/mindjárt ítélet/


A tiszt szívében és lelkében elveti Jam a kételkedés magvait. Így ad neki még egy esélyt.
-Rendben van! Ha ártatlan vagy, akkor bizonyítsd be! Még mindig sok a homályos folt, biztos vagyok benne, hogy találunk valamit. És ha adsz bármit, ami miatt hihetünk neked, akkor megvárjuk azt a gazdát, aki fejszével akart megölni és meghallgatjuk, hogy szerinte mi történt.
Először is, hogy végig vegyük az elejéről! Azt mondtad, hogy egy rokonotok farmjára igyekeztek. Hol van ez a tanya? És hogy hívják őket? Milyen szálon vagytok a családtagjai? Hol vannak a szüleitek a húgoddal?
*Jó, ez elég sok kérdés egyszerre és most ad is egy kis időt a válaszra. Eközben az emberei szorgosan rángatják az ellenálló srácot az akasztófához, hogy nyaka köré tekerjék a hurkot. Még megvárják a választ, ám ha az nem bizonyul kielégítőnek és csak mellé beszél a vádlott, akkor elkezdik húzni fölfelé.
Senki sem akarja, hogy egy lovat vagy egy sámlit alá rakva hirtelen lezuhanjon. Azzal csak kitörné a nyakát. A fojtogatás meg egy jó ideig eltart általában és a rettegő menekültek láthatják, hogy nem kímélik a katonák azokat, akiket fosztogatáson és a rendkívüli állapot kihasználásán érnek vagy vádolnak. Jobb egy ártatlannal többet felkötni, mint tíz útonállót futni hagyni a zűrzavarban.
Ám a kezét sem próbálják meg a srácnak hátra kötni, hogy kapálózhasson. És így ki tud bújni a vesztőhely fogságából és négykézláb érve a talajra gyorsan átbújik a talpak alatt és már szalad is.
-Kapd el! -üvölt rá a kutyájára az egyik menekült gazda. Gyönyörű dobermannja van, elegáns házőrző és megbízható, hű barát.
Az eb néhány percen belül beéri a sérültet, ám a nehéz páncélba bújtatott gyalogság lemarad tőle. Csak az egyik lovag fegyverhordozója lohol tíz méterre mögötte ura két méteres acél pallosával vas vért nélkül, készen arra, hogy megmutassa, jó lovag fog válni belőle, ha egy haramia ellen most bizonyít.


/párbaj/

Angel és Becca eközben tovább folytatják a küzdelmüket. Immáron megvan mind a két oldalon az első vágás. A lovagi szabályok szerint duplán is feladhatják. Bámulatos ügyességről tettek tanúvallomást. Ám még nem tettek egymásban komolyabb kárt.
Ha most elmennek, mind a ketten győztesnek kiálthatják ki magukat.

Persze mindenki megpróbálna mindent az ő helyzetében, mikor a körülötte lévők, különösen az őt idekísérő lovag és az általuk kissé leamortizált katona szeméből szinte sütött a vágy, hogy lógni lássák és egy egyáltalán nem elfogulatlan parancsnok „tárgyalja” az ügyét.
- Nini-Will-ben találkoztunk volna az unokanővérünkkel, de mire odaértünk eltűnt és pár jószándékú ember segítségével megtudtuk, hogy Braslov felé indulhatott, de valamiért nagyon sietősen. Mivel pont azért találkoztunk volna a városban vele, hogy mutassa a farmra vezető utat, mert ő ismeri jól, mi szinte kicsiny gyermekként jártunk utoljára ott, ezért indultunk errefelé, bár kissé bizonytalanul. Aztán találkoztunk magukkal és elmondták, hogy orkok garázdálkodnak a környéken, ezért óvatossá és gyanakvóvá váltunk, hiszen nem vagyunk gyakorlott vándorok, csak a rokonunkat igyekeztünk megkeresni. Nincsenek más hozzátartozóink. – válik, persze szándékosan, szomorúvá a hangja, - szüleinket elvitte valami nyavaja és azért indultunk útnak. Szegény húgom meg most még engem is elvesztett. Nagyon szívtelen emberek maguk. – igyekezett a körülötte álló és főleg a családos emberek szívére hatni.
Ezeket a szavakat azonban már zihálva mondja, mert erős küzdelmet vív az őt cibáló katonákkal, akiknek nem úgy néz ki, hogy szándékában állna sokat várakozni a bizonyítékokra.
- Hééé! Kérem…ké…hrrr….em – fuldoklik kapálózva, a kezét a hurok alá próbálva tolni, hogy kapjon levegőt és meglazítsa még van ereje a csomót.
Sikerrel jár és a meglepődött katonák lábai között már rohan is, hogy eltűnjön, mikor meghallja a parancsszót. Igaz, egyáltalán nem számít kutyára, azt hiszi, hogy a katonák veszik üldözőbe, ami igaz is csak részben.
Pár pillanat múlva már valami nagyot taszít rajta és egy dühösen morgó állat nyomja a földbe, melynek meleg lehelete a tarkóját csiklandozza.
Meg sem mer mozdulni, mert biztos benne, hogy a kutya menten elharapja a torkát és hiába van nála egy rejtett tőr, mire azt előkapná, addigra neki annyi lenne.


Az ugrás nagyszerűen sikerül és a lány képtelen megtartani sérülten a saját és még az én lendülettel megspékelt súlyomat is, így a földre kerülünk.
- Nem is törekszem a csodálatodra áruló! – vágom az arcába, ami most igen csak közel kerül, de nem élvezhetem a közelséget sokáig, mert bár ügyes vagyok, azért erőben, termetben kevésbé ütöm meg az ő mértékét és nem tudom leszorítva tartani, hogy leüthessem, vagy megkötözhessem, így hamarosan ugyan még mindig szoros testközelségben, de sajnos fordított helyzetben találom magam, ahol egy éles kés szorul a torkomnak.
Dühösen meredek rá, mert a kezemben volt szinte a győzelem és elpuskáztam! De nem akarok meghalni, bár forrong bennem a düh és szívesen kockáztatnék még egy kétségbeesett mozdulatot, de győz a józan eszem és most, ebben a helyzetben a feladás mellett döntök.
Jam lehet segítségre szorul és csak én bennem bízhat, Angel, meg nem menekülhet, ha már ketten leszünk és akkor elkapjuk.
- Dögölj meg Angel! Úgy is elkapunk előbb-utóbb és akkor végig nézem, ahogy először Jam adja vissza a kölcsönt véreddel pótolva az övét, aztán azt, amit Ulrik szán neked. – sziszegem az arcába, de mozdulatlan maradok.
Meg fogom találni! És azt nem fogja megköszönni!

Igyekezetem végül meghozta gyümölcsét, így teljes erőmet beleadva sikerült magam alá kényszeríteni ellenfelemet. Az, hogy árulónak nevezett kicsit felbőszített, és ezt fenyegetésemmel a tudtára is adtam.

- Áruló, mi? Nem tudsz te semmit sem! - morogtam közelebb hajolva az arcához, hogy minél fenyegetőbb látványt nyújtsak.

- De persze nektek Ulrik maga az Isten - köptem ki a szavakat undorodva, a kést még mindig a nyakának szegezve.

- Szóval végignéznéd, mi, amint Ulrik a lehető legborzalmasabb halálba küld? Nos, csak hogy tudd, rátok sem vár sokkal jobb, ha üres kézzel mentek vissza hozzá. Annyi, hogy élve megússzátok a dolgot, mert szüksége van rátok. De nehogy azt hidd, hogy ha feleslegessé váltok a számára, akkor nem fog eldobni titeket, és végezni veletek a lehető legkegyetlenebb módon. S lehet akkor majd visszagondolsz erre a pillanatra, s azt fogod kívánni, bár én végeztem volna veled - sziszegtem neki, s egy kis sebet ejtettem a késemmel a nyakán, melyből egy csepp vér szivárgott ki. Majd szinte ellöktem magamtól, elvettem a kést a torka elől, és feltápászkodtam.

- Most pedig menj, és mentsd meg a társadat. Nem érdemel egyikőtök sem halált, bármily mocsok gazemberek vagytok, és bármily kegyetlenül megölnétek bárkit is - mondtam neki csendesen.

- Próbálkozhattok nyugodtan továbbra is, ám én nem élném bele magamat nagyon a helyetekben, hogy sikerül elkapnotok engem. Mindenesetre sok sikert kívánok nektek a hajkurászásomban. No és Ulriknál is, hátha kicsit jobb hangulatban álltok elé a rossz hírrel, s akkor talán kegyesebben bánik majd veletek - hangomban csak egy kevés gúnyosság volt kihallható, ám inkább sajnáltam őket, semmint mérges lettem volna üldözőimre.
Tudtam, hogy már most eléggé megsínylődték a velem való találkozásukat, aminek azonban csak egy kis részét köszönhették nekem, a nagyobbik részét inkább a véletlennek köszönhették, de tudtam, hogy ami Ulriknál vár majd rájuk, az ennél is százszor rosszabb lesz. Ugyan láttam, hogy ezek a fiatalok milyen kegyetlenkedésekre képesek, de ennek ellenére sem kívántam nekik e kínt. Csak remélni tudtam, hogy egy nap talán belátják, hogy igazam volt, és Ulrik csak kihasználta őket.

- A soha viszont nem látásra! - köszöntem el végül a lánytól, aki az életemre tőrt.

/a bíróság/

Jam nyúlcipőt húzott és messzire szaladt, ha a szívét kérdezték e pillanatban. De volt az egyik földműves, aki a kutyájától csak a realitást kérdezte vele kapcsolatban. És nem is váratott sok ideig, hogy ledöntve őt a lábáról vicsorogjon rá a földre szegezve, míg oda nem értek a katonák.
Ahogy megkötözték és felrángatták, hát vérszomjasan lökdösték oda a „bíró úrhoz”. Aki láss csodát, nem hatódott meg attól, hogy egy ártatlan srác megpróbált elszelelni az ügye kellős közepén.
-Nos, az az egy gond, hogy én feltétel nélkül hinnék neked. Mert elég ártatlan képed van. Ha egy szóval is említetted volna, hogy nem tudod az utat és nem vagy biztos a rokonod hollétéről. Arra sem válaszoltál a szökésed előtt, hogy mi is a teljes neved. És ki is a te rokonod.
De ettől függetlenül elhiszem neked, hogy csak elfelejtetted a nagy igyekezetedbe, hogy leved a lábast a tűzről, mert ott felejtetted elmenéskor. Az istenek látták, mi történt és megbocsátanak az ártatlanoknak. Én pedig nem is veszem el a kenyerüket.
*Ezzel magasba lendítette a kezét tenyérrel fölfelé, mintha csak fel akart volna egy láthatatlan lényt tolni a fenekénél fogva a magasba. És Jammel is ez történt, csak nem az ő keze által, hanem a hurok szorító húzása miatt a nyakán. Egyre nehezebben vette a levegőt, ahogy szép lassan bevégezte az életét. A testét pedig ott hagyták elrettentésül minden más gonosztevőnek a levegőben lógva.
Nyugodjék békével!


/párbaj/


Lassan véget ért az összecsapás, ám a kislány, aki ez alatt az erdőben bóklászott csak most ért ide.
-Ti vívást gyakoroltok? Megtanítotok engem is? A bátyám katonaként meghalt és az óta nincs aki megmutassa, hogy kell...
*Nyolc éves volt körülbelül, szőke és boci kék szemeivel nézett. Nyilván úgy gondolta a távozóban lévő két nőről, hogy jóban vannak és csak edzenek. És mivel nem fiúk, így hátha több esélye lesz bekönyörögni magát közéjük, mint egyébként.


/Bocsi, hogy ezt még beraktam, csak előző reagoknál rég elterveztem, hogy jönni fog. És nem akartam, hogy bennem maradjon. /

A halál gyorsabban érte el Jam-ot, mint várta és mielőtt még (userrel egyetemben) felfogta volna, már el is ragadta, így reagálni sem tudott rá.


Igaz, hogy arra neveltek, hogy ne érezzek félelmet, bármilyen helyzetbe is kerülök és én is szánalom nélkül osztottam a halált, de most, hogy szinte közvetlen közelről néztem szembe vele, valahogy nem volt kedvem meghalni.
Különben is miért dobtam volna el botor módon az életem, mikor a hibát helyre lehetett hozni és lovag sem voltam, hogy a büszkeség vagy önbecsülés akadályozzon meg benne, hogy éljek a kegyelem lehetőségével és majd később végezzem be a feladatom, mikor már meggyőződhettem róla, hogy Jam is jól van. Nélküle félkezűnek éreztem magam és bizonyára ez is közrejátszott, hogy ilyen könnyen legyőztek. Kellett nekem Jam higgadtsága és a támogatása.
- Annyit tudok, amennyit kell! – néztem azért farkas szemet Angel-lel. – Ulrik a vezetőnk és nevezheted, aminek akarod, te árultad el és nem ő téged. A szabályok mindenkire vonatkoznak és én nem futok el előlük, mint te. – sziszegtem felé meggyőződéssel, hogy nekem van igazam. – Ha nem végzem el a feladatom, büntetést érdemlek és igaza lesz Ulrik-nak, ha megteszi. Mivé lenne a családunk, a csapatunk, ha a kudarcnak nem lennének következményei? De ne félts te engem, nem fogom feladni, viszont te sehová nem futhatsz, hogy elmenekülj előlünk. Ha mi nem is járunk esetleg sikerrel, majd lesz más. Soha nem lesz nyugtod. – mondom most már halálos nyugalommal, a düh elszáll, hiszen tudom, hogy igazam van.
Mikor elenged feltápászkodom és leseprem magamról a leveleket-
- Örülök, hogy nem öltél meg, de tudd, hogy hibát követtél el és azért mert most megkíméltél, ne várd, hogy én is ezt fogom tenni, ha ismét találkozunk. Kapsz némi előnyt, míg megkeresem a társam, de aztán folytatjuk tovább Angel. És az a láb – intek a sérült tagjára, - azzal nem jutsz messzire.
A vékony kislány hangra a forrása felé kapom a fejem és bosszúsan meredek a jövevényre, de aztán megvonom a vállam.
- Azt hiszem rossz helyen kopogtatsz kölyök. Én biztos nem tanítok neked semmit, már itt sem vagyok és szerintem ennek a szukának meg elég sürgős mehetnékje van. Kotródj haza mielőtt elkap az erdő réme, aki előszeretettel szopogatja ki az ilyen kislányok csontjából a velőt.
Azzal még egy „még találkozunk” pillantással jutalmazom Angel-t és eltűnök, amerről jöttem.

- Bolond vagy, ha vakon hiszel Ulrik minden szavában - feleltem neki.

- A vadászok kódexét pedig ő tartja be a legkevésbé. A harmadik számú szabályunk kimondja, hogy csakis akkor ölhetünk meg bármily lényt, ha az bizonyítottan veszélyes az emberekre nézve. Ő azonban ártatlanokat öl! Nem is érdekli, hogy vajon az az elf, ork, vérfarkas vagy bármilyen más teremtmény tett-e bármit is ellenünk. Márpedig mi vadászok vagyunk... vagyis lennénk, és nem gyilkosok. De ő mészárlókat képez, nem vadászokat! Kegyetlenül kivégez bárkit, aki csak az útjába kerül! Még a saját fiát is megölné. Na ilyen a ti Ulrikotok - jellemeztem az általam igencsak jól ismert embert. Szavaimból csak úgy csöpögött az undor és az utálat. Szívből gyűlöltem Ulrikot.

- És lehet igazad van, és sosem lesz nyugtom tőletek. De legalább nem élek gúzsba kötve. Szabad lehetek, még ha ez azt is jelenti, hogy egy űzött vaddá kellett ezért válnom. De a saját szabályaim szerint élhetek. Nincs ki megmondja, kit öljek meg, és kit nem. Én nem fogok elfeket gyilkolni, csak azért, mert mágiával bírnak. Én csak akkor ölök, ha nincs más választásom. Könnyűszerrel a másvilágra küldhettelek volna, de nem tettem. Ulrik nem lenne ilyen kegyes a helyemben. Becsüld meg, hogy megkíméltem az életedet. Talán valóban hiba ez a részemről, ahogy mondod, de egyben emberség is. Bennem van kegyelem és megbocsátás. Ulrik ezeket a szavakat nem ismeri. Ez a különbség kettőnk között. Talán ezt most még nem értékeled. Ám egy napon majd viszonozni fogod majd, mert ettől a pillanattól fogva, az adósom vagy, mert megkíméltem az életedet - jelentettem ki, mely valószínűleg döbbenetet váltott ki üldözőmből, bár ha így is volt, ezt jól leplezte. Biztos bolondnak tartott, de nem igen érdekelt, hogy mit gondol rólam. Csak reméltem, hogy egyszer majd rájön, hogy a rossz oldalon áll, és nem kell majd megölnöm őt.

Már épp hátat fordítottam neki, mikor egy kislánnyal találom szemben magam, aki sajnos elég rossz helyen jár. "Társnőm" egyből el is küldi szegényt melegebb éghajlatra, nem éppen kedves hangnemben. Remélem a kislány nem rémült halálra mondatait hallva, mindenesetre én igyekszem őt valamelyest megnyugtatni:

- Sajnálom kislány, rossz helyen jársz - ingattam meg a fejemet.
- Túl fiatal vagy te még ahhoz, hogy vívni tanulj. A vívás nem kisgyerekeknek való. Hidd el, jobb ha inkább babával játszol, mint karddal. Ne akarj olyanná válni, mint mi. Ezzel itt mellettem meg ne törődj, kicsit bunkó a stílusa. Abban viszont igaza van, hogy nem biztonságos számodra ez az erdő. Menj haza, a szüleid már biztos halálra aggódják magukat miattad - mondtam neki kedvesen. Nem akartam, hogy még egy ilyen kisgyermeknek is baja essen.
- Ha pedig a bátyád is katonaként halt meg, gondolom fiatalon, miért akarsz a nyomdokaiba lépni? Hogy téged is elragadjon a korai halál, óriási űrt hagyva a szüleid szívében magad mögött? - tettem fel a kérdést, ami talán nem volt épp a legtapintatosabb dolog a részemről.

A kislány megszeppenve állt egy ideig, majd kénytelen volt maga is haza felé venni az irányt, hiszen mind a két lehetséges oktatója nem csak elzavarta, de maguk is hátat fordítva nekik mentek el valami sokkal kellemesebb helyet keresni. Így hát neki sem volt sokkal több választása.
A démonvadász nyugtalan lelke még egy jó darabig nem talált olyan darabkáját a világnak, ahol ezt az érzést megleli. Az ő Sorsában a fonál szövői. Ám Becca hamarosan megállapodott. Nem tudni, hogy azért, mert nyugalmat áraszt számára a fa, melyen egy akasztott ember csüng vagy csak a megemlékezés egy perce lett volna, de az tény, hogy nem sétált el érzéketlenül mellette.

/Köszönöm a játékot! Becca sorsában még újabb fordulatok várhatóak, ha benne vagytok./

A kislány még egy ideig reményteljesen nézett rám, de én csak megráztam a fejemet és hátat fordítottam neki, mire ő is elindult hazafelé.
Reméltem, hogy a nő, akivel az imént párbajoztam megtalálja a párját, és sikerül megmentenie őt, és egy idő után belátják, hogy hatalmas hibát követtek el, és nem fognak többé a nyomomba szegődni.
Nem néztem egyik lány után sem, komoran ballagtam a fák között, és hamarosan kiértem árnyékukból.
Lábam még mindig fájt és továbbra is húztam kissé, de már gyógyulófélben volt.
Azon gondolkoztam, hogy merre menjek tovább; visszatérjek esetleg Nini-Wellbe, megpróbálni lebuktatni a Nővéreket? Nem, egyelőre ez még túl kockázatos vállalkozás lenne. Vagy nézzek utána annak a nyomnak, amit Braslovba menet találtam? Elég nagy állat hagyhatta ott azt a nyomot azon a fán... Vagy inkább az érintetlen vadon felé vegyem az irányt?
Úgy döntöttem, hogy ezúttal a Sorsra bízom, hogy merre tovább, így hát egyenesen mentem előre, amerre a lábam vitt, nem törődve azzal, hová is vezet engem ez az út, milyen ösvényen haladok tovább, s miféle veszedelmekbe ütközöm majd utam során.  

/ Én is köszönöm a játékot! Remélem van már ötleted a számomra, Uráldur /

Nekem nem volt kedvem udvariaskodni egy bajt kereső kölökkel, ezt meghagytam Angel-nek, akit egy grimasszal jutalmaztam a nagy szólamaira és még egyszer megvetően végig nézve rajta, szót sem vesztegetve többet a fenyegetésére, nekiindultam a visszaútnak. Nem szokásom a lebegőbe fenyegetőzni!
Meg kel keresnem Jam-et, aki biztos leszedi a fejem a történtek miatt, ráadásul csalódást is fogok neki okozni, hiszen számított rám, ezért küldött Angel után.
Valami furcsa, rossz előérzet költözött a gyomromba, ahogy megláttam a vérfoltot, ahol Jam-ot hagytam, aztán a lábnyomokat, melyek azt mutatták, hogy valakik jártak még itt. Követve a nyomokat  értem ki az erdő szélére és akkor megláttam……
A szívembe hideg tőrt döfött valami megfoghatatlan érzés. Csak néztem a lengedező testet és már tudtam, hogy Jam, soha többet nem fog megszidni és leteremteni semmiért. Ahogy vidám, gondatlan kacagásán sem fogok bosszankodni, ha az rajtam csattan.
Jóval később egy kis halmot hagytam magam mögött és vékony vonallá szorított szájjal mentem tovább, hogy valahol megpihenjek, mielőtt eldöntöm merre tovább.

//Én is köszönöm a játékot és Becca áll a kalandok elébe //

/Aglarnis/

A koboldok és főleg más egyéb lények egyáltalán nem bírtak engedelmeskedni a lány utasításainak és IGENIS MEGIJEDTEK! Nem tehetnek róla, a koboldokon kevésbé látszódott, mert ők úgy mindentől megijednek. Főleg, ha kicsit is fenyegeti a testi épségüket.
Ám még a selfek között is rémültebb arcok voltak. Nekik sem volt a szintjükön természetes, hogy egy kiképző megjelenik az akció közben. Igazából milyen akció? Ők egy zsebben turkálásnál nagyobb feladatott összesen nem kaptak még. Az, hogy ez a kiképző egy holt lelke, az meg tökéletesen mutatta nekik, hogy itt valakiket nagyon ki fognak végezni, mert elcseszték. És erősen drukkoltak annak, hogy a saját fajuk a lista végén szerepeljen!
Öt ork áll kint a bejárat előtt őrt. Őket kéne elterelni vagy megölni első körben. De ilyen állapotban nagyon kérdéses lesz, mire lehet jutni velük. Most minden gondolatuk azon jár, hogyan lehetne mások rovására nekik jobb helyzetbe kerülni a végén. Így akár az előbbinél is csúfosabb kudarc lehet, ami pedig már tényleg úgy hat a főnökség előtt, mint amit direkt elterveztek az ő bosszantásukra!

Úgy látszik ez az útja Aglarnis-nak el van átkozva, nem, hogy egy elkeserítően nyomorult bandát kapott, hogy segítsen neki, hanem még most a lehető legrosszabbkor bukkan fel agyapja szelleme, hogy bevesse magát és csak rá kell nézni a szürkéből fehérbe forduló arcokon, a csészényire táguló szemekre és máris nyilvánvaló, hogy talán jobban tenné, ha egymaga menne vissza a bányába és inkább harcban halna meg, mert ebből már épkézláb terv kivitelezést nem fog összehozni, haza meg nem állíthat egy újabb kudarccal apja elé.
- Ne nézzetek már ilyen rémülten! – ordít fel és legszívesebben a fejét a mellette lévő fához csapkodná. – Ti – mutat a koboldokra, - csak azt teszitek, amit mindig. Ti meg – vándorol mutató ujja a csapata elf tagjaira, - szintén, hiszen inaltatok már el gondolom felbőszült károsult elől, vagy tévedek? Nagyapa, te meg ne most kezd el oktatni őket, mert akkor húszan húsz felé rohannak majd.
Nagyon reméli, hogy az öreg most az egyszer hallgat magán kívül másra is, és így meg tudja győzni a csapatát.
Ha sikerül, akkor öt-hat emberrel visszamegy, hogy a bánya bejáratánál lévő őröket szavakkal és obszcén mutogatásokkal felhergelje és maga után csalja az erdőbe, amíg remélhetőleg a koboldok kirabolják a bányát.

A legtöbben még mindig döbbenten állnak az események előtt. És ez leginkább a kísértet előtt ácsorgást jelenti. De a legtöbb szemen már látszik, hogy egy szellemmel rendelkező vezetőnek nem akarnak nemet mondani. Bár még mindig nem képesek semmi mást se tenni, de amikor valaki elindul, akkor ők is és teszik a dolgukat.
-Nem! Mi mondtuk már, hogy nem vagyunk damavojok. A koboldok soha nem lopnak! Ezt felejtsd el!
*Sajnos ezek a nehéz természetű lények a legkevésbé sem akarják, hogy ők menjenek be az ellenséggel teli barlangba, miközben a többiek csak néhány őr elől fognak futkorászni.
~Ha élve haza jutok, azonnal szólok a városőrségnek! Ha ezek sötét elfek, még a végén felkötnek engem is a velük való szövetkezés gyanúja miatt is.
Nem is! Inkább az inkvizíciónak. A fekete mágia az ő szakterületük. Biztosan ki lehet velük egyezni, ha beköpöm, hogy Al-Sziszi egész bagázsa nem is erdei elf...
*Az árulás gondolata fogant meg az egyik embere fejében. Ki most még igyekszik meglapulni a többi között.

Aglarnis-nak csak körül kell néznie, hogy tudja ezekkel az emberekkel nem fog sokra menni. Bár lehet, hogy hosszas rugdosásra teszik majd, amit mond, de abban valószínűleg nem lesz köszönet, az első adandó alkalommal el fognak inalni és ő meg nem akart ezek miatt a gyáva férgek miatt meghalni vagy fogságba esni, igaz az előbbi valószínűbb.
És nem elég, hogy az emberek berzenkednek, még a koboldok is megkötik magukat, természetesen a lehető legrosszabbkor.
- Ezt a maszlagot már senki nem veszi be, úgy, hogy pofa be! – ragadja meg a keze ügyében lévő kis gnóm szószólót és a nyakához szorítja a kését.
- Na most, vagy teszitek, amit mondtam, vagy elvágom a torkodat és megengedem az embereimnek, hogy ugyan ezt tegyék a többiekkel is, úgy is elég sok bosszúságot okoztatok eddig. Most, hogy végre hasznotokat vennénk, nem fogtok kibújni alóla.
A lány tisztában van vele, hogy most már nem bízhat meg innen kezdve a fajtársain kívül senkiben, így nincs sok választása.
- Gyerünk, mindenki dologra!
Hogy mit tesz utána, még ráér azután gondolkozni, ha ezt túlélik.

A sötét elf lánynak majdnem mindenben igaza volt. Egy dologban tévedett, hogy ezek a félnótások szét fognak reppeni az első adódó alkalommal.
Mindenki itt maradt és küzdött a maga módján. Mert egy láthatatlan erő ide kötötte őket. Erősebb volt és a tudatukat befolyásolta, mint a zevadariak mágiája. Ez pedig az arany csillogása. Még nem tettek le arról, hogy valamilyen módon megszerzik maguknak. És ezért bizony még a kint álló őröket is hajlandóak voltak elcsalni.
A késdobáló két orkkal végzett, bár nem azért, hogy a pattogó főnökasszony kedvében járjon. Nem rég ő teremtette le, mint valami neveletlen kölyköt, hogy miért akarja elvágni a torkát annak a meláknak, aki később csak a bajt hozta rájuk. Egyszerűen úgy érezte, hogy kellően kicsúszott Uráldur lánya kezéből az irányítás, hogy úgy gyilkoljon kedvére, ahogy csak akart. És fontolóra vette visszafelé sétálva, hogy a mellette sétáló, nem rég egy agyaras üldözőtől megmentett társát is el kéne tenni láb alól, hogy nagyobb rész legyen az övé.
Miközben egy oughwari a barlang bejárata felé ment és kettő pedig a falu felé erősítésért, a kémnővel nagyapja beszélgetett.
-Szerintem el kéne takarítanod a bizonyítékokat, először talán csak a használhatatlan résszel. Ha jól sejtem, apád úgy is kitér a hitéből, ha megtudja, hogy nem csak drowokat használtál és egyfajta szövetségre léptél velük. Felfedve a kilétedet is.
*A koboldok kicsit később visszatértek és büszkén jelentették, hogy sikeres volt az útjuk.
-Sikerült felderíteni a barlangot. Három törpe az őrszobán, amelyik mameluk nem idekint volt, az az arany közelébe lebzsel. De az alacsony növésűek sincsenek messze tőle. Egy kevés aranyat átpakoltak valami biztonságosabb helyre, mert kicsit kevesebbnek tűnt most, mint elsőre a halom. De a nagy része ott van még.
*Ártatlan szemekkel néztek, hogy senki többet nem várhatott el tőlük. És ők tényleg nem loptak volna, még ha az életük múlna rajta.
-A szekér is ott van, de néhány bányász pont azon alszik.

Nem gondolta volna, hogy a szavai túl sokáig kötik meg a csapatát, de úgy volt vele, ha elkezdik, legalább elmondhatja, hogy csatában halt meg, vagy sikerül a lehetetlen.
Egy-két embere szemében felfedezte az arany utáni éhség csillogását, így reménykedhetett benne, hogy páran azért maradnak és kellemesen lepődött meg, mikor kivétel nélkül mindenki maradt. Győzött a kapzsiság! Egyik sem akarta, hogy a másik több zsákmányt szerezzen, bár valószínűleg azt hitték majd szépen elosztja köztük az aranyat, de a szokásos részen kívül úgy sem kaphattak volna többet.
Ehhez persze még a kis koboldokat is rá kellett vennie az együttműködésre és nagyon úgy néz ki, hogy most először eltalálta a kellő hangot velük.
A késes meggyőzés után mindenki olajozottan tette a dolgát, a gnómok eltűntek a barlang felé, miközben többi emberem az orkokat csalta el a bejárattól, meglepő ügyességgel.
- Tudom! – felelte Aglarnis türelmetlenül a szellemnek. – Senki nem maradhat életben a fajunk tagjain kívül, nem kell rá felhívnod a figyelmem és nem fogok habozni, de egyelőre szükség van rájuk.
Tűkön ülve várja, hogy milyen hírrel jönnek vissza a koboldok, akik tényleg felderítették a terepet, de egyrészt nem ezt vártam tőlük, másrészt biztos voltam benne, hogy az arany jó rész már náluk van.
- Rendben, akkor most ennek itt levágom a fülét és az orrát, - ragadja meg ismét a szószólójukat, - ha nem vagytok itt egy órán belül a szekérrel és az arannyal, mert úgy látszik nem értettük meg egymást. És az sem érdekel, hogy ha a bányászokkal együtt lopjátok…..ó bocsánat, hiszen ti nem loptok, csak eltüntettek ezt-azt, szóval, ha a bányászokkal együtt tűnik el az a szekér és valahogy itt jelenik meg újra. – lóbálja meg zsákmányát meg kissé és a szeméből láthatják, hogy nagyon is komolyan gondolja.
Addig meg pár emberét a falu felé tartó orkok után küldi, mert nem kell, hogy felverjék a népeket.

Aglarnisnak újabb problémával kell szembenéznie.
-Állandóan csak ugráltatsz minket meg fenyegetsz. Nem tartozunk mi neked semmivel. Elmegyünk! És azt csinálsz, amit akarsz!
*Hiába kapta el a szószólót, az elégedetlen kis lények közül egy újabb csattan fel és fordul sarkon. Nyomában a többiek -kivéve persze, akit Uráldur lánya a markában tart- követik és nagy duzzogva az ork falu felé veszik ők is az irányt. Nem igazán azok a lények, akik szeretik, ha előre küldik, miközben a többiek biztonságban vannak. És kockáztassák az irhájukat.
Úgy vélik, van ennek az új világnak sokkal csodásabb és békésebb látnivalója is, mint egy sötét elf, aki folyton kiakad rájuk, ha az emberei elvesztenek valamit és nekik kell megkeresni. No, ez nem is lenne olyan elviselhetetlen, de hogy harci alakulatként kezelje őket!
A falu felé menő orkokat szerencsére sikerült elkapni, bár az egyik embere belehalt.

Uráldur lánya megelégeli az állandó nyafogást, a húzódozást, a visszafeleselést és, hogy senki nem azt csinálja, amit parancsol, még ha a banda tagjai végül csak megemberelik magukat és sikeresen csalják el a bánya őreit is végül.
A koboldok azonban üres kézzel jönnek vissza, sőt tudja nagyon jól, hogy ez sem igaz, mert a magukét már igen csak meglopták.
Ez azonban még nem elég, mikor kezébe kapja a szószólójuk nyakát és megfenyegeti ismételten, még nekik áll feljebb!
Egyszerűen megsértődnek és faképnél hagyják!
Aglarnis először csak megrökönyödötten néz, hogy ennyire hidegen hagyja őket társuk élete, bár őt sem zavarná fordított helyzetben, de hát mégis!
- Azt hiszitek csak súlytalanul fenyegetőzök! – rikolt fel, mikor hátat fordítanak neki. – Öljétek meg őket! – meríti meg a kezében tartott gnóm mellkasában a tőrét hidegvérrel, legfeljebb kicsit gyorsítva meg az amúgy is előre látható eseményeket.
Remélhetőleg a helyszínen lévő emberei teljesíti végre elsőre is a parancsot, hiszen őket is meglopták már a koboldok párszor.
Egy jó hír legalább érkezik, a faluból nem jön erősítés, bár ez egy embere életébe került.
Magához hívatja a selfeket és halk parancsokat ad nekik, hogy az emberek ne hallják.
- Megtámadjuk a bányát. A három törpére bocsássatok átkokat, kinek ami van a tarsolyában, aztán behatolunk és pontot teszünk az ügy végére. Ha jól harcoltok megfelelő lesz a jutalom. Rengeteg arany van benn. – húzza el a mézesmadzagot.
Aztán elrendeli a támadást, maga jár elől benne és a fájdalom igéjét küldi az elsőre, akivel szembetalálkozik.

A kobold vérző nyakkal rogyott össze és az emberei támadásba lendültek a maradék ellen. Ám a legkevésbé sem az a vérszomjas banda, mint ez már kiderült. Köveket kapkodtak fel a földről és azzal dobálták a most már ijedten menekülőket. Nem is sejtve ezzel Uráldur lánya, hogy sokkal nagyobb csapást szabadított a yrchi Hramanra és a többi falura, mint a bánya kirablása. Bár még közel sincsen a tél, amikor össze kell kuporgatni minden elraktározott élelmet, ám a kis enyves kezű nép meghonosodása igen nagy sorscsapást jelent majd valószínűleg a szegény vidéken.
Ez után megrohamozzák a bányát és Aglarnis az élen rohan be az őrök falüregébe. Másik katonája a fulladás átkát szórja a saját kiszemeltjének, mely bár meglepi, de nem teszi fegyvertelenné. Ám mégis hasztalan, hiszen a harmadik berontó őrültséget hoz az utolsó védőre és az fejszéjét belevágja a levegő után kapó hátába és ahogy elfárad a gyenge akaratú self és kitisztul célpontja agya.
A megmaradt törpe így a csapat parancsnokát veszi célba, hangosan kurjongatva, hogy ha van mersze egy az egy ellen megküzdeni. Ám miközben nem rég végzett a fájdalomtól görcsösen vonagló ellenfelével, nincs is más esélye. Hiszen a támadás egyelőre ennyire tellett. Senki sem hajlandó segíteni neki, így a fejszés büntetlenül vághat oda a lánynak.
Hát most alkalma lesz meghalni csatában. Vagy győzni.

Hát, ha Aglarnis fel tudott volna robbanni, akkor most biztosan megteszi, hiszen az eddig kobold vérre szomjazó emberei, most mintha hirtelen elfelejtették volna, hogy van kardjuk, íjuk és tőrük, kövekkel akartak végezni a kis gnómokkal, persze nem sok sikerrel. A kis korcsok ijedten és sikeresen tűntek el a szemük elől.
- Ostoba barmok! – csapott a levegőbe dühösen Aglarnis, de most már nem akart visszakozni, így maga járt elől jó példával és vezette a támadást.
A három kapuőr azonban nem rémül meg tőlük, de szerencsére most legalább fajtársai mágiája sikeresen működik. Az egyik őr fulladozni kezd, bár majdnem túlteszi magát rajta, mikor őrület szállta társa bevégzi életét, őt meg harmadik, Aglarnis fájdalom átka alól felszabadult törp társa fejezi le.
A törp aztán Aglarnis ellen fordul, aki ismét egyedül kell szembe nézni az őrrel, hiszen emberei megint megtorpantak.
De hiszen nem is kell neki segítség! Uráldur lánya felkészülten fogadja a fejsze csapását és oldalra szökken, miközben egy félfordulattal szélesen vág a kardjával, olyan nyak magasságban, de már ugrik is fel, lábát a falon megvetve, egy félszaltóval a törpe mögé, mert ha nem sikerült a vágás, most úból megpróbálja.

A lány hajlékonyságáról, erőnlétéről és kardforgató képességéről tett tanúbizonyságot, amikor nagyon gyorsan legyűri az apró harcost. Körülbelül mindent felvonultat, ami erélye van egy hadseregben kiképzett katonának, szemben egy mesterkémmel.
Ám az oughwariak sem ostobák és már számítottak az újabb rohamra. Így időben mozgósították csapataikat és néhány agyaras tör rá a párbajt szemlélőkre. A legtöbben rutinból húznák a nyúlcipőt, ám főnökük bent ragad és az ajtót egy nagy darab ork állja el, kezében egy kis nyelű balta, mely élével ellenkező oldalon egy tüskében mered. Jobb kezében pedig egy görbe kard.
Ki kell találnia, hogy mi tévő lesz. Emberei nem a fegyelmükről híresek, de talán szép szóval még visszafordíthatóak. De akár azt is választhatja, hogy rohan vissza velük újra. Vagy bármit, amit csak kigondol.

Talán a düh és az elkeseredettség adott Aglarnis-nak erőt ahhoz, hogy szinte egy folyamatos mozdulatsorral nyisszantsa el először a törpe nyakát, majd a háta mögé érve, meg is szabadítsa a fejétől. Akár elégedett is lehetne, hogy ilyen simán legyűrték a három bánya őrt, ha nem hallaná meg a folyosón dobbanó lépteket és hirtelen egyedül nem találná magát a kis helyiségben.
Emberei úgy tűntek el, mintha sosem lettek volna és az előbbi elégedettség egy csapással illant el, főleg mikor meglátta, hogy egy tekintélyes méretű ork torlaszolja el a kifelé vezető utat, akinek vicsora és készenlétben lóbált fegyverei nem sok jóval kecsegtették a filigrán alkatú elf lányt.
Tudja, hogy ha az a ronda fejsze eléri csak egy kis mértékben is, akkor neki vége.
Gyorsan igyekszik felmérni az esélyeit, majd nekilódul. Először felkapja a törpe vértől lucskos fejét, azt vágja az agyaras szeméhez, hogy meglepje vele., hiszen általában ilyenkor minden ember óhatatlanul elrántja a fejét, aztán egy vetődéssel kerüljön az ork lába elé/mögé és vágja át annak térdinait, remélve, hogy mire az összerogy, addigra ő már ki is csúszott a folyosóra a lendületnél fogva.
- Vissza nyomorult csürhe! – ordít a bizonytalankodók után. – Ott vár ránk a sok arany! – int a barlang mélye felé. – Használjátok az átkaitokat, vadmarhák!
Ő mindent megtesz és most a dezorientáció igézetét veti maga elé.

A lány nem csak a saját kardját veti be a méretes ellenfél ellen, de az imént legyilkolt törpéjét is. Ám az agyarast nem lepi meg, hanem keresztbe vágással próbálkozik. A szablyáját megsuhintva úgy ereszt meg egy vágást a nő felé, hogy közben elüsse a levegőben felé száguldó szerszámot és a bal kezében már aljasul vigyorog a késleltetett csapás, hogy ha lefoglalja az elf pengéjét, akkor mesteri húzással beüssön mellette.
Ám a mozdulat nem így sikerült. Pont a kard melletti oldalt választotta a bukfencre, és így nem fért hozzá a második csapás, míg az első csak ügyetlenül csapta félre a fejszét, de elszáguldott az is Aglarnis mellett.
Nem meglepő, hogy mire megfordult volna és felocsúdna, már át is van vágva a lába és harcképtelenül vérzik féltérdre rogyva. Ám nem lélegezhet fel Uráldur gyermeke, mert rögtön a folyosóra kigurulva máris egy láncos buzogány száguld alul egy újabb törpeicsek jóvoltából, most még a feje felé, mert nem állt fel. Míg egy ork egy rövid karddal vág fentről ugyan ezen fej felé, másik kezében még csak szúrásra tartja a tőrét. A dezorintációnak még nem sikerült körbe kapnia egyik ellenfelét sem, kell pár pillanat, amíg felméri a terepet a kémnő.
Az emberei elszántságát jelentősen befolyásolni fogja, hogy mennyire sikerült kikeverednie a veszélyből főnöküknek. Ha azt látják, hogy két ellenféllel szemben is sikerrel állja a sarat, maguk is fellelkesülnek majd. Ám néhányan már így is vértócsában úsznak a padlón heverve, ha nem tud magabiztos lenni ebben a pillanatban, hiába az eddigi határozottsága, félő, hogy akkor inkább veszni hagyják majd.

Úgy látszik Aglarnis emberére akadt az útját elálló ork személyében, amit annak magabiztos vicsora is jelez, így nem is veszi félvállról a harcot. Tudja, elég ha csak egy darabig feltartja az agyaras és már nyert ügye van, hiszen addigra megérkezik az erősítés, az ő gyáva csapata viszont addigra heted-hét határon kereket old.
Jól tervezi meg a támadását, bár elsőre az ork elüti a törpe bárdját, a másik fegyvere viszont elkésik, így a lány akadálytalanul csúszik el a lábai alatt és időben fordulva nyesi át a térd inait, ezzel harcképtelenné téve ellenfelét.
Ösztönei azonban veszélyt jeleznek, így azonnal mozdul és szinte ösztönösen veti hátra magát és rúg ki a lábával, így elkerülve a buzogány és a kard csapását is, na meg remélhetőleg alaposan mellbe találva a közelebb álló törpét.
Azonban nehéz kitérni két fegyver elől egyszerre, így inkább a halálosabb buzogányra koncentrál, ezért a kard felhasítja az alsó lábszárát, mire talán az átka kifejti a hatását és még akkor sem lehet biztos benne, hogy ennyivel megússza.
Ha emberei ennek láttán nem kapják össze magukat és nem sietnek a segítségére, akkor bizony szorult helyzetbe kerülhet Isis lánya, mert egy tucatnyi orkkal, törpével egyedül nem bírhat el. Ha nem érkezik számára segítség, Aglarnis elkeseredve ugyan, de megpróbálja kiverekedni magát a szabadba és végképp búcsút int az aranytól és attól, hogy teljesítse apja parancsát.
De akkor az biztos, hogy Al-Sziszi nyaka bánja, mert először azt vágja el, amiért ilyen csapatot adott mellé.

Aglarnis hősiesen küzdött és bár emberei közül néhányan elszivárogtak, ám végül mégis diadalt aratott. Ketten álltak már csak mellette, egy égimeszelő srác és az, aki az első rohamnál oly ügyesen tért ki minden vágás elől.
A feladattal megbízott csapat ott hevert a lábuk előtt ellenségeik vérébe mártózva, míg maguk is öntözték a legyőzötteket. És ha már sebekről ejtünk szót, hát az Első Lord lányán is van jó pár. A koboldok talán hazudtak, és nem volt annyi törpe odalent, amennyit állítottak. Ám mind ez mit sem változtat a sikeren!
El kell döntenie, hogy először a dezertáló embereit kutatja fel, hogy méltó jutalmukat átvehessék vagy az arany felé fordul. És miként bánik megmaradt tolvajaival?

A kilátástalanság olyan erőt kölcsönöz Aglarnis karjaiba és elszánást a lelkébe, hogy szinte őrjöngve söpör végig az orkok és törpék megmaradt emberein.
Mire feleszmél vértől csatakosan, fulladozva a levegő hiánytól zihál a barlang folyosóján két kitartó bandatagjával, akik nem sokkal néznek ki jobban, mint ő.
Most érzi csak megsajduló sebeit, de arcán kezd derengeni a felismerés és úgy kezd el rátelepedni valami baljós mosoly, ami talán most félelmetesebb, mint egy démoné.
- Igen! Apám! Sikerült! – kacag fel, de semmi jókedv nincs a hangjában, inkább baljós ígéret azoknak, akik cserben hagyták.
A hullákkal borított folyosón végig nézve mered annak vége fel, oda, ahol a megszerezendő arany várja, majd int a másik kettőnek.
- Kerítsétek elő a szekeret, aztán pakoljuk meg. – adja ki az utasítását, és elindul megnézni mennyi is az a zsákmány. – Ti megkapjátok az ígért jutalmat, a többiek meg jó, ha nem kerülnek a szemem elé, de nem lesznek elfelejtve. – villan meg ördögien a szeme.