb értek az idegörlő kergetőzésben, ami nagyon is sokáig tartott, bár a végkimenetele nem igen volt kétséges, csak elódázhattuk a végső összecsapást, bízva valami csodában, de az nem jött. Senkinek nem jutott eszébe, hogy megadja magát, hiszen mindenki tudta, hogy halál vagy rabszolgasors lenne a része.
Azonban lassan egészen fölénk magasodott már a hajó és én felkészültem, hogy mindjárt csáklyák repülnek, hogy magukhoz húzzanak minket, de mielőtt bárki is mozdulhatott volna, a mellettem lévő legényt egyszerűen keresztül döfi egy nyílvessző és ő egy hangos kiáltással hanyatlik át palánkon és egy csobbanással tűnik el a hullámokban.
Azonnal egy láda mögé vetem magam, majd kikukkantva onnan próbálom felfedezni az íjászt, hogy viszonozni tudjam a lövést, megakadályozva, hogy újabb áldozata legyen az orvlövésznek.
Most már a fegyvereké a szó.

Az átlag ember azt várná, hogy a vérre éhes martalócok alig várják, hogy a másik hajóra átugorva -vagy köteleken átlendülve- lerohanhassák azt és kard-ki-kard közelharcban gyűrjék le az ártatlan civileket.
Ám nem így történik. Egy íjász meglepetés szerűen bukkant fel a másik hajó orrában és megsebesítette a Viridiel mellett álló matrózt. Az elf gyorsan fedezékbe is húzódik és amikor másodjára próbálkozik, már le is tudja szedni jó íjász tudásának hála az orvlövészt. Ám a magára hagyott kötelek összegabalyodnak és hamarosan a kis bárka sorsába beletörődve hagyja, hogy a fregatt méretű kalózok mellé ússzanak. És a vérengzés csak most kezdődik el.
A palánkon kihajolva vagy tucatnyi íjász zúdít sortüzet a kis ladikra, a sors fintoraként a hírvivő felé nem jön lövés. Ám a képzetlen társai -akiknek nem is mindegyiknek van távolsági fegyverük- jóval szerényebben tudják viszonyozni.
Miközben a magassági fölényt kihasználják a támadók, szép lassan a hajójuk irányt vált, hogy összeakasszák a két orrvitorlát. Csak ez után kezdődhet meg s lassú átmászás ezen keresztül a kereskedők fedélzetére.

A megbízótól kapott íj kiváló és még mindig csodálkozom és nem is igen értem, honnan tudták visszaadni, de ezt már minden valószínűség szerint örökre a homály fedi majd.
Azonban ezzel a remek fegyverrel sem gondoltam volna, hogy megcélzom a kalózhajót, nem akartam feleslegesen pazarolni a nyilaimat, inkább a köteleknél segédkezem a matrózoknak, hogy további haladékot nyerjünk, ha lehet.
Egészen addig, míg a mellettem álló matrózt el nem érte a másik vitorlásról indított vessző, ami azonnal fedezékbe kényszerített és most már én sem haboztam, hogy használjam a fegyverem.
Mivel a lövéshez meg kellett mutatnia magát, így jó célpontot nyújtott az orvlövész és nem is haboztam, aminek következtében egy íjásszal kevesebb volt a kalózok köreiben.
Nem sokáig örülhettem azonban a sikernek, mert a matróz kiesésével, nem volt, aki megfeszítse a köteleket és míg én a lövésszel voltam elfoglalva, azok szabadon kuszálódtak össze, végképp lelassítva a bárkát, ami elég volt, hogy a kalózok mellénk érjenek és öldöklő nyílzáport zúdítsanak lefelé ránk.
A matrózok nem voltak távolsági fegyverekkel ellátva, jó, ha egy kettőnek a kezében láttam íjat, így elsöprő volt a kalózok fölénye és sok társam már halottan vagy sebesülten feküdt a fedélzeten, mikor megkezdődött a hajó elfoglalása. Én megtettem, ami tőlem telt és, amíg volt nyílvesszőm, addig lőttem, megritkítva az átmászó haramiákat.
Mikor kifogytam a munícióból, akkor kézbe kaptam a kardom és megkezdődött a közelharc. Összeszorított fogakkal vetettem a hátam az egyik árbocnak és igyekeztem minél tovább kitartani.

Az awyrisi megteszi a tőle telhetőt, de gyanítható volt mind az üldöző hajó méretéből, mind abból, hogy nem kockáztattak volna feleslegesen egy kétes kimenetelű csatát, hogy a helyzet több, mint súlyos lesz.
A közelharc már karnyújtásnyira és egy kardos-tőrös kalóz sapkás fut felé az életet jelentő deszkákon... no nem a színpadon, ez a valós élet. Ahol meghalnak azok, akiket leszúrnak. Úgy tűnik, mind a két fegyverét forgatja a két kezében, ám az utolsó lépések egyikénél korán lendül a bal keze és a kést a hátát az árbocnak vető felé hajítja. Csak ez után szúr előre a karddal, mikor már látható az erre adott mozdulat iránya.
Egy védőt viszont még nincs ki támadjon Viridiel balján, ki egy lándzsát szorongat. Elég közel lenne ahhoz, hogy akár segíteni is tud neki, ha gyorsan kapcsol.

Azt hiszem nem voltak kétségeim a csata kimenetelét illetően, hiszen, ha ilyen kitartóan üldöztek minket, akkor nagyon ki voltak éhezve a zsákmányra és mi sem fegyverzetben, sem legénységben nem vehettük fel a kalózhajóval a versenyt, akármilyen hősiesen küzdöttünk is, hogy megmeneküljünk előlük.
Mikor összekötötték a két hajót, már csak a kétségbeesett harc maradt, mert valószínűleg úgy sem hagytak volna minket életben.
Máris kezdett káoszba fordulni a helyzet és szinte rögtön használhattam a kardomat is, ahogy egy üvöltöző, vérmes kalóz rohant nekem, egyik kezében kardot, a másikban tőrt lóbálva, amit még futtában hajít felém.
Szerencsére ahhoz elég messze van, hogy észleljem a felém közeledő pengét és félre üssem, de azonnal arrébb is vetődök, a mellettem kissé dermedten álló, dárdás matróz felé, hogy kirántsam azt a kezéből és a felém rohanó elé rántsam, remélve, hogy a lendület felnyársalja.
- Jobb, ha menekülsz. – vetem oda a legénynek közben.
Aztán, ha körülnézve azt látom, hogy semmi esély nincs már, megpróbálok a palánkhoz hátrálni és a vízbe ugrani.

/Viridiel/

Turion fia igen jó a harcban, reflexeinek hála a repülő pengét elüti kardjával, ám az esze is legalább ilyen jól vág. Nem válik hőssé, hiszen azok meghalnak. Miután felnyársalja a lándzsás fegyverével az elsők között érkező tengeri rablót, rájön gyorsan, hogy a hullám csúcsát már nem fogják tudni tartani. Bármennyire harciasak is az emberek a fedélzeten, már a lövésektől is sokan meghaltak vagy súlyosan megsebesültek. Igazi angol úriemberként viselkedik és... oly módon távozik. Még szabad az út a korlátig, így ha rohan a sráccal -kit úgy tűnik, szárnyai alá vett idő közben- pillanatok alatt átlendülhetnek a korláton és a vízbe ugorva menekülnek.
Az egyik deszka ott úszkál mellettük, nem tudni honnan és hogy tört le, hiszen a csata nem olyan régen kezdődött, lehet akkor történhetett, mikor a két hajó egymásnak ütközött. Minden esetre, ha gondolják, még bele kapaszkodhatnak. Jól fog jönni, hiszen a hipotermia első jelei már csak órákra vannak a februári hideg vízben.
Ki kell találniuk valamit, ha nem akarják elveszteni az eszméletüket! Most már Viridiel lelkén két élet is múlik... illetve három. Hiszen egy lány rossz úton van és ha nem menti meg...

/Aglarnis/

Az ájult pók lány igen különös álmot lát, mikor már harmadik napja sodródik magán kívül a csónakban. Már régen nincs ereje befolyásolni bármit maga körül. Ám hirtelen...
Egy féllábú északi elfet pillant meg, ahogy a csónak végében áll. Fa lába és mankója, karddal az oldalán bizony összhangban van robusztus alakjával és szigorú tekintetével.
-Anyád büszke lenne rád, ha látna! Hát ezt kell látnom? Így szakad vérem egyik vonala, ki elfelejtett éj tünde lenni? Gyere! -ezzel kezét nyújtja, amit ha elfogad ISIS lánya, akkor igen könnyűnek érezheti tagjait.- Olyan konok vagy, mint anyád!

Talán nem valami nagyon lovagias, amit teszek, miután kilőttem összes nyilam és hullámsírba tettem jó pár kalózt, majd elhárítottam az első lendületes támadást, de nem akartam ismét fogságba esni és hősi halált halni sem lett volna értelme, mikor annyi mindenen keresztül mentem már, hogy haza jussak. Túléltem Zevadar bányájának poklát, az életemre törő törekvéseket és nem akartam így végezni.
Megtettem, ami tőlem tellett és még így sem biztos, hogy életben maradok, hiszen ki tudja milyen távol a part, vagy nem-e vadásszák le a kalózok a túlélőket.
Még utoljára igyekszem megmenteni egy lelket, egy-emberi korban, talán magammal egykorúnak tűnő fiatal matrózt, aki megfogadja a szavam és velem együtt csobban a vízbe a hajó árnyékában.
A víz nagyon hideg és a fogaim is összekoccannak, ahogy felmerülök, de valami szerencse folytán legalább egy méretes deszka sodródik hozzánk és ebbe kapaszkodva talán elevickélhetünk egy darabig.
- Tudod merre a part? – kérdezem, ha a fiú is felbukkan mellettem.
Ha van róla fogalma, akkor arrafelé hajtjuk magunkat, remélve, hogy el is érünk addig.
~ Hát a barna elf lányról ennyit. ~ jut eszembe még, ami elég humoros, jelen helyzetben, amikor a magam életéért kéne aggódnom.

Nem tudja már Aglarnis, hogy ébren van-e vagy álmodik, vagy már átlépte a nemlét küszöbét. A felhők az égen, a nap és az éjszaka váltakozása, a hullámok csobogása, mint összeolvad előtte, fogalma sincs, hogy mennyi idő telt el, mióta elhagyta a kalózhajót és beleájult a csónakba.
Azt azonban tudja, hogy már nincs sok ideje hátra és soha nem lesz már ereje, hogy legalább annyira feltápászkodjon, hogy belecsobbanjon a hűs vízbe, ami végre örökre elnyelhetné a fájdalmával, szégyenével együtt.
Mikor megint ébren álmodik, meglepődve veszi észre a falábú, nagydarab alakot, aki a csónak túl feléről néz le rá rosszallóan.
Még meg is mosolyogja magát gondolatban, mert már ajkait sem képes mozgásra bíztatni, hogy micsoda képzelgései vannak, de ekkor még meg is szólítja az alak és szavaitól még ebben az állapotban is szégyenkezve rezzen össze.
Szívesen mondana ellent neki, elmondva, hogy pont azért tette, amit tett, hogy nem hozzon senkire szégyent, de képtelen rá.
De valami arra biztatja, hogy fogadja el a segítő kezet, amit a morózus öreg nyújt felé, még ha azt is gondolja megbolondult.
Igaz nem gondolja, hogy sikerrel is jár, hiszen két napja már mozogni sem bír, mégis, ahogy emeli a kezét, meglepődik, hogy könnyedén tudja ezt megtenni.

/Aglarnis/

A nagyapa kísérete átalakította a festett barna hajú elf lányt úgy, hogy képes volt érzékelni halott ősét. És bizony ez megváltoztatott jó néhány dolgot őbenne. Sikerült talpra verekednie magát, ráadásul tized annyi erőfeszítésbe került, mint gondolná. Ahogy az elfogadott segítő kéz felemeli, igen dinamikusnak érzi újra mozdulatait.
-Azt hiszem, ideje lesz nem csak bajba keveredni, de néha hátra lépni. Néhány dolgot elrejt a részletekben a világ közelről és csak akkor veszed észre, ha távolról figyeled alázattal.
*Ezzel maga is hátra lépett, fizikai állapotához képest meglepő, hogy magabiztosan a csónak orrára hág fel és húzza maga után a nőt. Már-már úgy tűnik lassan, hogy egy egyre távolodóbb, meghatározhatatlan pontban lebeg. És maga sem lehet biztos abban, hogy ezt egyre inkább összeszűkülő szemmel nézi vagy úszik vele együtt a végtelenbe.
-Ideje lesz sok mindenre megtanítanom téged. Gyorsabban kell haladnod a tanulással, mit eddig, mert hamarosan a sorsod fog múlni azon, amit ez után hallasz.
*Egyre biztosabban érezheti, hogy megváltozott a dolgok menete. A mozdulatlan repülés és a gyorsan suhanó lebegés közt félúton valami történik vele és gyorsabban haladnak, mint a szél.
-Figyelj a környezetedre! Találj valakit, aki megment téged! Ha mindent csak saját erődből és büszkeségből akarsz megcsinálni, az gyors és szégyenteljes út lesz. Hívj társakat magad mellé, ahogy a seregben tanultad! És irányítsd őket!
*Ha elkezd azon gondolkodni, hogy kik lehetnek a közelében ott, ahol senki sincs, akkor két eszméletlenül lebegő szerencsétlen könnyen kiszúrhatóvá válik. Szinte olyan, mintha mindvégig felettük lebegtek volna. Egy ember palánta úszik egy fadarabon a leggyűlöltebb ellenséggel, egy erdei elffel.
Megpróbálhatja felhívni magára a figyelmet, ám ez nem lesz egyszerű. Abszolút nem érzékeli a két hajótörött az ő jelenlétét.

/Viridiel elvesztette az eszméletét és a barátja is a halál küszöbén van. Életfunkcióik vészesen lelassultak, a szíveik is közel vannak ahhoz, hogy elfelejtsék, mikor kell a következő alkalommal dobogni. Bár mellette az ember még lázálmok tengerében érzékeli a valóság egy végletesen eltorzított képét./

Talán az érintés, vagy valami nagyon erős mágia volt az, ami segítette Aglarnis-t, ezt talán soha nem fogja megtudni, de most nem törte ezen a fejét, csak elfogadta úgy a dolgokat, ahogy történtek.
Azon sem lepődött meg, hogy olyan könnyedén mozgott, mintha nem hevert volna már napok óta étlen-szomjan a csónak alján és nem lett volna tele sebekkel.
Mivel nem igen tud megszólalni, ezért nem tud védekezni, hogy esze ágában sem volt ebbe a bajba keveredni, de egyébként sem tette volna, hiszen a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy valahol igaza van ennek ……a rokonának? Ősének? Sosem volt erőssége az alázat, ezt be kell ismernie.
Most azonban mintha saját magát is valami távolról figyelné és habozás nélkül indul a falábú férfi után, aki olyan biztosan mozog, mintha meg lenne mindkét lába. Bár, ha jobban megnézi…….talán nem is lépked, hiszen már nem is a csónak felett járnak.
~ Vajon miért nem lepődök meg rajta? ~ fut át kósza gondolatként rajta, de még csak meg sem rezzen. Bízik annyira a szellemben, hogy ne féljen, hiszen családja szelleme és ezek sosem voltak idegenek egy sötét elf számára.
Tudta, hogy valószínűleg a halálán van és ez talán valamiféle kapcsolatot hoz létre közte és az ősei között.
A tanulás emlegetése viszont ennek, mintha ellentmondani látszana, mert miért kéne bármit is megtanulnia, ha aztán már nem veszi hasznát?
De most nem olyan ostoba, hogy ellentmondjon, ezért bármilyen érthetetlen számára, rábólint.
Mintha csak erre várt volna a férfi, máris olyan sebességgel suhantak, hogy az elf lány szinte beleszédült.
Igazán nem rajta múlik, hogy kis kételkedés azért felmerül benne, miként is teljesítse a szellem kérését, hogyan kérjen valakitől – rajta kívül, - mikor a nyílt tengeren sodródott, miként szerezzen társakat, mikor talán csak órái lehetnek hátra.
Ekkor látja meg a deszkadarabot, ami a hullámokon billeg és amibe két ember kapaszkodik. Kíváncsian néz le rájuk, mert úgy érzi ott lebeg felettük. Meglátja, hogy egyikük egy fiatal fiú, a másik pedig………egy lombtünde? Egy pillanatra fellobban benne az ősi ellenszenv, de aztán erőt vesz magán. Talán ez valami próba és most itt az ideje bizonyítani?
Igyekszik lekiabálni, integetni nekik, de láthatóan nem látják és egyébként ők sem látszanak úgy, mintha jól lennének. Mihez kezd két alig élő hajótöröttel, amiből az egyik egy erdei?
De most nem adja fel! Ha ez egy próba, akkor rajta nem fog múlni, legalább az ősök és a szülei legyenek büszkék rá!
- Hogyan? Mit tegyek, hogy észrevegyenek? – fordul kérdésével az őt eddig segítő ős felé, bár talán a szája meg sem mozdult.
Arra gondol, lejjebb kéne ereszkedni, hátha akkor meglátnák, vagy ha megérinthetné őket…….
- Hahó! Itt vagyok! Nézzetek már rám!

/Aglarnis/

A nagyapa hagyta, hogy a lány úgy oldja meg a feladványt, ahogy megtanulta. Hiszen a legtermészetesebb reakció az, hogy igyekszik magára felhívni a figyelmet.
-Halottként nem hallanak téged. -jelentette ki hűvösen- Csak ha sikerül megszállnod a testüket, különös, idegen érzéseket sugallhatsz nekik. Félek, ennél többre jelenlegi állapotodban nem leszel képes. Bár jó lenne átvenni valamelyikük felett az irányítást. -mondta elgondolkodóan- De meglepődnék rajta, ha sikerülne neked.
*Viridielt nem tudja megszállni, még ha meg is próbálná. Ám az ébrenlét és az eszméletlen ájulás között hánykolódó ember lelke túlságosan kimerült ahhoz, hogy ellenálljon akár csak egy ilyen gyenge próbálkozásnak is. Aglarnisra is hatnak az elmúlt napok megpróbáltatásai, ám a varázstalan lények magasabb ellenállása sem menti meg a behatolástól a lombtünde által megmentettet.
ISIS lánya nem is sejti, mennyire túlvilági létén múlik a két ellenségének kihűlt teste és élete. Őket talán még megmentheti, miközben megpróbálná magát kihúzni a bajból. Ám ha nem hat oda a futár társa, hogy felébressze és utolsó energiáit még mozgósítsa magában, Turion fia teste végzetesen lelassul a következő 1,5 órában és kihűl.

„Halottként nem hallanak téged.” E azért megakasztotta Aglarnis mozdulatait és képzeletbeli kiáltozásait, mert egy dolog volt sejteni, meg más dolog ilyen mellbevágóan egyenesen szembesülni vele. Az ős többi szava kis késéssel jutott el ezért a lányig, aki még helyeselni sem volt képes, mikor neki szegezte a szellem, hogy nem lenne képes megszállni egy testet.
Már hogyan is lenne rá képes? Nem valami nagy mágus ő, még alig kezdte el tanulni az elf praktikákat, meg aztán arra is alig szánt időt a katonáskodás mellett.
Elszomorodva lebegett a két férfi felett, akik közül az egyik még szinte kölyök volt, a másik meg ősi ellensége és először nem is gondolt rá, hogy megpróbálja, csak aztán eszébe jutott, hogy mit mondott a féllábú az édesanyjáról, hogy milyen makacs és, hogy ő rá hasonlít és a dac felzubogott benne.
Ha meg sem próbálja a megszállást, honnan is tudná, hogy nem sikerül? Ennyire könnyen nem adhatja fel!
Az erdei elffel nem is próbálkozik, nem azért mert tudja, hogy nem lehet, de az ellenszenv is visszatartja, pedig egészen tűrhető kinézete lenne, ha nem lenne az a sápatag bőr például.
Így aztán sok választása nincs és aztán maga lepődik meg a legjobban, mikor sikerül, mert azt sem tudta, hogy csinálta. Egyszer csak a fejében volt és csak az volt a szerencséje, hogy a fiú annyira gyenge volt, hogy gondolatai lassan csordogáltak, így nem árasztották el a sötét tünde lányt.
Arra gondolt, hogy a saját testét ringató csónakhoz kell eljuttatnia őket, de ahhoz a kölyök már gyenge lenne, ezért a lombtündét is magához kell térítenie, hogy segítsen.
Néhány sikertelen próbálkozás tán, ami inkább valami rángatózás félének tűnt, végre kontroll alá vonta a testet és nem éppen kíméletesen rázogatni, ütögetni kezdte az elfet.
- Ébredj héé! Láttam valamit arra ni! – bök a csónak felé esélyesen. – El kell jutnunk oda, különben meghalunk!
Remélhetőleg a hangos szavak és a durva rángatás meghozza gyümölcsét és akkor elevickélhetnek a csónakig.
~ Jól csináltam? ~ kérdezi a szellemtől, ha még ott van vele.

/Aglarnis és Viri/

Az ifjú sötét elf igen különös élményekkel gazdagodhat új testében. Illetve annak hiányában. A játékot egy tapasztaltabb szellem is kíséri és bizony néha jól jön a segítsége.
Érzi és látja ISIS lánya, hogy a terve beválik. Belülről követheti nyomon, ahogy nagy nehezen újra ráveszi az ember az elfet, hogy tegyenek egy próbát, szinte végletekig elgyötörve, remegő kézzel, de amíg mozgásban vannak, addig legalább melegíti őket az izmaik mozgása annyira, hogy nem érkezik el a vég.
Gyorsnak tűnik a haladásuk, bár az állandóan hánykódó tenger és hogy nincs egy fix pont nehézzé teszi a tájékozódást, mennyit is haladtak valójában. Csak az épp mellettük felemelkedő majd alattuk elmenő hullámok játéka kötheti le őket, ahogy ide-oda dobálják őket.
Már nem tudni pontosan, hogy tíz perc vagy tíz óra volt-e, amíg eljutottak az idő közben megpillantott lélekvesztőig. Valahogy minden állandónak és időtlennek, mégis olyan gyorsan változónak tűnik. Lehet csak az örök lét nehezedik így a fiatal pókra.
Meg kell oldaniuk a kihívást, hogyan kapaszkodnak fel rá legyengült állapotukban. Ám ha ezen túljutnak az oldal lécek jelentette akadályon, akkor egy halott lányt pillanthatnak meg a mentőhajó alján feküdni. Sok sebet szerzett. Nem lehetett könnyű élete utolsó szakasza.
Elsőre lombtündének tűnik, ám ha hozzá nyúlnak a bőréhez, a fehérítő szereknek köszönhetően hamar lebukhat az északi elf. Ám a látványtól visszatér jó pár emléke az áldozatnak apja szigorú büntetéséről, ahogy haragvó tekintettel vitáztak a döntéséről. Mintha már le mondott volna akkor, hogy két lánya legyen. Nem mondta ki, de valami megszakadt benne a szeme fénye, addigi büszkesége iránt. És a magát juhásznak álcázó összekötő is. Ám az áthelyezése és Sziszi továbbra sem jut a tudatos felszínre.
A megdöbbenéstől hirtelen kívül találja magát a lány, felettük lebegve. De ha megpróbál visszatérni régi önmagába, nyugodtan bele feküdhet a testbe, ám nem válik újból eggyé vele. És valahol idő közben a nagyapa is lelépett, észrevétlenül búcsú nélkül hagyta tovább boldogulni. Csak most veszi észre, hogy nem hagyatkozhat a továbbiakban rá.